Előadásomban arra szeretnék összpontosítani, hogyan alakult ki és öltött formát a társadalommal és kultúrával foglalkozó antropológia a létrejöttét és későbbi átalakulásait kísérő viszonyok erőterében.
(Evolucionizmus és diffuzionizmus)
Az antropológia lassan, fokozatosan alakult amatőrök
kedvteléséből tudományos szakterületté.
A 19. század nagyrészében számos olyan tudós,
akiket ma antropológusnak tartunk, történészként,
jogászként, teológusként, filológusként,
orvosként vagy klinikai pszichológusként kereste a
kenyerét. Sokan voltak anyagilag független úriemberek,
akik magánkutatásokat végeztek. Sokan őrizték
saját tárgyi lelet-gyűjteményüket,
feljegyzéseiket, és tudományos érdeklődésüknek
tudós társaságok alakításával
és szakfolyóiratok kiadásával teremtettek teret.
Ebben az időszakban Európában a nemzetté
válás volt napirenden, az államok megpróbálták
a nemek, osztályok, régiók és etnikai identitások
által széttagolt népességet a nemzet ügye
mögé felsorakoztatni, "a parasztokból franciákat
csinálni", hogy fölébe kerekedjenek a növekvő
proletariátusnak, és a potenciális regionális
lázadókból patrióta állampolgárokat
faragjanak. Massimo d'Azeglio kifejezésével "Fatta Italia
bisogna fare gli italiani" (Olaszország megvan, már csak
olaszokat kéne teremteni). Ehhez politikai térítő
munkára volt szükség: a nemzeti küldetésre
buzdító nemzeti mítoszok-történelmek és
irodalmak megírására; a "folklór" propagálására,
a nemzet dicsőítésére az iskolákban
és a múzeumokban; hazafias és katonai parádék
rendezésére és a nemzeti vívmányokat
megörökítő emlékművek felállítására.
A nemzeti egység ellenfelei azonban a történelem alternatív
változatait tették közzé, védelmezték
a helyi szokásokat az országos törvények inváziója
ellenében, bírálták az állítólagosan
nemzeti tradíciókat, és nem voltak hajlandók
a nemzeti dicsőség és hadsereg ünneplésére.
Ezekben a nemzetteremtő törekvésekben sajátos
szerep jutott a múzeumoknak. Hollandia és Dánia járt
az élen ebben a fejlődésben; a többiek követték
őket. Eredetileg hírességek és királyok
magán "ritkaság-termeiből" a múzeumok egyre
inkább közintézményekké váltak
a 19. század folyamán, olykor a nemzeti múltat, máskor
a civilizálódás útján elért nemzeti
sikereket mutatták be. Egyes etnográfiai gyűjtemények
külön régészeti és etnológiai múzeumokban
voltak elhelyezve, de sok helyütt a természettörténeti
kiállítások részét képezték,
ahol az antropológia természettudományként
volt besorolva. A múzeumok voltak az első olyan intézmények
is, amelyek antropológusokat alkalmaztak kurátorként
és tudományos kutatóként. A 19. század
nagy részében azonban nem volt igény antropológusokra
az oktatásban és a közszolgálatban...
A 19. század utolsó negyedében az új
tudományegyetemek helyet adtak a "társadalomtudományoknak"
is, amelyek az arra irányuló nyugat-európai és
amerikai reformtörekvésekből nőttek ki, hogy
egy egységes "társadalomtudomány" segítségével
oldják meg a "társadalmi kérdést". Mindazonáltal,
miközben a Nagy Átalakulás a társas együttélést,
a társadalom egészét a gazdaság, a társadalom
és a politika különálló intézményi
területeire bontotta fel, ugyanakkor siettette olyan specializált
diszciplínák megjelenését is, amelyek úgy
kerültek be az egyetemekre, mint a közgazdaságtan, politikatudomány
és pszichológia, valamint a társadalmi rend és
rendellenesség problémáira összpontosító
szociológia.
Ezektől a gyakorlati következtetésekre kihegyezett
tudományágaktól eltérően nem sok hasznos
tanács volt levonható az antropológiai ismeretekből
annak ellenére, hogy Edward Taylor rendíthetetlenül
hangoztatta, hogy az antropológia a kártékony babonák
leleplezésére és ezzel felszámolására
szolgálhatna. A humanista orientáció erősödése
az egyetemeken ugyanakkor lehetővé tette, hogy az antropológia
is megvesse ott a lábát a történettudományok
csatolt részeként kiegészítve a "természettörténetet"
és a "kultúrtörténetet", és csillapítva
a komparatív vallástudomány iránti viktoriánus
tudásszomjat.
Az antropológusok részt vettek a széles
társadalmi körben folytatott vitákban az emberi természet
egységéről vagy különbözőségéről
és arról, hogy alkalmazható-e az evolúció-elmélet
a társadalomra. A polémiában megszólaltak mindkét
oldalon, látszólag elvont vitáiknak gyakran voltak
politikai és ideológiai következményei. Míg
az evolucionizmus nem szükségszerűen von maga után
értékítéleteket az emberi populációk
biológiai vagy pszichológiai adottságairól,
a korabeli evolucionista paradigma készségesen gondoskodott
intellektuális megalapozásról a nagyipar és
a birodalom számára. Látszólag racionális
megokolást szolgáltatott különféle ellentmondásokra,
és érveket nyújtott arra vonatkozólag, hogy
vad és barbár népeknek miért van szükségük
civilizált irányításra és térítő
jóakaratra, vagy hogy miért kell likvidálni valamennyit.
Az antropológián belül az evolucionizmus átadta
helyét a diffuzionizmusnak.
A diffuzionisták a kulturális megoszlást hangsúlyozták
egy adott területen, míg az evolucionisták egy bizonyos
körben helyezték el ezeket. A két perspektívát
kezdték poláris ellentétnek tekinteni, bár
bizonyos evolucionisták (mint Taylor és Morgan bizonyosan)
nem osztották ezeket a nézeteket. Meg lehet kockáztatni
egy tudós feltételezést arra vonatkozólag,
hogy miért került sor erre a váltásra. A nagy
evolucionista sémák egyre kevésbé voltak képesek
számot adni az etnográfia és a történetírás
által regisztrált népek és kultúrák
nagyon sokféle voltáról. Ugyanakkor a biológia
és a földrajz komoly lépéseket tett abban az
irányban, hogy a földön mindenütt feltérképezze
az organikus és az emberi közösségeket, azt sugallva,
hogy a kartográfia használható a kulturális
vonások eloszlásának feltüntetésére.
Másrészről a nacionalizmus emelkedő hulláma
növekvő hangsúlyt adott a területnek, olyan eszméket
hirdetve, hogy különböző lelkületű népek
gyökereznek az eleven (honi) tájakon, ideológiai muníciót
szolgáltatva ezzel a nemzetállamok területi követeléseinek.
Mindazonáltal az evolucionizmus és a diffuzionizmus
egységes maradt abban az igyekezetben, hogy számot adjon
a népek közti hasonlóságokról és
különbségekről azzal, hogy kultúra-kialakító
potenciáljuk tekintetében kulturális vagy biológiai
képességek szerint osszák őket kultúra-teremtő
népekre szembeállítva a kulturálisan passzív
népekkel. Az antropológusok egyáltalán nem
álltak egyedül az ilyen megkülönböztetések
felállításával. A modern nemzetállamok
Már a 17. század óta elkezdtek társadalom-statisztikákat
és regionális kutatásokat használni "emberi
erőforrásaik" mennyiségi és minőségi
felbecsülésére. A 19. században az emberi nyersanyag
ilyen etnológiai felmérései aggodalomra adtak okot
az európai népek egészének és különböző
osztályaiknak morális, szociális és fizikai
erejét illetően. A diffuzionizmus különböző
ágai az áttétel különböző kulturális
mechanizmusait hangsúlyozták. Az egyik változat a
szomszédos területekre való beszivárgás
vagy bevándorlás jelentőségét hangsúlyozta,
mint annak legfőbb eszközét, hogy a magasabbrendű
kulturális potenciállal rendelkező csoportok szomszédaik
közt elterjeszthették tárgyaikat és eszméiket.
Ez a téma nem volt új, erősen áthatotta a 19.
századi történetírás premisszáinak
nagyrészét, amely egész népek sorsát
ábrázolta úgy, mint a migráció és
az alacsonyabbrendű kultúrateremtő népek magasabbrendű
népek általi meghódításának eredőjét,
mint a keltákat meghódító angolszászok,
vagy a paraszti szlávokat meghódító államalkotó
varangok esetében, vagy ennek alternatívájaként
- a volt alattvalóknak az idegen uralom elleni lázadását
támogatandó. Koloniális kontextusban a magasabbrendű
kultúrateremtők legyőzik az inkább földhöz
kötött populációkat: az ilyesfajta szcenáriók
- a dravidákat legyőző árják, az erdei
négereket leigázó hamiták - maguk is legitimációt
szolgáltattak az uralkodó elitekkel vagy állítólag
előkelőbb „harcias” fajokkal kötött szövetségekre
- inkább a tuszikkal, mint a hutukkal; inkább a berberekkel,
mint az arabokkal, akiket aztán a gyarmatok urai bevontak birodalmuk
adminisztrációjába.
Ezt a perspektívát a német geográfus-etnológus
Friedrich Ratzel (1844-1904) hozta be az antropológiába.
Ratzel úgy hitte, hogy a világ minden régióját
eltérő eredettel és jelleggel bíró kultúrájú
népek lakták eredetileg, és valamennyi kultúrát
az élettér kereséséért folytatott tömeges
migráció vitte máshová. Ebből a perspektívából
szemlélve a kulturális integráció megelőzte
a migrációt, amely aztán egész kulturális
komplexumokat vitt át egyben az új település
helyére. A második változat eredetét tekintve
szintén német, de a Boas-iskola hirdette az Egyesült
Államokban, a diffúziós mechanizmusok sokféleségét
képzelte el, amelyek között a migráció a
folyamatnak csak durvább példáit szolgáltatta.
Innen nézve a kultúrák nem integráns egészekként
közlekedtek, csak fokról fokra halmozódtak fel az idők
folyamán. A kulturális integráció pszichikai
folyamatok eredője volt, amely a hibrid anyagot utólag vonta
be egy közös mintába. A Boas utáni amerikai antropológia
sokat foglalkozott a kultúrán belüli személyiségformálódással
mint a kulturális integráció kulcsával.
A diffuzionizmusnak ezek a változatai valószínűleg
különböző politikai szituációkat tükröztek.
Ratzelnél a migráció hangsúlyozása az
I. világháború előtti német jobboldalnak
egy új élettér kolonializálására
irányuló erősödő igényére
rezonált. Nagyjából ugyanabban az időben az
ilyen expanzionista perspektívák olyan elméletekkel
kapcsolódtak össze, amelyek az állam hatalmi funkcióit
és egy domináns társadalmi szegmens uralmát
hangsúlyozták a népesség többi része
felett. Az egyik változat szerint a lakosságnak ez a domináns
része a bennszülöttek és a harcias férfi
egyletek felemelkedéséből alakult. Még általánosabb
volt, hogy az államot kulturálisan kiemelkedő populációk
más kultúrájú etnikai csoportok feletti győzelméből,
hódításából vezették le.
Ez a fajta diffuzionizmus, amely hordozóinak ütőképességére
épít, a népvándorlás folyamatába
jól illett, és még mindig készségesen
illeszkedik a nacionalista és imperialista ideológiákba,
különösen Európa keleti határvidékein,
ahol a versengő államok és birodalmak két világháborúban
is összecsaptak az elsőbbségért. Így tehát
a német diffuzionizmust örömmel fogadták
a marxista etnográfiában is a szovjet forradalom után,
hogy a marxizmus szélesebbkörű általános
megállapításait "szűkebb elméletekkel"
egészítsék ki, amelyek a lokális történelmet
és a diffúziót hangsúlyozzák. A hosszú
időn át autokton populációk ellenállása
az idegen hódítók behatolásának szintén
szerepet játszott a szovjet antropológiában. Ezzel
szemben az amerikai diffuzionizmus, amely az indiánokkal szemben
megnyert háborúk után indult fejlődésnek,
akkor, amikor az társadalmi aggályok "új" vagy
mindaddig nem reprezentált csoportok jelentkezésére
tolódtak át a társadalmi és politikai arénában.
A társadalmi mobilitás demokratizálódását
olyan elméletek kísérték, amelyek a plaszticitást
és az alkalmazkodást hangsúlyozták az emberi
kapcsolatokban.
A 19. századi Európa számára a birodalmak
és a gyarmati uralom expanziója külföldön
azt a kérdést vetette fel, hogy hogyan lehet kormányozni
nagyszámú, szociokulturálisan eltérő
népeket. Egy "régebbi" kolonializmus, amelyet európai
kereskedelmi társaságok honosítottak meg más
kontinensek partjain, a területi alapokon nyugvó gyarmati entitások
feletti uralom "új" módjának adta át a helyét.
Ezek a kolonializmusok különbözőek voltak, de voltak
közös vonásaik. Általában különbséget
tettek a bejövő progresszívnek és dinamikusnak
ítélt európaiak és a passzív és
tehetetlen, a szokások által irányított bennszülött
tömegek között. Következésképpen lehetségesnek
gondolták, hogy "tradicionális" uralkodókra bízzák
magukat, hogy "közvetve" azok uralkodjanak helyettük. Ahol a
gyarmati hivatalnokok speciális képzést kaptak, rendszerint
történelmet, jogot, klasszikus gazdaságtant és
irodalmat, nyelveket tanítottak nekik. Az ilyen képzés
után igen felkészületlenek maradtak arra, hogy hogyan
bánjanak az ismeretlen társadalmakkal és kultúrákkal,
és hajlamosak voltak arra, hogy alábecsüljék
a gazdasági változások politikai kihatásait.
A konkrét gyakorlat mindenütt módosította
az ideológiailag inspirált adminisztratív sémákat.
A gyarmati uralom, a közvetlen és közvetett egyaránt
sajátos nehézségekbe ütközött ott,
ahol a tekintély nem volt sem egységes, sem hierarchikus,
inkább vezető nélküli vagy tanácsok, korosztályok,
titkos társaságok és női egyletek között
oszlott meg. A „tradicionális” uralkodók sokszor maguk is
bitorlók voltak. Az európai vállalkozások expanziója
sokszor úgy kiszorította a helyi berendezkedést, hogy
hagyományos tekintély már nem tudta ellátni
a funkcióit. Megint más időkben a vezetettek számban
annyival fölülmúlták vezetőiket, hogy közvetítő
ügynökökre volt szükség, hogy kapcsolatot tartson
közöttük. Végül éppen a közvetlen
uralomhoz volt szükség helyi ismeretekre, és ezért
kellett helyi segítőket toborozni.
Azzal ellentétben, amit várni lehetne, az antropológia
mint olyan alig játszott szerepet ezeknek az adminisztratív
lehetőségeknek a meghatározásában. A
közvetlen uralom kiépítése a brit Afrikában
nem sokat köszönhetett az antropológiai megfontolásoknak,
bár az antropológusok ismételten felajánlották
segítségüket ebben a folyamatban. Kivételes esetben
egy gyarmati kormányzat hívhatott antropológust, de
az elkészült beszámolóknak nem sok közvetlen
hasznát vették. A önkéntes antropológusi
szolgáltatásokra tett legtöbb kísérletet
a Gyarmatügyi Hivatal (Colonial Office) többnyire tudomásul
sem vette, talán mivel az antropológia szószólói
sokszor vallási reformerek, zsidók vagy más outsiderek
voltak periférikus területekről. A Gyarmatügyi
Hivatal szemében vagy „vad fantaszták” voltak, vagy „őrült
etnológusok”. A német gyarmatügyi szolgálat eleinte
biztatta a tisztviselőit, hogy írjanak etnográfiai
beszámolókat, de éppen az uralkodó akadémiai
kultúrtörténeti diffuzionizmust kevéssé
relevánsnak találta, és törölte a költségvetéséből
az antropológiai kutatásokra vonatkozó igényeket.
Ritka esetekben egy gyarmatügyi szolgálat kifejlesztette a
saját szociológiáját vagy antropológiáját,
hogy boldoguljon a helyi viszonyokkal, mint a francia tisztikar Vietnamban,
Madagaszkáron és Észak-Afrikában - a politikai
hadviselésre vonatkozó elképzeléseik alátámasztására.
Így segített például Maurice Delafosse ezredes
Marcel Maussnak, Lucien Lévy-Bruhlnek és Paul Rivet-nek a
párizsi etnológiai intézet felállításában.
(A funkcionalizmus sikertörténete)
A huszadik század első felében a brit antropológia
elmozdult a ma élő népek „funkcionalista” kutatása
felé. Ez a lépés a megfigyelés felé
a „szürke” elmélet helyett részben a századvég
társadalmában és metafizikájában való
csalódottságból fakadt, és a gyakorlatias életigenlő
újrakezdés reményével párosult az első
világháború után. Emiatt az attitűd miatt
a „funkcionális” kifejezés sok területen visszhangra
talált. Malinowski nem annyira „elméleteket” hirdetett, mint
inkább „attitűdöket”: úgy fogjuk fel a kultúrát,
mint aminek funkciói vannak; úgy tekintsük az intézményeket,
mint amelyeket életösztönök mozgatnak, és
nem úgy, mint olyan szokások halmazát, amelyek valamely
feltételezett múltból maradtak vissza; keressük
a kölcsönhatásokat az intézmények között.
Ehhez a Nietzschéből és Machból készült
forró főzethez adta Radcliffe-Brown a maga józanabb,
durkheimiánus hozzávalóit törvényes jogokból
és kötelességekből, Rivers és Maine adalékaival
dúsítva. Mindezenközben a jelenre orientált terepmunkát
a szakmai identitás kötelező védjegyévé
tették.
Az intenzív terepmunka nem volt újdonság.
Egyre inkább világossá vált a 19. század
utolsó két évtizedében, hogy a bennszülöttek
életformáiról való adatgyűjtéshez
több kell tudományos turisták alkalmi látogatásainál,
vagy katonák, kereskedők és misszionáriusok
megfigyeléseinél. Rivers szerint elengedhetetlenül szükséges
a folyamatos ott-tartózkodás és intenzív terepmunka
a helyi beszélt nyelven. Egyre nagyobb számban kezdtek válaszolni
Nagy-Britanniából, Finnországból, Németországból
és a lengyel és cseh provinciákról való
antropológusok erre a felhívásra már az első
világháború előtt is. De az elmozdulást
a szinkronitás felé jobban hangsúlyozták Nagy-Britanniában,
ahol Malinowski 1926-ban jelezte, hogy az ő „kultúratudománya”
az etnográfiai jelenben összpontosítana a funkciók
vizsgálatára „a primitív emberek modern korban élő
képviselői” körében, és határozottan
hátat fordított annak, amit Radcliffe-Brownnal együtt
„feltételezett történelemként” ostoroztak. Az
ilyesfajta kutatást „szociálantropológiának”
nevezte, hogy jelezze „érdeklődésünk főként
szociologikus”. Radcliff-Brown pedig úgy definiálta a szociálantropológiát,
mint a komparatív szociológia egyik ágát, amely
„elfogadható általánosításokat” kíván
nyújtani.
A funkcionalizmus előrenyomulása döntő pillanatban
kapott anyagi erősítést külső forrásból
a Laura Spelman Rockefeller Memorialtól, amelyet 1918-ban állítottak
fel az Egyesült Államokban az új és gazdag Rockefeller
alapítvány részeként. Az amerikai törvények
mellett az ilyen alapítványok, amelyeket rendszerint sikeres
vállalkozók hoznak létre, elég nagy fokú
mozgásteret hagynak a menedzsereknek, akik olykor az alapítók
felfogásával ellentétes célokat követnek.
Beardsley Ruml, a Memorial első igazgatója távol tartotta
pénzalapjait a korabeli rasszista biológusok és eugenetikusok
kezeitől, helyette inkább a társadalomtudományok
„gyakorlati” és „tudományos” kutatásaiba fektette,
hogy segítsenek a társadalmi problémák megoldásában.
Ruml azt remélte, hogy ennek folytán maguk a társadalomtudományok
is lemondanak „nagymértékben deduktív és spekulatív”
mivoltukról, és objektív jellegű teóriákat
és módszereket fejlesztenek ki. Úgy találta,
hogy Malinowski funkcionalizmusa egybeesik ezekkel a célokkal, és
pénzügyi támogatást nyújtott a London
School of Economicsnak a diszciplína kifejlesztésére.
Az alapítvány tehát szívesen támogatta
a kulturális érintkezésnek a bennszülöttek
életét destabilizáló hatását
vizsgáló terepmunkát az afrikai gyarmatokon. 1926-ban
segített az International African Institute finanszírozásában
Londonban, előnyben részesítve azt az amerikai antropológusokkal
szemben, akiket együttműködésre képtelennek
ítélt. Malinowski azt állította, hogy a közvetett
uralom eszméje, amelyet nemrégiben vezetett be Lord Lugard,
teljes mértékben összecseng a „funkcionális felfogással”,
és kutatást indítványozott annak biztos megállapítására,
hogy mennyi migráns munkaerőt lehet elvonni anélkül,
hogy ez destabilizálná a törzsi életet és
értékeket. Ez egy ötéves ösztöndíjat
hozott neki, Radcliffe-Brown sokkal szűkebb kutatási támogatást
kapott érintetlen társadalmi rendszerek tanulmányozására
mindenütt a világon, annak érdekében, hogy általános
törvényeket állapítson meg, melyek segíthetnének
a bennszülött népek adminisztratív irányításában.
Afrikai érdeklődését követve az alapítvány
kutatási pénzeket folyósított Marcel Griaule-nak
is, aki akkoriban Marcel Mauss etnológiai intézetével
dolgozott együtt, hogy vezessen egy húsz hónapos expedíciót,
szelje át Afrikát gépkocsival a Szahara déli
peremén. Eredetileg az indította Griaule-t, hogy tárgyi
leletek gyűjtésével csillapítsa a Trocadero
etnográfiai múzeum afrikai tárgyak iránti növekvő
érdeklődését, hogy ezt követő intenzív
terepmunkába kezdjen a bambarák és dogonok körében,
a Niger mentén. Az alapítvány által Angliában
támogatott funkcionalista kutatásoktól eltérően
ezt a munkát Lévy-Bruhlnek a „primitív gondolkodásra”
vonatkozó elméletei befolyásolták, és
az afrikai „szellemet” átható „metafizikai szubsztrátum”
feltárására törekedett a dogon szövegek
tanulmányozásával. A világválság
kitörésekor azonban Rockefeller mindenestül beszüntette
antropológiai programját.
Nem csoda, ha egy amerikai alapítvány a társadalmi
kontroll és egyensúly fenntartása céljából
alkalmaz társadalomtudományt az antropológiát
is beleértve, de a funkcionalista antropológia könnyű
alkalmazkodása ehhez a filantróp intézményhez
felveti a kérdést, hogy pontosan hogyan is viszonyul a tudás
megszerzése a pénzalapokhoz és a hatalomhoz. A kutatók
úgy fogalmazzák meg kutatási terveiket, hogy megnyerjék
a támogatókat, és megkönnyítsék
ezek megértését az illetékes hatóságok
számára, akik kétségtelenül elutasítottak
néhány pályázót, és megakadályozták
bizonyos területek felkeresését. Fontos, hogy terepmunkát
főleg a Csendes-óceáni területeken végeztek,
és a terepen való viselkedést rendszerint az elővigyázatosság
vezérelte. Ezek a kényszerűségek nem határozták
meg teljességgel az antropológusok munkáját,
és nem is vették elejét alternatív és
szembehelyezkedő hangok jelentkezésének. Bizonyos
kérdéseket nem tettek fel, és bizonyos válaszokat
félretoltak - nem a felügyelő hivatalosságra
való tekintettel, hanem mivel az antropológusok otthoni szakmai
csoportjai döntötték el, hogy melyek a megfelelő
antropológiai kérdésfeltevések, és melyek
nem azok. A funkcionalista opprobium a „feltételezett történelemmel”
szemben megtiltotta olyan kérdések feltevését,
hogy a terepen megfigyelhető körülmények eredetileg
hogyan jöttek létre, és a kultúrákon vagy
társadalmi rendszereken belüli funkcionális kapcsolatok
hangsúlyozása küzdött az ellen, hogy azt vizsgálják,
hogyan viszonyulnak ezek a nagyobb erőterekhez.
Az ilyen közvetett kényszerek sokkal fontosabb szerepet
játszottak az antropológia formálódásában,
mint a gyarmati közigazgatásnak tett bármilyen közvetlen
szolgálat. A legtöbb esetben az antropológusok és
a gyarmati tisztviselők közti érintkezést strukturális
eltérések nehezítették atekintetben, hogy melyikük
mit akart megtudni, hogyan és mi célból. A funkcionalista
antropológusokat a bennszülöttek életének
különböző aspektusai nem azért érdekelték
különösen, hogy feljegyezzék a „szokásaikat”,
hanem hogy átlássák az összefüggéseket
a kulturális vagy társadalmi egészeken belül.
A társadalmi kontroll és irányítás strukturális
kérdései kevésbé foglalkoztatták őket
mint a gyarmati tisztviselőket. Sőt, egyfajta ignorancia
tartotta vissza a hivatalosságot attól, hogy olyan információkat
szerezzenek, amelyek megkérdőjelezhetnék a gyarmati
uralom ideológiai premisszáit. Nem örültek az olyan
kutatásoknak, amelyek már eldöntött stratégiát
érintettek, az olyan antropológiai beszámolókat
pedig, amelyek túl távol álltak a közvetlen ügyektől,
„túl teoretikusként” vagy irrelevánsként utasították
el.
A kezdeti funkcionalista manifesztumokat gyorsan módosították.
Egy dél-afrikai út még Malinowskiban is kétségeket
ébresztett, vajon képes-e a funkcionalizmus adekvát
módon kezelni a kulturális változás tényét,
vagy képes-e számot adni a „rabszolgasorba taszított,
elnyomott, törzseiktől elszakított bennszülöttekről”.
A funkcionalista támadás a „feltételezett történelem”
ellen akkor volt napirenden, amikor kirohantak a rekonstruált történelmek,
mint rögzített evolúciós szakaszok ellen, vagy
a diffuzionistáknak a kulturális vonások térbeli
feltérképezéséből levont hipotetikus
extrapolációi ellen. De a történelemmel szembeni
tilalmakat hamar megszegte Evans-Pritchard Angliában és Fred
Eggan az Egyesült Államokban, és a funkcionalizmust
ezek után felváltotta az antropológiai rafináltságú
etnohistória és a gyarmati történetírás.
Ezek a „rabszolgasorba taszított, elnyomott és törzsüktől
elszakított” bennszülöttek történetét
dokumentálták, valamint azt, hogy a bennszülöttek
hogyan viselkedtek és adaptálódtak azokhoz az új
feltételekhez, amelyeket nem ők hoztak létre.
A funkcionalista mozzanat termékeny bírálatokat
váltott ki magán a mozgalmon belül is. Ha már
egyszer a terepmunka az „ideális” és a „tényleges”
viselkedés közti eltérést vizsgálja, akkor
még a legelvhűbb funkcionalistákban is fel kellett
hogy merüljön a kérdés, hogy milyen súlya
van a konformitásnak, és milyen variációs fokozatok
vannak a viselkedés repertoárján belül, majd
a társadalmi stratégiák divergenciájának
és a szabályok eltérő értelmezésének
vonatkozásában. Ez aztán felvetette a különböző
pozíciókban lévő cselekvők közti
potenciális konfliktus témáját, és azt
a lehetőséget sugallta, hogy a folytonos konfliktus nem egy
működő szisztéma rendellenessége, „hanem
a rendszer maga.” Ez aztán a figyelmet átterelte a kultúráról
mint materiális és szimbolikus formák készletéről
arra, hogy ezek a formák hogyan bontakoztak ki az állandó
összefonódásban és tranzakciókban. A társadalmat
már nem tekintették axiomatikus totalitásnak, entitásnak,
hanem folyamatnak vagy folyamatok láncolatának.
(Az etnosz elmélete)
A háború utáni francia antropológia Lévi-Strauss
strukturalizmusának formájában még mélyebb
eltávolodást jelent a Malinowski- és Radcliffe-Brown-féle
funkcionalizmustól. Akárcsak ők, Lévi-Strauss
is kerülte a történelmet, de tőlük eltérően
elsőbbséget tulajdonított az önálló
gondolati műveleteknek. Lévi-Strauss az antropológiát
a szemiológia egyik területének tekintette, amely a
jeleket tanulmányozza a társadalmi totalitások életében;
a társadalmi totalitás nem volt empirikusan megfigyelhető
egész a számára, hanem (mint Marcel Maussnál)
egy olyan sokféleség, amelyben jelek struktúrái
tartják össze a „funkcionális kölcsönviszonyok
hálózatát”, amelyek között különálló
és kapcsolódó síkok vannak.
Németországban és a Szovjetunióban a prefunkcionalista
és történeti orientáltságú diffuzionizmus
és migrácionizmus továbbra is jelentős szerepet
játszott. //Németországban az egyetemi intézetek
„megbízható” emberek felügyelete alá kerültek,
és a nemzeti szocialista rendszer gondoskodott az összehangolásukról.
De a nemzeti szocialistákat sokkal kevésbé érdekelte
az akadémikus antropológia megváltoztatása,
mint a „fajtudomány” kiterjesztése, és az, hogy a
néprajzot (Volkskunde) árja-nordikus-teuton mítoszok
és szimbólumok arzenáljává tegye. A
túlnyomórészt konzervatív kulturális-történeti
akadémiai keretek között mégis megjelent egy német
funkcionalista antropológia, amelyet Richard Thurnwald (1869-1954)
és Wilhelm Emil Mühlman (1904-1988) képviselt. Thurnwald,
aki szerzett terepmunka tapasztalatokat Új-Guineában a 20.
század első évtizedében, nemcsak anticipálta
Malinowski felismerését a reciprocitásról,
és elsőként hangsúlyozta a redisztribúciót,
de kelet-afrikai terepmunkája során elsőként
kezdte vizsgálni az akkulturációt mint különleges
pszichológiai megnyilvánulásokkal járó
folyamatot is. Ez a megközelítés közelebb volt
ahhoz, ami aztán Nagy-Britanniában következett, mint
ahhoz, ami Németországban folyt, és támadták
is a kultúrtörténészek mint túlzottan
„szociologikus”, „szociálpszichologikus” és az árulás
lehetőségét tartalmazó tendenciát. Elkeseredett
és veszedelmes vitákban próbálta mindkét
fél a nemzeti szocializmus iránti sajátos affinitását
bizonyítani.
A második világháború jelentősen
átstrukturálta azt a kontextust, amelyben a diszciplína
továbbfejlődhetett. Feltárta, hogy az egyes államok
milyen mértékben mulasztották el a modern hadviseléshez
elengedhetetlen tudományos kutatáshoz szükséges
infrastruktúra fejlesztését. A háború
befejezése után a kormányzatok komoly lépéseket
tettek a természet- és társadalomtudományok
megerősödésének szavatolására.
Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban a
háborús tapasztalat azt bizonyította, hogy az akadémia
nem sokat tett a világ nagyobb régióiról való
ismeretek összegyűjtéséért, integrálásáért
és nyilvánosságra hozásáért,
különösen az ún. harmadik világ vonatkozásában,
amely hamarosan az ipari szuperhatalmak versengésének stratégiai
zónájává lett. Az antropológia még
mindig el volt foglalva a régi „tradíciók” talpra
állításával, csak csekély figyelmet
szentelt a társadalom törzsi vagy paraszti szektoraiból
kiszakított populációknak. Az amerikai antropológusok
még mindig azon vitatkoztak, hogy vajon az akkulturáció
vizsgálata inkább az antropológia, vagy inkább
a szociológia területére tartozik-e. Hasonlóképpen
az „orientalisták” kutatásai Ázsiában és
a Közel-Keleten jórészt a magaskultúrák
szövegeinek tanulmányozására koncentráltak,
nem sokat törődtek a társadalom- és gazdaságtörténettel
és politikával, és elmulasztották, hogy a társadalmi
és kulturális infrastruktúrák változásaira
figyeljenek. 1943-tól kezdve a társadalomtudományi
szervezetek és a kormányzatok az Egyesült Államokban
és Angliában ezért kezdték félreverni
a harangot az élő jelen tudományos elhanyagolása
és a megfelelő nyelvi és regionális ismeretekkel
rendelkező szakemberek hiánya miatt.
Ez a nyilvánvaló tudásbeli szakadék még
inkább tematizálódott, amikor a nyugati nagyhatalmak
és a Szovjetunió közti szövetséget a hidegháború
váltotta fel. Az Egyesült Államokban a helyzet orvoslására
jótékonysági óriásalapítványok
tették meg az első lépéseket, egyetemi intézeteket
alapítottak orosztanulmányokra és ösztöndíjakat
idegen területek tanulmányozására. A „szputnyik”
1957-es fellövése után az amerikai kongresszus pénzalapokat
szavazott meg a különböző régiók interdiszciplináris
kutatására. Hasonló központokat hoztak létre
más országokban is, s ezekben az antropológusoknak
jelentős szerep jutott.
Ez a hatalmas erőfeszítés megerősítette
a nyelvi képzést, szavatolta a nem-nyugati területek
társadalom- és gazdaságtörténetének
tanulmányozását, és kapcsolatokat teremtett
történészek, irodalmárok és társadalomtudósok
között. Mindazonáltal különösen az Egyesült
Államokban a regionális tanulmányok kezdettől
fogva a Parsons-féle szociológia és „modernizációs
elmélet” hatása alá kerültek, amely új
szociológiai nyelvezetben a társadalomfejlődésre
vonatkozó 19. századi eszméket elevenített
fel. Úgy ábrázolta a „modernizációt”,
mint a statikus „tradíciót” felváltó társadalmi
haladás elkerülhetetlen folyamatát. Ez az elmélet
kezdte uralni a fejlesztés területét, és úgy
állította be magát, mint az akkoriban a Szovjetunióban
és más szocialista országokban uralkodó fejlődéselméletek
antitézisét. Az ilyen elméletek nem voltak elég
jól körvonalazottak az elvont vitákhoz, de igazi politikai
választási lehetőségeket jeleztek, amikor a
gyarmatosított népek kezdtek függetlenséget követelni,
és amikor elnyomott kisebbségek elkezdtek az őket
megillető polgárjogokért kiállni. A második
világháború utáni korszak felkeléseket,
forradalmakat és az idegen uralom lerázásáért
folytatott függetlenségi harcokat hozott. Az antropológusok
is állást foglaltak ezekben a konfliktusokban, némelyek
a fennálló hatalom fennmaradásához járulva
hozzá, mások kormányaik politikájának
bírálatával. Az Egyesült Államokban a
vietnami háború váltott ki különösen
elkeseredett megosztottságot az antropológián belül.//
Amint a lakosság a világon mindenütt kezdte megkérdőjelezni
a hatalmi viszonyokat, és kezdett igényt formálni
az erőforrásokra és lehetőségekre, kollektív
identitásukat is hangsúlyozni kezdték. Az antropológusok
egyre inkább felismerték, hogy a „kultúráról”
beszélni azt is jelenti, hogy úgy fogjuk fel a kultúrát,
mint amit szociopolitikai mozgósítás és ideológiai
stratégiák keretében hoznak létre vagy tesznek
tönkre. Az a terminus, amelyet az ilyen kulturális vonásokra
épített öntudatos stratégiákra kezdtek
használni, az etnicitás. A Szovjetunió felbomlása
és érdekszférájának átrendeződése
különösen szembeszökővé tette az etnicitást
a világnak ezen a részén. De ha ez a jelenség
újnak látszik az antropológusok számára
a világrendszer centrumában, ez azért van, mert a
nemzeteket ott még a professzionális antropológia
kikristályosodása előtt hozták létre.
A nemzetalkotás időszakában Nyugat-Európában
az etnikai jelenségeket elsősorban a folkloristák,
levéltárosok és a történeti jogi iskola
diákjai jegyezték fel, akiket aztán a tudományos
élet peremére szorítottak a hegemonikus történelem
és irodalom tudósai. Ennek a régebbi proto-antropológiának
a nyomai még mindig láthatók a baszk vagy katalán
folklór kutatásában, vagy Ernesto de Martino kiváló
olasz antropológiájában. De könnyen újra
felismerjük a problémák egész sorát, amelyek
a történelem eme elhanyagolt rétegéhez asszociálódnak,
ha az olyan országok antropológiáját nézzük,
mint Brazília, India és Mexikó, amelyek számára
a nemzetalkotás teszi ki az elméleti és gyakorlati
erőfeszítések magvát és legjavát.
Az antropológusok többsége mindmáig elhanyagolta
az etnicitás hatalmi dimenzióit.
// Két kivétellel. Az egyik S.M. Sirokoborov, a Kínába
emigrált orosz etnológus, akit a tungok körében
végzett terepmunkája vezetett arra a felismerésre,
hogy nincsenek elszigetelt etnikai csoportok, ellenkezőleg, az etnicitás
és az etnikai öntudat a csoportok közti interakcióban
alakul ki az interetnikus rendszerekben. Ezekben a rendszerekben demográfiai,
politikai, kulturális és pszichikai nyomást gyakorolnak
egymásra; ezek a nyomások a különböző
csoportokat hierarchikus elrendezésbe sorolják. A másik
a német funkcionalista, Wilhelm Mühlman volt. Mühlmant
a revitalizációs mozgalmak iránti érdeklődése
vezette ahhoz, hogy párhuzamokat lásson meg a dél-tengeri
cargo-kultusz és a nemzeti szocializmus között. Aztán
csatlakozott is a mozgalomhoz, de a nemzeti szocialista eszméket,
a náci fajelméletet a a társadalmi funkcionális
szelekció értelmében felfogott fajteremtésként
fogalmazta át. Követte Sirokoborovot abban, hogy az etnikai
csoportokat úgy ábrázolta, mint amelyek állandóan
újraformálódnak más csoportokhoz fűződő
viszonyukban, interetnikus rendszerekben és amelyek a közös
identitástudatot a másoktól való antagonisztikus
önmegkülönböztetésben alakítják
ki. Ebben az ábrázolásban figyelembe vette a differenciáló
erőt, de a hatalom egy olyan fogalmával kapcsolta össze,
mely szerint az monolitikus és vitathatatlan uralom. Ez túlságosan
is kongruensnek bizonyult a nemzeti szocialisták arra irányuló
terveivel, hogy áttelepítés és népirtás
útján vigyék végbe a populációk
hierarchikus átrendezését. Mühlman előre
látta, hogy az etnológia a jövőben „az etnosz
elméletévé” alakul. A háború utáni
fejlődés igazolta őt.
Egy ilyen elmélet sarkalatossá vált a háború
utáni antropológia számára a Szovjetunióban.
Elmozdulva az „osztályelőtti” társadalmak tanulmányozásától,
a szovjet etnográfia úgy definiálta magát újra,
mint a történelem egy aldiszciplináját, amely
a népek vagy „etnoszok” történelmi kialakulásával,
növekedésével és fennmaradásával
foglalkozik a kis létszámú csoportoktól a milliós
népességekig. Egy olyan megközelítésben,
amely a szovjet nemzetiségi politikával volt párhuzamos,
az etnikai csoportokat úgy tekintették, mint örökletes,
ráruházott és területileg meggyökerezett
entitásokat. A szovjet tudósok nem úgy fogták
fel az etnikai jelenségeket, mint az őket körülvevő
szociopolitikai mezőre adott változó válaszokat,
és kerülték a differenciáló hatalom problematikáját.
Ily módon tehát nem voltak fölkészülve arra,
hogy analitikusan kezelni tudják a versengő etnikai viszonyokat
abban a pillanatban, amikor az etnikai csoportok a Szovjetunióban
egyre erőszakosabb küzdelembe kezdtek.
Bár a vita a „nemzeti hagyományok” terminusaiban zajlott
az antropológiában, ez a fogalom maga közelebbi szemügyre
vételt igényel. Az ilyen tradíciók valóban
magukon viselik a sajátos nemzeti fejlődés jegyeit,
különösen azokat a jellegzetes módokat, ahogyan az
ismeretek megszerzését társadalmilag megszervezték,
alakították a széleskörű társadalom
főbb problémái, aszerint, hogy ezeknek a társadalmi,
gazdasági ellentéteknek a sokféle populáció
kulturális integrálása vagy a közvélemény
mozgósítása volt-e a célja - békére
vagy a háborúra. Mint láttuk, az emberek átitatása
egy elképzelt új rend iránti odaadással megakadályozta
az eszmék áramlását a nemzeti határokon
keresztül. De az ilyen válaszok csak ritkán maradtak
teljesen elismertek vagy vitán felül állók. //
Amit nemzeti tradíciónak neveznek, sokszor különböző
paradigmák egymásra következését fedte
le, ezekből némelyeket külföldről hoztak
be, másokat a nemzeti intézményekben dolgoztak ki
vagy a nemzeti tudományos közösségben az importált
prototípusokra való reakcióként. A paradigmák
aztán befolyást szerezhetnek, vagy azt el is veszíthetik
a változó politikai vagy intellektuális sugalmazás
szerint. Ezekben a paradigmatikus küzdelmekben sajátos szerep
jutott a migrációnak és az eszmék áramlásának,
amelyek egyes embereket és új megismerési módokat
juttattak át az országhatárokon.
A brit antropológiai hagyomány végső soron
sokat köszönhet Malinowskinak, aki új híreket hozott
Lengyelországból és a frankofil Radcliff-Brownnak,
aki a Durkheim-féle elmélet magva köré építette
ki rendszerét. Franz Boas antropológiai eszmék német
eredetű készletét vitte az Egyesült Államokba.
A huszadik században ismételt kényszeremigrációk
vittek menekülteket új helyekre. Sirakoborov elhagyta a Szovjetuniót,
hogy kínai diákoknak tanítson antropológiát
Shanghaiban, köztük volt Fei Hsziao-Tung. A Németországból
menekült Paul Kirchhoff és spanyol polgárháborús
veteránok egy nemzedéke (mint Pedro Armilles és Angel
Palein) kezdte a döntő szerepet játszani a mexikói
antropológia átalakításában az ötvenes
években. És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy
a második világháború alatt New York nyújtott
menedéket Claude Lévi-Straussnak, akinek Roman Jacobsonnal
való találkozása generálta az új francia
strukturalizmust.
(Az antropológia esélyei)
Hol áll ma az antropológia a hatalmak erőterében?
Új nehézségek közepette dolgozik, de képesek
vagyunk ezekre válaszolni… Az akadémián belül
vannak riválisok más területekről, különösen
a társadalomtudományok és a „kultúrtudományok”
köréből, akik kikezdik az antropológia szabadalmi
jogait, nem csak a kultúra fogalma, hanem terepmunka-módszereik
terén is. Amilyen mértékben az antropológusok
fenntartják a terepmunkának való elkötelezettségüket,
úgy akad dolguk olyan erőkkel, amelyekkel talán nem
számoltak, saját kutatásuk tárgyaival. Az a
helyzet, hogy a múltban nem sokat törődtünk azzal,
hogy az emberek mit gondolnak arról, hogy az antropológus
beavatkozik az életükbe. Mára azonban kellőképpen
fel vannak készülve arra, hogy megkérdőjelezzék,
milyen jogon és mi célból akar eljutni hozzájuk
az antropológus. Rákényszerítik ezeket az outsidereket,
hogy fontolóra vegyék, mit adhat hozzá az antropológiai
tudás ahhoz, amit ők maguk tudnak és mondanak. Ha
az antropológus csak „lefordítja” a bennszülöttek
hangját, és nem tud hozzáadni semmi saját analitikus
felismerést, szerepe joggal kérdőjeleződik
meg, ennek következtében az antropológia ma kényes
helyzetben van. Még mindig ő a Hamupipőke a tudományok
között, ahogy Heddon panaszolta a 20. század elején.
A diszciplína igen szerény, gyakran mint a múzeumokhoz
kapcsolt természettudománynak csupán egy marginális
kakasülő jutott neki az akadémiai madárházban,
háttérbe szorította a történettudomány
és a nagyobb és rámenősebb tudományok.
Soha nem fejlesztett ki önállóan törvény
jellegű lineáris kauzalitást megállapító
tételeket, és nem kapott megbízást arra, hogy
működjön stratégiai tudományként,
ahogy némelyik művelője remélte. Mint megpróbáltam
kimutatni, az antropológiai perspektívák és
témák történetünk minden pontján
összecsengtek a nagyobb társadalmi érdekekkel és
vállalkozásokkal, de az a mód, ahogy az antropológia
az ismereteket szerzi, nem engedi, hogy ezeket az ismereteket stratégiai
direktívákra redukálják. Ezért aztán
gyakran maradt periférikus a hatalmi játszmákban.
Mindazonáltal szeretném azt állítani, hogy
ami korlátozta sikerünket a hatalmi erőtérben,
éppen az képezi az antropológia erősségét,
és különbözteti meg a prominensebb rokon diszciplínáktól.
Ez az erőssége részben abból fakad, hogy az
antropológia ragaszkodik a megfigyeléshez. Egyike vagyunk
a kevés megmaradt megfigyelő tudományoknak. A megfigyelés
lehetővé tette számunkra, hogy különválasszuk
a normát a viselkedéstől, és problematizáljuk
a kettő egymáshoz való viszonyát. Ez az, ami
szakmailag gyanakvóvá tesz minket a nomotetikus (általános
törvényeket felállító) absztrakciókkal
szemben arra nézve, hogy mit csinálnak az emberek, akár
adatközlők mondják ezt, akár társadalomtudósok
állítják ezt, vagy azt, hogy ez vonatkozik az emberi
lényekre mindenütt a világon. A bakwerik vagy melpek
tanulmányozása eleven érzéket alakított
ki bennünk aziránt, hogy minden lehet másképp
is, és megóv bennünket azoktól a jószándékú
általánosító sémáktól,
amelyek nem bizonyos populációk meghatározott körülmények
között való megfigyelésén alapulnak. Ily
módon inkább vagyunk bírálói, mint konstruktőrei
a nagy elméleteknek. Ez sokszor arra a nem szívesen vett,
de életfontosságú szerepnek a vállalására
késztet minket, hogy megkérdőjelezzük mások
bizonyosságait, társadalomtudósokét és
politikusokét egyaránt.
Képesek vagyunk továbbá megfigyelni, hogyan viselkednek
az emberek, amikor kultúrájuk normatív elemeit használják,
folytonos részvételben és tranzakcióban. Ez
vezetett rá minket arra, hogy újragondoljuk a kultúrát,
hogy ne materiális és szimbolikus formák rögzült
készletét lássuk benne, hanem a társadalmi
cselekvésben kibontakoztatott és mozgósítható
készletét. Ehhez a feladathoz megfelelő középszintű
kategóriákat tudunk alkalmazni, amelyekhez történetünk
során jutottunk el, melyek némelyike eredetileg a vizsgált
népektől származik, másokat pedig a terepen
konstruáltunk viselkedésük ábrázolására.
Ezeknek komoly analitikus értékük van egy új
szcenárió feltárásában, amely „családi
hasonlóságokat” mutat olyasmivel, amit már korábban
megtanultunk. Valóban hasznos fikcióknak tekinthetők,
produktívak lehetnek még olyankor is, amikor nem helytállóak.
Kis populációkkal dolgozva egzotikus településeken
felfedeztük, hogy a társadalom és a kulturális
élet különböző aspektusai kölcsönösen
áthatják egymást, hogy a társadalmi viszonyok
egyidejűleg pszichológiai, gazdasági, politikai és
eszmei jellegűek; nekünk az a feladatunk, hogy összekapcsoljuk
azt, amit mások szétválasztanak. Ennélfogva
képesek vagyunk a többszörös okozatiság lehetőségének
elfogadására. Ez tette az antropológiát integratív
tudománnyá, ami ma ritkaságszámba megy, olyan
diszciplínává, amely átlépi a különböző
területek határait, és ellenáll kapcsolatok és
kontextusok szétszedésének. Az antropológia
legjobb formájában analitikus, komparatív, integratív
és kritikus, és mindez egyszerre. Hozzá fogható
megismerési mód nincs még egy
.
Bibliográfia
WOLF, Eric R.
Európa és történelem nélküli
népek
Akadémiai - Osiris - Századvég, 1995
"Parasztok"
in: SERVICE - SAHLINS - WOLF
Vadászok, törzsek, parasztok
Kossuth, 1973
MALINOWSKI, Bronislaw
Baloma
Gondolat, 1972
BOAS, Franz
Népek, nyelvek, kultúrák
Gondolat, 1975
MAUSS, Marcel
Szociológia és antropológia
Osiris, 2000 (megjelenés alatt)
LÉVY-BRUHL, Lucien
„A természeti népek világképe”
in: A francia szociológia
Közgazdasági, 1971
DOUGLAS, Mary
„A két test”
Magyar Lettre Internationale, 18
JAMES, Clifford
„A törzsi és a modern”
Café Bábel, 1994. 4.
MARSCHALL, Wolfgang
„Az idegen forma”
Magyar Lettre Internationale, 16
KJOSSZEV, Alekszandar
"Megjegyzések az önkolonializáló kultúrákról"
Magyar Lettre Internationale, 37
BITTERLI, Urs
„Vadak” és „civilizáltak”
Gondolat, 1982
DESCOLA - LENCLUD - SEVERI - TAYLOR
A kulturális antropológia eszméi
Századvég, 1994
BAHANNAN - GLAZER (szerk)
Mérföldkövek a kulturális antropológiában
Pannon, 1997
Kulturális antropológia és irodalomtudomány
Helikon, 1999. 4.
Kulturális antropológia
Magyar Lettre Internationale, 18
A kultúrakutatás esélyei
Replika, 1994. 13-14.
SÁRKÁNY Mihály
Kalandozások a 20. századi kulturális antropológiában
L’Harmattan, 2000
LÉVI-STRAUSS, Claude
Strukturális antropológia I-II.
Osiris, 2000 (megjelenés alatt)
INGOLD, Tim (szerk)
Antropológiai enciklopédia
Osiris, 2000 (megjelenés alatt)
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta
http://lettre.c3.hu