stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



JEVGENYIJ POPOV

SZAMARÁBÓL, SZERETETTEL


  MOSZKVA - Épp két éve tudósítottam a Lettre szeretett olvasóit Szamarából, mely eleddig legfeljebb csak közkedvelt népdaláról volt ismert, mostantól azonban az egyre híresebb szamarai kulturális fesztivál révén az is megtörténhet, hogy Szamarát legalábbis az orosz kultúra fővárosává teszi.
  Mert Szamara amúgy már két ízben is majdnem orosz (szovjet) főváros lett: először 1918 nyarán volt a "demokratikus ellenforradalom" központja, miután a szamarai lakosság megcsömörlött a 17 októberében kotyvasztott vörös scsítől, s kiebrudalta a városból az összes bolsevikot, majd azon nyomban létrehozta a többpártrendszert, engedélyezte a szabadkereskedelmet, megszervezte a zemsztvót, a városi dumát, magánkézbe adta a bankokat, gyárakat. A vörös kerék azonban megállíthatatlan volt, s őszre a kiéhezett, gyűlölettől felkorbácsolt Szovjetek újra hatalmukba kerítették a várost, vérbe fojtva - nem először és nem utoljára - a frissen teremtett orosz demokráciát.
  Másodszor a Nagy Honvédő Háború idején kóstolta meg a fővárosság ízét az akkor már Kujbisevre keresztelt Szamara: ide evakuáltatta Sztálin elvtárs Moszkvából az összes nagykövetséget, fontos szovjet közintézményt, miután megépíttette magának az évszázad legnagyobb luxusbunkerét, melyet most úgy mutogat nem titkolt büszkeséggel a turistának az idegenvezető: "a mi bunkerünk még a Hitlerénél is biztonságosabb".
  Egyszóval Szamarának ismét jó esélye van arra, hogy főváros legyen, mert bár pénzből sosincs elég, de - miként a terület kormányzója, Tyitov úr szivesen idézi az, igaz, Odesszából ideszármazott, s Iszaak Babel által megörökített mondást: "pénzt keresni és pénzt kapni az két óriási különbség", márpedig a kommunizmus és a kapitalizmus is épp ez "két különbség". Nem kezeskednék afelől, hogy a "jó szamaritánusok" (miként a város lakóit e bibliai szóval "tréfásan" nevezik) mind olyan szigorúan követik a kapitalizmus "törvényeit", miként elődeik Mózes öt könyvét, az azonban első pillanatásra is nyilvánvaló, hogy remekül érzik magukat az új körülmények közepette, még akkor is, ha Oroszország elnöke épp most tiltotta be rendeletileg "időlegesen" az utcai bódékban a vodkaárusítást: kibúvókat egyrészt mindenki talál, ha nagyon akar, másrészt meg "időlegesen" nem kapni még mindig jobb, mintha egyáltalán nem lehetne semmit kapni - amire nagyon pontosan emlékszik még nemcsak Szamara, de az egész ország lakossága. Ha meg elfelejtette: jól tette, nem kell mindig minden szarra emlékezni, legfeljebb csak azon praktikus okból, hogy - ne lépjünk bele még egyszer ugyanabba.
  A várost keresztülszelő aranyló Volga többkilométeres rakparti sétányait róva - gyerekek görkorcsolyáznak, családok sütkéreznek kempingszékeken - nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy a lehető legnormálisabb dolgok is képesek euforikus hangulatot kelteni, ha nem a kommunisták harangozzák a fülünkbe, ha tényleg komolyan gondolják, hogy - miként az idén - a népi iparművészet remekeit meg kell menteni, be kell mutatni, s nem csak egy újabb kötelező önképzőkör megalakításához szolgál ürügyül; ha az egész szovjetkorszakban cipőtalpraktárként funkcionáló szecessziós villát gyönyörűen kitatarozva odaadják gyerekrajziskolának, hogy egy igazán hozzáértő pedagógusnő - mint az idén - máris gyerekrajzkiállítást rendezzen Puskin-illusztrációkból; ha a Párizsba elszármazott egykori szamarai valóságos titkos tanácsos - ma neves divattörénész és műgyűjtő - nem seftelni tér vissza, hanem olyan kultúrcentrumot létrehozni, ahol nemcsak az általa hozott egyedülálló avantgárd festészeti gyűjteményt lehet megnézni - mint az idén -, hanem lehet üldögélni egy csésze tea mellett, és csak úgy, beszélgetni, azaz normális életet élni.

Az irigység már
nem rendszerképző erő

  A legnagyobb reveláció számomra azonban az idén az az élmény volt, hogy: eltűnt az irigység az emberekből. Az irigység, ami a szovjetrendszer egyik legfőbb összetartója volt. Nem irigylik, aki kicsit gazdagabb náluk (legfeljebb csak csettintenek: ügyes), nem kiáltják ki kuláknak, ha kilószámra zabálja a kaviárt, nem eszi a méreg, ha a másik a fővárosban lakik, nem koszos vidéken, nem hívnak össze pártgyűlést, ha szebb a szeretője, egyszóval, az irigység immár - ahogy komoly politikai elemző barátom mondaná - "nem rendszerképző erő". És erről - épp most, itt, Szamarában - kiváló írónőnkkel való találkozásom győzött meg végképp.
  Húsz éve ismerem: akkor mind a ketten úgynevezett "fiatal írók" voltunk, azaz akit "nem publikálnak", volt akkor egy frappáns definíció: "jó író, csak nem adják ki".... Az íróálom netovábbja az îrószövetségi tagság volt, a vele járó, földi halandó számára elérhetetlen kedvezményekkel, örök irigységet generáló juttatásokkal: alkotóházi beutaló, külön fogorvos, kedvezményes fürdőbérlet, egyebek. Csodával határos módon a kolleginát, aki ugyancsak nem tartozott a hivatalosan elismertek sorába, fölvették ide, a "kiválasztottak" közé (engem meg Viktor Jerofejevet épp akkor csaptak ki nagy zaj közepette, a Metropol című szamizdatkötetért, de ez másik történet), s valóra vált a legmerészebb írói fantáziakép: két hét a Fekete-tenger menti, koktyebeli íróházban, melyet a híres bárd, Julij Kim így énekelt meg: "", minden írók álma, Koktyebel, / a szovjet próza lábadnál hever. / Az olvasók vágya hiába libben, / Írók pocakja süttetődik itten."
  Egyszóval írónőnk is bebocsáttatást kapott végre a szentélybe, ám még le se járt a két hét, jött vissza pereputtyostul (két gyerek, társbérlet, nem szakmabeli férj, 95 rubeles éjjeli őr fizetéssel), őrjöngve, magából kikelve:
  - Tudod mit műveltek velem, ezek a szemét gazemberek? Bedugtak a legócskább szobába, amilyet csak el tudsz képzelni, alagsor, kilátás a budira, zuhanyozó nincs, csak bűz.
  - Fogalmam sincs, milyen lehetett, sose jártam ott - próbáltam nem átengedni magam dühének, de úgyse figyelt rám:
  - Ezek a nagyágyúk (és sorolta az épp ügyeletes irodalmi nagyságokat), meg ott terpeszkedtek a legelegánsabb szobákban, erkély a tengerre, az összes siserehad körülöttük rajzott...
  - Na és, mit zavart az téged? Ott volt a tenger, a napfény?
  - Meghibbantál? Hogy-hogy mit zavar?
  - Idefigyelj, lehet, hogy meghibbantam, de ha a te logikádat követem, akkor viszont nekem téged kellene irigyelnem, mert téged felvettek az Írószövetségbe, engem meg épp most löktek ki, engem viszont Edik Ruszakov irigyelhet Krasznojarszkból, mert hozzám eljut az összes antiszovjet és dekadens iromány, őt eközben teljes joggal irigyli a vad északi költő, Nonyin, aki jelen pillanatban a norilszki tundrán őrzi a gázvezetéket, miután hat hónapot vertek rá csak azért, mert hat hónap elmaradása volt a tartásdíjban, de most legalább szabad levegőn van, ellentétben volt cellatársával, aki még mindig ül, tehát még több alapja van az irigykedésre. Egyébként is, mit akarsz te a szovjethatalomtól, amikor folyton csak mindenféle rémtörténettel traktálod a közönséget, csupa nyomor, szenvedés.
  A kollegina persze vérig sértődött, sarkon fordult, ott hagyott faképnél. Most találkoztunk húsz év után újra, Szamarában.
  - Tudod, azt mondja, valószínűleg igazad volt akkor. Az irigység a gonoszság láncolata. És amikor az egymás mellett élők csak irigységgel tudnak közelíteni a másikhoz, akkor nemcsak a másik életét keserítik meg, hanem a magukét is. Az irigység végül is nem egyéb, mint önrombolás. Emlékszel Mandelstam kétsorosára?
  "Mit fújtatsz, vörösödsz, mit irigykedsz, ifjú barátom? / Koporsódat szegeled, befekhetsz, ifjú barátom."
  Persze, hogy emlékszem rá, s még jobb, hogy a kolleginának eszébe jutott a Mandelstam-fricska, miután igazi híresség lett, a félvilágot bejárta, tucatnyi nyelvre lefordították a műveit, s disszertációkat írnak róla. Nem csak az a jó, hogy nincs irigykedésre oka, hanem hogy ezt végre ő is így tudja.
  Ez az, ami legalább annyira fontos eseménye volt az idén a szamarai fesztiválnak, mint például az, hogy megalakult a "Szamarából Elszármazottak Egyesülete", ahová volt szamarai lakosok sokasága küldte el üdvözletét szeretettel (például Csernomirgyin miniszterelnök), vagy jött el személyesen a világ minden tájáról, hogy aláírásával hagyja jóvá az alapító okiratot, miszerint bárki a világon "saját akaratából" tagja lehet a szervezetnek, ha bármi, mégoly csekély köze van is akár személyes sorsa, akár ősei révén e vidékhez. A huszadik század ennél nem érhet jobb véget: nincs Szovjetunió, nincs Orosz Szocialista Föderatív Köztársaság, csak egyszerűen Oroszország, nincs Kujbisev, nincs szovjet fantom, csak egyszerűen Szamara. És Szamara vár mindenkit, szeretettel.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

Tartalomjegyzék [Lettre 26. szám (1997. Ősz)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret