stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



VICTOR LUFTIG

KONZUM-JOYCE


Írásom tárgya Joyce jelenlegi funkciója mint Írország kulturális fővárosának kulturális tőkéje - más szóval az a tekintély, amelyet Joyce dublini íróként élvez, valamint a kérdés, hogy ez a fajta presztízs mennyiben szolgálja Írország érdekeit most, az 1990-es években. Nézetem szerint az a szerep, amelyet Joyce ma az ír kultúrában betölt, illetve annak egy bizonyos aspektusa, kerékkötője lehet Írország felkészülésének az Egyesült Európához való csatlakozásra. Az a Joyce, aki ma a múlt rendíthetetlen emlékműveként trónol Dublinban, útjában állhat annak a törekvésnek, hogy Írországot a jövőben olyan pluralisztikus nemzetként definiálják, amely képes beilleszkedni a pluralisztikus Európába. Úgy vélem, Joyce betölthetne más, progresszívabb funkciót is, amely jobban igazodna korunk követelményeihez. Az irodalom természetesen a jövőben is fontos eleme lesz Írország önmeghatározásának - nem csupán azért, mert az irodalmat itt változatlanul nagy megbecsülés és figyelem övezi, hanem azért is, mert az ír irodalom jelentős exportértékkel bír. Joyce két alapvetően különböző szerepben lehet Írország kulturális szimbóluma: lehet "dublini Joyce" vagy lehet az ezerarcú Írország Joyce-a.

Aki ellátogat az Ír Idegenforgalmi Hivatal irodájába a Madison Avenue-ra, azt fogja tapasztalni, hogy az ott bemutatott Írország - legalábbis amerikai szemszögből nézve - bámulatosan irodalmi. Jóformán mindegyik prospektus írók és költők impozáns listáját tartalmazza. Aki erre az irodalmi Írországra kíváncsi, annak a brosúrák Dublint ajánlják úti célul - nemcsak mint az ország kulturális fővárosát, hanem mint azt a települést, melyet az EGK Európa kulturális fővárosának nevezett ki. Ez a titulus szerepel az Idegenforgalmi Hivatal 1990-es nagy útikalauzában, s a kitüntető cím alatt - mintegy igazolásképpen - zöld mezőben ott a dicsőségtábla: Sheridan, Shaw, Wilde, Synge, Yeats és O'Casey - "dubliniak, akik műveikkel alakították a világirodalmat." Az efféle lajstromoknak se szeri, se száma. A reklámszövegek tanúsága szerint "az ír irodalom nagyjai" egyszersmind Dublin "fiai".

Az ír törvények azonban nem ismerik el Dublin monopolhelyzetét, s így az csupán az amerikai turisták érdeklődésére terjed ki. A Dublinba tartó repülőjáratoknak le kell szállniuk az ország nyugati felében elhelyezkedő Shannonban is. Itt, ha tetszik, ha nem, szembesülnünk kell nem irodalmi problémákkal - kénytelenek vagyunk betérni, ha máshová nem is, a helyi duty free shopba, ahol whiskyt, gyapjúholmikat, zenét és üvegárut szerezhetünk be elfogadható áron. Hovatovább el is határozhatjuk, hogy itt helyben megkezdjük írországi barangolásunkat - Shannon ugyanis közelebb fekszik a természeti szépség és bevásárlás szempontjából izgalmas régiókhoz, mint Dublin. A turisztikai információs anyagok hangsúlyozzák is, hogy látnivalókat és érdekes boltokat az egész országban találni, kiindulópontnak tehát akár a nyugati országrész is megfelel.

Ha azonban Írország irodalmi kincseiről van szó, az útikalauzok - a rájuk jellemző konok következetességgel - csak és kizárólag Dublint említik, és vice versa azt sugallják, hogy a Dublinban tett látogatás elsőrendű célja csakis az irodalmi örökség megismerése lehet. Ha az ember csupán három napot szándékozik Írországban tölteni, teszem azt, az Aer Lingus szervezte, Skócia meglátogatását is magában foglaló hat napos bevásárlókörút keretében, nos, akkor is felhívják rá a figyelmét, hogy "Dublin olyan író- és költőóriások szülővárosa, mint Yeats, Shaw, Wilde, Behan és Joyce". Az irodalomjegyzék meglehetősen zsúfoltnak tűnik, főleg ha tekintetbe vesszük, hogy arra a napra az úti program a következő három megállót írja elő: 1. "Bunratty Cottage - divatáru üzletek"; 2. "Dublin"; és 3. "Blarney - gyapjúüzem". Az irodalomtörténetből ismert neveket nyilván azért kell megemlíteni, mert érdekesebbé teszik a shoppingolást. A bevásárlókörút prospektusa a Kinloch Anderson méltatásaként arra hívja fel a figyelmet, hogy a skót szövet- és ruhakereskedő cég "a királynőnek, Edinburgh duke-jának és a walesi hercegnek a hivatalos szállítója". Ezzel párhuzamosan az írországi bevásárlás presztízsét a prospektus úgy kívánja emelni, hogy Dublin címszó alatt listába szed egy sor híres szerzőt. Ezáltal azt implikálja, hogy az írországi magaskultúra teljes egészében Dublinban székel, mégpedig nem a jelen, hanem a múlt részeként.

Írországban hosszú idő óta kísért a tendencia, hogy a heterogenitás és a modernség rovására nemzeti alapeszménnyé emeljék a helyi kulturális tradíciót. Hasonlóan erős a kísértés arra, hogy az ír kultúrát azonosítsák Dublinnak, a Köztársaság egyetlen teljes értékű urbánus centrumának kultúrájával. Ha Írország nem áll ellent e kísértéseknek, akkor jelentős hátránnyal fog indulni az Egyesült Európában. A nagy múltú kulturális "energiaközpontok", úgymint Párizs, Frankfurt, Róma, sőt Tokió és New York, óhatatlanul háttérbe szorítják majd relatíve jelentéktelen ír riválisukat. Írország számára egy olyan, decentralizált identitás a járható út, amely lehetővé teszi, hogy az ír városok interaktív kapcsolatrendszert építsenek ki Európa és a nagyvilág erre alkalmas településeivel. Az Egyesült Európával ismerkedő Írországnak vállalnia és védenie kell a települési és regionális közösségek szintjén létező sokszínűséget. Ha az ír kulturális identitás bármelyik összetevőjét is Dublin - mi több, egy a múltra kacsintó Dublin - fogja uralni, akkor azt a kulturális faktort mai szemmel ingatagnak, sőt bénító hatásúnak kell tekintenünk - olyan tényezőnek, amely inkább teher, semmint érték vagy erőforrás. Bloom's Hotel

Dublinban manapság megmenthet egy épületet a lebontástól, ha Joyce megemlítette valamelyik művében. Mi több, vannak olyan vállalkozások, melyeknek Joyce még a létezéséről sem tudott, s amelyeket mégis az ő nevével reklámoznak. Jó példa erre a dublini Bloom's Hotel. A belvárosi szálloda prospektusa a New York-i idegenforgalmi irodában került a kezembe. A borítólap belső oldalán egy Joyce-rajzot találunk, mellette pedig a következő, elsőrendű fontosságúnak ítélt információkat: "A Bloom's Hotel névadója Leopold Bloom, James Joyce Ulysses című regényének hőse, a modern próza legemberibb és leguniverzálisabb figurája. A szálloda a város egy olyan részében helyezkedik el, ahol az ifjú James Joyce is gyakran megfordult: nem messze a Trinity College-tól és a történelmi nevezetességű Dublin Castle-tól, az üzletsorok, a színházak és az éttermi negyed közelében, egyúttal mégis az üzleti városrész szívében. A városközpont szolgál háttérül Joyce minden művéhez; írásaiban a településnek olyan szeretetteljes, részletgazdag leírásait nyújtja, amelyekhez foghatót csak elvétve találunk mások műveiben. És most, ha velünk tart, végigkalauzoljuk Önt szállodánkon..." - amely, ezt tanúsíthatom, valóban jól fest a következő oldalak színes képein, habár azok nemigen illusztrálják a "legemberibb" és "leguniverzálisabb" jelzőket - zöld ágytakarókat és ír stílusú reggelihez megterített kis asztalokat mutatnak, valamint a "Trinity Koktélbár"-t. Mindazonáltal ha a "humánum-többlet" keresése során bedőltünk Bahtyinnak, és arra a téves következtetésre jutottunk, hogy esetleg el kellene olvasnunk egy regényt, a prospektus Joyce-ra vonatkozó utalásai rövid úton meggyőznek minket, hogy erre semmi szükség, hisz a Bloom's Hotelben is megtaláljuk, amit keresünk.

A szabad választás lehetősége Dublin egyéb részein nem áll fenn. Akár olvastuk Joyce műveit, akár nem, lépten-nyomon belebotlunk valamibe, ami az íróra utal. Ha nem belebotlunk, akkor rálépünk - mint például azokra a városszerte feltűnő helyeken a járdába süllyesztett emléktáblákra, melyek az Ulyssesben említett helyeket jelölik. Aki tekintetét az aszfaltra szegezve mentében fürkészi ezeket a táblákat, az könnyen beleütközhet egy Joyce-szoborba, rosszabb esetben pedig az Anna Livia Plurabel szökőkút vizében találhatja magát. Arról már régen nincs szó, hogy a turistának kutatnia kellene Joyce után, épp ellenkezőleg: ahhoz kell ügyesség, hogy lerázzuk őt.

Ma már az sem biztos, hogy egyáltalán lehetséges-e Joyce-ot lerázni. Az idei St.Patrick-hét alkalmával Joyce még a helyi műsorkalauz, az In Dublin ünnepi különszámában is a díszhelyre került. A vezércikk funkcióját betöltő szöveg a magazin egyik állandó munkatársának, John McKennának Az álmok városa című írása volt. A cikk a következő kérdést járja körül: "Mi teszi Dublint csodálatos várossá?" McKenna a dublini polgár nézőpontjának bemutatásával kezdi válaszát; a helybéliek véleményével, akik azt is látják, amiről a prospektusok nem beszélnek - például hogy a várost elárasztják "az angol üzletláncok", és "az olyan egyetemisták, akik másra sem vágynak, mint jelzálogkölcsönre és mobiltelefonra". "De [a dublini polgár] arra is emlékszik, milyen romantikus hely volt Dublin, mielőtt [- most figyeljenek! -] Joyce, Behan, Shaw városa lett. Meg a pubok városa. A város, ahol senki nem idegen. Ez az egész [- véli McKenna -] James Joyce műve."

A szerző a továbbiakban lerója a kötelező tiszteletet Joyce emléke előtt, mondván: "a Ulysses fényét soha senki nem homályosíthatja el", és "az sem lenne gond, ha a város egyik napról a másikra eltűnne a helyéről, hiszen Stephen és Leopold jóvoltából könnyűszerrel elkészíthetnénk az újra-felépítési terveket". Mindazonáltal McKenna véleménye szerint éppenséggel Joyce "a probléma". Bár a látogatóknak tulajdonképpen "meg kellene döbbenniük attól, amit látnak" - mármint Dublin jelenlegi degradálódásától, McKenna szerint "természetesen nem döbbennek meg, mert nem látnak belőle semmit. A [Ulysses-beli] képek olyan erőteljesek, hogy kiszorítják helyéből a valóságot. A Dublinba érkező látogató" - még ha nem olvasott is semmit Joyce-tól - McKenna szerint "nem egy jelenkori, hanem egy múltbéli városba lép be: Joyce városába. A látogató úgy éli meg Dublint, mintha mindenre kétszer pillantana rá: először a mítoszt látja meg, s csak másodszorra észleli a tényeket."

McKenna cikkének egyik olvasata az lehetne, hogy a szerző koncot dob az ácsingózó turistáknak, és különbékét köt a St. Patrick-napra érkező látogatókkal, akik a mitikus környezettel akarnak legitimálni egy hétvégén keresztül tartó dorbézolást. Évente egyszer esedékes barátságos gesztus az évente egyszer érkező idegenek felé. Ez az értelmezés azonban csak akkor volna lehetséges, ha az In Dublin cikke nem törekedne nyíltan arra, hogy egybeszerkessze a dubliniak véleményét a látogatók tapasztalataival. "Dublin csodálatos élmény - helybéliek és látogatók számára egyaránt" - harsogja a szlogen. McKenna a cikk elején többes szám első személyben beszél, szembeállítva a "mi"-t, vagyis a helybélieket, az "ők"-kel, azaz a látogatókkal. Az utolsó bekezdés azonban már általános alanyban egyesíti a két csoportot: "Dublin szinte pillanatok alatt átveszi az irányítást az ember viselkedése fölött", írja McKenna, majd így folytatja: "Nincs még egy város, amely ennyire elnyomná az egyéniséget - ezért is nem bírták ki itt a nagy írók és művészek. A mítosz beépül az emberbe, tudatosan vagy sem, de mindenképp lényének részévé válik." Így hát mikor a cikk legvégén ismét a többes szám első személyt használja, már a helybéliek mint turisták nevében beszél: "Mindannyian egy Joyce-történet szereplői vagyunk. Életünket az Ulysses irányítja, cselekedeteinket a Dublini emberek szabja meg. Alkotói vagyunk a jelenkor történeteinek, és mi alkotjuk városunk történetét."

A slusszpoén, amelyben a szójáték az "alkotni" igével a képzeletet puszta asszimilációvá fokozza le, tartalmának megfelelően maga is tehetetlen: kontemplatív, de képtelen módon csörgeti a "mi" narratív láncainkat. McKenna felfogása szerint Joyce kellemes csapdát állított fel nekünk: a Dublinban tartózkodó "külföldi látogató vagy író" általában "hosszasan dagonyázik a város mítoszában". A "dagonyázni" ige a joyce-i Dublinban való elmélyedést egyfajta élveteg hedonizmussal, az irodalmi indíttatású csodálatot pedig a pénzszóró shoppingolás egy enyhített változatával azonosítja.

McKenna párhuzamba állítja Dublint Karthágóval, Trójával és Konstantinápollyal, mint más olyan városokkal, amelyek esetében "a valóság másodlagos, elsősorban az a kép számít, ami az emberek fejében él". Ennek kapcsán körüljárja az ország idegenforgalmi piacképességével kapcsolatos legfőbb problémát, nevezetesen azt a tényt, hogy az eladni kívánt régi dolgokhoz Dublin nem tud olyan fényűző keretet biztosítani, mint London, illetve a kontinens gazdagabb fővárosai. A Bloom's Hotel kategóriájába tartozó kicsiny, de tűrhető színvonalú helyek esetében a turisták becsalogatásának legelterjedtebb módszere az, hogy a szállodát "otthonos hangulatú"-nak titulálják - hasonlóan ahhoz a megoldáshoz, amikor egy kissé hibás jellemű figurát az "emberi" jelző segítségével méltatunk. Következésképpen ha a Bloom's Hotel "a legemberibb" figuráról kapta a nevét, akkor ott a turista minden bizonnyal veszettül otthonosan érzi magát: Joyce szelleme bőven kárpótolja a gyenge minőségű szállásért. Írország lakói nemritkán keserű iróniával reagálnak, ha azt a dicséretet hallják, hogy az ír nemzet rendkívül "vendégszerető". Hasonló irónia cseng a hangjukban, mikor tökéletes színpadi ír nyelven köszöntik a gyönyörtől olvadozó turistákat. A gyarmati örökség részeként rájuk maradt szavakkal fogadják az el nem apadó turistaáradatot - amelyre az ír gazdaság jelenleg nagy mértékben rá van utalva. A színpadi ír lehetővé teszi a beszélőnek, hogy "eldagonyázzon" egy nyelvben, amely éppoly béna, közhelyes és halott, mint az, amit Hugh Kenner a joyce-i Dublin jellegzetességeként ír le. McKenna így fogalmazott: "Rövid itt-tartózkodás után minden idegen, jöttment, kulturista és látogató viselkedése hozzáidomul a város rituáléjához. Dublin szinte pillanatok alatt átveszi az irányítást az ember viselkedése fölött. Nincs még egy város, amely ennyire elnyomná az egyéniséget - ezért is nem bírták ki itt a nagy írók és művészek." McKenna okfejtésében Joyce nem azokat példázza, akik elhagyták a várost, hanem éppen hogy fő okát képezi a dagonyázási és menekülési kényszernek. Mrs. Joyce és Galway, "a nyugati világ fővárosa"

Joyce-kutatóként sokkal könnyebb dagonyázni a városban, mint elhagyni azt. Ahogy a turistatérképek csak Dublinba és egyik külvárosába kalauzolják el a látogatót, úgy a joyce-i életmű kritikai tanulmányozásához rendelkezésre álló apparátus sem igen foglalkozik a délen fekvő Howth elővároson, illetve a Phoenix park nyugati végén túli területekkel. Joyce műveinek olvasója előtt kirajzolódhat ugyan Dublin térképe, Írország összes többi része azonban homályban marad. A szürke fátylat csupán Mullingar és Ennis futó említése lebbenti fel néha. Tény, hogy Joyce műveiben Írország egésze - a kontinens felé forduló fővárossal ellentétben - többnyire mindent egybemosó hófüggöny mögé rejtőző, homogén masszaként rémlik fel, mint a Holtak végén. A joyce-i útvonalak közül talán Gabriel Conroy nyugati kirándulásához kell a legkevésbé térkép; nem azért, mert az egész képzeletben zajlik - hisz ez a Dublin környéki zegzugos barangolások többségére is áll -, hanem mert itt a célnak látszólag az is megfelel, ha az egész régiót, mi több, az egész nemzetet egy vihar vagy egy magányos sírgödör képe jelöli.

Gabriel utazásának életrajzi alapja természetesen a Joyce-ot a Dublinon kívüli Írországhoz legközvetlenebbül kötő szál: a felesége. Azon a héten, mikor McKenna engem és a többi turistát köszöntő cikke megjelent, elutaztam a nyugati országrészbe, és megkerestem Nora Barnacle galwayi házát. Bejutnom azonban már nem sikerült. Az ajtó zárva volt, és senki nem tudta megmondani annak a két öregasszonynak a nevét vagy telefonszámát, akik a helybéliek egybehangzó véleménye szerint a gondnoki teendőket látják el. A galwayi idegenforgalmi hivatalban beszerezhető információs anyag egyetlen mondat erejéig említi Nora Barnacle-t és házát, s csupán annyit állapít meg, hogy Nora csinált "tisztességes embert" James Joyce-ból. A New Yorkban kapható útikalauz kissé erőltetetten Synge-gel hozza kapcsolatba Galwayt mint "a nyugati világ fővárosá"-t, és egynapos városlátogatást javasol, de Joyce-ról vagy Noráról említést sem tesz.

Jómagam egy galwayi költőnő, Rita Ann Higgins jóvoltából tudtam meg, hogy Nora Barnacle háza még ma is áll. Az ír viszonylatban rendhagyó pályarajzú Higgins elsőrangú poéta, s ma már a város ünnepelt személyiségei közé tartozik: boltavatások és egyéb közéleti események díszvendége, és kulcsfigura abban a most zajló folyamatban, amelyet egyes galwayi polgárok kissé szégyellősen, de teljes komolysággal a kultúra helyi "reneszánszaként" emlegetnek. Meggyőződésem, hogy Joyce és Higgins között kimutatható egy bizonyos kapcsolat, amelyben Nora központi szerepet játszik, s amely az ír kultúrán belül egy korszerűbb, földrajzilag kiterjedtebb, ugyanakkor a jelenleginél semmivel sem szerényebb szerepkört definiál Joyce számára.

Higgins tizenöt éves korában ment hozzá jelenlegi férjéhez, aki legutóbbi munkahelyén egy szénszállító teherautó sofőrje volt. A férfit néhány hónappal ezelőtt tréfás kedvű kollégái elküldték, hogy hagyjon ott egy adag szenet az emlékháznál "Nora Barnacle számára". A férj bedőlt az ugratásnak, s később szégyenszemre vissza kellett lapátolnia a szenet a kocsira - legutóbb viszont már azt hallottam, hogy ő és felesége együtt olvassák Brenda Maddox biográfiáját Noráról. Annak is megvan a maga története, hogy miért épp Nora Barnacle került Rita Ann Higgins érdeklődésének középpontjába. A költőnő saját bevallása szerint néhány évvel ezelőtt, tuberkulózisból való lábadozása idején kezdett el szépirodalmat olvasni. Az első két könyv, az Állatfarm és az Üvöltő szelek után maga is kedvet kapott az íráshoz. Lendülete azonban megtört, amikor első olvasói felhívták a figyelmét a sok nyelvhelyességi és központozási hibára, melyeket iskolázatlansága okán vétett. Higgins ennek nyomán döntött úgy, hogy a líra felé fordul, abból indulván ki, hogy a költészetben nem követelmény a korrekt nyelvhasználat és a helyes központozás.

A történet, amelyet Higgins ügyesen felépítve ad elő a vele interjút készítő rádióriportereknek - akik alig várják, hogy nevetségessé tehessék őt mint a nemzet újonnan felfedezett munkás-költőnőjét -, nos, ez a történet jelentősen befolyásolta Higgins költészetének fogadtatását. Maddox Noráról szóló könyvének országos népszerűsége egyfelől felkészítette az ír rádióhallgatókat Higgins történetére, másfelől valószínűleg Higginst is felvértezte a gúnyolódók támadásai ellen. A költőnő verseinek többsége a galwayi munkások életéről szól: a díjbeszedők előli bujkálásról, a sorban állásról a szociális osztályon. A versek követelik, hogy az olvasó ismerje el, milyen nehéz a munkások élete, ugyanakkor azt állítják, hogy a kívülálló ezeket a dolgokat nem értheti meg egykönnyen. "Vannak, akik..." című versében Higgins például így ír:

"Vannak, akik tudják, milyen...
órákig várni egy füstös előtérben a szociális
                              osztályon
két évig várni, míg végre megnézik a fogad
még két évig várni, míg végre kihúzzák a
                              fogad (ugyanazt)...
tágult visszerektől fulladozni, mikor száz-
kilencvenheten vannak még előtted...
valaki levetett ruháját felvenni
valakinél kevesebbet érni
valaki helyett senkinek lenni...
és vannak, akik nem tudják."

E megkülönböztető jegyek szardonikus végérvényessége esetleg Molly Bloomra emlékeztethet minket; általánosabb értelemben vett elődnek pedig természetesen Joyce-ot tarthatjuk, ha tekintetbe vesszük Higginsnek a magaskultúra elvárásaival való eltökélt szembeszegülését. Egyébként a galwayi "reneszánsz", amelynek Higgins az egyik legfontosabb alakja, az ír konvencionális magaskultúrának nem csak azokat az elvárásait veszi semmibe, amelyekkel Joyce is szembeszállt, hanem azokat is, amelyeket ma maga Joyce szimbolizál.

Galwayi reneszánsz

Hogy ez a kulturális fellendülés épp Galwayben jelentkezett, nem pedig a hagyományos ír kulturális "energiaközpontok" valamelyikében, az már önmagában véve is újszerű, ha nem épp egyedülálló esemény; de még ennél is fontosabb, hogy a galwayi "reneszánsz" sok, sőt talán legtöbb főszereplője női szerző; hogy meghökkentően nagy számban vesznek részt benne Írországban élő külföldiek, és hogy megszólalók és megszólítottak egyaránt az ír munkásosztálynak azt a rétegét képviselik, amely se nem dublini, se nem falusi. Figyelemreméltó, hogy az utóbbi időben Galwayben született művészeti produktumok mennyire harmonizálnak az 1992-es kulturális újradefiniálás elveivel. A Két nő, két part. Medbh McGuckian és Nuala Archer versei című, Galwayben kiadott kötet például költői dialógus egy belfasti lakos és egy, a Köztársaságból érkezett emigráns között. A műben implikált ír identitás félúton helyezkedik el egy Észak-Írországgal ötvöződő Írország és egy Írországgal ötvöződő Amerika között. Más szóval ez egy nemzetközi identitás. Galway nem dagonyázik mítoszokban.

Semmi nem utal arra, hogy a Nora alakját övező, a Maddox-féle életrajzának köszönhető fokozott figyelem James Joyce jelentősebb mértékű demitologizálásához vezethetne; csupán annyit tehet, hogy segít eloszlatni azt a nézetet, mely szerint Joyce zsenijének kizárólagos forrása és fókusza Dublin. Egy végletesen leegyszerűsített forgatókönyvet követve a Joyce-kutató nyugati irányba indulna el, Galway felé, ahol a mindeddig csak Dublinban elképzelhetőnek tartott jelenségek tanulmányozása során figyelme Joyce legújabb irodalmi leszármazottaira, Higginsre és társaira terelődne. Egy ennél jobb és valószínűbb forgatókönyv, mely Joyce művészetének forrásai felé irányítaná a kutatókat, elvezetne Írország több más területére is, mind a dublini kultúrától való különbözőségük, mind az ahhoz fűződő kapcsolatuk okán. A jelek szerint a Joyce-kutatás egyebek között eszközöket biztosít Írországnak az exportálandó Joyce-kép kialakításához, s ezáltal az ország Joyce-ra épülő kulturális tekintélyének megalapozásához. Egy olyan kutatási irányzat, amely az író műveinek a Dublinon kívüli, lokális kultúrához fűző szálait vizsgálná, nem csak a regionális történelem és idiomatizmus szintjén tárhatna fel kapcsolatokat, hanem minden bizonnyal azt is kimutatná, hogy a joyce-i életmű szellemének sokkal inkább megfelel Írország pluralisztikus jövője, mint Dublin-centrikus múltja.

Azok között a turisták között, akik írországi látogatásukat Shannonban kezdik, mindig akadnak néhányan, akik a csodálatos moheri sziklák megtekintése után Galwayben töltenek egy éjszakát. Azonban a Shannont Moherrel összekötő út, mielőtt elérné Galwayt, érinti Ennist is. Ennisben pedig van egy szálloda, melynek a Ulysseshez fűződő kapcsolata sokkal kevésbé mondvacsinált, mint a dublini Bloom's Hotelé. A regényben az áll, hogy Leopold Bloom apja a tulajdonát képező ennisi Queen's Hotelben követett el öngyilkosságot. Ez persze nem túl jó reklám egy szállodának, a Queen's prospektusa mindazonáltal megjegyzi: "Irodalom és történelem elevenedik meg a szálloda falai között. Joyce is említést tesz a Queen's-ről remekművében, az Ulyssesben". És a folytatás: "...töltsön hát el egy napot egy olyan hotelben, amelyet Joyce a Ulyssesben "elbűvölő"-ként értékel; a minden igényt kielégítő kiszolgálás önt is meggyőzi majd, hogy szállodánk méltó a kitüntető jelzőre". Mondani sem kell, hogy ezek a sorok inkább a kiszolgáltatottak szolgalelkűségét, semmint az írek kulturális nagyságát tükrözik. Az is világos, hogy Joyce-ot egy bizonyos helyhez kötni csak túlzott leegyszerűsítés árán lehet; de a turistáknak beadott Joyce-képpel nem is az a legnagyobb baj, hogy leszűkíti Joyce-ot, hanem hogy leszűkíti az egész ír kultúrát. Éppen Joyce volt az, "aki a kultúrát 'a sokszínűség nemzője'-ként definiálta" (Kearney). Véleményem szerint a Joyce-kutatás nagy feladata az 1990-es években az volna, hogy kimutassa: a nagy író munkássága nem csupán transznacionális, de transzregionális érvényű is.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

Tartalomjegyzék [Lettre 23. szám (1996. Tél)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret