stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Kótai Tamás művészetéről

Kótai Tamás 1959-ben született Makón, 1971-től Szentendrén él.
Talán innen eredeztethetjük művészetének kettős gyökerét, egyfelől az alföldi magyar népművészet formavilága, archaikus szimbólumok – az út, az oszlop, a tulipános láda, a kapu, a torony, tehát a horizontálisan elterülő felületet vertikálisan tagoló formák –, illetve a keresztszemes hímzések hatottak rá, másfelől gondolkodásmódját meghatározza a szentendrei művészaura, az Európai Iskolás hagyomány, a Bálint, Vajda, Korniss emlékét idéző „konstruktív szürrealizmus”, „mágikus geometrizmus”. Mindezeket egyéni érdeklődése, a távoli, egzotikus és az ősi, misztikus kultúrák iránti vonzalma egészíti ki. A kutlikus és rusztikus formák, a mágikus és primitív dekorativitás (keleti szőnyegek, pajzsok, mitikus ábrák) sokáig jellemezték formavilágát.
Kótai 1981-től 86-ig végezte el a Képzőművészeti Főiskola grafika szakát. Alkotásmódját mindmáig befolyásolja ez a grafikus kiindulópont: a manualitás, a míves megformáltság, a rajzosság, a formák aprólékos kidolgozottságának szeretete, a hanyagul odavetett, elkent, indulati, expresszív stílussal szemben. A letisztultság, a műgond, a kifelé irányuló összeszedettség és fegyelmezettség Kótainál elmélyült befelé fordulással, lírai szubjektivizmussal és meditatív individualizmussal párosul. A kordában tartott érzékenység, a fegyelmezett keretek közé szorított líra különösen a 80-as évek végének és a 90-es évek első felének műveit jellemzi, az évtized végére a „Rajzok” című kiállítással eredeztethetően Kótai művészete oldottabbá, lágyabbá elengedettebbé válik.
A szentendrei Művésztelepi Galériában, 1994-ben megrendezett összefoglaló jellegű kiállításban szereplő „Kályhatakarók” és a 93-as, 94-es évek termését jelentő „Pajzsok” és „Pajzstakarók” heraldikus emblémák, stilizált jelekből építkező alkotások, melyek homogén, egységes hátterére helyezi rá eklektikus motívumait a művész. A stabilitásra, a szimmetriára, az egység kihangsúlyozottság megteremtésére törekszik Kótai, archaikus, szakrális jelképrendszerét dekoratív stilizációval alkalmazza. Színvilágát az intenzív, drámai színek használata, a vörös, az arany, a fekete mély, telített tónusai jellemzik. A művekben az indián takarók, keleti szőnyegek, magyar keresztszemes hímzések mintájára a motívumok ornamesként vannak jelen, elrendezésük mellérendelő, kapcsolódás nélküli, statikus. Kótai előre megkonstruálja a kép szerkezetét, izolált formáit ismételve sorolja egymás mellé, inkább a külső harmóniára, mint a kép belső dinamizmusára helyezi a hangsúlyt. A választott nagyméretű vászon-akril technika és a sokszorosított grafika személytelensége is ezt a távolságtartó rejtőzködő magatartást erősíti meg.
Éppen ezért jelentenek olyan nagy változást oeuvre-jében a rajzok megjelenése, melyekből először 1996-ban rendezett kiállítást. Nem véletlenül nevezik különböző kritikusai „árnyékhieroglifáknak”, „lélek-design”-nak, „képi monoszok”-nak ezeket a rajzokat.
Lágyabbak, oldottabbak, mint az előző korszak alkotásai, a művész által eddig merevebben, ridegebben alkalmazott jelek és motívumok kontúrjai most gyakran elmosódnak, gyengédebbé, személyesebbé és egyben összetettebbé, bonyolultabbá válnak. Kótai a legegyszerűbb eszközökre redukálja a formai kifejezést, lemond a színekről, az akrilfesték és a nyomat technikáról is, és papírra ceruzával készít kis méretű rajzokat. Ezzel a szimbolikusan is értelmezhető gesztussal mintegy megszabadítja művészetét a rárakódott sallangoktól, és a saját maga által eddig épített világ tudatos és szisztematikus átértékelését, új alapokra helyezését végzi el. A rajzok finomsága, érzékenysége, a formák – ezek az élő és lélegző, antropomorf jelek – egymással való szerves, organikus kapcsolata a látványos képszerkesztés helyett mély, alázatos befelé fordulást, egy intim érzelem- és gondolatvilág szabad, gátlástalan feltárását mutatja. A meghatározhatatlan, hol organikus absztrakt, hol szimbolikussá lényegített különös jelrendszer egy olyan elementárisan és zavarba ejtően személyes, lírai világba enged bepillantást, mely érzelmi gazdagságával szinte lehengerel. Kótai ezeknél a műveknél nem törekszik befejezett tökéletességre. Vállalja a személyes aszimmetriát, a formák törékeny esetlenségét, öntörvényű szabálytalanságát. Ezektől a művektől már nem idegen a tépelődő meggyötörtség, a lélek mélyrétegeiből spontánul felszínre törő képek. A tűz, a mérleg, a kút, a kereszt, a pecsét, valamint az oválisok, a mandalák, a meandervonalak és a rombuszok egy-egy képmezőn belül szerves egységet alkotnak, különös, mély teret hoznak létre. Némelyik rajzon totemisztikus ősállatra vagy vízi élőlényre emlékeztető, pikkelyre, szőrre, emlőre és csápokra asszociáló formákat fedezhetünk fel. Általában tehát elmondható, hogy bár a „Rajzok” ábrái és motívuma látszólag szabálytalan esetlenséggel sorolódnak egymás mellé, valójában Kótai Tamás egy szerves, megfellebbezhetetlen képi rendet, új koherens egységet hoz létre.

              Merhán Orsolya


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta

http://lettre.c3.hu


C3 Alapítvány   c3.hu/scripta/

 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret