stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



A TÚLPARTRÓL
NÉMETH GÁBOR
NYAKIG A VÍZBEN

Ó, azok a csodálatos férfiak! „Két fiatal budapesti szociológus.” Ahogy innen látom őket, nagy senkik voltak, nemhogy szociológusok. Senkinek (se) lenni: nemesi rang. Régen eljátszottam, sajnos.
Olvasgatom a kérdéseket. „Ön szerint elég szar a rendszer szerintem?” Igen, öcsi, elég szar, dehát ezt mind a ketten tudjuk. Menjél szépen haza, és olvass sokat, hátha eszedbe jut valami.
Olvasgatom a válaszokat. Bölcs, komoly, alázattal teli mondatok. A válaszolók, akár az indiánok. Tisztelték az őrülteket.  Nem mind egyformán, persze - volt köztük olyan, aki, amíg megkávéztatott a nagyszobában, a kisebbikből felhívta Kenedi Jánost, hogy megkérdezze, szerinte nem ügynök vagyok-e. Nem, de tegyük le gyorsan, drága, mielőtt újabb neveket mond, mondta volt állítólag Kenedi, én meg a kávé után megkaptam a rendes válaszokat is.
Túlpartról, avagy Találkozás egy fiatalemberrel.
Naiv, indulatos és képzetlen. Azóta megöregedett, a háromból csak az utolsó jelzőt őrizte meg nagyjából sértetlenül. Fedőnevem: Lord Cavinton. Én már csak felejteni tudok. Nagyjából mindent elfelejtettem. Még talán egy akkoriban fiatalnak számító író kitérdelt barna kordbársony nadrágjára és puhán lengedező flanelingére emlékszem, az angol teájára, a halk, pontos szavaira. Még Nem Ennyire Thomas Mann.
 Próbálom kitalálni, mit vártunk ettől az egésztől. Vagy kötelesség volt? Úgynevezett erkölcsi? Tartoztunk ezzel valakinek? Meg akartuk szüntetni a rendszert?
Még a legjobban az Ízek Utcájában szüntettük meg.
A Farkas levett a három pulóveréből kettőt, lecsatolta a karóráját, és a sótartó mellé helyezte. Aztán rendeltünk. Görög gyümölcsleves, kagylómeridon, cassata ribizlivel. Mediterrán körút. A rendszer órái meg voltak számlálva. Csak mi akkor azt hittük, hogy örökké tart. Végül, nagyon rossz pipákból, elszívtunk egy tömés konyakos Borkum Riffet. Hetvennyolcban már azt is lehetett kapni. Aztán, pár év múlva, a Farkinca szépen elhúzott innen. Hogy eggyel kevesebb okom maradjon  a hazát puszilgatni.

„Az alábbi szöveg részlet néhány hosszabb beszélgetésből, amelyet két fiatal budapesti szociológus, Farkas Péter és Németh Gábor folytatott többekkel.... A beszélgetések egy körkérdés keretében zajlottak le, melynek középpontjában a publikáció és a cenzúra állott, de melynek zárókérdése az ország helyzetével kapcsolatos általánosabb elmefuttatásra is lehetőséget adott. A körkérdés anyaga „Túlpartról” címmel terjedt kéziratosan.
A körkérdés kezdeményezői több mint száz magyar értelmiségihez fordultak, akik közül mintegy negyvenen válaszoltak is írásban vagy szóban. Mint ez ennél ártatlanabb tárgyú ankétok esetében is szokásos, a válaszadók névtelenek kívántak maradni. A több száz lapra rúgó anyagból az alábbi részleteket ragadtuk ki ízelítőül.  A beszélgetések dátuma 1978.”
(Párizsi Magyar Füzetek (1980) 6. A „Túlpartról” c. gyűjteményből )

A kérdések
amelyek alapján a „beszélgetések” készültek:

1. Mit tartatnak egy író fiókjában?
2. Van-e tabu a valóság megismertetésében?
3. Utasították-e már vissza írását nem művészi szempontok alapján?
4. „…minden polgárnak…teljes és kérdés alá nem jöhető jussában rejlik, hogy ott, ahol és amikor neki tetszik, nyomtató műhelyt állíthat föl, minden engedelem, kéregetés s cenzúrai felvigyázat nélkül” (Bölöni Farkas)
Ön szerint milyen hatással lenne a szellemi és politikai életre, ha a fentiekben idézett jussal rendelkeznének az emberek?
5. Mi a véleménye az öncenzúráról?
6. „Nekünk pontosan ki kellene mutatni, hogy hol tart ez a nép…” (Illyés Gyula)
Akikre vonatkozik a „nekünk”, azok kimutatják-e pontosan?
7. Nem régen mutatták be, tíz évvel az elkészítése után, a Tanú című filmet Budapest egyetlen, igen korlátozott befogadóképességgel rendelkező mozijában, a Bányászban. Két hétig játszották, a hatalmas érdeklődés ellenére.
Mi magyarázhatja véleménye szerint e különös jelenséget?
Ugyanis ha a film igaz és jó, akkor miért vették le ilyen pánikszerűen a műsorról? Ha pedig hazug és rossz, miért mutatták be?
8. Hofi Géza műsorai után egyöntetű a vélemény: „jól megmondta.” Pusztán, és hangsúlyozzuk, csak ezzel a kellemesen csiklandozó érzéssel mintha megelégednének az emberek a következő Hofi műsorig. Nem gondolja, hogy az ún. jól odamondás erősen manipulált, és a szórakoztatáson túl a szelep funkcióját is betölti?
9.a) Helyesnek találja-e, hogy bizonyos, a hivatalos állásponttal szembeforduló nézeteket nyilvánosságra hozataluk nélkül kritizálnak vagy még pontosabban fogalmazva, közvetlenül tagadnak? (Pl. Charta 77)
   b) Tán csak nem az lehet ennek a magyarázata, hogy a „fejlett szocializmusunkban” élő emberek tudata még nem eléggé érett arra, hogy a „nyilvánvalóan hamis, hazug rágalmakat, koholmányokat” maguk is el tudják határolni az igazságtól?
   c) Nem lenne-e célravezetőbb ezeknek a nyilvános elemzéssel történő cáfolata?
10. Tapasztalatai szerint mennyiben elégítik ki az emberek megismerési szükségleteit, és maguk az emberek mennyire érzek e szükségleteiknek megvalósulását a gyakorlatban?
11. „Hazánk demokratikus állam.”
Ha valóban beszélhetünk demokráciáról, akkor ez az élet minden területére vonatkozik, a megismerésre is. Ezek után hogyan tudja összeegyeztetni a demokráciát a bizalmas értesülések, folyóiratok, kiadványok stb. nem kis számával, illetve a könyvtárainkban Z.A. pecséttel ellátott katalóguscédulák sorával?
12. Véleménye szerint a szélsőségesen negatív társadalmi jelenségeknek megtörténik-e a tényleges és nyilvános elemzése? Gondolunk itt az alkoholizmusra, a narkomániára, az öngyilkosságok magas számára.
13. „Mikor fogunk már összefogni” kérdezte Ady.
Mind a szellemi, mind pedig az anyagi összefogásnak egymás tényleges ismerete lehet az alapja. Elképzelése szerint ez az alap mennyiben valósul meg napjainkban, amikor nemrégen így panaszkodott nekem az egyik barátom, hogy számára a Szovjetunió legalább annyi talányt rejt magában, mint például Kína.
14. Megfelelőnek tartja-e a nem-szocialista országok termelődő szellemi javainak importját?
15. Véleménye szerint besorolható-e egyazon kategóriába a hazugság és az elhallgatás?
16. Az emberek nagy része eljut odáig, hogy „bizony ebben az országban súlyos problémák vannak.” De cselekvés helyett inkább az adott helyzetbe való belenyugvást választják. Mi a véleménye erről a magatartásformáról?


Csalog Zsolt
1. Mit tartatnak egy író fiókjában?
- Kétféle tévedést lehet e tekintetben elkövetni. Az egyik az a tévedés, amely szerint amit ma Magyarországon megjelenni látsz napról napra, évről évre, az a magyar írástudók termelése egy az egyben. Nyilvánvalóan ezen kívül még van a fiókokban is. Most nem számítva mondjuk azokat a félkész vagy még továbbdolgozásra szánt kéziratokat, amelyek esetleg még előkerülnek vagy nem. Ezen túl még kész művek is vannak a fiókokban. Tehát ez az egyik lehetséges tévedés. A másik ennek az ellenkezője: az a gyakran föl-fölbukkanó legenda, hogy tele vannak az íróasztalfiókok, és ott van az igazi irodalom. Ez a tévhit néha lelepleződik, amikor egy-egy gyakran évekig emlegetett mű végül mégiscsak napvilágot lát, és akkor kiderül, hogy egyrészt nem tér el olyan lényegesen attól, ami megjelenhet - tehát hogy a letiltás nagyon sokszor véletlenszerű, és nem mindig igaz az, hogy a legjobbakat tiltják le - , másrészt pedig kvalitásában sem nagyon múlja felül a kiadott irodalom átlagát. Azért megjelenhetett Magyarországon az utóbbi néhány évben nem egy remekmű. És viszont: nem hiszem, hogy olyan nagyon sok remekmű lappangana a fiókokban. Először is most már a szamizdat feltárta ezeknek jelentős részét, ezeknek az írásoknak a fontosabbjait, és úgy-ahogy nyilvánossá is tette. És néha előszed a könyvkiadás is ilyeneket, például a Konrád második könyve is egy ilyen évekig elhallgatott, legendaként emlegetett könyv volt, és a végén sokaknak egy kellemetlen csalódást hozott: Jézus Mária, csak ez van a fiókokban? Az író rengeteg félkész nyersanyagot is tart a fiókjában, és egy kicsit - még ha erre nagyon vigyáz, akkor is - a kereslet szerint válogat ebből, tehát amikor kidolgozásra előszed a nyersanyagából valamit, akkor azt, aminek a megjelentetésére úgy sincs esély, azt inkább hátrébb hagyja. Ez már az öncenzúra körébe tartozik. Tehát nagyon sokszor nem születnek meg azok a művek, nem öltenek végleges formát, amelyeknek a megjelentetésére kevés esély van. És ez természetes is, és most kár az emberi gyengeséget, rosszra hajló természetünket emlegetni, ez egy természetes szabályozódás.
- Ezt a rosszra hajló természetet lehet fokozni. Egy egészséges kiadás-politika nem hozna magával egy ilyen hatékonyan működő öncenzúrát.
- Világos, persze.
- A szépirodalom esetében talán nem annyira érdekes, hogy közvetlen megszületése után vagy pedig tíz év múlva adják ki, hiszen ami remekmű ma, az, ha más értelmezésben is, de remekmű lesz holnap is. Azonban a szociológiai vonatkozású írásoknál ez már közel sincs így, hiszen azok egy viszonylag rövid idő után elvesztik aktualitásukat, és pusztán érdekes látleletté válnak.
- Egy pillanat. Én nem egészen hiszek abban, amit mondasz, hogy ami ma remekmű, az mondjuk tíz év múlva is az lesz. Azért a szépirodalomnak is van egy aktuális vonatkozása (melyiknek mennyire, de a legtöbbnek van), és azért nem mindegy, ha a mai irodalom vérkeringéséből kiesik egy remekmű, vagy jó, fontos művek sora, hogy majd tíz év múlva úgyis ugyanolyan érték lesz. Hát nem. Ez mindenképpen veszteség, és deformálja az irodalmi életet, sőt, annál sokkal több mindenfélét deformál.
De hogy is tetted fel a kérdést? Hogy persze, ne szűkítsünk szépirodalomra. Akkor viszont még cifrábban kell fogalmazni, tudniillik. meg kell határozni, hogy kiknek az íróasztaláról beszélünk. Bizonyára tudsz róla, hogy vannak komplett intézmények, amelyek kizárólag olyan tudományos ismereteket termelnek, amelyeket nem hoznak nyilvánosságra. Tulajdonképpen ez is egy fiók. Például a Társadalomtudományi Intézetre gondolok, amelyik az egyik legnagyobb volumenű szociológiai kutatóintézetünk. De amellett mindegyik szociológiai kutatásokkal foglalkozó intézményünknek megvan ez a zárolt részlege. Tehát itt nem is csak a maszek íróasztalára kell hogy vonatkozzon a kérdés, ennél sokkal tágabb a probléma. Persze ezen a szinten már evidenciának érzem, hogy roppant egészségtelen dolognak tartom azt, ha nem nyilvános vérkeringésbe kerülnek bele akár a tudományos eredmények, akár a szépirodalmi művek, hanem egy ilyen zárolt formában élnek fiktív életet.
- Mi lehet az oka a zárolásnak, az elhallgatásnak?
- Természetesen a demokratikus gondolkodásmodell abszolút hiánya eredményezi ezt. Amikor tehát a társadalom formálását úgy képzelik el, hogy az X-nek és Y-nak, önjelölt vagy jobb esetben valamilyen módon megválasztott, delegált vezetőnek a feladata, és nem magának a társadalomnak az önmozgása. De azt hiszem, minden totalitáriánus államvezetés természetes velejárója, hogy nem nyilvános fórumokra bízza a döntéseket és azokat az ismeretanyagokat, amelyeken a döntések alapulhatnak, hanem zároltként kezeli, és a döntőknek, a döntési jogot bitorlók egy nagyon szűk körének rendelkezésére tartja fönn.
- Láttam: emberek eljutnak odáig, hogy itt sok minden rossz, tehát a felismerésig - mi is eljutottunk idáig a beszélgetés során -, de ebbe belenyugszanak. Véleményed szerint ez mennyire jellemző, mennyiben helyes magatartásforma, és ha nem találod annak, te milyen más magatartásformára látsz lehetőséget?
Mindenképpen történeti magyarázatokkal próbálkoznék. A kelet-európai történeti modell szerint, mit mondjak, egy stabil bizantinus államban, mondjuk a cári Oroszországban, úgyszólván semmiféle hagyománya nem lehetett annak, hogy az emberek, tömegek olyan törekvést alakítsanak ki magukban, hogy beleszóljanak a döntésekbe, vagy hogy követeljék azt az ismeretanyagot, amelyre a döntések alapozódhatnak. Ezek roppant maradandó (negatív) hagyományok, melyek bizonyos mértékben vonatkoznak Magyarországra is. Nálunk ellentmondásosabb a helyzet. Mit mondjak: a húszas-harmincas években, amikor egy félfasiszta, félfeudális, meglehetősen kelet-európai karakterű, de európai vonásokat is felmutatni tudó politikai, társadalmi berendezkedés volt, akkor a publikációs viszonyok jobbak, a cenzurális korlátok gyengébbek voltak, tehát az államhatalomnak ez a nyilvánvaló törekvése, hogy a dolgokat elhallgatni, a gondolatokat elhallgattatni, kevésbé hatékonyan volt érvényre juttatva, vagy kevésbé volt megszervezhető. Erre számos példát ismerünk a két világháború közötti irodalmi életet tekintve.
- E viszonylagos publikációs szabadságnak nem az lehetett az oka, hogy akkor volt egy intézményesített cenzúra, amely pontosan körülhatárolta, hogy mit lehet és mit nem? Nem lenne jobb ma is egy hasonló helyzet?
- Nézd, én azt hiszem, az utolsók között lennék, akik felvetnék az intézményesített cenzúra gondolatát. Nyilvánvalóan attól nem javulna a helyzet. Végül is a cenzúrának többféle megoldása lehet. Például ami ma Lengyelországban van, ahol a cenzúra intézményesített, de hogy ott bizonyos vonatkozásokban jobb a helyzet mint nálunk, gondolat-, sajtó-, szólásszabadság, az nem attól van. Nálunk egy rafináltabb megoldás született, amikor is a cenzor mindenkibe bele van építve, tehát mindenkinek a fejében ott az a bizonyos picike cenzor. Ez látnivalóan az adott társadalmi, politikai helyzetben egy jobban funkcionáló módszer. Ezek a pici cenzorok jobban működnek, mint az állami cégérrel fölékesített, nagy cenzori hivatalok. Hozzáteszem, hogy csak pillanatnyilag…

2. Van-e tabu a valóság megismertetésében?
- Hát persze, hogy van. Rengeteg. Például az úgynevezett külpolitikai vonatkozások. Tehát egy magyar író semmi olyat nem publikálhat, ami a hivatalos külpolitikai irányvonalnak nem felel meg. Semmiféle pejoratív megjegyzést nem tehet például a szovjet viszonyokról vagy a keletnémet helyzetről, nem határozhatja meg a maga esze szerint, hogy a romániai magyar kisebbség sorsával kapcsolatban mit mondjon, ennek mérlegelése nem rá van bízva. Vagy ilyen tabu témát képez a mai magyar társadalom szociális problematikájának a legnagyobb része, erről érdemben írni nem lehet, nem szabad, sem szépirodalmi, sem tudományos megközelítésben. Nem szabad 56-ról vagy 68-ról írni. Nem szabad társadalmi elemzést adni a magyar társadalom rétegződéséről, a vezető rétegről mint szociális képződményről vagy a másik pólusról: a pauper rétegről. Persze ma már egy öncenzurális rendszer következményeként a kutatók és a kutatóintézmények alig törekszenek egy valós kép kialakítására, hiszen úgysem tudnák nyilvánosságra hozni munkájuk eredményét.
- Ezek a tiltások majdhogynem lehetetlenné teszik a fejlődést, a továbblépést, hiszen ennek az lenne az alapja, hogy felmérhessük meddig jutottunk eddig. Van-e ebből kiút, vagy tényleg a belenyugvás az egyetlen alternatíva? És ha van, mi?
- Az emberek ma valóban igen kevéssé törekszenek arra, hogy hozzájussanak egy olyan információs bázishoz, amelyek alapján át tudnák tekinteni, felül tudnák bírálni a döntéseket, vagy amelyek alapján maguk tudnának alternatív javaslatokat fölvetni a politikai döntésekre. Ez a relatív, de sajnos elég mélynek ítélhető passzivitás megint csak egy negatív történeti hagyományunk. Kelet-Európának abban a zónájában, ahol mi élünk, nagyon felemásan jelentkezik ez a történeti hagyomány, mert kitapintható az ellenkezője is, és persze az egyensúly történelmi periódusonként változó. A csehek is egészen másféle igényt jeleztek 68 nyarán, mint amit ma fel lehet tételezni életjeleik alapján, de ennél finomabb változásai is vannak ennek. Mindenesetre egy olyan korszakban, amikor huzamosabb ideig információ-stop van, megerősödik az emberek belenyugvása és az információkkal szembeni igénytelensége.
- Történeti hagyományokon értsem azt is, hogy az új helyett inkább a kompromisszumokon keresztüli fejlődést választottuk általában?
- Hát persze. Ez egy örök emberi tényező. Nem valami 45 óta kitalált dolog. És ez nem csak nálunk van így. Csak itt a politikai viszonyok megerősítik a konformizmust, a társadalmi-politikai passzivitást. De ugyanakkor a kommunikációs lehetőségeknek és az információ áramlásának hosszú, drasztikus lefojtottsága nagyon könnyen előidézheti az ellenkezőjét is, tehát az információéhség robbanásszerű kitörését. Ma kevés embernek tűnik az fel Magyarországon, hogy az informáltság szempontjából is vannak első osztályú állampolgárok stb., attól függően, hogy az MTI Bizalmasnak melyik betűvel vagy számmal jelzett fokozatához juthatnak hozzá. Tehát a közönséges állampolgár, akit ötöd- vagy hatod-osztályú állampolgárnak lehetne nevezni ebből a szempontból, egy ilyen végtelenül beteg fekete piacon juthat hozzá az információkhoz Természetesen az információk fekete piacának törvényeiből következik, hogy torz információkhoz, ál-hírekhez...
- Az „egyszem” ember hogyan harcolhat ez ellen a félrevezetési-rendszer ellen?
- Azt hiszem, hogy egy következetesen demokratikus gondolatmenettel csakis oda lehet eljutni, hogy igenis nem nyugszunk bele semmiféle információ-stopba, mert ez az emberi jogaimat sérti először, másodszor pedig deformál mindenféle politikai helyzetet. És az ezt követő lépés, hogy meg is teszek mindent annak érdekében, hogy létrejöjjön az információ áramlásnak egy ilyen szabadsága. Tehát nem veszem figyelembe ezeket a tiltásokat - bár ezek nem ilyen tiltások, többnyire nem törvényes, nem egyértelmű, nem direkt tiltások, hanem belénk épített automata szabályozók. Mit mondjak: azért sem veszem észre a saját fejemben lakó öncenzort. Ragaszkodom ahhoz a jogomhoz, hogy gondolataimat kimondjam, másokkal közöljem.
- És ennek milyen reális feltételei vannak?
- Például a szamizdat.
- A magyarországi problémák (is) a lényegben gyökereznek. A szamizdat mennyiben képes változtatni ezen a lényegen?
- Itt megint kétféle hibát lehet elkövetni. Vagy túlbecsülni ezeket a lehetőségeket, vagy alábecsülni. A gondolkodásnak teljes torzulását jellemzi e tekintetben, amikor a változás, változtatás lehetőségeit egy ilyen kétpólusú játék sarkai közé szorítjuk be, amikor is azt mondjuk, hogy az egyik tényező az orosz vezetés, a másik tényező a magyar vezetés. Nem. Meg kell kísérelni olyan viszonyokat kialakítani, amelyekben tényezővé válik, hogy úgy mondjam a harmadik fél is, tehát a „vezetettek” is. A vezetettek tényezővé válását persze elsősorban gazdasági tényezők, gazdasági történések határozzák meg, gyorsítják avagy lassítják.
- Az igényekkel való manipulálás nagyon megnehezíti, hogy a vezetettek is ráébredhessenek arra, hogy nekik is tényezővé kellene válniuk.
- Igen, ezek a korlátai minden kapálódzásnak. Hogy tulajdonképpen egy sokkal jobban szervezett hatalmi manipuláció áll a másik oldalon.
- Tehát pillanatnyilag azt tartod reális lehetőségnek, hogy az emberek próbáljanak minél demokratikusabb légkört kialakítani maguk körül, magukban, és igyekezzenek megfelelő teret is találni. Erre mondjuk a szamizdat is alkalmas lehet…
- Az egyik alkalmas eszköz. Említhetnénk még más dolgokat is, ami az öncenzúrával függ össze. Nálunk a cenzúra öncenzúra, ami lehetővé teszi a kikapcsolását is. Olyasmire gondolok, hogy nagyon sok irodalmi mű azért nem születik meg, mert falakat tételezünk fel ott is, ahol nincsenek, nehogy beleverjük a fejünket. Holott egyénileg mindenkinek morális kötelessége lenne ilyen helyzetben legalább a tényleges falig elmenni, de lehetőleg még rúgni is egyet a falon, odább lökni valamennyire, amennyire egy embertől ez kitelhet. Számtalan tapasztalatom mutatja, hogy ez azért lehetséges. Hiszen az öncenzoromon kívül vannak tényleges, effektív cenzorok is, akik azonban buták, tehát például át tudom játszani az éberségüket, tudok publikált műben is leírni olyan dolgokat, amelyet fontos üzenetnek, információnak tartok, és amelynek kimondása nem hiszem, hogy cenzoraink elképzelésének megfelel. És ezek az üzenetek úgy tudnak átjutni, hogy én kicselezem őket, éberségüket elaltatom. Sajnos nagyon kevesen próbálják elmondani még az elmondható dolgokat is. Sokszor éppen mi magunk szoktuk buzgón szűkíteni cellánkat, és olyan dolgokat is megtenni, amiket senki sem vár el tőlünk - ami bizony már ciki.
- És ez a „kicselezés” nincs a közérthetőség rovására?
- De, nagyon sokszor igen. Csak hát olvasóját szeretnénk okosabbnak feltételezni.
- Még egyszer megkérdem: hogyan képzelhető el, hogy felvegyük a harcot ezzel a „félrevezető apparátussal”? Hogyan avatkozhatunk be hatékonyan a társadalom életébe, hogy előbbre vigyük?
- Gondolataink következetes közlésével.
- Te ennyire hiszel a gondolatok erejében?
- Természetesen hiszek. A cenzúra is hisz a gondolatok erejében, hiszen ezért tilt. De ne csak gondolatainkról, az ismereteinkről is beszéljünk ebben az esetben.
- És mit tegyen akkor X, ha a gondolatainak, ismereteinek nem engedik a „következetes közlését”?
- Mi az hogy nem engedik? Nagyon gyakran a megfélemlítésnek egy olyan módszerével találkozhatunk, hogy de hiszen nem közölhetem mondanivalómat, mert minden tele van titkos rendőrökkel, besúgókkal. No de mi következik ebből? A világon semmi. A besúgó egy dologra való, arra, hogy ne merjük kimondani ismereteinket, gondolatainkat, hogy a köztünk levő kommunikáció lehetőségét tönkretegye rajtunk keresztül. Ha én ebből a láncból kilépek, a lánc megszakad... Tehát azt mondom: hogyha ez a cél, akkor én bizony nem hagyom magam deformálni! Hát tudják meg, hogy én mit beszélek!

11. „Hazánk demokratikus állam”
Ha valóban beszélhetünk demokráciáról, akkor ez az élet minden területére vonatkozik, a megismerésre is. Ezek után hogyan tudja összeegyeztetni a demokráciát a bizalmas értesülések, folyóiratok, kiadványok stb. nem kis számával, illetve a könyvtárainkban Z.A. pecséttel ellátott katalóguscédulák sorával?
- Ezt is megbeszéltük. Arról, hogy hazánk demokratikus állam, hadd mondjak mégis egy-két dolgot. Itt megint irodalomra lehetne hivatkozni. Addig egyértelmű, hogy nem egyeztethető össze egy demokratikus modell az információk titkosításával. De itt azért megint kétféle hibát lehet elkövetni atekintetben, hogy hogyan ítéljük meg: mennyire demokratikus és mennyire nem demokratikus ez az ország, ez a társadalom. És ez megint csak nem korlátozható a pillanatnyi hatalmi viszonyok megítélésére, hanem megint történelmileg kell nézni a kérdést. Szokás úgy beállítani a dolgokat, hogy ez egy európai alapozású terület, és ettől élesen meg kell különböztetni a Keletet és Bizáncot. Ez így nem igaz. Magyarország mindig is Európa perifériája volt, a 15. századtól az európaisággal bajok vannak, az európaiságnak súlyos hiányai mérhetők, a demokratikus gondolkodásnak korlátai vannak stb. A másik hiba, amikor úgy ítéljük, hogy Magyarországon semmi hagyománya nincs a demokratizmusnak. Ez sem igaz. Magyarország egy Európához tartozó földdarab, európai hagyományokkal, de ezek a hagyományok hiányosak, meg-megszakadnak a történelem folyamán, majd újraélednek, újrajelentkeznek - ezt csak egészen dialektikusan lehet vizsgálni, és mind a két oldalról meg kell világítani.

12. Véleménye szerint a szélsőségesen negatív társadalmi jelenségeknek megtörténik-e a tényleges és nyilvános elemzése? Gondolunk itt az alkoholizmusra, a narkomániára, az öngyilkosságok magas számára.
- Nem. Nem történik meg. Példákat sorolhatnék még - cigányság, szegénység, a bűnözés kérdése stb. Nem történik meg, nem történhet meg, kincstári beállításban tárgyalható csak a kérdés.

13. „Mikor fogunk már összefogni” kérdezte Ady.
Mind a szellemi, mind pedig az anyagi összefogásnak egymás tényleges ismerete lehet az alapja. Elképzelése szerint ez az alap mennyiben valósul meg napjainkban, amikor nem régen így panaszkodott nekem az egyik barátom, hogy számára a Szovjetunió legalább annyi talányt rejt magában, mint például Kína.
- Nagyon jellegzetes ez a kelet-európai aszinkron. Hogy amikor a magyar 56 volt, akkor éppen Csehországban nem volt semmi, sőt, így tovább. Mégis, most mintha valami szinkron lenne kialakulóban, mintha sikerült volna az aritmiát megszűntetni. Amikor a Charta született, szinte egész Kelet-Európa reagált, egészen le Bulgáriáig, jelezte, hogy hasonló gondolatoknak ott is helye van.

Bibliográfia

CSALOG Zsolt
Kilenc cigány
Kozmosz, 1976

Parasztregény
Szépirodalmi, 1978

M. Lajos 44 éves
AB Független Kiadó, 1982

Cigányon nem fog az átok
Maecenas, 1988

Fel a kezekkel
Maecenas, 1989

Doku 56
Unio 1990

Falak és falromok
Jelenkor, 1994

Csendet akarok!
Ant-ko, 1999

„A cigánykérdés Magyarországon 1980 előtt”
Párizsi Magyar Füzetek (1984) 14-15

„Mit csináljunk a cigányokkal?”
Magyar Lettre Internationale, 21


 Nádas Péter
1. Mit tartatnak egy író fiókjában?
- Jelenleg semmit. Van egy  novelláskötetem, amelyet a Magvető Könyvkiadó bevett a 72-es tervébe, megszerkesztették, elkészítették  a címlapot, a  tipográfiát, mindent. A Kiadói Főigazgatóság felkérette a kéziratot. Az egyik írás ellen kifogásuk támadt. Behívattak a kiadóba, hogy húzzak ki két mondatot, amelyekből kiderülne, hogy a történet Magyarországon játszódik. Én megtettem, gondoltam, majd visszaírom a korrektúrába. Ettől kezdve a kézirat sorsa számomra ismeretlen. Csakhogy ekkor már a regényem is a Magvető Kiadónál volt. Vitatkoztak róla a lektorok. Az egyik lektor szerint művészileg tökéletes, világnézeti szempontból viszont igen káros, a másik szerint világnézetével semmi baj, de művészi színvonala nem üti meg a mércét. Aztán kaptam egy levelet a kiadótól, miszerint egy világnézeti szempontból káros fércművet írtam. De írjam át. A következő öt év története egyoldalú levelezésből és telefonálgatásokból állt. Amikor lejárt a szerződésben rögzített négy év,  átvittem a kéziratot a Szépirodalmihoz, ahol a regény 1977-ben megjelent. A novelláskötet előreláthatóan 1979-ben fog megjelenni. Ha így lesz, akkor az egyes darabok tíz, illetve hat-nyolc évvel a megírásuk után jelennek meg.

2. Van-e tabu a valóság megismertetésében?
- Van egy francia háborús bűnös, aki egykor a Vichy-kormány tagja volt, és ma külföldön él. Ez az ember nyilatkozatot adott egy francia lapnak. Az interjúban hitet tesz egykori eszméi mellett, és kifejti azon meggyőződését, hogy Franciaországot ezeknek a fasiszta eszméknek a szellemében kéne kormányozni. Franciaországban most erről nagy vita folyik, s a francia közvélemény mérvadó tagjainak az a véleménye, hogy ilyen gondolatoknak egyszerűen nem szabad nyilvánosságot kapniuk. Ami azt jelentené, hogy igenis vannak tabuk. De ki dönti el, hogy mi a mérce? A tabuk problémája nemzetközi szinten is jelentkezik. A keleti és nyugati országok  például kölcsönösen a sajtószabadság megsértésével, illetve az erőszak és a pornográfia terjesztésével vádolják egymást. Szerintem mindkét vád jogos. De melyik rendszer egzisztál egészségesebben? Az a rendszer-e, melyet a természetes kiválasztódás elvére bíznak, vagy az, amelyet a különböző hatalmi csoportok alkudozásaira? Tabuk természetesen más értelemben is léteznek. Egy alkotó ember számára az általánosan  elfogadott tilalmak nem jelenthetnek tabut. Illetve, minél többet fogad el belőlük, annál kisebb a  művészi hatékonysága. A művészet azt jelenti, hogy az ember a lehető legmagasabb fokon átvilágított. Aki ellenben azt állítja, hogy számára nincsenek tabuk, kijelentésével valószínűleg éppen kompenzálja a szégyenét.

4. „…minden polgárnak…teljes és kérdés alá nem jöhető jussában rejlik, hogy ott, ahol és amikor nekik tetszik, nyomtató műhelyt állíthat föl, minden engedelem, kéregetés s cenzúrai felvigyázat nélkül” (Bölöni Farkas). Ön szerint milyen hatással lenne a szellemi és politikai életre, ha a fentiekben idézett jussal rendelkeznének az emberek?
- Nagyon szép gondolat. Naivitásában szép. Véleményem szerint a leírt helyzet anarchiához vezetne. Ez persze nem jelenti azt, hogy a jelenlegi ellenőrzési rendszer hatásában ne lenne anarchisztikus. A szép és ódon gondolatot persze még egyetlen társadalmi rendszer sem tudta megvalósítani. Vagy gazdasági vagy politikai okokból nem megy. Különféle manipulációs szisztémák  uralkodnak  a pluralista demokráciákban és a megvalósult szocialistában. Nem is tudom elképzelni másként. Az, hogy meg akarok nyilvánulni, végeredményben egy agresszív gesztus, amely ellenszegülést vált ki. Nálunk azért anarchisztikus a helyzet, mert nincsen kinevezett cenzor, de ugyanakkor minden felelős szerkesztő cenzori feladatokat lát el. A minőség másodlagossá, a manipuláció elsődlegessé válik. A hivatalos cenzori intézmény egyértelműen választja szét az érdekeket. Ahhoz, hogy Magyarországon az 1848-as jelszót meg lehessen valósítani, s el lehessen törölni, előbb vissza kéne állítani a cenzúrát. Akkor aztán el lehetne kezdeni a küzdelmet ellene.
– Miért jobb a pluralista sajtószisztéma?
- A különböző csoportok érdekei szemben állnak ugyan, de a szabad választásnak van lehetősége. 36 különböző szellemű újság között választhatsz. Ha egyik sem tetszene, még mindig felállhatsz a Hyde parkban a pad tetejére. Ami persze az ember természetes és teljes szabadságigényét még mindig nem elégítheti ki.

5. Mi a véleménye az öncenzúráról?
- Hát az bizony  van. Egy színész esetében jobban látható a hatása, hiszen minden este ki kell állnia a nézők elé. Egy író esetében már sokkal bonyolultabb a dolog. Az öncenzúra az irodalomban egyszerre két forrásból táplálkozik. Egyrészt a társadalom szokás- és jogrendszeréből. Ezt könnyebb leépíteni. A másik a „tetszeni akarás” vágyából, holott tudjuk, hogy nem mindig az tetszik, ami szép. Ebben az értelemben az  öncenzúra elég becsapós, elég nehezen megkerülhető. Ronda dolgokat nem szívesen nyilvánítunk meg. Már a mama is azt mondta, hogy a kaka ronda. Ám az a mérhetetlen mennyiségű szar, amit Dosztojevszkij felken nekünk a képre, mégis tisztának és szentnek tekinthető. Ez egy bonyolult mechanizmus, amit nehéz egészségesen működtetni. A szemérmetlenségben talán a természetes szemérem segít a leginkább. A művészet elvileg nem ismerhet magánügyet, semmiféle eleve kijelölt határt nem ismerhet el a témaválasztásban. Azt a legnehezebb megoldani, hogy ne működjék az öncenzúra kényszere, és sértetlen maradjon a szemérem is.

6. „Nekünk pontosan ki kellene mutatni, hogy hol tart ez a nép…” (Illyés Gyula)
 Akikre vonatkozik a „nekünk”, azok kimutatják-e pontosan?
- Nem tudom, mi az hogy nép. A II. világháború óta szerintem nem is lehet tudni. Ha már valamit, akkor talán azt kéne megmutatni, hol tartunk én-te-ő-mi-ti-ők. És ki, miben hol tart? A válaszhoz azonban a fejlődés elvét kellene elfogadnom, de abban nem bízom és nem hiszek. Én az idézett mondatot nem írnám le.

13. „Mikor fogunk már összefogni” kérdezte Ady. Mind a szellemi, mind pedig az anyagi összefogásnak egymás tényleges ismerete lehet az alapja. Elképzelése szerint ez az alap mennyiben valósul meg napjainkban, amikor nemrégen így panaszkodott nekem az egyik barátom, hogy számára a Szovjetunió legalább annyi talányt rejt magában, mint például Kína.
- Nagyon jó lenne, ha a Duna-medence népei nem az egymás ellen való kijátszottság tradícióin élnének tovább, hanem egy olyan kulturális hagyományon, amit mondjuk Bartók képviselt. Ezek az országok vagy nemzetek nem fogtak össze, hanem összefogottak. Elég itt Erdélyre vagy a 68-as csehszlovákiai „bevonulásra” utalni. A jelenlegi keretek -  a KGST vagy a Varsói Szerződés - egy hatalmi fikció termékei. Kialakultak, realitásukhoz nem férhet kétség, de ez a realitás nem lehet alapja sem az egymás megismerésének, sem a normális együttműködésnek.

14. Megfelelőnek tartja-e a nem szocialista országokban termelődő szellemi javainak importját?
- Már a kérdés is egyfajta reproduktív magatartás szülöttje. Szellemi javakat nem lehet importálni. A szellem vámmentes, talán Goethe mondta. Az európai kultúra történetében nagyon hosszú ideig nem voltak vámhatárok, az úgynevezett polgári kultúra lényegében szellemi határok nélkül alakult ki. Az én számomra ez lenne az ideális állapot.

Bibliográfia

NÁDAS Péter
Bibliográfia
Jelenkor, 1994

Minotaurus
elbeszélések
Jelenkor, 1997

Egy családregény vége
Jelenkor, 1995

Emlékiratok könyve
Jelenkor, 1994

Vonulás
filmnovellák
Jelenkor, 1995

Drámák
Jelenkor, 1996

Kritikák
Jelenkor, 1999

Esszék
Jelenkor, 1995

Párbeszéd
(Richard Schwartz-cal)
Jelenkor, 1992

Talált cetli
Jelenkor, 1992, 2000

„A háromszög három sarka”
Magyar Lettre Internationale, 18

(Krisztina Koenennel)
„Az idő ellenében élni, írni az ár ellenében”
Magyar Lettre Internationale, 17

(Alex Hilberttel)
„Én is csak egy állat vagyok, gondolkodó állat”
Magyar Lettre Internationale, 20

(Eve-Marie Kallennel)
„Egyetlen kísérleti terepem én magam vagyok és a múlt idő” Magyar Lettre Internationale, 36


 Petri György

1. Mit tartatnak egy író fiókjában?
- Magyarországon nincs olyan kijelölt, megbízott hatóság, amely a művészeti alkotásokat cenzúrázná, de ugyanakkor nyilvánvalóan működik egy erős cenzúra, amelynek működéséért a kiadók és a szerkesztők a felelősek, akiknek munkájuk során figyelemmel kell lenniük az izgatási törvényre, a változékony kultúrpolitikai „vonalra”, közvetlen belső utasításokra (pártközpont és kormányszervek részéről), a vezetés felől érkező „sugallatokra” - amiket bízvást indirekt utasításoknak tekinthetünk. Ezek a „vélemény-szabályozók” közel sem egyértelműek, hanem többnyire rugalmas gumikategóriákban vannak megfogalmazva. Tehát a szerkesztőknek rá kell érezniük arra, hogy mit várnak tőlük felülről. Visszautasítanak például írásokat azért, mert kritikájuk nem „építő”. Milyen meghatározás ez, hogy építő kritika? Ki dönti el, hogy meddig építő és mettől romboló, káros egy kritika? Szándékoltan homályosak az irányelvek. Így tetszőlegesen értelmezhetik a mindenkori pillanatnyi helyzet taktikai követelményei szerint.
Talán az egyetlen egyértelmű limit, amit egyébként az izgatási törvény is alkalmaz, hogy az ún. „szocialista valóságunkkal” szemben ellenséges műveket nem engedik a nyilvánosság elé. Ez tulajdonképpen azt is jelenti, hogy minden struktúrát érintő radikális kritika kizárt. És ez persze igen formálissá teszi a véleményszabadság alkotmányos jogát. Bonyolítja a helyzetet az is, hogy a szerkesztők egyszerre kénytelenek képviselni a hatalom és az irodalom szempontjait. Ez olyan, mintha a szakszervezet egyszerre képviselné a munkás és a munkaadó érdekeit. Ez a szerkesztői gyakorlat egy skizofrén állapot fenntartását követeli meg a középszintű kulturális döntéshozóktól. Ez magyarázza ingadozó magatartásukat - összeegyeztethetetlen szempontokat kell egyidejűleg képviselniük. Véleményem szerint sokkal hasznosabb és egészségesebb lenne az egyértelmű behatárolás, az intézményesített, nyílt cenzúra. Így megszűnhetne a szerkesztők és kiadók skizofrén állapota, és nyíltan kimondanák, hogy a véleményszabadság korlátozott.
Így a pillanatnyi helyzet igen félrevezető. Ugyanis megteremti az emberekben a szabadság illúzióját, mivel eltűnik az erőszak nyilvánvalósága. És ez akadályozza a tisztánlátást. Az irodalomnak teljes szabadságot kell ahhoz élveznie, hogy irodalom lehessen.
- Akkor miért a nagy többség részéről a belenyugvás a közel sem „teljes szabadságba”?
- Egy hatalom rendszerint mindaddig megtartja az egyensúlyát, amíg megvalósítható érvényesülési célokat tud adni az embereknek. A hétköznapi embernek kocsi, ház, telek, a művésznek, író-embernek a jelenségek támadása stb. E nemes célok elérhetőek, de elérésükre életük, energiájuk, kedvük fele elmegy, elfáradnak, megelégszenek.
- És miért csak ennyivel?
- Nem lehet és nem is kell az emberektől heroizmust várni. Mint említettem, ezeknek az érvényesülési, anyagi céloknak az elérése hatalmas erő befektetését igényli. És úgy érzik egy idő után, hogy nem is képesek többre, lehetőségük sincs többre. És így elhitetik magukkal, hogy reálpolitikát folytatnak. A belenyugvó magatartásformának mély hagyományai vannak. Elfogadni a helyzetet és várni a kedvező változásra: ez a „magyaros” reálpolitika. A közgondolkodás sohasem az újítást kereste, hanem hogy az adott lehetőségeken belül milyen kompromisszumok útján lehet fejlődni.

5. Mi a véleménye az öncenzúráról?
- A profivá válás elkerülhetetlen következménye, hogy az ember önkéntelenül háttérbe szorítja azokat az elképzeléseket, amik nem publikálhatók. Egy bizonyos idő után már nem is tudja az ember felmérni, hogy mekkora pusztítást végzett fejében az öncenzúra.

6. „Nekünk pontosan ki kellene mutatni, hogy hol tart ez a nép…” (Illyés Gyula)
Akikre vonatkozik a „nekünk”, azok kimutatják-e pontosan?
- Nem nagyon tetszik nekem ez az idézet. Ez a feladat-kijelölés behatárolja az író munkáját. Mert például egy ilyen szemlélet szerint Weöres vagy Pilinszky nem sokat mond arról, hogy hol tart ez a nép. „Az író a lélek mérnöke” - mondta Sztálin. Valami ehhez hasonlót érzek ebben az idézetben is. Ez a kimutató funkció azt sugalmazza naiv módon, hogy a valóság az egy adott valami, amiről az írónak feljegyzéseket kell készíteni. Amikor az igazi kérdés az, hogy mit tegyünk meg a valóságnak.
- Te mit értesz valóságon?
- A valóság nem egyszerű, közvetlen empirikus kategória. Annyi „valóság” van, ahány megismerési forma, tehát azt kimutatni nem csak az irodalomnak kell, hiszen ott van a szociológia és sok egyéb tudományág is. És ez a probléma nem is nehezedik rá központi feladatként az irodalomra. Tradicionális szemléletet sugall Illyés, amely szerint az irodalomnak, mint a reformkorban, magában kell foglalnia a szociológiát, politikát, tudományt, újságírást, propagandát.
Az illyési igényeknek nem vonom kétségbe a létjogosultságát, csak akkor nem értek vele egyet, ha a kimutató feladatot pusztán az irodalom számára jelöli ki. Viszont ha a „nekünket” kiterjesztjük általában az értelmiségiekre, akkor triviálissá válik a felszólítás. Bár hozzátenném, hogy a társadalmi számvetés az alkotó értelmiségnek feladata, de nem monopóliuma.

9. a)  Helyesnek találja-e, hogy bizonyos, a hivatalos állásponttal szembeforduló nézeteket nyilvánosságra hozataluk nélkül kritizálnak vagy még pontosabban fogalmazva, közvetlenül tagadnak? (Pl. Charta 77)
- Erre még egy jobb érzésű kiskáder is azt mondja: nem, nem tartom helyesnek.
- Mi lehet az oka mégis e „hír-nélküliségnek”?
- Nehéz belehelyezkedni a középkáderek lelkébe, hogy milyen szempontok alapján döntenek valaminek a közlése mellett, illetve ellene. A létező szocialista társadalmak lényeges sajátossága az információk birtoklásának állami monopóliuma. És akinek a birtokában van valami, az azzal óhatatlanul gazdálkodik is. Vagyis dönt afelől, mit és mennyit adjon ki, illetve vegyen be. Így egyértelműen a saját szempontjait tartja elsődlegesnek. Ez természetes tulajdonsága egy monopólium birtokosának. Tehát az információk szabad áramlása szempontjából az a jó, ha senki sincs monopolhelyzetben az információk begyűjtése és kiadása tekintetében.
Egy hatalom minden lehetséges eszközt megragad arra, hogy biztosítsa hatalmi pozícióit. Ésszerűtlen lenne, ha nem ezt tenné. De egy egészséges társadalomban a hatalom ellenőrzött, különböző ellenzéki intézmények által. Tehát például a kormánysajtó mellett létezik ellenzéki sajtó stb.
Nem valószínű, hogy az USA-ban a Fehér Ház tájékoztatta az embereket a Watergate-ügyről. Egyébként nálunk a tömegtájékoztatás minden lényeges eseményről beszámol. Csak azokból sok fontos részletet kiszűr.

9. b) Tán csak nem az lehet ennek a magyarázata, hogy a „fejlett szocializmusunkban” élő emberek tudata még nem eléggé érett arra, hogy a „nyilvánvalóan hamis, hazug rágalmakat, koholmányokat” maguk is el tudják határolni az igazságtól?
- Ki dönti azt el, ki döntheti azt el, hogy mire érett egy nép és mire nem? Jelenleg a tájékoztatás burkoltan terrorisztikus és nyíltan atyai. Az ötvenes években fordítva volt, illetve a terror is nyílt volt.

16. Az emberek nagy része eljut odáig, hogy „bizony ebben az országban súlyos problémák vannak.” De cselekvés helyett inkább az adott helyzetbe való belenyugvást választják. Mi a véleménye erről a magatartásformáról?
- Mivel nem vagyok politikus, nem gondolkodom politikai stratégiákban. Tehát kizárólag a társadalomtudós és a művész-értelmiség magatartásformájának lehetséges kibontakoztatásával foglalkozom. Én pillanatnyilag egy területet látok, ahol az értelmiség elszakadhat a hagyományos konformista értelmiségi cselekvésmódoktól, ez abban áll, hogy nem kísérli meg az általa feltárt szalonképtelen tényeket, radikális kritikai szempontjait  konszolidálni a hivatalos nyilvánosság által szabott lehetőségekhez, hanem kéziratos irodalom és egymás rendszeres képzése segítségével megteremt egy második nyilvánosságot. Ezzel elszakadhatunk a felülről adott lehetőségektől, és a magunk számára teremthetünk újabb, nagyobb mozgásteret biztosító lehetőségeket. A szamizdat tevőleges részvételt és több-kevesebb kockázatvállalást igényel. Első lépcsője lehet annak, hogy az értelmiségi kritika túljusson a magánbeszélgetések és a rossz közérzetek kontemplativitásán.

Bibliográfia

Beszélgetések Petri Györggyel
Pesti Szalon, 1994


 Solt Ottilia

1. Mit tartatnak egy író fiókjában?
- Nem nagyon töröm magam, hogy megjelenjenek a munkáim. Ezért aztán majdnem mindent a fiókomban tartok. Nagyon csekély számú próbálkozás után elment a kedvem a szerkesztőkkel való huzavonától, ami ráadásul majdnem mindig azzal végződött, hogy visszavettem az irományt. Inkább megkímélem magamat és a családomat az ilyen izgalmaktól. Teljesen elszakadt ez a két tevékenység: dolgozni és nyilvánosságra hozni. Olyan témáim voltak az utóbbi időkben, amelyekről nyilvánvaló, hogy csak erős cenzúrázás mellett jelenhetnek meg. Egy darabig volt egy kitűnő fórumom, egy teljesen eldugott folyóirat, nem titkos, de nem is nyilvános lap: nem vásárolható, de szabadon terjeszthető. Egy időközben már nyugdíjba vonult rezignált öregúr szerkeszti. A háttérben maradás összes előnyeit egyesítette a kinyomtatás előnyeivel. Ez egy darabig ment, aztán vége lett.
Gondolom, általában a fiókjukban tartanak a szociológusok mindent, amiben valódi információ van. Sok információ megjelenik, de egy bizonyos határon túl nem lehet elmenni az alapok firtatásában. De ennél hamarabb kezdődnek a bajok, mert a szociológusok nem is nagyon kutatnak olyasmit, ami igazán érdekes lenne.
Persze többféle szociológus van, és többféle fiók. Vannak hivatalos szociológusok - a direkt apologéták és hivatalnokok - továbbá vannak kisebb-nagyobb mértékben ellenzékiek. Az apologétákkal nem érdemes foglalkozni. A hivatalnokokra áll leginkább, hogy óvakodnak a lényeges kérdésektől, viszont az ő kezükben összpontosul a legtöbb kutatási eszköz. Az ellenzékiek részben óvatosak, részben alig van kutatási lehetőségük. „Fiók” is többféle van. Egyik a valódi, amelybe csak magának ír az ember, illetve a végén az övé marad, amit ír. A másik a „bizalmas fiók”, ebben vannak a kutatási jelentések. Ezek gyakran olyan merészek, mint egy lázító röpirat, de a szerző a hatalom számára írja őket, s eleve lemond a nyilvánosságról. „Pártanyagot”, „minisztériumi anyagot” írni eleve azt jelenti, hogy nem publikálható. Tíz éve igen sokan úgy vélték, hogy ezek az anyagok befolyásolják a döntéseket. Bizonyos erkölcsi tartalommal ruházták fel a szerzők e „titkos tevékenységet” - mely mellesleg fő különjövedelmük is volt, magamat is beleértve. Ma már, aki ezt hiszi, az hazudik vagy nagyon fiatal. Az ilyen „belső anyagok” nyilvánosságra hozásával kapcsolatban volt néhány kalandom. Az említett eldugott fórumot kivéve egy folyóirat sem hozott le jelentésből készült cikket, mert az eredeti megrendelők mindig megakadályozták.

2. Van-e tabu a valóság megismertetésében?
- Politikai kérdésekhez egyáltalán nem lehet hozzányúlni. Azon kívül strukturális kérdésekhez sem, melyek azt feszegetnék, hogy például a szegénység vagy más „nem kívánatos jelenségek” a gazdaság és társadalom alapjaiból következnek, és nem egyes emberek hülyeségéből vagy a társadalom átmeneti állapotából. De határozottan elválnak egymástól a különböző diszciplínák. Ugyanarról a témáról többet engedhet meg magának egy közgazdász, mint egy szociológus. Például a gazdaság magánszférájáról. Néprajz gyanánt is többet lehet megírni, mint szociológiában…
De a strukturális változtatás hatalmi kérdés, kevés köze van a kutatáshoz. A változtatás lehetősége és végrehajtása nem kognitív probléma. Az 56-os eseményeket nem tudományos előkészítés előzte meg, még kevésbé a tudomány nyomása. Természetesen voltak kész teóriák: gazdasági, politikai nézetek, amelyek arra vonatkoztak, hogy ha a hatalom átalakul, akkor ezt mire használjuk. De ezek nem egy tudományos kritikai tevékenység során születtek, hanem 1948 előtt kész voltak. Volt is fórum, a Petőfi-kör, ahol elhangzottak. Magyarán: a kutatás és a publikálás szerintem nem előfeltétele a változtatásnak. Nem hiszek abban, hogy önmagában, ha én szabadon kutathatok, annak valamilyen kihatása volna a rendszer megváltoztatására. A kutatás és publikálás szabadsága ettől függetlenül „öncél”, érték, amelyért harcolni kell, de nem tudományos érvekkel, hanem politikai eszközökkel.
- Ötvenhatot az elviselhetetlen gazdasági, társadalmi viszonyok tűrhetetlenné válása robbantotta ki. Mi a véleményed a „minél rosszabb, annál jobb” alapelvről?
- Tévedés. Szerintem nálunk most is van változás, még bizonyos megtorpanásokat is beleszámítva. A „földrengés” esetleg a világon semmi eredményt nem hoz, míg ebben a viszonylagos szabadságban - éppen nem a „rossz”-ban - folytatott csendes és szívós küzdelem, melyet a legkülönbözőbb rétegek különböző kicsi érdekekért vívnak (a munkások a bérekért, a munkaidőért, az értelmiségiek a kutatási és publikációs szabadságért, na és a jövedelemért) számomra rokonszenves, fölösleges kockázatot nem rejt, és elég eredményesnek mondható. Ez nem jelenti azt, hogy a fent említett küzdelem elég, a lehetőségek végső kihasználása, hogy ez az optimum. Komoly korlátai vannak. Például az osztályokon belüli és osztályok közötti kapcsolattalanság, szervezetlenség.
- A „csendes, szívós küzdelem” elegendő?
Itt van egy megszálló hadsereg, ezzel semmiféle szellemi erővel, semmiféle elkeseredéssel nem lehet szembeszállni, hanem „ezen belül” kell gondolkozni. Ehhez képest elég jelentősnek találom, amit nálunk sikerült elérni. Nem csak jobban élünk, hanem szabadabbak is vagyunk, mint bárki más. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy én itt mindennel jaj de nagyon meg lennék elégedve. Főleg arra akartam kilukadni, hogy ne legyenek illúzióink a tudomány fontosságáról és hatalmáról.
- Az anyagi javak hajszolása nem veszi el az időt és energiát ezektől a küzdelmektől?
-  Nem hiszem. Egyébként a politikában igazán sötétben tapogatódzom. Nem értek hozzá, nem is szívesen beszélek róla, kontárkodás. De például azok a szakmunkások, akikkel beszéltem, benne élnek egy üzemi szervezetben, amely át van itatva politikával. Vagyis van egy hatalmi struktúrája és légköre. Miközben szorgalmasan gyűjtik a Zsigulira valót, vagy egyszerűen a kajára valót, számos konfliktusba és harcba keverednek. Szóval úgy nem megy az, hogy a gyűjtögetés után fennmaradt időben harcolnak vagy gondolkodnak. „Gyűjtögetés” közben konfliktusaik vannak a stupid párttag főnökeikkel, a stupid párttitkárukkal. Rengeteg a sérelmük, amiért nagyon dühösek az emberek. Például: „én keresek 7 ezret, mert én vagyok a legjobb esztergályos, és amaz is keres 7 ezret, mert párttag, és ő kapja a legjobb melókat.” A párttag munkás előbb-utóbb kevés kivétellel úgyis főnök lesz, és az osztályharc egészen világos: a pártonkívüli melósok vannak érdekellentétben a náluknál rosszabbul képzett, ügyetlenebb párttag főnökkel. Mindezzel találkoznak, miközben pénzt keresnek. Átélik, lenyelik, esetleg rosszul nyelik le, de a képlet mindig készen van a tapasztalataikban. Ezek az élmények nem felejtődnek el. Nem muszáj róla különösebben gondolkodni a szabadidőben. Mindig tisztában vannak azzal, hogy igazából hol is élnek, és milyenek a viszonyok körülöttük. Azt hiszem, nem kell annyira félteni a proletáriátust a helyes öntudat elvesztésétől! Még az értelmiséget sem, de a proletáriátust még kevésbé. Az, hogy tisztában van a helyzetével, nem kedveli, amit nem kedvel, persze nem azonos azzal, hogy akcióba is lépjen.

4. „…minden polgárnak…teljes és kérdés alá nem jöhető jussában rejlik, hogy ott, ahol és amikor nekik tetszik, nyomtató műhelyt állíthat föl, minden engedelem, kéregetés s cenzúrai felvigyázat nélkül” (Bölöni Farkas). Ön szerint milyen hatással lenne a szellemi és politikai életre, ha a fentiekben idézett jussal rendelkeznének az emberek?
- Nagyon nagy hatása lenne. Nem omlana össze a rendszer - ilyen frenetikus hatása azért nem lenne - , de az emberek jobban éreznék magukat, oldódna a rettenetes sok gyűlölködés. Ez viszont nem jelentéktelen politikailag. Ha a szegények utálják a cigányokat és a cigányok a szegényeket, a házmester engem és én a házmestert; ahelyett, hogy mindannyian azt utálnánk, aki méltó rá. Vagy a románok, szlovákok, magyarok nem egymást gyűlölnék, hanem mind csak egyet. Ebben az ügyben sokat jelentetne, ha a valóságot, a lényeges dolgokat kutatnánk, és ezt megírnánk. Egy több rendszeren keresztül elnyomott, megalázott társadalomban élünk, minden réteg átélt egy csomó, az emberi méltóságot alapvetően bántó élményt, ez a társadalom tudatlanságban él saját magáról, ez nagyon sok fölös indulatnak és további bántásnak a forrása. Önképünk is rossz, a másikról való képünk is rossz.
A rendszert nem a cenzúra tartja fenn, hanem a jelenlévő orosz csapatok. A rendszer nyugodtan szarhatna az egész „belső elhárításra”. Írhatna bárki bármit, ettől semmi komoly baja a rendszernek nem volna. Az egész cenzúrát inkább irracionális félelem tartja fenn, és bizonyos fokig közvetlenül a SZU. A cenzúrára nincs valódi szabály, személyes cenzorok vannak, akiknek az az iránytűje, hogy „neki ebből baja ne legyen”. Az utolsó cenzor a szovjet nagykövet. A hatalom irracionális félelme szerintem többek között attól van, hogy az a „hatalom” mindenestül a SZU-tól delegált hatalom, amit a SZU garantál.
- Véleményed szerint nem lenne hasznosabb az intézményesített cenzúra?
- Elsősorban mit tiltana intézményesen? Bele tudnál te abba szólni? Továbbá ez annyira nem jogállam, hogy nem lenne semmi biztosítékod, hogy akkor tényleg a deklarált cenzúraszabályok érvényesülnének. Egy frászt! Attól a te novellád vagy az én tanulmányom ugyan nem jelenne meg! Csak jobban döngethetnéd a melled: „itt van leírva, hogy ez tilos, meg az, de ez nem tilos!
Most a cenzúra úgy működik, hogy azt mondják: „elvtárs, ezzel stiláris bajok vannak”. Rendszerint mást kifogásolnak, mint ami az igazi bajuk. Ha lenne intézményesített cenzúra, akkor még inkább így lenne. És fordítva is igaz. Ha valami szar, néha kényelmesebb azt mondani a szerkesztőnek, hogy politikai okokból nem jó.

5. Mi a véleménye az öncenzúráról?
- Beszéltünk belenyugvó magatartásról, ez is az. Szerintem nagyon erősen működik, erősebben, mint kéne. Nem tudom felfogni például, hogy illusztris szakemberek mi a fenének tűzködik meg Marx-idézetekkel cikkeiket a Valóságban. Túlbiztosítás.
Van, aki érvényesülni akar, van aki létezni akar, van aki éppen csak éhen nem akar dögleni, nahát, ennek megfelelően különböznek az öncenzúrák is.
Azután vannak bizonyos beidegződések. Ahogy anyám „isten nevét hiába szájára nem veszi”, úgy írják le a szerzők, hogy „szocializmus”, „felszabadulás”, sőt, „ellenforradalom”, akármit is gondolnak efelől. Még csak meg sem áll a kezük.

6. „Nekünk pontosan ki kellene mutatni, hogy hol tart ez a nép…” (Illyés Gyula)
Akikre vonatkozik a „nekünk”, azok kimutatják-e pontosan?
- Az értelmiségnek van egy parányi hányada, amelyik mindenfélét tesz ennek érdekében. Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy ez a parányi hányad a jobbik hányad. Mennyiségileg ugyan elenyésző, minőségileg nem.
Az utóbbi időkben formálódott egy olyan informális nyilvánosság, ahol „érvényesülhet” az elszánt ellenzéki. Például a szamizdat. A szerzői hiúság kielégítésén túl oldja a kutatások elszigeteltségét, egymás számára hozzáférhetővé tesz írásokat...

16. Az emberek nagy része eljut odáig, hogy „bizony ebben az országban súlyos problémák vannak.” De cselekvés helyett inkább az adott helyzetbe való belenyugvást választják. Mi a véleménye erről a magatartásformáról?
- A belenyugvást elég általánosnak látom. Közvetlen környezetemben is elég gyakran találkozom azzal, hogy adott szituációban olyat is megtesznek az emberek, amit nem kellene. Nyugodtan lehetett volna még ugrálni egy kicsit, részben  - hogy úgy mondjam - esztétikai okokból, részben tartalmi okokból, kockázat nélkül.
- És ennek nem az lehet az oka, hogy az emberek rosszul mérik föl lehetőségeiket? Tehát ahelyett, hogy tágítanák, inkább szűkítik azokat?
- De igen, és ennek oka az átélt tapasztalat. Mi úgy nőttünk föl, hogy a korlátok sokkal szigorúbbak voltak, és az ötvenes években még szigorúbbak. Jelenleg a határok elég bizonytalanok, a hatalom nem tudja világosan, hogy hol is szabja meg őket. Kicsit szeszélyes, kicsit pánikba szokott esni. Egyik „hatalmas” megtűr dolgokat, amit a másik nem. Saját tapasztalatom az, hogy a végtelenségig el lehet menni „pofátlankodásban”. A munkások sokkal többet engednek meg maguknak, mint egy átlag értelmiségi, pofázásban, szabotázsban. Mit veszíthetnek? Munkaerőhiány van! De nemcsak munkáshiány, pedagógushiány is! Mégis, a határok kitapogatásában, főleg a hivatalnok és az értelmiségi nem megy el odáig, ameddig kockázat nélkül elmehetne. A felsőség fejében köd van, hogy mit is szabad és mit nem, de még ha azt is gondolják valamiről, hogy nem szabad, olyan patt-helyzetben lehetnek, hogy mégis zsebre kell vágniuk.
 

Bibliográfia

SOLT Ottilia
Méltóságot mindenkinek
Összegyűjtött írások I-II.
Beszélő, 1998


Dalos György

1. Mit tartatnak egy író fiókjában?
- Bármit, ami törvényekbe ütköző, ami nem törvényekbe ütköző, ami a szerkesztőnek tetszik vagy nem tetszik, ami túl aktuális, ami nem aktuális, ami erotikus, ami hosszú, ami avantgárd, ami nem fér be a folyóiratba terjedelmi okokból, ami nem vág a lap profiljába, ami műfajilag nem egyértelműen besorolható stb.…

2. Van-e tabu a valóság megismertetésében?
- Van. Az irodalmi ábrázolásban vannak tabu témák - rendőrség, társadalmi kilátástalanság mint életérzés, az ellenzéki magatartás mint ábrázolandó valóság, és maga a tabu is tabu. Aztán vannak monopoltémák, amelyekről egy vagy több valaki nyilatkozhat, a többség nem. Például az öngyilkosság, az alkoholizmus stb.… Ezeknek a témáknak szakemberei, felelősei vannak, akik kisebb-nagyobb eltérésekkel a hivatalos álláspontot képviselik a kérdések tárgyalásában.

3. Utasították-e már vissza írását, nem művészi szempontok alapján?
- A művészeti és egyéb szempontok többnyire keverednek az elutasításokban, de papírom van az egyik irodalmi folyóiratunktól egy kisregényemről, amelyet azzal adtak vissza, hogy jó, érdekes, „de politikai felhangjai kényessé teszik”. X kiadó verseskötetemet művészi szempontok mellett azzal utasította vissza, hogy kívülről bírálom a magyar valóságot.

4. „…minden polgárnak…teljes és kérdés alá nem jöhető jussában rejlik, hogy ott, ahol és amikor nekik tetszik, nyomtató műhelyt állíthat föl, minden engedelem, kéregetés s cenzúrai felvigyázat nélkül” (Bölöni Farkas). Ön szerint milyen hatással lenne a szellemi és politikai életre, ha a fentiekben idézett jussal rendelkeznének az emberek?
- Ez attól függ, hogy a sajtót és az irodalmat előállító intézményrendszerben milyen széles csoportoknak lenne döntési és ellenőrzési joga. Adva volnának-e a közlési kultúra decentralizálásának anyagi feltételei, s így a nem-hivatalos kultúra számíthatna-e társadalmi támogatásra, és az olvasók is beleszólhatnának abba, hogy mit olvassanak. Tehát ne csak az író írhassa azt, amit akar, hanem az olvasó is az olvashassa, amit akar. Közvetlen visszajelzés lenne így az író és olvasó között. Tehát bizonyos értelemben az olvasónak is íróvá kellene válnia. Ezt csak tökéletes decentralizálással lehetne megvalósítani.

5. Mi a véleménye az öncenzúráról?
- Az öncenzúra veszélyesebb, mint a cenzúra, mert amit nem adnak ki, azt még egyszer kiadhatják, de meg nem írt műveket, gondolatokat nem lehet publikálni. (Az öncenzúrán nem csak azt értem, hogy az író, művész a hatóságokra van tekintettel írás közben, hanem azt is, hogy egy fiktív közérzületre, szűkebb szociális környezetére, pályatársakra, íróklikkekre, egyáltalán bármiféle külső hatalomra, vonatkozási csoportra.)
Meggyőződésem, hogy Magyarországon az öncenzúrára és nem a cenzúrára épül a korlátozás. És más szocialista országokkal szemben ez teremti meg nálunk a pluralizmus látszatát.
- Az aktívan működő öncenzúra nem a cenzúra létén alapszik?
- Minden totalitáshoz közelítő államban, Magyarországon is, teljes ellenőrzés alatt áll az alkotás folyamata. Csak ezt az ellenőrző munkát részben áthárítják a publicisztikai struktúrákra. Mivel Magyarországon nincsen intézményesített cenzúra, a cenzúra látszata hiányzik. Ha volna intézményesített cenzúra, ahol a visszautasítás még fellebbezhető volna, akkor az alkotók bátrabbak lennének és a kiadók is. Mert pontosan tudnák mit lehet, mit nem. A tabuk világosan körülhatároltak lennének. Tehát az öncenzúrának nem egyértelműen a cenzúra az oka.

9. a)  Helyesnek találja-e, hogy bizonyos, a hivatalos állásponttal szembeforduló nézeteket nyilvánosságra hozataluk nélkül kritizálnak vagy még pontosabban fogalmazva, közvetlenül tagadnak? (Pl. Charta 77)
- Az emberek sehol sem tudják megkülönböztetni az igazságot a rágalmaktól. A demokratikus sajtó ritkán orientál, az orientáló sajtó ritkán demokratikus. A sokféleség, amely jobb az egyhangúságnál eleve magába foglalja az értékítélet relativizmusát. Az igazságot leginkább az tudná elmondani, akinek ez közvetlen érdeke. Ebből az okból „en bloc” ellenzem a hagyományos sajtót, és híve vagyok a lakóhelyi, munkahelyi, informális csoportok által primitíven sokszorosított sajtónak. Ezt egyaránt szembe lehet állítani a monopol bürokratikus és a tőkés sajtógépezettel. Mérlegelem egyébként azokat a kül- és belpolitikai szempontokat, amelyek például elvben lehetetlenné teszik nálunk bizonyos hírek közlését például a Szovjetunióról vagy a Varsói Szerződésről, értem is ezeket a szempontokat, ugyanakkor ezek nem az én szempontjaim. Meggyőződésem, hogy egy nagyvonalúbb hírközlés - például amilyen a jugoszláv sajtóé - még az államnak is érdeke lenne, hiszen növelné szavahihetőségét.
- Említenél néhányat az előbbiekben általánosságban szóba került kül- és belpolitikai szempontok közül?
- Erősen gyökerezik még mindig az államapparátusban az a hit, hogy amiről a hivatalos sajtó hallgat, az nincs is. A sajtó irányítói bizonyos jelenségekkel - másképpen gondolkodó csoportok aktivitása - elvből nem foglalkoznak vagy csak a bűnügyi rovatban.

9. b) Tán csak nem az lehet ennek a magyarázata, hogy a „fejlett szocializmusunkban” élő emberek tudata még nem eléggé érett arra, hogy a „nyilvánvalóan hamis, hazug rágalmakat, koholmányokat” maguk is el tudják határolni az igazságtól?
- Nem mindenki gondolkodik megoldási stratégiákban. Látják: jobb, mint volt, és ez nekik elég. A társadalom stabilnak látszik, tehát érthető az aggodalom, hogy bizonyos radikális áramlatok felboríthatják ezt az egyensúlyi állapotot. De miután az, ami van, nem jó, alternatívát kell keresni ahhoz, hogy jobb legyen, meg kell próbálni a fennálló viszonyokból kibontani a változás lehetőségeit. A társadalom saját erőforrásaiból fakadó változtatásokra gondolok. Nem a viszonyokhoz való alkalmazkodást hangsúlyozom, hanem azt, hogy ne illuzórikus dolgokat próbáljunk átültetni a hazai viszonyokba, hanem minden szellemi erőfeszítést a bürokratikus nyomás ellen kell összpontosítani, aztán majd kiderül, hogy milyen
strukturális változtatásokra van szüksége az egyes rétegeknek. Kilátástalan célok kitűzése a megvalósíthatót is kompromittálja.

13. „Mikor fogunk már összefogni” kérdezte Ady.
Mind a szellemi, mind pedig az anyagi összefogásnak egymás tényleges ismerete lehet az alapja. Elképzelése szerint ez az alap mennyiben valósul meg napjainkban, amikor nem régen így panaszkodott nekem az egyik barátom, hogy számára a Szovjetunió legalább annyi talányt rejt magában, mint például Kína.
- Attól tartok, hogy a szocialista országok közötti nézeteltérések nem taktikaiak, hanem történelmiek. Bakunyin jóslata következett be, aki a marxi szocializmussal szemben egyik fő érvét úgy fogalmazta meg, hogy a majdani proletárdiktatúrák nemzetállam formájában fognak megvalósulni. A közép-kelet-európai kisállamok, de Kína is nemzeti történelmüket folytatják, a klasszikus szocializmus díszletei között. Hogy ez nem csak színjáték, arra nézve vészjósló bizonyíték a katonai potencia.

Bibliográfia

DALOS György
Előtörténetek
Magvető, 1983

Hosszú tanfolyam,
rövid menetelés
Magvető, 1989

A körülmetélés
Magvető, 1990

A kulcsfigura
AB OVO, 1995

Vendég a jövőből
Palatinus, 1998

Az istenkereső
Magvető, 1999

„Az Ahmatova-dossziéból”
Magyar Lettre Internationale, 18

„Bécsi miniatűrök”
Magyar Lettre Internationale, 34


 Bence György

1. Mit tartatnak egy író fiókjában?
- Egyetlen egy ilyen írásom van. Ezt két barátommal írtam, témája a marxi gazdasági elmélet kritikája volt. Most már nem kényszerülök a fiókomban tartani semmit, mivel amit nem tudok megjelentetni, azt szamizdatban hozom nyilvánosságra.

2. Van-e tabu a valóság megismertetésében?
- Biztos, hogy van ilyen, de nagyon nehéz erről nyilatkozni, mivel igen elmosódottak a határok, eltekintve egy-két egyértelmű esettől. A probléma nem is annyira az egyértelmű esetekkel van, hanem a homályos, nem eléggé körülhatárolt területekkel. Egyébként bizonyos témákban érezhető a határok eltolódása, például a pornográfia terén. De ez a politikai jellegű kérdéseket nem érinti.

3. Utasították-e már vissza írását nem művészi szempontok alapján?
- Azt a bizonyos könyvet, amelyről már szó volt. Akkor nyíltan megmondták nekünk, hogy a marxizmus bírálása ilyen módszerrel nem megengedett a nyilvánosság előtt. Ez azon ritka esetek egyike volt, amikor tisztességesen megmondták a visszautasítás okát, sumákolás nélkül.

9. a)  Helyesnek találja-e, hogy bizonyos, a hivatalos állásponttal szembeforduló nézeteket nyilvánosságra hozataluk nélkül kritizálnak vagy még pontosabban fogalmazva, közvetlenül tagadnak? (Pl. Charta 77)
- Nem.
- Mi lehet az oka az elhallgatásnak?
- Hogy többnyire jogos követeléseket tartalmaznak. Néha megjelennek különböző kommentárok a szocialista országokban működő ellenzéki mozgolódásokról, de a kommentárokat a hír nyilvánosságra hozatala nélkül közlik le.
- Véleményed szerint létezik Magyarországon ellenzék?
- Igen, de csak kis mértékben. És persze más formában, mint például Angliában. De ez az összes szocialista országra vonatkozik.
A legtöbb szocialista országban egy durvább intézkedésre való reagálás következményeként indultak meg az ellenzéki mozgolódások. Magyarországon nincs nyílt terror, radikálisabb politikai határozatokat sem nagyon hoznak, amelyek különösen kedveznének az ellenzékiség létrejöttének. Ezen kívül hiányzik az a réteg, az a másképpen gondolkodó réteg, amelyik kezdeményezné az ilyen típusú munkát. Más országokban rendszerint a nagy öregek, a nagy tekintélyek segítettek e téren. Magyarországon ez nincs. Ennek magyarázata valószínűleg az 56 utáni fejlődésben keresendő. Tehát az ötvenes években tomboló terror, majd a forradalom utáni hatásos megbocsátási taktika erősen konformista generációt, talán generációkat hozott létre.

13. „Mikor fogunk már összefogni” kérdezte Ady.
Mind a szellemi, mind pedig az anyagi összefogásnak egymás tényleges ismerete lehet az alapja. Elképzelése szerint ez az alap mennyiben valósul meg napjainkban, amikor nem régen így panaszkodott nekem az egyik barátom, hogy számára a Szovjetunió legalább annyi talányt rejt magában, mint például Kína.
- Mikor fogunk már összefogni? Hát nem egyhamar, annyi biztos. Semmi jel sem mutat arra, hogy a szocialista országok egymás közötti kapcsolatai légyegesen fejlődnének. Ennek a kérdésnek két része van. Először is, hogy milyen a szocialista országok viszonya egyenként a Szovjetunióhoz, másodszor pedig milyen a szocialista országok egymáshoz való viszonya. A szocialista országok Szovjetunióhoz fűződő kapcsolatát az az erős törekvés jellemzi, hogy minél lazábbak legyenek egymással a szellemi kapcsolatok. Tudniillik félő az, hogy a szellemi kapcsolatok szorossága egyben az ellenőrzés erősödését is jelentené.
A gazdasági kapcsolatok terén elvben sok minden szólna amellett, hogy előnyös a fejlesztés, de a valóságos politikai és hatalmi viszonyok mellett nem nagyon látszik lehetségesnek, hogy valóban előnyös legyen, bár találkozhatunk ellenkező tendenciákkal is.
A szocialista országok egymással való kapcsolatai már eleve nagyon lazák. Ennek két hagyományos oka van. Először is a két világháború között történetileg és gazdaságilag is széttagolt volt * Európának az a része, ahol most nem egy szocialista ország van. Másodszor pedig az ötvenes években a Szovjetunió elsősorban arra törekedett, hogy a szocialista országok főként tőle függjenek, és egymás között ne nagyon legyenek kapcsolataik. Elméletben ezen a téren is lehetne javulás, de a gyakorlati megvalósulás lehetősége itt sem mutat mást, mint az előző esetben. A szellemi kapcsolatok terén a teljes be nem avatkozás jellemző ezekre az országokra.

Bibliográfia

BENCE György
Karl Popper tudományfilozófiája
T-TWINS, 1992

„Márkus és a kulcsszavak”
in: Lehetséges-e egyáltalán?
Márkus Györgynek - tanítványai
Atlantis, 1993

(Kis Jánossal és Márkus Györggyel)
Lehetséges-e kritikai gazdaságtan?
T-TWINS, 1993

(Kis Jánossal Marc Rakovski álnéven)
A szovjet típusú társadalom marxista szemmel
Párizsi Magyar Füzetek Könyvei (1982) 5.


Szabó Miklós

2. Van-e tabu a valóság megismertetésében?
- A közlésben igen. Sajnos ezek a tabuk egyáltalán nem egyértelműek. Nehéz elkülöníteni őket a nem-tabuktól. Ezen kívül még számos olyan témakör van, ami csak félig-meddig sorolható be a tabuk körébe. Ezekről lehet beszélni, de csak egy bizonyos megközelítésben. Kivételes alkalmakkor egyébként a tabu témákhoz is lehet frontálisan közeledni. A legvilágosabban akkor tabu a tabu, amikor semmilyen megközelítésben nem lehet beszélnünk egy problémakörről, de még célozgatni sem lehet rá.
A tabuknak négy csoportja van. Az első - jól ismert - a szovjet reláció és általában a külpolitika. Ez eléggé magyar specialitás. A második: nyíltan semmilyen formában nem lehet bírálni a fegyveres erőket, az igazságszolgáltatást és az államvédelmet. A harmadik: ez már közel sem olyan köztudott az emberek számára, hogy személy szerint nem lehet megtámadni senkit sem. Persze ez esetben élő személyekről van szó. Ez 56 óta így van. Majdnem azt mondhatom, hogy előbb lehet magát a rendszert kritizálni, mint név szerint bizonyos vezetőket. Ennek az ún. káderstabilitás lehet az oka, hogy nyugodtak lehessenek, nem kell félniük semmiféle külső támadástól. Ez persze jelentős mértékben lecsökkenti a személyes felelősséget. A negyedik: egyes tényeket, problémaköröket nem lehet kiélezett formában kritizálni. Kedélyeskedve, virágnyelven, szigorúan tudományos megközelítésben szó lehet róluk, de radikálisan nem. Ezek a tabuk nem teljesen merevek. Tabuszegés az utóbbi húsz évben nem is egy történt. Tehát nem biztos, hogy ami ma tabu, az holnap is az lesz, illetve ami tegnap az volt, az ma is az.

5. Mi a véleménye az öncenzúráról?
- Az öncenzúra nem más, mint a tabuk létének interiorizálása. A tabuk első két csoportjáról még néha el-elgondolkodnak az emberek, de veszélyesebb az utolsó kettő, mert ezekről már ösztönösen nem is gondolkodnak, eszükbe sem jut, hogy ezekről gondolkodjanak. Tehát beszélhetünk tudatos és ösztönös öncenzúráról. Feltétlenül megemlítendő: nem öncenzúra a politikai taktikázás.

6. „Nekünk pontosan ki kellene mutatni, hogy hol tart ez a nép…” (Illyés Gyula)
Akikre vonatkozik a „nekünk”, azok kimutatják-e pontosan?
- A „nekünk” három különböző alanyt is jelölhet. A hatalom képviselőit, egy bizonyos író-típust és azt a fajta ellenzéket, amelyik a szamizdatban részt vesz. Ez a három csoport különbözőképpen próbál eleget tenni feladatának. A hatalom képviselői a gazdaságról, az életszínvonalról, egyes társadalompolitikai kérdésekről igen sokat kimutatnak, és bár vannak határai ezeknek az elemző munkáknak, az ember mégis kielégítőnek találja őket. Nagy hiányosság, hogy nem tudják, nem tudjuk, hogy a különböző rétegek mennyire igénylik az ilyen típusú ismereteket, illetve mennyire érzik kielégítve ilyen irányú szükségleteiket. A hatalom mindig, mindenben adottságainkból, adott, konkrét lehetőségeinkből indul ki. Ez egy rettentően statikus felfogás. Tehát először nem az igényeket méri fel, és ehhez próbálja igazítani a lehetőségeket is, hanem meghatározza ő maga azokat az ún. adottságokat, lehetőségeket, kimondja, hogy ez van; márpedig ha ez van, akkor ehhez kell alkalmazkodni és kész. Arról kevéssé van szó, hogy vannak-e kielégítetlen igények, látens vagy nyílt társadalmi követelmények. Az Illyéshez hasonló író-típus társadalmilag kialakult. Ők mintegy partnerként a hatalomnak mondják el a véleményüket. Egyetértenek a hatalom alapjaival, és ez érthetően, döntően befolyásolja véleményüket is. A harmadik csoportba tartozóknak az lehet a feladata, hogy megkeressék, feltárják és differenciálják a valóságos igényeket, és ezeket konfrontálják a tényleges adottságainkkal, lehetőségeinkkel. A hivatalos felfogás szerint csak az általuk megszabott ún. adottságokon és lehetőségeken belül beszélhetünk reális perspektívákról. Nekünk egy perspektívát kellene keresni, ami egyben értékeli is az adott állapotot.

16. Az emberek nagy része eljut odáig, hogy „bizony ebben az országban súlyos problémák vannak.” De cselekvés helyett inkább az adott helyzetbe való belenyugvást választják. Mi a véleménye erről a magatartásformáról?
- 53-56 óta - nemcsak Magyarországon, de az összes szovjet típusú, rendszerű országban is egy új szisztéma jellemző a kormányzásra az azelőtti időkhöz képest. Ennek a szisztémának más az uralom-fenntartási stratégiája. A hatalomnak a politikai közömbösítés a célja, a hatalom szempontjából a politikai közömbösség a kívánatos magatartás. Ez manapság már annyira általános követelmény, hogy már csak az államapparátusban és azon belül is csak a kontrollapparátusban követelmény a politikai elkötelezettség. És bizony az emberek 56 után boldogok voltak, hogy végre szabad közömbösnek is lenniük. Ez a felfogás persze nyilvánvalóan egy teljesen torz szemléletet eredményez. Meg lehet-e szabadulni ettől? Hát… nehéz ügy. A felvilágosítás eredménytelen lenne, hiszen az emberek tudatában vannak kirekesztettségüknek. Nyilván akkor billen majd csak ki a helyzet egyensúlyi állapotából, amikor képtelen lesz ez a szisztéma kielégíteni az emberek vitális szükségleteit. E kérdésben az egyik leglényegesebb feszültségi pont a privatizálás és ennek hatásai. Az emberek nem napi 8 órai, hanem 20 órai állati munkájukból élnek, amelynek nagy része maszek munka. Hogy ezt így alakították, az egy fontos politikai húzás eredménye volt, mivel így viszonylag könnyen leköthető az emberek energiájának döntő többsége. De ez a helyzet egy idő múltán tarthatatlanná fog válni, telítődni fognak az emberek. Felülről persze azt mondják, hogy erre a privatizálásra nincs szüksége az embereknek, ezért állandóan felettük tartják Damoklész kardját. A fenét nincs rá szükségük, hiszen abból élnek. És ez jó is így az államnak, mert ez egy kettős kizsákmányolásra adhat alkalmat. Ugyanakkor megfelelő gazdasági intézkedésekkel elérhetnék, hogy az emberek igenis napi nyolc órai munkájukból éljenek meg. A privatizálás alapvető emberi érdekeket sért, és mégis úgy jelenik meg, mint a szabadság egyik megnyilvánulási formája.
Az egyensúlyi állapot felbillenésének persze nemcsak gazdasági, hanem politikai alapjai is vannak. Magyarországon az államapparátussal párhuzamosan működik egy óriási gazdasági erőket felemésztő kontroll-apparátus is. De mivel ezt az ellenőrző apparátust elég toleránsan működtetik, az embereknek nem annyira szemet szúró, nem olyan zavaró számukra, mint amennyire kellemetlen volt ez, az ötvenes években. Azonban a toleráns rendőr-államiság a legköltségesebb, melyhez egy sokkal nagyobb, differenciáltabb apparátus szükséges, mint egy nyíltan diktatórikus rendőrállamnak. Ugyanis a jelen esetben csak a titkosrendőri jelentésekkel lehet figyelemmel kísérni a társadalom belső erőinek a mozgását. És ennek az ellenőrző apparátusnak a terhességére, feleslegességére csak akkor döbbennek rá az emberek, amikor elkerülhetetlenül közvetlen és nyílt összetűzésbe kerülnek képviselőikkel, vagy magával az egész szervezettel.

Bibliográfia

SZABÓ Miklós
„A magyar önépítésről”
(Hozzászólás a monori tanácskozáson 1985 júniusában)
Párizsi Magyar Füzetek, (1987) 18

Politikai kultúra Magyarországon 1896-1986
Atlantis, 1989

„Restauráció vagy a történelem kritikus feldolgozása”
Magyar Lettre Internationale, 6
 


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta

http://lettre.c3.hu


C3 Alapítvány  c3.hu/scripta/



stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret