Lementem a faluba elemért, mert húzni kezdte a walkman
a szalagot. A zsaluk betéve, változatos kerítés-szériák,
reklámszatyor mocorog a nádtorzsák között.
A kikötő felé kerültem, csónak kotyogott
a vízben a mólóhoz kötve, fölötte felirat:
"Öbölrend. A kedvtelési hajózás ismérvei".
Elállt a szél; a víz és az ég egybesimuló,
szürke palasík, csak középen dereng valami arany
permet, a nyár emléke és ígérete. Tavaly
szeptemberben elhallgatott a Mövenpickes kocsi szignálja, kialudtak
a Tódiszkó fényei, a vidék tompa álomba
süllyedt; de most mintha megmozdulnának e kába tetszhalott
ujjai, szempillái rezegnek, és egyre hihetőbb, hogy
nemsokára ismét megrohamozzák a falut a nyaralók.
Megvettem az elemet, álltam a borfoltos pultnál, hideg
kólát ittam. Jól vagyok, gondoltam, jól érzem
magam. Baglyos mese ment a piros Junosztyon a nápolyik mellett.
Nemsokára megjöttek a maltergatyás kőművesek,
Csörszi, Csepi meg Balázs, hogy tízórai ürügyén
igyanak egy sört és csocsózzanak meg gépezzenek
egy kicsit. A diszkont tulajdonosa, Feri néhány napja berakott
egy összegémkapcsolt ezrest az automatába csalinak.
Mozgó üvegvitrin tele húszasokkal, időnként
megszólal: "money"; lökésre letilt: "verboten". Először
Csörszi gépezett, dobálta be a húszasokat, káromkodott,
mint a záporeső, mert az elején leesett neki három,
aztán semmi. Fogcsikorgatva adta át a helyét Csepinek,
és dühösen csócsózni kezdett Balázzsal.
A kőművesek óbégattak, a kisbaglyok huhogtak,
a gép "manizott", és akkor nyílt az ajtó, és
puhán belibegett ebbe a kicsi, fáradt és bonyolult
térbe egy vérpiros ruha, egy arany fülbevaló,
egy magasra tűzött konty, és Csörszi, Csepi meg
Balázs azt motyogták, szinte egyszerre, de anélkül,
hogy abbahagyták volna a csocsózást és a gépezést,
hogy szia, Klári.
Szevasztok, mosolygott Klári; mögötte a szikrázó
napszekér széttolta a felhőket, felfénylett
a Saponya út, és boldogan lengeni kezdett a cakkos szélű,
kék-zöld zászló az üszkös várhegy
tetején. Elém állt, és kért egy tasakos
capuccinót Feritől, aki a pult mögött a Tapolcai
Harsonát olvasta. Eltakarta a baglyokat, de bántam is én:
karcsú volt, álomszerű, mint aki nem is igazi, mint
egy gyönyörűen elzengő D-dúr akkord. Nem
akartam feltűnően bámulni, színleg a csocsót
figyeltem: Csörszi vadul pörgetett, a pingponglabdát a
középcsatár négyszögletes talpa alá
szorította, "én vagyok a brazilok", mondta, jobbra-balra
húzogatta a labdát, bepattintotta Balázs kapujába,
és felkiáltott, romanek!
Ahogy ott álltam Klári mögött, akiről
még csak azt se mondhatnám, hogy átnézett rajtam,
mert felém se pillantott, tudomást se vett rólam,
mégis, vagy éppen ezért, ahogy múltak a percek,
édesen sajgó, egyre erősödő nyomást
éreztem a gyomorszájamban. Fájt, hogy nem ismerem,
hogy számtalan szerencsés véletlennek kellene bekövetkeznie,
hogy egyáltalán beszélhessek vele, mielőtt
holnap elutazom. A lábam szabályosan odanőtt a keramitkockához;
hogy fogok innen kimenni?, kérjek még egy kólát?
Megint nyílt az ajtó, Liza nővér lépett
be, és azt mondta eléggé utálatos hangfekvésben
a kávéját kavargató Klárinak, szevasz,
Klári, hát te még élsz? Kiderült, hogy
ugyanarra a kirakatrendezői tanfolyamra jártak, és
érződött, hogy nem becsüli sokra Klárit,
amit én vele összefüggésben inkább jópontnak
könyveltem el Klári oldalán.
Csak sejtem, hogy kerültem vissza a kastélyhoz; manizni
kezdett a gép, fizettem és kislisszoltam. Arra eszméltem,
hogy a déli torony felé baktatok, és Vendel bácsi,
az öreg gondnok egy villanyoszlop tetején imbolyog fölöttem.
A fényes kampókon mászott fel, és most egyik
kezével kapaszkodott, másikkal a tévéantenna
drótját cibálta. Nem köszöntem neki, nehogy
leessen. Észrevett, és a hogylétem felől érdeklődött.
- És Vendel bácsi? - kérdeztem vissza.
Kihúzott egy drótot a szerelvényből, bekapta,
és egy harapófogóval nekiesett a foglalatnak. Háta
mögött magasodott a kastély konyhájának
a kéménye; ahogy erőlködött, füstcsík
szivárgott ki a füléből. Eszembe jutott, hogy
edzettebb villanyszerelők olyan erejű áramütést
is kibírnak rezzenéstelenül, ami szénné
éget egy bivalycsordát.
- Láttad a lányt? - kérdezte a dróton keresztül.
- A pirosruhás? Csak nem a maga lánya?
Nem válaszolt, a vaskampóba kapaszkodva az összegabalyodott
drótokra koncentrált.
- Mivel foglalkozik? - kérdeztem, hogy valami közelebbit
megtudjak Kláriról.
- Antennát szerelek.
- Nem maga, a lánya.
- Ő? - húzta a szót. - Ő művész.
- Művész? És mit művészkedik?
Kivette a szájából a vezetéket, most meg
úgy tűnt, hogy a nyelve és a foga megfeketedett, de
közben a füléből is egyre vastagabban dőlt
a füst. Rámnézett, és azt mondta: - Ő
a Dörti Lédi Tapolcán a Nirvánában.
Kellett egy kis idő, hogy megemésszem a hallottakat;
aztán még megkérdeztem: - Szereti csinálni?
- Mire Vendel bácsi energikusan megtekerte a vezeték lecsupaszított
végét. - Persze, hogy szereti, mondom, hogy ő a Dörti
Lédi, még jó, hogy szereti.
Elbúcsúztam, a szobámba mentem; talán többet
is megtudtam, mint amennyit szerettem volna. Az ablakon három légy
sétafikált a túlélés vakmerő
reményének hetykeségével. Liza nővér
az egész kastélyban mindenhová sárga matricákat
ragasztott: "halkan", még a vécébe is a lehúzó
mellé, mert egyik főszabály, hogy halkan kell lenni.
A rádióra is ráragasztotta, a hangszóróra,
úgyhogy tényleg halkabban szól, sőt a villanykapcsolóra
is, mert ott muszáj észrevenni.
Végignéztem az ablakból a Saponya úton,
a diszkont bejáratára tapadtam, hátha megvillan bentről
Klári piros ruhája. Gúvadtan, de erőtlenül
reflektorozott a napkorong, a lankák fölött kajlán
lengedezett egy sárkányrepülő. A mandulafa a
kőkerítés mellett virágba borult, minden reggel
belobban az egyik, mint egy járvány, vagy mintha versenyeznének.
Gratulálok, kicsi fa, csak nehogy jöjjön egy dideri hajnal,
és letépje színes szirmocskáidat, halvány
levélkéidet, letördelje nyújtózkodó
ágacskáid gyönge díszeit, és úgy
járj, mint a park fejedelme, az óriástölgy: tavaly
nyáron kiszáradtak a gyökerei, és egy novemberi
éjszaka nagyot puffanva az illatos avarba dőlt, és
immár testetlenül, a hiányával tündököl
az ovális rét közepén. A kancsós nő
szobra mellett az öreg kertész hajladozott kockás flanelingben,
a növények tövébe szúrt fémtáblákat
tisztogatta drótkefével, majd előreballagott, és
a fészer előtt próbaképpen beindította
a fűnyírót.
A két hét során, amit pihenésképpen
a kastélyban töltöttem, Anita, a barátnőm
minden este felhívott, az albérlőtársairól
csacsogott, és búcsúzásképp bevallotta,
hogy még mindig és örökre és egyre jobban
szeret. Annál csúnyább dolog a fülbevalós
Kláriba, Tapolca Dörti Lédijébe beleszeretni
- mégse tudtam őt kiverni a fejemből.
Mikor visszaértem a fürdőszobából,
egy sárga overállos ember állt a szőnyeg közepén,
hátán dobozzal, barázdált csövek lógtak
belőle. - Nem lesz több légy - mondta, és permetezni
kezdett. Okleveles rovarirtó, spriccelt és távozott.
- Egy ideig ne tessen szellőztetni - mondta búcsúzóul.
Mivel a kertész még mindig a fűnyírót
szerelte - galádul bír durrogni egy ilyen kaszamasina -,
kiültem a kastély másik oldalán a nagyteraszra.
Tucatjával rajzottak az égen a sárkányrepülők,
szabálytalan, kék mezőkre osztották az eget.
Egy idős bácsika telepedett mellém, aki az ebédlőben
a szomszéd asztalnál ült, és elmesélte,
hogy az utóbbi években sorban meghaltak a rokonai, majd a
barátai is mind, és ő ebbe lassanként bele
is nyugodott, de most utoljára ugyanazon a héten a közvetlen
szomszédja valamint a temetőkertész, aki a családi
sírt gondozta, a két utolsó ember, akivel valamiféle
társasnak nevezhető viszonyt tartott fenn, különböző
okból és különböző körülmények
között, amire most nem térne ki, ám annál
váratlanabbul elhaláloztak, mintha annak, akivel ő
kapcsolatban áll, sőt most már ott tart, hogy akár
csak szóba elegyedik egy teljesen közömbös szituációban,
annak automatikusan a halál fiává kellene lennie.
Valami azt súgta, hogy távozzak, de csak néztem
a sárkányrepülőket, ahogy játékosan
billegtek a fátyolos ég alatt.
A temetőkertész búcsúztatása után
olyan határtalan szomorúság lepte meg, folytatta a
bácsi, olyan földöntúli elkeseredettség,
hogy a farkasréti temető megállójában
álldogált órákon keresztül a botjára
görbülve, míg végül egy buszsofőr,
aki sokadszorra pillantotta meg, értesítette a mentőket.
Néhány hét múlva beutalták ide pihenni,
de Somodi doktor, a kezelőorvosa nemsokára betegállományba
vonult, és sötét híresztelések kaptak
lábra, hogy a Somodi doktor már nemigen fog praktizálni,
mert a napjai meg vannak számlálva a "csöndes gyilkosnak"
nevezett prosztatarákból kifolyólag.
- Somodi doktor tanulmányúton van - vigasztaltam meg
- , és a legkiválóbb egészségnek örvend.
- Ó - mondta - , az nagyszerű.
Fogalmam se volt, hogy ki az a Somodi doktor.
Búcsút vettem tőle; egy légy a szobámban
mintha felgyorsult volna a mérgezéstől, körülzizegte
a villanykörtét, méteres árnya eltakarta a falon
Pinchas Zukkermannt, akinek a képét mindenhová magammal
viszem, mert ő a nagy példa, aki egyszerre tudott hegedű-
és ugyanakkor brácsavirtuóz is lenni.
Utolsó nap most is hatalmába kerített az érzés,
hogy a körvonalaim szétzilálódnak, a tárgyak
is hangulatokká, bizonytalan jelentésekké esnek szét,
miközben otthoni életem díszleteinek és kellékeinek
az emléke plasztikusan felerősödik, mintha a lelkem
egyik felét előreküldtem volna, és már
csak félszívvel, tompított érzékekkel
vennék részt az itteni, maradék idő eltöltésében.
Körbesétáltam: szia, ágy, szia, asztal, szia,
fotel, aztán az ablakban állva búcsút intettem
Klárinak, aki valahol a sötétbe burkolózott faluban
talán az igaz szerelemről álmodik.
Másnap hajnalban az első osztályú kupéban
ringatózva Budapest, az otthonom, a kedvesem és a próbaterem
felé, biztos voltam benne, hogy nem látom többé
Klárikát, de ez a gondolat akkor már nem tűnt
olyan nyugtalanítónak.
Tévedtem, találkoztunk, ha azt a valakit még "én"-nek
nevezhetem, aki néhány hónap múlva a vonyarcvashegyi
diszkó táncparkettjén magához ölelte őt,
és azt súgta a fülébe, hogy miért félnék
magamat rád bízni?
Az "előreküldött lélekdarab" teóriáját
alátámasztandó rögtön a vonatút elején
három hívás érkezett Pestről, mintha
éreznék erősödő jelenlétemet. Sala
lediktálta a próbaterminusokat, anyámtól megtudtam,
hogy levelem érkezett a rendőrségtől, amit
utólagos engedelmemmel felbontott, és egy idézést
talált benne ma délelőttre a Gyorskocsi utcába.
Aztán Anita hívott, most ébredt fel, és elmondta,
hogy nélkülem semmi értelme az életének.
Szeretlek, mondtam, és úgy is éreztem; kikapcsoltam
a mobilt; jól vagyok, gondoltam, jól érzem magam.
A szürke csíkokra szálazódó tájat
néztem, és figyeltem, ahogy a két szétválasztott
lélekrész, mint két összekulcsolódó
kéz, egyesül bennem és fölöttem.
Bibliográfia
GARACZI László
Plasztik
Magvető, 1985
A terület visszafoglalása a madaraktól
Magvető, 1986
Tartsd a szemed a kígyón!
Holnap, 1989
Nincs alvás!
Pesti Szalon, 1994
Bálnák tánca
Pesti Szalon, 1994
Mintha élnél
Jelenkor, 1995, 1999
Pompásan buszozunk!
Jelenkor, 1998
"Prédales"
Magyar Lettre Internationale, 25
"Tánc, méreg, alkohol"
Magyar Lettre Internationale, 27
(Farkas Zsolttal, Kukorelly Endrével, Marno Jánossal,
Németh Gáborral)
"Beszélgetés a posztmodernről"
Magyar Lettre Internationale, 29
"Mész, mész és csak kolbász"
Magyar Lettre Internationale, 32
"Találkozás a bolondok tornyában.
A kanál"
Magyar Lettre Internationale, 34
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta
http://lettre.c3.hu