stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



VIKTOR JEROFEJEV - GABRIELE RIEDLE

TÖRTÉNELMI ORGAZMUS A VOLGÁN SZTÁLINGRÁDNÁL


Moszkva felől

A NÉMET Nő A költők, mondja a költő, a költők az univerzum várurai. Ha tehát vezetőre van szüksége, aki végigvezeti az univerzumon, a legjobb, ha keres magának: egy költőt. De válasszon körültekintően! Olyan költő legyen, aki illik az adott környezethez. A Volgához készülünk - választásunk ezért Viktorra esik. Viktor Vlagyimirovics. Már ez is hogy hangzik. Mint maga a Volga. Nyolc nap és éjszaka áll előttünk, egy sor csodálatos várossal, mint Nyizsnij Novgorod, Kazany, Szamara vagy Szaratov, és több mint 2000 km Volgográdig. Föl a Moszkva-csatornán északra a Volgáig, amely az első kiugró nagy kanyar után először északkeletnek, aztán délkeletnek, majd meg délnyugatnak tart.

Délben majd fölkel a költő, és elragadtatva kiált ki a kajütablakból: "Szeretem ezt a földet!" Vagy éppen: "A Volga Oroszország szíve." Mindenesetre ezzel ki is merül majd az utazás költészete. Költőnk mégiscsak nemzetközileg elismert disznó, világszínvonalú pornográf és népe kiérdemesült cinikusa. Finom kezek, a legkevésbé sem finom gondolatok. Szemiotikán iskolázott szlavisták nemzedékei fogják számlálni főművében a "kúrni" ige előfordulási gyakoriságát. Reggelire a költő saját kezűleg szaggat szét büdös szárított halakat. Nem tehet másként. Orosz.

Uglics után

A KÖLTő A Volga - ez olyan betonja az orosz mítosznak, hogy úgy látszik, már nem is folyó, hanem autósztráda, amely a Kaszpi-tengerbe torkollik. Mindig halasztgattam ezt az utat le a Volgán, mint kötelező kirándulást, elkerülhetetlen munkahelyi kiszállást a közhelyek nyomában. Elfoglaltságra hivatkoztam, arra, hogy ezt a szentimentális témát már teljességgel kimerítették, és könnyű szívvel találtam magamnak alóla felmentést. Ezenkívül megrontottak ifjúkori élményeim a felületes, majdnem véletlenszerű találkozásokról az olyan volgai gyönyörűségekkel, mint egy húsvét éjszaka a jaroszlavi templomban, ahol öreg anyókák ájultak el a zsúfoltságtól és a levegőtlenségtől, de ahhoz, hogy el is essenek, nem volt elég hely, ezért tovább imbolyogtak a tömeggel eszméletlenül, fölakadt szemmel. Vagy a május elsejei ünnepségek után utaztam Uglicsból Moszkvába a tömött, lábszagú vonaton, és aztán éjjel egy fickó hányni kezdett, épp mellettem, és a felesége, nem tudván, hova kapjon, vödör helyett a saját csizmáját tartotta elébe, előbb az egyiket, aztán a másikat. A fickó csordultig töltötte mindkettőt, aztán megkönnyebbülten horkolni kezdett. Csizmák, csurig teleokádva - ez volt az én Volgám, kifakult sarlókalapácsos vörös zászlókkal, olcsó barna szappan szagát árasztó kihalt üzletekkel. És hogy Uglicsban három évszázaddal ezelőtt megölték Dmitrij cárevicset, az orosz trónörököst, ezen a csizmahistória után nem is csodálkoztam.

Egy fél élettel később, ezen a tavaszutón, rossz politikai előérzetek súlya alatt és a népi bölcsességbe vetett mélységes bizalmatlansággal eltöltve mégiscsak elszántam magam, hogy megszemléljem, mi a helyzet ott a Volgán. Végképp elitták az eszüket? Megvesztek? Megrohadtak? Belsőleg fölkészültem a halálos gyászra és a cinikus kacajra, mintha egy tragédiára mennék a színházba. Nem maradt más hátra, mint hogy megfelelő útitársnőt válasszak magamnak, akit fagylalttal traktálhatok a szünetben. A lehetséges változatok közül hosszas fontolgatás után egy német nőt választottam, egy berlini újságírónőt, akinek fogalma sincs Oroszországról, ezzel szemben szupermodern, szuperironikus, szuperfeminista - a kontraszt kedvéért, az észlelés frissességéért, végül is to have fun.

Borús időben szürkének látszik a Volga, jó időben kacéran csapkod világosbarna hullámaival. Mégsem egy megkövesedett szimbólum autósztrádája, bár a partja mentén ott állnak a szakállas orosz írók kísértetei a nép keserű sorsával való való együttérzés könnyével a szemükben, amely keserű sors oka - az orosz önszodómia - itt rejtőzik valahol a közelben a piszkos homokban.

Az első felvonásban minden előírásszerű volt. Uglicsban egy kolostor-műemlék kerítése mögül, ahol minden egyes templom bejáratánál külön belépti díjat kell fizetni, egyenesen elém gurult tolószékén egy 1941-45-ös kitüntetésekkel dekorált valódi népi hadirokkant, ezekkel a szavakkal: "Minden elnökjelölt - zsidó!" A kíséretében lévő asszonyok buzgón helyeseltek. "Tévedsz - mondtam én a hadirokkantnak kellő szigorral - Oroszországban mindenki zsidó, téged kivéve." "Igaz - mondta a hadirokkant, - én nem vagyok zsidó!" "Miről beszélgettek?" - érdeklődött az "én" szupermodern német nőm.

Kosztroma után

A NÉMET Nő Hogy költőnk vonzalma a poézishez nem határtalan, az nem baj. Végül is első fokú giccs-készültség uralkodik. Hiszen a mi Volga-utazásunk Moszkvától vezet Sztálingrádig - tehát a történelmi szimbolika közepette. Egy német nő (nagyapja sztálingrádi veterán, bár kiszállt még idejében) és egy orosz férfi (apja: Sztálin tolmácsa) együtt a német-orosz sorsdöntő helyszín felé: Ez úgy hangzik, mint Heiner Müller egy darabja ("Germánia véres ölében/ A forradalom árulása. Dörög a védelem a távolból/ Húzd fel a nadrágod, kamerád.") De lehetne egy öt részes tévésorozat is Guido Knopptól ("Viktor, mit érzel arra a gondolatra, hogy az én nagyapám itt...?")

Mindenesetre a költő az útitársak kisebb gyűlését összehíva bejelenti kitűzött feladatunkat: "Történelmi orgazmus útban Sztálingrád felé". És én még azt hittem, hogy a költő egy "az orosz lélek" című enciklopédikus műhöz akar itt kutatásokat végezni, én meg kissé megfigyelhettem volna őt ezenközben. Na jó. Útitársaink figyelmesen, lazán és egyáltalán nem csodálkozva vették tudomásul a titokzatos bejelentést. A költőről mindent el tudnak képzelni. És erotikus főművével eltűnnek a kabinjaikban.

A KÖLTő Oroszország fából való ország, nem hagy maga után semmiféle építészeti nyomokat, a bolsevikok által lerombolt templomokat leszámítva, amelyeknek a harangtornyain nyírfák nőnek. Ezért van az, hogy Oroszországban minden ember potenciális tűzkárosult beteges tésztaképpel, amely az ártalmas mértékű krumpli- és vodkafogyasztásról árulkodik. De századunkban, a győztes sztereotípiák korában az utolsó pillanatban sikerült némi javulást elérni. Az orosz lélek hirtelen megkívánta, hogy kőben örökítse meg magát. Ez nem annyira társadalmi változás, mint inkább orosz metafizikai botrány. Az orosz lélek hirtelen a privát kényelmére kezdett gondolni a születés és a halál közti rövid szakaszon. Micsoda eretnekség! Még ha hirtelen mindenki kiveszne Oroszországból, akkor is örökre megmaradnának az elmúlt öt év építő hevének eredményei. A Volga partján csillognak az új fémtetők. Lehet, hogy csak a gazdagok építkeznek? Ez esetben gratulálni lehet Oroszországnak egy egész új osztály megszületéséhez. Mivel azonban hiányzik a téglában való gondolkodás hagyománya, az orosz lélek mindenhonnan összelopkod egy keveset, és ebből a német, francia és amerikai családiházépítő művészet hervasztó elegye keveredik ki. Különösen divatosak a tornyos házikók. Az erősödő társadalmi erekció fallikus szimbólumai.

Nálam meg kezdetét veszi a történelmi intrika a német nővel. Kimegyek vele a kosztromai bazárba, ahol a kofák égnek tartott északi arccal, büszkén kitolt hassal szárított halat és ananászt, szotyolát és kivit árulnak. Északon járunk, a fehér éjszakák közelében. A romantikus álmatlanság határán. A buszokon reklámok: "Olvassák az Északi Pravdát!" A német nő rosszul van a halszagtól, miközben azt magyarázom neki, hogy Kosztromában utoljára II. Miklós cár idején árultak ananászt, kivit pedig - még egyáltalán sohasem láttak. Kosztromában kettős igazság uralkodik: minden utcának két neve van: a volt szovjet és az új, azaz egészen régi, ószláv. Bemegyünk az újonnan megnyílt női kolostorba: a német nő teljesen szupermodern módon természetesen tiszta feketében - megkülönböztethetetlenné válik a Jelcin-korszak apácáinak seregétől. Gyertyát gyújtunk az üdvözítő helyreállított templomának minden ikonja előtt, bár a német nő, aki ifjúkorában topless táncolt az asztal tetején a nyugat-berlini éjszakai bárokban, és szerintem veszélyesen közeli barátságba került Marxszal, ki nem állhatja a vallást. "Tetszik nekem Oroszország" - vallja be megadó suttogással. Egy ilyen vallomás után nem állhatom meg, hogy el ne vigyem egy régi kereskedő-étterembe, stukkókkal a mennyezeten és vörös színházi függönyökkel. Az étterem (szemben az újabbacska szex-shoppal - a cégéren egy megharapott piros alma) nappal tökéletesen üres. Amint megpillantanak minket, a pincérlányok - ragyogó szőkeségek (a Volga mentén minden nő szőkének szeretné tudni magát) szaladnak, hogy házipapucsukat levetve magas sarkú fehér cipőkbe bújjanak. - Kaviárt parancsolnak?

Nyizsnij Novgorod után

A NÉMET Nő Egy új név a térképen, ott, ahol nemrég még egy Gorkij nevét viselő száműzetési hely leledzett a tiltott zóna fogságában: Nyizsnij Novgorod, a feléledt 700 éves város, amely megőrjíti a német megfigyelőket. Itt csodás dolgok történnek: Itt az orosz fellendülés hazája! Itt maga az ifjúság viszi végbe a reformokat! Egy göndör hajú 36 éves fiatalember kormányozza! Egy vásár, amely egykor olyan híres volt, mint a frankfurti vásár, és amelyet most újra életre csókoltak. Régi gazdagság, ifjonti lendület. Most ezt olvasni mindenfelé. Élénkpiros folyami rákokat akarunk kiszippantani, zöld ruhás, merészen dekoltált lányokban gyönyörködni, meg egy kis délutáni sörre vágyunk ezeknek az újabban mindenütt berendezett pincehelyiségeknek az egyikében. Vitatkozni akarunk. Miért hord az orosz nő fehér alsóneműt? Fehéret! Ápolónővérszex mint egy egész nemzedék stílus-elve? Az orosz nő egyáltalán. Minden ruha egy technikai remekmű pántokkal, kapcsokkal, cipzárakkal keresztül-kasul és a legváratlanabb helyeken, minden nő ragyogó példája a női ruházat valamennyi archetípusának, ahogy azt Nyugat-Európában már csak a transzvesztiták adják elő: nagy fehér pöttyök a sötétkék harangszoknyákon, átlátszó anyagok feketében, élénkrózsaszínben, fehérben, fodor mindenütt, nyaktörő cipők, gyöngyöcskékkel kihímezve, és fölül a fejükön - minél távolabb Moszkvától, annál nagyobb - hatalmas masnik az ajándékcsomag koronájaként. A női testeken teljes bőség uralkodik - majdnem mint az orosz lakomákon, ahol minden finomságot egymásra halmoznak az asztalon. Ez Nyizsnij kisasszony-csodája. De akkor miért van az, hogy a költő majdnem eszét veszti, amikor elegáns fekete férficipőt lát nyugati női lábon? Talán mégsem igazi orosz?

A KÖLTő Oroszország fegyverkezik. Hideg zuhany ért minket a német nővel a nyizsniji fegyverboltban. Ha az 1917-es forradalom idején a "fegyveres ember" volt az igazi főszereplő, a mai Oroszországban az őrző-védő magántestőrök lettek a legfontosabb emberek. Bölcs honom maffiózó szellemének sötét öltönyös, huszárosan görbe lábú kollektív emanációja. Nem véletlen, hogy a testőrség főnöke bizonyult kulcsembernek az elnök csapatában. - Mintha Texasban volnánk: a polcok roskadoznak a lőfegyverektől. Én a bilincsek és a gumibotok iránt érdeklődöm. "Nem kéne helyi volgai szokás szerint kipróbálnunk egy kis szadomazó szabadfoglalkozást?" - indítványozom tréfálkozva. A német nő izgalmában elsápad.

A híres Nyizsnij Novgorod-i Kreml lepusztult mítosznak bizonyult, amely nem érdemes a figyelmünkre, annál inkább a helyi kocsma "éjjeli menedékhelye". Jobb nem is lehetett volna. A néhai Gorkij alakjai vettek körül bennünket, férfiak a kétféle volgai típusból, bajuszos feketék és kopaszodó szőkék. Szorosan az asztalukra bukva alulról pislogtak egymásra, és beszélgettek, természetesen arról, hogy "ember, ez szép, ez büszkén hangzik". Az oroszok semmit nem szeretnek annyira, mint a sört rákkal. A vörös főtt rákok a Volga illatát árasztják. Nem enni kell őket, hanem kiszippantani, ... a leve részegítő és izgató, akár a sör. A német nő, mióta életében először szippantott belőle, mintha beleszeretett volna Oroszországba. A dolgot kis híján elrontotta egy hozzám sündörgő fiatalember, féltékeny könyvmoly, aki félénken autogramot kért tőlem a szalvétára. "Nem is ember vagy te, hanem társadalmi közintézmény" - mondta erre a német nő, hangjában az óbalos megvetés és a német szentimentalizmus furcsa keverékével.

Kazany után

A NÉMET Nő Még ha most Tatárisztán felé utaznánk, akkor se volna mitől félnünk. Otthonunk, fészkünk, kunyhónk mostantól kezdve a hajó, amely nem hagy el minket, még ha mi olykor elhagyjuk is őt. Zoszima Sazskov. Szép név. Sztálin folyamhajózási minisztere után. Ehhez képest német gyártmány. Úgyhogy mindketten otthon érezhetjük rajta magunkat. A négy fedélzetű "belföldi-turista-vendégutasszállító hajó" a rosslaui VEB hajógyárból jön, és 1983-ban kitüntetést kapott "kiváló minőségéért": méltóságteljes burkolat, káprázatos csipkefüggönyök, duhaj narancsszín a klubfotelokon és a sötétítő függönyökön. Az NDK tovább él orosz hazájában, műanyagba álmodott szocialista fényűzés.

Ezzel már kezdettől fogva szerencsénk volt. Nem is szólva a bájos pincérnők átlátszó rózsaszínű blúzairól. A költő szent változata így hangzik a dologról: "Hogy ne unatkozzunk, és nehogy véletlenül a parasztcár Sztyenka Razin módjára útitársnőmet a Volgába találjam hajítani, a hajó négy fedélzetét nem közönséges utasokkal népesítettem be, hanem orosz újságírók egész századával a legvidékibb fajtából, kimeríthetetlen földünk minden sarkából: hadd meséljenek nekünk, mint egy kollektív Seherezádé, különféle orosz rablómeséket. Aztán még átlátszó rózsaszínű blúzocskát öltettem a pincérlányokkal, hogy mint egy álomban suhanhassunk tova. A hajó kapitánya természetesen Jelcin maga volt."

Az én költőm a "mi istenünk", ahogy egy ifjú női tisztelője mondja. Valóban körülsereglenek bennünket az orosz sajtóügy lovagjai az Uralból, Szibériából, Dagesztánból, még a távoli Szahalin szigetről is - olyan városokból, amelyeknek még a nevét sem igen ismeri senki, olyan újságok képviseletében, amelyek példányszámairól Nyugaton csak álmodni lehet. Férfiak széles vállal, vagy hosszú orral, vagy arany fogakkal, egy kommunista, aki úgy fest, mint Lenin kissé megtépázva, tréningruhában, a legrosszabb formáját hozva. Nők nagy keblekkel, vagy ragyogó szemekkel, vagy csilingelő énekhanggal, akik a szaunában sört isznak, és a költőre való tekintettel, szégyenlősen fürdőruhát húznak.

Az orosz újságíró-szövetség bérelte ki a hajót - és a derék kollegák vadul el vannak szánva, hogy ezúttal is jól érzik magukat a Volgán. Ahogy ez már régi szokás: vodka, nők, siránkozó bölcsek. Még ha szó van is időnként obskúrus "szemináriumokról", ez senkit nem érdekel komolyan. Annál észrevehetőbben érdekli őket a költő. "Ez az egyetlen férfi a hajón, akivel abszolúte mindent el tudnék képzelni" - fordítja le költőm magától értetődő természetességgel egy olyan városból való jól nevelt szépség nyilatkozatát, ahol sok régi kolostor van. Vajon ez már az "orosz lélek"?

A KÖLTő Kazany katonai fúvószenekarral fogadta hajónkat. Csillogtak a napfényben a trombiták. Istenem, milyen szépek a tatárok. Hát még a tatár nők! Merő gyönyörűség a szemnek. Ebbe a városba kell küldeni a nemzetközi ügynököket top-modell jelöltekért. A tatár arcokban megvan a sztárok született stílusa. A tekintetükben édes elszántság. Ilyenekről regélnek a párizsi parfümreklámok.

Odamentem a veteránok padjához, akiket kifejezetten a mi kedvünkért vezényeltek ide. "Maguk kommunisták vagy demokraták?", kérdeztem tőlük minden köntörfalazás nélkül. "Hogy is mondjuk csak" - vonogatták a vállukat. Végül az egyikük megkérdezte: "Hát te?" Én a demokraták hívének vallottam magam. "Hát mi is" - nyilatkozták erre meglepő módon.

Furcsa foglalatosságon kaptam a német nőt. A busz mellett állt, és divatos sötét szemüvege mögül figyelte a játék után átöltöző katonákat. "Nemsokára Sztálingrád" - fakad ki váratlanul. - "Ne egyél éjszakára szárított halat." "Szárított halat csak másnaposságra szoktam enni!" - örvendeztem visszafogottan, nyugati módon. A tatárokhoz képest a kazanyi oroszok elég formátlannak és slamposnak látszanak. "Az oroszok valahogy mindig mellétrafálnak" - közli velem a német nő elég harapósan. "Próbálnak olyanok lenni, mint mi, nyugatiak, de az utolsó pillanatban mindig túllőnek a célon. Hálistennek" - teszi hozzá váratlanul.

Mindazonáltal az orosz slamposság mellett az én érdeklődésemet felkelti a muzulmán fundamentalizmus is. A kazanyi mecsetben két öregecske imám befejezvén a szerencsés megérkezésünk örömére mondott imát, elmagyarázta nekem, hogy a tatárok nem készülnek civakodni az oroszokkal, mivel hosszú évszázadok során megszokták egymást és össze is keveredtek. A keresetlen válasszal elégedetten a német nő meg én kézen fogva kibuszoztunk Vaszilij Sztálin sírjához. A vezér fia volt ő, aki itt halt meg a hruscsovi száműzetésben. Vaszilij sírján művirágok és koszorúk, keleti gyászszertartási kellékekre emlékeztetők. Oroszországban elég sok a keleties részlet. Vegyük akár csak ezt a vidéki orosz autóbuszt. A sofőr kabinja - a különféle függönykékkel, képecskékkel és kendőcskékkel, inkább oltárra emlékeztet, mint vezetőfülkére. Az ilyen fülke sokkal közelebb van Indiához, mint Európához.

Szamara után

A NÉMET Nő Ha egy költő és hivatásos szófaragó van az ember oldalán, annak számos előnye van. Például az, hogy könnyedén át lehet rá ruházni a felelősséget mindenért, ami nagy, mély és népmegértő, és az ember lehet végre süketnéma és radikálisan voyeurisztikus. Végre újra bámészkodni! Egészen úgy, mint régen, amikor idegenben még nem kellett mindent megérteni, és gátlástalanul átadhatta magát az ember a felszín esztétikai kalandjának.

A mi felvilágosult korunkban azonban az utazónak kötelessége, hogy mindig a maximális közelségét keresse annak, ami azért szép, mert távoli marad. Morális szempontból már egy peronjegy beszerzése is a legmagasabb fokú beleérző készséget kívánja meg különféle figyelemre méltó banalitásokba és nagy csodálatosságokba, amelyek az embere várnak, amint a pályaudvaron amonnan való emberekkel találkozik.

De ezt most mind nyugodtan elfelejthetjük. Beleérzésre és megértésre itt van most a költő. Nemcsak hogy óránként elmagyarázza nekem saját lelkiállapotomat és a népét a felkeresett területen - miután néhány szembeszökő sajátosságot (gyönyörű tatár nők!) a tudomására hoztam, készségesen és mélységes meggyőződéssel integrálja banális megfigyeléseimet elegáns elméletébe: "Inkább oltár, mint vezetőfülke. Ilyesmit inkább találni Indiában, mint Európában." Ahogy az ember az autóbuszból valamit beszól neki, az máris harsog kifelé. Feldolgozza azt, amit gondol, amit én észlelek. Én vagyok a múzsája. Ennyit megengedek az orosznak, mert Sztálingrádra gondolok. s magamnak is mindenképpen. Feminista kicsapongásokra Berlin a megfelelő hely. Alkalmazkodjék a szerepéhez, hogy Önnek is jó legyen. Jutalmul a költő minden második háznál kijelenti, hogy az "juggendstill". Tudja, hogy ilyesmit a Bugtól nyugatra még nem találtak fel. De a tizedik kisvárosi épület után sikerül neki egy mély "Juuuhhhgendstiiiihhl".

Mégis: itt ő játszik hazai pályán. Ön alapvetően idegen maradhat. És érezheti ezt az idegenséget, amelytől amúgy sem menekülhet. Mert mintha Oroszország a szerint a mottó szerint működne, hogy "Egy kis melléfogás, és oda az egész". Ez csak annál figyelemre méltóbbá teszi a dolgot.

Első pillantásra olyan minden, mint Európa: az arcok ugyanazokkal a vonásokkal, mint az egész mérsékelt égövben, a városias öltözet, amely minden ízében dacosan elegáns akar lenni, a városias házak kőből és fából, mint Potsdamban, még ha ilyen sajátosan orosz waldmeister-zöldre vannak is festve, vagy éppen teljesen fából vannak, mint Lengyelországban és Svájcban, a mindenütt ott lévő függönyök, mintha Marianne Koch Gardisette-Gardinen-stúdiójából volnának. De az európai ház és a kelet-nyugati függöny csak úgy tesz, mintha. De hogyan csinálják ezt tulajdonképpen? Jobb volna mégis Indiában.

A KÖLTő Reggeli után aggodalmas képpel jött oda hozzám a hajó kapitánya: "A maga német barátnőjének a kabinjából egész éjjel szörnyű kiáltozás hallatszott" - közölte velem. - "Ne törődjön vele - nevettem el magam. - Rémálmai vannak. A nagypapája Sztálingrádnál harcolt." "Hát erről van szó!" - nyugodott meg a kapitány. - "Szamarában - tette hozzá barátilag - ne felejtsék el megnézni a Sztálin-bunkert."

Szamarában tartózkodott a háború alatt a Moszkvából evakuált szovjet kormány és mintegy húsz külföldi ország nagykövetsége, Japánt is beleértve. A szamarai újságírók és írók különleges örömmel fogadtak minket. Szeretem a vidéki orosz vendégszeretetet: félénk szívélyességgel, kenyérrel és sóval fogadnak. Az újságíró szövetség helyi részlegének épületében csokoládébonbonokkal etettek, pezsgővel itattak bennünket, és nem tettek föl egyetlen kérdést sem. A vendéglátók arról beszéltek, hogy a munkások otthagyták a fegyvergyárakat és csempészetbe fogtak, Ukrajnába és Törökországba járnak olcsó áruért... Amikor teleettük magunkat csokoládé bonbonnal, átbuszoztunk a volt járási pártház épületéhez, amely a 19. század 80-as évei kupec-eklekticizmusának szellemében épült. A tágas előcsarnokban odavezettek minket egy egyszerű ajtóhoz. Az ilyen ajtók mögött Oroszországban rendszerint egy kis takarítóhelyiség található, itt állnak a takarítónő vödrei, partvisai és egy szürke köpeny. De amint az ajtó feltárult, a német nővel egyszerre ámultunk el: ez volt a hatalmas föld alatti világ bejárata. A négy méter vastag betonnal védett bunker, amelyről senki sem tudott a városban a legutóbbi időkig, stílusában a moszkvai metróra emlékeztet - 37 méterrel mélyebbre ejtve. Leereszkedünk a szédítő bunker mélyébe, további emeletenkénti köztes fedezékekkel, amelyek együttese egy atomcsapásnak is ellen tudna állni, és mintegy a pokolba szállunk alá, ahol a legalsó emeleten ott állt előttünk teljes pompájában Sztálin dolgozószobája, szecessziós stílusú asztali lámpákkal, rengeteg álajtóval - klausztrofóbia ellen -, amelyek sehova se vezetnek. MIndez pontos másolata volt Sztálin moszkvai dolgozószobájának. Számos metafora kínálkozik. Az orosz lélek teljes világossággal kimutatta ördögi ravaszságát és mélységét. "A kapitány hallotta, hogy kiabáltál" - mondtam német barátnőmnek a sztálini dolgozószobában.

Szaratov után

A KÖLTő Szamara után köd száll le a Volgára, a folyó hirtelen kiszélesedik, buja növényzetű szigeteket ölt, egészen vaddá válik. Ez már nem is a Volga - inkább egy amazon. Nagy hullámokat vet. Az éjszakai bárban leesnek a poharak. A vidéki orosz sajtónak mind a száz tollnoka táncol és iszik, iszik és táncol. Mi a német nővel a sarokban ülünk és figyelünk.

Az orosz táncok nem hasonlítanak a berlini éjszakai táncolásokra. Az orosz táncban megmaradt a hisztéria egy elementáris momentuma, ami kiváltja a gyónás formájában való azonnali verbális odaadást is. Mind a száz zsurnalista meg akarta osztani velünk valamennyi titkát. A nők elmondták nekünk, hogy boldogtalan a házasságuk, a férjeik alkoholisták, a gyerekeik kábítóznak. A szerkesztőségben végzett munka után kimennek a telekre krumplit ültetni: nem elég a pénz. Egy fiatalember egy Ural-menti városból beavatott szenvedélye titkába: zseniális verseket ír, de nem meri megmutatni a kollégáinak. Kértem, hogy olvasson fel legalább egyet. Azt mondta erre: Minek? Úgysem tud rajtam segíteni. Olvasatlanul halok meg. Nem erőltettem a dolgot. A novoszibirszki újságíró, aki Leninre hasonlít, bevallotta nekem, hogy a KGB-nek dolgozott. Kitűnt még a többiek közül a szép Natasa egy Moszkva környéki városi újságtól, aki nagyon rövid ruhában táncolt, olyanban, mint egy testhez tapadó matróztrikó. Odajött hozzánk, leült az asztalunkhoz, és azt kérdezte, mit gondolnak, van-e alatta valami? Nekünk a német nővel megoszlott a véleményünk a kérdésben, de nem hagyta, hogy megvitassuk, közbevágott: "Még soha nem feküdtem le nővel, voltak, ezt megérthetik, szovjet komplexusaim, de szeretném kipróbálni." A német nő, aki nem idegenkedik a nők közötti vonzalmaktól, megsimogatta Natasa hosszú haját. "Mégis inkább őt választanám" - mondta neki erre felém bökve Natasa tört angolsággal. Ezt az én német barátnőm már nem bírja tovább, és fejfájásra hivatkozva felvonszol a fedélzetre a ködös amazont nézni. 'rültek mind - jelenti ki. Szaratovban az egész idő a kapcsolatok tisztázásával telt el. Azt mondják, Szaratov mongolul "sárga hegyet" jelent. A helyi nemzetiségek a végsőkig küzdenek ez ellen az etimológia ellen.

A NÉMET Nő Ha már az ember különben nem ért semmit, az orosz nők folyton csókolgatni akarják. Csücsörítik a szájukat, cuppogós hangokat hallatnak bele a levegőbe. Néha el is találnak. Ilyenkor egy pár elszánt ajak landol csattanósan az egyik arcon a legnagyobb elragadtatás hangjainak és vad mozdulatoknak a kíséretében, amelyek azt próbálják elmagyarázni, hogy a csókolgató esetében Natasáról, ill. Gáljáról, ill. Szvjetáról van szó. Az orosz nők nem bírnak magukkal a jóindulattól, sőt a lelkesedéstől. Így tehát ide-oda hányódom a kebleik között. Oroszország magához ölel. Mindenfelé bőr borítja. Az ország ráncos, sima, cserzett, finom pórusú bőre.

A költő mindenkinek kezet ad. "Elvárják" - azt mondja. Egész álló nap játssza "a költő és hona" című színjátékot a költőről és az ő honáról, és a kettejük közti kölcsönös nagy szeretetről. Csüggnek az ajkán, és ő kutatva néz körül, nem tüntethetne-e ki valakit a figyelmével. Pattanásos ifjak kérnek tőle autogramot, rajongók támadnak rá a nyílt utcán a vidéki városban, valami tévékamera mindig van a közelben. Költőm úgy találja, hogy abbéli megállapításomban, hogy ő nem is ember, csak egy közintézmény, óbalos lenézés és német szentimentalizmus keveredik.

Volgográd után

A KÖLTő Abban az időben, amikor az ő nagypapája Sztálingrádot ostromolta, az én nagymamám éhezett a blokád alá vett Leningrádban. Egyszer egy német bombázás után berepült az ablakon a szomszédasszony feje. Egész Sztálingrádot végignevetgéljük, mintha belénk bújt volna a kisördög. Különösen nem bírunk magunkkal a Mamajev-dombon, ahová egész katonai emlékmű-komplexumot építettek. Minden nép a maga módján fogja fel a szenvedés problémáját. Az oroszok a hozzájuk illő nyelvre fordítják le. Haza-anyácska - szája nyitva, mint a francia Marianne-nak, és alig fedettek ifjú keblei - lábainál egész szoborcsoport található a kollektív szenvedés szimbolizálására. Minden egyes kompozíció két alakból áll: az egyik sebesült, a másik, aki segít rajta, és bosszúra kész. Általában a sebesültek nem annyira sebesültekre hasonlítanak, mint inkább részegekre. Különösen jól sikerült az ápolónővérke, aki észrevehetően ravasz pillantással vonszol el a csatatérről egy hullarészeg alakot. Minél gyorsabban igyekszik hazaszállítani, hogy befektesse az ágyába, levetkőztesse és megszeretgesse...

A német nő könnyesre neveti magát az interpretációimon. A nevetéstől lehuppanunk a sűrű fűbe. Alattunk mindenfelől a reneszánsz város görög klasszicista beütésekkel, melyet a német hadifoglyok állítottak helyre a szocialista realizmus szovjet szellemével tökéletes összhangban. A Volga másik partján kezdődnek a végtelen sztyeppék, Mongólia és Kína. - Az ő nagypapája és az én nagymamám néztek minket a mennyekből. A nagypapa szerintem elégedetlenkedett, és azt morogta, hogy nem szabad bízni az oroszokban, míg a nagymamám, nekem úgy tűnt, büszke volt rám. Amikor föltápászkodtunk, és leporoltuk magunkat, a német nő bevallotta, hogy eddig még soha nem ütötték meg szeretkezés közben. Örülök, mondtam én, hogy az utazás során neked új élményekben volt részed.

A NÉMET Nő Sztálingrád: 50 éve világos, mi a dolog kimenetele. Az én oroszom örül, hogy - néhány történelmileg determinált kitörési kísérlet után - én is hagyom magam megverni, és költői fantáziájának fogságába ejteni. Ezúttal együtt repülünk el. Idejében? Állva hajtjuk le a vodkát, mielőtt beszállunk az Aeroflot átalakított bombázógépébe. Repülünk. És szédülünk. Meglehetősen.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

Tartalomjegyzék [Lettre 23. szám (1996. Tél)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret