stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



LEON DE WINTER

AZ ELEFÁNT ÉS A ZSIDÓKÉRDÉS


Azt hiszem, Ischa Meijestől hallottam:

- Ha egy francia könyvet ír az elefántokról, milyen címet ad neki?

- Fogalmam sincs.

- L'Éléphant et sa culture d'amour. És egy német?

- Mondd!

- Die Elephanten von der Praehistorischen bis zum Gegenwart. És egy zsidó? Na?

- Nos?

- Az elefánt és a zsidókérdés.

Ez a vicc dióhéjban elmondja, sok zsidó hol látja helyét az univerzumban: a központban.

Még egy veréb sem eshet le a tetőről anélkül, hogy a zsidók ebben ne Isten kezét lássák, vagy ne egy antiszemita ostoba tetteként értékeljék. Hozzáteszem, valóban nehéz nyugodtnak maradni abban a tudatban, hogy az ember ősei között próféták vannak, akiket a Tórában olyan líraian énekelnek meg. Néhány ezer év történelem még a legszürkébb zsidónak is némi ragyogást és színt kölcsönöz. Bibliai dicsőséggel és etnikai egyedülállósággal ékesítheti föl magát az ember, anélkül hogy akár csak történelmi kisujját is mozdította volna érte, ráadásul egy olyan korban, amikor a "másság" és a "multikulturalitás" kellemesen viselhető, politikailag korrekt divatszavak.

A vicc nemcsak a "zsidó identitás" egocentrikus voltát leplezi le (idézőjelben, mert erre később még visszatérünk), hanem a feszültséget is zsidó és a "kérdés" között: mi is ez a kérdés valójában?

Még nagyon fiatal lehettem, mikor először szembesültem a problémával, minthogy első valódi érzéseim egyike, melyek korai létemben szerepet játszottak, a szégyen volt. Szégyelltem magam mindenki előtt, aki kevésbé volt kívülálló, mint én. Én egy megbüntetett, megalázott, és - szüleimet, egy unokatestvéremet és egy nagynénémet kivéve - kiirtott családból származom. Rokonaim, akik apám vagy anyám nevét viselték, az x-dik fokig mind agyonüttettek, agyonlövettek, elgázosíttattak, éhenhaltak vagy valami betegségbe pusztultak bele, és szüleim, akiknek nem volt erejük a nácizmus rettenetét megtörni, a vak szerencsének köszönhetően duplapadlók alatt, szekrények mögött, szénapadlásokon bujkálva - olyan helyeken, ahol a férgek tanyáznak - élték túl a katasztrófát.

Ha a "vallásról" kérdeztek, azt kellett válaszolnom, hogy nem vagyunk vallásosak - így hangzott anyám nyomatékos tanácsa, ami szemenszedett hazugság volt. Mert igenis vallásosak voltunk, voltak szertartásaink és volt Istenünk, és szombatonként nem kellett az iskolában ülnöm, mert olyankor zsinagógába mentünk. Hazudnom kellett akkor is, ha apám foglalkozását kérdezték, habár Den Boschban mindenki ismerte apámat. A de Winter név szinonimája volt a régi papírnak, a rongynak és az ócskavasnak. De Winter, a zsidó, hangzott apám címe.

Túlkompenzálás

A szót, hogy zsidó, sokáig nem tudtam elviselni. Számomra azok a jelentések hallatszottak ki belőle, amiket a holland értelmező szótár, a Van Dale hoz, és ezeket attól a pillanattól fogva ismertem, hogy megtanultam olvasni: különböző jelzőkkel a szó előtt: átokként vagy káromkodásként, összefüggésben bizonyos tulajdonságokkal, amiket zsidóknak szokás tulajdonítani (egyformán majdnem minden európai nyelvben): csaló vagy uzsorás, túl ügyes üzletember, ügynök: "kérj a zsidótól", kifejezésben: "eladták a zsidónak": részvéttelen, kegyetlen ember kezeibe került.

Kevesen voltak, akikre Van Dale értelmezését - láthatólag több évszázados tapasztalat velejét - érvényesebbnek éreztem volna, mint Mozes de Winterre, egy rongykereskedő fiára, szintén rongy- és fémkereskedőre. Akinek Ford Mercuryja van, egyike a legnagyobb és legfeltűnőbb személyautóknak, és ingatlan vagyona is; ebből vontam le a következtetést, hogy ő a túlságosan is ügyes üzletember a Van Daléból.

Anyám Moosnak hívta. Max Tailleur mesélt vicceket Sam & Moosról, sablonos zsidóvicceket, amelyek ezeket a kliséket megerősítették. E viccek igazolták azt az érzésemet, hogy én a legzsidóbb családban születtem, ami valaha is létezett: egy múlt, teli meggyilkolt lelkekkel; egy atya, aki aranyat csinál a használtpapír-bálákból, és szertartások, melyek a külvilág - osztálytársaim és barátaim - számára különösnek tűntek.

Mi másfélék voltunk, mint bárki más, és ezt a másféleséget nem tudtam elrejteni: az otthoni hangulat, ahogy a konyhában éltünk, s a nagy ház többi részét, melyet apám épített, fűtetlen hagytuk: mindez összehasonlíthatatlan volt azzal, amivel a barátaimnál találkoztam; nyugodt áttekinthetőség, kiabálás és féltő szeretet nélkül: számomra ez volt a goj-magatartás egyik jele, és választásom, mely akaratom szerint rájuk esett volna magunkkal szemben, hozta az ötletet, hogy, mint Münchhausen báró, a saját hajamnál fogva húzzam ki magam a mormoló zsidók mocsarából.

Barátaimnál, orvosok és ügyvédek gyerekeinél (foglalkozások, melyek szüleim szemében a legmagasabb elérhető társadalmi osztályt jelentették) kitűnő hollandot beszéltem, szüleim jiddis és brabanti beszédfordulatai nélkül, mintha haarlemi előkelőségek leszármazottja lettem volna. Finoman bántam az evőeszközökkel, mint egy nemesi özvegy. S mindez csak azért, mert ellenemre volt az, hogy egy olyan zsidó kereskedő fia legyek, aki csak elemi iskolába járt, vicceket mesélt, evés közben cuppogott, sírt, ha olasz operát hallgatott, s nem volt ereje, hogy kimentse szüleit a náci gyilkosok kezéből.

Szégyelltem magamat a szüleim miatt, de mikor együtt ültünk a konyhaasztalnál, s átölelt az ő sűrű, meleg személyiségük, szégyelltem magam amiatt a szégyen miatt, amit az otthonomon kívül szabadjára engedtem.

Később fogom csak fölfedezni, hogy szüleim tipikus képviselői voltak azon zsidóság nagy részének, mely a katasztrófa előtt létezett Európában. Közvetlen őseim azok a keményen dolgozó, gürcölő kiskereskedők és házalók, akik évszázadokon át a polgári és keresztény társadalom mezsgyéjén vándoroltak. Apám azt a foglalkozást űzte, amelyet tradicionálisan zsidók űztek; nem azért, mert ez az ő leghőbb vágyuk és választásuk volt, hanem mert a keresztény többség nem hagyott nekik más lehetőséget.

Az európai antiszemitizmus a korai középkorban vált virulenssé, abban a korban, amikor a kereszténység végre megszorongathatta a pogányokat. A keresztény vallásos ellenszenv még egy jó adag babonával is nyakon öntetett. A zsidó, amellett, hogy olyan teremtmény, aki meggyilkolta Isten fiát, nem volt hajlandó felismerni benne a Messiást, ellenszegült az új Izráelnek (azaz a kereszténységnek), birtokában volt mágikus erőknek is, a maceszhez keresztények vérét használta fel, világuralomra tört, nyerészkedett, rituális gyilkosságokat követett el, összeesküvést szőtt, s persze, ne felejtsük el: mindig is élvhajhász volt.

Ezen képzetek foszlányai, melyek barátaimtól, s nem az én ártatlan szememnek való könyvekből származtak, már korán ott kavarogtak lelkemben. Halálosan féltem, hogy mindebből igaz lehet valami. Bizonyítékaim voltak: amikor anyám bevásárolt a piacon, úgy hazudott, mintha könyvből olvasta volna, aztán addig alkudozott az árussal a krumpli áráról, hogy a férfi, puhára főzve, engedett, ezután anyám kinyitotta a pénztárcáját, s észrevette, hogy kevesebb pénze van, mint a kialkudott ár, nézze csak! Ez olyan kétségbeesésbe sodorta a kofát, hogy anyám nevetséges összegért kapta meg a krumplit. Amint kiértünk az árus látómezejéből, anyám bizalmasan közölte, hogy a pénzét már jó előre a kabátzsebébe dugta. Büszke volt. Én nem. Becstelen módon intézte a dolgokat. És Krisztusról, osztálytársaim Istenéről vicceket gyártott. Jeizelének nevezte a goj megváltót, ami Jesszuskát jelentett.

A félelem érzete és az alacsony származás tudata néha átcsapott a sötét vágyba, hogy a zsidók megszerezhessék a világuralmat, méghozzá olyan misztikus összeesküvésekkel, amelyekben apám és a nálunk megforduló zsidó kereskedők vennének részt: a Maxék és a Sammenék és a Simonék, hétköznap jutakereskedők, bőrkereskedők vagy ócskavas-kereskedők, de titokban Sion Bölcsei.

Az első két eset, amikor lebüdöszsidóztak, szörnyű volt: először egy indonéz fiú tette, csak úgy, minden előzmény nélkül. Hétéves voltam. Mikor másnap, anélkül hogy előtte anyámnak elmeséltem volna, illedelmesen panaszt tettem a tanítónál, a fiú azzal vádolt, hogy előtte őt én földimogyorónak neveztem, ami természetesen hazugság volt. Sírásban törtem ki, megzavarodva a Wahrheit und Dichtung eme leckéjétől, s ráadásul a tanító büntetésből még haza is küldött.

Másodszor előreláthatatlan erővel vágtam orrba a két fiút, akik ebédszünetben rohadt zsidónak neveztek, könnyezve rúgtam őket, ruhájukat szaggattam. Aztán magamon kívül hazarohantam.

A délutáni órára anyám kísért vissza, kezét fogva léptem be az osztályba. Nagy hangon mutatott rá a tanítónak ama kötelességére, hogy meg kell óvnia az ő fiát az antiszemitizmustól; rikácsolt és átkozódott, mint egy piaci kofa. Félt, ugyanúgy, mint én, és dühe éppoly kolosszális volt, mint mellbősége, zsidó anyaságának legfeltűnőbb szimbóluma.

Egy ideig kerültek, mint a pestisest, de ez elmúlt, mert továbbra is jól tanultam, még több odaadással, mint addig: a legelőkelőbb osztálytársaim hagyták félbe házi feladatukat demonstratívan, s vettek fel körükbe újra, mert rólam akartak puskázni. A legelőkelőbb egy világhíres orvoscsalád fia volt. Már nevének említése is megszédítette szüleimet.

- És téged hívott meg vacsorára?

Büszkén bólintottam.

- Hallod ezt, Moos?

- Mióta vagyok én süket?

- A fiad X-ékhez megy vacsorázni! ", micsoda megtiszteltetés. Ugye, tudsz késsel-villával enni?

- Igen, mama, van már benne némi tapasztalatom.

- Csak azért mondom...

Büszkén és félelemmel telve léptem be a patríciusházba az előkelő Vught-negyedben. A fiatal X volt a legrosszabb az osztályban, fárasztó fickó, aki már akkor tudta, hogy jövője gazdag semmittevésben fog eltelni. De én ott akartam állni az árnyékában, abban a reményben, hogy civilizált génjei közül néhány majd átugrál rám, mint a bolhák. Szülei üdvözöltek, gratuláltak eredményeimhez, és ama reményüknek adtak kifejezést, hogy fiacskájuk ugyanolyan jegyeket fog kapni, mint én, professor-in-spe. Apám üzletember, feleltem a kérdésre, nem vagyunk vallásosak.

Izgatottan és éberen csúsztam a székre az ebédlőben. Már akkor vizelnem kellett, mikor becsöngettem, és a pillanat, amikor kisurranhattam volna a vécére, még nem érkezett el. Úgy gondoltam, nem illendő megkérdezni, merre van a mosdó, s megpróbáltam uralkodni feszülő húgyhólyagomon, mivel mindig ragaszkodtam a magam által felállított viselkedési normákhoz, mint egy ájtatos ortodox.

A kemény, félig nyers krumpli óvatos bánásmódot igényelt. Egy tökéletesen gömb alakú példány láncreakciót indított el a tányéromon: egy óvatlan pillanatban az említett darab kiugrott a villám fogai alól, összeütközött három másikkal, melyek kirepültek a tányéromból, s az ölemben landoltak, pont azon az apróságon, ami legszívesebben egy vécécsésze fölött lógott volna, hogy megszabaduljon a tizenöt hektoliter létől, ami fölötte tolult. Az előkelő gojok az asztalnál semmit sem látszottak észrevenni. Egyórányi égető, elviselhetetlen vizelési inger kezdődött. Végül sikerült a krumplidarabokat rövidnadrágom zsebébe transzportálni. A fájdalomba belesárgulva vártam a vacsora végét. Sokáig tartott, minden másodperc szenvedés volt. Végül kint, egy bokor mögött, sikerült pisilnem.

Kafkaeszkek

Az általános iskolai korszakot nem tudom másként leírni, csupán a túlkompenzálás terminusaival. Hat év után már sehova sem tartoztam: többet ismertem a világból, mint a szüleim, de a szociális kisebbségi komplexus, amitől szenvedtem, kívül tartott azokon az elit körökön, ahová én, bölcs színészkedésemmel belépni szerettem volna.

Feltehetőleg a novellaírás, amit tizenkét évesen kezdtem, védelmezett meg a komolyabb őrültségektől. Ezen elbeszélések világa volt az egyetlen, ahol otthon éreztem magam, ahol a paradoxonok által szétszabdalt valóságot saját ízlésem szerint összerakhattam. Később, a középiskolában egy tanár hívta fel a figyelmemet egy Kafka nevű író létezésére. Novelláim erre a prágai zsidóra emlékeztették. Művészet. Első könyvem ezen "kafkaeszkek" néhány válogatott darabjából állt: már rég kafkaeszket írtam, mielőtt a szót magát hallottam volna. Szüleim világáról és az ifjúságomról nem tudtam közvetlenül írni, s így magányos képzeletemet házalók és beszélő kutyák segítségével fejeztem ki. Számtalan érzelem fojtogatott, melyeket így visszatekintve egy okkal magyarázhatok: mint iskolázatlan szülők gyermeke, attól a pillanattól fogva, hogy megtanultam olvasni, egyet akartam csupán: fejlődni és bizonyítani. Ez a hetvenes évek végén - amikor első könyveim megjelentek - ama vágyban nyilvánult meg, hogy teljes értékű tagja lehessek az értelmiségnek, s ebben a környezetben kritikusan és elkötelezetten reagáltam az akkori társadalmi kérdésekre. Ez nem divatpóz volt, első könyveim egy elkeseredett huszonéves könyvei voltak. Mindazonáltal megmaradt az az érzésem, hogy írólétem forrását még nem találtam meg, mivel az a személy, aki akkor voltam, reakció volt arra, aki nem akartam lenni - ezt akkor még magam sem tudtam. Az első olyan regényem, amely kifejezetten a zsidók történetével foglalkozott, La Place de la Bastille (1981) volt. A könyv azon szigorú formában íródott, amelyben én akkor gondolkodtam és dolgoztam, azzal együtt, hogy a téma érzelmileg sokkal közelebbről érintett, mint a két megelőző regény témája. Akkor huszonhét éves voltam. A történet eredete személyes volt: unokafivérem, Herman a háború idején született egy búvóhelyen, s azonnal egy biztonságos, nem-zsidó családhoz került. Szüleit - az én nagybátyámat és nagynénémet - nem sokkal később feljelentették és meggyilkolták. A háború után Herman a mi családunkban nőtt föl. Regényemben Hermanból Paul de Wit lett, történelemtanár. Az a fajta zsidó személyiség, aki kevés kellemetlenséget okoz: megfontoltan viselkedik, mint egy entellektüel, megpróbál elvonatkoztatni a helyzettől, amelybe került - a háború idején született, felnőtt férfi egyszer csak felfedezi, hogy valószínűleg volt egy ikertestvére. Ezzel ez a zsidó történet megnyílt az ideák világa felé. Paul de Wit története a véletlen által meggyötört ember története lett, az emberé, aki szabad akaratának határait keresi.

Ez a könyv adott nekem bátorságot továbbhaladni, valószínűleg öntudatlanul, közelebb jutni gyökereimhez. A Kaplanban (1986) elszakadtam a szigorú irodalmi formáktól. Az indíttatás itt is tisztán személyes természetű volt: apám meghalt, mikor én tizenegy éves voltam, pedig én vele akartam felnőni, vele veszekedni, és kamaszként, ifjúként, felnőttként szidni és megölelni. A könyvbéli események teljesen fiktívek, de az alaphelyzet a valóság nyomán formálódik: Kaplan papa ócskás Den Boschban. Amitől első könyveimben szökni akartam, az alacsony társadalmi státus, a zsidó periféria, a szenvedés és üldöztetés történelme, azt önkezemmel vittem bele műveimbe. Ettől a pillanattól fogva egyre inkább "zsidó író" vagyok. A regény szereplői zsidók, a nyelv is zsidóbb lett, a világ egy zsidó vagy jiddis tradíció perspektívájából íratott le.

A SuperTexben (1991) egy zsidó származású figurát írok meg, Max Breslauert, sikeres üzletembert, aki kétsoros öltönyben és Porschéval jár. A SuperTex főszereplője kapcsán néhány kritikusban az ügyes zsidó üzletemberrel kapcsolatos klisék elevenedtek fel, holott a regény a zsidó tradícióból származó terheket és örömöket tárgyalja. A környezet, amelybe ezt a szereplőt helyeztem, olyan világ, melyről még sohasem olvastam: az amszterdami zsidó textilipar, tele pénzcsinálókkal és túlélőkkel. Ugyanúgy, mint Feuchtwanger Jud Süssében (a háború idején antiszemita nácifilmmé nyomorították), az olvasó a SuperTexben is olyan személyiséget láthat, aki kitűnően megfelel világképének és esetleges előítéleteinek, és ez egy kripto-antiszemita esetében a ravasz zsidó kliséje.

Másként, mint Paul de Wit a Bastille-ban, de nem absztrahál Max Breslauer sem. A történet megmarad zsidó keretek között. Tudni akarja, mit is jelent egy fényűző, soá utáni korban zsidónak lenni, nem pedig egy, a véletlen által megnyomorított átlagos nyugati individuumnak. Megpróbáltam a közhelyeken keresztül-kasul járva egy nem-értelmiségi zsidófigurát festeni. Nem Gazdag Zsidót, Fassbinder figurájához hasonlóan (a zsidó nem is kap nevet abban a kérdéses darabban), hanem egy hús-vér embert, paradoxot és egyértelműt egyszerre, aki élvezi a jómódot, amelyben él, ugyanakkor teli van kételyekkel, hogy formálhat-e jogot családja hagyományaira. A krízis, amelyben Max van, ezzel a vicces kérdéssel érzékeltethető leginkább: Egy zsidó Porschéban, lehetséges ez?!

Max Breslauer nem egy bölcs, filozofikus érdeklődésű figura, hanem a tipikus jiddis nagykereskedő egy fajtája, származásának, környezetének és korának terméke. A Max Breslauer-féle emberek, akik valóban az Amszterdami Konfekcióközpontban dolgoznak, ragaszkodnak saját szokásaikhoz, saját zsargonjukhoz és gesztusaikhoz, és semmiben sem hasonlítanak a zsidó kultúrfilozófusokhoz, mint mondjuk a pontos George Steiner vagy a gondos-ironikus Konrád György.

Isaac Singer folklorisztikus figuráinak, akik távoli országokból és régi időkből tűnnek elő, valamint Chaim Potok kifinomult és olvasott lelkeinek társaságába került az én túlkompenzáló üzletemberem. Az ő félelmüket és bizonytalanságukat rejti Max Breslauer a féktelen teljesítményhajhászásba, amivel jólétet és sebezhetetlenséget szeretne kivívni magának. Max óhatatlanul egy olyan ember fia, aki túlélte a tábort: harcossá nevelték, urává a zsidó tradíció legfontosabb műfajának, a túlélésnek. Éppoly kevéssé vált szentté Max, mint apja, és félek, hogy ez néhány nem-zsidó olvasónak sok kényelmetlenséget okozott: kiderült, a soá nemcsak a kifinomult, filozofikus zsidó elfogadott típusához vezetett, s ez a nem-zsidók számára meglehetősen kellemetlen jelenségnek tűnik.

Max Breslauer lármás, háború előtti amszterdami zsidók leszármazottja, mozgékony, nyughatatlan, szavakkal és tettekkel teli embereké, akiket a háborúban vonattal hurcoltak el tömegesen, míg a holland nép csendesen figyelt vagy kollaborált. Ahogy Paul de Wit, Max Breslauer sem helyezi magasabb szintre a zsidók szenvedését, s ezzel nem is bocsátja meg a világnak azt, amit a családjukkal tett. Ellenáll a szimbolizálásnak és az interpretációnak. ' az a zsidó, akit az antiszemitizmus, mint azt az antiszemita Jud Süss is megmutatta egy fél évszázaddal ezelőtt, a gazdag zsidó kliséjévé démonizált.

Zsidó identitás

Adonaj! Gyakran felteszik nekem a kérdést felolvasásokon is: "Tudna valamit mondani zsidó identitásáról?"

Mindazok után, amit erről olvastam vagy hallottam, még mindig fogalmam sincs róla, mi is ez tulajdonképpen. Mint sokan a katasztrófát túlélők leszármazottai közül, mindenekelőtt erőtlenséget érzek, és a megvigasztalódásra való képtelenséget. Szüleim szomorúsága halottaik miatt - akiktől el sem tudtak búcsúzni, hangsúlyozta anyám újra és újra - olyan hatalmas volt, hogy nem tudtam, mit is kezdjek tehetetlenségemmel. Túl korán tudatosodott bennem a fájdalmuk, s ezzel a kamaszkor és ifjúkor felé tartó többé-kevésbé normális fejlődés alapvetően összezavarodott.

Később jött a felfedezés, hogy a mi kultúránknak a zsidóság adta etikai alapját. A Tízparancsolat sarkköve a nyugati gondolkodásnak, és a tudat, hogy közvetlen örököse vagyok egy több ezer éves hagyománynak, némileg büszkévé tett. Hogy min alapult ez a büszkeség? Délibáb volt persze, mint minden, ami előttem történt, és amit magamhoz kötöttem projekció és identifikáció segítségével.

Alain Finkielkraut írta le kritikusan a háború utáni zsidóság kétértelműségét a Le Juif imaginaire-ben: a zsidóság nem korlátozódik a nyomor emlékezetének kultuszára, bár szélesebb értelemben véve ez kézenfekvő volna, és lenne oka bőven egy rituálékkal túlzsúfolt életnek: minden évben van Pészach, megemlékezés az Egyiptomból való kivonulásról - tulajdonképpen a szolgaság előli menekülésről -, van Purim, ami az üldöztetéshez kapcsolódik; és ha akar az ember, minden nap összeomolhat a soáról való megemlékezéskor, mely az abszolút mélypont volt a félelem és menekülés hagyományában. Ám a múlt szentté avatása mellett a zsidóság a fegyelem és a tudás kultusza is, amint azt az ortodox zsidóság mutatja. A talmudi zsidóság a Jeizele utáni első századokban kifejlesztett egy tervet a rendezett, szociális társadalomról, melyben minden egyén biztonságos helyet kaphat: az elképzeléseket a szegények ellátásáról, a börtönviszonyokról, az igazságszolgáltatásról, valójában mindenről, ami előfordulhat az emberi életben, már sokkal a Magna Carta és a Bill of Rights előtt kidolgozták azok a bölcs lelkek, akik nem ismertek tabut vagy kényes kérdést. Csakhogy: az idő múltával a vita és az elmélkedés túlságosan önálló lett, öncéllá vált. Az ortodox zsidóknál nincs nagyobb tudós, mint a Talmud kutatója, s ez lelki tartalmat jelent, ugyanakkor a mindennapi valóság lekicsinylését is. A zsidó közösségnek talmudi eszmékkel való gondozása helyett az eszmék teljes odaadással való tanulmányozására rendeződött be az élet. Természetesen ridegek voltak a körülmények: a zsidó közösséget mindig lerohanták és megcsonkították, s ezért a szellemi világ fenntartása fontosabb volt, mint alkalmazása a dinamikus valóságban. New Yorkban, Antwerpenben és Jeruzsálemben e kényszerűen introvertált dermedtség következményeit látjuk: a szigorú ortodox közösségek a korlátoltság és az elveszett valóságérzék iskolapéldái, s egyben olyan szociális egységek, melyekben a micvét, a jó tettet valóban gyakorolják. Zárt világok ezek, és olyan eszméket alkalmaznak, amelyek elvontságukban nagy humanizmusról tanúskodnak, ugyanakkor megvalósulásukban túlságosan is gyakran hatalmas kőfalak közé kényszerítik a közösség tagjait.

Az ortodox zsidó az ő zsidó voltát teljesen másként éli meg, mint én az enyémet. Az ő napja, az ő élete szigorúan szabályozott: majdhogynem óráról órára tudja, mit kell tennie és mit kell elhagynia, mely szavakat kell használnia, mely szertartásokat kell véghez vinnie. Egy mágikus kozmosz központja ő, amit szóban és tettben istenítenie kell. Mindennek ellenére a Talmud tanulmányozása olyan irodalom kialakulásához vezetett, amelyet nem kellett betű szerint venni. Az ország, ahol sok, ha nem az összes gondolat alkalmazható volt, az ország, ahol az életet valóban élni kellett volna, észrevétlenül a szétszóratás és a diaszpóra története mögé került. Az ország egyre inkább szimbólummá vált, és az élet egyre inkább a túlélésre irányult.

Jeruzsálem, korona az Atyák Országán, teljesen absztrakttá lett eme túlélési kultúrában, mert a valóság elérhetetlenné tette. A világban való szétszóratás, a szenvedés azon országokban, ahol a zsidók menedéket kerestek, és az elveszett jeruzsálemi dicsfény visszaszerzésének lehetetlensége a visszatérés utáni vágyakozás betűszerűségének feloldását eredményezte, s így a visszatérés mindinkább jelkép lett, mindinkább irodalom.

A tizenkilencedik században, amikor felmerült a gondolat, hogy a népek szuverének és saját országra is jogot formálhatnak - téves elképzelés tragikus következményekkel -, a zsidók számára egy saját, biztonságos ország ötlete egyáltalán nem volt magától értetődő. Az ortodox zsidók ellenezték, mert csak a Masiach eljövetele után képzelhető el ilyesmi. Az asszimilálódottak ellenezték, mert ők már mégiscsak elsőrangú németek, franciák vagy hollandok voltak. Az európai zsidók kis része kivándorolt, nagyobb részüket meggyilkolták. Ami a katasztrófa után maradt, az egy maroknyi elbizonytalanodott ember volt, akik kételkedtek saját zsidóságról alkotott véleményükben: vallás? a cionizmus szinonimája? vagy kulturális tradíció?

Ennyi a summája mindennek, s még valami: szememben az üldözött zsidóság örökségének különlegessége az absztrakciók, az argumentációk, képek és szimbólumok gazdag birodalma, melyek elszakadtak eredeti, konkrét vidékükről. A zsidók országa a lélek országa lett, s ezzel a földi élet értéke nem csökkent, inkább megnőtt. A háború előtti túlélési kultúrában minden egyéni élet számított. Az emberélet feláldozása elképzelhetetlen volt, tekintve, hogy egyetlenegy cél sem volt fontosabb, mint az adott emberi élet: életet adni valami másért, mint a jogért, hogy zsidóként létezhessen az ember, valami olyasmiért, mint a haza, abszurditásnak tűnt. Izraelben a jobboldali ortodoxok azzal kísérleteznek, hogy szimbólumaikat elterjesszék az ország minden táján, ám ennek eredménye szegényes és reakciós. Ahelyett, hogy védelmezték volna, megerőszakolták kétezer év zsidó történelmének örökségét.

Az antiszemiták kezében az emberi élet primátusa, mellyel a zsidók, amennyire lehetett, megvédték magukat az erőszaktól, gyávasággá vagy jellemtelenséggé olvadt. Az izraeliek jócskán bebizonyították, hogy a hősiesség nemcsak a büszke árja nép tagjainak sajátja, épp ellenkezőleg - ők is úgy viselkednek, mint minden más nép, mely lakóterületét csak a magáénak akarja tudni.

Én nem akarom csak a magaménak tudni a lakóterületemet. Én paradox módon azt a helyzetet akarom fenntartani, melyben őseim szenvedtek. Tudatosan szeretném választani azt a pozíciót, amit ők akaratuk ellenére kaptak: az érzelmileg államtalanok pozícióját, az individuumét, aki identitását nem attól a földdarabtól kapja, ahol él, azét a figuráét, akit a nácik kozmopolita zsidónak neveztek.

A zsidó tradíció túlélési stratégiája nyughatatlan egyéniségeket hozott létre, keresőket és kételkedőket, embereket, akik a horizont végét keresték, "bolygó zsidókat". Viselkedésük kényelmetlenséget, irigységet, gyűlöletet szült, és a megsemmisítés vágyát. Amit felróttak nekik, azt irigyelték is tőlük: az absztrakció, a szó, a könyv iránti egyszerű bizalmukat. Sokan a zsidók közül az Egyesült Államokba távoztak, ahol tagjai lehettek a kívülállók és idegenek nemzetének; ahol szülőföldjéhez mindenki ugyanazzal az eltépett szállal kötődik, s ami összefogja őket, az az "American Dream", egy mítosz ország nélkül.

A zsidó, aki családja múltjának fájdalma és szomorúsága mögé is tud tekinteni, fejlődést lát a középkori hászid betűhűségtől való szabadulás felé, ami az absztrakció győzelmét jelenti. Vajon most már tudom, mit jelent a "zsidó identitás"? Nem. De ez azt jelenti, hogy szüleimnek, az ő szüleiknek és őseiknek tapasztalatait minden egyes nap össze kell vetnem a valósággal, hogy lemérhessem, vajon tetteim vagy a politikusok tettei az individuális élet tiszteletéből fakadnak-e vagy arra irányulnak-e. Mert ez a zsidóság legalapvetőbb törvénye: amit nem kívánsz ma 


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

Tartalomjegyzék [Lettre 23. szám (1996. Tél)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret