stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Dragan Velikic
BUDAPESTRŐL, TELJESSÉGGEL SZEMÉLYESEN

(BRÉMA) - Ez a történet Anton čonkaŠ kovácsműhelyében veszi kezdetét.

A Rakovčev utcából egy kaŠtanjeri földszintes ház két széles ablakát és bejárati ajtaját láthatja csak a szemlélődő; KaŠtanjera a hétből az egyik domb, melyen Pula városa fekszik. A belépő először is meglepődik az egész házon végighúzódó folyosó hosszán, amely a belső udvarra, a műhelyig fut ki. Ennek külső falánál egy vaslépcső vezet fel a vízszintes tetőre, ahonnan az egész város látható, mert a ház a KaŠtanjera csúcsán helyezkedik el. A megfigyelő így tapasztalatot szerezhet a pozíció fontosságáról is.

A huszadik század hatvanas éveinek elején nyolc éves vagyok, a Pál utcai fiúkat olvasom, iskola után pedig gyakran Anton čonkaŠ műhelyében kötök ki. Anton úr abban az időben hatalmas lámpákat készített kovácsoltvasból, melyek idővel mesterműhelyének felismerhető kézjegyévé váltak az óváros utcáin. S amíg Anton čonkaŠ lámpákat kovácsol, addig én a műhely sarkaiba vetem be magam, a megkopott szekrényekben kotorászom, s mintha múzeumban lennék, a polcokon lévő tárgyakat nézegetem. Kutakodásaim mindig annál a polcnál fejeződtek be, melynek központi helyén egy kávédaráló volt, amit az első világháború után Budapesten készített Anton čonkaŠ apja. Az öreg čonkaŠ (utónevét csak azért nem említem, mert elfelejtettem) egy időben Budapesten, ahol maga Anton is született a húszas évek végén, tartotta fenn kávédarálókat készítő műhelyét.

Anton úr valójában a barátom volt. Órákon át ülünk műhelyében egy papír fölé hajolva, amire Anton keze ceruzával jegyzi fel a pesti helyneveket, kimondva az utcák és terek neveit is. Anton úr megpróbálja elmagyarázni nekem, hol is van a Pál utca. Akkor hallom először az "út", "utca", "tér", "körút" szavakat. Egy polc tetejéről Anton leveszi Buda és Pest metszetét. Emlékszem egy szökőkútra, a Duna-partra, mely fölé odametszették a várfalakat, egy hídra, amint elúszik alatta egy hajó. Emlékszem a tőle ajándékba kapott fekete-fehér képeslapokra, amelyek az utóbbi harmincöt évben a dolgok láthatatlan útját járva elvesztek a könyvek lapjai közt vagy a fiókok mélyén. Semmiféle erőfeszítéssel sem tudok már visszaemlékezni több képeslap-részletre. De mégis, erőlködés nélkül is mindig tudom, hogy az egyiken egy napernyős nő állt a csemegekereskedés előtt. A bolttulajdonos nevét Attila hun hódító iránti csodálatom miatt jegyeztem meg. Az ő neve túlélte a századokat, hogy egy pesti csemegekereskedés cégérén kapjon újra helyet.

2. 1967 júniusában a zeneiskola igazgatója közölte velünk, hogy a csehszlovákiai Trenčin felé utazva meg fogunk állni Budapesten.

Arra gondoltam: végre látni fogom a Keletet.

Anton čonkaŠ úr elmagyarázta, hogy mi, akik Jugoszláviából utazunk Budapestre, a Keleti pályaudvarra érkezünk meg. A Keleti magyarul azt jelenti - Kelet. Azon a nyelven, amelyen Anton felfedeztette velem Budapestet, a nyelven, amely többé már nem létezik, s amelyet, amíg volt, szerbhorvátnak neveztek, szóval e nyelven a Keleti magában rejti a repülni (leteti) igét. Emiatt a budapesti vasúti pályaudvar számomra mindig is egy babiloni szó volt, egy szó, amelyben összekeveredtek a nyelvek, egy szó, amely a mi nyelvünkön a repülést jelentette, egy másik nyelven pedig a Keletet. A fejemben összekuszálódtak a dolgok: a Kelet az, ami repül, illetve az, ami felé repülnek, és ami felé repülnek, az Budapesten van. Budapest az a hely, ahová azok érkezhetnek meg, akiknek szerencséjük van, csak ők repülhetnek el Keletre, csak ők kaphatják el azt, ami repül.

Tehát arra gondoltam: végre láthatom a Keletet.

A buszok, melyekkel iskolai zenekarunk és énekkarunk utazik, a Keletinél állnak meg. A sofőrök elmagyarázzák, hogy a pihenő félórás, a tanárok elmagyarázzák, hogy ne távolodjunk el a buszoktól, az igazgató elmagyarázza, hogy kész elmagyarázni mindent, amit nem értünk, az egyik segédsofőr pedig elmagyarázza, hogy a sofőrök senkit sem fognak megvárni. Félve és izgatottan szállok ki a buszból, rögtön megállok, hátizsákom belső zsebében kotorászom, hogy leellenőrizzem, megvannak-e még az Anton čonkaŠtól kapott forintok, majd lassan a kijárat felé indulok. A Keletből megyek ki, nem is megyek messzire, megállok a kijárat mellett, a képeslapárus kioszkjánál. Nem azért akarok vásárolni belőlük, hogy bárkinek is küldjek, hanem hogy megőrizzem őket. A képeslapok őrzése számomra akkor és ma is a feledés és emlékezés állandó folyamata volt. S ma, ahogyan akkor is, a képeslapokat nem valami különleges helyen őrzöm, hanem a könyvekben szórom szét őket, könyvtáram minden könyve egy-egy képeslapot rejt magában, de idővel persze elfeledem, melyik könyvben melyik képeslap van, a helyek és látványok összekeverednek, elfelejtődnek, a képeslapok eltűnneka könyvekben. Nem tudom őket többé akaratom szerint megtalálni. Csak reménykedhetem, hogy egy napon éppen azt a könyvet fogom kinyitni, amelyben a keresett képeslap lapul.

E budapesti látogatásról részletesebben is beszámolhatok. Csak egy dolgot felejtettem el, minden másra kristálytisztán emlékszem.

Azt feledtem el, hogy meddig válogattam a képeslapok között, valószínűleg a čonkaŠ-féle fekete-fehér metszeteken látható valamelyik látványt kerestem, amely azonban a maga intimitásában nem létezett a retusált színes budapesti képeken, melyeket 1967 júniusában tettek ki a Keleti pályaudvar egyik trafikjának ablakába. Minden másra világosan vissza tudok emlékezni: amikor visszaértem a parkolóba, az autóbuszok már nem voltak ott. Riadtan szaladgáltam minden irányba, én, a beijedt gyerek, elveszve a Keleten, orosz katonák mentek el mellettem, leállítottam őket, pánikba esve próbáltam elmagyarázni, hogy elvesztem, nevettek, egyik vállon veregetett, és akkor, hiszen csodák nyilvánvalóan vannak, odajön hozzám a fagyiárus, aki beszéli a nyelvemet. A fagyis elvezetett az elveszett tárgyak osztályára, a jugoszláv nagykövetség, azaz egy nagykövetségi ember jött értem, azt mondja, adni fognak nekem egy rendkívüli papírt, hogy visszatérhessek Jugoszláviába, amennyiben a busz nem fordul vissza értem. Így kezdődött el életem leghosszabb napja.

A jugoszláv nagykövetség hivatalnoka a fiatalkorú bűnözők részére fenntartott otthonban hagyott. Ülök az óriási helyiségben, néhány asztalon sakktáblák. A teremben még tíz fiú és lány. Ketten sakkoznak. Hallom, magyar nyelven, a "Marina, Marina" kezdetű dalt, nem mozdulok, várom, még mindig ijedten, hogy történjék valami. Később elengedem magam, és sakkozom az egyik fiúval. Néhány óra múlva megjelenik egy meseszép fiatal lány, s mesét mond nekem: a barátaid biztosan tudják, hogy elvesztél, s hiányzol nekik, így mondta, mintha mesét mesélne. Találunk egy autót, amely ma este elvisz Csehszlovákiába. A meséje igaz volt, egyedül arra nem emlékszem, milyen nyelven mondta el. Késő este egy autó hátsó ülésén hagytam el Budapestet, képeslapok nélkül, de meglelten. Még mielőtt elaludtam volna, Pest gyengén megvilágított utcáit néztem, amelyeken sokáig tekeregtünk, míg kijutottunk a labirintusból.

Ez volt minden. Budapest nem került újra az utamba egészen a kilencvenes évek elejéig. Akkor megváltozott országom térképe, az én földemen kezdtek eltűnni a városok és a nyelvek. A templomok és a vasútállomások repülni kezdtek: a levegőbe. Ezzel a változással magam is utassá váltam, aki valahol a köztes területen él, és aki sehol sincs. Belgrád és Bécs közt, a Budapesten megálló vonaton utazva éltem. Álltam tíz percet a vonatablakban, s néztem a Keletit, a helyet, ahol huszonöt évvel korábban elvesztem. A Keleti pályaudvaron a vonatablakban való ácsorgás rituáléja mindig ugyanakkor ismétlődött meg, persze attól függően, Belgrádból vagy Bécsből érkeztem-e. Ez a rituálé magába foglalta az "elveszettségről" való gondolkodást is. De sohasem gondolkodtam el azon miután elvesztem Budapesten, hogy valaha is sikerült-e magtalálódnom, vagy talán még mindig, akár egy szellem, a Kelet felett repülök. Egy másik dolgon elmélkedtem: azon, hogy abban az országban, ahonnan érkezem, milliók csak egyet akarnak - hogy elvesszenek, de mégis életben maradjanak.

3.1999. március 24-én kora reggel elhagytam Belgrádot, és az Avala expresszel Budapestre utaztam. Először életemben a Keleti nem egy "köztes tér" volt, nem egy pont, ahol az utazás csak megszakad, nem a továbbutazásra való várakozás helye. A Keleti először vált utazásom céljává. Elmentem a Kecskeméti utcai lakásra, hogy egy meghatározatlan időre ott rendezkedjem be, hogy ott kezdjek el élni, s hogy az egyik általam kiválasztott asztalnál, mely szinte érintetlenül várt rám, elkezdjek írni. Fél órával később elszámolok négyig, kinyitom a bejárati ajtót, és belépek egy másik történetbe, egy másik térbe. A mese, valószínűleg, Grimmé. Rögtön a bejáratnál egy magas és kövér szakács vár, fehérbe öltözve, egyik kezében nagy kést, a másikban cigarettát tart. A szakács mellett kövér, hatalmas macska áll. A szakács és a macska rám bámulnak, figyelmesen követik minden mozdulatom, egyikük sem mozdul, elmegyek mellettük, észreveszem a szakács kötényén a pecséteket, és észreveszem azt is, hogy mögöttük, egy előszoba faasztalán szárított hús van, s megértem, egy vendéglő konyháját látom.

A tér panoptikus. Bementem a belső udvarba, ahonnan az épület összes lakásába be lehet jutni. Az ablakok egymásra tekintenek. Látható a lakások belseje, az emberek magánélete mások tekintetének van kitéve. Nincs hová elbújniuk. Egy paradoxonra gondolok: a város, melyben elvesztem, valójában egy olyan város, ahol semmit sem lehet elrejteni. A lakások ablakai képernyők, melyen a mindennapok kis titkai láthatók. A lakásomig vezető úton láttam, hogy a hetes számú lakásban a fiú az asztalnál ül és eszik, a kilencesben egy öregasszony fekszik az ágyban és cigarettázik, a tizenegyesben szőke nő ül a fogorvosi székben. Kinyitom a tizenhármas számú lakást, a függönyök le vannak engedve, a lakásban sötét van és fojtogató légkör, odamegyek az ablakhoz, széthúzom a függönyt, kinyitom az ablakot, és megint a szakácsot és a macskát látom, amint rám bámulnak. Ülök a fotelben, bekapcsolom a tévét, s megtudom, hogy fél órája, abban a pillanatban, amikor leszálltam a Keletin, elkezdődött Jugoszláviában a háború.

4. Két nappal később a fiam szintén ugyanazzal a vonattal utazott Budapestre. Az a tény, hogy ebben az órában tizenhárom éves, akárcsak én 1967 júniusában, amikor elkeveredtem a Keleti pályaudvaron, a tény, hogy a fiam ugyanabban a városban lel menedékre, mint amelyben én egykor elvesztem, szinte mitikus félelem és hála elegyét hozta létre bennem, amelyet minden pillanatban éreztem, barátkoztam vele, s amelyre mint a világhoz való új viszonyulásként szoktam rá.

Így a fiammal kezdtem el felfedezni a várost. Volt egy rendszere: először az antikváriumokban vett régi Budapest-térképeket kezdte el tanulmányozni, a háború előtti város térképét, aztán a háború utániét, a közlekedési hálózatokét, az utcák és terek hálózatát. Majd a mai város térképeit kezdte el nézegetni,figyelmesen, láthatóan minden részletet emlékezetébe vésve. Aztán útnak indultunk a Budapesten sárga színű villamosokkal. A fiam mindent elmagyarázott: hová mentek egykor, a háború előtt a villamosok, miért nem mennek ma ugyanazokon az útvonalakon, miért jobbak vagy rosszabbak a mai útvonalak. Lefestette egyes terek háború előtti képét, leírta a ma már nem létező épületek homlokzatait, összehasonlította a maiakkal, s akkor megértettem: ő, a saját fejében, folyamatosan építi és bontja Budapestet, több Budapestet lát egyszerre, az ő szemében minden tér terek sokasága, s a múlt is élő képként tűnik fel egy-egy éppen elkapott látvány közepette. Így sokasodik a látvány, a város megsokszorozódik, történetek élednek fel, és olyan valaki hívja őket elő, aki éppen hogy csak megérkezett a városba, valaki, aki nem ismeri a városban beszélt nyelvet, valaki, aki tizenhárom évesen elhelyezte magát egy múltban és jelenben, s így felfedezett egy területet, amelyen úgy települhet meg, mintha mindig is itt lett volna. Ekkor azt is megértettem: a fiam elutasította, hogy száműzetésben éljen, elutasítja az elveszettség érzését, s hogy felfedezett egy óriási várost, melyet Budapestnek hívnak, azért, hogy megtalálhassa benne minden emlékével együtt az egész jövőjét.

Berendezkedtünk budapesti mindennapjainkra, ez azt jelenti, mindennapos rituálék szerint kezdtünk el élni: elindultunk reggel a nagykörúton a négyes vagy hatos villamossal, leszállva a Margit hídon átgyalogoltunk a hasonnevű szigeten. Az Árpád hídnál megvártuk a Népstadion irányába haladó egyes villamost. Hamarosan felismertük a trafikosokat, a virágárusokat, a hidaknál és a földalattik bejáratánál összegyűlt koldusokat, az ezüstékszert árusító, ránk mosolygó szőke elárusítónőt, a város különböző pontjain hegedülő lányt.

Volt egy másik variáns is: elindultunk a negyvenhetes vagy negyvenkilences villamossal a Gellért Hotelig, majd felmásztunk a Citadellára. A pont, amelyről Pest áttekinthetetlen utcáira nézhetünk, arra a kilátásra emlékeztetett, amelyet Anton čonkaŠ egyemeletes házának tetője is nyújtott. Azokban a pillanatokban bármelyik várost láthattam volna, amelyet csak el akartam képzelni.

5. A fejemben már egy nagy halomnyi magyar szó létezik, egy egyszerre teli és üres halmaz.

Teli, mert ezekre a szavakra emlékszem, meg tudom őket ismételni, léteznek, a saját szavaimként is léteznek - valamiféle emlékek a múltból, az életből, melyet most újrakezdek.

Üres, mert nem tudom, mi mindent is jelentenek e szavak. E szavakra úgy emlékszem, mint ahogyan a saját nevére emlékszik az ember, mint egy jelek közötti kapcsolatra, melyek valami egyedülállót, megismételhetetlent jelentenek, egy személyt, aki e vezeték- és utónévvel kószál a világban, egy személyes szóval, mely őt túl fogja élni, pontosan úgy, ahogy a nevünk is túlél bennünket, megnevezve minket a halálunk után is, mindörökké, egy sírkövön vagy valakinek az emlékezetében.

Itt van például: a Pillangó utca. Ezt a nevet Pillangó ulicára fordítottam le, azaz le sem fordítottam, mert azt hittem, egy névről van szó, egy utcáról, mely valakinek a nevét viseli. Úgy sétálok Budapesten, mintha éppen megérkeztem volna Babilonba, egy olyan isten akaratát teljesítve, aki még mindig nem dühös ránk, és nem ábrándult ki belőlünk, mindennek megvan a maga neve, lefordíthatatlanul, és ezért rögtön érthetően. Az az érzésem, hogy megértek minden szót, hogy belakják testemet a szavak, rögtön intim és baráti viszonyba lépve velem. Nem érzem azt, hogy a nyelv ellökne magától.

Ezen az érzésen semmit sem változtatott az, amikor egyik barátnőm mosolyogva magyarázta el, hogy a Pillangó lepkét jelent. Az én fejembe viszont a "pillangó" attól fogva egy lepke saját neveként íródott be. Van "Pillangó lepke", s az Budapesten él. És mit jelent Budapest? Vajon ez egy személynév, egy megismételhetetlen és egyedüli arc? A személyneveket csak tudatni lehet valakivel illetve megjegyezni. Nem lehet róluk elmesélni egy történetet. Ezért nem tudok én egy történetet se elmondani Budapestről.

6. E sorokat Észak-Németországban írom, Bréma városában. Napok óta, amikor megérkezem a számomra ösztöndíjat biztosító intézménybe, a kedves hivatalnoknő a frankfurti könyvvásárról szóló újságkivágásokat nyom a kezembe. Akkor jöttem rá, hogy itt egy tévedésről van szó, amikor a magyar írók könyveiről szóló szövegek mellett előzékenyen egy magyar nyelvű folyóiratot is ideadott.

"Tessék, hogy valamit a saját nyelvén is olvashasson."

"De hát én nem tudok magyarul."

"Hogyan, Ön nem Budapestről jött?", kérdezte érezhetően meghökkent hangon.

"De, Budapestről jöttem, de nem tudok magyarul, és azt gondolom, nem is vagyok magyar."

'Ah, vagy úgy. Azt hittem, Ön magyar író."

"Nem, belgrádi író vagyok, de már hat hónapja Budapesten élek. Bréma után Budapestre megyek vissza."

Nem először történt meg, hogy Budapestet megemlítve a "visszatérni" igét használtam. Egy idő óta már tényleg Budapestre térek vissza az utazásaimról? Ott a lakcímem, amit száműzetésként, ideiglenesen élek meg, de azon a címen én nem turistaként lakom. Budapesten mindenem megvan, amivel a turisták nem rendelkeznek azokban a városokban, melyeken átutaznak: van fogorvosom a Villányi úton, írógépet javító mesterem a Szív utcában, megvan a Körhöz címzett vendéglőm a Sas utcában, ahová minden utazásról való visszatéréskor elmegyek vacsorázni, jókedvűen, hogy ismét láthatom Lajos, a pincér arcát, a pincérét, aki emlékszik rám és nagy vendégszeretetéről bizonyosságot adva mindig szerbül köszön "jó estét", azon a nyelven teszi ezt, amelyet nem is ismer, és amelyen csak azért szólít meg, hogy mutassa, nem vagyok teljesen egyedül.

Ott, Budapesten vannak az antikváriumok is, melyekben kedvenc irodalmamat, a régi bedekkereket vásárolom. Noha Belgrádból egyetlenegy könyvet sem hoztam el, mert az elutazás előtti estén rájöttem arra, hogy bármilyen könyvválasztás hiányos lenne, és nem tudhatom előre, hogy egy pillanatban melyik könyvre lesz majd szükségem, pár hónapos Budapesten élés után kisebb könyvtárat gyűjtöttem össze - magyar klasszikusok angolra fordított műveit, Budapestről szóló monográfiákat és tíz bedekkert. Tehát budapesti könyvtáramban magyar írók könyvei is megtalálhatók, mintha mindig is tudtam volna magyarul, mintha soha semmi mást sem olvastam volna. Ha a könyvtár egyfajta személyi igazolvány, akkor én ugyanazzal a névvel élek ugyan, de egy új igazolvánnyal, egy új múlttal, mely a magyar irodalom története.

De mindből a legfontosabb az, hogy Budapestre úgy térek vissza , ahogyan az emberek hazatérnek, mert e város vendégszeretetének arca van.

Szerbhorváth György fordítása
 
Bibliográfia:

VELIKIC, Dragan

"Belgrád"

Magyar Lettre Internationale, 33
 


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta

http://lettre.c3.hu
 


C3 Alapítvány        LETTRE - EPA

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret