stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



ANTONIO TABUCCHI
CASABLANCAI LEVÉL

Lina,
nem tudom, miért azzal kezdem ezt a levelet, hogy egy pálmáról beszélek neked, miután tizennyolc éve nem tudsz rólam semmit. Talán mert itt sok pálma van, látom a kórház ablakából, amint hosszú karjaikat ringatják a forró szélben, végig a hőség lepte körúton, amely a végén belevész a fehérségbe. A házunk előtt, gyerekkorunkban, állt egy pálmafa. Valószínűleg nem emlékszel rá, mert kivágták, ha emlékezetem nem csal, ötvenháromban történt a dolog, azt hiszem, nyáron, én tízéves voltam. Boldog gyerekkorunk volt, Lina, te nem emlékezhetsz rá, s nem is tudott beszélni neked róla senki, a néni, akinél fölnőttél, nem ismerhette, hát persze, valamit biztosan mesélt a papáról és a mamáról, de nem festhetett le neked egy olyan gyerekkort, amelyet nem ismert, és amelyre te nem emlékszel. Nagyon messze lakott, fönn, északon, a férje banktisztviselő volt, többre tartották magukat egy váltókezelő családjánál, soha nem jöttek el hozzánk. A pálmát a közlekedési minisztérium rendeletére vágták ki, melyben az állt, hogy a fa akadályozza a szerelvények észlelését, és balesetet okozhat. Ugyan milyen balesetet okozhatott volna az a csak fölfelé törekvő pálma a néhány ágával, amelyek az emeleti ablakunkat súrolták. Ami esetleg zavaró lehetett a váltómű felől nézve, az a törzse volt, egy villanyoszlopnál is vékonyabb törzs, de egyáltalán nem akadályozta a szerelvények észlelését. Mindenesetre ki kellett vágnunk, nem volt mit tenni, a telek nem volt a miénk. Mama, akinek időnként merész ötletei támadtak, egy este vacsoránál azt javasolta, hogy az egész család nevében írjunk levelet, magának a közlekedési miniszternek, amolyan petíciófélét. Így szólt: “Mélyen tisztelt Miniszter Úr! Az ilyen és ilyen számú, ilyen és ilyen számon iktatott rendeletére hivatkozva, amely a Róma-Torino vonal ilyen és ilyen számú váltóállomása előtti földdarabkán álló pálmával kapcsolatos, a váltókezelő családja Kegyelmességed szíves tudomására hozza, hogy nevezett pálma nem képez semminemű akadályt az áthaladó szerelvények észlelése tekintetében. Kérjük tehát, hogy nevezett pálmát hagyják meg, lévén a telek egyetlen fája, nem számítván egy csenevész szőlőnövényt, amely a kapura fut, s mert a váltókezelő gyermekei nagyon kedvelik, különösképpen a fiúcska számára jelent társaságot, aki, miután gyenge egészségű, gyakran ágyhoz van kötve, és így legalább lát egy pálmaágat az ablakában, mert különben csak a levegőt nézhetné, s az búskomorságot okoz; annak igazolására pedig, hogy a váltókezelő gyermekei mennyire szeretik a nevezett növényt, elég annyi, hogy elkeresztelték, és nem pálmának, hanem Josephine-nek hívják, mely név annak az eseménynek köszönhető, hogy egyszer elvittük őket a városba moziba, a Negyvenhetes halott, aki Totóval beszél című filmre, és a híradóban a híres francia néger énekesnőt mutatták, aki a fenti nevet viseli, és aki egy gyönyörű, pálmalevelekből készült kalapban táncolt, így hát gyermekeink, mivel ha fúj a szél, a pálmafa úgy mozog, mintha táncolna, az ő Josephine-jüknek hívják.”
    Ez a levél egyike azon kevés dolognak, ami a mamától maradt nekem: az elküldött petíció piszkozata, mama saját kezűleg írta a dolgozatfüzetembe, s így, merő véletlen folytán, amikor Argentínába küldtek, magammal vittem, anélkül, hogy tudtam volna, s nem is sejtettem, milyen kincs lesz számomra később az a lap. Egy másik emlék, ami a mamáról maradt, az egy kép, de alig látszik rajta, egy fénykép, amelyet Quintilio úr csinált nálunk, a lugasban, a kőasztalnál: nyár lehetett, az asztalnál ott ül papa és Quintilio úr lánya, egy vékony, hosszúcopfos lányka virágos ruhában, én egy fapuskával játszom, úgy teszek, mintha a gép lencséjébe lőnék, az asztalon poharak vannak meg egy üveg bor, mama akkor jön ki a házból egy levesestállal, éppen csak belépett a képbe, és Quntilio úr máris elkattintotta, véletlenül lépett be, és mozgott, ezért alakja egy kicsit életlen és oldalról látszik, csak nehezen lehet fölismerni, de én úgyis jobban szeretek úgy gondolni rá, amilyennek az emlékezetemben él. Én ugyanis jól emlékszem rá, s arra az esztendőre, már amelyikben a pálmát kivágták, tízéves voltam, egész biztosan nyár volt, és az eset októberben történt, az ember tökéletesen visszaemlékszik tízéves korára, és soha nem felejtem el, ami akkor októberben történt. No de Quintilio úr, emlékszel rá? Gazdatiszt volt egy birtokon, körülbelül két kilométernyire a váltóállomástól, májusban oda jártunk cseresznyét szedni, mozgékony, vidám ember volt, vicceket mesélt, papa mindig ugratta, mert a fasizmus alatt párttitkárhelyettes volt vagy valami ilyesmi, ő meg szégyenkezett, a fejét rázta, azt mondta, hol van az már, és ilyenkor papa fölnevetett, és hátba veregette. S a felesége, emlékszel, Elvira néni, az a terebélyes, mélabús asszony? Rettenetesen szenvedett a melegtől, folyt róla a víz és fújtatott, aztán kiült a lugasba, s elaludt a kőpadon, fejét a falnak támasztotta, s még a tehervonatok sem ébresztették fel. Csudajó volt, amikor eljöttek hozzánk szombaton, vacsora után, néha Palestro kisasszony, a vénlány is velük volt, egyedül lakott egy villafélében, amely a birtokhoz tartozott, valóságos macskahad vette körül, s az volt a mániája, hogy engem franciául tanít, mert fiatal korában egy báró gyerekei mellett volt nevelőnő, s mindig azt mondta “pardon”, “c'est dommage”, a kedvenc felkiáltása pedig, amit mindig hallatott, valahányszor a dolog súlyosságát akarta hangsúlyozni, vagy ha egyszerűen csak elejtette a szemüvegét, ez volt “oh-lá-lá!”. Azokon az estéken mama odaült a kis zongorához, hogy szerette azt a zongorát, a neveltetésének, egy mozgalmas fiatalságnak volt a tanúja, annak, hogy apja irodaigazgató volt, s a toszkán Appenninekben töltötték a vakációt, no és ahogyan mesélt azokról a vakációkról! S végül háztartástanból érettségizett.
    Ha tudnád, az Argentínában töltött első években mennyire kívántam, hogy bárcsak valaha is átélhettem volna azokat a vakációkat! Annyira kívántam, olyan erősen elképzeltem őket, hogy olykor különös varázslat esett meg velem, és Gavinanában meg San Marcellóban töltött vakációkra emlékeztem, te meg én voltunk ott, Lina, mint kisgyerekek, csakhogy te nem te voltál, hanem a mama kicsiben, és én a bátyád voltam, s nagyon szerettelek, arra emlékeztem, hogy elmentünk egyszer egy patakhoz, Gavinanában, ebihalat szedni, neked, vagyis a mamának, volt egy kis hálód meg egy mulatságos kalapod, olyan karimája volt, mint a vincés nővérekének, mindig elöl szaladtál, s folyton ezt rikoltoztad: “fussunk, fussunk, az ebihalak úgyis megvárnak!”, és számomra ez nagyon mulatságos mondat volt, nevettem, mint a bolond, nem tudtam futni utánad a nevetéstől, s akkor te eltűntél a patak menti gesztenyésben, és kiáltoztál “fogjál meg, fogjál meg”, s ekkor én rákapcsoltam, utolértelek, elkaptam a vállad, te fölsikkantottál, mire megcsúsztunk, a talaj lejtős volt, és gurulni kezdtünk, s akkor én magamhoz öleltelek, és azt suttogtam, hogy “mama, mama, szoríts erősen, mama”, s te szorítottál erősen, s miközben gurultunk, a mamává változtál, amilyennek én őt ismertem, éreztem az illatod, csókoltam a hajad, minden összemosódott, fű, haj, ég, és abban az elragadtatott pillanatban megszólalt Alfredo bácsi baritonja, “entonces, nino, los platinados están prontos?” Nem, nem voltak készen. Egy öreg Mercedes tátongó torkában tértem magamhoz, egyik kezemben egy doboz apró szegecs, a másikban meg egy csavarhúzó, a föld tele volt kék színű vizesolaj-foltokkal, “ugyan, miről ábrándozik ez a fiú”, mondta jóságosan Alfredo bácsi, és szeretetteljesen fejbekólintott. Rosarióban voltunk, 1958-ban, annyi Argentínában töltött év után Alfredo bácsi valami furcsa olasz-spanyol keveréknyelvet beszélt, a műhelyét úgy hívták, hogy LA MOTORIZADA ITALIANA, és mindenfélét javított benne, de elsősorban traktorokat, ócska Ford kasznikat, cégér gyanánt pedig a Shell-kagyló mellett volt egy neon ferdetornya, amely persze csak félig gyulladt ki, mert kiégett a gáz a csövekből, és soha senki nem tudta rávenni magát, hogy kicserélje őket. Alfredo bácsi testes, bővérű ember volt, türelmes és ínyenc, orrát számtalan apró, kék erecske hálózta be, s alkatánál fogva hajlamos volt a magas vérnyomásra, a papának éppen az ellentéte, az ember meg nem mondta volna, hogy testvérek.
    Ó, de hát azokról az estékről kezdtem beszélni neked, amikor vacsora után vendégeink jöttek, és mama leült a zongorához. Palestro kisasszony a Strauss-keringőkért volt oda, ám én sokkal jobban szerettem, ha a mama énekelt, olyan nehéz volt rávenni, szabadkozott, elpirult, “nincs nekem már hangom”, mondta mosolyogva, aztán mégis engedett Elvira néni rábeszélésének, ő is jobban szerette a románcokat meg a dalokat, mint a keringőket, és végül mama megadta magát, akkor nagy csönd lett, mama könnyed táncdalokkal kezdte, hogy hangulatot teremtsen, olyanokkal, mint a Rosamunda vagy az Eulalia Torricelli, Elvira néni nevetett a gyönyörűségtől, egy kissé zihálva, úgy gurgulázott, mint egy tyúkanyó, hatalmas melle hullámzott, miközben a legyezőjével legyezte magát. Mama ezután eljátszott egy közjátékot a zongorán, ének nélkül, Palestro kisasszony valami komolyabbat óhajtott, mama fölnézett a plafonra, mintha onnan várná az ihletet, vagy mintha emlékezetében kutatna, ujjai a billentyűket simogatták, éppen egy órányi vonatmentes időszak volt, semmilyen zavaró hang nem jöhetett közbe, a mocsárra nyíló ablakon át tücsökzene szűrődött be, néhány éjjeli lepke verdeste hiába szárnyával a szúnyoghálót, nem tudott bejönni, mama a Vörös holdat énekelte, a Hajnalban indul útnak a tengerészt, vagy Benjamino Gigli románcát, az Ó, szép tündérszemeket. Milyen jó volt hallgatni! Palestro kisasszony szeme csillogott, Elvira néni még a legyezést is abbahagyta, mindenki a mamát nézte, égszínkék, habselyem ruha volt rajta, te mit sem sejtve aludtál a szobádban, s nem válhattak emlékeiddé ezek a pillanatok. Boldog voltam. Mindenki tapsolt. Papának dagadt a melle a büszkeségtől, vermutos üveggel a kezében járt körbe, töltögetett a vendégeknek, s ezt mondta közben “csak tessék, tessék, nem töröknél vagyunk vendégségben”. Alfredo bácsi is mindig ezt a furcsa szólást használta, mulatságos volt hallani a spanyol mondatok közé keverve, emlékszem, az asztalnál ültünk, nagyon szerette a parmezános pacalt, azon a véleményen volt, hogy az argentínek ostobák, mert a marhából csak a hátszínt értékelik, és miközben jó nagy adagot szedett magának a gőzölgő tálból, ezt mondta nekem “anda a comer nino, nem töröknél vagyunk vendégségben”. Gyerekkorukból maradt fenn ez a mondat, Alfredo bácsi és a papa közös gyerekkorából, és a csuda tudja, milyen ősi időkből származott, magát a gondolatot értettem, azt jelentette, hogy olyan házról van szó, ahol van mindenből elég, és a ház ura nagylelkű ember, ki tudja, miért a törökökről vélték ennek ellenkezőjét, a kifejezés eredete talán a szaracén támadások idejére vezethető vissza. Márpedig Alfredo bácsi igazán nagylelkű volt velem, saját fiaként nevelt, egyébként neki nem voltak gyerekei: nagylelkű volt és türelmes, mint egy igazi apa, s azt hiszem, hozzám elég nagy türelem kellett, búskomor és szétszórt gyerek voltam, természetemből adódóan egy halom bajt csináltam, az egyetlen eset, amikor láttam, hogy Alfredo bácsi elveszíti a türelmét, rettenetes volt, de nem miattam történt, éppen ebédeltünk, kárt okoztam az egyik traktorral, egy nehéz manővert kellett végrehajtanom, hogy beálljak vele a műhelybe, valószínűleg nem figyeltem oda eléggé, meg épp abban a pillanatban a rádióban Modugno volt, és a Volarét énekelte, Alfredo bácsi teljes hangerőre csavarta, mert őrülten tetszett neki az a dal, s ahogy kormányoztam befelé, meghúztam egy Chrysler oldalát, s tetemes kárt csináltam. Olga néni nem volt rosszindulatú, beszédes és zsörtölődős venetói asszony volt, aki makacsul ragaszkodott a maga tájnyelvéhez, alig lehetett érteni, amikor beszélt, a venetói nyelvet a spanyollal keverte, borzasztó volt. Argentínában ismerkedtek össze Alfredo bácsival; amikor úgy döntöttek, összeházasodnak, nem voltak már fiatalok, szóval, nem lehet azt mondani, hogy szerelmi házasság volt, mondjuk úgy inkább, hogy mindketten jól jártak vele: Olga néni azért, mert nem kellett többé a konzervgyárban dolgoznia, Alfredo bácsi meg azért, mert úgyis kellett mellé egy asszony, aki rendben tartja a házat. Ettől függetlenül szerették egymást, vagy legalábbis rokonszenveztek, Olga néni tisztelte Alfredo bácsit, és dédelgette. Ki tudja, azon a napon miért szaladt ki a száján az a mondat, talán fáradt volt, ideges, türelmetlen, tényleg nem kellett volna, Alfredo bácsitól már megkaptam a magamét, épp eléggé odavoltam, föl sem néztem a tányéromból, erre Olga néni kerek-perec, de nem azért, hogy megbántson, szegénykém, nem, csak úgy, mintha egy megállapítást közölne, ezt mondta “ez egy hülye fia, csakis egy hülye csinálhat ilyet a feleségének”. S akkor láttam, hogy Alfredo bácsi lassan fölemelkedik, az arca falfehér, és egy félelmetes pofont kever le neki. Az ütés olyan erős volt, hogy Olga néni leesett a székről, s miközben zuhant, belekapaszkodott az abroszba, és magára rántotta az egészet edényestül, mindenestül. Alfredo bácsi szép nyugodtan kiment, és lement a műhelybe dolgozni; Olga néni fölállt, mintha mi sem történt volna, elkezdte szedegetni az tányérdarabokat, fölsöpörte a padlót, tiszta abroszt tett, mert a másik gyalázatos állapotban volt, ismét megterített, és leszólt a lépcsőfordulóból “Alfredo - kiáltotta - az ebéd az asztalon!”.
    Amikor elmentem Mar del Platába, tizenhat éves voltam. Egy köteg peso volt a trikóm aljába varrva, a zsebemben pedig az Albano Panzió névjegye “agua corriente fria caliente”, és egy levél a tulajdonosnak, Alfredo bácsi egyik olasz barátjának, fiatalkori barátjának, akivel egy hajón érkeztek Argentínába, és azóta is tartották a kapcsolatot. Olasz szaléziek iskolájába jártam, konzervatóriumuk volt, vagy valami afféle. A nagybátyámék biztattak, befejeztem már az alsóbb iskolát, nem voltam műhelyinasnak való, csak rám kellett nézni, meg aztán Olga néni abban reménykedett, hogy a városban  majd megváltozom, hallottam egy este, hogy ezt mondja: “néha megrémiszt a tekintete, olyan ijedt, ki tudja, mit látott, szegény gyerek, ki tudja, mire emlékszik”. Igaz, ami igaz, egy kissé nyugtalanító volt a viselkedésem, elismerem. Soha nem beszéltem, elpirultam, zavarba jöttem, gyakran sírva fakadtam. Olga néni arról panaszkodott, hogy a táncdalok rontanak el, azzal a sok buta szöveggel, Alberto bácsi pedig megpróbált fölrázni, és dugattyúkról meg tengelykapcsolókról magyarázott, este meg rá akart venni, hogy menjek el vele a Café Floridába, ahová sok olasz járt, és kártyáztak, de én inkább a rádió mellett ültem, és a zenés műsort hallgattam, imádtam Carlos Gardel régi tangóit, Wilson Baptista édesbús szambáit, Doris Day dalait, de szerettem én mindenféle zenét. S talán jobb is, ha zenét tanulok, ha már az az én utam: de akkor ne ott, a prérin, hanem civilizált helyen.
    Mar del Plata ritka elbűvölő város volt, télen teljesen kihalt, viszont zsúfolásig megtelt  a vakációs hónapokban, hatalmas, huszadik századi stílusú, fehér szállodái holtszezonban búskomorságot árasztottak; akkoriban az egzotikumot kereső turistahadak városa volt, meg az időseké, akik azért választották ezt a helyet, mert itt akarták eltölteni életük hátralévő éveit, és egymás társaságát keresték, a hotelek teraszain vagy a zenés kávéházakban  kávézgattak és randevúztak, ahol szárnyaszegett zenekarok tangókat és táncdalokat nyekergettek. A szaléziek konzervatóriumában két évet töltöttem. Matteo atyától, attól a félvak és reszketős kezű kis öregtől Bachot, Monteverdit és Pierluigi da Palestrinát tanultam az orgonán. A közismereti tárgyak közül a természettudományosakat Simone atya tanította, Anselmo atya pedig a humán tárgyakat, ez utóbbiakhoz különösen volt érzékem. Szívesen tanultam a latint, ám még jobban szerettem a történelmet, a szentek meg a híres emberek életét, közülük is különösen kedveltem Leonardo da Vincit és Ludovico Antonio Muratorit, aki úgy szerzett tudást magának, hogy hallgatózni járt egy iskola ablaka alá, mígnem egy nap a tanító meglátta, és ezt mondta neki „gyere hát be az osztályba, te szegény gyerek”.
    Esténként eljártam az Albano panzióba, várt a munka, ugyanis a havi pénz, amit Alfredo bácsi küldött, nem volt elég. Felöltöttem a zakót, amelyet senora Pepa hetente kétszer kimosatott, elfoglaltam helyem a Comedorban, abban a világoskékre festett teremben, volt benne vagy harminc asztal, a falakat pedig itáliai tájképek díszítették. A vendégeink nyugdíjasok, kereskedelmi ügynökök voltak, néhány Buenos Aires-i olasz emigráns, akik megengedhették maguknak azt a fényűzést, hogy két hetet Mar del Platán töltenek. A konyhafőnök Albano úr volt, tudott diós kuglófot csinálni, meg bazsalikomkrémes tésztát, ligúriai volt, Camogliból való, Perónnak szurkolt, azt mondta, hogy rendbehozott egy tetvesekből álló országot. No meg Evita egy tündér.
    Amikor állandó munkát kaptam a „Bichinho”-ban, megírtam Alfredo bácsinak, hogy ne küldjön pénzt többet. Nem kerestem én olyan őrülten sokat, de végül is elég volt, és nem éreztem helyénvalónak, hogy Alfredo bácsi traktorokat javítson, hogy el tudja nekem küldeni havonta azt a néhány pesót. Az „O Bichinho” egy night-étterem volt, amelyet egy kövérkés, vígkedélyű brazil vezetett, senhor Joao Paiva, és ahol éjfélkor is lehetett vacsorázni meg élő zenét hallgatni. Ez az étterem rendes helynek igyekezett feltüntetni magát, sokat adott arra, hogy elkülönüljön a látszólag hasonló lokáloktól, bár ha valaki azért ment oda, hogy társaságot keressen magának, könnyedén megtalálta, ám diszkréten zajlott mindez, és a pincérek be voltak avatva, ugyanis a dolog nem volt olyan nyilvánvaló, látszatra minden rendes volt, negyven asztal gyertyával: a terem végében, a ruhatár melletti két asztalnál egy-egy hölgy ült, előttük egy mindig üres tányér, az aperitifjüket kortyolgatták, mintha arra várnának, hogy a pincér kihozza a rendelést; és ha betért egy úriember, a pincér ügyesen terelgette, és finoman megkérdezte tőle, hogy „egyedül kíván vacsorázni, vagy óhajtja egy hölgy társaságát?” Én nagyon értettem ezeket a trükköket, ugyanis a terem hátsó részében működtem, míg Ramón a színpad előtti asztaloknál szolgált fel. Hogy az ember föltehesse ezt a kérdést, ahhoz tapintat, jó érzék kellett, a vendég lelkébe kellett látni, nehogy megsértsük az érzékenységét, s ki tudja, miért, én rögtön ráéreztem a vendégre, vagyis jó szimatom volt, s a hónap végén a borravaló több volt, mint a fizetés. Különben Anita és Pilar remek lányok voltak. Az este fő száma Carmen del Rio volt. Igaz, a hangja nem volt már a régi, mégis még mindig attrakciót jelentett. Az évek múltával hangjának rekedtes árnyalata enyhült, tisztábban szólt, s hiába próbálta visszahozni azzal, hogy fellépés előtt két szivart is elszívott. Ám ami a nagy számot jelentette benne, és amitől a közönség elalélt, nem is annyira a hangja volt, hanem az egész együtt: a repertoár, a mozgás, a smink, a ruhák. A színpad mögött volt egy kis öltözője tele mindenféle kacattal, meg egy fenséges ruhatára, az összes ruhával, amelyeket a negyvenes években használt, amikor ő volt a nagy Carmen del Rio: hosszú sifonruhák, csodálatos fehér szandálok, nagyon magas parafasarokkal, tollboák, tangóhoz való sálak, egy szőke paróka, egy vörös és két fekete, választék középen, egy nagy konty, hozzá fehér fésű, andalúz divat szerint. Carmen titka a smink volt, ő tudta ezt, órákat eltöltött vele, a legapróbb részleteket sem hanyagolta el: az alapozót, a hosszú műszempillákat, száján a csillogó rúzst, ahogyan az ő idejében dívott, a nagyon hosszú, végzetes, skarlátvörösre festett körmöket. Gyakran hívott, hogy segítsek neki, azt mondta, könnyű kezem van és finom ízlésem, az egyetlen voltam az egész lokálban, akiben megbízott, kinyitotta a szekrényét, és a tanácsomat kérte. Elmondattam vele az aznap esti műsort, a tangóhoz ő maga is tudta, mit vegyen föl, de az érzelmes dalokhoz illő öltözéket én választottam, rendszerint világos árnyalatra törekedtem, habos ruhákra, pasztell színekre, mit tudom én, barackszín, például, amely varázslatosan állt neki, vagy valami halvány indigókék, amely szerintem felülmúlhatatlanul hatott a Ramónában. S aztán kifestettem a körmét és a szempilláját, behunyta a szemét, hátradőlt a széken, fejét a támlára tette, és úgy suttogta, mintha álmában beszélne “valamikor volt egy olyan finom szeretőm, mint te, úgy kényeztetett, akár egy kislányt, Danielnek hívták, québec-i volt, ki tudja, mi lett vele”. Közelről, festék nélkül Carmen nem tagadhatta volna le a korát, ám a reflektorfényben, az én sminkemmel még mindig királynő volt. Természetesen nagyon odafigyeltem az alapozóra és a festékre, a púderek közül egy nagyon rózsaszín Guerlainre beszéltem rá, nem engedtem, hogy azokat a túlságosan fehér argentin márkákat használja, amelyek kiemelik a ráncokat: az eredmény szédületes volt, Carmen nagyon hálás volt nekem, azt mondta, eltüntettem róla az idő nyomait. Ami a parfümöt illeti, sikerült megnyernem az ibolyának: sok, nagyon sok ibolya, eleinte tiltakozott, mert az ibolya olyan közönséges illat, meg hogy kislányoknak való, s nem tudta, hogy éppen ez a kontraszt ejtette ámulatba a közönséget: egy hervadt, vénülő szépség, aki hamvas babának maszkírozva tangót énekel. Ettől érzékenyültek el, ez csalta a könnyet a szemükbe.
    Aztán mentem a dolgom után a terem végébe, könnyedén forgolódtam az asztalok között, „más carrabineros a la plancha, senor?”, „le gusta el vino rosado senorita?”; tudtam, hogy Carmen, miközben énekel, engem keres a szemével, amikor a tulajdonos arany öngyújtójával meggyújtottam egy cigarettát, amelyet a vendég éppen akkor vett a szájába, a lángot egy pillanatra a szívemhez emeltem, ez volt az egyezményes jelünk Carmennel, azt jelentette, hogy istenien énekel, szívhez szólóan, és észrevettem, hogy a hangja megtelik színnel, melegebben szól. Szüksége volt a bátorításra a jó öreg, még mindig ragyogó Carmennek, nélküle az „“O Bichinho”semmit sem ért volna.
    Azon az estén, amikor Carmen abbahagyta az éneklést, kitört a pánik. Nem önszántából hagyta abba természetesen, az öltözőben voltunk, én az arcát festettem, ő ott ült hanyatt dőlve a széken a tükör előtt, szívta a szivarját, szeme lehunyva, és egyszer csak a púder kezdett elmázolódni a homlokán, észrevettem, hogy izzad, megérintettem, hideg veríték volt, „“rosszul vagyok”, mormolta, mást nem is mondott, kezét a melléhez kapta, kitapintottam a pulzusát, már nem lehetett érezni, hívtam a terembiztost, Carmen reszketett, mintha lázas lett volna, de nem volt láza, jéghideg volt. Hogy kórházba vigyük, taxit hívtunk, én eltámogattam a hátsó bejáratig, nehogy a közönség meglássa, „ciao, Carmen - mondtam, - semmi vész, holnap meglátogatlak”, mire ő mosolyogni próbált. Tizenegy óra volt, a vendégek vacsoráztak, a színpadra a reflektor üres fénykört rajzolt, a zongorista halkan játszott, hogy valahogyan kitöltse az űrt, majd a teremből némi türelmetlenkedő taps hallatszott, Carment követelték. Paiva úr a függöny mögött nagyon ideges volt, zihálva szívta a cigarettáját, hívta a terembiztost, és megmondta neki, hogy szolgáljanak fel ingyen pezsgőt, talán arra gondolt, hogy így féken tarthatja a közönséget. Ám abban a pillanatban egy kisebb kórus rázendített, hogy „Car-men! Car-men!”, és akkor nem tudom, mi ütött belém, nem volt az előre megfontolt dolog, valami lökést éreztem, ami az öltöző felé taszított, meggyújtottam a villanyt a sminkasztal tükre fölött, egy szorosan testhez simuló ruhát választottam, flittereset, az oldalán hasítékkal, olyan ál-közönségeset, hozzá nagyon magas sarkú fehér cipőt, könyékig érő, fekete estélyi kesztyűt, s egy hosszú fürtű, vörös parókát. A szemem jó vastagon kikentem ezüsttel, ám a számra egy finom, matt barackszín rúzst választottam. Amikor kiléptem a színpadra, telibe kapott a reflektor, a közönség abbahagyta az evést, egy csomó rám meredő arcot láttam, sok villa megállt a levegőben, ismertem én azt a közönséget, de soha nem láttam még szemből, így, félkörívben: olyan volt, mint egy ostrom. A Carminito verdével kezdtem, a zongorista értelmes fickó volt, azonnal ráállt a hangszínemre, nagyon diszkrét kíséretet játszott, végig mély fekvésben, s akkor intettem a világosítónak, mire feltett egy kék lemezt, megfogtam a mikrofont, és dúdolni kezdtem bele, hagytam, hogy a zongorista eljátsszon két közjátékot, ezzel is tovább tartott a dal, ugyanis a közönség nem vette le rólam a szemét; s miközben játszott, én lassan mozogtam a színpadon, a kék fénytölcsér követett, olykor úgy mozdítottam a karom, mintha úsznék a fényben, és simogattam a vállam, enyhén szétvetett lábakkal s imbolygó fejjel, hogy a fürtjeim a vállam simogassák, mint ahogyan azt Rita Hayvorttől láttam a Gildában. Ekkor a közönség elragadtatott tapsba fogott, láttam, hogy tetszik a dolog, és hogy elképesztettem őket: s nehogy a lelkesedés alábbhagyjon, mielőtt a taps véget ért volna, belekezdtem egy másik dalba, most a Lola Lolita la Piqueterát, aztán meg egy Buenos Aires-i tangót énekeltem a harmincas évekből, a Preguntót, amitől teljesen elaléltak. Olyan tapsot kaptam, amilyen Carmennek csak a kegyelemteljes estéken jutott. S akkor elfogott az ihlet, valami hév, odamentem a zongoristához, elkértem tőle a zakóját, rávettem a ruhámra, és mintha játékból tenném, de nagyon bánatosan, elkezdtem énekelni Benjamino Gigli románcát, az Ó, szép tündérszemeket, akárha egy elképzelt nőhöz szólna, akiért szerelemben égek; és lassanként, ahogyan énekeltem, az a nő, akit megidéztem, az énekem hallatán jött felém, én közben lassan kibújtam a zakómból, s miközben az utolsó versszakot búgtam a mikrofonba, vegye ifjúságom virágát, odaajándékoztam magam a kedvesemnek, ám az én kedvesem a közönség volt, amelyre elragadtatott tekintetem emeltem, én újra én voltam, lábammal odébb toltam a zakót, hagytam, hogy leessen a színpad elé. Ezután, még mielőtt a varázslat megtört volna, a mikrofonra tapasztott szájjal énekelni kezdtem az Acércate mást. Leírhatatlan, ami akkor történt, a férfiak felálltak, úgy tapsoltak, egy fehér zakós idős úr szegfűt dobott nekem, egy angol tiszt az egyik első asztaltól följött a színpadra és meg akart csókolni. Elfutottam az öltözőbe, úgy éreztem, megőrülök az izgalomtól meg az örömtől, egész testemben valami áramütésfélét éreztem, magamra zártam az ajtót, ziháltam, belenéztem a tükörbe, szép voltam, fiatal voltam, boldog voltam, s akkor hatalmába kerített egy szeszély, föltettem a szőke parókát, vállamra terítettem a kék tollboát, húztam magam után a földön, s apró szökkenésekkel, mint egy kobold, visszamentem a terembe.
    A Que será serával kezdtem, Doris Dayt utánozva, aztán folytattam a Volaréval, cha-cha ritmusban, csípőmet riszálva, felkértem a közönséget, hogy énekeljen velem, és tapsolja a ritmust, és amikor ott tartottam, hogy “vo-la-re”, a kórus ráfelelt, hogy “oh-oh”, aztán én “can-ta-re”, mire ők “oh-oh-oh-oh!”. Vége volt a világnak. Amikor visszatértem az öltözőbe, azt a felfokozott hangulatot és a zajt magam mögött hagyva, leültem Carmen székébe, sírtam a boldogságtól, és hallottam, hogy a kórus azt skandálja, hogy “a nevét!, a nevét!”. Bejött Paiva úr, alig tudott megszólalni, úgy repesett, azt mondta, “nem bírjuk lecsillapítani őket”. Ismét kimentem, a világosító betett egy rózsaszínű lemezt, meleg fény ölelt körül, fogtam a mikrofont, két dal is volt, amely ott türelmetlenkedett a torkomban, elénekeltem a Vörös holdat és a Hajnalban indul útnak a tengerészt. És amikor a hosszú taps kezdett alábbhagyni egy kicsit, belesúgtam a mikrofonba egy nevet, amely keresetlenül jött a számra: „Josephine”, mondtam. „Josephine”.

    Lina, nagyon sok év telt el az óta az este óta, és én úgy éltem le az életem, ahogyan éreztem, hogy élnem kell. Miközben vándoroltam a világban, mindig gondoltam rá, hogy írok neked, de soha nem volt hozzá bátorságom. Nem tudom, megtudtad-e valaha is, mi történt, amikor gyerekek voltunk, lehet, hogy a néniék nem tudtak mondani neked semmit, nem olyan dolgok ezek, amelyeket csak úgy el lehet mesélni. Bárhogy is legyen, akár tudod már, akár ezután fogod megtudni, ne felejtsd el, hogy papa nem volt rossz, bocsáss meg neki, miképpen én is megbocsátottam. Én innen, ebből a kórházból, ebből a távoli városból egy szívességre kérlek. Amennyiben az, ami a saját akaratomból fog velem történni, rosszul végződne, kérlek, vedd magadhoz a holttestem. Pontos utasításokat hagytam egy jegyzőnél meg az olasz követségen is annak érdekében, hogy a holttestem haza kerüljön. Ha így lesz, egy megfelelő összeget kapsz a gyászszertartásra és a költségekre, ugyanis életem során éppen elég pénzt kerestem. A világ ostoba, a természet pedig galád, és  én nem hiszek a test feltámadásában. Hiszek viszont az emlékekben, és arra kérlek, hogy teljesítsd a kérésem. Körülbelül két kilométernyire a váltóállomástól, ahol a gyermekkorunkat töltöttük, a falu és a birtok között, amelyen Quintilio úr dolgozott, egy dűlőút indul a földeken át, amelyet valamikor Örvényesnek neveztek, mert a lecsapoló szivattyúkhoz vezetett, miután elhagyjuk a zsilipeket, néhány száz méterre egy vörös színű házcsoport után egy kis temetőhöz érünk. Ott nyugszik mama. Azt akarom, hogy mellé temessenek, és a kőlapra tetess egy kinagyított fényképet, amely engem ábrázol hatéves koromban. Ez a kép a néniéknél maradt, számtalanszor láttad biztosan, veled ketten vagyunk rajta, te még nagyon kicsi vagy, csecsemő, fekszel egy takarón, én melletted ülök, és fogom a kezed, egy köténykét adtak rám, s szalag van a hajamban. Dátumot nem akarok. Ne legyen felirat a táblán, kérlek, csak a név, de ne Ettore: hanem az, amelyet e levél végére ír szerető testvéred,
        Josephine
 

       LUKÁCSI MARGIT FORDÍTÁSA

(Lettera da Casablanca — Az Il gioco del rovescio c. kötetből, Feltrinelli kiadó, Milano, 1988.)
 


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta

http://lettre.c3.hu


C3 Alapítvány  c3.hu/scripta/



stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret