stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



DRAGO JANCAR
HARANGZÚGÁS

1975 augusztusát írtuk, amikor M. város lepusztult börtönében meghallottam azt a történetet, amit itt megpróbálok szinte részletekbe menően elismételni. Fülledt éjszakák során mesélte a történet hőse a közeli szálloda teraszáról a párán át beszűrődő zenei aláfestéssel. Emlékszem, a folyosón álltunk az ablaknyílásnál, amely úgy a könyökünknél kezdődött, és pontosan szemben volt azon cella ajtajával, amelyben azt a nyarat töltöttem. Néha széket hoztunk magunknak, pedig tilos volt. Az elbeszélő azonban szerette a részleteket, így nem végezhettünk állva és röviden, egész idő alatt figyelte, vajon valóban lejegyzem-e a dolgokat. Amikor az elbeszélés közben elmozdította a pillantását egy bizonyos pontról a rácsok között, a pillantását, amely a szállodai zenekar hangjaival átszőtt sűrű esti párát kutatta a messzeségben, kutatta a múltat, kutatta az álmokat, akkor ezzel a különös pillantással mindig megkereste, nem a szememet, hanem a tintaceruzámat. Miért nem írsz? kérdezte szomorúan, ha a ceruza pihent. Ez fontos. Amikor látta, hogy a ceruzacsonk siklik a papíron, őszinte boldogság fogta el. Írj, mondta, írj le mindent, ez történelem. A déli büntetés-végrehajtó intézetben lezajlott híres lázadás elbeszélője, tanúja egyszersmind résztvevője engem választott Josephus Flaviusának. Ismerte Flavius A zsidó háború című könyvét, és biztos volt benne, hogy "tárgyilagosan visszatekintve" ezek az események, vagyis a zsidók lázadása és Masada ostroma sohasem történtek volna meg, ha nincs Josephus Flavius, aki mindezt pontosan leírja, nem csupán az eseményeket, hanem néha még a két fél álmait is. És ez történik azokkal az eseményekkel is, amelyeknek ő volt a tanúja, ez történik az ő egész életével, ha nem lesz senki, aki majd beleírja a történelem emlékezetébe.

Elbeszélőm mindenképpen különös férfi volt. A Livadán lezajlott lázadás történelmi vezérei közül, akiket a végén széttelepítettek az akkor nagy ország sok-sok börtönébe, hogy a dolog minél előbb feledésbe merüljön, hogy ne szolgáljon mintául többé soha senkinek, és hogy utána eltöröljenek minden nyomot; e híres magányosok közül bizonnyal ő élvezte a legnagyobb tekintélyt. Nyomait nem lehetett eltörölni, epikus események egész csóváját vonta maga után, akármerre járt. Még életében legendává lett. Amikor megérkeztem M. város lepusztult börtönébe, és az alagsori cellában, amit "átmeneti helyiségnek" hívtak, vártam a felsőbb emeleteken való elhelyezésemet, egy hosszúidős fiatal fogoly az ablakhoz ugrott, és mintegy lázban égve felordított: ő is itt van, Keber is itt van! Én nem láttam egyebet, csak egy lábat talpától a térdéig, sok lábat szürke nadrágban és súlyos cipőben, ahogy százlábúként araszoltak az ablak előtt a délutáni sétán. Okos fiú voltam, és megkérdeztem, honnan tudja, hogy az ott Keber, mert én csak cipőket és nadrágszárakat látok. Társam szárazon, némi megvetéssel közölte: csoszog. Nem tudom, milyen megvetésben lett volna részem, ha kiejtem a kérdést, amely már ott volt a nyelvem hegyén, mármint hogy kicsoda is Keber. Olyan lett volna, mintha egy történelem szakos egyetemi hallgató megkérdi, ki volt Spartacus vagy kicsoda Robespierre. Keber volt az a név, amit azon a nyáron, M. város lepusztult börtönében tisztelettel ejtettek ki, életéről olyan történetekről szálltak szájról-szájra és még tovább, amelyektől a közönséges tolvajoknak, csalóknak és garázdáknak egyszerűen elállt a lélegzete: a zöld barettes Keber hullák között aludt Vietnamban, behajózta az óceánokat, Dominikában tábornokok sorakoztak előtte tele gatyában, Oroszországban nők kíséreltek meg érette öngyilkosságot; amikor egy sikeres postarablás továbbá hitvány árulás következtében rendőrök jöttek érte, egész zászlóalj kísérte, lezártak egy ljubljanai városnegyedet, és ellenőrizték a városból kivezető valamennyi utat. De mindezt és a többi fényes tettet nem övezné ekkora dicsfény, ha nem pont Keber lett volna az, aki kirobbantotta a nagy lázadást Livadán, és kitartott benne a végsőkig. A rendelkezésemre álló egyetlen verzió szerint, és ez M. város börtöneinek verziója volt, Keber kétség kívül első és utolsó hőse volt a híres lázadás eddig még meg nem írt történetének. Talán más legendás vezérek, akinek cselekedeteit ez a történet ugyancsak megörökíti, "tárgyilagosan és visszamenőleg", másképp látják az egyénnek az emberiség történetében betöltött szerepét, de kérdem én: kit ismernének fel közülük már a pincezárka ablakán keresztül, ha csak talptól térdig volnának láthatók? Jellegzetes csoszogó járását, a csoszogás ritmusában imbolygó kissé zömök testet, az emelt főt a már kopaszodó halántékkal, a távolba azaz a börtönfalig, mégis valahogy a távolba, vagyis át a falon túlra szegeződő sasszemet, oda, ahol tengerek vannak, sivatagok és erdők, nagyvárosok utcái és távoli kikötők hullámtörői.

Minden nagy embernek megvannak a maga apró gyengéi. Kebernek is. Tulajdonképpen két gyengéje volt, és e kettővel sem foglalkoznék ehelyütt, ha nem bírnának sorsdöntő jelentőséggel a Livadán lezajlott felkelés kirobbanásánál és viharos folytatásánál. Az elsőre hamar figyelmeztettek: Keber ki nem állhatja az trágár, obszcén, sértő mozdulatokat; a felfelé bökő középső ujjat, a behajlított könyökkel történő karlendítést, a here szemérmetlen markolászását sőt a fogak közt tartott fogpiszkálót sem. Elvárta, hogy jelenlétében az emberek illedelmesen viselkedjenek, bármennyire is szokatlan volt ez az ottani körülmények között. Aki ezt az illemtant nem tartotta be, az figyelmeztetésben részesült, a legközelebbi kihágás esetén pedig nem sok jóra számíthatott. Veszélyesebb volt Keber másik gyengéje, amelynél nem létezett semmiféle jelzés, csak azonnali büntetés, váratlan dühkitörés, amely sebesüléssel vagy bútorok összetörésével végződött. Az obszcén mozdulatoknál még szakított némi időt a gondolkodásra, de ezeknél is rosszabbul viselte tudniillik az evőeszközzel való csörömpölést. Láttam, amikor egy nap az ebédnél megmerevedett a tekintete, az arcán meg furcsa árnyékok kezdtek futosgálni és hullámzott az összes arcizma, egészen a halántékán lévő kis kopaszságig, állkapcsa őrölt valamit, és egy pillanat alatt csend lett az asztalnál. A szerencsétlennek, aki kanalával még mindig a csajka fenekén kotorászott, kitépték kezéből az evőeszközt, és várták, mi következik, vajon elmúlik-e a vész, vagy balul végzi az illető. Akkor elmúlt. Harangoznak, magyarázta este, akkor már krónikás voltam, és méltó a bizalmára. Harangoznak a fejemben. Nem szabad zörögni a csajkával, mondta, mert akkor harangozni kezd a fejem. Másnak is harangoznak a fejében, mondtam. Nem harangoznak, mondta kissé dühösen, nem vagyok harangtorony. Nekem zúg a fejem, zzzz, éles zengéssel, fémesen. Ez veszélyes, mondta, megpattanhat egy ér az ember fejében. Ha erre gondolok, még jobban zúg.

A hajó-, laktanya- és börtönkörülmények között persze mindkettőt nehéz volt elkerülni, ezért elég gyakran hallott harangzúgást, és ezért gyakran keveredtek meglehetős és még nagyobbak zűrökbe azok, akik nem tudtak a nagy ember e két gyöngeségéről.

Amennyire nem állhatta az obszcén mozdulatokat és az evőeszközzel való kaparászást, annyira szerette a tintaceruza siklását a papíron, a siklást, amely megörökítette tetteit és gondolatait. Néha úgy éreztem, alig várja az esti órát, amikor nekiállunk, időnként nekiülünk a dolognak, néha már előttem odaért a folyosóablakhoz. Szigorúan zárt részlegből érkezett, sohasem tudtam, hogy volt képes kikerülni onnan. Elvégre is vastag vasajtón kellett átjutnia. De minden este eljött, és minden este folytatódott az elbeszélés. A vacsora és a tízórai takarodó közötti idő szabad volt, s egyben ez volt az üresség ideje is. A cellaajtókat kinyitották, egyesek az emlékeik közötti bolyongással töltötték ki az űrt, mások beszélgetéssel, megint mások zugivással. A osztrák-magyar időkből itt maradt vaskos falak közé, amelyek napközben megóvtak bennünket a nyári hőségtől, estelente észrevétlenül bekúszott a mámorító augusztusi pára, s vele a zenekar hangja, amely a szálloda teraszán játszott a széles utca másik oldalán. E hangok miatt volt e szabadidő még inkább a fejekben és a mellekben tátongó űr ideje. Az esti üresség, amit némelyek az emlékezet problémájaként fognak fel, mások szorongásként, s amit a műveltebbek melankóliának neveznek, különös dolog, amit meg kell tölteni valamivel. Ezt töltötte meg a történet hőse és az ő krónikása estéről-estére igaz és álomszerű eseményekkel a nagy lázadás történetéből. És így az elektromos gitár és orgona hangjai között a falak közé szűrődött a csaták zaja és a tűzvészek fénye, melyek megvilágították a fellázadt Livadát, annak bátor és hitvány tetteit. Kevéssel tíz előtt a szálloda zenekara eljátszotta a "Besa me mucho"- t, ami azt jelenti, "Erősen csókolj", és kiderült, hogy ez a dal is e történelmi személy múló gyengeségei közé tartozik. Ingerült lett valahogy, hiszen az ember idebent sohasem adhatja át magát érzelmeinek, soha. Ilyenkor esett még néha szó Leoncáról vagy a két ogyesszai nőről. Néha egy káromkodással kezdte, a káromkodás nem volt obszcén, a káromkodás érzelmi és retorikai mankó volt csupán, és rövid mondatokkal folytatta valami régi szerelemről, amit csak később szőttem hősi elbeszélésének szövetébe.

Úgy tűnik, hogy legendás utazásai és csatározásai közepette különös erővel hatott rá a Masadában, a Holt-tenger mellett fekvő ősi zsidó erődben tett látogatás. Ez az út nem tartozott a legendás opushoz, rövid turisztikai program volt csak Leoncával, bár olyan hatalmas hatást gyakorolt rá, hogy gondolatban és elbeszélésben is szüntelenül visszatért hozzá. Valahogy megszállottja volt ennek az utazásnak Jaffától Jeruzsálemen és a Holt-tengeren át Masadába. Az utolsó órában, mielőtt elváltunk volna, valami mondattal mindig visszatért ehhez az utazáshoz. Úgy tűnt, valamifajta megvilágosodást élt át azon a helyen. Nem tudta vagy nem akarta elmondani, mifélét, csak azért vélem így, mert Menahem, Eleazar és más régi lázadók, akiket magasztos hitük hajtott meg az ő nagy és rettenetes Istenük, annál inkább megszállva tartották, minél inkább töltötték ki valós életét fémes csengésükkel a csajkákhoz dörgölt kanalak meg a felmutatott mutatóujjak.

Miután a zenekar a szálloda teraszán eljátszotta a "Besa me mucho"- t, és miután a vastagon búgó csöngő takarodót jelezett, miután megcsikordultak a zárak és megcsördültek az őrök kulcsai, miután elhangzott az utolsó esti cukkolás, krákogás, a vizeletcsorgás, a hánykolódások és az első horkolások, én minden éjszaka erre az emberre gondoltam, az életére, a lázadásra, amit győzelemittasan végigvezetett. Szabadok és hatalmasak a képzelet szárnyai, amelyek éjszakánként ott csattognak a világ összes zárkája körül. Ezért nem csoda, hogy történetünk hőse gyakran kapcsolta össze sőt cserélte föl a Judeában rég lezajlott eseményeket azokkal, amelyeket maga is átélt, az álmokat, melyeket a börtönökben ugyanazon szárnyak hordoznak, a tényleges helyzettel, az égi utakat a földalatti vakond-léttel.

Azóta húsz év telt el, a Livadán kitört lázadástól még több. A zsidó háború és Masada ostroma óta pedig teljes 2000 esztendő. Ki tenné tűzbe a kezét minden leírt szó pontos értelméért? Megpróbáltam hogy, amennyire tőlem telik, hiteles tudósító legyek, legalább annyira, amennyire hősünk hiteles tanú volt. Csak a Livadán kitört lázadás és a zsidó háború meg Masada ostroma közti gyakori összehasonlításai alkalmával engedtem meg magamnak néhány rövid történeti magyarázatot Josephus Flavius segítségével, hogy az olvasó legalább megközelítőleg tudja, mi volt hősünk fejében a gyakori harangzúgáson kívül.

Akkor még nem tudtam, hogy a zúgás a szabad tengeri térségekből érkezik, amelyeken láthatatlan jelek utaznak a távírász kajütjébe. Minél zártabb egy tér, annál több benne a távoli hang és az utazó álom.

Mindaz, ami a fejében volt, gyakorta volt álom, és mint elmondta, az álmokkal kezdődött minden. De ahogy a hajdan volt Heródes királynak sas vájta ki álmában a szemét, és ez rettenetes jövendölést jelentett, a templom összedőltét, a júdeai felkelést, a királyság vesztét; így jövendölték meg az álmai is a vihart, amely lecsapott Livadára. Mert azonban a végül elmosott álmokban is valaki, egy nő zörgő konzerveket nyitogatott, gyík volt a fejében, és mi egyéb lehetett ez, ha nem rossz jel.

Kibírhatatlan sóvárgás volt a fejében. Egy vonat zakatolása gyermekkorában, tenger síkja, amint egy hajó siklik rajta, egy meleg női szoba a külvárosban. Olyan elviselhetetlen, hogy megsemmisült, hogy szét akarta vetni a fejét és a világot.

*

Mielőtt minden égett volna, mondta Keber, mielőtt mindent elöntött volna a füst, a tűz, a lárma, a rombolás és a szirénák vijjogása, mielőtt Livadán végigszántott volna a gonosz tomboló folyama, csend volt, akkora csend mint a világ keletkezésekor. Azt álmodtam, hogy Odesszában vagyok, azt álmodtam, hogy Odesszában fekszem, és eleinte semmi sem volt körülöttem, aztán lett egy ágy, aztán tudtam, hogy körülöttem ott az a kis lakás, és még mindig teljes a csend. Aztán finom kaparászás hallatszott a falban vagy a padlóban vagy hol, mintha valami féreg netán svábbogár rágcsált volna. A kaparászással együtt érkezett a tenger csobbanása, amely szépen elöntötte a kaparászást, és én tudtam, hogy jó nekem, habár valahol valaki folyamatosan vájkál. Álmomban kinyitottam a szemem, pontosan emlékszem, ott volt a pokróc, amellyel kettéválasztották a lakást, kinyitottam a szemem és az ágy szélén, közel és mégis messze ott ült Mása. Elmosolyodott, nem mondott semmit, mégis hallottam, hogy azt mondja, milyen sokáig aludtál, egész délután. Álmodom, minden valahogy más, és ugyanakkor teljesen valószerű. Most jöttek a hangok, még mindig szelídek, csak az a rágcsálás és kaparászás nem szűnt sehogy sem. Mása, mondtam, svábbogár van a házban, gyík van a falban, hallom a kaparászását. Mása mosolyogva rázta a fejét. Nem gyík, mondta, de valójában nem mondta, a mama zörög.

Álmomban most majdnem teljesen felébredtem. Az utcáról beáradt a langyos fekete-tengeri délután. Hozta azt a megnyugtató lármát, gyerekzsivajt, kutyaugatást, a háttérből hallani lehetett a kikötő zsongását, a kikötő hajó tülkölését, a mólón várakozó emberek moraját. Mása rám mosolygott, éreztem testének illatos melegét. Odesszában vagyok, gondoltam, csak tizennégy nap múlva indul a hajóm, Mása meleg az alvástól, a falban gyík rágcsál, de halkan, nagyon halkan. Mása, mondtam, jól érzem magam, mondtam, bár nem mondtam valójában, Mása, itt maradok.

Aztán egyszerre az a kaparászás és rágcsálás a falban és a padlóból bekúszott a helyiségbe, felkönyököltem, mi ez? Semmi, felelte. A mama, kinyitja a konzerveket. Azokat a konzerveket, amelyeket én hoztam a hajóról, mert Odesszában nem volt élelem, ellátási mizéria volt, kis lakás volt, pokróccal kettéválasztott lakás, abban lakott Mása és Katyerina, Mása anyja, aki mint gyík a falban, idegesítően zörgött a konzervekkel. És egyszerre nem volt többé jó, egyszerre nem tudtam többé, maradt-e még álmom. Katyerina, kiáltottam, mivel már a fejemet fúrta szét, lyukat fúrsz a fejembe a konzerveiddel. Katyerina jól megtermett asszony volt, Nagy Katalinnak hívták a tengerészek, erős melle volt és még erősebb keze, melyekkel masszírozni tudott és mindent, és azzal az erős kezével tépte fel a konzervek fedelét. Katyerina valamit visszamordult odaátról, és még hangosabban, még élesebben, még fémesebben vájódott a fejembe. Ezt nem bírom, mondtam. Mutattam Másának, mit nem bírok: ezt a borzalmas fémes hangot, amint két fém összecsikordul, hangyák futkároznak a hátamon le és föl a fejemben, és az zúgni kezd. Gyerekkoromtól fogva ki nem állhatom. Megmutattam Másának, mit nem bírok, ezt a csikorgást. Mama, hagyd abba, kiáltotta Mása oroszul. A mama nem hagyta abba, de akkor is késő lett volna már, ha abbahagyja, a hangyák már benne voltak a fejemben, és már zúgott a fejem. Hatalmas gyík volt benne, amely levájta magát a koponya feneke alá, éles fogaival rágta a belsejét, vágta a fémes részeket, a hajó tülkölni kezdett, az utcán a gyerekek visítani kezdtek, talpra ugrottam, Mása kiáltott valamit, a mama abbahagyta, de már késő volt. A fémes hang, a fémgyík, a hajótülök, minden egybeolvadt abba a zúgásba, amely szétviszi a koponyát, talpra ugrottam.

A börtöncsengő fémes konzerves hangjával vágott bele az éjszakába, élesen elvágta az éjszakát a reggeltől, a fejem tompa volt a gyík súlyától és éles a fogaitól. Egyszerre nem volt sehol Mása, se a tenger csobbanása, sem a hajó, mely arra várt, hogy elhajózzak tizennégy nap múlva vagy amikor akarom, csak az a hang volt a helyiségben, a cellában, a hatalmas börtön folyosóin és a fejemben, főként a fejemben.

**

Lehunytam a szemem, fejemre húztam a takarót, kicsit megpróbáltam visszatérni Odesszába, Másához, a szabad hajóhoz, amely türelmetlenül várta, hogy kifusson a tengerre. De a cella sarkában valaki lehúzta a vécét, a víz lezúdult a vécékagylóba és az álmokat, és velük Odessza maradékát is levitte a börtön pöcegödrébe.

Most valóban nem volt többé sehol semmi, nem volt Mása mosolya és testének illatos melege, semmi nyílt kikötő, mindent elvitt a víz, csak az átkozott börtöncella volt és az ugyanazon helyiségben leöblített átkozott ember ürülék ott a súlyos és zsíros vászonfüggöny mögött. A reggeli homályban jött valaki elő abból a büdös, algás posványból. A sliccét gombolta. Itt vagyunk, Keber, nem ám Odesszában. Semmi sem maradt, csak a gyík a fejemben, annak a vájkálása.

A csengő utolsó búgó, fémes hörgéseivel elhallgatott, de nem a fejemben, nem a fejben. Ott többé-kevésbé megmaradt egész nap. Egész nap velem mozgott, minden lépésnél éreztem lüktetését, a gyíkét, amely lassan mozdult a koponya héja alatt, a sasét, amely a szememet vájta, a konzervek csikorgását, a csengő fémesen éles hangját, amint az agyhártyát hasítják.

Jól emlékszem, hogy az ebédnél hallottam, ahogy a kanál megkoccan Johan arany fogán.

- Abbahagynád? - mondtam.

- Mit hagyjak abba? - mondta, - a zabálást?

- A baszogatást - feleltem, és lecsaptam a villámat az asztalra, és odamentem a kantinablakhoz, ahol megvártam, hogy kinyissák az ebédlő ajtaját, aztán a csordával együtt kiaraszoltam.

- Mi bajod, ember? - csámcsogta Johan, aki jött utánam a fogpiszkálóval az aranyfogai között. Azt feleltem, kicsit zúg a fejem.

- Mintha - mondta és még egy fogpiszkálót dugott a szájába - mintha kicsit ideges volnál.

Persze hogy egy kicsit ideges voltam, szó se róla. De távolról sem úgy, ahogy később állították, hogy azért voltam ideges, mert nem jött levél Leoncától, meg mert pocsék volt a kaja, és mert nem raktak át más cellába, mert nem engedték meg mindjárt, hogy megnézzük a kosárlabda mérkőzést, és mindazért, amit elbír a jegyzőkönyvek papírja meg a hivatalnokok és a börtön pszichopatáinak locsogása. Semmi ilyesmiről nem volt szó.

Persze vannak napok, amikor a levegő tele van elektromossággal, amikor senki sem léphet senki tyúkszemére, vannak persze napok, amikor a levegőben érezni a bolondórát. Ma mind látják, hogy az a nap olyan volt. A farakások mögött piálás folyt, TerŠ ič látogatási tilalmat rendelt el, a kosárlabda mérkőzéssel estig huzakodtak. Nem tudom, mit írnak az igazságügy minisztérium és a rendőrség irattáraiban, nem is érdekel. Én belevágtam a tévét az ablakba, én voltam az, aki megfogta a készüléket és beledörgöltem az ablakba, hogy csak úgy csattant, és minden beleállt az ablakfélfákba meg a rácsokba. Én tudom, hogyan kezdődött és miért. És mindaz, ami következett, azután, hogy kirobbant, a visszafojtott erőszak áradata, amely áttörte a zsilipet, minden az én fejemben kezdődött annak az éjszakának és reggelnek az álmaiban.

***

Mi dühített fel. Az Öreg azután, hogy mindennek vége lett, amikor Masada elesett, megkérdezte, mi dühített fel annyira. A trágárság, mondtam, az a trágár, obszcén, disznó mozdulat. Nem mondtam, hogy már a fejem is zúgott, reggeltől fogva, a konzervektől, a harangtól és attól, ahogy leöblítették az álmaimat. Hogy később, a kosárlabda mérkőzés előtt lecsillapodott, és hogy a kis foglár, Disznó Albert trágár mozdulatára valami erőset mozdult a fejemben, hogy a gyík fémes hangon annyira belevágott a hártyába, hogy teljesen begurultam. Az Öreg nem tudta visszafogni a nevetését. A jó Öreg egész életét a foglyok között töltötte, sok börtönnek volt igazgatója, ismerte a trágárságokat. Ez nem nevetséges, mondtam, a fickó egész idő alatt provokált, odaállt a képernyő elé, aztán disznólkodott a gumibottal. Az őrnél időnként gumibot is van, mondta az Öreg. Az ujjai közé dugta, úgy dörgölte azt a gumibotot mindenki szeme láttára. Ja úgy? Mondta az Öreg. Ez tényleg trágárság. Elég nagy disznóság, mondtam.

A hivatalos jegyzőkönyv azt írja, mondta az Öreg, hogy a balhé azért tört ki, mert kikapcsolta a közvetítést. Az később történt, mondtam. Az az ember, mondtam, Disznó Albert, nagy disznó. És ennek az embernek a trágár mozdulata miatt kellett mindent szétverni? A zsidó háború, mondtam szintén egy trágár mozdulat miatt kezdődött. Ugyan már, Keber, mondta az Öreg, a történelem egészen más. Dehogy más, mondtam, a római katona egy ilyen mozdulattal sértette meg a zsidókat. Az egyiknél elszakadt a cérna, fölkapott egy követ, aztán szétrombolták a várost és így kezdődött. Engem meg Disznó Albert fegyőr dühített fel a gumibotjával meg a seggével, amivel odatámított a képernyő elé, és főként pedig azon a napon reggeltől fogva egész nap zúgott a fejem.

****

Hogyan következett be tulajdonképpen a lázadás 66-ban, és csapott át pusztításba, gyújtogatásokba, ostromba, hosszadalmas háborúba? Mi robbantotta ki? Josephus Flavius úgy gondolja, egy régi jóslat volt a lázadás indítéka. Egy kétértelmű jóslat, amit a szent könyvekben találtak, és ami azt jövendölte a zsidóknak, hogy egy az ő országukból származó férfi lesz a világ ura. Más történészek úgy vélik, hogy abban az időben Palesztinában vallási és társadalmi okokból eluralkodott és egyre fokozódott a bizonytalanság, a feszültség és a zűrzavar légköre. Közvetlen oka azonban a húsvéti ünnepekben történt incidens volt. Egy trágár mozdulat váltotta ki. A húsvétot ünneplő Jeruzsálemben egy római katona, aki a templom bejáratánál állt őrt, obszcén mozdulatával megsértette a zarándokokat. Minden baj kezdete egy trágár mozdulat. Két évezrede él ez a mozdulat a latin kultúrában. A trágár balkéz hüvely- és mutatóujja kört alkot, a trágár jobb kéz mutatóujját a trágár személy bedugja abba a körbe vagyis a lyukba. Azt mondják, hogy a római katona a lándzsájának a nyelét dugta át azon a lyukon. Ezt olyan hosszú ideig művelte, hogy a zarándokokban felforrt a vér. Óriási tömeg érkezett Cesareába, hogy tiltakozzék e sértés ellen. A római helytartó úgy csillapította le az elégedetlenséget, hogy kivégeztette a bűnöst. De ezt a lépést túl sokáig halogatta. Különböző végeken már megkezdődtek az összecsapások. Jeruzsálemben hamarosan ezután teljes lett a felfordulás. A lázadás terebélyesedni kezdett, sorjáztak a mészárlások, a lázadók legyilkolták Cestius Gallus cohortját, elfoglalták Masadát és leölték annak legénységét. E pillanattól fogva a zsidók egyöntetűen a háború mellett voltak. Titus Jeruzsálem felé menetelt, ahol tombolt a polgárháború, és dühöngött az éhínség. A rómaiak lerombolták a templomot, beteljesedett a régi jóslat. A zsidók egész római garnizonokat mészároltak le országszerte. Eljött az ideje a második jóslat beteljesítésének, a felkent és elhivatott férfiú, Menahem ideje.

Gállos Orsolya fordítása
Bibliográfia:

JANCAR, Drago

Kaján vágyak

Osiris, 1997

Az angyal pillantása

Jelenkor, 1997

"Jelentés Hetedhétországból"

Magyar Lettre Internationale, 4.

"Törzsek vagy Európa"

Magyar Lettre Internationale, 6.

"Augsburg"

Magyar Lettre Internationale, 7.


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta


C3 Alapítvány        LETTRE - EPA

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret