stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Viktor Jerofejev
Gyilkosság Moszkvában
- egy hidegháborús családtörténet -

Húsz évvel ezelőtt megöltem az apámat. Azóta is él, az igaz, teniszezik is a szabadnapjain, de ez merő véletlen. A gyilkosság, amit elkövettem, politikai gyilkosság volt, nem fizikai, de a szovjet törvények mellett valódi volt a halála. 1979-ben apám karrierje csúcsán állt. Szovjet nagykövet volt Bécsben, a külügyminiszter-helyettesi poszt várományosa. 1980-ra elvesztette
állását botrányos körülmények között, és visszarendelték Moszkvába.
 Apám a maga korában egyike volt a legragyogóbb szovjet diplomatáknak. Éles esze volt és hihetetlen munkabírása; megnyerő volt, jó külsejű, szerény és derűs. Rendes ember volt, képes volt természetes és autonóm módon viselkedni a tekintélyekkel szemben, még a sztálini időkben is. Legalább is így hallottam Maja Konyevától, a híres Konyev marsall lányától, aki jól ismerte apámat az 50-es évek elején. (Kettejük fényképe abból az időből egy Fekete-tenger melletti üdülőből, amint egy lehajtható tetejű ZISZ-hez támaszkodnak teniszütővel a kezükben, számomra a sztálinista aranyélet jelképe.)
 Olyan különböző emberektől hallottam dicsérni apámat, mint Rosztropovics és Jevtusenko, érthető, hogy büszke voltam rá. Nem küldött drága ajándékokat „fölfelé”. Nem udvarolt a főnökei nejének. Utálta a „diplomáciai spekulációkat”, azt a diplomaták körében bevett szokást, hogy külföldön beszerezték a kiváló nyugati termékeket, amelyek még nem jutottak el a nyomorúságos szovjet piacokra, és jó haszonnal újra eladták a moszkvai bizományi áruházakon keresztül. Apám meggyőződéses kommunista volt, sokra vitte a sztálini érában, évekig szolgált a Kremlben Molotov politikai asszisztenseként, egy olyan ember mellett, akinek közvetlen része volt a hidegháború szovjet vonalának kidolgozásában. Apám őszintén hitte, hogy a szovjet rendszer jobb, mint a kapitalizmus. Világforradalmi álmai voltak.

Az ellenséggel először az ötvenes évek közepén került szemtől-szembe, én akkor kilenc éves voltam. A párizsi szovjet követség kulturális (majd politikai) tanácsosának nevezték ki, Moszkvából Franciaországba költöztünk. Azonnal olyan aktív konfrontációba lépett a Nyugattal, hogy a francia elhárítás kémnek minősítette; sok francia rosszallását váltotta ki, hogy  elintézte Yves Montand moszkvai látogatását az 1956-os magyar események után. De mély barátságokat is kötött kiváló emberekkel. Ismerte Picassót például, meglátogatta őt a Cote d’Azur-ön. Még büszkébb volt arra, hogy megmentette egy ismeretlen francia szobrász Leninről készült gránit mellszobrát a pusztulástól. (A forradalom vezérének ez a sajátos inkarnációja évekig szolgált porfogóként a nagykövetség konferenciatermében.) Apám szemében az amerikai volt a legveszedelmesebb ellenség. Egyszer egy sétahajón a Szajnán egy élénk színes inget viselő lármás fiatal társaság mellett ültünk, akik angolul hangoskodtak. „Vigyázz! - figyelmeztetett az apám szigorúan - Ezek kimenős amerikai katonák.”
 Ezzel nem akarom azt mondani, hogy ne élvezte volna a párizsi élet örömeit - az éttermeket, a Gitane cigarettát, a koncerttermeket, a sportklubokat. Ehhez túlságosan is szerette az életet, volt benne valami veleszületett érzékenység, ami időnként szembekerült az ideológiájával. Mindenesetre a családban nem volt totalitárius rezsim. És végül is ez tette tönkre apámat. Persze nem nevelt disszidensnek - ez álmában sem jutott volna eszébe - ,de megmutatta nekem a világot, és ez elég volt.
 Hazatérve 12 évesen Párizsból Moszkvába megdöbbentett osztálytársaim üressége és destruktivitása. Nem idomultam a szovjet módihoz, otthoni életem egyre inkább skizofrénnek látszott. Élveztem az apám pozíciójával járó privilégiumokat: drága francia pulóvereket hordtam, svéd zakót, úgy néztem ki, mint egy nyugati playboy. De szovjet diplomata útlevelemet kihasználva Nabokov, Orwell és Szolzsenyicin tiltott könyveit csempésztem be az országba.
 Idealisták voltunk - apám is, én is. Egyformán kiálltunk a meggyőződésünkért, és ez volt, ami eltávolított egymástól. Ő igazán hitt abban, hogy a Szovjetunióban nagyobb a szabadság, mint Nyugaton, és hogy az életszínvonal nem rosszabb, mint Európában. Bár elismert bizonyos elszigetelt hiányosságokat a hazájában, de nem engedte, hogy ezekből általánosításokat vonjanak le, és egy ujjal sem engedett nyúlni eszményképéhez, Leninhez. Ez az attitűd dühített. Emberileg szerettük egymást, de az évek során a konfliktusunk hadüzenet nélküli háborúskodásba torkollott, és nem tudtunk rajta segíteni. Vitáink ritkák voltak, de viharosak. Nem ismertek határokat, mindenütt felbukkantak kiküldetéseinek térképén. Elkezdtünk veszekedni az afrikai majomkenyérfák alatt, amikor nagykövet volt Szenegálban és Gambiában, és Európában folytattuk. Egyszer, amikor ő UNESCO elnökhelyettes volt, és egy burzsuj lakásban lakott az Eiffel-torony közelében, én pedig egy hosszú hajú diák voltam a Moszkvai Állami Egyetemen, az egész utat végigveszekedtük Párizstól Amszterdamig, az ő luxus Citroenjében a mesés, sárga fényű európai autópályákon.
 Egyre jobban dühítettük egymást, már képtelenek voltunk egymás szemébe nézni. Tudtam, mi volt az igazság nyugati sikerei mögött: leadta a fizetését a szovjet nagykövetségnek, és a szovjetek cserében fizették a lakását, a kocsiját, és költőpénzt adtak neki, ami nem érte el francia gépírónője fizetését. És úgy éreztem, elszakadt a szovjet valóságtól ennyi külföldön töltött éve után. Egyszer felszállt velem egy trolibuszra Moszkvában, és nem tudta, hogy kell jegyet venni. Ami engem illet, annyira utáltam a kommunizmust, hogy kész voltam üdvözölni az amerikai beavatkozást Vietnamban, és rokonszenvvel fogadni Pinochet katonai puccsát. Abban az évben, először és utoljára, szüleim nem voltak hajlandók megünnepelni a születésnapomat.
 Ha igazoltam az apa-fiú kapcsolatról szóló freudi elméletet, ezt öntudatlanul tettem. Nem akartam veszekedni az apámmal. Ma, amikor látom, mennyire örül a fiam, ha megver pingpongban, eszembe jut, én mennyire vigyáztam, nehogy megbántsam apámat. Ha sakkoztunk, mindig féltem, nehogy megverjem, noha ő mesterien játszott, én meg össze-vissza. Ugyanakkor a gyilkosság, amit elkövettem, csak abban az értelemben volt akaratlan, hogy óvatlanság, önfejűség és az ország szabályainak gondtalan semmibe vevése vezetett. Más szóval majdnem teljesen elkerülhetetlen volt.

Az irodalom tehet mindenről, persze. Apám csak az újságokat olvasta, és az ún. „fehér” TASSZ-t - a szűk körű terjesztésre készült hírösszefoglalót. Sosem láttam egy regénnyel a kezében, vagy akárcsak egy verseskönyvvel. Anyám másfelől,  aki Theodor Dreisert fordított oroszra, megtanított az olvasás szenvedélyére Verne és Jack London könyveivel. Majdnem észrevétlenül váltam íróvá. Távol az irodalmi köröktől a történetek rajzását a fejemben hosszú ideig a képzelet természetes működésének tartottam. Csak akkor értettem meg, hogy mi lett belőlem, amikor elértem azt a pontot, ahonnan nem volt visszaút, és a szüleim már egyre növekvő gyanakvással szemléltek.
 Az első elbeszéléseim nem voltak éppen lázadó jellegűek, a nyílt ellenzékiség megnyilvánulásai, de kimondottan illetlenek voltak, alapjaiban akarták leleplezni az életet, amilyennek én ismertem. Az egyik percben kétségek gyötörtek, a következőben az ifjú Dosztojevszkijnek éreztem magam. Mint minden író, meg akartam jelenni, de a hazám láthatólag nem volt felkészülve arra, hogy a segítségemre siessen. Mégiscsak elkezdtem irodalmi esszéket közölni, és lett is valami sikerük. Amikor felvettek az Írószövetségbe, a kritikai szakosztály egy idősebb titkárnője fiatal koromtól megilletődve átölelt, és azt mondta: „Ez olyasmi, ami most már örökre a tiéd lesz”. A társadalmi státusra gondolt, a belépőre a Tölgy-terembe, a híres törzsvendégeiről, halból készült előételeiről  és Szuvorov-steakjéről ismert klub-étterembe; a speciális orvosi ellátásra gondolt; a különleges üdülői ellátásra extra kaviárral, a tanulmány-utakra az országon belül, sőt még külföldre is. Ha az Írószövetség tagját gyorshajtásért megállították, elengedték büntetés nélkül.  Ilyen volt az író presztízse. A hatalom ezekkel a privilégiumokkal az írók lojalitását akarta megvásárolni, de az Írószövetség liberális tagjai csak látszólag hagyták magukat megvásárolni, aztán arra használták a státusukat, hogy a Tölgy-teremben burkolt ellenállást fejtsenek ki a rendszerrel szemben.
 A titkárnő mintha megátkozott volna. Hét hónappal és 13 nappal később kizártak az Írószövetségből, talán a legrövidebb tagság rekordját állítottam be ezzel az Írószövetség 1934-es megalakítása óta. Miért? Azért, mert 1977 decemberében, harminc éves koromban egy irodalmi hidrogénbomba építésébe fogtam.

Egy kis lakást béreltünk a feleségemmel Moszkvában a Vagankovo temetővel szemben, és minden nap hamis temetési zene szűrődött be az ablakunkon. Volt egy koporsókészítő műhely a szomszédunkban, és a frissen festett koporsókat sokszor hozták ki száradni az utcára a ház elé, ahol másfél éves kisfiúnk, Oleg a babakocsijából paskolgatta és kopogtatta őket a segédek nagy rémületére. Ami a házam előtt történt, csak megerősítette gondolkodásom irányát: a korabeli szovjet irodalom temetésére készültem.
 A moszkvai avantgárd művészek példája lebegett a szemem előtt. 1974-ben híres szabadtéri kiállításukat betiltották és lebulldózerezték. De azután, hála a nemzetközi közvélemény nyomásának, irigylésre méltó függetlenséget vívtak ki maguknak. A szocreál visszakozott egy lépést. Az irodalomban nem történt meg egy ilyen változás. Az ország egyetlen liberális folyóiratát, a Novij Mirt bezúzták a 70-es évek elején, és ha a fekete szót egynél többször használtad egy versben, az állam irányában negatív beállítottsággal vádolhattak meg. Továbbra is írtam az elbeszéléseket, és időnként módom volt nyomtatásban is olvashatni őket. A "kezdő művészek" egyik estjén a Moszkvai Színészek Házában eldadogtam egy történetet a nyilvános vécék falfirkáiról, ami nagy szenzációt váltott ki a teremben. "Micsoda mocsok!" - kiabálta egy idősebb színész szépen modulált Művész Színház-hangon. De az ország nyilvánvaló resztalinizálódása ellenére a 70-es évek elején két ízben sikerült kijátszanom a cenzúrát, és publikálnom a Voproszi Literaturi című folyóiratban az első érdemi tanulmányt Oroszországban de Sade márkiról, majd egy esszét Lev Sesztovról, az emigráns egzisztencialista filozófusról. Ezek a cikkek "a rendszer" nyílt rosszallását  váltották ki.
 Az én felfogásom a rendszerről - a legtöbb írótársamtól és az értelmiség egészétől eltérően - nem szóbeszéden alapult. A rendszer gyermeke voltam, a moszkvai aranyifjúság része, amely a PB- és KB-tagok,  miniszterek, nagykövetek és katonai vezetők kivételezett gyerekeiből állt. A köreinkhez tartozók rendszerint maguk közül házasodtak, hoki csapatok fölött védnökösködtek, Afrikai szafarikra jártak, vizisíztek a Moszkva folyón, lármás bulikat tartottak a kormánydácsákban, apjuk íróasztaláról elcsent pornómagazinokat lapozgattak, és anyjuk fodrásznőit kefélgették, akiket aztán néha kénytelenek voltak feleségül venni. A maguknak kitalált konspiratív becenevek a rejtélyes exkluzivitás atmoszféráját keltették körülöttük, ez  fedte arroganciájukat, züllöttségüket és ostobaságukat. Csak ritkán kerestem a társaságukat, de kíváncsian. Közel álltam a párt kulturális osztálya vezetőjének, Vaszilij Saurónak, egy gyászos képű belorusznak a családjához. Ő volt az, aki megszűntette a Novij Mirt, de hosszú ideig titokban szerelmes volt a lap egyik leglelkesebb olvasójába - anyámba. Mint később felfedeztem, még néhány hajtűjét is őrizgette. Mama "szürke embernek" tartotta Saurót, de beengedte a házunkba. Egyik este a fotelünkben üldögélve belelapozott egy könyvbe, és meglátott egy Salvador Dali reprodukciót a meztelen Galaról. "Hogy képes egy férfi meztelenül lefesteni a feleségét!", mondta indignálódva, és becsapta a könyvet.
 Sauro elejtett nekem egy nyílt utalást arra, hogy ha belépnék a pártba, odavenne a kulturális osztályra, de az világos volt, hogy az írásaim megjelentetésében nem tud segíteni. Én tovább munkálkodtam a bombám tervén: ami egy antológia volna a szovjet cenzorok által betiltott művekből. (Ha "cenzorokat" mondok, általánosítok. A hivatalos cenzoroknak csak ritkán állt módjukban befejezett vagy publikált műveket betiltani. A műveket még a szerkesztőségi stádiumban kezelték vagy fojtották meg. A szerkesztők tudták, hogy  lázító anyagok közlése az állásukba kerülhet, és esdeklő szemekkel néztek a szerzőikre, ezt sugallva: "Csak nem akarod elvonni a kenyeret a gyerekeim szájától?" A szovjet rendszer tudta, hogy kell az emberekkel bánni.) Össze akartam hozni egyetlen cenzúrázatlan kötetben a liberális írókat, akik az egész országban ismertek voltak, s az állam nyíltan használta őket export célokra - mint Andrej Voznyeszenszkij, a költő - és a disszidenseket, akiket a rendszer kizárt a társadalomból.  Közös tiltakozásukat, úgy képzeltem, azzal lehetne demonstrálni, hogy az államot a kortárs kultúra szándékos tönkretevésével vádoljuk, és koncessziókra késztetjük. A Vagankovo temető elhanyagolt útjait járva felvázoltam magamban a szerzők előzetes névsorát.

Metropol
Amikor azt írtuk a Metropol bevezetőjében (ez lett végül az antológia címe), hogy a könyv egy fogfájással kezdődött, ez nem csupán metafora volt. Vaszilij Akszjonovval egyik nap egyszerre mentünk megnézetni a fogainkat a Vucsetics utcai fogászati központba. Egymás melletti székekbe kerültünk a fogcsiszolástól visszhangzó szürreálisan óriási csarnokban, és itt történt, hogy kísértésbe vittem híres barátomat. Következőként Andrej Bitovot vontam be szerkesztőtársnak, a "Puskin ház" kifinomult ízlésű szerzőjét, és Jevgenyij Popov ígéretes szibériai szerzőt a saját nemzedékemből. Rövidesen csatlakozott hozzánk Fazil Iszkander az abház Faulkner. Erős csapat volt, és a dolgok mozgásba lendültek.
 Találkozóinkon a jómódú liberálisok amerikai cigarettákat szívtak - amikhez akkoriban nehéz volt hozzájutni, míg az elszegényedett disszidensek büdös szovjet papiroszikból fújták a füstöt. Voltak viták. Voltak epés veszekedések a költőnők, Bella Ahmadulina, aki az ifjak bálványa és a nyilvános felolvasások hőse volt, és a sokkal visszahúzódóbb Inna Lisznyanszkaja között. Néhányan visszavették a kéziratukat. Jurij Trifonov, a regényíró úgy döntött, hogy jobban tudna a cenzúra ellen harcolni a saját könyveivel. Bulat Okudzsava, a költő - aki végül úgy határozott, hogy mégsem vesz részt a dologban - rámutatott, hogy ő közöttünk az egyetlen párttag. Egyszer csöngettek. Vladimir Viszotszkij volt az, a szovjet Bob Dylan,  a legnépszerűbb Metropol- szerző. A „Ki az?” kérdésre azzal válaszolt: „ Mi folyik itt? Bankjegy-hamisítás?” Röhögtünk. Tudtuk, hogy a rendszer megfizettet velünk azért, amit csinálunk, de nem gondoltuk, hogy brutálisan.
 1978 végére tetemes gyűjteményt állítottunk össze generációnk huszonhárom írójának munkájából. A Metropol nem volt egyik írói iskola manifesztuma sem; esztétikai pluralizmust akartunk. Minden írónak - Szemjon Lipkintől, a költőtől, akit Gorkij fedezett fel, a fiatal leningrádi prózaíróig, Pjotr Kozsevnyikovig - megvolt a maga egyéni tehetsége. Írásaikból  Oroszország őszinte képe rajzolódott ki, vallási küldetéseivel, szexuális katasztrófáival, részeg verekedéseivel, vad humorával, nemzeti viszályaival és intellektuális potenciáljával. Ez a kép nem tisztelt semmilyen tabut. Az önismeretet próbálgató Oroszország képe volt.
 A Metropolnak sok névtelen segítője is volt, akik legépelték és kijavították a szövegeket. Tizenkétezer oldalt kellett felragasztaniuk óriási papírlapokra, hogy meglegyen az első szimbolikus nyomtatott széria tizenkét példányban. Miután az antológiát így szamizdatban előállítottuk, azt terveztük, hogy benyújtjuk hivatalos kiadásra a Szovjetunióban és külföldön. Később azzal vádoltak minket, hogy a Metropolt kizárólag nyugati kiadásra szántuk, de nem így volt. Titokban megegyeztünk ismerős francia és amerikai diplomatákkal, hogy vigyenek ki példányokat az országból azért , hogy megmaradjon valamennyi az antológiából, nem azért, hogy kiadassuk - és ebben az esetben előrelátónak bizonyultunk. Az „amerikai” példányt az amerikai nagykövetség sajtótitkárának, Ray Bensonnak adták át Oroszország történetének egyik leghidegebb januári napján, mikor Akszjonov dácsájában járt látogatóban. Ray gyorsan felfogta a könyv jelentőségét. Ravaszul mosolyogott, vidáman megtörölte az orrát, aztán a hóna alá csapta kötetet, és a nagy hóban kivitte az autójába. Úgy hallottam, a következő nap jelentette az amerikai nagykövetség „titkos szobájában”, és a nagykövet, két ujjával csettintve jelezte neki, hogy adja át a könyvet. Pár nappal később az antológia egy diplomáciai küldeményben Washingtonba repült.
 Moszkvában azt terveztük, hogy kezdetnek „zártkörű megtekintést” szervezünk a Metropolnak a Ritmus Kávéházban, közel a Miuszkaja térhez, 1979 január végén. Háromszáz embert hívtunk meg - szovjet és nyugati újságírókat, médiavezéreket, énekeseket, űrhajósokat és külföldi diplomatákat. A szovjet korszakban ez komoly provkacija volt, és valóságos krimit indított el. A KGB felállított egy  rendőrosztagot, hogy megakadályozza a rendezvényt, és egy nappal a kitűzött időpont előtt, ügynökök vették körül a háztömböt, bezárták a kávéházat és lepecsételték az ajtókat - azzal az ürüggyel, hogy a házban a járványügyisek csótányt találtak. Az antológia öt szerkesztőjét behivatták az Írószövetségbe, a bizottság rendkívüli ülést hívott össze, hogy összecsapjanak velünk. Egyértelmű volt, hogy az egészet elpróbálták. Néhány tucat szovjet-hű író azzal vádolt bennünket, hogy összejátszunk nyugati hírszerző szervekkel.
„Figyelmeztetem magukat - összegezte Feliksz Kuznyecov, az ülés elnöke - ha ez az antológia megjelenik nyugaton, semmiféle visszavonást nem fogadunk el.”
„Adják ki itt”, erősködtünk.
Aztán váratlan hírek érkeztek Amerikából. Carl Poffer, aki a cenzúrázatlan orosz irodalmat kiadó michigani Ardis kiadót vezette, megkapta antológiánk Washingtonba küldött  példányát, és úgy nyilatkozott az Amerika Hangjában, hogy szándékában áll kiadni. Ezek után már semmiképp sem léphettünk vissza. Az Ardis kiadta a könyvet oroszul, a Norton kiadta angolul, a Gallimard pedig franciául.

Bármennyire megvetettem is mindezek előtt a szovjet rendszert, az ellene folytatott küzdelmem pusztán elméleti volt. Most tényleg megcsapott a Gulag jeges fuvallata. A telefonbeszélgetéseimet lehallgatták; a barátaimat behívatták az állambiztonsági szervek, és azt tanácsolták nekik, hogy ne beszéljenek velem, különben „kellemetlenné” válnak; az autómat feltörték és átkutatták; különös pletykákat terjesztettek („Akszjonov és Jerofejev homoszexuálisok. Azért alapították a Metropolt, hogy próbára tegyék férfibarátságuk erejét.”)
 „Viktor Vlagyimirovics,  van egy perce?” A Világirodalmi Intézet udvaráról, fényes nappal ezekkel a látszólag banális szavakkal raboltak el a KGB-ügynökök. Olyan volt, mint a filmeken. Két feketeöltönyös férfi felvitt a Belgrád szálló legfelső emeletére. Durván beszéltek hozzám, és rám parancsoltak, hogy adjam elő az összes kéziratot (vagy egyezzek bele, hogy átkutassák a házamat): azt mondták, szeretnék „jobban megérteni” írásaimat. Megfenyegettek, hogy eljárást indítanak ellenem pornográf művek írásáért.
 Később megtudtam, hogy a KGB ki akart utasítani a Szovjetunióból - mint Szolzsenyicint. A Woland becenevet kaptam (Bulgakov Mester és Margaritájának ördögi figurája után). Természetesen ezek a zaklatások semmik sem voltak ahhoz a pokolhoz képest, amin Anatolij Marcsenko és Szaharov ment keresztül: nem zártak be vagy vertek meg a táborokban, nem tömtek meg erőszakkal egy éhségsztrájk során. De abban az évben megértettem annak a társadalomnak a valóságát, amelyben éltem; egyesek hitványságát és gyávaságát, mások nagyszerűségét.
 

A Metropol majdnem minden szerzőjével szemben foganatosítottak büntető eljárásokat. A könyveiket betiltották (amit már kiadtak, azt bevonták a könyvtárakból), az előadásaikat lemondták, az írók elveszítették a munkájukat. A Metropol legfőbb áldozata mégis az apám volt. Anyám elmondta, hogy egyik este, Bécsben, amikor az ágyban olvasott, az apám bejött a szobába, és átnyújtotta neki a Le Monde  legfrissebb számát. Rekedt hangon azt mondta: „Ezt olvasd el. Van itt valami, ami érdekelni fog.” A lap moszkvai tudósítója beszámolt a Metropol-botrányról.
 Azért álmodtam meg a Metropolt, hogy megleckéztessem apámat? Hogy leleplezzem politikai illúzióit? Vagy hogy bebizonyítsam neki, hogy igazi író vagyok, és nem holmi amatőr? Apámhoz vagdostam intellektuális eszméimet, mint megannyi tányért az otthoni viták során? Nem igazán tudom megmondani ebből a távolságból, de azt tudom, hogy a bomba az ő kezében robbant föl.
 Két héttel azelőtt, hogy Ray Benson útnak indította a példányát, a szüleim Moszkvában töltötték a karácsonyt. Osztrigával és francia pezsgővel köszöntöttük az újévet. Nem vitatkoztunk politikáról, és nem szóltam nekik semmit a tevékenységemről. Tudtam, semmi esélye, hogy jóvá hagyják. És naivan azt vártam, hogy megúszom. Most, hogy kiadták a KGB titkos dokumentumait és ellenfeleink emlékiratait, tudom, hogy nem voltam teljesen eltájolva. Ott voltak köztük azok, akik engedélyezni akarták a Metropol kiadását a Szovjetunióban,  lehet, hogy csak két-három nagy név hiányzott a győzelemhez. Mindenesetre nem akartam a szüleimet belekeverni az ügybe.
 De a KGB annál inkább. Rájöttek, igen helyesen, hogy az apám a gyenge pontom, és telibe találták. Február végén láttam életemben utoljára az apámat szovjet V.I.P.-ként. A külügyminisztérium értem küldött egy fekete limuzint, hogy kivigyen a seremetyevói nemzetközi repülőtérre. A katona, aki felemelte a sorompót, hogy átengedjen a leszállópályára, utoljára tisztelgett nekem csupán azért, mert a világon vagyok. Fölmentem a lépcsőn a kék-fehér Aeroflot TU-154-esébe, ami épp akkor érkezett meg Bécsből, és besétáltam az első osztályra, kezemben egy asztrahán-sapkával apámnak; a tél abban az évben kegyetlenül hideg volt. Megcsókolt - brandy szaga volt -, és azt mondta, ahogy szálltunk le a repülőről: „Most miattad jöttem.” Azután, anélkül, hogy engedett volna szóhoz jutni, kimondta az első olyan konspiratív mondatát, ami nem a Nyugat, hanem az övéi ellen irányult: „Ne beszélj erről az autóban - ne a sofőr előtt.” Az apám lakásában Kláva, a szüleim házvezetőnője hangos jajveszékeléssel fogadott bennünket. Elhitte azt a pletykát, miszerint engem már agyon is lőttek. Az anyám Bécsben maradt, ahol mellrák gyanúja miatt  kezelték. Mindannyiunk előtt egy fekete lyuk tátongott. Amikor másnap reggel fölébredtem, észrevettem az első ősz hajszálakat a halántékomon. Harminckét éves voltam.
 Apámat azonnal behívatta a külügyminisztérium, aztán a KGB és a párt központi bizottsága. A következő ajánlatot tették neki: ha én írnék egy visszavonó levelet, és az megjelenne a Lityeraturnaja Gazetában, le lehetne állítani a Metropol nyugati kiadását. Sztyulakin, a párt külügyi bizottságának elnöke behívta az apámat az irodájába, és kijelentette: „A te pozíciódban én nyilvánosan megtagadnék egy ilyen fiút.” Diplomata apám hirtelen nem az európai demokráciákban találta magát kiküldetésben, hanem a saját fiánál. Továbbra is nagyköveti fizetést kapott valutában, mialatt velem „dolgozott” a külügyminiszter, Gromiko rendelkezése szerint. Gromiko tudatta vele, mibe fog kerülni neki, ha nem jár sikerrel: „Ha nincs levél, visszahívjuk Bécsből.”
 Apám egy jó barátja Andrej Mihajlovics Alekszandrovtól, Brezsnyevnek Washingtonban és Moszkvában az enyhülés kovácsaként,  a szovjet „Kissingerént” ismert külügyi tanácsadójától kért segítséget. A háta mögött gecihuszárnak hívtam szex-imádata, vékony és mozgékony volta miatt. Alekszandrov összevont szemöldökkel fogadta apámat: „Tényleg azt hitted, hogy egész életedet a tengeren túl töltheted?” kérdezte.
 A KGB-nél az apámnak előtárták az életemet. Lenyűgöző, háromszáz oldalas dokumentum volt: megfigyelői jelentések, felvett telefonbeszélgetések, táblázat a találkozásaimról, listák a barátaimról. De apámat különösen a Központi Bizottságban lefolyt megbeszélés rázta meg. Az ország legmagasabb kormányzati szerve, a Politikai Bizottság megtárgyalta a Metropol ügyét, és kidolgozott egy tervet ennek az értelmiségi lázadásnak a leverésére. Az apámat Mihail Zimjanyin, a párt ideológiai titkára hívatta be.
 „Belátod, ugye, hogy a Metropol egy újabb Csehszlovákiához vezethet?” - kérdezte Zimjanyin. Tegezte apámat, hogy éreztesse, nemcsak a magas rangú funkcionárius szól hozzá, hanem a barát is, akivel teniszezni szokott. Ez a barát mégis úgy döntött, hogy nem négyszemközt beszél vele. Eretnekségem beszennyezte apámat, ezért már nem tartozott egészen a „mieink” közé. Zimjanyin gondoskodott róla, hogy a párt kulturális osztályának  vezetője is jelen legyen a beszélgetésen - Vaszilij Sauro, az az ember, aki gyengéd érzelmeket táplált anyám iránt. Apámmal diákkoruk óta ismerték egymást. A beszélgetés elején Zimjanyin megkérdezte: „Ismeritek egymást?” Sauro kezet nyújtott, és szárazon azt mondta: „Sauro”. Zimjanyin hangosan felolvasta az antológia botrányosabb részeit, kiemelve az enyémet, mint politikai szempontból  legsúlyosabbat, aztán hozzátette: „Mondd meg a fiadnak, hogy ha nem írja meg azt a levelet, semmi nem marad belőle.” Egy ilyen fenyegetés,  egy befolyásos párt tisztviselő szájából, vérfagyasztóan hangzik. Bármit megtehettek volna velem, amit csak akarnak - erőszakkal besorozhatnak a hadseregbe (ezt a lehetőséget Zimjanyin is említette apámnak), elintézhetnek a barakk-ajtók mögött; börtönbe zárhatnak, előidézhetnek egy „balesetet”. A feleségem nem merte az óvodában hagyni a fiunkat. Arra gondoltunk, hogy a KGB elrabolhatja és megzsarolhat vele.

Apám arra nevelt, hogy ne legyek gyáva, és most, amikor bebizonyíthattam a bátorságomat, ő lett az áldozata. Fel voltam dúlva. Láttam a gyötrődését. Mikor hazajött ezek után a találkozók után, alig ismertem rá. De hogy árulhattam volna el a barátaimat? Én bujtottam fel, én győztem meg mindannyiukat. Egy visszavonó levél a szándékunk vereségét és az én becstelenségemet jelentette volna. Soha többet nem publikálhattam volna semmit.
 Majdnem minden este találkoztam apámmal Gorkij utcai lakásában. Levettem havas télikabátomat az előszobában, felakasztottam az afrikai maszkok mellé, amiket az apám Szenegálban gyűjtött, és bementem a konyhába. Soha nem tanult meg főzni, és Mama és Kláva nélkül elég gyámoltalan volt. Krumplit pucoltam, salátát csináltam és virslit főztem,  leültünk enni az ebédlőben. Aztán tea volt, mellé a kedvenc csokoládés keksze. A tárgyak a szobában - a karosszékek, a képek, a bárszekrény - most egészen másmilyennek tűntek, mint a krízis előtt: idegennek és betegesnek. Még a ragyogó csillár sem tudott nekik fényt és életet adni. Mielőtt beszélgetni kezdtünk, az apám mindig átvitte a telefont egy másik szobába, és egy párna alá dugta.
 Nem mondhatnám, hogy az apám nyomást próbált volna gyakorolni rám, vagy kényszeríteni próbált volna, hogy megírjam a levelet. Semmi ilyesmi nem volt. Kitalált néhány kompromisszumot, de elejtettük őket, mert senkinek sem feleltek meg. A botrány egyre nagyobb lett. A nyugati rádióban nagyon sokat beszéltek a Metropolról; cikkeztek róla a nemzetközi sajtóban. A Moszkovszkij Lityerator című lap szigorúan kiválogatott és végtelenül ellenséges kritikákat hozott le a Metropolról szovjet íróktól. Az antológiát hivatalosan „szellemi pornográfia”-ként aposztrofálták. Apám kétségbeesetten fedezte fel néhány régi jó barátját a vádlóim között.
 Vártam a végkifejletet és - őszintén szólva - féltem. Mi lesz, ha az apám ragaszkodik hozzá, hogy megírjam a levelet - az ő kedvéért, az anyámért, a családunk megmentéséért? „Nézd, hogy remeg a keze, nézd, hogy megöregedett”, mondtam magamnak. „Mi fontosabb neked: az apád, vagy ez a hisztéria?” Ő csak jó volt hozzám. És lám, mit tettem vele. Micsoda vendégségeket tartott ebben a lakásban! Micsoda fogásokat szolgáltak itt fel! Mostantól  kezdve olyan volt, mint a felperzselt pusztaság. Senki nem hívta föl. Nálam más volt a helyzet. Telefonáltak emberek, és sokan támogattak. Amikor találkoztam a metropolos társasággal, jól mulattunk - volt, aki jódolgában, volt, aki kétségbeesésből. Abban az évben valószínűleg több pezsgőt ittam, mint életemben bármikor.
 Moszkvai látogatásának negyvenedik napján apám újból elhívott vacsorázni. Olyan sápadt volt, hogy alig bírtam elviselni. Sokáig csöndben volt, majszolta az ilyen alkalmakkor  lassan szokásossá vált a virslit. Végül azt mondta: „Egy hulla már van a családban - az enyém.” Csöndben voltam, bámultam rá, próbáltam kitalálni a gondolatmenetét. Gépiesen összehajtotta és kisimította a szalvétáját. „Ha megírod azt a levelet”, mondta, „két hulla lesz a családban.”

Minden író életében eljön a pillanat, amikor olyasmit kell csinálnia, aminek a következményeit nem lehet előre látni. Elmerülsz vagy úszol, ahogy a mondás tartja. Ha úszol, átalakul az életed. Ha elmerülsz - elsüllyedtél. De ha nem cselekszel, nem vagy író. Ezt a szerepet játszotta a Metropol az életemben - az ugrást az örvénybe. Épp elsüllyedtem volna, amikor az apám feláldozta magát, és megmentett.
 Pár napon belül Gromiko visszarendelte az apámat Bécsbe elbúcsúzni. Ott KGB-őrizet alá helyezték. A szocialista országok nagykövetei, akik hallottak a botrányról, nem jöttek el a búcsúztatására, de nyugati „ellenségei” barátságosan kezet fogtak vele, és halkan megkérték, hogy adja át nekem az üdvözletüket. Apámat a szovjet nagykövetség gondnokai és szobalányai is bojkottálták, akik olyan engedelmes hívei voltak még röviddel azelőtt. Apám és anyám, aki még mindig gyenge volt a műtét után (ami, hála istennek, sikerült) maguk csomagolták össze a holmijukat. Vonattal utaztak Moszkvába, és nem várta őket az állomáson a külügyminisztérium hivatalos képviselője.
 Apámat azzal a hírrel fogadtam, hogy Jevgenyij Popovot és engem kizártak az Írószövetségből - amiről egy újságból értesültem. Apám borúsan bólintott. „Adjak sajtótájékoztatót külföldi újságíróknak?” - kérdezte. Akkoriban ez  öngyilkos szembeszegülést jelentett volna, meggyőztem, hogy ne tegye.
 A kizárt írókat nem közölték. Méltányoltam a hatóságok gengszter módszereit: lecsapni a fiatalokra, elijeszteni és elidegeníteni mindenki mást. Metropolos barátaim a Írószövetségben - Akszjonov, Bitov, Iszkander, Lisznyanszkaja, Lipkin - tiltakozó levelet írtak, és azzal fenyegetőztek, hogy kilépnek a szövetségből, hacsak Popovot és engem vissza nem vesznek. Bella Ahmadulina is írt egy hasonló levelet. Az Amerika Hangja erről azonnal beszámolt. A konfrontáció egy újabb fogaskerekébe kerültünk.
 1979. augusztus 12-én a New York Times megjelentetett egy minket támogató táviratot, amit a Szovjet Írószövetségnek címeztek amerikai írók: Kurt Vonnegut, William Styron, John Updike, Arthur Miller és Edward Albee. Nyilvánvaló volt, hogy ezek az írók nem engednék meg, hogy kiadják őket a Szovjetunióban, ha csak minket vissza nem vesznek. Viták kezdődtek, és folytatódtak hónapokig. De ez Afganisztán megszállásának előestéje volt, és a kormány már nem foglalkozott az enyhüléssel. 1979 decemberében, Sztálin születésének századik évfordulója körül a szovjet írók főnökei megajándékozták halott vezérüket. Név szerint szavaztak visszavételünk ellen. Arra gondolva, hogy Andrej Voznyeszenszkij eltűnt egy Északi-sarki expedíción, Popovval együtt arra kértük a kollégáinkat, hogy inkább maradjanak benn az Írószövetségben, minthogy megtépázzák annak liberális ágát. Bitov, Iszkander és Ahmandulina óvatos volt, azt tette, amit javasoltuk. De Lipkin és Lisznyanszkaja kilépett, évekig büszke szegénységben sínylődtek. Akszjonov szintén kiszállt, de hamarosan elhagyta az országot, megfosztották szovjet állampolgárságától, ő pedig örömmel elfogadott egy  amerikai egyetemi állást.

És az apám? Az apám, akinek nem volt állása, nem adta föl. Végül, kissé röstelkedve, megkért egy szívességre. Megkért, hogy írjak egy levelet Brezsnyevnek, nem megtagadót, csak egy olyat, amiben elmagyarázom, hogy az apám nem felelős a viselkedésemért. Írtam a Kommunista Párt Központi Bizottsága főtitkárának. Megírtam, hogy nem bírom elviselni, hogy az apámat munka nélkül lássam, és ha nem változik meg a helyzet, valószínűleg megölöm magam.
 Nem volt válasz, és nem tudtam, mit legyen a fenyegetésemmel. Meddig kéne várnom? Végül a rendszer levette a vállamról a gondot. Brezsnyev utasítására Gromiko elintézte apámnak, hogy a külügyminisztérium belső személyzetéhez tartozzon. Aláírattak  vele egy papírt, hogy - ő, egy diplomata! - nem fog külföldiekkel érintkezni, és a munka egy furcsa, kafkai formájával bízták meg. Minden reggel kilenc körül bement az irodájába, ahol egy aznapi Pravda feküdt az asztalán. Lassan átrágta magát a párt-híreken, és ezért rendes fizetést kapott. És ez így ment évekig.
 Szabadnapjain továbbra is teniszeztünk. Végül is most már ugyan abban az országban éltünk. Már nem féltem, hogy megverem, és a teniszlabdák pattogásának visszhangja az erdőben a dácsánk körül valamiért a változás halvány reményét ébresztette. Hittem benne, a szovjet homály ellenére, ami körül vett. A „rendszer fiából” átalakultam szabad íróvá, és egy éjszaka megírtam első regényemet, Az orosz széplányt. Nem tudhattam, hogy tíz évvel később meg fogja változtatni az életemet, hogy beutazom vele a világot. Azt sem sejthettem, hogy az apám hátat fordít a kommunizmusnak, hogy a Metropolt kiadják Moszkvában 1990-ben, és újranyomják 1999-ben. Akkor senki sem tudta, hogy lesz még peresztrojka. De mindez már másik történet. Az élet számomra csak akkor kezdődött - és én élni akartam.

        KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
 

Bibligráfia

JEROFEJEV, Viktor
Az orosz széplány
Európa, 1996

Élni egy idiótával
Európa, 1997

„Halotti beszéd a szovjet irodalom felett”
Nagyvilág, 1990. 1.

„A romlás orosz virágai”
Nappali Ház, 1993. 4.

„A papagáj”
Magyar Lettre Internationale, 2-3

„Zsenya öröksége”
Magyar Lettre Internationale, 18

„Történelmi orgazmus a Volgán Sztálingrádnál”
Magyar Lettre Internationale, 23

„Az orosz irodalom filozófiája”
Magyar Lettre Internationale, 26

Se apák, se fiúk
Posztszovjet dekameron
Osiris-2000, 1995

KUNDERA, Milan
Az élet máshol van
Európa, 1991
 
 


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta

http://lettre.c3.hu


C3 Alapítvány   c3.hu/scripta/

 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret