stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



David Signer
Afrikai boszorkányság

Majdnem minden afrikai fővárosban van egy negyed, ahol a legtöbb kormányépület, bank, európai étterem, divatos butik, internet-kávézó és koldus található (hacsak az utóbbiakat éppen el nem zavarták egy magas rangú látogatás alkalmából), és amit centrumnak hívnak. Az elit becsvágya, hogy a "Plateau", ahogy Abidjanban és Dakarban hívják, lehetőleg modern és nyugatias külsejű legyen, mert önértelmezésük (provinciális vagyok vagy kozmopolita?) áll vagy bukik rajta. Ennek a centrumnak azonban csak a lakosság egy elenyésző kisebbsége számára van jelentősége. A külvárosok sok lakója csak hallomásból ismeri. Mit is keresnének ott? Egy kólát a szomszédban tízszer olcsóbban kapnak meg, és nincs szükségük Windows 2000-re. Így a többség számára a "centrumban" van valami periférikus, mesterséges vagy egyenesen valószínűtlen, mint egy Potyemkin-faluban, amit a bel- és külföldi elnökök számára építettek, akiknek így az lesz az érzésük, hogy limuzinjaikban egy fejlődő metropoliszon utaznak keresztül.
A politikusok becsvágya odáig megy, hogy időnként egy egész városnak igyekeznek ilyen ragyogást kölcsönözni, mint például Houphouet-Boigny esetében, aki néhány év alatt a földből varázsolta elő az új fővárost, Yamoussoukrót.  Az a probléma, hogy a bomlás erősebb az építésnél. Az üvegpalotákat újra befonja az őserdő, mielőtt elkészülnének. A megtisztított helyeket elfoglalják a kofák rozoga bódéikkal, még mielőtt az új építmény számára a telket kijelölték volna. A sugárutak lehetnek akár olyan szélesek is, mint a Champs-Elysées, rövid idő után mégsem tudnak rajta haladni az autók a sok mozgóárus, talicska, nyomorék, játszó gyerek, szamár, átvonuló marhacsorda és szemétdomb miatt. Olyan, mintha az entrópia erői, amik mindent a legvalószínűbb, tehát legkaotikusabb állapot felé vezetnek, rövid idő után újra és újra átvennék a hatalmat a rend erőitől; mint a dudva a monokultúrától.

Mon ami
Ez a jelenség a társadalmi érintkezésben is megfigyelhető. A viszonyok formalizálására és automatizálására tett kísérleteket Afrikában rövid úton szabotálják, miszlikbe aprítják, felőrlik. Nemrég átéltem egy beszédes példát erre a felforgató tevékenységre a Place de l'Indépendence-on, tulajdonképpen Dakar Plateau-jának bejáratánál. A tér közepén parkolóhelyek vannak. Sokáig szokás szerint utcagyerekek lebzseltek ott, ajánlgatva, hogy vigyáznak az autóra. Ha az ember elutasítja,  azt kockáztatja, hogy amint hátat fordít, felhasítják az egyik kereket. Nemrégiben azonban pénzbedobós parkolóórákat állítottak föl. Az egyszerűsítés fölötti örömömben jókedvűen közeledtem a parkolóóra felé, és már éppen készültem bedobni egy érmét, amikor egy fiatalember leállított. Magyarázni kezdte, hogy működik ez az egész.
"Nagyon köszönöm, de ismerem a rendszert" – mondtam. "Én vagyok itt a felelős. Húsz perc ötven frankba kerül, és…" – "Már megnéztem, ide van írva." – "Csak segíteni akartam magának." – "Köszönöm, nem szükséges." – "Nem bízol bennem…" – "Sietek. Hadd dobjam be egyszerűen a pénzt és megyek. Rendben?"
Amikor legközelebb ott parkoltam, már fogadott, amikor kiszállni készültem. Túláradó kedvességgel köszöntött ("Mon ami…!") és a következő üzletet ajánlotta: "Fizetsz  nekem 200 franc-t, és addig maradsz, ameddig akarsz. A rendőröket majd én elintézem."
Bár tulajdonképpen ellene vagyok az ilyen alámosásnak (végül is Dakar városa állította fel a parkolóórákat, és a bevételre rá van szorulva), engedtem, ill. feladtam. ... praktikusabb volt így.

Alávetettség
Mindenütt ugyanaz a modell. A dolgok menete nem hagyja magát formalizálni, személytelenné tenni. Minden ellenáll ennek, rövid idő után minden arra törekszik, hogy visszaálljon a "normális állapot", ami ott azt jelenti: személyes beszélgetés, alkudozás, kommunikálás, a dolgok interperszonális síkra terelése. Ezért nem ér semmit, ha az ember a kérvényét csupán írásban adja be az illetékes minisztériumhoz. Személyesen kell bemennie, és lehetőleg minél magasabb szintre kell felügyeskednie magát. Ezért kell az embernek az újonnan megnyitott irodájába unokatestvérei egyikét felvenni titkárnőnek, még ha semmiféle képzettsége nincs is, különben a rokonság pokollá teszi az életét. Ezért kell az embernek a kis balesetet a rendőrökkel barátilag lerendezni, különben az ügynek soha nem lesz vége. Ezért nem lehet, ha kell egy asztal, azt egyszerűen megvenni, hanem tekintettel kell lenni a nagybácsira, akinek asztalosműhelye van, még akkor is, ha az illető nagybácsi éppen Maliban van, és a segédének először pénzt kell adni biciklire, különben egyáltalán nem tud elmenni megvásárolni a szükséges fát. Az élet így  bonyolultabb és időigényesebb ugyan mint Európában, ahol annyi minden van struktúrák és automatikus folyamatok által elrendezve, így viszont mindig akadnak váratlan találkozások és jó történetek, amiket el lehet mesélni.
Nemrég például feleségemmel, Lucienne-nel Taxi brousse-szal Dakarból Ziguinchorba utaztam. Az autóban előttem egy fiatal, csinos nő ült, aki - különösen amíg a komppal átkeltünk a Gambián - feltűnően figyelmesen mustrálgatott oldalról. A cél előtt nem sokkal, Bignonában egy megálláskor mindenki elhagyta a kocsit, hogy elintézze az utolsó bevásárlásokat. Mindenki, kivéve engem és az említett szenegáli nőt. Szóval ott ültünk, amikor egy pillanatban hirtelen hátrafordult hozzám, és egy összehajtogatott cédulát helyezett mellém a ülésre. Kérdőn néztem rá, bólintott.
"Ez az enyém?" – kérdeztem. Azt mondta: "Oui."
Elvettem a cédulácskát és széthajtogattam. Ez állt rajta:
"Hívjál fel vasárnap.
821 35 64.
Nanette, Dakar."
Csevegtünk egy keveset. Megkérdezte, hogy a kísérőm a barátnőm-e. Azt feleltem: a feleségem. Nanette sokatmondóan forgatta a szemét. Azután visszajött a többi utas, és csöndben utaztunk tovább Ziguinchorig.
Ezt a kis esetet néhány nappal később elmeséltem, amikor Khadynál, Lucienne nővérénél teáztunk. Khady szerint Nanette-et egyáltalán nem én érdekeltem, hanem az, hogy a feleségemnek betartson; látta, hogy a feleségemmel egész úton jól elvoltunk, féltékeny lett, és tönkre akarta tenni a boldogságomat: "Szerelemnek látszik, de háború. Az elégedett embereket egyszerűen nem tudjuk békén hagyni." Ebből a megállapításból kiindulva kezdtünk el a boszorkányságról beszélni. Kis társaságunkban voltak olyanok, akik azt a nézetet képviselték, miszerint az olyan anekdoták, mint amilyet éppen elmeséltem, megfelelően bizonyítják, hogy az irigység, rosszindulat és boszorkányság milyen mindennapos Afrikában. Mások úgy vélték, hogy minden Isten kezében van. Még ha létezne is boszorkányság, akkor is jobb nem beszélni róla, mert az csak olaj a tűzre.
Boureima Ouedraogo, egy szociológus Ouagadougou-ból egy héttel azelőtt jól szemléltette nekem ezt a mechanizmust: "Figyelj", mondta nekem, "ha Európában valaki épít egy házat, a szomszédja utánozni akarja. És mindjárt egy kétemeletest épít. A következő szomszéd szeretné letromfolni, és haladéktalanul épít egy háromemeletest. És így tovább. Így lettek végül a felhőkarcolók.
Ha Afrikában épít valaki egy házat, a szomszéd azt mondja magában: 'Nem soká fogsz élni benne…!’
Nálunk leszedik a törtetők fejét."
Megnyirbálják a fákat, hogy ne nőjenek az égig.
Az afrikaiakat annyira  fogva tartja a másik ember, hogy képtelenek róla levenni a szemüket (hogy inkább a saját házuk építésével foglalkozzanak). Lehet tehát, hogy a felhőkarcolóink titka  az egymás iránti közönyünkben rejlik.

Mostohaanya
„Legyünk inkább mindketten szegények, semmint a másik gazdag, én meg szegény” mondta Khady, és rögtön tudott egy újabb történetet ennek illusztrálására.
"A szomszédságunkban élt egy család. A férfinak két felesége volt. Az egyik már két gyermeket hozott a világra, a másik még egyet sem. Aztán lett egy harmadik gyereke is. De ez mindig beteg volt. Az emberek azt mondták: 'Biztos a másik feleség varázsolta el féltékenységből.’ De a nő mindig védelmébe vette. Azt mondta: 'Haljon meg, aki a másik feleségre egy rossz szót szól ebben a házban!' És az újszülöttjét mindig direkt a másikra bízta, aki reggeltől estig a hátán vitte, mintha a sajátja volna. De a gyerek egyre betegebb és gyengébb lett. Végül csináltak egy röntgenfelvételt. És azon valami retteneteset láttak: egy tű volt a fejében! Nyilvánvaló, hogy  valaki egy tűt szúrt a csecsemő feje lágyába. Műtéttel aztán el tudták távolítani, és a gyerek életben maradt.
A gyanú természetesen továbbra sem hárult el a másik feleségről.
A gyermek felnőtt, és már fiatalon sikeres üzletember lett. Huszonöt éves korában mindkét anyját (a másik feleséget is mindig 'anyának' szólította) megajándékozta egy zarándokúttal Mekkába. A másik feleség könnyekben tört ki. Tudod, szokás, hogy mielőtt valaki elindul a hadzsotra, meg kell vallania valamennyi bűnét. És a nő most beismerte, hogy mégiscsak ő volt az, aki annak idején a csecsemő fejébe szúrta a tűt. Mert nem tudta elviselni, hogy nincs gyereke, a feleségtársa mellett, akinek három van! Néhány héttel később meghalt. A szíve. A zarándokútra már nem tudott elindulni."

Közelség
Mindig voltak fenntartásaim a boszorkánysággal szemben, mert megszemélyesít mindent: minden szerencsétlenség, minden betegség, minden baleset mögött valami rosszakaró áll. De hiszen vannak személytelen erők is, mondtam magamnak; vannak baktériumok, vírusok, vannak társadalmi, politikai és gazdasági tényezők, vannak adottságok és véletlenek. Annak, hogy egy haláleset mögött boszorkányt keresnek, kicsit mindig bűnbakkeresés íze van. De másfelől egyre inkább úgy találtam, hogy a boszorkányság-képzet egy olyan társadalom realitásait tükrözi, amelyben tényleg minden perszonifikálódik. Ha nem kapok meg egy levelet, amit már rég meg kellett volna kapnom, Afrikában ténylegesen fennáll a lehetősége, hogy a postás elorozta, hogy kitoljon a feleségemmel, aki egyszer régen a bátyját… Ha Svájcban adnék hangot egy ilyen feltételezésnek, joggal gyanúsítanának paranoid hajlamokkal.
Ezt a világnézetet Mary Douglas kifejezésével élve "antropocentrikusnak" nevezhetném. Vagy idézhetnénk Hours-ot, aki Kamerunra vonatkozólag  azt állította: "Minden társadalmi reláció, még mielőtt funkcionális vagy célirányos volna, elsősorban személyes kapcsolat, ami kölcsönös elismerést feltételez."
Etounga Manguelle a felebarátokhoz való ilyen viszonyulásban látja a kontinens stagnálásának egyik fő okát: "A másikhoz való kapcsolataiban az afrikainak fontosabb az emberi melegség, mint a tartalom. Az elnyomhatatlan vágy, hogy hátsó szándékok nélkül és teljesen elfogulatlanul szemtől szembe kommunikáljanak, ezt ki kell végre mondani, a feketék évszázados csalódásainak alapja."
A másik ember ilyen kulturális előbbrevalóságától csak egy kis lépés a boszorkányság, ami egy ilyen módon megszemélyesített univerzumnak a tulajdonképpeni közege vagy  par excellence táptalaja; aminek álnoksága abban rejlik, hogy egyrészt ebben a rendszerben az ok-okozati összefüggéseket leegyszerűsítik ("Madame X miatt vagyok beteg"), másrészt a boszorkányság gyanújának ugyanezzel a gesztusával ismét homályossá, megfoghatatlanná és ellenőrizhetetlenné teszik ("Madame X alakmása éjszakánként madárrá változik, és álmomban megront).
Az afrikaiak néha lelkendezve beszélnek egyfajta "afrikai humanizmusról". Egyetértenék ezzel a kifejezéssel, ha megfosztanánk szentimentális mellékzöngéjétől. Akkor a "humanizmus" egyszerűen egy olyan kultúrát jellemezne, ami társadalmi, politikai, gazdasági és vallási elképzeléseit szélsőséges módon a közvetlen emberközi viszonyokra alapozza. Ez oda vezet, hogy a lelki, társadalmi és szellemi "gazdagságot" mindenekelőtt mint a másokkal való cserét gondolják el (és elsősorban nem külső vagy belső "tárgyakra" korlátozódik, mint nálunk). Ezáltal a társadalmi kapcsolatok intenzívebbek lesznek, jó és rossz értelemben egyaránt. Fenntartás nélkül szeretnek, halálosabban gyűlölnek. Egzisztenciálisabb mindez, ha úgy tetszik; mivel szinte minden ettől a másiktól függ. Minden rossz, de minden menekvés is tőle jön. A rontás képzete az emberi-túlságosan emberi olyan kozmoszában adódik, ahol mindenki mindent "személyesnek vesz", majdnem kizárólag. Sarkítva  azt is mondhatnánk, hogy a "boszorkányság" a szükségszerű árnyoldala ennek az afrikai hiperhumanizmusnak. Mert ez a trópusi közelség, ez az állandó bőrkontaktus, a rizses csupor, az ágyak, ruhák és gyerekek megosztása, ez a házias-falusias "szemtől-szembe" (még a nagyvárosokban is) nem lehet meg az ellentéte: az irigység, féltékenység, kapzsiság, tiszteletlenség, fecsegés, pletyka, zsarolás, konformitásra kényszerítés, társadalmi kontroll, összeszorultság, kötöttség nélkül. Másképpen kifejezve: az én-határok egy fajta feloldása, egymás kölcsönös elcsipegetése és felfalása, a "közelhatási tér” valamiféle elmosódottsága nélkül.
Ennyiben a boszorkányság képzete természetes tünet, adekvát értelmezési eszköz az afrikai mindennapok társadalmi dzsungelében (ha az ember nem számol Madame X-szel  jó és rossz tekintetben egyaránt, lehetetlen a túlélés, és ráadásul ez egyszersmind a rendszert hajtó, erősítő motor is).
Eric de Rosny jezsuita szerzetes, aki évtizedeket töltött Afrikában kuruzslók között, hasonló értelemben nyilatkozott, amikor megállapította, hogy Afrikában tényleg vannak boszorkányok, még ha kevesebb is, mint az emberek feltételezik.
Elmondtam azt az esetet, amikor egy asszony nem volt hajlandó csecsemője betegségét ilyen módon megszemélyesíteni. Túl jóhiszemű volt, és nem volt igaza (ha tényleg igaz, amit Khady mesélt nekünk). A történet tanulsága: az embernek mindig számolnia kell a gonosz felebaráttal, a felebaráti gonoszsággal. „Muszáj bizalmatlannak lenni. Aki túl jó, pórul jár", ahogy az afrikaiak mondani szokták.
De létezik az ellenkezője is, és valószínűleg gyakoribb: a boszorkányság-paranoia, ha úgy tetszik.

Irigység
Omarnak, Khady férjének volt egy bátyja. Tizenkét éve Amszterdamban élt. Egy jó házból való holland lányt vett feleségül. (Az apja gyártulajdonos volt, és szenegáli vejét végül megtette igazgatóhelyettesnek.) Volt két gyerekük, de aztán elváltak. Kis idő múlva a férfi megint eljegyezte magát (ismét egy "jó partival"). Szenegálba jött, hogy az esküvőt Ziguinchorban, a szülőhelyén tartsák. Úgy tervezték, hogy egy pár napot Dakarban töltenek a férfi testvéreinél, és aztán menyasszonyával a Casamance -ba utaznak. Egy barátjánál ebédelt, aztán hazament. Nem érezte jól magát. Szúrást érzett a torkában. Hánynia kellett, lerogyott egy fotelba, a homlokát kiverte a hideg veríték. Azután elveszítette az eszméletét. Hívták Omárt, a fivérét, aki a közelben lakott, hogy vigye kórházba. De nem találták meg. Hívták a mentőket. Mire végül megérkeztek, a férfi már halott volt. Szívinfarktust állapítottak meg. Másnap megérkezett a menyasszonya a szüleivel Hollandiából. Elkísérte halott  vőlegényét Ziguinchorba. Nem esküvőre, hanem temetésre.
A gyanú először a barátra esett, akinél kevéssel a halála előtt még evett. Mérgezés? De a következő napok során a boszorkányság feltételezése inkább az apa nővérére összpontosult, akinek nyilvánvalóan minden oka megvolt, hogy féltékeny legyen (neki egyik gyereke se vitte  semmire). Az elhunyt állítólag röviddel azelőtt, hogy kilehelte volna a lelkét, azt mondta az öccsének: "Menj el, amíg nem késő. Te leszel a következő."
A családi viszonyok és az egyes emberek beható ismerete nélkül én itt a rosszakaratot inkább a rokonoknak tulajdonítanám, akik az apa nővérére egy boszorkányság-gyilkosságot akartak ráfogni, mint a nővérnek magának. De természetesen azt felelhetnék nekem, hogy erről nem lehet nyilatkozni, mivel ez mind egy másik, láthatatlan szférában zajlik, ami csak a beavatottak számára látható. Másrészről a gyanúsítások és pletykák, mint a leírt esetben, nem várnak a fétis-tudó szakmai éleslátására ahhoz, hogy manifesztálódjanak. Teljesen automatikusan alakul ez ezen a sajátos éghajlaton, ahol néha úgy tűnik, hogy a társadalmi kötelék nem egyértelműen egymás mellé helyezett individuumokból áll, hanem - legalábbis egy bizonyos pszichológiai síkon - egy egyetlen nagy "csoport-énből".
Így vagy úgy, amit telepátia  nélkül is meg lehet állapítani, az az, hogy mind a destruktív irigység - amit az emberek boszorkányságnak írnak le -, mind az erre vonatkozó gyanúsítások teljesen természetesen burjánzanak egy olyan szociokulturális klímában, ami elméletben (pl. betegségek vagy kudarcok értelmezése) és gyakorlatban (pl. nepotizmus, korrupció) hajlamos mindennek a megszemélyesítésére.
A "humanizmus" mint a boszorkányság táptalaja! Az, hogy akkor valaki a boszorkányság "realitásában" hisz-e vagy sem, gyakran inkább csak a szavakon való lovagolás. Mert minden esetre valóságosak az esetek ilyen megszemélyesítésének a következményei, például a közigazgatás, amelynek terén a hatékony működés érdekében Afrikában is elkelne némi bürokratikus személytelenség.

Tünetek
De mégis érdekes az említett telepátiát egy pillanatra közelebbről megvilágítani. Miután három évig terepkutatást végeztem a boszorkányság témájában és Tiegnouma Coulibaly, a bambara gyógyító valamiféle tanítványa lettem, engem magamat is "beavattak". Ez azt jelenti, hogy egy ceremónia és kezelés keretei között hagyományos kábítószerekkel azt a képességet adományozták nekem, hogy a gonoszt illetve a „boszorkányokat” közvetlenül érzékeljem. Néhány héttel később Bouaké-ban (az akkori lakóhelyemen Elefántcsortparton) találkoztam egy öreg koldusasszonnyal, aminek során bekövetkeztek pontosan azok a tünetek, amiket Coulibaly megjósolt. Azután néhány hónapra visszatértem Svájcba, és végül 1999 decemberében mentem ismét Afrikába. Csak 2000 januárjában következett be a második "misztikus típusú találkozás". Időközben már kételkedni kezdtem a ceremónia hatékonyságában, mert a megjósolt hatások egy éven belül csupán kétszer jelentkeztek. Kevés, összehasonlítva a boszorkányság-gyanúk gyakoriságával Afrikában!
De ez pontosan megfelel a már említett Eric de Rosny megállapításának, aki szintén saját tapasztalatból beszél, amennyiben ő is alávetette magát egy ilyen rítusnak: „…A közvetlen és állandó kapcsolat következtében, amit Dualában az áldozatokkal és néha a vádlottakkal is fenntartottam, arra a véleményre jutottam, hogy vannak igazi ártó varázslók. A számuk kétségtelenül jelentősen kisebb, mint ahogy összezavarodott levelező- és beszélgetőtársaim hiszik, de tényleg léteznek. Itt vagy olyan személyekről van szó, akik mások jóhiszeműségéből húznak hasznot (egészen a méreg használatáig), vagy olyanokról, akik nincsenek tudatában alávalóságuknak. Éppen ezekből az okokból kifolyólag utóbbiakat nehezebb leleplezni, és mindenekelőtt nehéz őket meggyőzni bűnösségükről. Nincsenek-e mindenütt a társadalomban - még ott is, ahol az ember egyáltalán nem várná, például szerzetes testvérek és  -nővérek között is - perverz emberek, akik felebarátaikat megbetegítik, életerejüket és személyiségüket elrabolják, anélkül, hogy akár csak sejtenék? Más szóval olyanok, akik a másikat 'felfalják'".

Az említett találkozás a következőképpen zajlott: Lucienne-nel a Cinquieme Marchén voltam Nouakchottban. Sokáig álltunk sorba egy thjouray -, parfüm- és hennaárusnőnél. Arra tartott  egy körülbelül 45 éves, szegényesen öltözött, elég csúnya nő, és koldult tőlünk. Az árusnő odasúgta nekünk: "Vigyázat, ez egy zsebtolvaj!" Tényleg hosszabb ideig álldogált szorosan a közelünkben, és mindig a nadrág- és táskazsebeink körül járt a keze. Végül előszedegetett néhány érmét a csípőkendőjéből, és vett egy kis üveg parfümöt. Kissé megérintette Lucienne vállát és elfordult. Elmenőben valamit még utánunk kiáltott, és obszcén mozdulatot tett.
Ebben a pillanatban végigfutott a hideg a hátamon, dideregni kezdtem, és libabőrös lettem. Pontosan azok a tünetek, amik Coulibaly szerint jelzik nekem egy boszorkány jelenlétét.
"Mit mondott?" kérdeztem.
Az árus lefordította nekünk: "Azt kiáltotta a feleségednek: 'El foglak választani benneteket, és ellopom tőled a férjedet!'"
Lucienne-nel és a bátyjával átmentünk egy másik standhoz, ahol anyagot akartak venni. Egy semmiség miatt hirtelen heves vita alakult ki az árussal, ami majdnem a tettlegességig fajult. Később, este a sógorommal volt egy kellemetlen nézeteltérésünk valami anyagi természetű dolog miatt. Egy pechsorozat, mintha valami kibillent volna az egyensúlyából.
Kimentünk a tengerhez, ahová a halászhajók érkeztek. Ittunk egy teát egy asszonynál, aki asztalkáját a strandon állította föl. A "boszorkány" körüli gondolataimba voltam elmerülve, amikor a többiek beszélni kezdtek róla. Az asszony, aki a teát mérte ki, ismerte őt.  Megmondta nekünk a  nevét.
"Úgy tesz, mintha szegény és bolond volna", mondta, "de valójában épp nemrég vett egy nagy telket. Esténként kifesti magát, és szajháskodik.."
„Honnan jött?" „Már régóta a városban van, de nem innen való. Nincs se férje, se gyereke. Egyedül él."
Később elmeséltem a gyanúmat Lucienne egyik unokatestvérének. Szerinte: "Lucienne-nek az érintést rögtön vissza kellett volna adnia. De semmi baj. Nem árthat nektek, mert nem ugyanabból a miliőből származik."

A hatodik érzék
Ebben a találkozásban azt találtam elképesztőnek, hogy testileg egy olyan önkéntelen, automatikus reagálást váltott ki belőlem, ami teljesen kongruens volt a kulturális modellel. Mert az említett nő pontosan megfelelt minden attribútumnak, amit Afrikában egy "boszorkánynak" tulajdonítanak. A tipikus irigykedő volt: irigy mint egyedülálló, gyermektelen, rossz külsejű nő  a boldog fiatal párra. Irigy, mint valaki, aki magát szegénynek tartja (még ha valójában egyáltalán nem is az) egy másikra, akit gazdagnak tart. Először kéregetett, azaz osztozásra próbált rávenni minket, és amikor erre nem voltunk hajlandók, megfenyegetett és megátkozott. Éppen úgy, ahogy Szenegálban a woluf szólás mondja: "Sunu lekkul sa xalis, lekk la!" ("Ha nem ehetem meg a pénzedet, megeszlek téged.")
Azt is figyelembe kell venni, hogy Lucienne és én friss házasok voltunk. A mauritániai utazás a mézesheteinkre esett. Amikor először éreztem, hogy boszorkányt látok, az azon a napon történt, amikor volt barátnőmmel, Fatouval a falujába kellett utaznom, hogy felbontsuk az eljegyzésünket. Biztos nem véletlen, hogy mindkét esetben életrajzi fordulópontokról, átmenetekről volt szó, amikről Afrikában úgy tartják, hogy vonzzák a boszorkányokat, mivel olyankor az ember különösen sebezhető.
Olyan volt, mintha Coulibaly beültetett volna nekem egy érzékelőt, egy biológiai programot, ami egy rendkívül specifikus ingerre reagált, és kiváltott egy meghatározott reflexet. A boszorkányság kulturális mintája nyilvánvaló volt a számomra, miután három évig Afrikában majdnem semmi mással nem foglalkoztam, és Coulibaly beavatása után beleivódott a húsomba és a vérembe, beleíródott a testem tudattalanjába. Magam is a rendszer részévé váltam.
Eszembe jutott, amit egyszer egy etnológus kollégám mondott nekem: "Ha elkezdesz mindent normálisnak találni, ideje csomagolni és hazamenni."

        VARRÓ ZSUZSA FORDÍTÁSA

Bibliográfia

HAMPATE BA, Amadou
„Szájról szájra”
Magyar Lettre Internationale, 18

„Anyám a moziban”
Magyar Lettre Internationale, 27

 


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta

http://lettre.c3.hu


C3 Alapítvány  c3.hu/scripta/



stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret