ZYGMUNT BAUMAN
Turisták és vagabundok
- A posztmodern kor hősei és áldozatai -
Ez az írás egy olyan előadáson alapul, amelyre
azzal kértek fel, hogy próbáljak választ adni
a kérdésre, hogy a mai társadalomban megfigyelhető
fragmentálódás, dezintegrálódás
és szubjektivizmus hogyan jelentkezik a mindennapi életben?
Arra kértek, hogy "az elméleti elvonatkozatáson és
a szokásos ködösítésen túllépve
foglalkozzam az emberek konkrét, empirikus tapasztalataival". Ez
volt a feladat és egyben kihívás, amely elől
nem térhettem ki, anélkül persze, hogy biztos lehettem
volna abban, hogy meg tudok neki felelni. Végül is a filozófiák
a filozófusoknak, a szintézisek a szintetizálóknak,
a teóriák a teoretikusoknak csak akkor tárják
fel értelmüket (ha van nekik ilyen), ha arra irányuló
kísérleteknek tekintjük őket, hogy rendezzék
a rendezetlent, leegyszerűsítsék a bonyolultat, időtlenné
tegyék az időbelit - ahol a rendezett, egyszerű és
időtlen teszi ki a "teóriát", és a rendezetlen,
komplex és történelemhez kötött a tapasztalatot,
amelybe a maguk korának és (élet)terének lakóiként
beágyazódnak. A teóriák hajlanak arra, hogy
a zavarosan kavargó tapasztalati tartalmakat felvevő jól
formált, csillogó tartályoknak adják ki magukat.
De hogy ezeket biztosan tudják tárolni, merev - gyakran át
nem látszó - külső falakra van szükségük.
Nehéz a tapasztalati tartalmakat az elmélet falain át
felismerni; gyakran át kell döfni - "dekonstruálni"
vagy "szétszedni" - hogy lássuk, mi rejlik mögötte.
Volt még egy másik ok, amiért nehezemre
esett az említett kihívásnak ellenállni. Charlotteville
a nagy filozófus, Richard Rorty szülőhelye, aki a maiak
közül talán a legnagyobb. De hát mi egy nagy filozófus?
Azelőtt azon mérték egy filozófus nagyságát,
hogy milyen ügyesen tud szabad végeket egymással összekötni,
vitákat elindítani, a véglegesség aurájával
ítéleteket hirdetni, és egyebekben a filozófiát
célhoz és lezáráshoz vezetni. Az ilyen nagyság
jelentősége egy Thanatosz-űzte filozófiából
eredt, amely, mint a heideggeri Dasein (ittlét) egy Sein zum Tode
(a halálra való készülődés) jegyében
élt, és abban a meggyőződésben, hogy
a vég a beteljesülés, és az életben már
a saját távozását próbálta. Legnagyobbjaink
elhunytával, Arisztotelész vagy Hegel után, fájdalmas
kiáltást lehetett hallani; a filozófia íme
elérkezett a végpontjához, mindent, ami említésre
méltó volt, elmondtak már, semmit, amit eddig el nem
mondtak, nem érdemes már kimondani; már csak válaszaink
vannak, kérdéseink nincsenek többé.
Richard Rorty véleményem szerint egész más
értelemben nagy filozófus. Utána nem lehet már
úgy filozofálni, mint azelőtt, még akkor sem,
ha éppen arról filozofálunk, hogy nem értünk
egyet Richard Rorty filozófiájával; de filozofálni
muszáj, mivel lehetetlen a régi stílusban filozofálni,
egy "halálra készülő filozófia" lehetetlensége
éppen annak a jele, hogy lehetetlen, hogy a filozófia valaha
is a végéhez érkezzen. Rorty filozófiai nagysága
egy másfajta filozófiában gyökerezik - az erósz
vezette, libidinőzus filozófiában, amely a folytonos
beteljesületlenségben és éppen olyan kérdésekben
teljesedik be, amelyek jobban félnek a végérvényes
válaszoktól, mint attól az eshetőségtől,
hogy megválaszolatlanok maradnak. És ebben Rorty nagy filozófusnak
bizonyul: az ilyen beteljesíthetetlen filozófia "beteljesítését
segítőnek".
Arról spekulálva, hogyan érthetnék
majd meg a Szahara jövendő lakói modern életmódunk
szellemét, Rorty Charles Dickenst Heideggernél fontosabb
tanúnak tartja; annak ellenére, hogy Heidegger újra
meg újra megfogalmazta, mit jelent modernnek lenni, Dickensnek viszont
ilyesmi sosem jutott eszébe. Viszont? Amit Rorty valójában
gondol, az, hogy mivel. A Dickens-féle társadalmi létállapotra
jellemző, hogy állandóan elutasító rosszallással
tekint az eddigi és az eljövendő fejlődésre
- hogy szakadatlanul küzd magával, semmivel sincs megelégedve
- mindig a még meg nem valósultság jellemzi (noch
nicht geworden, ahogy Bloch mondaná). A Dickens ábrázolta
világ "létállapota" egy "létállapot"
lehetetlensége. És ez Rorty szerint a modernitásra
inkább találó, mint bármely árnyalt
és intellektuálisan igényes képlet, amit a
nagy szintetikus filozófusok állíthatnának
fel róla. Ez nem azt jelenti, hogy Dickens okosabb volna Heideggernél
(ha esetleg volna olyan mércénk, amivel a bölcsesség
két ilyen eltérő fajtáját mérni
lehetne). Azt viszont jelenti, hogy a regényíró Dickens
abbéli igyekezetében, hogy kortársai kusza, torz és
zavaros tapasztalatát az igazsághoz híven ábrázolja,
anélkül, hogy eközben hivatva érezné magát
arra, hogy ezeket korrigálja, lecsiszolja vagy áramvonalasra
igazítsa, az akadémikus filozófusnál inkább
képes volt ennek a ténylegesen bonyodalmakból, torzulásokból
és zavarosságokból álló tapasztalatnak
az igaz történetét elmondani.
Amit Richard Rorty nem mond, és ahol én az ő
ábrázolásmódjától el szeretnék
térni, az az, hogy egy jó darab történelem kellett
ahhoz, hogy a dickensi elbeszélő stílusnak végül
nagyobb igazságtartalmat lehessen tulajdonítani, mint a Habermasénak
vagy a Heideggerének, amiért is Rorty saját felfedezése
(vagy inkább az általa felállított prioritás)
mint olyan maga is történelmi eseményszámba megy.
Rorty nem hajlandó önmagát és gondolkodását
a történelemben elhelyezni. És ebben, hogy nem hajlandó,
veszedelmesen közeli vizekre evez az ortodox filozófia azon
szerzőjéhez, szereplőjéhez, akit mindenki másnál
jobban igyekezett lejáratni és trónjától
megfosztani - az "aszkétikus pap"-hoz, akit olyan értő
módon szed ízekre Heidegger kapcsán. Ahhoz az aszkétikus
paphoz, aki azt hitte, hogy az igazság a teremtés napjától
kezdve készenlétben áll és vár, és
csak az ő papi készségein és szellemi erején
múlik, hogy felszínre kényszerítse a rejtekéből.
De mit is teszünk valójában, amikor a regényíró
igazságát jobbnak tartjuk a filozófus igazságánál?
Tényt állapítunk meg, amely a modern filozófusok
pillantása elől eddig rejtve maradt? Valamit, amit észrevehettek
volna, ha ostoba módon el nem fordítják a tekintetüket?
Vagy inkább valami újat fedezünk fel, ami azelőtt
nem létezett? Vagy valamit, ami megvolt ugyan, de marginálisan,
túl gyenge volt, elzárt, vagy másként volt
jelentéktelen ahhoz, hogy szembetűnjön? Más szóval:
a filozófia változott meg vagy az élettapasztalat,
amelyről filozofálunk?
A józan ész, a common sense gyógyítóinak
és törvényadóinak hagyományos szerepében
a filozófusoknak saját eljárásmódjukat
el kellett választaniuk a közönséges emberekétől
- és úgy megfogalmazni, hogy szembe lehessen állítani
a kettőt egymással. És ebből aztán a
nem-filozófusok gyakorlata nem-filozófiaiként került
ki. A választóvonal tisztán és világosan
kivehető volt... Az egyik oldalon ott volt a változékony,
állhatatlan praktikáktól be nem szennyezett filozófia,
a másikon a nyers, a gondolkodástól érintetlen
eljárások - az ősanyag - a gyorsító
monitorján villogó pontokhoz hasonlóan, amelyek arra
várnak, hogy a magfizikus értelmezze őket. Ez a felosztás
azonban csak mellékterméke volt annak a meghatározott
szerepnek, amelyet a filozófia választott magának,
vagy amelyeknek az eljátszására a modernitás
egész időszakában hivatva volt. A filozófia
távolmaradása az életpraxistól triviálisan
evidens volt - eltekintve attól az elszántságtól,
hogy jelenlétét ignorálja és/vagy a referenciáit
ne ismerje el.
Ma triviális módon evidens, hogy az általános
tapasztalat egyáltalán nem olyan, amilyennek a modern filozófia
(egyébként a szociológia is) megfestette: nem üres
várakozás, amit meg kell tölteni értelemmel,
nem amorf plazma, aminek a szakemberek hermeneutikai know-how segítségével
előbb formát kell adniuk. Ez az általános tapasztalat
inkább kezdettől fogva tartalmas; azok, akik benne vannak,
értelmezik és megértik - mert ez a jelentésesség
értelmezés és felfogás a létezési
módjuk. Nos, ma éppen annak az ellentétét legitim
triviális evidenciává tenni, ami tegnap triviálisan
evidens volt, az kétségkívül filozófiai
teljesítmény. De Minerva baglya éppenséggel
csak alkonyatkor kezdi kiterjeszteni a szárnyait; a modernitás
emberei életének egyetlen hosszú napjában sok
mindennek kellett történnie ahhoz, hogy a filozófusok
az este közeledtével a nyilvánvalót felismerjék
- és nyilvánvalónak ismerjék el.
Nagyon valószínű, bár nem jelentős,
hogy az emberi tapasztalat minden korban ugyanilyen jellegű volt,
ahogyan ma számunkra evidensnek látszik. Ténylegesen,
és ez a döntő pont, valami - még a mindenütt
és tartósan jelenlevő is - csak meghatározott
feltételek mellett válik "evidenssé". (Hogy például
már a Cro-Magnon-i és a neandervölgyi embereknek is
"kellett, hogy legyen kultúrájuk", ezt például
magától értetődőnek tartjuk; de a kultúra
fogalma csak a 18. század második felére formálódott
ki, és a cro-magnoniak és a neandervölgyiek aligha lettek
volna azok, akik voltak, ha tudatában lettek volna annak, hogy kultúrájuk
van.) Csak különleges előfeltételek között
válhattak megfigyelések, értelmezések és
a laikusok ezekből kifejlesztett életstratégiái
tudásként, mégpedig érvényes tudásként
elismertté, ahelyett, hogy a lényegében fogyatékos,
előítéletekkel és tévedésekkel
terhelt "közönséges emberi értelem" megnyilvánulásának
tartsák őket; és csak közönséges
feltételek között válhatott az ember képessé
arra, hogy a megértést a mindennapi élet szakadatlan,
mindegyre új és soha végérvényesen le
nem zárható teljesítményének ismerje
el, nem pedig egy igényes módszer termékeként,
amely csak specialisták számára hozzáférhető,
és megállás nélkül a végső
megoldás felé halad.
Sokat lehetne mondani az olyan különleges előfeltételekről,
az általános élettapasztalat speciális módjáról,
ami "evidenssé" tesz valamit, ami talán már azelőtt
is találó volt, de korábban bizonyosan nem tekintették
evidensnek. Itt csak egyetlen igen jelentős változásra
szeretnék utalni az életfeltételekben - nevezetesen
a társadalmi tér időtlenné változtatására.
*** A modern időnek iránya volt
A térbeli, egyidejűleg adott eltérés
az idő folytonosságában, a heterogenitás mint
az időbeli fázisok fokozatos fellépésének
következménye volt talán a modern gondolkodás
legfeltűnőbb és talán legtermékenyebb
vonása. De a metaforák megváltoztatják a metaforikus
kapcsolatba lépő dolog mindkét oldalát.
A térnek az időre való kivetítése
az utóbbit olyan tulajdonsággal ruházta fel, amilyenekkel
"természetes módon" csak a tér rendelkezik: a modern
időnek iránya volt pontosan úgy, mint minden útnak
a térben; az elavulttól az aktuális felé lépett
előre, és az aktuális eleve a jövendő
elavult volt; az időben volt "elöl" és "hátul".
Az embert arra ösztökélték és
lelkesítették, hogy "haladjon a korral". Leeds városának
öntelten saját vállukat veregető városatyái,
akik a 19. század közepén emelték a városházát
csodálatraméltó felemelkedésük emlékműve
gyanánt, morális elveiket körös-körül
fölfestették a nagy terem falaira. Más egyéb
parancsolatok között különösen nagyhatású
az egyik a maga magabiztos tömörségével: Előre!
Csöppnyi kétségük nem volt atekintetben, merre
is van ez az "előre".
A modern emberek tehát egy strukturált idő-térben
éltek; szolid, szilárd, tartós idő-térben
- éppen a megfelelő vonatkoztatási nagysággal,
amelyen az emberi akarat szeszélyessége és állhatatlansága
regisztrálható és felügyelhető volt, de
ez mégiscsak szilárd tartás volt, amelyben az
emberi cselekvés ésszerűen és biztosan beillesztve
érezhette magát. Ebben a strukturált világban
eltévedhetett az ember, vagy megtalálhatta a helyes utat,
és elérkezhetett pontosan oda, ahova akart. A különbség
az elveszettség és a beérkezés között
tudáson és célratörésen nyugodott, az
idő-tér-struktúra ismeretén és az elszántságon,
hogy az egyszer választott utat minden áron kövesse
az ember. Ilyen feltételek között a szabadság ténylegesen
a felismert szükségszerűséget jelentette - azt
a szándékot, hogy ennek a tudásnak megfelelően
cselekedjék.
A struktúra adva volt minden emberi cselekvés előtt,
és elég tartós volt ahhoz, hogy - rendületlenül
és változatlanul - véghez is vigyék a tettet.
Minden emberi teljesítményt megelőzött, és
lehetővé is csak ez tette: egy ember életküzdelmét
céltalan küszködésből következetes
építkezéssé tette. Az egyik elért eredményt
a másikhoz lehetett kapcsolni, lépésről lépésre
haladni az embernek a maga útján, és minden lépés
- hála az útnak - egy következőhöz vezetett;
az ember személyes teljesítményét az alapoktól,
a fundamentumtól építhette fel egészen a tetőig.
Ez az egy életen át tartó zarándoklás
élete volt, a hivatásé, vagy ahogy Minerva baglya
utóbb Jean-Paul Sartre szépével hirdette az élettervé.
David Copperfield akárcsak a Buddenbrookok a normákkal küzdöttek,
amelyeket nem sikerült megfogniuk - parancs, mégis könnyen
kicsúszik a kézből; kötelező, mégis
majdnem elérhetetlen. Kezdettől fogva tudták, hol
kell sikerre törekedni, és azt is tudták rögtön,
mikor vallottak kudarcot.
A mi életküzdelmeink ezzel szemben "a lét
elviselhetetlen könnyűségében" oldódnak
fel. Sosem tudjuk biztosan, mikor nevessünk, és mikor sírjunk.
És alig van olyan pillanat az életben, ahol sötét
sejtelmek nélkül az mondhatnánk: "Megérkeztem".
Félreértések elkerülése végett
- nem állítom, hogy a modernitás emberei szavakban
gazdagon ecsetelték volna mindezt, hogy ezen elgondolkodtak, erről
vitatkoztak és veszekedtek volna, miközben intézték
az életdolgaikat. Inkább azt mondom, hogy mi a vége
felé járó 20. század emberei, a "csúcsmodernitás",
"túlmodernitás" vagy posztmodernitás emberei egy ilyen
világszemléletet kell, hogy tulajdonítsunk nekik,
ha értelmezni akarjuk, amit az életükről tudunk,
és megpróbáljuk megérteni, milyen fajta tapasztalatot
tett ez az élet lehetővé, és viszont. Nem azt
mondom, hogy ők nap mint nap egy szigorúan strukturált
idő-tér és a világ tartós voltának
tudatában éltek, hanem, hogy mi élünk nap mint
nap annak növekvő tudatában, hogy nem bízhatunk
már mindebben. Ezért beszélek mindenekelőtt
az akkori sokkról és nem az elmúlt gondtalanságról.
Az a korábbi tapasztalat, amelyet most utólag próbálunk
meg rekonstruálni, főként az eltűnésével
vált számunkra tudatossá. Ami a múltban véleményünk
szerint megvolt, az az, ami nekünk, tudomásunk szerint, hiányzik.
Tudatában vagyunk annak, hogy hiányzik belőlünk
a képesség, hogy különbséget tegyünk
a világ struktúrája és az emberi cselekvés
között - a világ sziklaszilárdsága között
odakünn és az emberi akarat formálhatósága
között idebenn. Nem mintha a világ az emberi kívánságokkal
szemben hirtelen engedelmessé és alkalmazkodóvá
vált volna; ahogy azelőtt, úgy most is igen sűrűn
bagatellizálja, amit ember tervez, amire törekszik, és
könnyedén kiforgatja és eltorzítja az emberi
fáradozások eredményeit. De a kinti világ egyre
inkább egy másik játszótárshoz hasonlít,
- és nem annyira ahhoz, aki a kérlelhetetlen szabályokat
felállítja vagy ítélőbíróként
semmilyen felszólamlást nem enged, mégpedig egy olyan
játszmában, amelynek a szabályait szakadatlanul átalakítják,
majd megint elvetik.
Az a tapasztalat, hogy egy ilyen világban élünk
(vagy ez annak a tapasztalata, hogy ezen a világon élünk?)
egy olyan játék tapasztalata, amelyben nem lehet különbséget
tenni szükségszerűség és véletlen,
determináltság és esetlegesség között:
csak a játékos húzásai vannak, annak a művészete,
hogy jól játssza meg a lapjait, annak a képessége,
hogy a legjobbat hozza ki belőlük.
Az emberi cselekvés nem kevésbé múlandó
és kiszámíthatatlan, mint azelőtt; de ez most
erőteljesebben látszik a világra is vonatkozni, amelyben
az ember megpróbálja megvalósítani magát
és tájékozódni. Hogyan élhetné
az ember zarándoklásként az életét,
ha az ereklyék és a szentségek állandóan
cserélődnek, leveszik őket, megfosztják a szentségüktől,
a legszentebbnek nyilvánítják, aztán megint
profanizálják, és mindezt a legrövidebb időn
belül, amikor azt várják, hogy elzarándokoljunk
hozzájuk? Hogyan lehet befektetni egy életteljesítménybe,
egy életműbe, ha a mai értékek már holnapra
garantáltan elértéktelenednek és inflálódnak?
Hogyan állítsa az ember az életét egy hivatás
szolgálatába, ha a fáradságosan megszerzett
készségek aktívuma néhány nap alatt
tehertétellé válik? Ha hivatások és
munkakörök szó nélkül eltűnnek, és
a tegnapi szaktudás mára szemellenzőként hat?
És hogyan jelölje meg és ki az ember a helyét
a világban, ha minden megszerzett jog csak a "további intézkedésig"
érvényes, ha minden partneri megállapodás tartalmaz
egy visszalépési záradékot, ha - ahogy Antony
Giddens olyan találóan kifejezte - minden kapcsolat "tiszta"
kapcsolat csupán, azaz feltételek és meghatározott
kötelezettségek nélkül, és minden szerelem
csupán "partnerkapcsolat", amely nem tart tovább, mint a
belőle adódó kielégülés?
Az identitás jelentősége, ahogy erre Christopher
Lasch rámutatott, egyaránt vonatkozik személyekre
és tárgyakra. A modern társadalomban ez is, az is
elvesztette szilárdságát, egyértelműségét
és folytonosságát. Az egykor tartós tárgyakból
alakult világ eldobható termékekkel lett telerakva,
amelyek arra valók, hogy mielőbb elavuljanak. Egy ilyen világban
úgy lehet felölteni és levetni az identitást,
mint egy kosztümöt. Az új helyzetben az az ijesztő,
hogy minden gondos építkezés hiábavalónak
bizonyulhat; másrészt csábító volta
abban áll, hogy az embert nem kötik korábbi próbálkozásai,
és sosem szenved végérvényesen vereséget,
mindig "nyitva tart minden lehetőséget". De sem az
ijesztő, sem a vonzó oldal nem mutatja a "zarándokút-életet"
megvalósítható stratégiának, amihez
az ember tarthatja magát. Legalábbis nem sokan teszik ezt,
és nem sok kilátással a sikerre.
A posztmodern ember életjátékában
állandóan változnak a szabályok a játék
folyamán. Ezért ajánlatos a játszmát
rövidre fogni - egy okosan játszott életjátszma
tehát azt kívánja meg, hogy az egyetlen, nagy, óriási
kockázatos befektetéseket igénylő, mindent
átfogó játékot rövid, szigorúan
körülhatárolt, kis, nem túl magas befektetéseket
igénylő játszmák sorozatára szabdaljuk
fel. Hogy megint Christopher Lascht idézzük: Az a döntés,
hogy mindig egyik napról a másikra éljünk, és
a mindennapi életnek körülhatárolt kritikus helyzetek
lefolyásaként való felfogása válik minden
racionális életstratégia vezérelvévé.
A játszmát rövidre fogni annyi, mint nem bocsátkozni
hosszú távú kötelezettségekbe; óvakodni
minden szilárd megállapodottságtól; nem kötődni
egy helyhez, bármilyen kellemes legyen is az átmeneti ott-tartózkodás;
nem szentelni az életünket egyetlen hivatásnak; senkinek
nem esküdni állhatatosságot és hűséget;
a jövőt ugyan nem kontrollálni, de nem is terhelni jelzáloggal:
azzal az aggodalommal, hogy a játék következményei
nem hosszabb életűek, mint a játék maga, és
adott esetben megtagadni a felelősségvállalást
az ilyen következményekért; nem engedni a múltnak,
hogy beleérjen a jelenbe. Röviden azt jelenti, hogy a jelent
mindkét végén lenyesni, kioldani a történelemből;
az időt minden más formában, mint jelen pillanatok
laza kapcsolata vagy önkényes egymásutánja, felszámolni,
az idő folyását egy folyamatos jelenbe terelni.
Ha egyszer az időt sikerült felismerhetetlenné
tenni, és többé nem vektor, nem nyíl egy nyílheggyel
vagy iránnyal bíró folyó többé,
akkor a teret sem strukturálja már; az előre és
hátra használhatatlanná válik, már csak
az számít, hogy képesek legyünk mozogni, nem
leállni. A fitness - hogy képesek legyünk gyorsan a
történések centrumába kerülni, és
készek legyünk az élményeket úgy megélni,
ahogy jönnek - előbbre való lesz az egészségnél
(egy normalitási szint eszméjénél annak megbízható,
csorbítatlan fenntartásával együtt). Minden haladék,
még "jutalomhaladék" is elveszti jelentőségét:
Nincs többé nyílhoz hasonló idő, amin
mérni lehetne.
És így többé nem az a fontos, hogyan
fedez fel, talál ki, alakít, épít fel (vagy
akár vásárol) magának egy identitást,
hanem hogy hogyan lehet megakadályozni, hogy az túl szűk
legyen, túl szorosan tapadjon a testhez. Egy jól szabott,
tartós identitás nem teljesítmény többé,
egyre inkább és láthatóan teherré válik.
A posztmodern életstratégiai sarkpontja nem egy identitás
megalapozása, hanem a rögződés elkerülése.
A turista távolságtartása
A turista alakja az ilyen elkerülés foglalata. Mert a turisták,
akik megérdemlik ezt a nevet, abszolút mesterei a minden
szilárd felolvasztása és minden kötöttség
eloldása művészetének. Ami elsősorban
jellemzi őket: nem tartoznak ahhoz a helyhez, amelyet éppen
felkeresnek; megvalósítják azt a csodát, hogy
a megfelelő helyen vannak, anélkül, hogy a helyükön
volnának. A turisták távolságot tartanak, és
gondoskodnak arról, hogy ez a távolság ne váljon
közelséggé. Olyan, mintha mindegyikük egy üregbe
volna zárva, valamiféle hólyagba, szigorúan
ellenőrzött ozmózissal; hogy mi kerülhet be vagy
mi kerülhet ki onnan, arról egyedül a mindenkori lakója
dönt. Itt aztán a turista teljes biztonságban érezheti
magát; a kint szívóhatása nélkül
védve marad, bármilyen ragadós vagy falánk
legyen is ez a világ az ő hólyagján kívül.
A turisták könnyű csomaggal utaznak - éppen csak
egy pár holmira van szükségük, hogy az idegen helyek
viszontagságaitól megóvják magukat - és
bármely pillanatban újra felkerekedhetnek, ha valami azzal
fenyeget, hogy kicsúszik az ellenőrzésük alól,
ha szórakozási potenciáljuk kimerülőben
van, vagy a távolban izgalmasabb kalandok ígérkeznek.
Mobilitás ennek a játéknak a neve: képesnek
kell lenni felkerekedni, amint valakit a vágyai űznek vagy
az álmai hívogatnak. Ezt a képességet hívják
a turisták szabadságnak, autonómiának vagy
függetlenségnek, és többre tartják bármi
másnál, mert ez a condition sine qua nonja mindennek, amire
a szívük vágyik. Ennek felel meg a leggyakrabban hangoztatott
kívánságuk is: "Több térre van szükségem".
Azaz: senki sem vitathatja el a jogomat arra, hogy elhagyhassam azt a teret,
ahova pillanatnyilag be vagyok zárva.
Egy turista életében aligha van előre megtervezve
az egy helyen töltendő tartózkodási idő;
ugyanez vonatkozik a következő úti-célra. A turistaéletben
az úton levés a lényeg, nem a megérkezés;
nem úgy, mint a elődeiknél, a zarándokoknál,
az utazás megszakításai a turistánál
nem egy út állomásai, mivel az életút
végén nem integet a cél, amely azt állomássá
tehetné. Ha az egymásra következő megállóhelyek
végül mégis kiadnak egy útvonalat, ez csak visszatekintve
rajzolódik ki, amikor valami logikát lehet az egészben
felfedezni vagy belevinni, ami a vándort nem irányította
vándorlása közben. Amíg úton van, nem
rendelkezik valamilyen képpel egy jövőbeli állapotról,
ami jelentéssel tölthetné meg a jelenbeli tapasztalatot:
az egymásra következő jelenek mindegyike akár
egy kortárs műalkotás, a saját nyelvén
kell, hogy megmagyarázza magát; maga kell, hogy kulcsot adjon
saját jelentéséhez.
A különböző tartózkodási
helyek táborhelyek, nem otthonok; és bármennyi ideig
tartson végül is a megpihenés az utazás során,
mindig éppen csak éjszakázásnak tűnik.
Az ember csak gyenge gyökereket ereszt a földbe - ha egyáltalán
- ; az ember csak felületes érintkezésbe bocsátkozik
a helybeliekkel - ha egyáltalán. Mindenekelőtt nem
terheli meg jelzáloggal a jövőt, nem megy bele hosszú
távú kötelezettségekbe, és nem engedi,
hogy valami, ami ma történik, bármi módon megkösse
a holnapi napot. Végül is a helybeliek többé már
nem az út menti fogadók működtetői, ahogy
a zarándoklások idején a zarándoknak egyre
másra fel kellett keresnie őket; a turisták találkozásai
a helybeliekkel abszolút esetlegesek maradnak, a tegnapi impulzus
egy mellékhatása, amelyről az embernek tegnapelőtt
még sejtelme, elképzelése sem volt, és ami
könnyen egész másképpen is történhetett
volna, és az utazót egész más helyre is vezethette
volna. Találkozásuk egy impulzusból jön létre,
és a következővel megint felbomlik. Igaz ugyan, hogy
ez az együttlét egy megtett lépés következménye,
de egy előre nem látott következmény; nem volt
megbeszélve, és ennélfogva nem is tarthat igényt
a vándor lojalitására.
Mindez azt a megnyugtató érzést nyújtja
a turistának, hogy mindent kontrollálni tud - természetesen
nem a mostanra elavult, a divatból kiment heroikus értelemben,
hogy az ember rányomja a világra a bélyegét,
hogy a saját képe vagy ízlése szerint alakítja
és ilyennek tartja meg. Ez úgyszólván csak
egy "szituatív kontroll": megválasztani annak a lehetőségét,
hogy az ember hol és a világ mely részeit kívánja
"keresztezni", és mikor óhajt megint elvágni egy kapcsolatot.
A be- és kikapcsolódás nem hagy maradandó nyomokat
a világon; a világ (amilyennek a turista ismeri) hála
a könnyedségnek, amellyel a kapcsolók működnek,
tényleg rendkívül képlékenynek, puhának
és morzsolhatónak tűnik; valamilyen formát nem
tartana meg sokáig. Többé már nem alakítják,
csak
"szemlélik": Most a turisták változó érdeklődése,
elkalandozó figyelme és mozgékony látószöge
kölcsönzi a világnak a "struktúrát" - s
ez olyan cseppfolyós és "átmeneti", mint a pillantás,
amely felszínre hozta. A világot ily módon alakítani
nem kerül semmi erőfeszítésbe, de - legalább
is a világra nézve - nem is marad következménye.
Egy olyan eseményt, amelynek elvileg nincsenek saját
tartamán túlmenő következményei, epizódnak
hívják; mint a turisták, úgy tör be egy
epizód is, Milan Kundera szerint, a történelembe, anélkül,
hogy annak részét képezné. Az epizód
lezárult esemény. Minden új epizód úgyszólván
abszolút újrakezdés, de ugyanilyen abszolút
a vége is: "nincs folytatás", így szól az utolsó
mondat (még ha, hogy az óvatlan ember nyomorult helyzetét
még keservesebbé tegye, láthatatlan tintával
van is írva). A probléma azonban az, siet Kundera hozzáfűzni,
hogy a vég véglegességére vonatkozó
döntés maga sem végleges soha: Sosem lehet tudni, mikor
múlt el egy epizód, mikor van tényleg vége.
Minden kölcsönös erőfeszítés dacára
visszatérhetnek elmúlt események, hogy felkeressék
a jövendő jelen-időket. Egykori partnerek korábbi,
inkább elfeledett kapcsolatokból teljesen más epizódok
keretében újra felbukkanhatnak, és fenyegethetően
mutathatják megmaradt sebeiket. Az epizódok elvágása,
jövendő következmények magvainak csírájukban
való elfojtása állandó, szakadatlan erőbedobást
igényel. Ez egy kellemetlen hajszál egy minden pillanatban
epizódként élt élet egyébként
oly ízletes levesében; egy lyuk, amelyen át az odakinti
világ egyre-másra betör a pontosan ellenőrzött
életbe, és megmutatja a turistának, hogy a kontrollja
milyen kívánnivalókat hagy maga után. A turistaélet
tehát nem teljesen rózsás. Örömeinek meg
kell adni az árát. Ahogy a turista kiküszöböli
a bizonytalanságokat, az újabb bizonytalanságokat
hoz magával.
A turisták szabad elhatározásból
kelnek útra - legalábbis ezt hiszik. Felkerekednek, mert
az otthonukat unalmasnak, vagy nem elég vonzónak találják,
túl meghittnek, nem elég meglepőnek; vagy mert azt
remélik, hogy másutt izgatóbb kalandokra és
mélyebb érzelmi élményekre találnak,
mint amit a megszokott rutin bármikor nyújthat. Az otthon
elhagyására, idegen vidékek felkutatására
vonatkozó döntést megkönnyíti az a megnyugtató
érzés, hogy szükség esetén mindig vissza
lehet térni. A hotelszobák kényelmetlenségei
valóban honvágyat ébreszthetnek; olyankor vigasztaló
elégtétel tudni, hogy van valahol otthonunk; egy visszavonulási
lehetőség a tolongásból, ahol az ember védelmet
találhat, ahol egyértelműen, problémátlanul
chez soi volna - elhúzhatná a függönyöket,
behunyhatná a szemét, befoghatná a fülét
minden új benyomás elől, bereteszelhetné az
ajtót minden új kaland elől. Mindenesetre döntő,
hogy az ilyen kilátás csak addig nyújt elégtételt
és vigasztalást, amíg kilátás marad.
Ahogy a "honvágy"-ban az "otthon" nem valódi épület
téglából és habarcsból, fából
vagy kőből. Abban a pillanatban, amikor az ember kívülről
csukja be az ajtót, az otthon álommá változik;
ha belülről csukja be, börtönné. A turista
rájött a szélesebb és főként nyitottabb
terek ízére.
A csavargó muszáj-turista
A turisták vándorokká lesznek, és
honvágyas álmaikat fölébe helyezik az otthonlét
valóságának - mert így akarják, mert
"a körülményekre való tekintettel" ezt tartják
a legésszerűbb életstratégiának, vagy
mert elcsábították őket egy érzésgyűjtő
életének valódi és képzelt örömei.
De nem minden vándor van azért útközben, mert
az egyik helyről a másikra való költözést
választja az egy helyben maradással szemben. Sokan vannak,
akik talán elutasítanák a vándoréletet,
ha megkérdeznék őket - de nem kérdezi őket
senki. Úton vannak, mert lökik őket hátulról
- miután egy túl hatalmas és sokszor megfoghatatlan
erő elszakította őket a gyökereiktől,
hogy ezzel álljanak ellen. Ezek a vándorok egyáltalán
nem tekintik a sorsukat a szabadság kifejezésének.
Szabadság, autonómia, függetlenség - ha egyáltalán
szerepel a szókincsükben - mindig jövő időben
áll. Szabadnak lenni annyit tesz a számukra, hogy ne kelljen
többé bolyongani. Hogy legyen egy otthonuk és ott maradhassanak.
A csavargókról beszélek - sötét holdak,
akik a világos napok fényét verik vissza; a posztmodern
evolúció mutánsai, a szép új species
alkalmatlan származékai. A csavargók a világ
söpredéke, aki a turisták szolgálatába
szegődött.
A turisták maradnak vagy tovább állnak,
ahogy a szívük diktálja. Elhagyják a helyet,
amint másutt új, még ki nem próbált
lehetőségek adódnak. A csavargók ezzel szemben
tudják, hogy nem maradnak sokáig, bármennyire szeretnének
is, mert sehol sem látják őket szívesen: Míg
a turisták azért állnak tovább, mert a világot
ellenállhatatlanul vonzónak találják, a csavargók
azért, mert a világot elviselhetetlenül barátságtalannak
találják. Nem akkor állnak tovább, amikor már
az utolsó cseppig kiélvezték a helybeliek által
kínált élvezeteket, hanem amikor azok elveszítik
a türelmüket, és nem hajlandók tovább elviselni
az ő idegen jelenlétüket. A turisták azért
utaznak, mert ezt akarják; a csavargók azért, mert
nincs más választásuk. Ha a "nem-önkéntes
turista" fogalma nem volna önmagában véve ellentmondás,
így lehetne nevezni a csavargókat. Amennyire szükségszerű
lehet a turistastratégia egy vándorló falak és
mozgó utak jellemezte világban - a választási
szabadság a turista betevő falatja. Ha ettől megfosztjuk,
oda a turistaélet vonzereje és költészete, igen,
enélkül nem is érdemes élni ezt az életet.
Vigyázat: a turisták és a csavargók
a mai élet metaforái. Lehet valaki turista vagy csavargó,
(és az is), anélkül hogy fizikai értelemben valaha
elutazna - ahogy Max Weber protestánsai is zarándokok voltak
egész életükön át, még ha ki sem
dugták soha az orrukat a szülővárosukból,
és túl dolgosan űzték a hivatásukat,
hogysem idejük lett volna arra, hogy akárcsak egyszer is elutazzanak
a tengerhez. Ennek fényében jelentem ki, hogy posztmodern
társadalmunkban valamennyien úton vagyunk - különböző
mértékben, testben vagy lélekben, itt és most
vagy az elképzelt jövőben, önként vagy sem;
egyikünk sem lehet biztos abban, hogy egyszer s mindenkorra jogot
szerzett egy adott helyhez, és senki se gondolja komolyan, hogy
mindig ugyanazon a helyen fog maradni; bárhol tartózkodjunk
is, legalább részben displaced vagyunk - nem a megfelelő
helyen, vagy nem a helyünkön. De ezzel vége is annak,
ami a helyzetünkben közös, és itt kezdődnek
a különbségek.
Kijelentem továbbá, hogy a turista és a
csavargó ellentéte a modern társadalmon belüli
alapvető szakadékot jelzi. Valamennyien azon a skálán
helyezkedünk el, amely a "tökéletes turista" és
a "reménytelen csavargó" pólusai között
húzódik - és mindenkori helyünk a két
pólus között az életutunk megválasztásában
érvényesülő szabadság fokától
függ. A választási szabadság véleményem
szerint a legtöbb következménnyel bíró stratifikáló
tényező a posztmodern társadalomban; minél
nagyobb a választási szabadsága, annál magasabb
a rangja valakinek a posztmodern társadalmi hierarchiában.
A posztmodern társadalmi különbségek a reális
opciók spektrumának mindenkori szélességén
alapulnak.
A csavargó mégis a turista alter egoja - ahogy
a nincstelen a gazdag alter egoja, a vad a civilizálté vagy
az idegen a helybelié. Alter egonak lenni annyi, mint szemetesként
szolgálni, amelybe bedobnak minden kimondhatatlan sejtést,
kimondatlan félelmet, titkos önvádat és elgondolhatatlan
szörnyű bűntudatot; alter egonak lenni annyit jelent,
mint a legintimebb benső nyilvános lecsupaszítására
szolgálni, mint egy belső démon, amelyet nyilvánosan
kell kiűzni, mint egy szimbólum, amiben mindent, amit nem
lehet elfojtani in effigie el lehet égetni. Az alter ego alkotja
azt a homályos, sötét hátteret, amelyből
a megtisztult ego ragyogóan kiemelkedik.
Nem csoda, hogy a posztmodern társadalom turista része
nem nagyon következetes a csavargó oldallal szemben. A csavargók
a turisták viselkedését utánozzák, és
utánozni annyi, mint nevetségessé tenni. A csavargók
egy karikatúrához hasonlóan leplezik le a kisminkelt
szépség alatt rejtőző csúnyaságot.
Jelenlétük bosszantó és ingerlő; nincs
semmi nyilvánvaló haszon, amit húzni lehetne belőlük
- voltképpen meg lehetne szabadulni tőlük, anélkül
hogy bárkinek (velük együtt) veszteséget vagy sajnálatot
kellene éreznie.
De nem szabad elfelejtenünk - a csavargók a turisták
hulladék-gyűjtői. Ha felszámolnák ezt
a szemételtávolító rendszert, a világ
egészségesei megmérgeződnének és
megfulladnának a saját szemetükben. Ami ennél
is fontosabb, a csavargók alkotják azt a sötét
hátteret, amely előtt a turisták napja olyan fényesen
világít, hogy alig látni a foltokat. Minél
sötétebb az alap, annál világosabb a ragyogás;
minél taszítóbb és undorítóbb
a csavargók sorsa, annál elviselhetőbbnek tűnnek
a turistaélet kis kényelmetlenségei és nagy
kockázatai. Csak azért lehet együtt élni egy
turistalét bizonytalanságának kétértelműségeivel,
mert a csavargólét bizonyosságai olyan egyértelműen
undorítóak és taszítóak. A turistának
szüksége van egy alternatívára, amely túl
rémesnek látszik ahhoz, hogy megfontolásra érdemes
legyen, hogy stresszhelyzetekben mindig azt mondhassa magának: "Nincs
alternatíva".
A csavargók, egy olyan világ áldozatai,
amely a turistákat tette meg a hőseivé, mégiscsak
hoznak valami hasznot; ahogy a szociológusok szeretik mondani: "megvan
a funkciójuk". Nem könnyű velük szemtől szembe
élni, de nélkülük elképzelhetetlen volna
az élet. Élesen szembeszökő nyomorúságuk
mellett saját gondjaink csekély kényelmetlenségekké
zsugorodnak. Nyilvánvaló szerencsétlenségük
mindenki mást arra késztet, hogy nap mint nap hálát
adjanak az Úrnak, amiért őket turistának teremtette.
Kiemelés
nem bocsátkozni hosszú távú kötelezettségekbe;
óvakodni minden szilárd megállapodottságtól;
nem kötődni egy helyhez, bármilyen kellemes legyen is
az átmeneti ott-tartózkodás; nem szentelni az életünket
egyetlen hivatásnak; senkinek nem esküdni állhatatosságot
és hűséget; a jövőt ugyan nem kontrollálni,
de nem is terhelni jelzáloggal...
nem engedni a múltnak, hogy beleérjen a jelenbe.
Bibliográfia
BAUMAN, Zygmunt
Általános szociológia
Gondolat, 1967
"Posztmodern szociológia"
Replika, 1993 9-10.
"Modernség és ambivalencia"
in: Multikulturalizmus
Osiris - Láthatatlan Kollégium, 1997
"Biológia és modernitás. Kereszteshadjárat
az egészségért"
Magyar Lettre Internationale, 31.
RORTY, Richard
Heideggerről és másokról
Jelenkor, 1997
Esetlegesség, irónia és szolidaritás
Jelenkor, 1994
Megismerés helyett remény
Jelenkor, 1999
GRAY, John
"Richard Rorty és a posztmodern irónia"
Magyar Lettre Internationale, 22.
HEIDEGGER Matrtin
"...költőien lakozik az ember..."
Válogatott írások
T-TWINS - Pompeji, 1994
HABERMAS, Jürgen
Filozófiai diskurzus a modernségről
Helikon, 1998
Tanulmányok
Osiris, 1997
A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása
Osiris, 1999
LASCH, Christopher
Az önimádat társadalma
Európa, 1997
VAJDA Mihály
A posztmodern Heidegger
T-Twins - Lukács Archivum - Századvég, 1993
MÁRKUS György
Kultúra és modernitás
T-Twins - Lukács Archivum, 1992
Metafizika - mi végre?
Osiris - Gond, 1998
"A kultúra antinómiái"
Magyar Lettre Internationale,26.
FEYERABEND, Paul
Három dialógus a tudásról
Osiris - Gond, 1999
"A tudomány egy szabad társadalomban"
in: Tudományfilozófia
Osiris - Láthatatlan Kollégium,1998
"Ismeret, elmélet nélkül"
Magyar Lettre Internationale,8.
"A tudomány módszerének misztifikálása
ellen"
Magyar Lettre Internationale,31
STEINER, George
"Wittgenstein és Shakespeare"
Magyar Lettre Internationale,26.
ROSENBERG, Göran
"Ezredvég"
Magyar Lettre Internationale,32.
FARKAS Zs. / GARACZI L. / KUKORELLY E. / MARNO J. / NÉMETH G.
"Beszélgetés a posztmodernről"
Magyar Lettre Internationale,29.
HOBSBAWM, Eric
"Civilizációs válság?"
Magyar Lettre Internationale,19.
HAKIM BEY
"Az utazás művészete. Szufi utazók"
Magyar Lettre Internationale, 23.
GROYS, Boris
"A menekült esztétikája"
Magyar Lettre Internationale,28.
HUSTON, Nancy
"A kulturális identitásról"
Magyar Lettre Internationale,29.
Kérjük küldje el véleményét címünkre:
lettre@c3.hu