stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Bruno Gibert
És akkor elaludtam
(részlet a Claude című regényből)

Mindezen zavaros érzelmek mélyén, valami nagy és új dolog körvonalazódott ki: árva leszek. A közeljövőben a gondoskodás középpontjában találom magam. Sajnálni fognak, és én hagyom. Azután hátat fordítok, és az élet mezejére lépek. Látják majd, ahogy eltűnök a magas fűben, mint egy vándor, és sajnálni fognak. Egyedül leszek, és ez csodálatos lesz. Átadhatom magam a gyengeségeimnek, de ugyanakkor minden lehetséges lesz. Elcsípem a szerencsémet, mert a szerencse fontos dolog, ha az ember árva. A szüleimtől megszabadulva, végre előtűnt a jövőm. Az ég csupa izgalmat ígért: Már senki sem állt közénk, hallottam, ahogy hozzám beszél. A szédület, ami elfogott, új fényt adott a világnak. Az asztalon lévő pohár víz a gyász mágiája által csodálatos látvánnyá lett. Mindent tisztán láttam. Azt gondoltam: ha lélegzünk, azt is odaadással kell tenni. Vigyázni kell a testünkre és megnyilvánulásaira. Kitartás, kitartás. Minden napot meg kell becsülni. Figyelni kell az évszakokra. Venni kell egy noteszt. El kell határozni magunkat az életre. Menetelni a zenében. Zenében gondolkodni.

 Amikor apát temettük, nagyon hideg volt, pedig tudtuk, hogy tavasz van, hisz a fákon már megjelentek az első feszes rügyek, főleg a gesztenyén. Emlékszem, hogy nagyon szép idő volt ezen a napon. Szép és száraz idő, ahogy mondani szokás. Olyan csípős hideg volt, amitől az ember egymáshoz ütögeti a lábait, és az ég úgy ragyogott, hogy az ember alig tudta nyitva tartani a szemét. Személy szerint jobban szerettem volna, ha esik az eső és enyhébb az idő, na nem azért, hogy ez még szomorúbbá tegye ezt a napot (hisz én sosem találtam az esőt lehangolónak), de jobban kívántam megbújni egy esernyő alatt, mint az esküvőm napján tettem. Vonzott a nyirkos levegő. A száraz levegő valahogy mindig olyan volt nekem, mint a hámozott hagyma, csípte a szemem. Ráadásul fogalmam sem volt ezekről a felszálló és leszálló nedvekről, sem a fél- és negyed gyászról, amiről az emberek beszéltek;  ösztönösen tudtam, hogy a család előtt komoly, kissé szomorú arccal kell megjelenni, de azért nem annyira hogy elcsúfítson a bánat. Amiből végképp nem kértem, az a hűséges kutyatekintet. Félre az útból, nagybácsik, nagynénik! – mondtam nekik. Nem vagyok az a rakás szerencsétlenség, akinek képzeltek! Megvan még mind a két lábam, a két kezem, és egyébként is mindenem, amire szükség van, hogy jól érezzem magam. Már rég megszoktam, hogy megállok a magam lábán, úgyhogy engedjétek el a kezemet! Tökéletesen érzem a földet a lábam alatt, és a fülembe beszűrődő zajok elbűvölnek. Ma reggel borotválkozás közben, mielőtt a temetőbe indultam, kifejezetten vidám voltam, és végre egyszer jól aludtam. Az arcom rózsás volt és kisimult. Szinte megfiatalodtam a tükörben. A vér hang nélkül csordogál az ereimben, és a tüdőm megtelik friss levegővel. Egy kicsit jobb színben látom a világot, ha tudni akarjátok. A világ alapjában véve vidám. Pattog, mint egy labda. A szomorúság csak kitaláció, tudom jól. Sem az esőben, sem a lenyugvó napban nem létezik, még az amputált gyerekeknél sem. A szomorúság nem létezik. Apám temetésére igyekezvén ma reggel ezt énekelgettem: A tavasz az ablakon / Beszökött e hajnalon / ide költő-szívembe.
És íme.

 Most már azt szerettem volna, hogy vége legyen. Vacogtam sötét felöltőmben, melynek levendula- és szekrényszaga volt. A gyomromban éreztem a túl melegen elfogyasztott tejeskávé mocorgását, és nagy kedvem lett volna könnyíteni magamon. Ezt jelenti élni? A szervek felszólítása, a meleg és hideg érzete az ember fején, a torokba és a nyelven lefolyó nyál, a bőr, ami viszket a zokniban, és minden más, amit nem látunk, és nem érzünk, és ami mégis belénk jut, és mi kiköpjük, és nedvet képez. Ez az, ami lassanként egymásra épülve végül maga a lét lesz? Természet, a természet, érthetetlen folyamatok. Halott gallyak, melyek másnap reggelre felélednek. A felszálló vagy leszálló testnedvek most végül is merre tartanak? A kezemben rózsát fogtam. A virág és köztem nem volt semmi, és ez a semmi hirtelen vigasztalhatatlanná tett. Utána már mindenhol a széthintett halált láttam.

 A koporsó leeresztése apró, pontos mozdulatok sorozata volt, melyek nagy kézügyességet követeltek a temetkezési vállalat alkalmazottai részéről. Minden hevedernek és emelőcsigának megvolt a maga szerepe. A kripta lezárása előtt egy munkás, aki nem sötét ruhát, hanem a kertészek kék kezeslábasát viselte, elment, hogy a furgonjával még szerszámokat hozzon a sírbolt lezárásához. Mivel más dolgunk nem volt, csendben néztük, ahogy hozzáértőn végezte a munkáját. Lelkiismeretesen dolgozott, és jó időtöltés volt nézni, milyen ügyesen kezeli az emelőrudakat és ékeket. Egyúttal megismerhettünk néhány dolgot a szakmájából, és láthattuk azt, amit egy napon már nem lesz módunk látni. A sírkő lassan csukódott le. Az utolsó pillanatig mindenki úgy gondolta, hogy még történhet valami. Valami váratlan fordulat, kopogtatás a koporsón, de semmi. A végén nem maradt más a mélyben, mint egy kis négyzetnyi napsugár, amit a kékruhás férfi végül betemetett.

       Laky Krisztina fordítása


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret