RITTERSPORN GÁBOR
Karnevál és egyéb lazaságok
- a 30-as évek nem-hivatalos szovjet folklórjáról
-
Nem könnyű képet alkotni a szovjet lakosság
affinitásairól, lojalitásáról és
ellenszenveiről: különösen olyan régmúlt
időkből, amilyen a háború előtti évtized.
A levéltárak megnyitásáig forrásaink
a hivatalos diskurzus reprodukciói voltak, távol attól,
amit az egyes egyének tapasztaltak, hittek, gondoltak, mondtak vagy
tettek. A kutatóknak voltaképpen ma is nagy nehézséggel
jár, hogy elkerüljék annak a csapdáját,
hogy a szovjet emberek önképét azonosítsák
azzal a képpel, amit tanácsosnak láttak magukra venni.
Ez a nehézség egy olyan kultúra feltételezéséhez
vezethet, amelynek paramétereit a rezsim önreprezentációja
alapján határozták meg, és amelynek képletét
állítólag internalizálta a szovjet polgárok
többsége.
A kutatóknak hosszú ideig leküzdhetetlen módszertani
problémákkal kellett szembenézniük. Az 1989 előtt
hozzáférhető források nagy része mindenek
előtt negatív lenyomata volt az olyan ügyeknek, amelyekkel
a hivatalos szerveknek szembe kellett nézniük, amiről
nem lehetett nem tudomást venniük. Maguk az ügyek nem
jelennek meg bennük szükségképpen, különösen,
ha olyan zavarba ejtő dolgok kerülnek elő, mint az olyan
beállítottságok, nézetek és attitűdök,
amelyek aligha összeegyeztethetők a rendszer által bevezetett
normákkal. A levéltárak megnyitása óriási
dokumentum-anyagot tárt fel arról az igen sokféle
viselkedési-, gondolkodási- és cselekvési módról,
amelyek létezését alig lehetett elképzelni
szovjet körülmények között. Ezek a megnyilvánulások
jelentős eltérést és egyes esetekben szembeállást
is mutatnak a rendszerrel olyannyira, hogy ezek az új értesülések
a szovjet kultúráról kialakított képet
is kell, hogy befolyásolják.
Ugyanakkor a levéltári források hitelessége
nem teljesen kétségbevonhatatlan. Végül is az
új adatok zöme hivatalos dokumentumokból származik,
és azok indítékait is számításba
kell venni, akik felvették és lejegyezték a tanúvallomásokat.
Ezek az emberek nyilvánvalóan hajlamosak voltak arra, hogy
kiagyaljanak mindenféle felforgató cselekményt és
illegális csoportosulást, hogy kitaláljanak ellenséges
elemeket a leghalványabb utalás nélkül bármire,
amit a gyanúsítottak valóban tettek vagy képviseltek,
és hasznosnak láthatták azt is, hogy eltúlozzák
bizonyos valódi problémák jelentőségét,
másokat pedig elhallgassanak aszerint, hogy mit gondoltak, mit vár
el tőlük az a hatóság, amelynek dolgoztak. Szembe
kell néznünk azzal a dilemmával is, hogy mennyire voltak
reprezentatívak a nonkonformista gesztusok, mivel a rendelkezésre
álló dokumentáció aligha engedi meg, hogy átlássuk,
mennyire voltak elterjedtek a szkeptikus, elhajló és ellenzéki
reagálások mindarra, amit a rendszer képviselt.
Mégis, mivel a szovjet hatóságoknak nem
kellett azzal fáradniuk, hogy bizonyítékot hozzanak
az állítólagos ellenséges tevékenységre,
amelyet leleplezni igyekeztek, a források, amelyek arra nézve
tartalmaztak anyagot, hogy a gyanúsítottak mit írtak
letartóztatásuk előtt, vagy más ilyen jellegű
dokumentumot, olyan nézetekre utalnak, amelyeket valóban
vallottak, olyan viselkedésre, amelyet valóban tanúsítottak
vagy olyan szándékokra, amelyeket feltehetőleg valóban
fontolgattak. Az anyagunkban lévő elemek az ország
különböző részeiből származnak.
Tipikus témák és kifejezésmódok az ország
különböző részeiből - nem lehetnek
mind kitalációk, ha csak nem volt erre nézve központi
utasítás. És a feljelentők sem strapálták
volna magukat légből-kapott csasztuskák kitalálásával,
ha találtak bőven igaziakat.
Minden jel arra mutat, hogy a hámból való
kirúgás a fennálló rendtől való
távolságtartás vagy a szembenállás tradicionális
formái a szovjet időkben más formákban újra
megjelentek, és bizonyos esetekben nemcsak az orosz kultúrában
mélyen gyökerező szokások, de a népi kultúra
határokat átszelő konvenciói is. A tényállás
nem igazolja szükségképpen az elhajlás, elégedetlenség
vagy lázadás szándékát minden
olyan esetben, amelynek nyomai az anyagokban fellelhetők, de valószínűsít
belőlük sokat, majdnem mindet, ha másként nem,
mint olyan eseteket, amelyekről a hivatalos közegek úgy
vélték, foglalkozni kell velük. Bár nem sok fogódzónk
van arra nézve, hogy a vonakodás attól, hogy alávessék
magukat a rendszer normáinak, illetve azok elutasítása
mennyire volt jellemző a szovjet társadalom egészére,
az a tény, hogy a formák, amelyben jelentkeztek, elég
hosszú tradíció részét képezték,
azt sugallja, hogy elég tipikusak voltak. Nincs okunk azt feltételezni,
hogy a gondolkodás és viselkedés bevett mintái
nyomtalanul eltűntek volna a forradalom után néhány
év alatt, bármilyen eseménydúsak voltak is
ezek az évek. Ellenkezőleg: az élet- és munkakörülmények
valamint a hivatalosság formái észrevehető
archaizálódáson mentek át a II. világháború
előtti korszakban, és ez elősegítette a hagyományos
népi szokások feléledését.
Az új dokumentumok nyomán differenciáltabbá
kell tennünk a szovjetpolgárok önértelmezéséről
kialakított felfogásunkat és azt a képet is,
amit arról alkottunk, hogy milyen módon alkalmazkodtak a
rendszerhez, és reagáltak a nyomására. Az új
források képesek árnyalni arra vonatkozó feltételezéseinket,
hogy az átlagemberek mennyire internalizálták a hivatalos
diskurzust, és mennyire érvényesítették
a népi attitűdöket szélesebb perspektívában,
mint ahogy azt a bolsevik rendszer lehetővé tette. A friss
információk abból is megmagyaráznak valamit,
miért keresett a rezsim lankadatlanul a politika szférájától
távol eső közegben is ellenségeket, és
miért reagált olyan könyörtelenül még
az apróbb szemtelenkedésre is. Végül, de nem
utolsósorban, ezekből az adatokból levonható
következtetések gazdagíthatják a szovjet kultúráról
kialakított képünket azzal, hogy hozzá kell vennünk
olyan elemeket, amelyek csak távoli, kevés vagy semmilyen
affinitást nem mutatnak a hivatalosan szankcionált normákkal.
Ugyanakkor az új dokumentumok elemzése ki van téve
bizonyos veszélyeknek. Az egyik, hogy terméketlen szőrszálhasogatásba
bonyolódunk olyan kérdésekről, mint az ideológiai
konstrukciók szerepe vagy hogy a szovjetpolgárok mennyire
hitték el a hivatalos propaganda állításait,
holott nem ezek a legfontosabb felvetődő témák.
Másik veszély, hogy a rendszer szabályaitól
való eltérést ellenállásnak vagy éppen
tudatos szembeszegülésnek tekintsük. Lehet úgy
érvelni, hogy annak tipikus szovjet módjai, hogy eleget tegyenek
számtalan követelménynek, különösen a
munkateljesítmény kapcsán, erősen hajlott arra,
hogy eltérjen a rendszer elvárásaitól, és
jelentős, olykor döntő módon befolyásolja
a hivatalosság elképzeléseinek megvalósulását.
Mégis nagy paraszti, munkás és hivatalnok
tömegek attól való vonakodását, hogy az
előírásoknak engedelmeskedjenek, a legritkább
esetben motiválta olyasmi, ami a rendszer normáitól
való előre megfontolt eltérésre vagy
ellene való küzdelemre távolról is hasonlított
volna. Az emberek egyszerűen a kisebb ellenállás útját
választották, miközben megpróbáltak boldogulni
a nehéz, kellemetlen vagy rosszul definiált feladatokkal,
és jobbára nem voltak tudatában tevékenységük
következményeivel a rezsimre nézve, amelyet többnyire
elfogadtak vagy éppen támogattak is.
Ugyanígy, az elégedetlenség vagy rosszallás,
amire az újonnan feltárt dokumentumokból gyakran következtethetünk,
egyáltalán nem árulkodik minden esetben a hivatalossággal
való szembefordulás szándékáról.
Kétségtelen, hogy a parasztság jelentős részének
minden oka megvolt rá, hogy a kollektivizálás áldozatának
érezze magát, amelynek elkeseredetten ellenállt, a
II. világháború előtti évtized elején
sokszor erőszakkal is, és amely egy valódi vidéki
ellenkultúra kialakulásához szolgált alapul.
A volt falusi lakosság komoly jelenléte a szovjet városokban
kétségtelenül hozzájárult e kultúra
elemeinek beszivárgásához a városi környezetbe.
De nincs okunk azt feltételezni, hogy akik ennek a kultúrának
a hordozói voltak, hajlamosak lettek volna ezt a rendszernek való
ellenállás értelmében felfogni.
Ezért látszik ajánlatosnak, ha a forrásainkban
talált momentumokat a folklór, az életvitel, spontán
önkifejezési módok manifesztálódásának
vesszük, és semmiképpen nem olyan gondolkodási
és cselekvési módoknak, amelyek pontosan meghatározható
politikai célokra irányulnak. Még a legvehemensebb
nonkonformista gesztusok is együtt élhetnek, és együtt
is éltek ugyanazon egyén cselekedeteiben az arra való
igyekezettel, hogy alkalmazkodjék a realitásokhoz, az új
körülmények közé való beilleszkedésre,
s ezen belül a minél jövedelmezőbb státusz
elnyerésére irányuló őszinte törekvésekkel.
Az új információk elsősorban azt
a kérdést vetik fel, hogyan találhatunk megfelelő
értelmezési kereteket hozzájuk. Valójában
forrásaink feltárják számos olyan terminus
törékeny és inadekvát voltát, amelyet
arra alkalmazunk, hogy megértsük, hogyan viselkedtek a Szovjetunió
polgárai a hivatalossággal szemben. Ezeket a fogalmakat egy
olyan dichotómia jellemzi, ami a bolsevik manicheizmusra emlékeztet
(bizonyos mértékig abból is eredeztethető),
mely szerint a szovjet emberek vagy a rendszer mellett vannak vagy a rendszer
ellen, anélkül, hogy lehetőségük volna egy
köztes pozícióra, azaz hogy beletörődjenek
a dolgok rendjébe, és közben mindent elkövessenek,
hogy azt a saját céljaikra használják, vagy
hogy ingadozzanak a szélsőségek között,
amelyek nem jelentik szükségképpen a feltétlen
odaadást és a teljes elismerést. Az új dokumentumok
annak sürgető szükségességét mutatják,
hogy árnyaltabban nézzük a rendszerrel való együttműködés
készségének hiányát, a szabályok
követésének elmaradását, az irántuk
tanúsított tiszteletlenséget, hogy tanuljuk meg, hogy
a népi szokások nemcsak a fenntartás nélküli
támogatás vagy a kormányzattal való tudatos
szembenállás terminusaiban értelmezhetők.
Talán az esetek többségében az emberek
alig voltak tisztában azzal, milyen távolság választja
el viselkedésüket és kinyilvánított lojalitásukat
attól az üzenettől, amit cselekedeteik közvetítettek
a hivatalosság képviselőinek annak idején,
és jelenthetnek a kutatóknak napjainkban. Olyannyira, hogy
rendszerint csak a hivatalos közegek durva reagálása
jelezte számukra bizonyos viselkedésmódok összeegyeztethetetlenségét
a rendszer eszményi rendjével.
Különösen ez volt a helyzet a II. világháborút
megelőző évtizedben, amikor az adminisztráció
egyre érzékenyebbnek bizonyult mindenfajta viselkedésre,
amelyet deviánsnak ítélt, bármilyen ártatlannak
tűntek is azok első látásra. Kiválóan
példázzák ezt olyan esetek, amikor különbözőfajta
csoportok, amelyek rendszerint csak azért jöttek össze,
hogy jól érezzék magukat, és amelyek nem csak
azért keltettek gyanút, mert kerülték a hivatalosan
előírt összejöveteli formákat, hanem a témákkal
is, amelyek miatt összejöttek, a szimbolikánál
fogva, amit használtak, és a hatóságoknak e
tevékenységek potenciális továbbgyűrűzésével
kapcsolatos rossz előérzetei következtében.
Diák-gengek - Timur és csapata avant la lettre
Még a "politikailag korrekt" célú kamaszegyesületek
is könnyen gyanússá válhattak, ez történt
egy magát "Urán"-nak nevező kis szervezettel, amelyet
a kujbisevi komszomoltitkár "illegális csoportként"
írt le. Volt saját programja, pecsétje, titkosírása
és ügyvitele, valamint voltak jegyzőkönyvei, nyolc
tagjának öt összejöveteléről, akik
mind úttörők voltak és 15-16 évesek. Az
volt a célkitűzésük, hogy sikereket érjenek
el az iskolában az "uránisták" számára
és más tanulóknál azzal, hogy személyes
jó példával járnak elöl, de szükség
esetén büntetéssel, beleértve a verést
is. N. Ognyev regénye inspirálta őket, amely úgy
volt megírva, mint egy iskolás naplója, aki Lenin
hűséges híve, és egy olyan csapatot szervez,
amely alternatívát keres az iskolai rutinhoz képest.
A könyv elég népszerű volt, és egy valódi
naplóírónak is a kezébe került a jaroszlavi
területen.
Büszke volt rá, hogy a saját feljegyzései
hasonlítottak a könyvbeliekre, és ő maga is próbált
szervezni egy ligát az osztálytársaival, s megírta
az alapszabályát, amely 17 pontból állt. Ugyanakkor
egy "köztárság" "elnöke" is lett, amelynek "Külügyi
Népbiztosa" is volt, és amely alig kerülte el azt, amit
"háborúnak" hívott a "Független Iskolapadok
Köztársaságával".
Túl az aggodalmon, hogy az ilyen társulások
felforgathatják az iskolai életet, és megzavarhatják
az úttörő szervezet munkáját, amint
ez állítólag a helyzet volt a kirovi terület
"Kék Kereszt" csoportja esetében, az adminisztráció
ellenséges hozzáállását az is motiválta,
hogy hajlamosak voltak nagyon komolyan venni konfliktusaikat fiatalok más
csoportjaival. Egy moszkvai jelentés a városok és
falvak "felfegyverzett gyermekszervezetekről" panaszkodott; rendszeres
összecsapásokra került sor különböző
bandák között egy körzetben Leningrád közelében,
akárcsak Szaratovban és Penzában, míg az omszki
területen - ahol mintegy kétszáz suhanc vett részt
egy "Csapajev-támadás" által kiváltott
tömegverekedésben - iskolásokból álló
"Fehér Büntetőosztag" jól megverte az összes
"Vöröst". A jelentések talán eltúlozták,
milyen mértékben voltak ezek a tizenévesek felfegyverkezve
botokkal, késekkel és maguk eszkábálta puskákkal.
De az tény, hogy bunyóik a falusi legények és
a munkás lakónegyedek lakói közötti verekedések
hosszú időre visszanyúló hagyományát
folytatták, amelynek fontos szerepe volt a férfiúi
önérzet szimbolikus megerősítésében,
és népszerű formája volt a szabadidő
eltöltésének is.
Aggodalomra adott még okot az is, hogy az ország különböző
pontjain csoportok alakultak olyan sokat mondó elnevezésekkel,
mint "Zsivány testvérek" (Bratyja Razbojnyiki) vagy "Ifjú
Csibészek Bandája" (Sajka Junüh Blotjakov) azzal a célzattal,
hogy megszökjenek hazulról, amit a tagok többnyire a szüleiktől
ellopott pénzből akartak finanszírozni. Mint jövendő
börtöntöltelékek rendszerint esküt tettek, hogy
soha nem árulják el a titkaikat, akárcsak a sokszor
büntetett előéletű fiatalok körül kialakult
fiatalkorú bandák tagjai, akik kisebb bűncselekményekbe,
főként lopásba keveredtek. Hajlamosak voltak arra,
hogy hangzatos neveket válasszanak maguknak, mint "Ifjú Banditák
Szövetsége" (Szojuz Junüh Bangyitov) a kurszki területen
, vagy a "Fekete Kalózok Bandája" (Banda Csornüh Piratov)
Moszkvában; programot fogalmaztak, amely időnként
azt is tartalmazta, hogy a banda tagjainak kötelező kijárni
az iskolát; az irodalom is hatott rájuk, többnyire a
forradalom előtti ponyvaregények. Mint koruk gyermekei, a
fiatalkorú bűnözők hajlamosak voltak a bolsevik
rezsim jelképeit is használni. Az egyik geng az első
szovjet hangosfilmből választott tagjainak becenevet - amely
átnevelt fiatalkorú bűnözőkről szólt
- míg egy másik "Vörös Spartakista Örs"-nek
titulálta magát, és fosztott ki más gyerekeket
egy sarló-kalapácsos zászló alatt.
A tiszteletreméltó konvencióknak ilyen karneváli
felfordítása szerves része volt a népi kultúrának
mindenütt a világon, és sok esetben teljesen szándékolatlan
volt az olyan embereknél, akik nem voltak egészen a tudatában
annak, hogy éppenséggel áthágják
a szabályokat. A verekedő "vörösök" és
"fehérek" nem akarták feltétlenül parodizálni
a polgárháborút, és az Urán-csoport
tagjainak bizonyára nem állt szándékában
csúfolódni a párton azzal, hogy utánozza részletesen
kimunkált hierarchiáját, és intézményesíti
a "politikai gondolkodó" pozícióját. Ugyanakkor
más fiatalok gesztusai arra utaltak, hogy készek a végsőkig
kiélvezni a karnevált, és olyan messzire elmenni ebben,
amennyire csak lehet. A "Balhécsapat" (Gruppa Buzotyorov) dala,
amely azt ígéri, hogy minden rendőrt összever,
vagy a "Fekete Kalózok" falfirkái és plakátjai,
amelyek "halált" kiáltanak a "zsarukra", alig voltak többek,
mint jókedvű azonosulások a törvényen kívüliek
választott önképével, és jelszavukat,
hogy "Le a GPU-val!", inkább ez a játék diktálta,
semmint az az ambíció, hogy szembeszálljanak a rendszerrel.
A vagány szerepének nyilvánvaló vonzereje sokat
köszönhetett annak, hogy a társadalmi érintkezés
tiszteletreméltó formáinak kifordítása
volt, és nem a szovjet körülményekből eredeztethető;
a huligán szerepben való pózolás divatjára
vezethető vissza, ami még a század elején alakult
ki. A szokásformák felfordításával járó
dorbézolásnak minden esélye megvan arra, hogy bármely
rendszer leginkább tisztelt konvenciói kikezdésként
jelenjen meg - és ez látszik magyarázni az olyan iskolások
viselkedését, akik ilyen mondatokat írtak a füzeteikbe:
"Útonálló akarok lenni, trockista, hogy elvegyem a
pénzt a kommunistáktól", vagy olyan jelszavakat, hogy
"Le a szovjethatalommal! Szabadságot a gyerekeknek! Szabadságot
a munkásoknak!".
Mégis, a fennálló renddel való vidám
dacolás elvezethet valódi lázadáshoz is. Olyannyira,
hogy nehéz megmondani, a bolondozás szédülete
vagy valódi lázadó szándék indított
fiatalokat arra, hogy összefirkálják az ország
vezetőinek képmását, kijelentsék tanáraiknak,
hogy "meg fogjuk verni a szovjeteket, ahogy Spanyolországban is
elverik őket, amint felnövünk", "szabotázsra" szólítsák
fel társaikat, vagy hogy azzal kérkedjenek, hogy készek
megölni Sztálint. Mondani sem kell, hogy a hivatalos közegek
annál inkább voltak hajlandók az ilyen cselekmények
mögött felforgatást látni, mivel ezeket gyakran
kísérték rendszer ellenes rigmusok és mondások,
amelyek főként a felnőttek körében terjedtek,
és időnként olyan felhívások is, hogy
"Legyünk fasiszták!", "Forduljunk szembe vezérünkkel,
a Szovjetunióval!", "Legyünk Hitlerrel!". Bár a rendszer
politikája mindent elkövetett azért, hogy még
a tizenéveseket is maga ellen fordítsa, az ilyenfajta magatartást
nemegyszer az a szimpla vágy is motiválhatta, hogy megmutassák,
milyen bátrak, hogy egy ilyen provokációt is meg mernek
kockáztatni. Bárhogy volt is, az a tény, hogy a legtöbbre
tartott bolsevik meggyőződések és jelképek
nyílt kikezdése vált a bátorság próbájának
egyik formájává a kamaszok körében, a
valódi lázadás és a lázadók iránti
tiszteletről tanúskodik, és ezt a megbecsülést
a felnőttek világából vehették át.
Orgiasztikus csoportok
Nem a kiskorúak voltak kizárólag, akik olyan csoportokat
hoztak létre, amelyek bántották a hatalom érzékenységét.
Az érettebb korú fiatalság és időnként
a felnőtt lakosság is szívesen járt össze
affinitások alapján, amelyek azzal a kockázattal jártak,
hogy a hivatalos közegek nemtetszését váltják
ki. A munkahelyi taposómalom, az iskola vagy hadsereg unalma motiválta
az ilyen összejöveteleket, és az is, hogy nem volt semmi
alternatívája a hivatalosan szankcionált szervezetek
rutinszerű, sokszor sivár tevékenységének,
valamint a hatóság konoksága, amellyel minden olyan
kezdeményezést elgáncsolt, amely ezeknek a szervezeteknek
az életét valamivel vonzóbbá igyekezett tenni.
A Komszomolnál ugyanez volt a helyzet, úgyhogy ahol nem felelt
meg a várakozásoknak, a fiatalság olyan egyleteket
alakított, mint a "Kritikus Tanács" (Krityicseszkij Szovjet),
"A Szabadon Lézengő Közönség Önkéntes
Társasága" (Dobrovolnoje Obscsesztvo Volno-Matajuscsej Publiki)
és az "Ifjúság Pártonkívüli Központja"(Bezpartyijnüj
Centr Mologyozsi), amelyek azért nyíltak meg az alsó-volgai
terület ugyanazon körzetében, "hogy jól érezzék
magukat", ahogy egyik hívük fogalmazta. A titkosrendőrség
a "politikai huliganizmus csoportosulásainak" minősítette
őket, és azzal gyanúsította, hogy sötét
terveket forralnak; de az valószínűtlen, hogy ők
találták volna ki a létezésüket, mivel
hasonló kompániák széles skálája
virágzott országszerte egy moszkvai vasutas-iskola "Inni-
és Harapnivaló Kedvelőinek Társaságától"
(Obscsesztvo Ljubityelej Vüpity i Zakuszity) az azovi-fekete-tengeri
terület egy kollektív gazdasága "Egyetértő
Ifjúság Kolhozán" (Kolhoz Jegyinomüslennoj
Mologyozsi), keresztül - a "Népszövetségig" (Liga
Nacij) egy harkovi kaszárnyában - és a "Pártonkívüli
Ifjúság Szövetségéig" (Szojuz Bezpartyijnoj
Mologyozsi) a távoli Kazahsztán egy műszaki főiskoláján.
Állítólag megpróbálták "kivonni
az ifjúságot a Komszomol hatása alól", sőt,
"bomlasztani annak munkáját", holott nyilvánvaló,
hogy egy önkéntesen improvizált pótlékot
hoztak létre helyette, különösen, ha a hatóság
akadályozta a helyi Komszomol-sejt tevékenységét.
Egyes összejövetelek felforgatták az iskolai vagy a kolhoz-életet,
mint a moszkvai illetőségű "Szabad Huligán Egyesület"
(Szvobodnaja Asszociacija Huliganov" vagy a csuvas "Vitéz Huligánok
Társasága" (Bogatürszkoje Huliganszkoje Obscsesztvo),
amely nyilvánvalóan a vagánykultusz hagyományát
folytatta.
De a Komszomol-aktivisták feltűnő jelenléte
az ilyen csoportok alapítói között, és az
a tény, hogy az egyiknek ráadásul egy párttag
volt a vezetője, azt jelzi, hogy keresték a megegyezés
alapjait és a társas élet olyan formáit, amilyeneket
a Kommunista Ifjúsági Szövetség nem tudott nyújtani.
Politikai témák csak elvétve kerültek az eszmecserék
középpontjába, bár "szovjetellenes viccek" előfordultak
az ilyen összejöveteleken; az egyik csoport tagjai "egyéni
véleményeket hangoztattak a párt és a kormány
vezetőiről", egy másik társaság tagjai
saját értelmezésüket fűzték a kolhoz
alapszabályához, ami a parasztokat arra bátorította,
hogy megszegjék a munkafegyelem előírásait;
és egy egyesület, amely a "Zinovjevisták" nevet választotta,
nem értett egyet a módszerekkel, amelyekkel a rendszer a
céljait valósította meg, bár utóbbiakkal
egyetértett, a kollektivizálás kivételével.
Még a titkosrendőrségnek sem volt könnyű
politikai témákat találni a különböző
moszkvai diákkörök összejövetelein, mint "Az
Emberi Lélek Felszabadításának Köre" (Kruzsok
Oszvobozsgyenyija Cselovecseszkoj Dusi), amely logikával és
csillagászattal foglalkozott, eltekintve egy-két nyilvánvalóan
kritikus vagy ellenséges kijelentéstől és attól
a körülménytől, hogy egy gyülekezetet lenyűgözött
a spiritizmus, míg egy másik egy esztétika professzor
körül alakult ki, akinek enyhén nem-ortodox nézetei
állítólag vonzották a "gyanús" elemeket.
E csoportok hangsúlyozottan "kritikus", "önkéntes"
vagy "szabad" jellege és tüntetően "pártonkívüli"
volta nem jelenti azt, hogy politikailag elkötelezettek lettek volna,
még ha bizonyos esetekben kétségen kívül
hadilábon álltak is a helyi Komszomol-szervezettel, és
ennek riválisaként léptek fel. Esetenként azzal
vádolták őket, hogy terrorista terveket forralnak,
de ez alig jelentett többet annál, mint hogy egyik tagjuk megjegyezte,
jól megverné a Komszomol-titkárt, vagy olyan irányú
ostoba kijelentéseket, hogy jó volna késeket és
pisztolyokat szerezni. Távol állva attól, hogy
politika eszményeket dédelgessenek, több ilyen egyesület
alakult Sz. A. Jeszenyin emlékének adózva, akinek
költészetét időnként megpróbálták
utánozni, és aki az egyetlen nyilvánvalóan
kultikus figura volt - a moszkvai diákok körében éppúgy,
mint a kirgiz fővárosbeli társaiknál, vagy
a nyugati határvidéken és fiatal kolhozparasztok körében
a Volga mentén, vagy a katonatisztek soraiban a különböző
katonai körzetekben. A hatóságok zavarban voltak, mivel
jelentéseikben azt hangoztatták, hogy Jeszenyin hatása
elfordítja az embereket a politikától, ugyanakkor
mégis azt állították, hogy e csoportok némelyike
"ellenforradalmi" jellegű. Túl a Jeszenyin "dekadenciájára"
vonatkozó szokásos vádaskodáson, és
azon, hogy a művei "lehangolt lelkiállapotot" idéznek
elő, a hatóságokat riasztotta a szabad szellemű,
felbátorodott új "jeszenyinscsina" és az ő
inspirálására íródott "vulgáris
huligán versek". Valójában a "zinovjevisták"
szóltak a verseikben arról, milyen idegeneknek érzik
magukat a környezetükben, és az éhínség
sújtotta országról, amelynek látványa
a halál vágyát ébresztette bennük; míg
"Az Ifjúság Pártonkívüli Központjának"
dalai a zabolátlan részegeskedést dicsőítették
és azt, ha valaki a halálba issza magát.
Nem kétséges, hogy a Komszomolnak sikerült
közösséget biztosítani sok fiatal számára,
időnként nem kevesebbet, mint értelmet adni az életüknek,
olyannyira, hogy a kizárás belőle némelyeket
öngyilkossági kísérletbe kergetett. Mások
igényeinek nem tudott megfelelni, beleértve saját
aktivistáinak egy részét is, akiknek az együttélés
formáiról alkotott elképzeléseit nem volt könnyű
beilleszteni egy politikai szocializációt szolgáló
szervezet keretei közé. "A Pártonkívüli
Ifjúság Szövetségének" "részeges
dáridózása, huliganizmusa és zabolátlankodása"
vagy az "Inni- és Harapnivalók Kedvelőinek Társasága"
"részeges orgiái" - beavatási szertartások
voltak és talán a felnőtt virtus fitogtatására
szolgáló alkalmak egy olyan társadalomban, ahol az
ivászatok széles körben elfogadott időtöltésnek
számítottak, és ahol a súlyos alkoholfogyasztást
felnőtt szokásnak tartották. A komszomolista-koron
rég túllevő felnőttek, mint például
a katonatisztek szintén alakítottak ivótársaságokat
olyan címeken, mint "Agglegény Egylet" (Asszociacija Holosztyakov),
"Megrögzött Agglegények Szövetsége" (Szojuz
Sztandartnüh Holosztyakov) vagy egyszerűen "Kolhozisták".
De sok társaság túlment valamelyest azon, hogy elmerüljön
a vodkában.
A dolgok néha ártatlannak indultak, mint egy "3.
számú Expedíció"(Ekszpegyicija Nomer 3" esetében,
amelynek szellemi motorja egy Komszomol-sejt titkára volt, akit
kitiltottak a helyi klubból. Vette a tangóharmonikáját
és betanyázott a csapatával együtt a klub melletti
kunyhóba, a falu papjának a házába, akinek
a lányai készek voltak befogadni a pajtásaikat, valahányszor
az apjuk a parókia távoli falvait kereste fel. Ilyen alkalmakkor
"italozás, táncolás, dalolás, aztán
sorshúzás annak eldöntésére, hogy ki melyik
lányt kapja, aztán lefekvés" volt az események
sorrendje, ami ellen a női résztvevőknek láthatólag
nem volt kifogása, bár néhányukat állítólag
megverték vagy meg is erőszakolták. Az ilyesfajta
csoportoknak gyakran volt sokatmondó elnevezésük, mint
annak, amelyet azért állítottak fel, hogy utánozza
az "Éhező Elvtársak Szövetségét"
(Szojuz Golodajuscsih Jegyinomüslennyikov), de a jelzett szót
egy olyan kifejezéssel helyettesítették, amely olyan
emberekre utal, akik rendszeresen közösülnek; vagy egy másik,
amelyik "Juhnovi Bordélynak" (Juhnovszkij Bardak) hívta magát,
és amelynek hagyományát folytatták beszüntetése
után láthatólag név nélkül, de
olykor csak a beavatottak tudták megfejteni egyes egyesületek
elnevezésének mélyebb értelmét, az olyanokat,
mint a "Potya Örs" (Haljav Otrjad); és előfordult, hogy
a részvevők úgy jöttek össze, mint a "Szoloncovi
Szovjet" vagy mint a "Tisztességes Lányok Szövetsége"
(Szojuz Csesztnüh Gyevusek).
Ezek a kompániák a "közös éjszakázás"
(nocsevka) hagyományát folytatták, amelyet Oroszország
és Ukrajna sok vidékén megtartottak a falusi mulatságokat
követően a forradalom előtt, és ez a szokás
igen eleven volt a 20-as években. Ezek gyakorlatát úgy
is fel lehet fogni, mint azoknak az alternatív életformáknak
a paródiáját, amelyeket a forradalom előtti
időszakban gondoltak ki, különösen pedig azoknak,
amelyeket a szexuális kísérletek és a kommunában
való együttélés bolsevik hirdetői képzeltek
el, és a követői próbáltak ki a szovjetrendszer
első éveiben. Ennek ellenére, az elmaradottnak tekintett
népi szokásokkal szembeni ellenségesség vagy
a nemi kapcsolatok új típusaival való kísérletezés
nem magyarázza meg eléggé, hogy miért kellett
"ellenforradalmi" bűnök elkövetésének vádjával
szembesülniük egyes promiszkuus csoportok tagjainak, és
különösen az ítéleteket nem, amelyeket némelyikük
kapott, és ami egészen 7 vagy 10 évi kényszermunkáig
terjedhetett. Az ilyen keménykezű bánásmódot
a cselekmények karneváli jellege váltotta ki, és
általuk megsértett érzékenységek.
A Komszomolt és a pártot imitálva a "Potya
Örs", amely egy dél-orosz faluban működött,
bevezetett egy felvételi eljárást, amelyhez az illető
tag írásos jelentkezésére volt szükség,
ezenkívül egy próbaéjszakára a csoport
egyik aktivistájával; és egy katonatisztekből
álló egyesület Ukrajnában "illegális találkozókon"
vitatta meg a "tagtoborzás kérdéseit". A "Potya Örs"
is összegyűlt, hogy meghallgassa híveinek előírásos
beszámolóit arról, hogy meg voltak-e elégedve
a partnereikkel, ahogy a Komszomol vagy a pártsejt járt el
más ügyekben; de csak a férfi tagok voltak kötelesek
jelentést tenni a női résztvevők jelenlétében
a "Szoloncovi Szovjetben", amely plakátokat ragasztott ki bírálva
azokat, akik nem feleltek meg az elvárásoknak; kiadott egy
faliújságot, amelyet úgy írtak le, mint ami
"a felelősség és a munkastílus megosztására"
törekszik, ami az állami szervek által felállított
normák szabados másolata volt. Volt egy bizonyos műfajkeveredés
a kaszárnyákban, ahol a szovjet stílusú rangutánzatok
mellett a tisztek a cári hadseregből kölcsönzött
titulusokat is adományoztak a cimboráiknak.
Mindemellett a szabad szerelem körüli gyülekezetek
többsége az egységesség igen magas fokáról
tett tanúbizonyságot, ami szimbolikus praktikáikat
illeti. A "Falusi Ringyóbizottságnak" a sztálingrádi
területen, amelynek az elnevezése a falusi bizottságok
és a szegényparaszt-bizottságok neveit visszhangozta
(Szelbljadkom / Szelkom / Kombed), megvolt a saját "terve", "megbízóleveleket"
és "engedélyeket" állított ki - a párt
és az állami szervezetek mintájára - akárcsak
egy hasonló csoport a Nyugati Területen, amely egyszerűen
a "Bizottságnak" hívta magát, de úgy is ismerték,
mint "Prostitúciós Népbiztosság" (Narkomproszt),
ami világosan utalt a "Népművelési Népbiztosságra"
(Narkomprosz), annál is inkább, mert tanárok fontos
szerepet játszottak benne. Egy a hadseregben alakult társaság
úgy nevezte magát, hogy "Ringyójáró"
(Bljadohod), és kiadta "napiparancsait" Vjatka környékén;
míg egy másik egyesület az Omszki területen pontosan
ugyanezt a nevet viselte, volt "központi bizottsága", "főosztályai"
vezetőkkel és volt egy alapos irattára is, "tervekkel"
és "pénzügyi dokumentációval" a forradalmi
ünnepek megtartásáról és "jelentésekkel",
"figyelmeztetésekkel" valamint "magyarázó feljegyzésekkel",
amelyeket a tagoknak nem volt nehéz megszerkeszteni, mivel úgyis
különböző hivatalokban dolgoztak. A dél-orosz
"Szoloncov Szovjet" tagjai olyan vezető bolsevikok nevét
vették fel, mint Krupszkaja vagy Kujbisev; és egy hasonló
társaság a Kaukázusban, amelyet egy "Vorosilov"-nak
becézett fiatalember alapított, "Politbürónak"
volt keresztelve, és kivált belőle egy "Zinovjevista
csoport".
A hatóságok heves reagálása a blaszfémikus
jellegnek tudható be, amelyet a rendszertől elválaszthatatlan
elnevezések, eljárások, identitások és
bizonyos esetekben dédelgetett jelképek tréfás
használatának tulajdonítottak. A népi mulatságok
hagyományosan meríteni szoktak hivatalos ceremóniáinak
és az egyház liturgikus gyakorlatának parodizálásából
Nyugat-Európában éppúgy, mint Oroszországban,
ahol az apokrif prédikációknak, imádságoknak
és szentmiséknek hosszú időkre visszamenő
története volt, és ahol a cár személyével
való csúfolódó visszaélés része
volt a népi mulatságoknak, bár a szigorú büntetés
kockázatával járt.
A karnevál, az alkalmi szabadosságok, és
még a lázadás rítusai is sokszor szolgálhatnak
és szolgáltak is biztonsági szelepként, emlékeztetve
ugyanakkor a tabukra. De ezek a megfontolások láthatólag
távol álltak a bolsevik vezetőktől. Megfigyelhető,
hogy rendszerint a területi vagy a központi szervek kezdeményeztek
energikus retorziókat, valahányszor az adminisztratív
hierarchia legalsó szintjein a legkisebb jele mutatkozott annak,
hogy túlságosan elnézőek volnának az
olyan csoportokkal szemben, amelyek nem veszik komolyan az egzaltált
és profán dolgoknak a rezsim által hivatalosan szankcionált
felfogását, és promiszkuózus szórakozásokba
merülnek, amelyeknek olykor a helyi elit tagjai sem bírtak
ellenállni. A helyi tisztségviselők hajlamosak voltak
a népszokások egy változatát látni az
effajta zabolátlanságban, és azért is hajlottak
arra, hogy elnézők legyenek, mivel eléggé elterjedt
volt. Bizonyos esetekben a mulatság a rendszer szimbólumainak
felhasználása nélkül folyt, vagy legalábbis
semmi ilyet nem jelentettek. De még iskolás gyerekek is alapítottak
olyan társaságot, hogy "Elvtársi Segítség
a Szerelemben" - megfelelő feljegyzésekkel, űrlapokkal
és jegyzőkönyvekkel; diákok, falusi fiatalság,
a hivatásos katonák feleségei akárcsak az Orosz
Legfelső Bíróság egyik tagja, vagy a Külügyi
Népbiztosság egyik főosztályvezetője
szintén részt vettek orgiákban; bizonyos frivol partikra
ellátogattak helyi vezetők, a KB-tagokat is beleértve,
míg más mulatságok a Komszomol-sejtek fedezékében
folytak, olyannyira, hogy a népszerű rigmusokban, csasztuskákban
a "komszomolizálni" alakú neologizmus a közösülés
szinonimája lett.
Az erotikus szabadosság képes bizonyos felforgató,
szubverzív dimenziót nyerni egy olyan rezsimben, ahol az
irodalmi cenzúra lecsap minden olyan helyre, ahol a leghalványabb
utalás található a testi szerelemre, ahol a legfelső
hatóságokat irritálja nemcsak a nemek közti kapcsolat
legenyhébb naturalista ábrázolása egy szerzőnél,
de még egy túlságosan hevesnek talált csók
is egy filmben, és amelynek jogi apparátusa "ellenforradalmi
propagandát" lát az olyan kijelentésben, mely szerint
"a szexuális szenvedély és szabadság alapeleme
mindennek, ami eleven a világban". Érthető tehát,
hogy az érzéki játékok számos résztvevője
többé-kevésbé tisztában volt azzal, hogy
ujjat húz a hivatalosan szankcionált normákkal, és
ez a körülmény csak tovább fokozta az ilyen játékok
vonzerejét. A fennálló normák karneváli
kicsúfolása oldhatja a konfliktusokat, és fenntarthatja
a tilalmakat, ha úgy történik meg, mint kivétel
a szabály alól, és olyan alkalmakkor, s olyan formákban,
amelyek nagy mértékben szabályoz és ellenőriz
a hagyomány, és ami még fontosabb, maguk az intézmények,
amelyeket jelképesen kikezdenek. Az emberek, akik kedvüket
lelték a szovjet világ feje tetejére állításában,
igencsak gyakran bontották meg a rendet, amelyet a rezsim próbált
kikényszeríteni; és a hatóságok hatókörén
túl jöttek össze, függetlenül attól,
hogy azért találkoztak, hogy a szabad szexet, dáridót,
verekedést, a törvényen kívüliség
romantikáját vagy a bunyózást élvezzék,
és függetlenül attól, hogy használtak-e
bolsevik konvenciókat. Az ország vezetése nem volt
teljesen érzéketlen a lakosság könnyű szórakozásra
vágyása iránt. De a tömegeknek szánt ünnepségek
hivatalosan intézményesített formái túl
gondosan megtervezettek és felülről irányítottak
voltak ahhoz, hogy teret hagyjanak a résztvevők kezdeményezéseinek
és bárminek, ami hasonlít a rendszer szabályainak
ironikus kikezdésére.
Ezért történhetett, hogy a szovjet karnevál
a pártállam által ellenőrzött területeken
kívül bontakozott ki, és jóval köznapibb
jelenség volt, mint a tiszteletre méltó szokások
hagyományos alkalmakhoz kötött kicsúfolása.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu