stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



FATOS LUBONJA

Szennypiramis



A világ döbbenten mered Albániára. Mi ez? Hogyan lehetséges, hogy egy európai állam a 21. század küszöbén annyira szétessen, hogy miközben az egész lakosság felfegyverkezik, és az ország bűnöző bandák kezébe kerül, megnyissa börtöneit és fegyverraktárait? Hogyan lehetséges, hogy a politikusok, akik ezt a katasztrófát keltették, szemernyi felelősséget sem éreznek, sőt, újabb tragédiákat okoznak? Hogyan lehetséges, hogy az európai országok, amelyekben a politikusok egy vesztegetési botrány miatt lemondásra kényszerülnek, futni hagyjanak ilyen vezetőket?

Az albán válságot nem lehet megmagyarázni anélkül, hogy egy pillantást vetnénk az ország történelmére. Csak egy megkövesedett politikai kultúra magyarázhatja meg Sali Berisha esetét, aki inkább hajlandó volt totális anarchiába kergetni az országot, minthogy a hatalomról lemondjon. Valahányszor Albániában lehetőség nyílt volna egy demokratikus állam létrehozására, a despotikus jellegű kormányok diadalmaskodtak. 1920-ban, az első világháború utáni felfordulást követően az albán nép széles rétegei képviseltették magukat az ushnjai kongresszuson, ami hamar Zog király despotikus uralmába fulladt; a kommunisták és nacionalisták közötti Mukja egyezmény eredménye a kommunista vezető, Enver Hoxha diktatúrája lett. Nem az egyes személyek karakteréről van tehát szó, hanem egy egész politikai osztály és egy egész társadalom neveltetéséről, akik ilyen személyeket támogatnak.

Az albánok a hajdani Bizánc, az oszmán és az osztrák-magyar birodalom határain éltek, és a középkorban főleg nomád pásztorok és a birodalmak zsoldosai voltak (egyiké a másik után). Nem asszimilálódtak, nem urbanizálódtak, egyik szomszédjuk vallását sem vették komolyan. A 20. század fordulóján az albánok valamennyi balkáni népnél kevesebbet tettek azért, hogy kiemelkedjenek ebből a kezdetleges állapotból. A Shkumbi folyó északi partjain lakó albán törzseknek alig volt gazdasági vagy szellemi kapcsolata a déli részen élőkkel. A független albán állam 1912-ben született meg. Ez inkább az attól való félelemnek volt az eredménye, hogy az Oszmán Birodalom bukása után Görögország és Szerbia felosztja a területet, s nem pedig a nemzetépítő törekvéseké. Mint ahogy a kiváló történész, Mithat Frasheri rámutatott, a független államot az albánok nem megteremtették, hanem ajándékba kapták. A 20. századi Albánia történelme gyakran az ezzel az ajándékkal való visszaélés története; azon törekvések története, hogy nemzetet és társadalmat hozzanak létre az egyének és klánok szövedékéből. Azok a drámák, amelyeket az albánok ebben a században megéltek, a történelmi űr kitöltésének nehézségeit, valamint a közös vallás, kultúra és történelmi éberség kötelékeinek elégtelenségét tükrözik.

Az erős morális alapok hiánya azt eredményezte, hogy az albán klánok, pártok közötti kapcsolatok általában veszekedésektől, gyűlölettől, viszálytól bomlottak fel, és végül oda vezetett, hogy az erősebb erővel érvényesítette akaratát. A vezető rendszerint úgy uralkodott, hogy leigázta és elpusztította ellenfeleit, az erőszak segítségével félelmet keltett, és bűnbakokat, intrikákat, összeesküvéseket vetett be. Egy másik jellemzője az albán vezetők sajátos keleti mentalitásának az ország kis méretéből adódott. Az albán despotáknak mindig szükségük volt egy apafigurára, vagy nagytestvérre. A törzsfő általában ugyanolyan vadul uralkodott otthon, amilyen alázatos és hízelkedő volt külföldi barátjával. Ez azt eredményezte, hogy az albánok a despotikus rendszerekben egyszerre érezték magukat az albán zsarnok és külföldi patrónusa rabszolgájának.

"Demokratikus" despota

Az albán kormányzat valamikori archetípusa újra felbukkant Sali Berisha idejében. A kommunizmus bukásával Albánia elveszítette az identitás és szervezettség azon szimbólumait, amelyekre Hoxha diktatórikus állama épült. Ezek összeomlásakor Albánia nem csupán anyagilag, hanem szellemileg is elszegényedett. Az úgynevezett demokratikus forradalom nagyrészt destruktív volt, a béklyók lerázásának igénye vezette; a jövő megteremtésére nem léteztek struktúrák. A forradalmat reményként és álomként várták, de - akárcsak az első állam esetében, 1912-ben - a nemzetközi helyzet ajándékaként érkezett meg, nem pedig az értelmiség erőfeszítéseinek eredményeképpen. Az 1991-es forradalom nem az a fajta forradalom volt, amelynek során valamelyik társadalmi osztály gazdaságilag megerősödvén politikai hatalmat követel. Albániában a kommunizmus nem saját sikerétől múlt ki - ahogy ezt a feudalizmusról szokták mondtani -, hanem a kudarcától. A következmény egy olyan állam lett, ahol a régi autoriter módszerek összefonódtak az új politikai osztály pénzéhségével; lényegében tehát egy maffiaállam. Berisha Demokrata Pártja számos társadalmi csoport érdekeit képviselte: a legfelvilágosultabb kommunistákét, akiknek elegük volt a dogmatikus és tudatlan vezetőkből; párton kívüli értelmiségiekét és diákokét, akik azt remélték, hogy Albánia nyit a Nyugat felé; politikai üldöztetések áldozataiét; a diaszpóráét, különösen az Egyesült Államok-beliekét; és végül a csőcselékét - azokét, akik építeni nem, csupán pusztítani képesek. Ezek az erők tették lehetővé Berisha hatalomra jutását 1992. március 22-én.

Az erős morális és kulturális alapok történelmi hiánya miatt az albán politikai életben egyre inkább a legimmorálisabb és legagresszívebb elemek domináltak. A Demokrata Párt hamarosan maffiaklikké változott, amelyben volt kommunisták (most fanatikus antikommunisták), volt politikai foglyok és üldöztetések áldozatai, és mindenféle Hoxha-kollaboránsok szolgálták a közügyeket. A szellemiekben és erkölcsiekben szegény párt nem volt alkalmas arra, hogy Albániát a szabadsághoz vezető hosszú és fáradtságos úton irányítsa. Ehelyett a régi, sötét úton haladt: kihasználta, hogy az emberek tudatlanok, és hagyományosan alkalmazkodnak az autoriter hatalomhoz. Sali Berisha fontos szerepet játszott ebben, mint olyan ember, aki - ha hatalomról van szó - határtalanul ambiciózus; a városi értelmiséggel szemben kisebbségi komplexusa, kommunista múltja miatt pedig bűntudata van. Önmagát az ismert archetípusról mintázta meg: elkezdte eltávolítani párton belüli és kívüli ellenfeleit. Sorra hulltak el azok, akik hatalomra segítették. Először a volt kommunista értelmiség távozott, őket követte a független értelmiség nagy része, majd a pártjába tartozó mérsékelt értelmiség, azután a volt politikai foglyok javarésze. Ezek a csoportok a Demokrata Pártot elhagyva a lakosság nagy részét is magukkal vitték. Berisha egyre növekvő elnyomással kezdte kompenzálni a támogatás gyengülését. A kifosztott albán népnek még mindig szokatlan volt a szabadság íze. Berisha uralma megfosztotta őket a tüntetéshez való új joguktól, a minimumra csökkentette az információ újra széles skáláját, eltörölte a bíróságok frissen szerzett függetlenségét, és a felszabadított televíziót a félreinformálás eszközévé tette. Berisha törvénytelenül kezdte privatizálni a gazdaságot, hogy politikai klánját gazdagodáshoz segítse. Jogtipró módon megverette és bebörtönözte ellenfeleit. Szétrombolta az ellenzéket, és végül 1996. március 26-án megfosztotta az embereket az egyetlen lehetőségüktől, hogy megmentsék magukat tőle:a szabad választástól. Az albánok, akik megszokták, hogy alkalmazkodjanak az államhoz, mindebbe belenyugodtak. A májusi választási csalást követő ellenzéki tiltakozást hamar elfojtották. Úgy tűnt, Berisha rendszere akadály nélkül továbbra is hatalmon maradhat, különösen mindaddig, amíg a számtalan pénzügyi piramis - amelyekről a betétesek tudták, hogy a maffiaállamhoz kötődnek - működik. Az állam hallgatólagos beleegyezését adta ezekhez, sőt segédkezett is a piramisok létrehozásában, amelyek pénzmosásba és mindenfajta csempészésbe is belekeveredtek. A Szerbia elleni olajembargó megszegése - amit úgy szerveztek meg, hogy közben az Albán Rádió és Televízió szakadatlanul "kosovói testvéreink elnyomásáról" beszélt -, valamint az albán rendőrség részvétele a kábítószer- és menekültforgalomban szintén egy maffiaállam egyértelmű jelei.

Betelt a pohár

A piramisok csődje kellett ahhoz, hogy a jogaik és szabadságuk elvesztése iránt eddig érzéketlen emberek türelme elfogyjon. Az albánok úgy érezték, a maffia(állam) becsapta és kifosztotta őket. A megfélemlített ellenzék kezdett feléledni. Erőiket egyesítették a Fórum a Demokráciáért mozgalomban, és megkezdték az első gyűlések szervezését. Ezek közül a legtöbbet feloszlatta a tiranai rendőrség, de legalább kiderült, hogy az emberek el akarnak számolni a politikai osztállyal, amely becsapta őket. Megérezve, hogy a békés demonstrációk belgrádi, szófiai méretűre duzzadhatnak, Berisha mindent megtett, hogy elfojtsa őket. Különleges alakulatokat küldött Vlorába, amelyek megverték és megalázták a tüntetőket. De a vlorai emberek nem hagyták magukat, szervezkedni kezdtek. Kövekkel felfegyverkezve megverték a csapatokat, levetkőztették őket, elégették az egyenruhájukat és rohamsisakjukat, és kiűzték őket a városból. A rendőrség elleni erőszak képei, melyeket a világ televízión nézett, nem egyszerűen a pénzügyi veszteség okozta forradalom volt, hanem az emberek szabadságán tett erőszak és a türelmükkel való gátlástalan visszaélés várható következménye. Az a nép, amelyik nem tüntethet virágokkal, köveket ragad. Az a nép, amelyik nem változtathatja meg a kormányt szavazással vagy legális ellenzékkel, tűzzel fordul ellene. Az ellenzéki Fórum a Demokráciáért Berishához fordult, hogy a lehető leggyorsabban kezdje meg a párbeszédet. Felszólították, hogy igyekezzen simán landolni, mert repülőgépének motorja felmondta a szolgálatot. De Berisha úgy döntött, hogy folytatja tragikus repülését. Tovább provokálta a vlorai embereket erőszakkal, amíg a titkosrendőrség által elkövetett gyilkosságokra gyilkossággal válaszoltak. A halottak száma mindkét oldalon két számjegyűre nőtt. A felkelés átterjedt más déli városokra is. Ahelyett, hogy leült volna tárgyalni az ellenzékkel, Berisha szükségállapotot hirdetett ki; a titkosszolgálat főnökének parancsnoksága alá helyezte, és mozgósította a rendőrséget. Ultimátumot küldött a délieknek, hogy 48 órán belül adják meg magukat. Eközben betiltotta az újságokat, és befagyasztotta a külföldi tévéadásokat. Ebben a teljes információvákuumban tömegmészárlástól lehetett tartani.

Albánia visszafojtotta a lélegzetét. Elképzelhetetlen volt, hogy egy vezető ilyen messzire menjen. Vajon Enver Hoxha megtette volna ezt? Mit tesznek a déliek? Megadják magukat vagy ellenállnak? A déliek nem adták meg magukat, és a legtöbb katona nem lőtt. Voltak elszórt támadások, és néhány városban megöltek embereket, de Berisha terve, hogy teljeskörű katonai támadást indítson a Dél ellen, kudarcba fulladt. Sok tiszt és közkatona dezertált. Albánia megmutatta, hogy - Boszniával ellentétben - etnikailag egységes. Mindeközben a déliek betörtek a raktárakba, és önvédelemből valamennyien felfegyverkeztek. Ez volt az a pont, ahol a békés tüntetés fegyveres felkelésbe fordult. Berisha rosszabb helyzetben volt, mint eddig bármikor, de ebből is talált kiutat: kompromisszumot kötött az ellenzéki pártokkal.

Hogy ebbe belement, azzal az ellenzék a legnagyobb hibát követte el. Az ellenzék támogatta, sőt bátorította a vlorai békés tüntetéseket. De amikor a tüntetés fegyveres felkeléssé változott, elszigetelve érezték magukat. Az ellenzéki vezetők székhelye Tirana volt, ahol Berishához hű hatóságok vették őket körül. Az elnök a város perifériáját is ellenőrzése alatt tartotta. Itt a saját régiójából származó emberek éltek, akiknek nagyrészét az állandó- és a titkosrendőrség tagjaként mozgósította. Ráadásul bizonyos jelek arra utaltak, hogy a Demokrata Párt támogatóinak fegyvereket adtak Tiranában és más északi városokban. Ez volt a helyzet, amikor néhány előzetes tárgyalást követően az olasz nagykövet közbenjárásával (aki Berisha fő támogatója diplomáciai körökben) március 9-én tárgyalóasztalhoz ült az elnökkel a Fórum a Demokráciáért három pártja: a Szocialista Párt, a Szociáldemokrata Párt, és a Szocialista Szövetség. Az elnök ült az asztalfőn, az ellenzékkel szemközt foglalt helyet a Demokrata Párt hat kis csatlós pártjával. Berisha "nemzeti megbékélési törvényt" ajánlott. Ez egy koalíciós párt megalkotását jelentette, ami két hét alatt lefegyverezné a délieket, és új választásokat készítene elő. Az ellenzéki pártok vezetői még aznap aláírták a megállapodást.

Nem polgárháború, anarchia

Ennek az egyezménynek az aláírása gyengeség volt az ellenzék részéről egy olyan helyzetben, amikor Berisha terve, hogy a Dél ellen bevesse a hadsereget, már meghiúsult. Ez a terv bebizonyította, hogy valódi bűnöző, és mind otthon, mind külföldön gyengébb volt, mint bármikor. Elérkezett az idő, hogy lemondását és felelősségre vonását követeljék, s ehelyett "megbékéltek" vele. Az emberek és egy korrupt kormány közötti paktumot nem lehet megbékélésnek nevezni. A következő napon kiteljesedett a "megbékélés" bizánci jellege: felsőbb parancsra a tiranai és északi fegyverraktárakat is megnyitották (ahol eddig nem voltak zavargások). Egy televíziós forgatócsoport - ki tudja, hogyan - felbukkant a Berisha saját körzetébe tartozó Tropoja faluban. Itt filmre vették, ahogy az emberek kifosztanak egy raktárat, hogy azután a fegyvereket a déliek ellen vessék be.

A külföldi - elsősorban az olasz - média észak-déli polgárháborúról kezdett beszélni. Úgy tűnt, az újságírók alig várták, hogy közvetíthessék. De nem polgárháború, hanem anarchia tört ki az országban. Az emberek megrohanták a fegyverraktárakat, és mindent elvittek, amit csak tudtak; még mozsárágyúkat és radioaktív anyagokat is. Volt, aki utasításra cselekedett; volt, aki egyszerűen csak izgatott volt, hogy saját puskája van. Voltak, akik megijedtek, féltek a jövőtől; voltak, akik a többieket utánozták. A levegőbe lövöldöztek örömükben, félelmükben, vagy csupán hogy kipróbálják fegyverüket. Felfegyverzett férfiak a börtönök felé tartottak, hogy kiszabadítsák a rabokat. A kiszabadított 1500 fogoly közül hétszáz gyilkosságért volt elítélve. Azokban a napokban a levegőbe kilőtt golyóktól több, mint kétszázan haltak meg, többezer volt a sebesültek száma. Mindenütt bandák fosztogattak, és senki nem tudta, hogy ezek Berishához tartoznak-e, vagy csak közönséges bűnözők.

A vasúti síneket felszedték, hogy hulladékfémként eladják Montenegróba. A déli felkelést elnyelte az országban teremtett káosz. Az emberek a kikötőkbe siettek, hogy Olaszországba meneküljenek.

Miért engedte Berisha, hogy megnyissák a fegyverraktárakat? A legvalószínűbb az, hogy a hozzá hűnek vélt északiakkal akarta a délieket ellensúlyozni. De vannak más elméletek is. Néhányan a mondják, el akarta tüntetni a nyomokat - sötétben minden tehén fekete. Mások azt állítják, hogy a bosszú vezérelte: ha már magát nem mentheti meg, pusztuljon az ország is vele együtt. Vannak, aki szerint össze akarta zavarni az újonnan alakított kormányt, hogy aztán ő irányíthassa. Lehet, hogy olyan zűrzavart akart kelteni, amelyben a politikai konfliktusok elveszítik a jelentőségüket. Vagy esetleg az akarta megmutatni Európának, hogy az albánok vademberek, és a nyugati országok közbelépése nélkül lehetetlen sakkban tartani őket. Különös, hogy valamennyi külföldi követség számított valami ilyesmire, és két nappal azelőtt, hogy robbant volna a bomba, hazatérésre szólították fel állampolgáraikat. Mielőtt teljessé vált volna az anarchia, Berisha összehívta ugyanazokat a pártokat, amelyekkel a nemzeti megbékélésről szóló paktumot kötötte, és felkérte őket, hogy kérvényezzék a külföldi erők intervencióját. És a pártok aláírták. Az olaszok, akiknél az albán exodusz kormányválságot idézett elő, kijárták, hogy az ENSZ azonnal hagyja jóvá a kérvényt.

Árulás, invázió

Míg a nyugatiak azt fontolgatták, hogy küldjenek-e csapatokat, északon és délen Berisha bandái dúltak, s különösen Tiranában voltak aktívak. Voltak bűnöző, fosztogató bandák is. A politikai harcok miatt megbénult a rendőrség. Sokan gondolták úgy, hogy Berishát el kellene távolítani. Ennek jónéhány azonnali előnye lett volna: saját bandáinak lelohasztását és feloszlatását jelentette volna, valamint a déliek lefegyverzését, hiszen ők végig azt mondták: Berisha menesztése esetén leteszik a fegyvert. Depolitizálta volna a rendőrséget is, ami lehetővé tette volna a bűnöző bandák megfékezését, és a rend helyreállítását. Ha Berisha, egy bűnöző marad az elnök, a megbékélési koalíció nem más, mint tűzszüneti kormány. Úgy tűnt, a nyugati országok közül ezt csupán az Egyesült Államok ismerte fel: többször nyilatkozták, hogy az "instabilitás" fő oka Berisha. De egy ilyen megoldással sem lehetett volna megállítani az albán exodust - ehhez katonai akció kellett. Az olaszok ezért azt hajtogatták, hogy az albánok képtelenek maguk rendet teremteni az országban, mivel haldokolnak az éhségtől - amint azt az olasz külügyminiszter, Lamberto Dini váltig állította.

Az én elemzésem az albánok nagyfokú felelősségét hangsúlyozza abban, amit az országban kiterveltek és véghezvittek. De a Nyugat, Albánia nagytestvére, nem felelős-e? Amikor a nyugatiak megérkeztek, hogy leckéket adjanak demokráciából, elsőként a demokrácia jelentéséről és előnyeiről beszéltek. A demokrácia kockázatvállalást jelent. A demokrácia elismeri, hogy az ember hibázik, és a szabad választással lehetőséget biztosít ezek kijavítására. A diktatúrában az ember börtönben él, de megkapja soványka reggelijét, ebédjét, vacsoráját. A demokráciában harcolnia kell a mindennapi kenyérért, de ez a harc saját sorsának urává teszi, és megadja neki a szabadság ízét. Mégis, az elmúlt öt év csupa csalódás volt: a Nyugat féltve őrizte saját elveit és intézményeit Albániában. A pragmatikus nyugati politika a posztkommunista Albániára pusztán geopolitikai kontextusban, a balkáni stabilitás eszközeként tekintett. A nyugati országok azt gondolták, hogy készséges partnerük, Berisha segítségével - aki meggyőzte őket arról, hogy országának nincs területi követelése Kosovóval kapcsolatban - biztosították a stabilitást. Igen kényelmes egy olyan partner, aki garantálja ezt. Ez volt az egyik fő oka annak, hogy a Nyugat fenntartás nélkül támogatta Berishát, és szemet húnyt egy autoriter maffiaállam megalkotása felett. Az újonnan beiktatott demokratikus intézmények és az Albániának küldött gazdasági segélyek egy maroknyi nyugati bürokrata kezébe kerültek. Egyik felük alkalmatlan, másik felük egykedvű volt; számukra a munka ebben az isten háta mögötti országban csupán nehéz pénzkereseti lehetőséget jelentett. Nem lehet átsiklani afölött, hogy a megbízottak közül jónéhány korruptnak bizonyult; és nem szabad eltekinteni attól a körülménytől sem, hogy Albániát balszerencséjére főképp Olaszország gondjaira bízták. Egy olyan országéra, ahol igen nagy a politikai instabilitás az eredeti maffia árnyékában.

Egy kiskorúságban tartott ország

Most, a multinacionális katonai erők megérkezte után, Albániában még mindig hemzsegnek Berisha emberei és más bűnöző bandák; az emberek még mindig fegyvert viselnek, és még mindig paranoiás és inkriminált elnökük lemondását követelik; a rendőrség még mindig tehetetlen. Nyolc ország hadserege fog itt maradni, ki tudja, meddig - néhányan azt mondják, a válsztásokig. Hozzátéve, hogy miután a jelenlegi körülmények között minden valószínűség szerint a választások egy újabb, még vadabb erőszakkitörést fognak előidézni, úgy tűnik, a katonák tovább maradnak. Az albánok ezt az időszakot az első világháborúhoz hasonlítják, amikor újonnan megalkotott államuk mindenféle seregek játszóterévé vált. Három a mostaniak közül - a török, az olasz és a görög - azokban az inváziókban is részt vett. Sok albán azt mondja, hogy ez a legnagyobb sérelem, ami nemzeti méltóságukon valaha is esett.

Még jobban kétségbeesnek, ha arra gondolnak, hogy a januári és februári tüntetések nagyon közel jártak egy diktatúra megdöntéséhez. Ha ez megtörténik, az albánok büszkék lehettek volna, hogy ők maguk tettek meg egy óriási lépést a szabadság felé. Európa ahelyett, hogy csapatokat küld, és száz milló dollárt költ öt millió dollárnyi segély szétosztására és riadalom keltésére, bölcsebb és őszintébb erőfeszítéssel hozzásegíthette volna ehhez a lépéshez. A végső felelősség mégiscsak az albánoké, akik újra képtelenek voltak áthidalni a szakadékot, ami elválasztja őket a szabadságtól. Ha valaki ma átutazik Albánián, az a benyomása támad, hogy egy komolyan megsebesült népet lát, amelyik képtelen kimászni a veremből, amibe esett, és el van szánva a halálra. De az albánoktól idegen az öngyilkosság vagy az eutanázia. Fiatal nép, erős benne az életösztön. Ahogy szembeszállnak a veszéllyel, hogy átkeljenek az Adrián, az mindenesetre ezt a vitalitást bizonyítja.

Én bízom abban, hogy honfitársaimmal előbb-utóbb sikerül kijutni a veremből, amelybe estünk, lemosni a szánalmas nyomorúság nevünkhöz tapadó gyalázatát, és ez után a keserű tapasztalat után több bölcsességgel haladni előre a szabadság és a civilizáltság felé vezető hosszadalmas és fáradságos úton.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu
 


     

Tartalomjegyzék [Lettre 27. szám (1997. Tél)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret