Kattanás hallatszott, vörös fény lobbant Fábián
szemhéja mögött, kinyitotta a szemét, a lámpa
éles fényét látta csak, hunyorogott, úgy
érezte, csupa lucsok a bőre, teleszívta a tüdejét
levegővel, az álom valóságának légszomja
még ott lüktetett a torkában, ahogy a könyökére
támaszkodott, érezte, hogy lassan kiürül az izmaiból
a vergődő, kapálózó úszás
fáradtsága.
- Úgy alszik, mint egy gyermek
- szólalt meg egy női hang a lámpa mögött.
- De nem úgy ébredek -
Fábián ásított, megdörzsölte a szemét,
az arcába világító lámpa mögötti
félsötétből a kormányzó lányának
arcát látta kirajzolódni, egy pillanatig gondolkodnia
kellett a lány nevén, aztán eszébe jutott,
Sára. - Maga állítólag egy veszélyes
lány - mondta, idegennek és karcosnak érezte a hangját.
Sára elfordította az olvasólámpa
fejét, látszott, hogy bundában van. A széken
ült, az összehajtott, nedves pokróc tetején. -
Ezt ki mondta magának? - kérdezte, egy cigarettát
tett a szájába.
Fábián a szögesdrót
csuklóba fúródó tüskéire gondolt,
megrázta a fejét, a kép szertefoszlott. - Mindegy
- mondta.
Sára gyufásdobozt vett
elő, kinyitotta. - Csak mert hazudott - mondta, végighúzott
egy gyufaszálat a doboz oldalán, az szikrázva lángra
lobbant, Sára előrehajolt, a lángba tartotta a cigarettát,
a cigaretta felparázslott, Sára megrázta a kezét,
aztán a padlóra pöckölte a füstölgő
gyufát.
Fábián a lány szájából
előgomolygó szürkéskék füstöt
nézte: - Mit keres itt? - kérdezte, felült.
Sára elmosolyodott: - Nem mindegy?
- kérdezte. - A fő, hogy itt vagyok - hátradőlt
a széken, ahogy keresztbe tette csizmás lábait, kivillant
a bunda alól két combjának meztelen fehérsége.
- Egyébként a láncomért jöttem - mondta,
még mindig mosolygott.
Fábián kinyújtotta
a kezét, a lánc még mindig ott volt, a csuklója
köré tekeredve: - Erre gondol? - megmozdította a kezét,
a lánc megcsillant a lámpa fényében.
Sára bólintott: - Kérem
ide! - mondta, hangja éles volt, parancsoló.
Fábián elhúzta
a kezét: - Mindennek ára van - mondta, lassan elkezdte letekerni
a csuklójáról a láncot.
- Csak az a kérdés, hogy
ki fizet kinek - Sára felállt, a földre verte a cigarettája
végéről a hamut.
- Meg hogy mivel - Fábián
Sára száját nézte, látta, hogy a lány
ajkai megfeszülnek.
Sára előrelépett,
fél kézzel megfogta a szék támláját,
megszorította: - Szégyellje magát! - mondta hangosan.
- Maga kezdte - Fábián
elfintorodott, tenyerébe fogta a lánc rögét.
- Ébreszthetett volna barátságosabb módszerrel
is - mondta, a lány fekete csizmáira nézett. - Bár
lehet, hogy akkor még jobban megijedek - megrázta a fejét,
mosolygott.
Sára cigarettája felparázslott,
hallatszott, hogy teleszívja a tüdejét, aztán
sóhajtva kifújta a füstöt. - Mit mondott magának
rólam az apám? - kérdezte. - Hogy így beszél
velem? Hogy ilyeneket mond nekem? - egy ideges mozdulattal félresöpörte
az arcába hulló hajtincseket, aztán kigombolta a bundája
legfelső gombját.
Fábián hallgatott, a lány
nyakát nézte, a bunda préme halvány, vöröses
árnyékot vetett a lány fehér bőrére,
a kormányzó szemüvegének csillogó lencséire
gondolt, arra, hogy a vastag üveg torzítva felnagyította
a pupilláit. - Maga nem is hasonlít az apjára - mondta.
Sára intett egyet cigarettát
tartó kezével: - Jól van. Ne mondja el. Úgyis
tudom. Azt mondta, hogy szerelmes vagyok magába. Hogy szeretem magát.
Ezt mondja mindenkinek - egy heves mozdulattal megrázta a kezét,
a cigaretta kirepült az ujjai közül, az asztal lábának
csapódott, aztán a padlóra esett. Sára felszisszent,
odalépett, eltaposta a csikket. - És tényleg - mondta
-, éjszaka van, és én itt vagyok magánál
- a hangja felerősödött, tett egy lépést
Fábián felé. - Lehet, hogy mindjárt pucérra
vetkőzöm, és odafekszem maga mellé az ágyba
- ahogy ezt mondta, mintha egész testében megborzongott volna
-, nem lesz nehéz, nincs rajtam semmi a bunda alatt - megcsillantak
a fogai, Fábián nem tudta eldönteni, hogy vicsorog,
vagy csak mosolyog - igen, ha úgy van, ahogy az apám mondta,
akkor meztelen vagyok - Sára elhallgatott, megnyalta a száját,
hallatszott, hogy sóhajt egyet. - Az apám bolond - mondta
hirtelen. - Bomlott agyú ember - megremegett a szája, lehajtotta
a fejét, Fábián azt gondolta, sírni fog, de
amikor Sára felnézett, az arca merev volt, kifejezéstelen.
- Nem szeret engem - mondta, az ágyhoz lépett, megfordult,
leült Fábián mellé, az ágy szélére,
Fábián még a takarón keresztül is érezte,
hogy a lány bundája a combjának nyomódik.
Sára közelebb hajolt: -
Látta, hogy mit csinált velem - egészen halkan, szinte
suttogva beszélt, közben kinyúlt, megfogta Fábián
csuklóját.
A matrac megnyikordult, Fábián
felhúzta a lábát, nyelt egyet, Sára bőre
nedves volt és meleg, ahogy a lány ujjai a csuklója
köré szorultak, egyszerre szúrós fájdalmat
érzett, mintha a szögesdrót hosszú tüskéi
valóban csontig a húsába hatoltak volna, csak egy
pillanatig tartott, Fábián tudta, hogy csak képzelődött,
a lány ujjai már a kezét simogatták, puha,
meleg érintésétől egészen átforrósodott
a bőre, Sára száját nézte, az arcán
érezte a lány dohányszagú leheletét.
Megrázkódott, elhúzta a kezét. - Maga fogott
fegyvert az apjára - mondta.
Sára arca megfeszült, ahogy
nyelve végigfutott az ajkain, Fábián látta,
hogy nem visel rúzst. - Meg akartam ölni - mondta. - Csak nem
volt elég erőm - ahogy hirtelen elfordította a fejét,
haja sötét hullámokat vetett, a hajszálak feketén,
olajosan csillogtak, a tincsek közül enyhe füstszag áramlott
Fábián felé.
A lány haja összekócolódott,
Fábián szerette volna a tincsek közé fúrni
az ujjait, és végigsimítani a lány haját,
mégsem mozdult. - Ha igazán akarta volna, akkor meg is teszi
- mondta. - Akkor gondolkodás nélkül meghúzta
volna a ravaszt. De nem akarta. Ha tényleg ezt hiszi, akkor hazudik
magának.
Sára fészkelődve
Fábián felé fordult: - Volt már maga féltékeny?
- kérdezte, Fábián nem válaszolt, érezte,
hogy a lány feneke a bundán és a takarón keresztül
a combjának nyomódik, elképzelte, hogy a bunda bélésének
selyme a lány bőréhez ér, biztosan tudta, hogy
Sára a bunda alatt nem lehet meztelen, mégis a bőrének
érintésére gondolt.
Sára újra megfogta a kezét,
ujjai Fábián lánc köré szorított
ujjait feszegették. - Szerintem maga még szerelmes se volt
soha - mondta, ujjbegyei megtalálták, és tágítani
kezdték a Fábián ujjai közötti réseket.
- Lehet, hogy maga nem is ember.
- Lehet - Fábián elmosolyodott.
- Lehet, hogy nem is élek - mondta, hirtelen ellazította
az öklét, hagyta, hogy Sára kihúzza az ujjai
közül a láncot.
Sára az ablak felé fordította
a fejét, Fábián nem követte a lány tekintetét,
tudta, hogy úgyis csak az osztott ablaktáblák sötéten
csillogó tükrét láthatná. A lány
kibontotta a láncot, egyik kezével lassan áthúzta
a másik kezének hüvelyk- és mutatóujja
között, mintha az épségéről szeretett
volna meggyőződni, vagy a föld fémre tapadó
szemcséit akarta volna eltávolítani. - Nem hiszem,
hogy egyszer is érezte a féltékenység erőtlen
dühét - mondta, közben újra Fábiánra
nézett, a szeme nedvesen, párásan csillogott -, akkor
nem gondolná, hogy ilyen egyszerű az egész. Nem arról
van szó, hogy akarom, vagy hogy nem akarom - elhallgatott, Fábián
felhúzott lábának támaszkodott, mélyen
beszívta a levegőt.
Fábián a combjában
és a térdében érezte Sára testének
súlyát, látta, hogy megfeszül rajta a bunda,
a lány melle hullámozva megremeg, elképzelte, hogy
a jobb mellbimbó hegyesen felmered, annyira kemény, hogy
még a vastag bundán keresztül is érzékelhető,
szinte látta is a szőrme apró kidudorodását,
Léna mellének ruganyos érintése jutott eszébe.
- Mit akar tőlem? - kérdezte, Sára gömbölyű,
fehér térdére nézett, úgy érezte,
hínárosan sós vízszag áramlik felé
a lány irányából, tudta, hogy képzelődik,
a szag csak az álom maradéka, nem lehet a lány testének
illata.
Sára mintha nem is hallotta volna
a kérdést, továbbra is az ablakot nézte. -
Minden azon múlik, hogy melyik az erősebb érzés,
a félelem, vagy a harag - mondta, egymáshoz fogta a lánc
két végét. - Én nem vagyok elég bátor.
Nem vagyok elég dühös. Félek - a hangja megbicsaklott,
a lánc hurkába dugta az ujjait. - Biztos ezt is az anyámtól
örököltem - mondta, Fábián lábának
feszítette a testét -, tehetetlen, gyáva gyűlölet
- Sára majdnem kiabált már, Fábián oldalról
is látta, hogy fájdalmas, dühös maszkká
torzul az arca -, nem akarom érezni!
Sára elhallgatott, Fábiánra
nézett: - Büntetni akarok! - mondta, a szeme sötéten
csillogott, hirtelen felállt, az ágy felé fordult,
fél lábbal az ágyra térdelt, a combja nagyon
hosszú volt és nagyon fehér, Fábián
még mindig vízszagot érzett, tudta, hogy nem szabad,
nem érintheti meg a lány térdét, nem simíthat
végig a combján, és nem nyúlhat be a bundája
alá, nem, nem fogja megtenni, mert nem akarja megtenni, tudta is,
hogy mit kellene mondani - Ne engem büntessen - ennyi elég
volna, egyetlen mondattal megállíthatná a lányt,
de nem mondta ki, Sára még közelebb hajolt, Fábián
látta már a mozdulatot, ahogy a lány lerántja
majd róla a takarót, ahogy kigombolja és lerázza
majd magáról a bundáját, ahogy hullámzó
mellel, meztelenül átveti a majd a lábát a testén,
tudta, hogy a lány bőrének íze sós lesz,
kesernyésen sós, igen, hallotta, hogy Sára hangja
elmélyül a vágytól: - A maga erejét akarom.
A magában lakó gyilkos dühöt akarom - ezt mondta,
és Fábián azt kívánta, hogy hallgasson
el, ne beszéljen tovább, és akkor Sára kinyúlt,
és Fábián arcához ért, ahogy végigsimított
a bőrén, az ujjai közé tekeredett nyaklánc
végei hidegen, csiklandozva Fábián nyakához
értek, Fábián érezte, hogy a teste mélyén
fekete láng lobban, igen, a teste még pontosan emlékezett
az álombéli úszás vonagló mozdulataira,
igen, de Sára még mindig beszélt, Fábián
nem akarta hallani, nem akarta érteni, ahogy megfeszítette
a testét, a lány hangját elnyomta a Fábián
fülében zúgó, doboló vér lüktetése,
de Sára szájáról akkor is le tudta olvasni
a szavakat, és ahogy megértette a szavak értelmét,
már hallotta is újra a lány hangját: - Büntetni
akarok - mondta -, azt akarom, hogy ölje meg az apámat - sírt
már, végigfolytak a könnyek az arcán, de még
mindig beszélt, sírás közben is csak beszélt
tovább -, nem szeret engem, csak a nővéremet szereti,
nem akar engem, csak a nővéremet akarja - egyre csak ezt
ismételte, és Fábián tudta, hogy Sára
a dühtől sír és nem a fájdalomtól,
bántóan éles volt a hangja, Fábián fogai
összecsikordultak, kinyúlt, megragadta a bunda gallérját,
maga felé rántotta a lányt: - Hagyja abba! - kiáltotta.
Sára hirtelen elhallgatott, egészen
közel volt az arca a Fábiánéhoz, a szája
kinyílt, zihálva a levegőbe szimatolt. - Maga is!
- kiáltotta -, maga is őt akarja, érzem, magán
is érzem a szagát, a nővérem szagát,
érzem, érzem - hátrarántotta a fejét,
jobb kezével Fábián arca felé kapott, Fábián
azt hitte, ütni vagy karmolni akar, megpróbálta elkapni
Sára csuklóját, de Sára Fábián
arca mellé nyúlt, megfogta és kirántotta Fábián
feje alól a párnát, Fábián hallotta,
hogy a párna megzörren, az alája dugott fénykép
a rántás erejétől a padlóra esik, a
lány hátrahajolt, mind a két kezével megfogta,
és Fábián arcára nyomta a párnát.
Fábián az utolsó
pillanatban oldalra fordította a fejét, egyik kezével
valahol könyöktájékon elkapta Sára karját,
a másikkal ellökte magát a matractól, felemelkedett,
Sára elengedte a párnát, felállt, az ajtó
felé vetette magát, Fábián erősen szorította
a karját: - Itt marad! - mondta, felállt, maga felé
rántotta Sára karját, hallotta, hogy megreccsen a
bunda varrása, Sára elvesztette az egyensúlyát,
Fábián felé lépett, a lába beleakadt
az olvasólámpa zsinórjába, a lámpa leesett
az asztalról, nem aludt ki, egyenesen a fényképre
világított, Sára lenézett, felsikoltott, lehajolt,
felkapta a földről a képet. Fábián újra
megrántotta a karját: - Üljön le! - mondta, az
ágyra lökte, maga is az ágy felé lépett.
- Beszélnem kell magával - mondta.
Ahogy Sára az ágyra esett,
beverte a falba a fejét, a bundája felcsúszott, egészen
a dereka fölé, Fábián a padlóról
visszaverődő gyenge lámpafényben is látta,
hogy a lányon valóban nincs semmi a bunda alatt, mintha elájult
volna, a combjai szétnyíltak, feszülő ágyékának
szőrzete egészen sötét volt, Fábián
mélyen beszívta a lány testének illatát,
tudta, hogy el kellene fordítania a fejét, nem akarta megtenni,
úgy érezte, mintha forrón örvénylő
víz borítaná el a testét, nem akart lélegezni,
a tüdejéből a vér útjain szétáramló
légszomj fájdalmas, vad mámorát akarta érezni,
az oxigénhiánytól megbénuló agy odaadó
rémületét, a tudat megsemmisülésének
édes örömét, igen, a combok a csípője
köré kulcsolódnak majd, összeroppantják,
megsemmisítik, újrateremtik, igen. Érezte, hogy megfeszül
a gerince, tudta, hogy semmi se számít, semmi nincs, csak
szagok vannak, és érintések vannak, csak testek vannak,
szétválaszthatatlanul egymásnak feszülő
testek vannak, hangok nincsenek, valóság sincs, semmi sincs.
Valami keményen az ablaknak csapódott,
Fábián hallotta, hogy az ablaktáblák megreccsennek
- Nincsenek hangok - gondolta -, nincsenek hangok - a zaj megismétlődött,
erősebben, hangosabban, mindjárt be fog törni az ablak,
valaki kívülről üti az üveget -, nem, nincs
ablak - de akkor Sára is megmozdult, a teste megvonaglott, a combjai
összezárultak, nyöszörögve összehúzta
magát, Fábián érezte, hogy a testéből
egy csapásra elmúlik a feszültség, megborzongott,
a lány arcára nézett, Sára tágra nyílt
szemekkel, ijedten hátrahúzódott, Fábián
tudta, hogy Sára nem őt nézi, hanem az ablakot, és
ahogy ő is az ablak felé fordult, a lány ernyedt,
kamaszosan nyúlánk, kislányos testére gondolt,
vékony, fehér combjaira, nyelt egyet, egészen száraz
volt a szája.
Először senkit sem látott
az ablak üvege mögött, azt gondolta, hogy nem is volt ott
semmi, csak képzelte az egészet, talán még
mindig álmodik, Sárát is csak álmodta, Sára
szavait is, és az ablak zördülésének hangjait
is, igen. Aztán hirtelen egy tenyér csapódott az ablak
üvegének, a kilincs megzördült, az ablakkeret hangosat
reccsent, Fábián látta, hogy a kéz eltűnik
az üvegről, az ablak felé lépett, felkapta az
asztalról a zseblámpát, felkattintotta, az ablakra
világított, a piszkos üveglapok megtörték
és szétszórták a lámpa fókuszált
fényét, Fábián nem látta tisztán
a téren álló alakot, az arcát sem látta,
csak azt, ahogy elfordul, és futni kezd. - Megálljon! - kiáltotta,
eloltotta a lámpát, már az ablaknál volt, kinyitotta,
kihajolt, kint nem égtek az utcalámpák, a sötétben
futva távolodó léptek zaja hallatszott, de látni
semmit sem lehetett. Fábián elkáromkodta magát,
mélyen beszívta a sötét, csípősen
hideg levegőt. - Tehetetlen, gyáva gyűlölet -
mondta, lassan megfordult, tudta, hogy Sára nem lesz már
a szobában.
DRAGOMÁN György
A pusztítás könyve
Balassi, 2002
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu