stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Forgách András
ALVÓK
(EGY FÖLDKÖZI TENGERI UTAZÁSBÓL)

I.
Az első alvóm, lent a tel avivi tengerparton, fénylett, mint a kő. Az egyik alacsony kőpadon aludt el, enyhén szétterpesztett lábakkal, farmerban, két karja csuklóban megtört, tenyere mély ráncokat vetve fölfelé fordult, fényes, verítékes arca hátracsuklott; szemzugában, amikor egészen közelről megnéztem, hajnali járókelőktől nem zavartatva magam, fölé hajolva szemérmetlenül, mert akár egy köztéri szobor vagy halott, feküdt ott, szemben a tengermorajjal, mozdulatlanul, nyakszirtje kemény és vaskos kőtámlán nyugodott, járomcsontján fénylett a bőr, a feje kissé hátrabicsaklott, a szája nyitva volt, szemzugában egy nagy légy ült rezzenetlenül. Az ólomszínű bőr ráfeszült az arccsontjára, a kinyílt száj nem vett lélegzetet, a mellkas nem emelkedett és nem süllyedt, mégis élt, valami ragyogott fölötte ebben a mozdulatlanságban, szétvetett lábakkal a kőpadon, két duzzadt keze a két combja mellett a félköríves kőpadon hevert, akár két tőle független tárgy, melyeket gondosan maga mellé helyezett elalvás előtt; a megtört csuklón túl, mint egy halottat tettető bogár lábai: a véráram lassulásától megduzzadt ujjbegyek álltak az égnek: kirojtosodott végű farmert viselt, tornacipőt, elkoszolódott, mellén kigombolt inget, ádámcsutkája átütött a nyak bőrén, mely szokatlan ívben, mégis lágyan hajlott hátra, úgy, hogy a fej mintegy lelógott a pad túloldalán, és a testtől független, önálló életet élt: volt a test és volt ez a fej, és amikor hátraléptem, nem tudtam, azért vagyok-e ilyen óvatos, hogy őt ne ébresszem fel, vagy el ne riasszam a szemzugából szürcsölő legyet. Amikor a messzeségből, az egyik tengerparti szálloda üres betonteraszáról visszanéztem rá, jó fél óra múlva, hajnali sétám lassú végeztével, még mindig ott feküdt: a nap már felkelt, a homokparton, a tengermosta tajtékos sima homokon lábnyomokat hagyva megjelentek a futók és a kutyások: apró feje a kőmellvéd fölött úgy fénylett, mint egy tengermosta csillogó kavics.

II.
A második alvóm a Florentin negyedben (a háború előtti bevándorlók negyede ez, ahol akkor rengeteg magyar élt, most sok apró bolt és műhely van itt, és az újabb és újabb orosz bevándorló-hullámok valóságos orosz negyedet csináltak belőle, mindenhol orosz szó hallatszik, és orosz muzsika árad ki az ablakokból, az utcák itt esténként sötétek és nem minden sarkon biztonságosak, az emeleten atlétatrikós férfiak cigarettáznak erkélyek korlátjára támaszkodva, a buszmegállóval szembeni mosodában két vénségesen vén ember sakkozik), a Zvulun utcában, mely párhuzamos a Nachlat Binjaminnal, vagy a Nachlat Binjaminban, mely párhuzamos a Zvulunnal, egy bolt elé, a járdára kitett bőrfotelban aludt el, a délutáni rekkenő hőségben mozdulatlanul hevert - ellenségesen aludt, dühödten, mintegy az egész világ ellenében, kék overallban aludt el, talán magának is észrevétlenül, egy teherkocsira várva, mely a bőrfotelt majd elszállítja innen, ült, nézelődött, és egyszercsak tudata kizuhant az utca forgatagából: ült, fejét a penészvirágos falnak döntve, a bőrfotel körbefogta, megtartotta a testét, mely mintha lebegett volna az időben, vagy mint valami varázsszőnyegen: a gyűlöletébe süppedten aludt, a ritka járókelők, ha a keskeny járdán, kissé lelassítva lépteik, hogy ki tudják kerülni, és mégse kelljen lelépniük a járdáról, elsiettek mellette, nem néztek rá, mert alvót nem nézünk meg, mintha meztelen lenne, vagy a pillantásnak végletesen kiszolgáltatott, látszott rajtuk, ahogyan nem néznek rá, de ettől az öntudatlan erőfeszítéstől mégis kiürült a pillantásuk. Az a dühödt ránc a két szemöldöke között, arcának keserű, lefelé görbülő vonása, ahogyan két keze a bőrfotel karfáját markolászta mérgesen, és a hámló vakolat a feje körül, a lemálló faldarab, melyet mintha a koponyája szorított volna a falhoz : de mégsem volt súlya a fáradt, kék munkaruhába burkolt testnek, lebegett a vakító hőben, s a használt bőrfotel karcos volt, itt-ott finoman kirepedezett.

III.
Az asszony összekucorodva feküdt a tengerparti kőülésen, mely fölé, mint a beduin kunyhók fölött, a pálmafák letépett levelei, deszkából rótt álmennyezet borult, idilli hangulatot sugallva, holmi kis nyitott pavilon a végtelenbe (Jaffáig) érő tengerparti sétányon: a nő lelógó kezében a póráz, a póráz végén a kutya, szintén a padon, szintén aludt, s a nő, a viszonylag jólöltözött és tisztának tetsző nő bokáján szörnyű hegek, elvakart sebek nyomai. Itt aludt minden éjjel. Láttam egyszer, a tengerparthoz közeli kis utcában, a Gordon utcában, mely egyenesen lefut a tengerhez, pont az ő padja vonalában, egy mozi előtt ült, a padon, mellette a kutya, látszott, mindkettő alázatosan, a tökéletesen és véglegesen megvert ember magányával csak arra vár, hogy csendesedjen a forgalom, ilyenkor még rendőrautók cirkálnak a parti homokon, fényük szerelmespárokon pásztáz, és kései úszókon, akik hatalmasakat kiabálnak, mi most jöttünk ki a moziból, már hajnali egy volt, de ilyenkor még nappalian zsúfolt a tengerparti sétány, alig lehet előre haladni a színes, túl színes tömegben, a zsebtolvajarcoktól hemzsegő tömegben, ahol éppen egy orosz kvartett játszik, valami klasszikus térzenét, és a körülöttük keletkezett kis kör szélén, egy férfi, a farzsebében dagadó revolverrel áll, másik keze egy kissé már elhasznált szőke démon húsos csípőjén, atyai figyelemmel nézi a nála húsz-harminc-negyven évvel idősebb kopasz és frakkos orosz muzsikusokat, majd egy ötven sékelest helyez a kinyitott hegedűtokba, még pár pillanatig hallgatja őket, játszi mosollyal arcán, majd elégedetten távozik. Az alvó asszony és az alvó kutya lassan lebotorkál a szállodasor között a fekhelyéig, feje alá bekészíti a gyanús holmival dugig tömött nejlonszatyrot, két-hármat sóhajt, megfogja a póráz végét és elalszik, de csak úgy mintha ébren maradna, ugyanolyan alázatosan.

IV.
Négy alvó arab fiú a fűben, a Hilton mögötti parkban - takaróik kék műanyagzsákok, a fiúk alatt a fű olyan vadzöld, amilyent csak trópusi vidékeken vagy Afrikában látni, sebző élű, dús, magas, szinte ringatóan az. A felkelő nap már megvilágítja a parti növényeket, a kócos, olívzöld bokrok, a szikkasztó naptól kékesszürke lombok legtetejét, súrolja a Hilton homlokzatát, a számtalan erkély kis fehér négyszögeit - mély, agyoncsapott álmot alszanak négyen, négy fiatal arab fiú a talpam alatt varázslatosan süppedő vadzöld fűben - égett bőrű, meztelen talpú fiúk, ha sokáig nézed őket, észleled a lassú, ébredezés előtti mocorgást, az apró moccanásokat: előbb háromnak tűntek, aztán kettőnek, aztán megint négynek, ahogy a tenger felé haladtomban félénken visszanézek rájuk; összemosódnak, különválnak, mintha közös álmot látnának; az egyik most a hasára fordul, a kék műanyag szemeteszsák lecsúszik róla, a hajnali szél emelgeti a szélét, belekap az üres zsákba, megfordítja, és végül leválasztja a kis csoportról, elsodródik, mint egy evezős nélküli bárka a vízen, a park szemetes útjain. Már nem tudtak hazamenni az alkalmi munkások a falujukba, vagy a Gáza-övezetbe, vagy nem is akarnak hét közben, valami építkezésen dolgoznak fillérekért, építik az uralkodók villáit, gyárait, szívükben forrong a gyűlölet, és azt hiszik, hogy valamikor mindez az övék volt, ez a világ, melyben úgy bolyonganak, mint az idegen szellemek.

V.
A padon ült, kettétörve, mint a bicska, a tűző napsütésben, enyhén széttárt lábai között a felsőteste, a padon, mellette, egy doboz piros Marlboro, ő meg, mint aki előrehajolt, hogy fölvegyen valamit a földről, és úgy maradt, a mozdulat közben, vagy mint aki okádni akar: mégis, e roppant furcsa kép, a két láb közé behajolt törzzsel, békét sugárzott: háta mögött a park szürke törzsű fái, anyák babakocsikkal: a napfény ereje fagyasztotta bele a mozdulatba ezt a saját verítékébe dermedt férfit, akit két órával később ugyanígy találtam, miután a könyvtárban átlapoztam néhány harmincas évekbeli angol nyelvű napilapot, és kósza jegyzeteket készítettem, amelyeket talán nem tudok majd felhasználni soha, csak a hangulatukat, mert ahhoz nem tudok eleget, hogy a kiterjedt tényekkel foglalkozzam, vagy ha eleget akarok tudni, életemből a következő tíz évet erre kellene szánnom, erre a vad és kikerülhetetlen elfogultságoktól átitatott kutatómunkára, amelynek végén újabb elfogultságok várnak, a mindörökre túl hamari ítélkezés kínja: s a férfi, a két térde közé bezuhant felsőtestével, a padon a piros Marlborós dobozzal, mögötte a parkban, a park csinos ösvényein a gyermekeikkel játszó apák, háttérben az épülő színház betonváza a mélygarázs fölött, és a férfi, mint aki valamit meg akart volna nézni a földön, haja tarkójáról csapzottan, zsírosan előrehullott, így maradva egyszerre volt vicces és nagyon emberi. Elképzelhetetlen volt, hogy miként tud majd felállni, ha egyszer majd felébred. Mutatóujja érinti a járda kövét, lüktet, talán ez a könnyed, finoman rugózó érintés tartja meg. Majd akkor esik szét, ha felébred, lezuhan a földre, és úgy alszik tovább.

VI.
Akárcsak a férfi, a TAHANAT MERKAZI (a tel avivi központi buszpályaudvar) meredek,  lépcsőjén, amikor súlyos csomagjainkkal megérkezünk, és a hatalmas, többszintes betonmonstrum dzsungelében tévelyegve az 5-ös buszt keressük, úgy, hogy megkerüljük az egész épületet - félünk, hogy elmegy az utolsó menetrendszerű járat, Sabbat délutánján, és akkor mehetünk taxival, a taxisok városok neveit kiabálták, gyűjtötték az utasokat (akárcsak Egyiptomban, a taxi (kisbusz) ablakán kihajolva harsányan, rekedten kiabálta a kísérő, "Dahab, Dahab!", ami annyit tesz, "Arany, Arany", az aranypartra vittek volna minket, a szállodasorhoz, mi hisztérikusan futottunk a taxi után és beszálltunk, de a sofőr túl gyorsan engedett az árból, mert én alkudtam, mire rögtön véres vitába bonyolódott a kísérővel, a felhajtóval, aki nem engedte neki, hogy olcsóbban szállítson minket: később megtanultam, hogy az egyiptomi rendőrök, akik, halálos unalmukban és szép fehér egyenruhájukban - olyan operett-rendőrök, mint az olasz katonák voltak a világháborúban - odajönnek egy ilyen hangoskodó veszekedés okait megtudakolni, mindig annak adnak igazat, aki a többet kéri ("this is the price, sir, this is the price"), és mikor kiszálltunk egy taxiból, mert nem tudtunk megalkudni, a rendőr odajött, és leellenőrizte a sofőrt, akinek nem volt szabad kevesebbet elfogadni a megszokott tarifánál, mert itt szigorú törvények uralkodtak, mindent dollárban mértek, éspedig hihetetlen összegeket kellett leszurkolni a sivatagban két város között, buszok alig jártak, vittek ezek a forró, légkondicionálás nélküli, rossz rugózású autók, a lehúzott ablakokon keresztül dőlt be, pofozott minket a forró levegő, a por, amit az autó kerekei felkavartak), és a lépcsőn, a forró, párás alkonyatban, a vörös neonfényben ott aludt, kissé előrebukva, lecsüngő fejjel és kézzel a fiatal férfi, aki mintha egy láthatatlan üvegfalnak dőlt volna teljes súlyával, ahol, ha csak egyetlen milliméterrel is előrébb dől, lebukna, lebukfencezne a lépcsőn a mocskos aszfaltig és összetörve ott aludna tovább, a lépkedő lábak között, megkönnyebbülve végre: az alvók olyanok, mint a bogár, mely megdermed, ha a hátára fordul, olyanok, mint egy betű, amit nem lehet kimondani, olyanok, mintha tényleg kiszakadtak volna az időből, mintha valami erős drog kilökte volna őket az időből, csak egy pillanatra, de úgy maradtak volna, az előbb még ébren volt, várt, lassan előredőlt, húzza lefelé valami, és mintha egy nagyon kövér ember ült volna a hátára, és még nyomna is rajta, ahogyan az ember az útibőröndje tetejét próbálja meg lenyomni, még beprésel ezt-azt, vagy egy csavart meghúz, és az úgy marad: nem tudni, mi történik, ha felébred az izzó déli napsütésben, ember-e még, vagy csak egy sebzett állat, zúgó, zsibongó, üres fejjel.


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu




stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret