stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Juan Villoro
Leguánok és dinoszauruszok

(MEXIKÓVÁROS) - Az egzotikum megnyugtatja az idegen pillantást. Ez az eurocentrizmus egyik legelgondolkodtatóbb, legszubtilisabb jelensége, hogy miközben az „autentikusat” keresi, a festőit választja. Nem Kipling vagy Conrad szereplőivel van itt dolgunk, akiknél a fehér ember vagy a nyugati világ embere teljesen felette áll a bennszülötteknek, ennél bonyolultabb az eset. A sokféleség iránti merő tiszteletből a posztkoloniális diskurzus időnként figyelemreméltó folklorista fundamentalizmusba esik. A harmadik világ regényei, filmjei, illusztrációi és installációi a nemzeti identitás szállítóivá válnak. Ennek a fényében a Másféleség elbeszéléseinek cselekményszálai csupán a nemzeti sajátosságok jelentős dokumentálói, archívumai. Egy argentin, aki elakad a liftben, vagy egy bolíviai, aki egy Kentucky Fried Chickenben mélakórba esik, csak akkor érnek meg egy történetet, ha közvetlenül vagy jelképesen összefüggésbe hozhatók a „latin-amerikaiság” gazdag készletével, azaz az erre vonatkozó európai szabású prekoncepciókkal.
 A „bűntudat retorikája”, ahogy Edward Said nevezi, sajátos csavart vitt bele az eurocentrizmusba, amelynek során a másik iránti tisztelet új, bonyolultabb ficamokban jut kifejezésre. Péntek nem lesz Robinson szolgája, hanem színes köveket ad el neki, és megtanítja, hogy tudjon úgy meditálni, mint egy sámán. A bennszülött nem alacsonyabbrendű lény többé, egyszerűen csak más. De más voltában kell lennie valami egyértelműnek, védelmeznie és szavatolnia kell a különbözőséget. Nem azt várják el Péntektől, hogy jobban tudjon összeadni és kivonni, hanem hogy transzcendens, új, csábítóan prelogikus bölcsességekre tanítson.  Péntek mítosza így antropológiailag megfordul: másságából ered a fölénye.
 A csodás dolgok vonzásában számos szellem a legjobb szándékoktól vezetve lenézi az Alexander von Humboldt leírta utat, és nem hajlandó az ész útján egy olyan területre belépni, amelynek vonzerejét érthetetlensége adja. A különbözőség nevében Latin-Amerika a helyi színezet (lokálkolorit) szabad terepévé lesz a számára. Latin-Amerikában ezzel szemben alig játszik szerepet, hogy mondjuk a svéd grafikus minden egyes vonásával skandináv sajátosságát realizálja-e. Eleve hozzá voltunk szokva az olyan művészethez, amely útra kel, és keveredik. Képzeletvilágunk geográfiája legalább két partot ismer: az eredeti kultúra partját és mindazét, ami messziről járult hozzá.
 Három évig működtem mexikói kultúrattaséként Kelet-Berlinben, és próbáltam ott egyszer összehozni egy kiállítást Sebastin, egy olyan mexikói művész szitanyomataiból, aki Josef Albers és a Bauhaus vonalába kaocsolódott. A galéria vezetője rendkívül szkeptikusan méregette a képeket: „Tetszeni éppen tetszenek, de mi ebben a mexikói?”. Kétségbeesésemben elkezdtem neki magyarázni, hogy a háromszögek a maja piramisok ívére utalnak, a derékszögek az azték meanderre, és a színek a prehispán kozmogónia különböző égtájaira. Az igazgató haladéktalanul megváltoztatta a véleményét, Sebastin rögtön egy zseni lett.
 Mint a tekilának vagy a konyaknak, a latin-amerikai művésznek is igazolnia kell, hogy honnan való. Amikor Beatriz Sarto, argentin esszéista egy nemzetközi film- és videofesztivál zsűrijében vett részt, feltűnt neki, hogy európai kollégáit alig érdekli a munkák minősége, sokkal inkább arra figyelnek, hogy milyen erőteljesen tükrözik az adott társadalom tipikus témáit, azaz, hogy mennyire reprezentálják az adott kultúrát.
 De az eurocentrizmus nem egyedül tehet a latin-amerikai művészet egzotikus irányultságáról. A színtiszta latino családfájú művészet iránti kereslet láttán egyes művészek igyekeznek többszörösen tősgyökeresek lenni. Gabriel Garcia Marquez és Alejo Carpenter nem alakítottak ki külön stratégiát a külföldi kritika elkápráztatására, műveik saját irodalmi fejlődésük természetes folyományai, a Száz év magány és az Elveszett nyomok nyelvi kultúránk csúcspontjai, a valóság magával ragadó újjáteremtései. Semmi se volna szánalmasabb, mint elvitatni az érdemeiket. Mégis nehéz elhessegetni azt tényt, hogy e mesterművek óriási kapokfáinak árnyékában „tutti-frutti tollak” nőttek - Cabrera Infante kifejezésével élve - , akik egy bevált receptet követnek, és számító módon akarnak fényt deríteni a csodálatos dél-amerikai tájra. Olyan helyzet ez, amely az eredetiség fonákjáról szóló bohózatba való.
A hét hiba játéka című regényemben egy mexikói színtársulatot meghívnak egy európai turnéra. Elutazásuk előtt a menedzserük azt tanácsolja nekik, igyekezzenek még inkább mexikóinak hatni. A színészek identitásuk szédítő szakadékába zuhannak: Hogyan adhatnák ki magukat annak, amik? A rendező szerződtet néhány karibi trombitást, akikben nincs semmi mexikói, de Európában mindig a vad eredetiség hatását keltik, és a színészek kifekszenek a tűző napra, hogy a „rézbőrű faj” méltó képviselőiként léphessenek fel. Valamiféle kulturális travesztia folyamán a színészek egy új törzset alapítanak, az infra-vörösbőrűek törzsét, akiknek a színe a messze távolban nem okoz csalódást. A művészi hitelesség legabszurdabb formája.
Minden közönségnek joga van a szenvedélyeihez, mi sem volna önkényesebb, mint a jóízlés zsarnokságát bevezetni próbálni. Egy olyan világban, amely a saját szórakoztatására a gregoriánus énekektől az ehető alsónadrágig dolgok egész skáláját találta ki, nem feltétlenül botrányos, ha európai olvasók Latin-Amerikától 168 éves tábornokokat, smaragdszemű jaguárokat vagy mangrove mocsarak felett lebegő tündéreket akarnak. Az viszont baj, hogy a Latin-Amerikáról kialakult közfelfogásnak ilyen előzetes elképzelésekhez kell alkalmazkodnia. A mágikus realizmus egy olyan világmagyarázat, amely minden más logikától távol áll.

Az idő birodalma
A Latin-Amerikával való érintkezés nem jelent közvetlen veszélyt az Európa-erődre nézve. A veszedelmes migrációs mozgalmak máshonnan fenyegetnek: az oroszoknál, akiket rosszkedvük tele arra késztethet, hogy sítalpaikon meginduljanak Moszkvától Berlin felé; az araboknál, akik menedéket és munkát keresnek; a jómódú kínaiaknál, akik Párizst szeretnék megismerni, és lefoglalnak félmillió hotelszobát. Latin-Amerika ezzel szemben távol van, és csak csillogó, színes kávésdobozaival és Salse-CD-éivel nyomul Európa felé.
 Éppen ez a távolság elégíti ki kulturális téren is az európai fantázia egy különleges igényét - az elmaradottság utópiája iránt. Egy globalizált világban mi sem csábítóbb, mint egy rezervátum, ahol távoli szokásokat őriznek meg. Míg az észak-amerikaiak olyan szállodákat keresnek fel, amelyek azt az érzést közvetítik számukra, hogy Chichu Itz éppen olyan, mint Houston, csak piramisokkal, az európaiak többnyire az autentikusban dúskálnak. Érdekes módon ez az eredetiség iránti vágy egy archeológiai hedonizmushoz vezethet, ahol a nyomor és az igazságtalanság a festőiség formáivá válnak. A leguánok szokásos őserdője a dinoszauruszok lenyűgöző életterévé válik, egy Jurassic parkká, amely kirándulásokat kínál a múltba.
 Mind az útikönyvek, amelyek nem tanácsolják az ivóvizünk fogyasztását, mind a hollywoodi óriásprodukciók, amelyekben a „mexikói” olyasvalaki, akinek mesés bajusza van, aki félholtra neveti magát, miközben átsegíti felebarátját a túlvilágra. Mexikó olyan, mint egy időtlen vidámpark, egy fortyogó olvasztó tégely, amelyhez fogható más országokban, ahol
ahol különböző kultúrák és népek már csak a Bennetton-reklámokban vannak jelen.
 Bomba üzlet volna pillanatnyilag egy Disneylandet berendezni ennek a latino-elmaradottságnak, ahol a látogatók diktátorokat tekinthetnének meg, gerillákat, kábítószerkereskedőket, a hetven éve hatalmon lévő egyetlen párt aktivistáit; nőket, akik a viharos élettől szívinfarktust kapnak, aztán a szandelfa illatától megint felélednek, üveget evő torreádorokat, gyerekeket, akik a csatornában alszanak, vagy jósnőket, akik transzba esnek, hogy leleplezzék az elnök svájci bankszámláját.
 Itt egy egészen új jellegű kolonializmussal van dolgunk, amely nem a térben terjeszkedik, hanem az időben. Latin-Amerika mint témapark e víziójában a múlt már nem történelem, hanem a jelen döntő alkotórésze. Országaink szilárdan kapaszkodva az identitásukba régiségekkel látnak el egy világot, amely a modernitást és a jövőt magának tartja fenn.
 Értsük meg jól, a guajave bódító illatát árasztó kultúra iránti igény nem az európai önzésből fakad, hanem Európának abból az igényéből, hogy képzeletvilágába bekebelezzen egy uralma alá vonható barbárságot. A Vadember a tükör előtt című munkájában az antropológus Roger Bartra azt vizsgálta, hogy a középkori Európa számára mennyiben volt szükséges, hogy találjon magának egy szőrös, alsóbbrendű ösztönöktől hajtott homonkuluszt, hogy az éles  kontraszttal a civilizált ember fölényét bizonyíthassa. Bartra szerint Amerika felfedezése lerombolta ezt a hagyományt. A „valódi vadember” láttán már nem volt szükség  a legendabeli alakra, aki szüzeket kötözött a fához. Az européer most már az inkákhoz és olmékokhez mérhette magát.
 Bár lehetnek eltérések, Latina-Amerika kulturális elmaradottságának túlhangsúlyozása ezt a fejlődésvonalat folytatja.

Nézni az esőt McOndóban
1996-ban egy tucatnyi, a 60-as években született latin-amerikai író megjelentetett egy antológiát McOndo címen, amelynek már a címe is Latin-Amerika szinkretikus valóságára utal (Aureliano Buanda házával szemben már ott egy McDonalds.) A könyv borítója is koncepciózus: a paradicsomi kígyó egy Macintosh almával  viszi Évát a kísértésbe. A McOndo kötet elbeszélései a Latin-Amerikáról kialakult misztifikált kép lebontását tűzték ki célul maguk elé. A vállalkozás ötlete akkor született meg, amikor a szerzők közül hármat (egy chileit, egy mexikóit és egy argentint) azzal az indoklással utasított el egy észak-amerikai kiadó, hogy írásaik nem rendelkeznek a kellő adag mágikus realizmussal. Az előszóban Alberto Fuguet és Sergio Gomez az új latin-amerikai tájakról ír: „Az őserdő fáitól már nem látjuk a feéhőkarcolókat”.
 A mcondisták általában nem hajlandók vidéki témákról írni. Alvaro Mutis, Mario Vargas Llosa, José Balza és Juan José Saer persze továbbra is földrészük legeldugottabb tájainak örömteli kitalálásának szenteli magát. Az új elbeszélők csak az írás szabadságát akarják élvezni, azért a jogukért állnak ki, hogy ne kelljen tipikusnak lenniük, és ne kelljen egy adott terület képviselőiként megjelenniük.

       KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta

http://lettre.c3.hu


C3 Alapítvány   c3.hu/scripta/

 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret