Honnan érkezik hozzánk a kozmopolitizmus alakzata? Mi
történik vele? Miként van az, hogy nem tudni, van-e
jövôje a világpolgárnak? Feltevôdik a kérdés,
legitim-e még ma is a városállam [Cité] ('polis')
két formája, a város [Ville] és az állam
[État] közötti döntő különböztetés?
Vajon az Nemzetközi Íróparlamentnek - amint neve jelzi
- abból kell-e ihletet merítenie, amit több mint kétezer
éve kozmopolitizmusnak neveznek? A kozmopolitizmus pedig a világ
minden városának vagy minden államának ügye?
Abban a pillanatban, amikor a „város vége” ítéletként
visszhangzik, egy ilyen közös diagnózis és prognózis
pillanatában, a nemzetközi jog megújítására
törekedve, hogyan álmodjunk még a város és
a „menedékvárosok” eredeti státusáról?
Ne várjunk könnyű választ egy ily módon
feltett kérdésre. Másként kellene tehát
eljárni, különösen ha azt gondoljuk, amiként
én hajlok erre, hogy a programunkban megjelenő Menedékvárosok
Chartájának vagy a Menedékvárosok Nemzetközi
Ügynökségének többnek és másnak
kell lennie, mint egy banális megállapodás fejezetének
a nemzetközi jog irodalmában, inkább egy igazi megújhodásra
történő merész felszólításnak
kell lennie a menedékjog vagy a vendégszeretet kötelessége
történetében.
A „menedékvárosok” neve, tudjuk ezt, úgy
tűnik, arany betűkkel íródik bele a Nemzetközi
Íróparlament alkotmányába. Legelső találkozásunktól
fogva ilyen menedékvárosok megnyitását szorgalmaztuk
mindenütt a világon. Ez pedig ténylegesen nagyon is
hasonlít egy új kozmopolitikára. Vállaltuk,
hogy a világon mindenütt támogatjuk számos és
mindenekelőtt autonóm „menedékváros” kikiáltását
és intézményesülését, amelyek,
amennyire csak lehetséges, függetlenek egymástól
és az államtól is, de amelyek az együttérzés
olyan formái által lépnek szövetségre
egymással, amelyeket még ki kell találni. Ennek kitalálása
a mi feladatunk; az elméleti vagy kritikai elmélkedés
elválaszthatatlan azoktól a gyakorlati kezdeményezésektől,
amelyeket elkezdtünk, és sürgős esetekben már
sikerült alkalmaznunk. Legyen szó általában külföldiekről,
bevándorlókról, száműzöttekről,
menekültekről, deportáltakról, hontalanokról,
kitoloncoltakról (megannyi óvatosan megkülönböztetendő
kategória), arra kérjük fel ezeket az új menedékvárosokat,
hogy módosítsák az államok politikáját,
hogy alakítsák át és alapítsák
újra a városnak az államhoz tartozását
biztosító modalitásokat, például egy
alakulóban lévő Európában vagy azokban
a nemzetközi jogi struktúrákban, amelyeket még
mindig az állami szuverenitás olyan szabálya ural,
amely egyre kétesebben és problematikusabban érinthetetlen,
vagy legalábbis annak tartják. E szabály nem lehet
többé a menedékvárosok végső horizontja
vagy nem kellene többé annak lennie. Lehetséges ez?
Azzal, hogy kötelezettséget vállaltunk, azzal,
hogy világvárosokat és kisvárosokat egyaránt
felkértünk arra, hogy a „menedékváros” nevet
fölvéve kötelezzék el magukat e kérdésnek,
kétségtelenül több dolgot is el akartunk érni,
mint ahogy ez a „parlament” név választásával
is volt. Egy kifejezés hagyományos értelmét
újra aktivizálva és méltósága
érdekében egy emlékezetes örökséget
felidézve, egyidejűleg akartuk javasolni az ősrégi
szó alatt a vendégszeretet, a vendégszeretet kötelessége
és a vendégszeretethez való jog szokatlan fogalmát.
Mi lenne tehát egy ilyen fogalom? Hogyan tudnánk hozzáidomítani
azokhoz az ijesztően sürgős esetekhez, amelyek ostromolnak
vagy szólítanak bennünket? Hogyan engedjük meg,
hogy a precedens nélküli helyzetekre vagy kényszerhelyzetekre,
tragédiákra vagy parancsokra válaszoljanak?
(A menedékvárosok kozmopolitikája)
Sajnálom, hogy nem lehetek ott ezen az ünnepélyes
összejövetelen, hogy üdvözöljem a résztvevőket,
de engedjék meg nekem, hogy legalább a vendégszeretet
új chartájának körvonalait felidézzem,
és sematikusan vázoljam fő vonásait. Valójában
mi az a kontextus, amelyben az új etikát és a menedékvárosok
új kozmopolitikáját javasoltuk? Szükség
van-e arra, hogy emlékezetünkbe idézzük a világviszonylatban
elszabadult erőszakos megnyilvánulásokat? Kell-e még
emlegetni, hogy ezeket a bűncselekményeket néha állami,
néha nem állami szervezetek látják el kézjegyükkel?
Lehetséges-e felsorolni a fenyegetések, a cenzúrázás
vagy a terrorizmus, a kínzás és leigázás
megsokszorozódásának minden fajtáját?
Számtalan áldozat van, majdnem mind névtelen, és
egyre gyakrabban az értelmiségiek közül kerülnek
ki, tudósok, újságírók, írók,
azaz olyan férfiak és nők, akik képesek egy
olyan nyilvános közegben szóvivőként fellépni,
amelyet a telekommunikáció új hatalmai egyre félelmetesebb
módon adnak át az országok rendőrségeinek,
a cenzúra és az elnyomás erőinek, legyenek
azok államiak vagy sem, vallásiak, politikaiak, gazdaságiak
vagy társadalmiak. Nem hozunk példákat, túl
sok van belőlük, és a leghíresebbek említésével
azt kockáztatnánk, hogy a többieket, a névteleneket
visszaküldjük az éjszakába, amelyből nagy
nehezen kiemelkedtek, és amely igazából a legelső
rossz, és az összes többi feltétele. Azért
hivatkozunk inkább a városra, mint az államra, mert
a város új formájában reménykedünk,
és hajlunk arra, hogy ne az államtól várjuk
azt. Ezt egyszer ki kellene majd dolgoznunk, és be kellene vennünk
az alapszabályunkba. Az állam gyakran még akkor is
képtelen saját polgárai szabadságát
biztosítani, és megvédeni őket az esetenként
nacionalista vagy vallási alibivel rendelkező terrorista
fenyegetésektől, amikor a menekültek vagy (a belső
vagy külső) száműzöttek meneküléséhez
vezető erőszaknak nem ő az oka vagy háttere.
Ez olyan jelenség, amelyet egy hosszú történeti
szakaszban kellene megvizsgálni, de ma még nincs hozzá
időnk, és nincsenek meg hozzá az eszközeink.
Ilyen szakasz volt például az, amely legkésőbb
az első világháború óta létrehozta
azt, amit Hannah Arendt a totalitarizmus gyökereiről írott
könyvében (amin a későbbiekben gondolkodni és
amit faggatni fogunk). „A nemzetállam hanyatlásának
és az emberi jogok végének, a 'kisebbségek’
nemzeteinek és az állam nélküli népeknek”
nevezett. Arendt itt a kisebbségek modern vizsgálatát
javasolja, az „állam nélküliekét”, a „heimatlos”-okét,
a hontalanokét, a menekültekét, a deportáltakét,
az „áttelepítettekét”. Két nagy sokkot mutat
ki a két háború közt:
1. Először a menedékjog fokozatos eltörlése,
ami a hontalanok százezreit eredményezi. A menedékjog
„az egyetlen olyan jog volt, amely az emberi jogok szimbólumaként
jelent meg a nemzetközi kapcsolatokban”. Arendt emlékeztet,
hogy e jognak „szent történelme” van, és hogy „a quid
est in territorio est de territorio középkori elv egyetlen
modern nyoma”. (Egy „középkori elvből” meríti
ihletét kétségtelenül mindmáig -- erre
még visszatérünk -- a mi „menedékváros”
alakzatunk is.) „... De -- folytatja Arendt --, a menedékjog ugyan
tovább létezett a nemzetállamok korában, és
az egyén szintjén még a két világháborút
is túlélte, mégis anakronizmusnak érezték,
olyan elvnek, amely az állam nemzetközi jogaival összeegyeztethetetlen”.
Abban a korban, amikor ezt írta, 1950 körül, Arendt észrevehette
a menedékjog hiányát a nemzetközi jog „írott
törvényében” (például a Népszövetség
Chartájában). A dolgok kétségtelenül fejlődtek
azóta, mint erre rövidesen rámutatunk, de további
változások elengedhetetlenek.
2. A második sokkot Európában menekültek
nagy tömegben való érkezése váltotta ki,
ami oda vezetett, hogy elvetették a hagyományos menedéket
(hazatelepítés vagy az állampolgárság
megadása). De még nem találtak helyette semmi megfelelőt.
E traumák hatásának hosszas leírásával
Arendt kijelöli egyik feladatunkat, Chartánk és Alapszabályunk
perspektíváját. Nem beszél tehát a városról,
de a kettős sokk hullámában -- amelyet leír,
és amelyet a két háború közt helyez el
-- ma új kérdéseket kell feltennünk, amelyek
a városok sorsát illetik és azt a szerepet, amely
e páratlan helyzetben rájuk hárulhat. Hogyan határozzuk
meg újra, és alakítsuk ki a menedékjogot a
hazatelepítés és az állampolgárság
megadása nélkül? A város, a városok joga,
a városok új tekintélye olyan eredeti lehetőséget
nyitna itt meg, amelyet az állam- és a nemzetközi jog
elmulasztott megnyitni? Ugyanis nem fogunk habozni, hogy bejelentsük
végső törekvésünket, amely értelmet
ad tervezetünknek: amit akaratunkra hivatkozva „menedékvárosnak”
nevezünk, valójában nem egyszerűen a város
klasszikus és változatlan fogalmához hozzáadott
új attribútumok és új hatalom elrendezése.
Nem egyszerűen új állítmányokról
van szó, hogy gazdagítsuk a „városnak” nevezett régi
alanyt. Nem, a város más fogalmáról, más
jogáról, más politikájáról álmodunk.
Ez talán utópikusnak tűnhet, tudom, ezer okból,
de ugyanakkor bármilyen szerénynek tűnik is, az, amit
már elkezdtünk, bizonyítja, hogy valami ilyesmi már
elindult -- és ez a kaotikus haladás elválaszthatatlan
attól a turbulenciától, amely egy folyamat hosszú
időtartamán át hat a nemzetközi jog axiómáira.
Van tehát esély a városok vendégszeretetére,
ha egyetértünk abban, amiként hajlok erre, hogy felismerjük
Arendttel: a nemzetközi jogot jelenleg a szuverén államok
közti szerződések korlátozzák? És
hogy egy „világkormány” nem tudná elrendezni a dolgokat?
Arendt ezt is írta, ami szerintem ma is igaz: „... ellentétben
azokkal a humanitárius próbálkozásokkal, amelyek
a nemzetközi instanciákból származó új
Emberi Jogok Nyilatkozatát követelik, azt kellene elképzelnünk,
hogy ez az eszme túllép a nemzetközi jog aktuális
területén, amely a szuverén államok konvencióinak
kifejezéseiben és kölcsönös tradícióiban
még funkcionál; ám jelenleg nem létezik olyan
világ, amely a nemzetek fölött lenne. Ráadásul
ezt a dilemmát egy 'világkormány’ sem tudná
kiküszöbölni”. (kiemelés tőlem)
Ki kellene hegyezni és ki is kellene emelni azt, amit
a csoportokról és az individuumokról mond, amelyek
a két háború közt minden státusukat elvesztették:
nem csak állampolgárságukat, de még „hontalan”
státusukat is. Ma újra kellene értékelni ebből
a szempontból Európában és másutt egyrészt
az államok, az állami uniók, föderációk
és konföderációk kölcsönös szerepét,
másrészt a városokét. Ha van még olyasminek
értelme, mint a város neve és azonossága, és
helyes hivatkozás tárgya marad, akkor egy város talán
föl tud emelkedni a nemzetállamok fölé, vagy legalább
is fel tudja magát szabadítani bizonyos még meghatározandó
határok közt, hogy a szó új fogalma szerint szabad
város legyen, amikor a vendégszeretetet és a menedékadást
gyakorolja? A szabadság általában bizonyos olyan (diplomáciai
vagy vallási) helyekhez rendelte hozzá az immunitás
vagy a néha hozzáadott kivétel státusát
-- például a menedék jogát --, ahova a jogtalan
üldözések elől vissza lehetett húzódni.
Elvek és történelmi realitások
Ez lehetne feladatkörünk, ami elméleti feladat, de
tőle elválaszthatatlan a politikai megvalósítás.
Annál is inkább sürgős feladat, mivel a közvetlen
sürgősség összefüggésében a
horizont napról napra sötétedik. A számok mutatják,
hogy a politikai menedékjogot Franciaországban és
Európában egyre kevésbé tartják tiszteletben.
Franciaországban röviddel ezelőtt „a menedékjog
fekete évéről” beszéltek. Az érthető
csüggedés az oka, hogy a politikai menedékjogot kérők
száma folyamatosan csökken. Az OFRA (Office français
de protection des réfugiés et apatrides - Menekülteket
és hontalanokat védő franciaországi iroda)
szigorítja kritériumait, és feltűnő arányokban
csökkenti azok számát, akik megkapják a menekültstátust.
A kérvények visszautasításának száma
nem szűnt meg növekedni a nyolcvanas években és
a kilencvenes évek eleje óta.
A forradalom óta Franciaország egészen bizonyosan
hajlott arra, hogy nyitottabbnak mutatkozzon a politikai menekültek
irányában, mint más hasonló európai
országok, de e nyitás motivációi soha nem voltak
tisztán „etikaiak”, a morális törvény vagy a
tartózkodás (ethos), a vendégszeretet törvénye
értelmében. A 18. század óta tartó születésszám-csökkenés
Franciaországot liberálisabbá tette általában
a bevándorlás irányában, érthető
gazdasági okokból: szükség volt a dolgozókra,
és amikor a gazdaság fejlődik, nem nagyon figyelnek
arra, hogy különbséget tegyenek a gazdasági és
politikai motiváció közt. Ez különösen
igaz volt a 60-as években, amikor a gazdasági robbanás
természetesen fejeződött ki a vendégmunkások
iránti igényben. Azt is tudni kell, hogy az a menedékjog,
amelyből a francia alkotmány hosszú idő óta
ihletet merít, a maga törvényfogalmazó pontosságában
és pozitív jogi fogalmában újabb kori esemény
és meglehetősen szigorú. Az 1946-os alkotmány
a menedékjogot úgy határozza meg, hogy csak olyan
személyek kaphatják meg, akiket „a szabadság érdekében
végbevitt cselekedeteik” miatt üldöznek. Csak később,
1954-ben -- miután Franciaország 1951-ben aláírta
a genfi egyezményt -- terjesztik ki a politikai menekült ezen
meghatározását. Azokról az emberekről
van szó, akik kénytelenek elmenekülni, mivel „életük
és szabadságuk fenyegetett faji, vallási vagy politikai
okokból”. Kétségtelenül figyelemreméltó,
de újabb keletű kiszélesítés. Még
a genfi egyezmény előrelátott alkalmazása is
erősen korlátozott volt, és még igen messze
vagyunk Kant híres, az egyetemes vendégszeretetről
írt szövegében definiált kozmopolitizmustól,
amelynek határaira és korlátozásaira rövidesen
utalni fogok. Az 1951-es genfi egyezmény, amely kötelezte Franciaországot,
hogy tágítsa ki menekültjogát, csak az „1951
előtti európai eseményeket” veszi figyelembe. Nagyon
későn, a 60-as évek végén, pontosan
akkor, amikor a mára drámaian súlyosbodó folyamat
elindult, a genfi egyezmény által meghatározott területet,
helyet és adatokat (tudniillik amelyek az 1951 előtti európai
eseményeket vették figyelembe) 1967-ben kiegészítik
New Yorkban egy jegyzőkönyvvel, amivel végre figyelembe
veszik az 1951 utáni és az Európán kívüli
eseményeket is.
Mindig jelentős eltérés van a felvilágosodástól
vagy a francia forradalomtól örökölt nagy elvi menedékjog
nagylelkűsége és a történelmi realitás
vagy ezen elvek tényleges alkalmazása közt. Ez utóbbi
az engesztelhetetlen jogi korlátok által visszafogott, redukált
és ellenőrzött; az ellenőrzi, amit a La crise
du droit d’asile en France (A menedékjog válsága Franciaországban)
előszava a „kicsinyes” jogi tradíció összességének
nevez. Valójában a jogi hagyomány azért „kicsinyes”
és szigorú, mert a demográfiai-gazdasági érdek
irányítja, egyszóval a nemzetállam érdeke,
amely befogad és menedéket ad. A menekült státusa
nem ugyanaz, mint általában a bevándorlóé
vagy a politikai bevándorlóé. A menekültstátus
elismerése jóval azután is történhet,
hogy valaki gazdasági vagy politikai okból Franciaországba
belépett. Szüntelenül őrködnünk kell
tehát a státusok közti időnként kifinomult
különbségtételeken, annál is inkább,
mert a gazdaság és a politika közti határ sokkal
problematikusabbnak tűnik, mint azelőtt bármikor. A
jobb- vagy a baloldalon a francia politikusok gyakran beszélnek
„a bevándorlás kezeléséről”. Ez része
a választási programok kötelező retorikájának.
Márpedig amint Luc Legoux megjegyzi, a bevándorlás
úgynevezett „kezelése” gyakran azt diktálja, hogy
a száműzetés két formáját megkülönböztessék
-- a menekülést és a migrációt --, és
hogy csak annak adjanak menedéket, aki a legkisebb gazdasági
hasznot sem húzza a bevándorlásból. Ez a feltétel
abszolút határt ér el, vagy legalábbis afelé
tart: egy tisztán politikai menekült hogyan tarthat igényt
a befogadásra, és hogyan kaphat menedéket valahol
anélkül, hogy valami gazdasági előnyt is jelentene
számára új lakhelye? Természetesen dolgoznia
kell, és nem lehet mindig egyszerűen és teljesen a
befogadó ország terhére. Ez egyike azon konkrét
kérdéseknek, amelyekkel konvencióinknak nyilvánvalóan
foglalkozniuk kell: hogyan segítsünk a menedékvárosok
vendégeinek, hogy munka vagy kreatív aktivitás által
újra élő és tartós szövetet alkossanak
az új helyeken és gyakran új nyelveken? A gazdaság
és a politika közti ilyen megkülönböztetés
tehát nem csak absztrakt és inkonzisztens, hanem hipokritává
és perverzzé is válik; a végső határokig
megengedi, hogy szinte soha ne adjanak politikai menedékjogot, és
ugyanakkor, ha akarjuk, soha ne alkalmazzák a törvényt,
miután működésében teljesen opportunista
megfontolásoktól függene, melyek néha a választásokon,
máskor a politikai körülményeken múlnak,
továbbá a rendőrség szerkezetén, a biztonsági
fantazmagóriákon vagy realitásokon, a népesség
összetételén és a piacon. A menedékről,
a menedékjogról vagy a vendégszeretetről folytatott
diskurzusok tehát tisztán retorikai alibikké válnak.
Amint Legoux megjegyzi, „a menedékjog fogalmának egyre szigorúbbá
válásához vezető fejlődés eredményezte,
hogy a menedékjog a szegény országok lakói
számára működésképtelenné
vált Franciaországban”. A bezárkózás
e tendenciája általános: nemcsak általában
Európa esetében (feltéve, hogy valaha is lehetett
Európáról általában beszélni),
hanem az Európai Unió országainál is; ez néha
az az ár, amit a schengeni egyezményért fizetnünk
kell -- amit egyébként, mint Jacques Chirac kijelentette,
nem is alkalmaznak még teljesen Franciaországban. Abban a
pillanatban, amikor állítólag a belső határokat
felszámolják, az úgynevezett Európai Unió
külső határainak szigorúbb lezárása
felé haladnak. A menedékjog-kérők egymás
után kopogtatnak az Európai Unió valamennyi államának
ajtaján, és azzal végzik, hogy minden határon
visszautasítják őket. Azzal a kifogással, hogy
a száműzetésnek vagy a politikai üldöztetés
előli menekülésnek álcázott gazdasági
bevándorlás ellen küzdenek, az államok minden
eddiginél gyakrabban, visszautasítják a menedékjog-kérelmeket.
Amikor ezt nem kifejezett és indokolt jogi válasz formájában
teszik, akkor gyakran a rendőrségre hagyják a jogalkotást;
egy kurd esetét szokták idézni, akinek egy francia
bíróság hivatalosan elismerte menedékjogát,
és akit a rendőrség mégis visszaküldött
Törökországba anélkül, hogy bárki is
tiltakozott volna. Mint sok más példa, mint nevezetesen „a
vendégszeretet vétsége” -- amivel azokat vádolják
egyre gyakrabban, akik politikailag üldözötteket fogadnak
be -- emlékeztet a rendőrség, a rendőrség
státusa nagy és döntő problémájára,
először is a határőrző rendőrségére,
de a határ nélküli rendőrségére
is, amelynek nincs meghatározható határa, és
amely ennek megfelelően tolakodóvá és megfoghatatlanná
válik, amint ezt közvetlenül az első világháború
után Benjamin mondta Az erőszak kritikájáról
című írásában. A rendőrség
mindenütt jelenvalóvá és kísértetiessé
válik mindazokban a civilizáltnak mondott államokban,
amikor törvényt hoz, ahelyett hogy megelégedne a törvény
alkalmazásával vagy megfigyeltetésével. És
ez az igazság a teletechnológiák korában igazabb,
mint azelőtt bármikor. A rendőri erőhatalom,
mint már Benjamin mondta, „alakzat nélküli” és
„alak nélküli”, tehát felelőtlen: sehol nem megfogható;
a civilizált államokban fantomszerű megjelenésének
kísértete határok nélkül kiterjed. Benjamin
azt mondja, hogy a rendőrség „mindenre kiterjedő kísérteties
jelenség a civilizált államok életében”.
Esetünkben nem arról van szó, hogy a rendőrség
működésével szembeni igazságtalan és
utópikus vitát folytassunk azokról az esetekről,
amikor illetékességének megfelelően a bűnözés
ellen harcol (például a terrorizmus, a mindenfajta maffia-jellegű
aktivitás és a kábítószer-kereskedelem
ellen). Csak a rendőri illetékesség határainak
kérdését tesszük föl, és azon feltételekét,
amelyekben azokat gyakorolja éppen a külföldiek kapcsán.
A rendőrség új (állami vagy államközi)
hatalmával kapcsolatban a jog egyik legsúlyosabb kérdését
érintjük, amelyet a menedékvárosokra vonatkozó
chartánknak ki kellene dolgoznia, és be kellene írnia
hosszú távon egy befejezhetetlen harcba: körül
kell határolni azoknak a jogszerű hatalmát és
illetékességét, akiknek meg kellene maradniuk az egyszerű
rendőri adminisztrációnál, ami szigorúan
alá van rendelve a politikai hatalomnak, és azoknak az instanciáknak,
amelyek őrködnek az emberi jogok és egy kiterjesztett
menedékjog tiszteletben tartása fölött. Benjamin
imént idézett megjegyzéseinek szellemében Hannah
Arendt hangsúlyozta már a modern rendőrségnek
az új menekültek esetében tanúsított ilyen
növekvő és szokatlan hatalom-kiterjesztését.
Egy olyan megjegyzés után tette ezt, ahol a névtelenségről
és a hírnévről beszélt, amelyet az
Nemzetközi Íróparlamentben nekünk is szem előtt
kell tartanunk:
„Csak a híres személy képes esetleg válaszolni
a különféle társadalmi rétegekből
jövő menekültek örök panaszára: „senki
nem tudja, ki vagyok”; és nyilvánvaló, hogy a híres
menekült esélyei nagyobbak... A nemzetállam, miután
képtelen törvényt szolgáltatni azoknak, akik
elvesztették nemzeti kormányuk védelmét, a
problémát a rendőrség kezébe adja. Ez
volt az első eset Nyugat-Európában, hogy a rendőrség
saját elgondolása szerint cselekedhetett az emberek közvetlen
ellenőrzése során; a nyilvános élet
területén. Többé nem a törvény tiszteletének
és alkalmazásának eszköze volt, hanem kormányzó,
a kormánytól és a miniszterektől független
instanciává vált.”
Ez a probléma, mint jól tudjuk, ma súlyosabb,
mint valaha, és összegyűjthetnénk ennek jeleit.
Az utóbbi időben „a vendégszeretet vétségének”
nevezett vád ellen Franciaországban tiltakozó mozgalom
indult különféle szervezetek részéről,
ami széleskörű sajtóvisszhangra talált.
Az úgynevezett „Pasqua”-törvények szellemében
és azokon túl napjainkban a „Toubon-törvénynek”
nevezett terv kerül sorra. Ez a terv a parlamenti bizottságok
vizsgálata során a nemzetgyűlésben és
a szenátusban azt javasolja, hogy a terrorista cselekményekhez
vagy a „bűnszövetkezetekben való részvételhez”
hasonlóan kezeljék mindazt a vendégszeretetet, amelyet
a „szabálytalan helyzetben lévő külföldiek”
vagy egyszerűen a „papír nélküliek” irányában
tanúsítanak. Ez a tervezet valójában súlyosbítja
az 1945. november 2-i híres rendelet 21. cikkelyét, amely
már „bűntettként” határozta meg a szabálytalan
helyzetben lévő külföldieknek nyújtott minden
segítséget. Most a bűntettből könnyen „terrorista
tett” lesz. Ráadásul úgy tűnik, hogy ez a tervezet
ellentmondásban áll a Franciaország által is
ratifikált schengeni egyezménnyel -- amely nem engedi meg
a „papír nélküli” vagy „szabálytalan helyzetben”
lévő „külföldinek” nyújtott segítség
elítélését, kivéve, ha ez a segítség
„jövedelmező”.
A „menedékváros” fogalmat kétségtelenül
mi választottuk, mivel számunkra és azok számára,
akik a vendégszeretet etikáját művelik, történeti
jogcímmel bír. A vendégszeretet etikájának
művelése -- nem tautologikus ráadásul ez a nyelv?
Mindazon feszültségek vagy ellentmondások ellenére,
amelyek jellemezhetik, mindazon elfajulások, amelyek leselkedhetnek
rá, nem kell művelni a vendégszeretet etikáját.
A vendégszeretet maga a kultúra, és nem egy etika
a többi közt. Ahogyan érinti az ethos-t, azaz a lakhelyet,
az otthont, a családi tartózkodási helyet, éppen
úgy érinti az otthoni létmódot, az önmagunkhoz
és másokhoz való viszonyt, a másokhoz mint
a mieinkhez vagy az idegenekhez való viszonyt, az etika vendégszeretet,
minden részletében együtt létezik a vendégszeretet
tapasztalatával, bármilyen módon nyitják meg
vagy határolják le azt. De ugyanezen okból és
mivel otthon önmagunknak lenni [l’être-soi chez soi] (maga az
önmagaság) a másik fogadását vagy befogadását
feltételezi, akit eltulajdonítani, ellenőrizni, uralni
akarnánk az erőszak különféle módjai
szerint, létezik a vendégszeretet történetének
története, a (könnyen feltétlennek tűnő)
vendégszeretet törvényének és a törvényeknek
-- amelyek korlátozni, feltételhez kötni akarják
azáltal, hogy beleírják a jogba -- mindig lehetséges
az eltorzulása. Ebben a történetben szeretnék
szerényen, előzetes módon, néhány fontos
jelet kiválasztani.
Amit menedékvárosnak nevezünk, az először
úgy tűnik, több hagyomány, a nyugati, európai
vagy para-európai hagyomány több mozzanatának
kereszteződésére értendő. Egyrészt
felismerhetjük a héber tradícióban azokat a városokat,
amelyeknek fogadni és védeni kellett a menekülteket,
amikor üldözte őket egy vak és bosszúálló
igazságszolgáltatás vagy az, amit a szövegek
olyan „vérbosszúnak” neveznek, amely egy el nem követett
bűnt akart megbüntetni (vagy akaratlan cselekvőket).
Ez a védettségre és vendégszeretetre szóló
városi jog kazuisztikusan jól ki volt dolgozva, és
az ilyen fajta igazságszolgáltatás alapító
szövege kétségtelenül a Számok könyve:
Isten azt parancsolja Mózesnek, hogy alapítson olyan városokat,
amelyek, mint a Biblia szövege mondja, „a menedék” vagy a „védelem”
városai lesznek, és először „hat menedékváros”
alakul ki, sajátosan az „idegenek és a köztük lakó
vendégek számára”. Franciául két szép
szöveget áldoztak a menedékvárosok héber
tradíciójának, és szívesen emlékeztetek
itt arra, hogy különböző nemzedékek tagjaiként
ezen esszék szerzői két, Strasbourggal -- ezzel a
nagylelkű határvárossal, különösen európai
várossal, Európa fővárosával, első
menedékvárosunkkal -- szoros kapcsolatban álló
személy. Azokról az elmélkedésekről
van szó, melyeket Emmanuel Lévinas 1982-ben és Daniel
Payot 1992-ben „Les villes-refuges” és „Des villes refuges” címmel
adtak ki. Másrészt föl fogjuk ismerni a város
bizonyos önállóságának középkori
hagyományát: ez maga dönthetett a vendégszeretet
törvényeiről, a meghatározott, többes számú
és korlátozó törvény cikkelyeiről,
tehát már feltételeket szabott A vendégszeretet
nagy törvényének, e feltétlen, egyedi és
ugyanakkor egyetemes törvénynek, amely megparancsolta a kapuk
kinyitását mindenkinek, mindenki másnak, minden érkezőnek,
kérdés nélkül, annak igazolása nélkül,
hogy valaki honnan jön és kicsoda. (Tanulmányozni kellene
azt, amit az egyház általi „menedékeknek” neveztek,
és amelyek a városokhoz hasonlókká váltak,
és arra szolgáltak, hogy a menekültek védelmét
és életét biztosítsák; vagy még
az „auctoritas”-t, amely lehetővé tette a királyoknak
és az uraknak, hogy vendégeiket minden üldözéstől
megmentsék; vagy azt, ami Itália városai közt
történt a háborúzások idején, amikor
az egyik város védelmet nyújtott a száműzöttnek,
a menekültnek, a kitaszítottnak, aki a másik városból
jött; először is az írókra gondolunk, emlékszünk
Dante történetére, akit Firenzéből kitaszítottak,
és, ha jól emlékszem, Ravenna fogadta be). Végül,
ugyanebben a kereszteződésben megtalálhatjuk a kozmopolitikai
hagyományt, amely közös a görög sztoicizmusban
és a páli kereszténységben, amely hagyományt
örökölte a felvilágosodás, és amelynek
kétségtelenül Kant adta a legszigorúbb filozófiai
megfogalmazását híres esszéjében az
örök békéről. „A kozmopolitikai jognak az
egyetemes vendégszeretet feltételeire kell korlátozódnia.”
Itt nem tudom ezt a figyelemreméltó cikket vizsgálni,
és azt a hatalmas történetet, amelyet magában
hord anélkül, hogy megnevezné azt. A sztoikus kozmopolitizmust
Ciceró átvette; a páli kereszénység
újraindítja, radikalizálja és szó szerint
„politizálja” az egész ábrahámi vallás
első parancsait, például Izaiás „nyissátok
ki a kapukat” felszólítását -- amelyet azonban
pontosítottak a vendégszeretet leszűkítő
feltételei, tudniillik „az erős város”, „az állhatatos
város”, annak „üdve” vagy „biztonsága” (26.2). Szent
Pál modern neveket ad e felszólításoknak vagy
rendeleteknek. Ezek szintén teológiai-politikai nevek, mivel
kifejezetten meghatározzák a világpolgárságot
és a világpolgár-társiságot: „már
nem vagytok idegenek és jövevények, hanem az Isten országának
polgárai és családjának tagjai”. (Efezusiaknak,
2. 19-20.) Ebben a mondatban az „idegenek” (xenoi) fordítható
úgy is, mint vendégek (hospites); és a „jövevények”
mint „bevándorlók” a „paroikoi” fordításaként
azokat a szomszédokat is jelenti, akik egy szempontból fontosak
itt nekünk, a letelepedett idegen egy városban vagy egy országban,
politikai jog nélkül. Módosítok és keverek
több francia fordítást, Chouraqui-ét, de vizsgálnunk
kell itt közelebbről e szemantikai kérdések politikai
kockázatát és teológiai implikációit;
Grosjean-Léturmy fordítása a Pléiade kiadásában
például szó szerint annak terét jelenthetné
be, amit mi itt „menedékvárosnak” értelmezünk.
Akár ez lehetne a páli kozmopolitizmus szekularizált
változata, íme: „Ezért már nem vagytok idegenek
és jövevények (xenoi, hospites), hanem az Isten országának
polgárai és családjának tagjai (sympolitai
ton agion kai oikeioi tou theou; cives sanctorum, et domestici Dei)”.
Kant és az egyetemes vendégszeretet
„Abban a pillanatban, amikor a felvilágosodás e magunknak
követelt szellemében Kant megfogalmazza a kozmopolita jogot,
nem korlátozza ezt pusztán „az egyetemes vendégszeretet
feltételeire”. Két határt rendel hozzá, amelyek
számunkra gondolkodási teret nyújtanak és talán
az átalakítás vagy a fejlődés lehetőségét.
Melyek ezek a határok?”
Úgy tűnik, Kant először is mérték
nélkül kiterjeszti a kozmopolita jogot az egyetemes vendégszeretetre.
Ez a valamennyi emberre kiterjedő örök béke feltétele.
Ezt kifejezetten mint természetes jogot definiálja. Ez eredeti,
előírhatatlan és elidegeníthetetlen a megalapozásában.
Mint a természetjog esetén szinte mindig, fel lehet ismerni
egy szekularizált teológia örökségét.
Minden emberi teremtmény, minden véges ésszel bíró
lény testvéri részt kapott a „a földfelület
közös birtokából”. Elvileg tehát senki nem
tulajdoníthatja el jogosan az úgynevezett felszínt
(mint olyant, mint felületet), hogy megtiltsa egy másik ember
belépését. Ha Kant gondosan meghatározza, hogy
ez a közös jószág vagy hely kiterjed a „föld
felszínére”, akkor ezt azért teszi, hogy a világ
vagy egy szférikus és véges glóbusz egyetlen
pontját se vonja ki belőle (mondializáció és
globalizáció), ott, ahol elgondolhatatlan a végtelen
szétszóródás; de ez mindenekfölött
azért van, hogy kizárjuk azt, ami kiemelkedik, felépül,
felemelkedik a talaj fölé: a lakhely, a kultúra, az
intézmény, az állam, stb. Mindaz, még a talaj
is, ami nem talaj, és még ha a földre épül
is, nem kell, hogy feltétel nélkül minden érkező
számára feltétel nélkül megközelíthető
legyen. Hála e szigorú lehatárolás feltételének
(ami nem más mint a határnak mint országhatárnak,
nemzetnek, Államnak, nyilvános vagy politikai térnek
az intézménye), Kant két következményt
tud levonni és két rácsozatot beírni, amiről
holnap fogunk elmélkedni.
1. Először is kizárja a vendégszeretetet
mint vendégjogot; a látogatás jogára korlátozza.
A vendégjog külön tárgyát képezné
egy az államok közti sajátos megállapodásnak.
Kant így határozza meg a feltételeket, amelyeket közelebbről
kell értelmeznünk ahhoz, hogy tudjuk, mit kezdjünk vele:
„nem filantrópiáról, hanem jogról van szó.
Mit jelent akkor a hospitalitás, a vendéglátás
kötelezettsége? Egy idegennek azt a jogát, hogy másvalakinek
a földjére való megérkezése miatt ez nem
bánhat vele ellenséges módon. Kiutasíthatja,
ha ez életének veszélyeztetése nélkül
történhetik; amíg azonban békességben
tartózkodik helyén, nem támadhatja meg ellenségesen.
Nem a vendégjog az, amire annak igénye van. Ehhez
külön jótékony szerződés kellene,
hogy őt bizonyos ideig lakótársává fogadja.
Csupán a látogatás jogáról van itt szó.
Ez pedig minden embernek nyitva áll: hogy magát társaságul
fölkínálja, a földfelület közös
birtokának joga értelmében. Hisz ezen, mint gömbfelületen,
nem szóródhatnak el a végtelenségig: hanem
végre is egymást mégiscsak meg kell tűrniük
egymás mellett. És eredetileg senkinek sincs a föld
valamely helyén lenni több joga, mint másnak.”
A vendégjognak ez a korlátozása mint ami az Államok
közti megállapodástól függ, íme talán
többek közt ez az, amit meg kell vitatnunk.
2. Azután, a vendégszeretetet teljes gondolati
szigorával jogként határozva meg (ami fejlődésnek
tekinthető), Kant maga állapítja a feltételeket,
amelyek függővé teszik az állami szuverenitástól,
főként amikor a vendégjogról van szó.
A vendégszeretet a nyilvános tér nyilvánosságát
jelöli itt, ahogy ez mindig van a kanti jogi értelemben; a
város vendégszeretete vagy a magán vendégszeretet
függ a törvénytől és az állam rendőrségétől,
és ellenőrzésük alatt áll. Ez a nagy következmény,
különösen a „vendéglátás vétkei”
számára, amelyről korábban beszéltünk,
de a városok szuverenitása számára is, amelyre
gondolunk, és amelynek fogalma ma legalább annyira problematikus,
mint Kant idejében.
Mindezek a kérdések továbbra is homályosak
és nehezek, se elrejtenünk nem szabad őket, sem azt
a látszatot kelteni, hogy uralnak bennünket. Arról van
szó, hogy tudni kell, miként kell átalakítani
vagy fejleszteni a jogot. És tudni kell azt is, hogy ez a fejlesztés
lehetséges-e egy olyan történelmi térben, amely
egy, a minden másik iránt, minden jövevény iránt,
bárki legyen is az, a priori nyitott feltétel nélküli
vendégszeretet törvénye, és egy olyan vendégszeretet
feltételes törvényei között van, amely nélkül
A feltétel nélküli vendégszeretet Törvénye
jámbor, felelőtlen, forma és hatékonyság
nélküli vágy maradna, sőt, mi több, minden
pillanatban pervertálható lenne.
Tapasztalat és kísérletezés tehát.
A menedékvárosokkal kapcsolatos tapasztalatunk nemcsak az
lenne, aminek lennie kell várakozás nélkül, a
bűncselekményekre, az erőszakra, az üldözésre
adott, gyors és igaz, mindenesetre a létező jognál
igazabb válasz. A menedékvárosoknak ezt a tapasztalatát,
úgy képzelem el, mint ami helyt ad, helyt a gondolkodásnak,
és ez még mindig menedékhely vagy vendégszeretet,
egy jog és egy eljövendő demokrácia kikísérletezésének.
E városok küszöbén, ezen új városok
küszöbén, amelyek mások lennének mint ”új
városok”, a kozmopolitizmusnak egy bizonyos fogalma, egy másik,
talán még nem érkezett el.
- Ha - elérkezett...
- ... akkor talán még nem ismerték fel.
BOROS JÁNOS ÉS ORBÁN JOLÁN FORDÍTÁSA
(Derrida a menedékvárosok elsô kongresszusára
írta ezt a szöveget, melyet 1996 március 21-22 között
tartottak Strasbourgban az Európai Tanácsban az Írók
nemzetközi parlamentjének kezdeményezésére.)
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta
http://lettre.c3.hu