stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Andrei Plesu
A román Történeti Hivatal elébe
- Madalina Schiopu interjúja -

Andrei Plesu úr, nemrégen adták át önnek Németországban a Heuss Alapítvány díját. Mit jelent ez a kitüntetés, és kik nyerhetik el?
A Theodor Heuss Alapítvány a második világháború után, 1965-ben jött létre Nyugat-Németországban. Az állam első elnökének a nevét viseli; célja a kultúra és a politikai nevelés fejlődésének elősegítése Németországban és Európában. Megalakulása óta minden évben kitüntetésben részesít olyan személyiségeket, akik hathatósan járultak hozzá a demokratikus intézmények létrejöttéhez, a demokrácia és az európai integráció előrehaladásához, korunk alapvető kérdéseinek megoldásához.

Az ideológiai agymosás káros utóhatásai
Nemrégiben a Manfred Wörner Alapítvány is kitüntetéssel jutalmazta önt Románia és a NATO kapcsolatainak fejlesztéséért, megerősítéséért, de ezt a díjat ön végül is visszaadta. A sajtó közölte az ön levelét, amelyben megindokolta döntését. Lenne-e ehhez esetleg még valami hozzátennivalója?
A NATO ténykedése és a koszovói események - igen meglepő logikai csavarral - olyan nézet kialakulásához vezettek, amely szerint elkötelezhetjük magunkat a NATO-csatlakozás mellett anélkül, hogy egyetértenénk a NATO délkelet-európai tevékenységével. Számomra meglehetősen logikátlannak tűnik az az elgondolás, hogy a NATO, amely Romániát még egyszerű együttműködő partnerként is csak fenntartásokkal fogadta el, lelkesen üdvözölne minket egy, a magunk által választott ellenzéki szerepben. Talán azért lépjünk be a NATO-ba, hogy aztán megvétózhassuk a szervezet döntéseit? Micsoda szürrealista elképzelés. . . A koszovói események következményeként egyébként is elképesztő vélemények, állásfoglalások láttak napvilágot a román médiában.
Beszéljünk csupán a sajtó reagálásáról: ön szerint mi volt a háttérben: egyszerű hisztériakeltés vagy inkább egy előre megfontolt politikai sajtókampány?
Ne általánosítsunk sem a sajtóorgánumok, sem az egyes publicisták esetében. Persze akadtak szép számban olyanok is, akik igyekeztek az eseményeket saját politikai stratégiáik szolgálatába állítani, de sokuk véleményformálását inkább a régi, még 1989 előtti ideológiai mérgezés, az állandó agymosás befolyásolta. Egy eddig a tudatalattikban meglapuló rettegés, a Nyugat- és Amerika-ellenesség démona kelt életre, amelynek a magvait még a kommunista diktatúra alatt hintették el. Ez a magyarázata annak, hogy sok román inkább az utóbbi ötven évben ellenségnek tekintett oroszokkal és Milosevics kommunista szerbjeivel rokonszenvezett, míg az őket „lerohanó” amerikaiakat és európaiakat gyűlölte. Igen, lehetséges, hogy ez a magatartás egyeseknél jól átgondolt stratégia, de a többségnél inkább valami ideológiai csökevény, az agymosással járó szövődmény. . . És van egy harmadik kategória is, a focidrukkereké. Más elnevezést nem tudok erre kitalálni. Ide tartoznak mindazok, akik úgy drukkoltak a szerbeknek, mint egy focicsapatnak. Elkötelezett drukkerekkel nem lehet ésszerűen vitatkozni, ész-érvekkel nem lehet meggyőzni őket. Bármit is tesz a kedvenc csapat, az úgy helyes és úgy van jól. Így reagáltak a koszovói eseményekre is: aki akkoriban NATO-ellenes volt, szívvel-lélekkel utált mindent, ami a NATO-val kapcsolatos. Ebből persze igen heves viták adódtak, amelyek nem egy esetben már-már tettlegességig fajultak. Ilyen összecsapások még egy stadion lelátóin sem megengedhetőek, a politikai eszmék szintjén pedig teljesen elfogadhatatlanok.

Hiszékeny misszionáriusok és dörzsölt fiúk
Az utóbbi évtized folyamán többször is töltött be igen jelentős tisztségeket a román kormányban: volt művelődési -, majd később külügyminiszter. Milyennek látja belülről a román politikai elitet?
Az az igazság, hogy nem szívesen kapcsolódnék be a politikusokból kiábrándult tömegek kórusába. De be kell látnunk, hogy igazi román politikusgárdáról még nem beszélhetünk. Jelentős, hatékonyan cselekvő közéleti személyiség eddig még nem jelent meg a politikai élet színterén. Éppen a Heuss Alapítványtól kapott díj átvételekor volt alkalmam megismerkedni Richard von Weizsäcker úrral, aki mint Németország államelnöke, majd később mint Berlin polgármestere tevékenykedett. Családja a század folyamán több jeles tudóst és filozófust adott a világnak. Ezt a nyolcvanéves férfit látva megértettem, hogy milyennek kell lennie egy nagyformátumú politikusnak, akihez mérhető bizony nem akad sem a mai, de még a háború előtti román közéletben sem. Vessük hát össze ennek a – nevezzük így – ideális politikusnak az alakját a mi belpolitikai életünk szereplőivel.
Von Weizsäcker úr művelt, pontosan és árnyaltan fejezi ki magát anyanyelvén, de emellett beszél még két-három idegen nyelvet is. Igen mély és átfogó történelmi ismeretei vannak. Minden megnyilatkozását, az öltözködését, a megjelenését is visszafogottság és jó ízlés jellemzi. De ami a legfontosabb: elkötelezte magát egy bizonyos érték- és eszmerendszer mellett, és ez az elkötelezettség tettenérhető minden lépésében. Persze nyilvánvaló, hogy minden politikus tesz kompromisszumokat céljai érdekében, és úgy gondolom, hogy von Weizsäcker úr is kitanulta és ismeri a politikai játszma minden csínját-bínját. De egész életútja, minden tette és az ezekre vonatkozó dokumentumok azt igazolják, hogy mindig hű maradt önmagához és elkötelezettségéhez. Igen, úgy látszik, vannak olyan politikusok, akik igazán hisznek valamiben, és készek egész életükben ezért munkálkodni. Ezért látjuk őket hiteles, nemes egyéniségeknek. De ilyen politikus még nem született a mi tájainkon.
Mi lehet ennek a magyarázata?
Talán ez az ötven évig tartó kommunista diktatúra okozott nehezen korrigálható törést a politikai kultúra hagyományainak alakulásában, talán ez az éra létrehozott egy politikailag deviáns típust, és sajnálatosan éppen az ebbe a kategóriába tartozó személyek vetették bele magukat a legnagyobb hévvel a 89 utáni közéleti eseményekbe. Miből is áll a kínálat nálunk a jelenlegi politikai piacon? Hagyjuk a férgesét, a közönséges opportunistákat, akik csak azért furakodnak be a Parlamentbe, hogy végigszundikálják az üléseket, és minden lehetséges hasznot lefölözzenek, minden kiskaput kihasználjanak. Ezekre kár is szót pazarolni, bár ők alkotják a többséget. Beszéljünk a többiekről, akik erre érdemesebbek. Két nagy kategóriába tudnám őket sorolni. Vannak néhányan, akiknek valóban jutott némi szerep a bel- vagy a külpolitika színterén, és most is ebből élnek, miközben naivan igyekeznek elhitetni önmagukkal, hogy tényleg hisznek is valamiben, hogy vannak meggyőződéseik. Ezek a hiszékeny misszionáriusok tulajdonképpen csak a saját személyük fontosságát bizonygatják, maguknak akarnak szobrot emelni. Végül is nem ártanak senkinek, de igen távol állnak a vérbeli politikusi alkattól. A másik, jóval népesebb csoportba a dörzsölt fiúk tartoznak, akik számára a politika csak a színfalak mögötti pecsenyesütögetést, „kéz kezet mos” játszmákat és szavazatvadászatot jelent. Egyetlen céljuk, hogy megtalálják a saját hasznukat, de közben megőrizzék népszerűségüket is. Néha még ezek a fickók is hajtanak hasznot a köznek, de nincs igazi egyéniségük, csupán kisstílű ügyeskedők. Nem is mondok konkrét példákat, hiszen mindenki ismer jó néhány olyan politikust, akire ráillik egyik vagy másik jellemzés. De hát mindaddig, amíg nem jelennek meg nálunk is von Weizsäcker formátumú politikusok, be kell érnünk a sajátjainkkal.
Mit tehetnénk a fejlődés, az előrelépés érdekében?
Sajnos ezen a téren tervezéssel, tudatos fejlesztéssel nem sokra mennénk. Az előző rendszerben megpróbálták nekünk bemagyarázni, hogy bizonyos embertípus megtervezhető, kinevelhető. De ez még eddig senkinek sem sikerült, vagy csak félsiker lett belőle. Igen, ez a nevelőmunka félig-meddig mégis eredményesnek bizonyult: a régi értékrendet kiölték az emberekből, de az új típusú embert, akiről annyit beszéltek, nem sikerült megteremteni. A ma emberéből kiveszett a régi, de sajnos ennek a helyét nem foglalta el valami új.

Monopolizált sajtó, monopolizált politikai közvélemény
Az utóbbi években betöltött tisztségei miatt is figyelemmel kísérte a sajtó sugallta összkép és a valóság közti kapcsolatot. Ez még egy fejlettebb, letisztultabb társadalmi rendszerű országban is igen bonyolult kérdés, hát még ha a román sajtóról beszélünk. . . Hogyan viszonyult ön 1990 óta a román sajtóhoz?
Nem szívesen elemezgetném a köztem és a sajtó között kialakult kapcsolatot, inkább általában a román sajtóról szeretném elmondani a véleményemet.
Két aggasztó tünetegyüttesre hívnám fel a figyelmet. Egyrészt hiányolom a tájékoztatás áttekinthetőségét, kiegyensúlyozottságát. Konkrét példát is mondok: egy miniszternek járó anyagi juttatásokról olyan információk látnak napvilágot, amelyek csak többé-kevésbé felelnek meg a valóságnak; az adatok valóságértéke teljesen attól függ, hogy a szóban forgó politikus személye mennyire szimpatikus az illető lapnak vagy újságírónak. Tehát a bizonyítható tények egy rejtélyes szűrőrendszeren át jutnak a közvélemény elé, hiszen ki tudna tudományos magyarázatot adni arra, hogy miért találunk valakit rokonszenvesnek vagy ellenszenvesnek? Ilyen megmagyarázhatatlan indíttatásoknak semmi keresnivalójuk a médiában. Ebben az esetben nem is beszélhetünk tényleges információátadásról.
A másik dolog, ami aggaszt: Romániában egy maroknyi csoport ragadta magához a véleményformálás monopóliumát, és szakadatlanul saját meggyőződéseit ismételgeti a tévében, a lapok hasábjain. Igyekeznek a sajtó, a tévé közvetítésével alakítani, befolyásolni a közvéleményt. Mindenkinek azt kell hinnie, amit ez a néhány ember hisz az ország helyzetéről, gondjairól. Elsősorban az a bosszantó, hogy önmagukat minden területen megfellebbezhetetlen szaktekintélynek tartják. Máshol megvannak a gazdasági, a politikai, a kulturális kérdések szakértői. A mi politikai kommentátor-sztárjaink egyforma magabiztossággal értekeznek a NATO-ról, a vallásról, a mezőgazdaságról, az utcagyerekekről, azaz olyan enciklopédikus tudás letéteményeseinek tartják magukat, amelyre sem a 89 előtti, sem a későbbi intellektuális tevékenységük nem jogosítja fel őket – de hát ezzel nekik maguknak is tisztában kell lenniük. És még egy gyanús jel: minden téren teljes az összhang közöttük. Azt még el tudnám fogadni, hogy mindig ugyanazt az öt arcot lássam az összes tévécsatorna információs műsoraiban, de az mégiscsak túlzás, hogy mindenről egyformán is vélekednek. Ha mindegyikük más-más szempontból közelítené meg a kérdéseket, biztosítva látnám az információ pártatlanságát, kiegyensúlyozottságát. De ők mindannyian ugyanazt szajkózzák, addig-addig ismételgetik, míg a néző beadja a derekát, és bedől nekik. Természetellenes ez a teljeskörű, magabiztos tájékozottság és szakértelem meg ez a nagy összehangoltság, véleményazonosság. Azt nem vitatom, hogy mindegyiküknek vannak valós érdemei. De elsősorban éppen nekik kellene tudniuk, hogy egy olyan országban, ahol negyvenöt éven át naponta ugyanazokat a jelszavakat ismételgették egy egységes közvélemény kialakítása érdekében, nem elfogadható a tömegtájékoztatás ilyen mértékű monopolizálása. Azt is aggasztónak tartom, hogy mindegyikük tévedhetetlennek és csalhatatlannak tartja magát; nekik mindig mindenben igazuk van. „Elnézésüket kérem, ezzel meg ezzel kapcsolatban tévedtem, téves adatot közöltem, ezt a tényt tévesen értelmeztem. Talán – hazudtam is.” Olvastunk vagy hallottunk-e tőlük valaha is hasonló kijelentést? A sajtószabadság nem azt jelenti, hogy a sajtó tévedhetetlen. Éppen a tévedései beismerésével nyerhet hitelességet, szavahihetőséget. De a mi sajtónkban helyreigazításra még nem volt példa. Mindenki védi a mundér becsületét, ha egy publicistát hazugságon fognak, a teljes szakma a védelmére kel, a többiek azonnal mellé állnak, hogy ne kerüljön helyreigazításra sor.
Most már személyes tapasztalataim is vannak ezen a téren; néhány lap hajmeresztő valótlanságokat közölt a Securitate Irattárának Tanulmányozásával foglalkozó Bizottság tagjainak javadalmazásával kapcsolatban. Igyekeztek elhitetni az olvasókkal, hogy miközben mesés összegeket vágunk zsebre, semmiféle érdemi tevékenységet nem végzünk. Minden adat, minden tény, amit leírtak, valótlanság volt. Erre mi egy rövid, adatszerű helyesbítést fogalmaztunk meg. Nem bonyolódtunk polémiába, a szöveg csupán a korrekt információkat tartalmazta. Egyetlen újság sem volt hajlandó közölni a helyesbítésünket, mind úgy érezték, hogy a valótlan adatokat közlő sajtóorgánumokkal kell szolidaritást vállalniuk. Attól tartanak, hogy ha egy ilyen közlemény napvilágot lát, azzal az egész sajtó szavahihetőségét, hitelességét kérdőjeleznék meg. Ez bizony tűrhetetlen állapot. Külföldön törvény írja elő, hogy ugyanaz a lap ugyanazon az oldalon, abban a rovatban és ugyanolyan betűtípussal hozza le a helyreigazítást, mint ahol és ahogyan a tényszerűtlen adatokat tartalmazó cikk megjelent. Ez sajnos nálunk még távolról sincs így. Nem is egyszer jelentek meg a személyemmel kapcsolatos valótlanságok, amelyeket aztán soha senki nem volt hajlandó helyreigazítani. A Ziua című lapban például egy egész oldalas cikk jelent meg rólam; azt írták az Új Európáért Bizottság megalakulásakor, hogy ez tulajdonképpen egy német érdekek szolgálatában álló adatszerző iroda fedőneve, és az itt végzett kétes tevékenységemért busás anyagi juttatásokban részesülök. (Egyébként ezért a bizottsági munkámért részesültem később a Heuss Alapítvány kitüntetésében). Hiába kértem azonnali helyreigazítást, hiába tették meg a megfelelő lépéseket az ügyben érintett államok hivatalos szervei, a lap soha egyetlen sort sem volt hajlandó leközölni. Akkoriban Románia kormányának külügyminisztere voltam, de a főszerkesztőt ez a tény sem zavarta. Nem is annyira a személyemet ért méltánytalanság háborít fel, sokkal aggasztóbbnak találom azt, hogy bárki minden következmény nélkül lejárathat, bemocskolhat az ország külföldi megítélésében is fontos szerepet betöltő közéleti személyiséget. Önkényeskedés, gátlástalanság uralkodott el a médiában, következmények nélkül lehet bárkiről aljas rágalmakat terjeszteni.
Sajnos valóban egy maroknyi szerkesztő uralja a napilapok hasábjait és a képernyőket, és döntő mértékben ők formálják, alakítják a román közvéleményt. De előretörésüket talán az is elősegítette, hogy értelmiségünk legjobbjai kivonultak a közéletből, és így tulajdonképpen nincs is alternatívája a médiában eluralkodó áldatlan viszonyoknak. . .
Ahhoz, hogy változás következhessék be ezen a téren, elsősorban a tévé irányítóinak, gazdáinak lenne szüksége másféle piacpolitikára és egészen másféle mentalitásra. Ha csak a nézettségi mutatók számítanak, akkor a felelősségteljes értelmiségnek nem sok esélye van, hiszen a tömegek igazán nem rájuk kíváncsiak. A jelenlegi helyzetben elsősorban a leleplezések, a botrányok számíthatnak sikerre, hiszen mindenki elégedetlen, és mindenki bűnbakot keres. Sokkal nehezebb a nehézségek igazi okát feltárni, a kivezető utat megtalálni. Rombolni mindig is egyszerűbb, mint valami újat felépíteni. Amíg a szerkesztők, a publicisták megengedhetik maguknak, hogy fütyüljenek a tényekre, nem sok esélye van egy minőségi változásnak.
Föltétlenül beszélnem kell ezzel kapcsolatban a román nyelvről is, amelyben a totalitárius rendszer mélyreható rombolást vitt végbe. Azt hittük, hogy 89 után a nyelv lerázza a kommunista párt napilapja, a Scinteia által ráerőszakolt béklyókat, megszabadul a sok üres, mesterkélt kifejezéstől, fordulattól, és megszépülve, megnemesedve új életre kel. De éppen az ellenkezője következett be, a nyelvünk az utóbbi időben még inkább elromlott. Hitetlenkedve olvasom a sajtót, hallgatom a tévét: mintha nem is románul írnának, beszélnének. . . Mindegyre vétenek alapvető nyelvtani szabályok ellen, és a szókincs is egyre szegényesebb, triviálisabb. Senki nem igyekszik pontosan, szépen kifejezni magát, a – szerintük – népi fordulatok egyre inkább teret nyernek, a fogalmazás majd mindig pongyola, slampos, szakadt, sőt útszéli. Miért kellene ennyire lesüllyedni? Hiszen az egyszerű, a mindennapi ember természetes törekvése a felemelkedés. Ne a lealacsonyodás modelljét állítsuk eléjük. . .
Ez azonban elhatározás kérdése, és ennek az elhatározásnak az igazi hazaszeretet az alapja. Nem az a hazaszeretet, amelyről ezek az urak prédikálnak. Aki igazán szereti a hazáját, a nemzeti nyelvet, nem úgy fejezi ki magát, mint valami félkegyelmű. Ne az akarja megvédeni a hazáját a külföldi befolyástól, aki nem ismeri és nem tiszteli saját nemzete kultúráját. Mindannyian emlékszünk még a szabadon választható iskolai tankönyvek körül kirobbant vitákra. Olyanok hangoztatták fennen a véleményüket, akiknek a történelemtudása, műveltsége alig éri el egy általános iskolás tájékozottsági szintjét. Hazaszeretetük ürügyén provinciális sérelmeiket hánytorgatták, hangzatos kijelentésekkel igyekeztek elhallgattatni a más véleményen levőket. A hazaszeretetet ne tévesszük össze a tudatlansággal, a rosszhiszeműséggel, a lelki nemesség hiányával.

A Román Securitate Irattárát Tanulmányozó Bizottság
Mi újság a Bizottság berkeiben? Köztudott, hogy meglehetősen kanyargós utat tett meg eddig, és már két alkalommal kellett elnapolni az összehívását. Mi történik most, hogyan látja ezt a feladatot, melyek a legsürgősebb teendők?
Sajnos most sem történik semmi érdemleges, mert nincsenek meg a megfelelő eszközeink. A bizottság összehívását megint el kellett napolnunk. Elsősorban az jelent nehézséget, hogy nem alakult ki konkrét munkakapcsolatunk az Irattárral. A volt Securitate teljes iratanyagát már régen a rendelkezésünkre kellett volna bocsátaniuk, de ezt valami mindig megakadályozza. Az országban fellelhető mintegy 20 kilométernyi dokumentum elhelyezésére nincsen például megfelelő központi helyiség, de az elhatározás, a szándék is hiányzik. Az eddigi irattárosok féltik az állásukat, és élnek még a régen beidegződött félelmek is. Egy adott pillanatban olyan kép alakult ki a bizottságunkról, mintha egyfajta közvetítő szerepet kellene betöltenünk az állampolgárok és az irattárak kezelői között. Sokan hozzánk fordultak a megkereséseikkel, kérdéseikkel, tőlünk kértek felvilágosítást, közbejárást ahhoz, hogy megtekinthessék a rájuk vonatkozó dokumentumokat. Természetesen csak ha a szóban forgó dokumentum nem sért nemzetbiztonsági érdekeket. Még mindig tisztázatlan, hogy végül is milyen viszonyban állunk a dokumentumokkal. Az erre vonatkozó törvény sajnos nem egyértelmű. Ebben a kérdésben teljesen egyetértek Titu Dumitrescu úrral, aki olyan tiszteletreméltó következetességgel képviselte a kezdetek kezdete óta ezt az ügyet. Bevallom, meg voltam győződve róla, hogy mind a jelentős közéleti szereplők, mind a civil szervezetek sokkal nagyobb érdeklődéssel és felelősségtudattal követik a törvény sorsát és igyekeznek majd korrigálni rajta ott, ahol ez szükséges. Azt hittem, nagy politikai viták kereszttüzébe kerül ez a kérdés, és mindannyian igyekszünk majd minél hatékonyabbá, eredményesebbé tenni a törvényhatározatot. Hat évig folyt róla a szó a Parlamentben, de inkább csak színlelt figyelem közepette. „Az mégse lehet, hogy ne legyen. . ., e nélkül a törvény nélkül nem lehet már tovább. . ., mennyit kell még várnunk, hogy. . .”, de a tényszerű, érdemleges megvitatás, a technikai kérdések tisztázása végül is elmaradt. Egyetlen alkalommal tapasztaltam igazi érdeklődést, mégpedig akkor, amikor a Dinescu és a jómagam bizottsági tagságáról volt szó. Sokan ellenezték a jelölésünket, arra hivatkozva, hogy mindketten párttagok voltunk. De nem akarok visszakanyarodni ehhez a témához, mert most, a bizottság tagjaként belülről látom, hogy ezzel csak el akarták terelni a figyelmet a lényegi problémákról. Nagyon remélem, hogy a közvélemény ráébred arra, milyen nagy hordereje lenne ennek a törvénynek a jövőnk szempontjából. Mindenkit csak a személyi kérdések foglalkoztattak: „Hát ezeknek mi keresnivalójuk ebben a bizottságban?” Szerintem igazi román sajátosság az, ahogyan – ebben az esetben is - a lényegtelent a lényeges elé helyezzük. Nem is remélem, hogy a helyhatósági választások eredményeit a bizottság fennállása befolyásolja. Talán az őszi választásokig megváltozik a helyzet. De ez csak akkor lehetséges, ha valóban összeszedjük magunkat, és ha valóban mindenki összefog az érdemi munkavégzés érdekében, nem csupán a bizottsági tagok, hanem minden érintett intézmény, az irattárak, a pártok, a parlamenti képviselők is. A pártokat azonban leköti a kampányolás, és azt is be kell ismernünk, hogy a törvény bizony nagyon elkésett: 10 évvel a rendszerváltás után az embereket már más kérdések, más célok foglalkoztatják.

       Nagy Zsuzsanna fordítása


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta

http://lettre.c3.hu


C3 Alapítvány  c3.hu/scripta/



stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret