stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



ZYGMUNT HAUPT

Lili Marlene

Sara, Sarusia egy zsidólány volt, aki rendszeresen eljárt a kaszárnyánk kapujához, és Wojciechowskit várta. Jót szórakoztunk ezen, és persze dudorásztuk is egymás közt az együgyu, butácska dalt: Szegény kis árva Malgosiát / Emészti már a bánat: / Nem látta még a laktanyát, / Megnézte hát magának...

Röhécseltünk, hülyéskedtünk, de hát annyira rémes volt az egész. Példátlan eset a helyi viszonyok között volt benne valami természetellenes, ugyanakkor természetes is, mert a lány tényleg ott állt órákon át a kaszárnya kapujában, pedig forgalmas hely volt, járt-kelt a népség, és mindenkinek rögtön szemet szúrt. De ő csak állt. Beszélték, hogy nem akárki lánya, egy gazdag kupecé, kereskedőé, aki nemcsak tehetős ember, de rabbi is, és magas tisztséget tölt be a kahalban, úgyhogy óriási, világraszóló botrány. Egy zsidólány, aki belehabarodott egy gojba, ráadásul mindenki szemeláttára, a kaszárnya előtt... Úgyhogy miközben hülyéskedtünk, mivel eszméletlen hecc volt, valójában mégis kellemetlenül, kínosan éreztük magunkat.

Ráadásul Sara, Sarusia, hogy is mondjam... milyen szuperlatívuszokkal írjam le a női szépséget? Mindenekelőtt nem nő volt, csak lányka, kislány, hány éves lehetett? tizenhat, tizenhét? Szóval valahogy nem illettek volna rá az érett nőiesség jelzői. Talán... de nem is "vonzó", nem is "elbuvölő" vagy "csodás", valahogy egyik jelző sem illett rá... de tényleg csodálatos volt. Például a szeme, micsoda szeme volt! Szürke szempilláinak s finom ívu szemöldökének fekete foglalatában; meg a kerek orcája, a nyakára ömlő haja, a homloka, az egyszerre naiv, érett és gyermeki mosolya, lélegzettől hullámzó kele... és nem szégyellt semmit, szemérmetlen volt.

A helyi zsidókról az járta, hogy ők a leghülyébb zsidók, ama közmondásos, viccbe illő, bibliai hülyeség megtestesítői, rengeteg történet és közmondás élt velük kapcsolatban. Például, nem túl szellemes, de volt egy ilyen mondás: "Hülye, mint a chlndi kántor pulykája", mintha ez volna a hülyeség kvintesszenciája, a csököttség csimborasszója, a korlátoltság és szellemi sötétség csúcsa. Vagy volt egy másik, a zsidó folklórból származó anekdota arról, "hogyan fogták el a chlndi zsidók a holdat a kútban", hogy tudniillik amikor megpillantották a kútban a hold imbolygó tükörképét, nagy ravaszul gyorsan letakarták a kávát, s ily módon, uramisten, sikerült elfogniuk a bolygót. Még Londonban is azt beszélték róluk, hogy az Angol Bankban, az Old Lady of The Threadneedle Street széfjében őriznek és büszkén mutogatnak egy ötfontos bankót, amely egyszer egészen Chlndig elbolyongott, s ott a kahalbéli zsidók az aláírásukkal hitelesítették a bankjegyet, hogy valóban pénz.

De elég az anekdotákból. Az ottani zsidók különböztek a mi galiciánereinktől, mert a mi hászidjaink egyenesen ijesztőek voltak, ezek meg amolyan litvákok; arrafelé nemigen lehetett látni kaftánt, csak azt a formás ellenzős sapkát hordták. De úgy éltek, ahogy a zsidók, együtt, zsidó módra, maguk zárkóztak be a gettóikba, különben nem is gettók voltak ezek, csak utcák és boltok, meg a fekete tömeg, természetesen "fekete", karattyolás, futkosás, ügyletek, micsoda ügyletek kavarogtak ott a pénz körül!

Egyszer szemtanúja voltam itt a legpatetikusabb zsidó jelenetnek, amit valaha láttam. Megyek felfelé a főutcán, forgalmas hétköznap, kuncsaftok, alkuszok, kereskedők, seftesek, alig tudom áttörni magam, s a következőet látom. Egy kis csapat "somér" menetel az utcán, zsidó scoutok vagy cserkészek. Egyszerre léptek, valami egyenruha meg nyakkendő volt rajtuk, s ahogy minden cserkésznek vagy scoutnak, a ruhájuk telis-tele volt varrva a legkülönfélébb jelvényekkel, plecsnikkel. Amennyire emlékszem, semmilyen sapkájuk nem volt ezzel is utánozva, istenem, zavarba ejtő, már-már esztelen másolásra való hajlamukban, mely oly jellemző az emberre, valamiféle Hitlerjugend-stílust. Egy ütemre masíroztak; fedetlen fejüket, melyen szétzilálódtak a hajfürtök, mereven felszegezték. A járókelők izgatottan, lelkesen nézték őket, íme, a gyerekeik, akik kijöttek a gettóból, milyen megjelenésük van, milyen önállóak és szervezettek, hogy menetelnek hétköznap, a belvárosban, egyszerre, egy ütemre, emelt fővel.

S ekkor megpillantottam egy öreg zsidót, aki megbabonázva, szaporán totyogott utánuk, nem a járdán, hanem az árokban, a járdaszegély mellett szaladt, izzadva tartva lépést a maroknyi tejfelesszájúval, bámulva őket, mint valami jelenést; szaladt, feldöntve a járókelőket, nem látva senki mást, csak azokat ott; sápadt szeméből patakzott a könny, s végigcsorgott mocskos, kócos szakállán. Mit láthatott bennük e borús ég alatt, ebben az országban, több ezer mérföldnyire az Oroszlán, Júda és a Makkabeusok tejjel-mézzel folyó földjétől, az olaj- és fügefáktól, a sáskáktól és gazelláktól, a Frigyládától és a Siratófaltól, itt, ezen a helyen, amelyet ő meg az övéi maguk "Polinnak" neveztek, ami héberül állítólag azt jelenti: "Itt telepedj le, pihenj meg"? Szegény, öreg zsidó, aki liftező ádámcsutkával levegő után kapkod, aki semmit se lát a maroknyi tejfelesszájún kívül, izzad az árokban, arcán mocskos könny csorog.

A város pedig így festett: a hegy tetején, amelyet szintén Chlndnak hívtak, egy barokk bazilita templom állt, valaha görögkatolikus székesegyház, mögötte temető. A temetőről később lesz szó, később, mivel olyan asszociációkhoz vezet, melyekről most nem szívesen beszélek, mert ez a temető... de erről később. A hegy tövében, a főutcán üzletek, boltocskák sorakoztak, és ebben az utcában volt a humán gimnázium is, amelyről köztudott, hogy tiszteletre méltó polonisták és ihlettől sugárzó pofák itt adták ki a rendszertelenül megjelenő folyóiratot, a Diktét, a vidék íróinak és költőinek orgánumát hogy miért nevezték így? Biztos azért, hogy nehezebben lehessen kitalálni, mit jelent. De sok szerencsét ennek a vidéki avantgárd plejádnak, menjünk tovább.

A kaszárnyával szemben (a mi kaszárnyánk a cári lovastüzér hadosztály emlékét őrizte, koruknál fogva kissé dülöngélő, kör alakú barakkok álltak itt, egy sor istálló, középen pedig egy hatalmas lovarda), egyszóval a laktanya mentén futó út túloldalán, abban az utcában, ahol Sara várakozott, volt egy lapos, használaton kívüli telek, s ott folytak, hej, az ágyú- meg lovas üteg gyakorlatok. Távolabb az őrültek háza volt, szürkés sárga, szigorú, embertelen falak, mögöttük bolond felebarátaink, szerencsétlen felebarátaink, akiket magánzárkába csukunk, zuhannyal locsolunk, akikre zubbonyt húzunk, s akiket gyógykezelni kell, mert úgymond mások, mint mi, nem normálisak.

A Hegy túloldalán feküdt a másik, az új város. Különös érzés volt átjárni oda. Üde színu, piros téglás házak, mutatós épületek, ésszeru megoldások, esztétikum, praktikum, haszontalan urbanisztika, mindent kigondoltak, megterveztek, felmértek itt, s az egész mégis üres. Hogy mi ez, és miért? Egy nagy adminisztratív központot akartak átköltöztetni ide az ország középső részéből; így döntöttek odafenn, mégpedig éppen abban az időben, amikor annyira nehéz volt építési hitelhez jutni, amikor az elöljáróságok hónapokat vártak kölcsönre; így hát a munka nélkül maradt építőmunkások egész nyáron fél meg negyed kenyereket vettek a nyomorúságos segélyből, sütkéreztek a napon, és vártak, vártak. Eltelt a nyár, a hosszú, dologtalan nyár, és semmi se történt, hitelek nem voltak, nem lettek. És beköszöntött az ősz, valahogy elvoltak, és még mindig semmi. Míg végül ősz vége felé a válsággazdaság lassan forgó fogaskerekei, a lustán őrlő isteni malmok kivetetették magukból valamiféle féleredmény korpáját. Már esős, őszi idő volt, amikor elkezdték odavontatni az épületfával rakott szekereket, a telkeken ott állt és büdösödött a víz az alapok alatt a gödrökben, és már jócskán benne jártak a télben, mire nekiláttak az építkezésnek. S egyszeriben kinőtt a földből a város, a megtervezett utcák, fasorok, járdák, járdaszegélyek, utcalámpák, minden szépen, pontosan a helyére került itt, még az oszlopokon nyugvó táblácskák is az utcák és fasorok neveivel, Mikolaj Rej utca, Romuald Traugutt utca, Rózsák útja, Könnyulovasság útja, öröm volt nézni. Csakhogy. Csakhogy valami nem stimmelt. Valamilyen különleges átvételi bizottságok szemlét és vizsgálatot tartottak, valamiféle súlyos hibákat, hiányosságokat tapasztaltak, bizonyos normák és közbiztonsági előírások nem feleltek meg a szabványnak, valami nem stimmelt. Így hát félbemaradt az egész. S az új, amerikai módra felhúzott város ott állt üresen, lakatlanul, várakozásra, hosszan elhúzódó pereskedésre ítéltetve, ott állt az új város néptelenül, mint egy kísértetváros, a kihalt utcák, a Traugutt utca és a Könnyulovasság útja, csak a szél zúgott esős időben a vadonatúj ereszcsatornákban, s a házak ablakainak sötét szemgödre bámult.

Most szakadjunk el egy pillanatra az emberi érdekek és szándékok eme balsikeru övezetétől, és beszéljünk valami vidámabbról.

Például: felderítő gyakorlatból tértünk vissza, de az is lehet, hogy amolyan rögtönzött vadászat volt, amikor dulőúton, erdőben, szétszórt rajban galoppoztunk, hajszoltuk a csalóka képet, paták dobogtak, ilyenkor a lovak patái a legtisztább anapesztust verik. (Honnan a verstani párhuzam? Nem említettem még, hogy a káplár, az egyszeru zupás közönséges vezényszavának kifinomult ritmusa, hogy úgy mondjam, költői ritmusa volt? Mert például amikor azonnali fenyítés céljából, a Kasperek nevu tüzér megrendszabályozására tömören, káplárosan kiadta a parancsot: "Kasperek! Rejtőzz!", akkor azt tökéletes ritmusérzékkel skandálta, a hangsúlyt, a nyomatékot a "rek!"-re helyezve, a kövér Kasperek pedig, akit elbuvölt a káplár nem tanult, csupán ösztönös ütemhangsúlya, "rejtőzött", vagyis az anyaföldre vetette magát, mivel mély benyomást tett rá a káplár költői stílusa, az újoncok hajszolása.) Szóval, miről is beszéltem, aha, a lovasgaloppról, amelynek anapesztusai messzire hallatszanak, tata-tam! amelyet mindig, a legősibb idők óta füleltünk, fülünket a földre szorítva, hallunk-e rohamot, üldözést, rémületről, kavarodásról, váratlan támadásról hírt adó lódobogást.

De most egy lankás hegyoldalon jártunk, valami tarlón, messze, messze nyúló mezőkön. A közelben, a tábla közepében egy kis csapat látszott, napszámosok, a beérett termés fölött hajlongó "serény" aratók. Asszonyok kendői, férfiak inge, rekkenő hőségtől vörös arcok, kerek és valahogy méltóságteljes mozdulatok, görnyedt munkások a mezőn.

És megjegyeztem közülük egy lányt, azt hiszem, lány volt, és még nem férjes asszony vagy nevisztka /ruszin menyasszony/ (ne felejtsük, hogy Chlnd környéke etnikai határterület, hogy itt, ahol mint valami meander, fut végig a lengyelek és ruszinok közti határ, s hogy itt, ahogy az etnikumok érintkezésénél mindig, valahogy élesebben, világosabban, határozottabban hangsúlyozódik a határvidék lengyelsége, s éppen a határvidék teszi, hogy errefelé igen tiszta, helyes lengyelséggel beszélnek, mint a szczebrzeszyni járásban, éneklés, akcentus, egyes vidékek és körzetek mazóviai tájszólása nélkül, egyszeruen, szinte irodalmi lengyelséggel.) A rét közepén dolgozó, görnyedt lány felemelkedett, kiegyenesedett, kezével félresöpörte szempilláin és szemöldökén fennakadó, fényes, hamvasszőke hajának sugarait hőségtől és hajlongástól vörös arcán. Arra gondoltam, hogy mindig ilyenek nálunk, a lányok meg a lovak, s hozzá mi, annyira illenek a tájképbe, a kompozíciónak a statikus bámészkodás és a kinetikus tevékenység kapcsolatában megnyilvánuló nyerseségébe, s hogy ez annyira tükröződik mindenben, mesében, dalban.

A kaszárnya mellett, a kapuban pedig ott állt Sara. Ez ingerelt minket, s amikor Wojciechowski nem hallotta, ezt dúdoltuk: Szegény kis árva Malgosiát / Emészti már a bánat: / Nem látta még a laktanyát, / Megnézte hát magának...

De mindebben nem volt semmi kegyetlenkedés vagy rosszindulat, sőt, botrányossága ellenére valószínuleg még élveztük is a helyzetet. A dalocska elég ostoba volt, mint általában az ilyesfajta dalok, amolyan banális orfeumi vagy operett-szám, ördög tudja, mi. Évekkel később aztán híressé vált egy másik, szintén banális dal, ugyanerről a témáról, egy lányról a kaszárnya előtt, aki kedvesen üdvözöl minden sarzsit. Ennek a másik dalnak nagy sikere volt, valamilyen sivatagi csatákban, támadásokban és lövészárkokban hangzott fel alkalmi előadójának, egy svéd énekesnőnek rekedtes hangján, melyet még rekedtesebbé tett a hadizsákmányul szerzett, kopott gramofonlemez, s ez valamiféle romantikát kölcsönzött ennek a háborúnak, olcsó nosztalgiát és érzelgős ábrándokat.

Az egészben csak az a furcsa, hogy a dal sztorija később megismétlődött, valami különös körben, spirálban visszatért, évek múltán visszhangzani hallottuk, más körülmények között, más ég alatt, más szereplőkkel. Csak nem a parókás, pántlikás, harisnyás történetfilozófus, a mágus és bölcs, Gianbattista Vico ötlötte ki ezt, akrotérionok és stukkók, ciprusok és píneák közt, az azúrosan kéklő nápolyi vizek partján, pergamenek fölött üldögélve, miközben elgondolkozva dörzsölgette az orrát? Talán belemártotta lúdtollát a kalamárisba, s közben ezt dúdolta magában: Szegény kis árva Malgosiát emészti már a bánat...

Na szóval a chlndi zsidók. Nem olyanok voltak, mint a mieink, mások voltak. Mert a mi galiciánereinket már megszoktuk, bár az idegenek szemében elég ijesztőnek tuntek. Még Iszaak Babel is megrettent a mi hászidjainktól, pedig ő bátor ember volt. Ez az odesszai zsidó, ez az energikus, zömök racionalista, aki kikötői hangzavarban nőtt fel, a sztyepp, a limán és a tenger találkozásánál, rubáskák és furázskák /parasztingek és kocsissapkák/, dinnyék és szőlőtőkék, nemesi szerződések és moldáviai banditák, városlakók és kereskedők közt, aki a Lovashadsereg farkába kapaszkodva, plakátok és forradalmi jelszavak közepette orrához nyomva silabizálta a sebtiben tördelt hasábokat, egyszeriben szembetalálkozott a podóliai kisváros ijesztő világával, a zsinagógákkal, melyeknek ablakai a trágyás földig értek, benn a hajlongó, táleszos, "halotti leples", homlokukon tefilimet viselő zsidókkal, hédereikkel, melamedjeikkel, könyvek fölött gajdoló pajeszos kisdiákjaikkal, házaikban az ajtófélfán lógó mezuzá val, a város határában az ajruv kifeszített drótjával, a zsinagógában, a bima keleti oldalán a Szentírás tekercseit őrző mizrá val. Külön világ volt ez, melyből csak egy-egy szó, meghatározás jutott el hozzánk, mely szerint a "hajre" átkot jelent, a "hucpa" nem más, mint pimaszság, a "balagula" kocsimester vagy egyszeruen zsidó fuvaros, a "hazuka" birtokjog, a rebe által adott kiváltság, monopólium, a "sajbec" pedig a zsidótemetőben lévő sírtábla. A chlndi zsidók ugyanezen a nyelven beszéltek, de mások voltak.

Évekkel később, New Orleansban jót szórakoztam feleségem idős nénikéjén, Lalyn, aki reggeli közben az újságot böngészve mindenekelőtt a halálozásokat nézte meg, nem szerepel-e benne anybody nice . Mára nekem is szokásommá vált, s valahányszor a kezembe kerül a Tygodnik Powszechny egy-egy száma, mindig megnézem a halálozási rovatot. Rendszerint igen tekintélyes nevek vannak benne, címek, rövid élerajzok és nekrológok. Legutóbb Chmury ezredes nevére bukkantam. Így meg úgy, tizenkilencben ütegparancsnok, húszban egy hadosztályé, aztán ilyen és ilyen ezredé, majd egy tüzérhadosztályt irányított, ilyen és ilyen kitüntetések és érdemérmek lovagja, az alábbi szervezetek tagja, végül így zárult: "egykori játékszeripari munkás". Hmmm... Tacskó hadapród koromban, amikor Wlodzimierz után a chlndi hadosztályba soroltak, ő volt ennek a hadosztálynak a parancsnoka. Parancsnok volt, élet és halál ura több száz ember felett, több száz ló, több tucat olajzöldre festett, nehéz acélágyú tartozott alája, acélkerekük, olajtól zsíros, vastag csövük, nehéz kerékabroncsuk. És a laktanya, a barakkok deszkafala, az istállókban éjjel-nappal pislákoló, vörös villanykörték, a kötőféken tartott lovak és csillogó farukat sikáló lovasaik, a tisztikaszinó meg a hatalmas manézs, benne az akadályrudak meszelt oszlopai, a vizesárkok és "triplebar"-ok, az abrakoltatáshoz hívó déli kürtszó.

(Szóval ez a tekintélyes, komor arcú ember, ez az olümposzi, távoli, megközelíthetetlen tiszt mint csöppségek játékait készítő munkás végezte. Egy másik tisztről, egy lovaskapitányról az a hír járja emigráns körökben, hogy élete alkonyán egy szép kanadai reformzsinagóga padlóját söpörte mint a "samesz" segédje.)

A hadosztályparancs így szólt: "őrszolgálat. Az ütegek teljes menetfelszereléssel látják el a lovas felderítőket, kiosztják az éles lőszert, majd 21 órakor a hadosztályparancsnokság állományával együtt sorakozó a téren." Ez május 1-én történt.

Aha, arról a temetőről akartam beszélni. Mert Wojciechowski és Sara, Sarusia hol is találkozhattak, hol is maradhattak magukra örömükkel vagy épp gondjukkal? Na jó, nem mintha azzal gyanúsítottam volna Wojciechowskit, hogy bármi gondja lett volna, de a temető volt az egyetlen hely, az árnyas, félreeső park, körös-körül suru zöld lombsátor, labdarózsa, orgona, som, nadragulya, babér. A temető a bazilita templom körül terült el, már nem temetkeztek ide, csak nőtt és burjánzott, ahogy a temetők általában, s afféle városi parkként muködött, melyet nem nagyon látogattak. Disztingvált, ámde szorosabb érintkezésre is igényt tartó párocskák számára persze amolyan "majomsziget" volt a park, ahogy az tisztelettudó vidéki kisvárosokban lenni szokott. Itt aztán ki lehetett tanúja kettejük szerelmének? Talán Izaslaw lucki úr őméltóságának fekete csontváza a sömör marta kőboltozat alatt volt az egyetlen voyeur, talán egyedül az ő gyöngyhímzéses kesztyube bújtatott, püspöki gyurus keze áldotta meg ezt a bunös párt.

Mi pedig - ki az a mi? - Ksiczycki, a kis pöffeszkedő gurál, civilben újságíró palánta, akinek be nem állt a szája, mosolygás közben pedig vicsorgatta a rossz fogait, és Emil Milowicz, neki meg tisztára lófogai voltak, Emil Milowicz Modriniecből, Hrubieszów mellől, akit valamikor évekkel később egyszeruen lemészárolták a banderisták, egyszóval mi azért diszkrétek voltunk, csak dudorásztuk, hogy Szegény kis árva Malgosiát / Emészti már a bánat... de inkább a lovakkal törődtünk, "irtani" jártunk, karddal kaszabolni a füzesben, s hagytuk, hogy az öregek megkopasszanak minket pókerben.

Eszünkbe se jutott eltunődni azon, vajon miért nem a zsidótemetőt, a kirkutot választották hancúrozásuk helyszínéül. Talán mert az valahol messzebb, a külvárosban volt, rendezett temető, ide-oda ferdülő sírtáblák, "sajbecok", rajtuk a kőbe vésett héber sírfeliratok, melyek isten tudja mit közölnek a látogatóval, talán a származást vezetik le, és ismételgetik: "Ámon nemzette Jósiást, Jósiás nemzette Jekóniást, Jekóniás nemzette Saláthielt...", lehet, hogy Eszter könyvének sorai, vagy Salamon énekei, feljebb pedig kilencágú gyertyatartó és Júda oroszlánja, vagy áldásra emelt kezek, vagy sófárkürt. De a zsidótemetőt őrizték, egy goj, akinek meghagyták, hogy senkit se eresszen be. Mígnem jöttek a vész évei, a temetőt beszántották, a sírtáblákat kiszaggatták a földből, és kisvárosok járdáit kövezték ki velük, melyeken aztán kegyeletsértő lábak jártak-keltek, s még ma is mondják, hogy a városokban néhol kőtutajokon közlekednek, lépkednek, rajtuk pedig ott az emberi láb taposta kilencágú gyertyatartó és Júda oroszlánja. Csak a gyerekek, akik iskolából hazafelé menet, ahogy szokták, egy lábon ugrálnak végig az utcán, kerülik ki ugrálás közben a táblák közti réseket és fúgákat, vajon elcsodálkoznak-e ilyenkor a távoli, ismeretlen, idegen mintázaton, a különös rébuszon, emberek rejtvényén, akik eltuntek, akárcsak az Inka Birodalom földbe temetett oszlopai, vagy egy büszke római boltvről a "SENATUS POPULUSQUE ROMANUS", vagy az arab arabeszkek elmosódott szúrái?

Egyszer a salisbury-i síkságon alkalmam volt megtekinteni Stonehenge földből kimeredő kőszobrait, a körben, bár talán helyesebb volna rögtön azt mondani, "körszeru alakzatban" álló, mérhetetlen távolságról idecipelt, élükre állított sziklákat, melyek mintha ábrázolnának, kijelölnének valamit, valamiféle asztrolábiumként, amint azt sejteni vélik ama rejtélyek kutatói és megfejtői, melyekkel nem fukarkodott a múlt. Itt történt, e néma és rejtélyes régiségben, a zöld angol gyepen, hogy szürkületkor kis híján ráléptem egy egyértelmu, közönséges modern gumitermékre, úgynevezett óvszerre. S mivel még fiatal voltam, és hajlamos a filozofálgatásra, elmerengtem ezen a paradoxonon és ellentéten, ez egy kurgán, nemde, több ezer év feledés és az idő torka, az idő pedig mindent szentesít, az eltunt embertömegek keze által magasra emelt, ég mélyén sötétlő sziklákat éppúgy, mint az egyértelmu, szemtelen, bár talán nem szándékosan, kérkedően vagy épp bolondosan pimasz gesztust, az akaratlan gúnyt és tréfát, mellyel valami párocska mulattatta magát az idő rovására.

Kérdezheti valaki, hogy miért tuzdelek meg egy szimpla történetet olyan kitérőkkel, melyeknek látszólag semmi közük egymáshoz? Hiszen egyszer a chlndi zsidókról beszélek, majd amolyan vidéki hátteret kerítek köré, belehelyezek egy szép zsidólányról meg egy zömök hadapródról szóló, teljesen jelentéktelen mesét, mely a bazilita temetőbe vezet, hozzárakom a modern romok komorságukban már-már gótikus díszletét, ráadásul, megint csak teljesen összefüggéstelenül, utalást teszek a vidéki költői folyóiratra, a görög nimfáról elnevezett Diktére (hát persze, Dikté, az egy görög nimfa, valami muvelt ember előadást is tartott róla a körünkben), és ellenpontként, avagy kapcsolódva a zsidósághoz, megemlítem a mi lengyel folklórunkat meg a lányt a mezőn. De miért nem tudtam megmondani Sarusiának, miért nem tudtam figyelmeztetni a dallal: Hej Duna, Duna, sebes a vized, / Hej te lány, te lány, nagy a te híred...

De most már késő, ami történt, megtörtént. Már nem téríthetem vissza, nem figyelmeztethetem eltévelyedett húgomat. Emlékeimben is elmosódik, mint valami ködön át látom a szép, de távoli lányt az elsüllyedt világból, melyből csupán a "sajbecok", a kőtáblák maradtak meg, rajtuk egy-egy oroszlán-rajz, áldásra emelt kéz meg a sófárnak nevezett görbe szarv, amit a zsidó újévkor megfújnak, s a városkák járdáit alkotó kőlapok kifejezéstelenné válnak a talpak alatt, az iskolából hazatérő gyerekek számára pedig rejtélyesek és érthetetlenek, mint egy több ezer éves emlék.
 
 

Egy fekete estén, fekete felhők alatt, május első napján, kivezettük az istálló fedele alól a keményen ellenkező, csökönyös lovakat. Sötétben tapogatózva raktuk fel rájuk a nyolcadrét hajtott lószőr pokrócokat, meghúzkodtuk a hevedert, fogunkkal tartva a szíj végét, a tenyerünket alácsúsztattuk, úgy vizsgáltuk, elég szoros-e, a lovak lesunyták fülüket, míg felraktuk rájuk a kantárt, a zabla széttárta összeszorított, vicsorgó, rossz fogaikat, miközben egymásnak faroltak, és nyerítve dobogtak a patájukkal. Nyakunkat fojtogatta a karabélyszíj, bordánkba vágott a szétosztott, olajtól síkos töltényekkel megrakott táska, csörögtek a nyereghez szíjazott kardok. A "Lóra!" parancsra a fekete ég előtt ágaskodó fekete lovak hátán lovasok sziluettjei jelentek meg.

Zárt négyes csoportokban, míg a lovak hasa egymáshoz szorult, míg a csizmaszáraink egymáshoz dörzsölődtek, a nyeregbőr csikorgott, a kengyelvas zörgött, a paták dobogtak, négyesével, összetömörülve, vállunkon átvetett, torkunkat szorító karabélyszíjjal, visszahőkölve, megijedve az éjszakától, a megbokrosodó megnyergelt lovaktól, szíjakba kötözve, kékülő tenyerünkben, ujjaink közt tartva az összegabalyodott gyeplőt, égő torokkal, szemünkben az éjszakával, fejünkbe csapott sapkánk szíjával, a naftalin, az egyenruha, a lóistálló átható buzével, a nyakunkat súroló kabátgallér vastag szövetével, ellenzőink eresze alól kémelve az éjszakát, zárt négyes csoportokban a kapuba tömörültünk, majd paták kopogása, csattogása közepette a macskaköves úton a város felé vonultunk, találkozóra a hülye chlndi zsidókkal.

Körner Gábor fordítása


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


 
 

     

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret