stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



PHILIPPE DELERM

Semmiségek

Én beérem a kapuőr házával is

A birtok gyönyörű, hosszú platánsor vezet a bordeaux-i szőlővidék közepén meglapuló 18. századi kastélyhoz, egy másik, fenyőkkel szegélyezett sétány pedig egy kisebb nemesi kúriához, egy normand udvarházhoz visz. Hirtelen elfog a vágy, hogy magányos sétára induljak, mintha én lennék a birtok ura, kezemet a hátam mögött összefogva, mintha egy igazi sors, egy igazi múlt súlya nehezedne a vállamra, némi melankólia, ami együtt jár e tökéletes kövek és lombok birtoklásának nyomasztó terhével, az ellenfényben mézszínűnek tűnő napfény természetfeletti édességével. Néhány pillanat az egész, aztán megszólalok:

- Én beérem a kapuőr házával is!

Bejelentésem élénk helyeslést vált ki. Persze, a kapuőr háza!

E lemondásban a megalázkodás csak látszólagos. Az ember nem azért elégszik meg a kapuőr házával, mert kevesebbnek tartja magát, hanem mert így több mindent tapasztalhat meg. Több alkalma lesz megízlelni a pillanatokat, beinni a fasorok látványát, álmodozni a márványburkolatú szalonokról. A tulajdonosoknak csak a gondok jutnak. Egyébként nem is jönnek ide túl gyakran, Párizs fogva tartja őket. Az örökség súlya, a hanyatlás kezdetének tudata bizonyára jócskán csökkenti tulajdonosi örömüket. Ami pedig az igazi kapuőrt illeti, az valószínűleg egy hájas paraszt, aki minden sajnálkozás nélkül elcserélné ezt a szépséget egy rideg, háromszobás belvárosi lakásra.

De itt vagyok én, az ál-kapuőr, és én tudom majd értékelni az aquitániai esték minden óráját, melyet a szőlőskertekre néző teraszon töltök, vagy az őszi reggeli ködöt és a vargányák illatát, mely betölti a fasorokat. A még csak futólag szemügyre vett birtok egy pillanat alatt kijelöli az ember helyét, a megfelelő helyet, mely lehetővé teszi majd, hogy a bennünk rejlő képességeket végre igazán kibontakoztathassuk. Arisztokrata szellemiségünk és proletár pénztárcánk mellett most hirtelen felszínre bukkanhat minden kvalitásunk, azok is, melyek eddig oly kevéssé mutatkoztak meg a hétköznapi életben. A szerénység például.

- Én beérem a kapuőr házával is.

Igen-igen, mondjuk a fodrásznak

Itt kuporgok a fodrászszékben, ebben a lebegő, selymes tapintású palástféleségben, amit a fodrász rám terített. A mester először ujjainak egy apró mozdulatával az ember nyaka köré keríti azt a kis törülközőt - és ettől kezdve aztán mindenki hagyja, hogy a fodrász azt csináljon vele, amit akar. Szinte elkábulunk határozottságától és előzékenységétől, no meg a helyiséget betöltő ibolyaillattól.

Amikor a fodrász mögöttünk állva beszél hozzánk, nem illik őt a tükörből szemmel követnünk, mert ez zavarja: nem szól semmit, de a puhán halántékunkra szorított kezével finoman, de megfellebbezhetetlenül a megfelelő pozícióba fordítja az ember fejét. Aztán újra kezdődik a fésű és az olló balettje, s egy pohár fehérbor után a társalgás is folytatódik. Akkor aztán egy egészen különös dolog következik: az ember önmagával néz farkasszemet a tükörben, s közben cseveg. Azt nem lehet mondani, hogy ilyenkor valóban látjuk is magunkat, vagy belemélyedünk önmagunk csodálatába - nagyon bántó lenne egy efféle elbizakodott magatartás ezzel a fülünk körül szorgoskodó művésszel szemben. Nézzük magunkat a tükörben, de minden odafigyelés nélkül. Átadjuk magunkat a társalgásnak, mely általában jelentéktelen dolgokról folyik, valamiféle moralizáló, a tágabb szinten az egyetértést biztosító stílusban, például arról, hogy mennyire védekező jellegűvé vált a futball - hát persze, itt is a pénz dirigál!

A legfontosabb pillanat azonban csak ekkor jön, a hajvágás befejezése után. A mozdulatok lelassulnak, a fodrász megszabadít minket a nejlonpalásttól, amiről aztán a magabiztos állatszelidítőket idéző egyetlen, határozott mozdulattal rázza le a hajtincseket. Egy puha kefével eltávolítja nyakunkból az odatapadt hajszálakat. És ekkor elkövetkezik a rettegve várt pillanat. A fodrász odalép az asztalhoz, kezébe vesz egy tükröt, és gyors, precíz mozdulatokkal három különböző szögből felvillantja előttünk a tarkónkat, illetve fejünk jobboldali majd baloldali háromnegyedes profilját. Ez az a pillanat, amikor felmérhetjük a katasztrófa nagyságát... Igen, még akkor is, ha a frizuránk nagyjából olyan, mint amilyet kértünk, még akkor is, ha előtte kifejezetten rövid hajra vágytunk, az ember minden alkalommal megfeledkezik arról, hogy milyen komikus tud lenni egy frissen vágott, befésült haj. És ezt a katasztrófát most jóvá kell hagynunk egy halk igen-igennel, fájdalmas beletörődéssel, melyet képmutató módon lepleznünk kell, miközben a mester egy-egy elismerő hunyorítással nyugtázza elégedettségünket, néha még meg is jegyzi: "ez tökéletes", amivel aztán végképp elkeserít minket. És ezért még fizetni is kell!

A töltőtoll vétke

Az egész a zakó zsebének belső felén megjelenő folttal kezdődik. A szaténszerű anyagon egy nagyjából köralakú, halványan egy pókra emlékeztető, bizonytalan körvonalú folt rajzolódik ki. Az ember ebben még nem lát semmi tragikusat. Hiszen nem is fog látszani. Nagy dolog! Még valahogy kellemes is ez az érzés, tudni, hogy van egy kis titkos szennyeződés a kabátunkon. A bélés ezzel elveszti selymes anonimitását, immár szert tett egy kis megkülönböztető jelre, olyasmi ez, mint a Diderot hálóruháján karomnyomszerűen rikító tintacsíkok.

Ekkor lassan, felesleges óvatossággal hüvelyk- és mutatóujjunk közé csippentjük a töltőtollat: mindenesetre, ha a kupakot lecsavarjuk, az ujjbegyünk biztosan tintafoltos lesz, ez elkerülhetetlen. Kitépünk a füzetünkből egy lapot, kiterítünk egy papírzsebkendőt, hogy abba pólyáljuk be a tollat. A papírzsebkendő ehhez túl puha, a füzetlap pedig túl merev. Kicsavarjuk és kivesszük a tintapatront, nagyjából megtisztogatjuk. Mindez kezd egészen elbűvölővé válni, ahogy a tollfolyás jelentéktelenségéhez képest groteszk módon eltúlzott figyelemmel tevékenykedünk. De éppen ez a jó a dologban. A tökéletes filctollak, a szinte azonnal száradó tintájú, szupervékony golyóstollak korában, melyekkel az ember keze szitakötőként repülhet a papíron, meg kell becsülni a töltőtoll bugyuta vaskosságát, s azt a nyíltságot, mellyel időnként kifolyni engedi a tintáját: ez egyidejűleg váltja ki dühünket és szimpátiánkat. A töltőtoll nem valami alázatos és készséges rabszolga: kerekded jószág, mely éli a saját életét!

A fekete vérpatak csordogálásának megakadályozásához egy rózsaszín itatós kellene, olyan, amilyet hajdan az iskolában használtunk. Mintha most is ott lennénk, kissé ostobán, ragacsos ujjakkal, nyolcévesen. Morgolódunk egy kicsit a forma kedvéért, de ajkunk halvány, szinte észrevétlen mosolyra nyílik. Nem nagyon sietünk, hogy kimenjünk megmosni a kezünket.

Takács M. József fordítása


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu
 
 
 
 


     

Tartalomjegyzék [Lettre 30. szám (1998. Ősz)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret