A szertartásig még volt vagy egy félóra,
kerestem egy helyet, ahonnan mindent jól láthatok, anélkül,
hogy észrevennének. Egész egyszerűen képtelen
lettem volna végigcsinálni az ilyenkor szokásos műsort
a diszkrét háttérbenszomorgástól a meghatott
ölelésekig, és egyébként is, kint a temetőben
vettem észre, hogy pont az a pulóver van rajtam, amit még
hetvennégyben kötött a nővére, és
ami véletlenül maradt nálam, talán nyolcvankettő
nyarán, amikor bizonyos dolgokat végérvényesen
megbeszéltünk, ahogy akkor megfogalmazta. Mintha bármit
is meg lehetne beszélni. S főleg, végérvényesen.
(...)
Elöl egy pap ment, aztán két egérszürke
öregember cipelt egy letakart dobozt, elég nehezen jöttem
rá, hogy az a néhány kiló por, ami benne lehet,
most már „végérvényesen” azonos vele. Utolsónak
az apja jött, egy teljesen ismeretlen alakkal váltva feltűnően
kényszeredett szavakat. Az anyja és a nővére
sehol. Hetekkel később tudtam meg, hogy az anyja még
nyolcvannégyben halt meg, és Vera nem sokkal később
Ausztráliába disszidált egy belsőépítésszel.
(...)
Az ismeretlen, aki nyilvánvalóan civilruhás rendőr
volt, néhány - feltehetően emberi - szót suttogott
az apja arcába. Rövid huzakodás a tisztelendővel,
problémamentes borravalók az egérszürkéknek.
Ő valószínűleg már hányt volna.
(...)
- Szerinted lesz olyan, hogy az emberek nem fognak meghalni? -
Két percig szó nélkül bámultam egy
falragaszt. Összeírásra szólította az
ötvenkettőben születetteket. Aztán felvettem az
iskolatáskámat, és elindultam. A sarokról szóltam
vissza, fojtott, ideges hangon:
- Tisztára hülye vagy! Állat! -
Lassan húsz éve ennek. A Sziget utcáig dobált,
apró kavicsokkal, amíg látott.
(...)
Vera!
Kétségbeesett szemrehányásaidat megértem,
de nem nagyon tudok rájuk érdemben válaszolni. Én
és az öcséd hat éve nem beszéltünk
egymással, egy bizonyos megállapodás értelmében,
amit most nem tartok fontosnak ismertetni.
Március tizenhetedikén azzal a szándékkal
indultam el otthonról, hogy a napsütésre való
tekintettel a rakparton fogok olvasni, sötétedésig.
Talán még emlékszel. Amikor átvágtam
a Kossuth téren, észrevettem, hogy egy fiatalember meglepő
határozottsággal az Országház főkapuja
felé tart. Körülbelül százhúsz méterre
lehetett tőlem, felszaladt a lépcsőn, leült,
hátát a rácsnak támasztva. Szájába
vett egy cigarettát. Ötven lépés választott
el tőle akkor, elegendő közelség, hogy az arcába
nézve felismerjem, de túl nagy távolság ahhoz,
hogy megérezzem a benzinszagot.
(1981)
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta
http://lettre.c3.hu