stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



WOLF LEPENIES

A NYUGAT FUNDAMENTALIZMUSA


Kontinensünk gazdasági-politikai stratégiájának mindig is a kulturális egyeduralom megszerzése volt az egyik fő célja: "Európai céloknak alárendelni a világ más részeit", ahogy Paul Valéry mondta. Napjainkban azonban ez az egyeduralom szemlátomást meggyengült, és ennek oka nem csupán a Geistespolitik kudarcában keresendő. Marx helyesen állapította meg, hogy a világtörténelem szintjén minden eszme, amely érdekmentesnek hirdeti magát, nevetségessé válik. Ma az európaiaknak a gazdasági termelésben eddig megszerzett előnye világszinten egyre csökken, és ezzel együtt jár az európai eszmék háttérbeszorulása is a máshonnan érkező eszmerendszerekkel szemben.

Az ereje teljében lévő, terjeszkedő Európa mind gazdasági, mind kulturális téren új piacok felfedezésére törekedett, de ma már a nem európai országok mindkét téren egyre komolyabb konkurenciát jelentenek számára. Nem egy programkészítő nagyhatalomnak be kell látnia, hogy nem bírja a versenyt az indiai programozókkal. Lám, mennyire igaza volt Descartes-nak, ennek a kifinomult demokratának, amikor - még az iparosodási korszak kezdete előtt - kijelentette, hogy a világon az értelem van a legigazságosabban szétosztva az emberek között.

Nemrég még Európa szabta meg a fejlődés menetét, de talán nem is olyan sokára neki kell majd alkalmazkodnia a mások diktálta ritmushoz. Teljesen fölösleges lenne azt kutatni, hogy - akár politikai, akár gazdasági vonatkozásban - mindezért kit terhel a felelősség. Ami új, ami modern, az mindig arrogáns - ezt az elvet az európai ideológiának már jó ideje sikerült ráerőltetnie a világ más tájain élő gondolkodókra is.

A jövőnket felvázoló forgatókönyvek, amelyek körül már annyi vita folyt 1989 óta, hűen tükrözik a jelenlegi helyzetet. Az egyik szerint a történelem véget ért, a másik pedig meghirdeti a kultúrák háborúját. Az egyik offenzív, kvietisztikus, a másik defenzív és nyugtalan, de mindkettő terméketlen; már kiindulási feltevéseik is tévesek, textúrájuk pedig végleg meghaladott, elavult. Az a jövőkép, amelyet elénk vetítenek, csupán vásári képmutogatás egy informatizált világban.

A modern nyugati világ, az európai elit az őt ért veszteségekre többnyire csak érzelmileg képes reagálni, de reakcióit igyekszik hangsúlyozottan intellektuális megfogalmazás mögé rejteni. Mindezt úgy tálalja, mintha ő maga csupán a közvélemény szócsöve lenne, s közben óvatosan szemmel tartja a tömegeket. Igen, más szóval kifejezve: ez fundamentalizmus.

A modernizálódás klasszikus elméletének kidolgozásakor a Nyugat olyan jövőképet vázolt fel, amely mára már teljesen hitelét vesztette, és, bár még senki nem merte ezt hangosan kimondani, mindenki elévültnek, elavultnak találja. Ez a modenizálódási elmélet tulajdonképpen azt szabta meg, hogy a többiek milyen ritmusban, milyen feltételek mellett nyerhetik el azt a jogot, hogy hozzánk hasonlóvá válhassanak. Ennek az elméletnek természetesen létezik egy pozitív olvasata is, amely szerint ez egy nemzetközi nevelési politika alkotóelemeként egész társadalmak számára határozta meg a haladás esélyeit. De egy más olvasatban teljesen világos, hogy számukra csupán egyfajta "majdnem-modernizálódásra" nyílhatott így lehetőség: egy néhány nem-európai társadalomban adottak ugyan a fejlődéshez szükséges feltételek, így ezek - elvileg - elérhetik a mi szintünket, de mivel a Nyugat maga is állandóan fejlődik, halad, nem áll meg, hogy bevárja a nyomába igyekvőket, a fejlődésben lévő országok soha nem "zárkózhatnak fel" ugyanarra a szintre.

Ma már azonban úgy áll a helyzet, hogy a Nyugat ipari termelését, kultúráját az ázsiai vetélytársak hamarosan maguk mögé utasíthatják. És úgy látszik, nem vagyunk képesek megfelelő gazdasági ellenlépéseket tenni, hacsak az ottani munkaerő felhasználását nem tekintjük annak. Elsősorban olyan eszmerendszerre lenne szükségünk, amely a gazdasági csatározásokat kísérő intellektuális kihívásokra méltó választ adna. De minden megnyilvánulásunkat a kapkodás, az átgondolatlanság jellemzi. A konfucianizmust sokáig a haladás kerékkötőjének tartották, de meglehet, hogy talán éppen ez a forrása az ázsiai földrész posztmodern ipari kultúráit összecementező egységnek.

Ugyanakkor még mindig reménykedünk (ez különösen Japánra vonatkozik), hogy a nyugati iparosodott társadalmi modell az ázsiai társadalmaknak csupán egy vékony felületi rétegére hatott, és olyan rövid életű változásokat hozott létre, amelyek csak az első komoly belső megrázkódtatás kezdetéig tartanak. És ez nem csak afféle metafora: a Kobét leromboló földrengés után néhány nyugati kommentátor nyílt szemérmetlenséggel arról értekezett, hogy a tragikus esemény talán önérzetében is megingatta Japánt, és ez az elbizonytalanodás szükségszerűen káros kihatással lesz egész gazdaságára.

Lehet-e úgy új piacokat szerezni, hogy ugyanakkor ne alakuljanak ki új termelési központok is? A válasz csakis nem lehet. Nekünk, európaiaknak, be kell ismernünk, hogy a kultúra terjedése elé nem emelhetünk akadályokat, hogy a modernizálódás tőlünk függetlenül is végbemehet, nélkülünk, akik a modern világot meghatározó feltételek kizárólagos birtokosainak tartjuk magunkat. Erre a felismerésre is túlkompenzálással reagálunk: még az illúzióink élő cáfolatát jelentő valóság, a (legnagyobb elképedésünkre - elnyugatiasodás nélkül is) sikeresen modernizálódó társadalmak láttán is makacsul ragaszkodunk téveszméinkhez.

Az a szó, hogy globális, egy mind gyorsabban uniformizálódó világra utal. De míg a társadalmak felszíne valóban egyre inkább homogenizálódik, e felső réteg alatti mélységekben a magánéleti szférák egyre változatosabbak, nem uniformizálódnak, hanem keverednek, bonyolultabbá válnak. Valójában már csak hibrid kultúrákról lehet beszélni.

Ebből a tényből kiindulva a clash of civilizations-jövendölés merő képtelenség; a politika és a kultúra két különböző dolog. A volt Jugoszláviában sem kultúrák vagy vallások támadtak egymás ellen, csupán néhány politikai csoportosulás használta fel őket saját céljai érdekében.

Hogy ilyesmi többé ne fordulhasson elő, minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk a kultúrák lefordításának érdekében. Ez a lehetőség mindig nyitva áll előttünk. Claude Lévi-Strauss megállapítása - nem a hasonlóságok, hanem a különbözőségek hasonlítanak igazán - mindenfajta kultúrára érvényes. A világ egységesülő társadalmaiban a kultúra fejlődését nagymértékben befolyásolhatják a nevelői közösségek és a (remélhetően csakhamar jelentkező) megújítók tevékenysége. A II. világháború után az Amerika és Európa közötti, majd valamivel később, Európán belül, a Franciaország és Németország közötti kapcsolat alakulásában a nevelői közösség tevékenységének meghatározó jelentősége mindenki előtt nyilvánvalóvá vált. Ugyanakkor, sajnálatos módon, 1989 után óriási lehetőséget szalasztottunk el, mivel a Nyugat, és elsősorban Németország, minden mértékletességet felrúgva, ádáz kioktatósdiba kezdett, ahelyett hogy - a hihetetlen gazdasági és politikai feladatok láttán - kelet-európai szomszédaival együtt haladva egymás kölcsönös megismerésére, egymás értékeinek felismerésére törekedett volna.

Munkálkodnak-e majd egyszer ilyen nevelői közösségek azon, hogy a Távol-Kelet és a nyugati országok közelebb kerüljenek egymáshoz? A kérdés még sokáig nyitott marad, de nekünk eközben cselekednünk kell. Nyomást kell gyakorolni a nagy multinacionális intézményekre, hogy merítsenek a távoli országok tudásából, használják fel bátran az ottani szakértők tapasztalatait. A mi feladatunk az is, hogy szigorúbb ellenőrzési formákat találjunk; amikor egy olyan jelentős intézmény, mint a Világbank, kizárólag neorealista gazdasági szakemberek véleményére hallgat, nincs mit csodálkoznunk az állítólagos fejlesztési politika kudarcain.

Meg kell változtatnunk mind intellektuális célkitűzéseink, mind kulturális külpolitikánk irányát. A merkantilizmusnak a kultúrában még annyira sincs mit keresnie, mint a gazdaságban.

A mi nyugati iparosodott társadalmunk mindig (másokat is) nevelő társadalomnak tartotta magát; de eljött az ideje, hogy maga is tanuljon - másoktól. Ma már nem az export a kulturális külpolitika elsődleges célja, ez a felfogás elavult. Napjainkban a szellemi importra kell összpontosítani. A diplomácia is sokat tehet ezen a téren. A most pályára lépő diplomaták nem érhetik be jogi képzettséggel; rendelkezniük kell a megértésnek, az átérzésnek (ma még nem mindig világosan megfogalmazott) antropológiai megközelítésen alapuló készségével is. Idegen társadalmakkal, idegen emberekkel kapcsolatba kerülve a velük való megismerkedés legyen a cél, nem pedig az, hogy róluk szerezzünk információkat. Bátran tekinthetjük intellektuális botránynak azt a szembeötlő, vagy inkább szemet szúró tényt, hogy egyetemeinken alig tucatnyian foglalkoznak Kínával és Japánnal, míg ezer meg ezer diák tanulmányozza a túltáplált nyugati népesség lelki problémáit. Lucien Febvre már a 30-as években éles szavakkal reagált erre a felháborító aránytalanságra.

Talán az import-központú kultúrpolitikai irányultság Németország számára különleges szerencsét jelenthet. Bár súlyos hibát követett el, a II. világháború után, legalább is Nyugat-Németországban, egy hibrid kultúra irányába fejlődve, jelentős előnyre tett szert. Mivel hagyományosan német területek csak kevert formában léteztek, a nemzetközi hatások gyorsan érvényesültek. Ez a tapasztalat is arra bátorít, hogy erősítsük kultúrpolitikánk import-irányultságát.

Ez a megállapítás azonban nem csak a német kultúrára vonatkozik: a nyugati kultúrának nem másokat kell kioktatnia, hanem mások kultúráját kell meghallgatnia, megtanulnia, befogadnia. Egy alkalommal, amikor Johann Georg Hamann (már megint, sokadszorra) úgy érezte, hogy Immanuel Kant tévesen értelmezte gondolatait, ezt írta neki: "Ha engem akar megérteni, rám figyeljen, és ne saját magára...". Bölcs dolog lenne, ha a nyugati modern világ mielőbb alkalmazná ezt az elvet a nem európai társadalmakkal kiépítendő kapcsolataiban.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

Tartalomjegyzék [Lettre 23. szám (1996. Tél)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret