stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



HANNS-JOSEF ORTHEIL

Roland és Michel
A francia szentek életéből

Tegyük föl, hogy nagyon nagy német filozófus lett belőlünk. Akkor halálunk után 20 kötetes Suhrkamp összekiadás tisztelegne az emlékünknek. Az az öt vagy nyolc tanítvány, akit egy akadémiai életen keresztül vonszoltunk magunk után, és akiknek még életünkben különféle ösztöndíjakat, adjunktusi és docensi posztokat szereztünk, osztozna szövegeink kommentálásának nemes feladatán. Kijönne pedig ebből egy makulátlan, filológiai alaposságú összkiadás, kikezdhetetlen, örökérvényű.

Az életrajzunk azonban még hosszú ideig nem keltené fel senki érdeklődését. Miről is adhatna számot egy biográfus? Sivár tanulóéveinkről Göttingában, első közleményeinkről az Általános Filozófiai Közlönyben vagy a kifogástalan tanszékfoglaló hármasugrásról Münchentől, Münsteren át egészen Berlinig? Nem, életrajzunk kihúnyna összes műveink kommentárjainak dzsungelében, csak itt lehetne rátalálni a néhány diszkrét utalásra, amely tápot adhatna az utókor profán kíváncsiságának.

Franciaországban azonban mindez másként volna. Mint nagy francia filozófusok érdemesek volnánk egy többszáz oldalas biográfiára, és ez a biográfia volna az esemény valamelyik szezonban, és azonnyomban elnyerné az Humanité nagydíját. Éppen ez történt Roland Barthes és Michel Foucault esetében. A róluk szóló hagiográfiák szerzői, Louis-Jean Calver és Didier Eribon egy csak Franciaországban honos fajtához tartoznak, amely - szerényen és józanul - a tudományos újságírás körébe sorolja magát. Valójában egész életükben a párizsi kávéházakban lebzselnek, járatják a magnóikat, tömött előadótermekben szaglásznak, és egyébként pedig rendelkeznek a minden rendkívüli nagyság iránti feltétlen odaadás különleges tehetségével. Jóhiszeműen, tiszta szívvel és egy adag naivitással fognak aztán munkához...

Szentjeink vidékről valók, Michel Poitiers-ből, Roland Cherbourg-ból. A vidék, az az ég, a felhők és a táj, csupa természet, semmi megterhelő. Ami hiányzik belőle, az az elszánt intellektus, és amint ez a mi szentjeinkben mocorogni kezd, azonnal Párizsba kívánkoznak. Michel a csodabogár, a könyvmoly, mindig az őrület határán, Roland a melankolikus, aki fáradt óráiban veti papírra első zsenális feljegyzéseit, kétségektől mardosva. Az ifjú zsenik természetesen lenézik a francia oktatási rendszert, mégis megmagyarázhatatlan szenvedéllyel csüggenek mindazokon a rítusokon, amelyek a gyors és dicsteljes felemelkedéshez szükségesek. Michel például kifog egy harmadik díjat francia fogalmazásból és egy másodikat görögből és angolból, míg Roland első díjakat szerez történelemből és földrajzból valamint egy rakás tisztelettudó hivatkozást. De az őket egy életen át nyugtalanító és túlterhelő becsvágy végül is egyetlen célra irányul: Párizs, az Ecole Normale Supérieure az ulmi úton.

Az ENS maga a Szellem, Szellem, Szellem, tehát Sartre, Aron, Nizan, Canguilhem, Merleau-Ponty, a tanárok is mind csupa eleven szobor. Az ember itt Hegel feltámadt hangjára figyel, és egzisztenciális sokkokat él át, amelyek attól kezdve minden reggel a Nemzeti Könyvtárba hajtják. De először is a felvételi vizsga: a feszültség tébolyító, tudósít Didier Eribon, élet-halál kérdése forog kockán, Jaurčs, Blum, Jules Romains és isten tudja, még ki mindenki szelleme lebeg a vizsgázók feje felett. Michel a negyedik lesz, megcsinálta, most már ő lehet a mogorva különc, akinek a többiekhez való viszonya mindig túlságosan "konfliktusosan" alakul.

Roland ezzel szemben megbetegszik. Egy évig tartó tuberkolózis tartja távol a magasabb köröktől, nincs ENS, csak az irigyelt barátok levelei, akiknek sikerült. Az elbeszélő Calvet hangja észrevehetően lejjebb száll: ettől kezdve a melankólia marad Roland jellemének uralkodó vonása. Két órát gyakorol ekkoriban a zongoránál, csupa mélabús dolgot, Bach fúgákat és kisebb műveket Schumanntól, aki tudvalevően maga is melankolikus...

Normal diákként Michel az agregációra készül. Az írásbeli vizsgán azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy "A természet része-e az ember?", valamint megvilágítja Comte munkásságát. Hátravan még a petit és a grand oral , ahol, felfoghatatlan módon, "A hipotézis" című témánál váratlanul elvérzik. A hiba kézenfekvő, Michel elmulasztotta idézni Claude Bernard-t. Rendkívüli módon bántja a kudarc, második kísérletre harmadikként mégis befut a célba. Lélegzetelállító, ahogy az írásbelin "az emlékezet álomittas mezejére" vezeti Bergsont és Spinozát, akik ott azonnyomban levágnak "egy dialógust időről és örökkévalóságról", beárnyékolva mindent, "amit a filozófia e két fogalomról eddig mondani tudott".

A következő feladat, tudjuk meg "A francia felsőoktatási és kutatási rendszer rövid áttekintése" című fejezetből, amelyet eléggé nem értékelhető módon mintegy a modern szentek legendájának magna chartájaként csatolt Eribon a Foucault-életrajzhoz, a thčse d'Etat , amely egy thčse principale -ból és egy thčse complémentaire -ből áll. Ekkora darabokat nem lehet Párizsban összehozni, az ilyen robbantások előkészítésére jobb egy időre visszahúzódni vidékre, vagy még inkább külföldre menni, ahol az ember gyújtópontként és átmeneti jelleggel a francia szellemi élet lándzsahegyévé avanzsál: Michel előadásokat tart Lille-ben (híres előadásokat, mondja Paul Veyne, nagyhatású előadásokat, mondja Jacques Derrida). Uppsalában, Svédországban, ahol elég korán sötétedik, a város egész művelt társasága ott tolong az előadásain. Kevesen értik, a többiek sokkolva vannak, mindenki a csodálat jegyében beszél róla. Michel azonban esténként a Goldberg-variációk nak adja át magát, mert számára a zene Bach. Vagy Mozart...

Roland azonban továbbra is Schumannal vacakol. Semmi agrégation , semmi thčse, az mind tiszta szivatás. De őt is hajtja valami a rítusok magasabbrendű törvényei felé, külföld felé. Bukarest, miért is ne? Bukarestben is lehet barátokkal belevitatkozni az éjszakába, a románok is el vannak ragadtatva Roland előadásaitól, amelyek során titkon kidolgozza szabad írásmódját, miután a kötött, akadémikus írásmód nem jött be neki. "Piaf, a kis veréb és Yves Montand", ez olyan téma, amitől mindenkinek eláll a szava, és Roland az ámulatot kihasználva a következő estéken áttér Charles Trenet-re és Voltaire-re. Voltaire, hirdeti, a 19. század előfutára. Valóban az.

Uppsala, Varsó, Hamburg... vagy Bukarest, Alexandria, minekhívják... jaj, ez a külföld valahogy nem képes a szentjeinket igazán boldoggá tenni. Ha jól megnézzük, nem is annyira külföldön élnek, mint inkább egy darab külföldre szakadt Franciaországban. Tiszta sor, Roland kitűnő és ellenállhatatlan táncos, sanzonokat susog a hölgyek fülébe, Debussyt, Ravelt játszik vagy valami még átszellemültebbet, és mellékesen fölfedezi Saussure-t... Nem vitás, Michel arról beszél, hogy az élete továbbra is az utazás, hogy azt ne mondjuk a száműzetés jegyében telik, ez egy ilyen rögeszméje neki, végsősoron Franciaországgal is "konfliktusos viszonyban" áll - de végül is mindkettő hajlik az írásra, az írás pedig az íróasztalhoz köt, az meg Párizsban található.

Roland ír valami nagyon nagyon kicsit ( Az irodalom nullpontján ), Michel viszont odavág egy tézist, principiálisat és komplementert, ez a Téboly és társadalom , majdnem ezer oldal. Már csak meg kell neki védeni, szombat van, 1961. május 20-a, az a legendás nap, amelyen felderítőnk, Didier Eribon társaságában ott ülünk a Sorbonne Louis-Girard-termében, azon a (és itt egyre inkább elcsuklik a hangunk)... azon a helyen a kissé megemelt pódiummal és a körbefutó fakorláttal, azon a helyen az ódon és tiszteletet ébresztő faburkolattal és a kétfelől előreugró padsorokkal, azon a gyengén és tompán megvilágított helyen..., ahol a petite thčse elintézése után Michel hangja a grande thčse -re emelkedik, megfeszül, ideges, kissé ideges, hogy aztán ritmizált, szaggatott szekvenciákban bontakozzék ki, kibontakozzék olyan formulákban, amelyek csiszoltak, mint a gyémánt...

Ez nem hozza ugyan meg az aranyérmet, de meghozza a huszonnégy bronzérem egyikét, és mivel Michel most már docteur , azonnal professeur titulaire- ré, címzetes tanárrá is előléphet. El ne felejtsük, hogy legkésőbb most bekapcsolódik a Le Monde is. Michel interjút ad, és Roland első könyvét is pozitívan, teljesen pozitívan ismertetik.

Immár a mi szentjeink kishíján elértek oda, ahová valók, elérhetetlenül, azzal a hatalmas aurával övezve, ami után megfordulnak a párizsi utcán. Legfőbb ideje egy csipetnyi dandizmussal előállni. Michel az exoterikus változatot választja (fekete selyemöltöny, fehér garbó, zöld lódensál), míg Roland az ezoterikus formát részesíti előnyben (bordói borok, leginkább Lalande de Pomerol, egymásba nyúló, intenzív vacsorák Falstaffnál vagy Bofingernél, egy asztaltárs szíves közlése szerint).

Lassan, azzal a megmagyarázhatatlan egykedvűséggel, ami csak a legnagyobbakat jellemzi, szentjeink felkészülnek a hírnévre. Könyv könyvet követ, itt (Michelnél) a falánk, terjengős, jól kikanyarított forma, amott (Rolandnál) a félénk, intim, kisszerű. Amikor 1968-ban felforrósodnak a dolgok, akkor is kitartanak a maguk vonalán: Michel tombol, míg Roland Schumannal bíbelődik... Marad-e még a távoli horizonton - hogy teljesen a beszámolók szerzőinek szavaival éljünk - a végső ponton, ahol a vonalak egyetlen alakzatba fonódnak össze, amely éppoly szokatlan, mint amilyen szándékos módon az extenzívet az intenzívbe..., szóval ott van-e még egyetlen csábító célként a Collčge deFrance ?

Már megint Michel ér oda hamarabb. 1970. december 2-át írjuk, ebben a híres előadóteremben (ódon fapadokkal és sötét légkörével) hirtelen csönd lesz, csönd a többszáz ember soraiban, és Michel hangja, igen, emellkedni kezdett, tompán, izgalomtól feszülten, majdnem eltorzulva a lámpaláztól, inkább elsuttogott mormogás, mint zengzetes beszéd... Bergson merev pillantásának kereszttüzében, akinek bronzprofilja uralja a termet, már csak a tiszta tanról van szó, tehát A diskurzus rendjé ről, és ennek a diskurzusnak a tárgya, suttogja Didier Eribon, nem más, mint a diskurzus maga!

Ez ragyogó volt, és a Le Monde azt írja, hogy Michel olyan könnyedséggel vetette alá magát a ceremóniának, mint egy diakónus az eretnek időkben. Most már Roland is jöhet! 1977. január 7-én a Collčge de France előadóterme megint az ismert módon zsúfolásig telve. Fölismerhetjük Deleuze-t, Robbe-Grillet-t, Sollers-t, ráadásul Louis Leprince-Ringuet-t (?!), csak Lacan hiányzik. És akkor hirtelen csönd lesz, Roland megjelenik, helyet foglal, hangja átadja magát a tiszta tannak, Lecke az egésznek a címe, és ennek a leckének a témája, súgja Louis-Jean Calvet: a lecke maga!

Robbe-Grillet kijelenti, mint mindig, hogy milyen kitűnőnek találta mindezt, néhányan humorosan reagálnak, mások könnyekkel a szemükben, ennél nem kívánunk sokáig időzni. A lényeg, hogy szentjeink végre nyugtot leltek! Hetente csupán egyetlen előadás, mindig nagy esemény, jól odavág, és mindenki boldog. Néha még elkeverednek külföldre. Michel egyetlen Michel-kábulatba ejti fél Kaliforniát, míg Roland, a diszkrét, szerényen és titokban ünnepli a születésnapját a New York-i White Horse-ban, Dylan Thomas törzskocsmájában. De aztán végül elismerik, minden sajnálkozás nélkül, anélkül, hogy erre diskurzust vesztegetnének, hogy ők párizsiak. Párizsi, párizsi kései művek, párizsi pletykák, párizsi legendák...

Ó egek, ennyi elég! Vetünk még egy utolsó pillantást Eribon és Calvet hagiográfiáira. Milyen reménytelenül melankolikussá tesznek már a köszönetnyilvánítások is! Nevek százai lépcsőzetes elrendezésben, azok, akik segítettek, aztán akiknek egyszerű köszönettel tartozunk, akiknek külön köszönettel tartozunk, nem is szólva a névmutatókról, amelyekben az egész komplett francia szellemi élet tokkal vonóval ott találhatja magát.

Istenem, csak a vágy beszél belőlünk. A vágyódás Franciaország után, vágyódás Párizs után, vágyódás ez után a meghatározhatatlan beszédmód után, ahogy a hang megemelkedik, kissé idegesen, hogy aztán átengedje magát annak a kataraktikus névennevezésnek és nyomonkövetésnek... Mi lehetett volna belőlünk, ha ifjúságunkat nem Göttingában, hanem Párizsban töltjük, Foucault, Barthes, Deleuze, Derrida fáradhatatlan társaságában! Ránk se lehetne ismerni.

KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu
 
 
 


     

Tartalomjegyzék [Lettre 30. szám (1998. Ősz)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret