stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



PATRICK WILLIAMS

CIGÁNYOK PÁRIZS ELŐVÁROSAIBAN


A cigányokról már olyan sok átfogó szociológiai tanulmány született, hogy az etnológus ez esetben szerényebb céllal is megelégedhetett: úgy döntött, elegendő, ha bemutatja, elénk állítja magukat a cigányokat, anélkül hogy a "cigánykérdés" kifejtésére vállalkozna. Elsősorban arra törekedett, hogy az előítéleteket, a sztereotípiákat félreseperve, hűen ábrázolja, hogyan élnek, hogyan illeszkednek be a társadalmi élet mindennapjaiba ezek az emberek. Fel kellett fedeznie a létüket meghatározó tényezőket, meg kellett értenie, hogy hogyan sikerült megmaradniuk. Mindebből kiderül, hogy a szerző klasszikus etnológiai tanulmány megírását tűzte ki céljául, és emiatt talán nem szentelt elegendő figyelmet a cigányok és az őket körülvevő társadalom között kialakult kapcsolatrendszernek; de ezt a kérdést munkája folyamán (mind a megfigyelések végzésekor, mind ezek feldolgozási szakaszában) állandóan szem előtt tartotta.

Megfigyelés

A kutató először egy személlyel kerül kapcsolatba, majd rajta keresztül megismeri az egész családot. Eleinte néha az jut eszébe, hogy talán mégis igaz az a közhely, amely szerint minden cigány külön "szociális eset" vagy "archaikus egzotikum": a családot jellegzetes mozdulat- és szokásrendszer, hagyományos ruházkodás, külön nyelv határozza meg, miközben olyan külváros, város, egy egész olyan társadalom veszi körül, ahol ez a nyelv, ezek a mozdulatok, szokások érvényüket vesztik. Megdöbbentő ez az aránytalanság. Én legalábbis így éreztem, amikor 1969-ben megismerkedtem egy "kalderás" cigány családdal, és járni kezdtem hozzájuk. A Bagnolet-kapunál laktak, a párizsi körgyűrű közelében. Ott, ahol most az Echangeur-negyed épületegyüttesei emelkednek, és ahol mindenfelé az autópálya hurkait, földalatti garázsok bejáratát, szállodákat, üvegfalú toronyházakat, bevásárlóközpontokat láthatunk. Akkor még nem kezdték el az építkezések munkálatait, de az ott álló kunyhósorok deszkabódéiból a lakók nagyobb része elköltözött már. Így hát egyetlen család képviselte számomra a cigány-entitást... Nem kevés ez?

Ám vendéglátóim csakhamar megnyugtattak; szavaik mögött érezni lehetett az egész közösséget, a rokonokat, a többi romát; olyanokat is, akikhez soha nem jutok el látogatóként. Én még ezt a tartózkodást is megnyugtatónak találtam; a romák nem egykönnyen fogadnak be egy "gádzsót", egy nem-cigányt maguk közé. Tulajdonképpen nem tesznek másként, mint ahogyan mi viselkednénk hasonló esetben. Számukra minden "gádzsó" saját társadalmának képviselője, megtestesítője. Egyik oldalon vannak tehát a "gádzsók", a másikon pedig a cigányok. De miután a megfigyelés tárgyára sikerült rátalálni, ahhoz, hogy a vizsgálódások eredményre vezessenek, ezt az ellenétet fel kellett oldani: a kutatónak arra kellett törekednie, hogy ne a társadalom egyik képviselőjét lássák benne, hanem egyediségében fogadják el. Sok türelemmel, rendszeres látogatásokkal, ráérős együttlétekkel, beszélgetésekkel, a tapintatlan kíváncsiskodást elkerülve az etnológus végül is abba az igen kivételes helyzetbe kerülhetett, hogy olyan "gádzsónak" tekintsék, aki más, mint a többi gádzsó. Egy szép napon magukkal vitték, amikor látogatóba mentek a rokonokhoz, aztán az ott megismert unokatestvérek is meghívták magukhoz. Jóval később értette csak meg, hogy attól a pillanattól fogva kezdett a cigány közösség hatása alá kerülni, amikor megérezte, hogy a romák egyenlő félnek tekintik.

A közösség ereje azonnal megmutatkozik; az otthonok, amelyeket az etnológus lassanként megismer, mindenben hasonlítanak egymáshoz: ugyanolyan a család összetétele, a lakótér beosztása, a bútorzat. A családon belül a munkamegosztás a nemek és a korosztályok között szintén azonos. A nevezetes alkalmakkor, ünnepek, ceremóniák, közös munkák alkalmával csakúgy, mint a mindennapi élet megszokott eseményei, a kávézgatások, bevásárlások során, a "kalderás" romák mindig ugyanazokkal vannak együtt, mindig ugyanazokkal találkoznak: a többi "kalderás" romával. Nemcsak az életkörülményeik azonosak, hanem szoros rokoni szálak is összekötik őket. Amennyire homogén ez a közösség, éppen annyira heterogén a környezet, amely körülveszi: Párizs keleti elővárosainak és a szomszédos falvaknak, ennek az egész régiónak a lakosságát vizsgálva megismerhetjük egész Franciaország lakosságának nemzetiségi összetételét, mint cseppben a tengert: tősgyökeres franciák mellett mindenféle egzotikus égtájakról ideszakadt bevándorlók élnek itt, vannak, akik Európa távoli sarkaiból érkeztek, mások a Maghreb-országokból vagy Fekete Afrikából, Ázsiából jöttek. Montreuil, Romainville, Bondy és Livry-Gargan roma-közösségei mellett megtaláljuk a francia és spanyol cigányokat, a vándorcigányokat, jugoszláv romákat. De egy "kalderás" roma soha nem olyan közvetlen a szomszédaival, legyenek akár gádzsók, akár másféle cigányok, mint a többi kalderással, még ha a jövevény egy másik külvárosból vagy Franciaország valamelyik távoli sarkából, de akár a világ végéről érkezett is... A kalderás romák kapcsolatai behálózzák az egész bolygót; Párizs külvárosaiban Buenos Airesből, Stockholmból, Barcelonából, Johannesburgból és Los Angelesből érkező utazók fordulnak meg; mindannyian a párizsi közösség rokonai, szövetségesei. A megfigyelő előtt lassanként kirajzolódnak a kalderás közösség területi határai, amelyek teljesen eltérnek a nem-cigány társadalom adminisztrációs térképének adataitól. Csakhamar megtanulja vizsgálatának alanyaitól, hogyan lehet felfedezni azokat az apró jeleket, amelyek megkülönböztetik egymástól a cigányokat, akik pedig a kívülállók számára mind egyformák. De ha ezek a különbségek felkeltik a figyelmét, és igyekszik más cigány közösségekkel (a francia, vagy a vándorcigányokkal) is közelebbi kapcsolatba kerülni, a romák csakhamar értésére adják, hogy választania kell: "vagy ők, vagy mi". Az a közösség, amely először befogadta, sajátjának tekinti, és nem tűri, hogy érdeklődése mások felé is forduljon. Így hát az etnológus vizsgálódásának tárgya mintegy saját magát határozza meg. Ez a döntés tehát kizárólag etnikai kritériumon alapszik. A megfigyelés alanyai döntötték el, hogy a monográfia végül is egy kalderás roma közösséget mutat be, és nem például a Párizs környéki cigányok urbanizációját.

A város mint egy etnikum élettere

A roma közösség tehát ellenőrzése alatt tartja az etnológust; ez csupán egy formája annak a mindent átfogó ellenőrzésnek, amelyet egész környezete fölött gyakorol. Bár lakóhelyeiket tekintve egyre inkább szétszóródnak (1945-ben mindannyian egy községben laktak, 1965-ben hatban, 1979-ben már tizenegyben), a városi élet mégsem tudja elszakítani egymástól a közösségek tagjait, akiket rokonsági és szövetségi szálak fűznek össze.

A foglalkozás szerinti társadalmi osztályokba való betagolódás például egyáltalán nem jellemző ezekre a közösségekre. Néhány valóban igen ritka kivételtől eltekintve, a férfiak mind ugyanazt a mesterséget űzik, ugyanolyan körülmények között. A kalderás romák hagyományosan fémmunkákra szakosodtak (innen az elnevezésük is; románul a "caldera" üstöt jelent). Manapság konyhai edények, felszerelések javítgatásából élnek. Szaktudásukat vendéglőknek, kantinoknak, mindenféle műhelyeknek, gyáraknak ajánlgatják, innen szerzik be a javítani való holmikat. Házról házra járva szerzik alkalmi megbízóikat, útvonalaik kiválasztása csak a véletlentől függ, minden előzetes tervezés nélkül indulnak "munkába", vagy ahogy ők mondják, "szerencsét próbálni". De azért az is előfordul, hogy - hallgatólagos vagy hivatalos formába öntött - megegyezés születik egy roma és egy üzemi felelős között. Miután megkapták a megbízást, a romák hazaviszik a javítani való holmit, mert a kézműves munkát otthon végzik el. Ez a munkakeresési stratégia igen fontos számukra identitástudatuk kialakításában. Bár, mint látjuk, a kalderás romák játszanak némi szerepet a fennálló gazdasági viszonyok rendszerében, ez nem jelenti azt, hogy alávetnék magukat a rendszer követelményeinek is (például a havi fizetésért végzett munkára nem hajlandóak). Részt vesznek ugyan a gazdasági körforgásban, de megőrzik autonómiájukat, maguk osztják be idejüket, különleges kapcsolatokat alakítanak ki nem-cigány üzletfeleikkel, és mindez még összetartóbbá teszi őket. Mert hát egy-egy körút előtt a cigányok többen összetársulnak; mindegyiküknek megvan a maga feladata: az egyik az esetleges üzletfelekkel tárgyal, a másik viszont elvégzi magát a munkát. Ezek a kis, két-három, nagy néha négyszemélyes "céhek" hamar fel is oszlanak aztán; ahogy telik-múlik az esztendő, más-más csapatfelállításban majdnem valamennyien dolgoznak egymással. Mivel a keresetet egyenlően osztják el, ez a társulási rendszer meglehetősen egyenlő vagyonelosztáshoz vezet az egy közösséget alkotó családok között. Ennek a munkavállalási módnak az egységessége vezet egyébként az otthoni feladatok megosztásának egyformaságához is; függetlenül attól, hogy melyik korosztályhoz tartoznak, a férfiak dolga a külső munka, a nők a háztartást vezetik, és látogatóba járnak egymáshoz. Csak néhány öregasszony jár be a városba, ahol (általában a lánya vagy a menye társaságában) jövendőmondással keres egy kis pénzt. Az, hogy elsősorban a férfiak vállalnak munkát, viszonylag új jelenség, de érdekes módon szinte minden családban egyszerre kezdődött el.

Ami a szórakozást vagy a szomszédokkal való kapcsolatokat illeti, a kalderás romák ezen a téren is egymás között szeretnek lenni; akkor is, amikor megkeresik a pénzt, akkor is, amikor elköltik, a vérségi-rokonsági és a szerződési közösség területén belül maradnak. Hiába nyújtja a városi környezet az egyéni vágyak, álmok kielégítésének legváltozatosabb lehetőségeit, ezek sem az idősebb, sem a fiatalabb generáció tagjait nem vonzzák. De azért tévedés lenne azt hinni, hogy mindent elutasítanak, ami a nem-cigány világból jön. A nagyáruházakba járnak bevásárolni, kórházban kezeltetik magukat, orvoshoz mennek, a gyermekeket iskolába, egészségügyi ellenőrzésre küldik, szívesen megnézik a nagy közönségsikert arató filmeket, betérnek a kávézókba, játszanak a lóversenyen, lottóznak, járnak templomba. De, ahogy ők mondják, megvan a maguk "saját" bevásárlóközpontja, kórháza, orvosa, körzeti rendelője, bisztrója. és, amióta a 60-as évek elején igen sokan pünkösdisták lettek, van a "saját" templomuk is. Ezeken a helyeken aztán ugyanúgy viselkednek, mint bárki más. Amikor a munkából hazatérve a délutáni kávé mellett elbeszélgetnek - akár a névtelen kishivatalnok, aki az aperitifjét szürcsölgetve "Monsieur Paul"-lá változik -, ők is visszanyerik igazi identitásukat. Tízen-tizenöten, néha még többen is összegyűlnek, hogy elmesélhessék (saját nyelvükön) a gádzsók "területein" átélt kalandokat. Ilyenkor a kis edényfoltozó többé-kevésbé sikeres próbálkozásait úgy mesélheti el, mint megannyi roma-hőstettet: az újjászületés mindig kollektív, soha nem egyéni. Ez a közösségi életforma, amely minden helyzetben megmutatkozik, bizonyos helyszínek kisajátítását is jelentheti. A férfiak mindig csoportosan járnak a vendéglőbe, moziba vagy a nagykörúti játékterembe, a "Multicolore"-ba; a nők csoportosan mennek ruhaanyagot vásárolni a Saint-Pierre-piacra; a fiatalok együtt indulnak a Richelieu-Drouot-negyed tánctermeibe. Ez néha aztán igen látványos jelenetekkel jár, például amikor a Montreuil-i állami kórház hallja megtelik romákkal, akik úgy tárgyalják ügyeiket, mintha saját szalonjukban ülnének; a villamos háztartási cikkek boltjában a kereskedő a végkiárusítás előtti nagy árleszállításkor tucatnyi festői házaspárt lát bevonulni, akik aztán három nap leforgása alatt mindent felvásárolnak. A romáknak olyan szokásai alakultak ki, amelyek néha ellentmondanak a nem-cigányok alkotta előírások szabályainak; bár Bondyban vagy Livry-Gargan-ban laknak, mégis egy bizonyos, Bagnolet-ben lakó orvost hívnak ki a betegekhez; a gyermekeket nem abba a kerületi rendelőbe viszik ellenőrzésre, ahova tartoznak. Csak az iskolának sikerül betartatnia velük a hivatalos körzetesítés előírásait, de ez sem megy minden vita nélkül; mindig akadnak olyan szülők, akik csakis oda szeretnék beíratni a gyereket, ahol az unokatestvérei tanulnak. És hát a beiskolázás csak bizonyos határokon belül megy: nincs olyan tizenkét évet betöltött fiú vagy lány, aki tovább járna iskolába.

Ezek a magatartásformák azt mutatják, hogy a romák sajátos módon vették és veszik birtokba a város élettereit. Bizonyos helyeket látszólag megmagyarázhatatlan okokból elkerülnek (a szomszédos kávézót, a lakásuk közelében levő üzletet), míg sokkal nehezebben megközelíthető helyeket valósággal megrohannak, ellepnek. Ezeknek a választásoknak mindig etnikai indítékai vannak. Az egyik család csakis egy bizonyos kórház orvosaiban bízik, a másik egy másikéiban. Amikor a 80-as évek közepén nagy futballmérkőzést szerveztek a montreuil-i és a bondy-i kalderás romák között, tulajdonképpen két nagy családi közösség fiataljai mérték össze erejüket; a családi hovatartozás döntött a lakóhely kiválasztásánál is.

Ha egy Párizs keleti külvárosait és környékét ábrázoló térképre bejelöljük a kalderás romák látogatta helyeket és az általuk bejárt útvonalakat, azonnal feltűnik, hogy máshol keresnek és végeznek munkát, és megint egészen másfelé járnak szórakozni. Munka után járva ugyanolyan gyakran fordulnak meg Párizs negyedeiben, mint a szomszédos falvakban; a lakásuk környékén vagy távol az otthonuktól. Ilyenkor igyekeznek franciának kiadni magukat, és aztán a szerzett munkát saját házuk udvarán végzik el. Amikor viszont szórakoznak, élénk, színes csoportosulásaik magukra vonják a környezetük figyelmét. De ez már olyan helyeken történik, amelyet ők választottak, ahova rendszeresen eljárnak, és ahol ottlétük intenzitása eleve kizárja minden, másokkal kialakítható kapcsolat lehetőségét. Milyen kapcsolat alakulhatna ki a kávézóba betérő francia és a pult körül hangoskodó, szenvedélyesen vitatkozó, a saját nyelvén beszélő tucatnyi kalderás roma között? Egészen más benyomást tesz ugyanaz a film arra, aki egymaga ül be a moziba, és arra, aki négy-öt unokatestvérével ott helyben megtárgyalja az eseményeket, tréfás megjegyzéseket fűz minden jelenethez, majd a moziból kijőve még egyszer végigbeszéli a látottakat. Ami pedig a "családi ügyeket" illeti (nézeteltérések, megegyezések), minden a négy fal között zajlik; ezekben a pillanatokban nyilvánul meg talán a leginkább a roma identitás, de ennek külső személy nem lehet tanúja: a szomszédok csak annyit érzékelnek (némi bosszúsággal), hogy az utcában parkoló sok kocsi minden helyet elfoglal.

A közösség ügyei

A megfigyelést végző személy eleinte úgy vélte, hogy a helyek kiválasztási és használatbavételi stratégiájának az a tulajdonképpeni célja, hogy megakadályozza a közösség tagjainak szétszóródását a város más zónáiban. A közhit is úgy tartja, hogy az összetartás legnagyobb ellensége a szétszóródás. De a további vizsgálódások, és még inkább a romákkal eltöltött idő arról győzték meg, hogy a szétszórtság erősíti az összetartást, és a bejárt, "használt" területek fölött bizonyos birtoklást is jelent. A roma lakások jelenlegi megosztása egyrészt a környező társadalom követelményeivel magyarázható (a külvárosok urbanizációja, a barakkfalvak lebontása), másrészt pedig a kisebbség szabad választásával (mivel nem hajlandó lakótelepekre költözni). Mivel egyre inkább szétszórtan élnek, a találkozások, együttlétek előkészítést igényelnek, szándékosak, nem a véletlen szüli őket. Miután nem kötődnek egy bizonyos helyhez, nem kell "beszorítottnak", gettóba zártnak érezni magukat. A város nem csak a "másfélék" területe, ahol a roma észrevétlenül jár-kel, mindent megfigyel; a város színpad is, ahol eljátszhatja, hogy ő maga is "másféle", válogathat, hogy milyen alakban kíván megjelenni: eljátszhatja a környékbeli kispolgár-háztulajdonost vagy a családi hagyományokat folytató iparost, lehet messziről érkezett idegen, esetleg spanyolcigány, (szenvedélyes, gondtalan vagy gondterhelt), talán egy lecsúszott alak, vagy bevándorló. Azok, akik behatóbban foglalkoznak a cigányokkal, egybehangzóan állítják, hogy a romák hamar megérzik, mit vár el tőlük beszélgetőtársuk, és bámulatos könnyedséggel bújnak az elképzelt alak bőrébe. Ez az etnológussal is előfordult; miután rájöttek, hogy mi a szándéka (eleinte szociális munkásnak hitték), végeérhetetlen családfák felsorolását kellett végighallgatnia, vagy a "cigány büszkeségről" szóló mesékkel traktálták. Ez azonban nem tipikusan cigány magatartás; más kisebbségek tagjai is így reagálnak eleinte a feléjük forduló érdeklődésre.

A "társadalmi szerep" fogalma igen gyakran fordul elő a városi élet leírásakor; a Párizs környékén lakó kalderás romák esetében ez nem csupán álarc, amely mögé igazi énjüket rejthetik; érdekes módon egyaránt szolgál az etnikai hovatartozás leplezésére és kifejezésre juttatására is. Amikor üzleti kapcsolatba lép valakivel, a kalderás nyíltan beszél a szakmájáról, munkájáról, de ugyanakkor arra törekszik, hogy eltitkolja etnikai identitását. Ha ez sikerül, igen büszke rá, hiszen elérte azt, hogy másnak nézzék, mint ami, és ezt jellegzetes roma leleményességnek tartja. Igaz, hogy csak szerepet játszva mer kiállni az uralkodó társadalom képviselője ellen, de ez mit sem von le a kettőjük között kialakult erőviszonyok értékéből. Ez a kapcsolat nem két individuum, hanem két csoport között jött létre. És abba, ahogyan a másik felet nézi, a saját látásmódját vetíti bele: a roma egyetlen pillanatig sem feledkezhetik meg arról a szimbolikáról, amelynek saját fennmaradását köszönheti: körülötte mind nem-cigányok, mind "gádzsók" élnek.

Magától értetődik, hogy a romák tér- és helyviszonylatainak vizsgálatakor azokkal az elővárosi lakosokkal hasonlítjuk össze őket, akik a városban dolgoznak. Amikor az életritmusról, időbeosztásról, az egyes tevékenységekre fordított időtartamról, ezek kezdetéről és végéről beszélünk, a két csoport szokásai között még nagyobb különbségek mutatkoznak. A tevékenység napszakok közötti megoszlása, a rájuk szánt időtartam, az év folyamán Párizsban vagy Párizson kívül töltött időszakok igen eltérőek. A kalderások reggel 10 óra körül indulnak útnak, és délután 5-6 körül érnek haza. Az étkezéseknek nincsen megszabott időpontja, bármikor sor kerülhet rájuk, akár otthon, akár másutt; néha az egész család körülüli az asztalt, máskor pedig egymás után esznek, ki-ki akkor, amikor hazaér. A családi látogatások gyakran nyúlnak éjfél utánra is. Sok család tölti a május-júniust falun vagy a tengerparton; augusztusra általában már hazatérnek a nyaralásból.

Túlságosan etnocentrikusnak találják ezt a leírást? De hát csak így lehet megmagyarázni például azt, hogy míg számunkra igen egyszerű annak az eldöntése, hogy valaki otthon dolgozik-e vagy házon kívül, a romák esetében ez már sokkal bonyolultabb kérdésnek bizonyul. Sok előítéletnek is ebben rejlik a magyarázata: mivel másképp szerveződik az idejük, a helyváltoztatásaik, a szomszédaik gyakran azt tartják róluk, hogy "ezek soha nem dolgoznak". Ugyanakkor segít abban, hogy a saját társadalmi szokásainkat is más szemmel tudjuk nézni, például ami az uniformizált életritmusunkat illeti (bár ez a városlakók esetében meglehetősen relatív); sokunk véleménye szerint egyetlen normális napi időbeosztás létezik, csak ezt lehet "törvényesnek" tekinteni.

Más szempontból is igen hasznosnak találom a roma szokások összehasonlítását a mieinkkel; a különbségeknek mindannyian tudatában vagyunk, és ez nagyban hozzájárul a roma identitástudat megőrzéséhez. Mivel közöttünk élnek, a folyamatos és kényszerű összeütközések során kell kialakítaniuk és fenntartaniuk ezeket a különbségeket. És végül is, miközben ennek a folyamatnak az egyediségét vizsgáljuk, ráébredünk arra a felismerésre, hogy mindez egyetemes törvényszerűségeken alapul. Mert ami a romák társadalmi szerep(játszás)át és életritmusát illeti, miközben kényesen ügyelnek különbözőségükre, nem tesznek mást, mint élnek a nagyvárosi élet nyújtotta lehetőségekkel. Ha az etnológus arra a kérdésre keres választ, hogy hogyan tudnak egy kisebbség tagjai sajátos időbeosztást és helyszíneket teremteni, jól teszi, ha a maga bőrén is kipróbálja, miként lehet egyszerre eleget tenni egy világváros és egy kis közösség elvárásainak. Az időbeosztás különlegességéről még inkább megbizonyosodhat, ha a kutatómunkával egy időben állást vállal a nem-cigány társadalomban is (amikor elkezdtem a kalderások körében folytatott vizsgálódásaimat, egy középiskolában tanítottam). Ha egy roma meghal, a temetésig a közösség minden tagja abbahagyja a munkát. Erről nem tartoznak számadással, csak a többi romának (ha emiatt anyagi nehézségeik támadnak, a közösségi összetartás segítségükre siet). Társadalmuk kitartásra, hűségre kötelezi őket, a rendszeres munkavégzés nem alapvető elvárás. De azt állítani, hogy a romák mindig mintegy "készenlétben állnak", hogy megfeleljenek a közösség szabályainak, megint igen etnocentrikus megállapítás lenne. A különbözőség ebben a kérdésben a közösségen belül is érvényesülhet. A kalderás napjának minden órája "telített"; ez nem azt jelenti, hogy élete különlegesen gazdag volna kalandokban, eseményekben. Csupán arról van szó, hogy bármelyikük életében történjék valami, ez mindannyiukat egyaránt érinti.

A cinezés, a köszörülés, általában a főzőedények és konyhai eszközök javítgatása a Párizs szélén élő kalderás romák fő foglalatosságai; e mesterségek gyakorlását a francia törvényhozás rendelkezései szabályozzák. A családfők szerepelnek a szakmai nyilvántartásokban, számlaírási kötelezettségüknek eleget tesznek; ügyfeleik csekkel vagy postai átutalással fizetnek; a hivatalos adminisztrációnál rendben van a szénájuk. Ki-ki a maga szakállára dolgozik (egyénileg vagy néhány társsal), etnikai hovatartozására igyekszik nem felhívni a figyelmet. Mindenki ott keres munkát, ahol tud. A "párizsi romák" üzleti működésének nincsenek pontosan körülrajzolt határai, de azért egy hallgatólagos megegyezés értelmében senki nem halássza el a társa ügyfeleit. Ha mégis adódnak konfliktusok, ezeket igyekeznek békés úton megoldani, vagy a nagy tekintélynek örvendő családfők tanácsa lép közbe. Esetről esetre mások vesznek részt ebben a békéltető tanácsban, így a közösség minden családjának része van a megtiszteltetésben. Ha olyanok között folyik a vita, akik együtt szoktak dolgozni, akkor a tanács mindig a közös nyereség egyenlő részekre való felosztását javasolja. Igazán komoly konfliktusok ritkán fordulnak elő, hiszen a családokat sokféle szál kapcsolja össze egymással: amióta a II. világháború után Párizs keleti kapujánál megkezdődött a cigányok letelepedése, az itt élő családok körében kialakult az egymás között házasodás szokása: szívesebben "cserélik" egymás között a gyermekeiket, mint hogy máshol lakó romákkal, még ha rokonok is, házasítsák össze őket. Ez a biztosítéka annak, hogy a lány helyébe, akit most férjhez adtak, kapnak majd másik lányt, és így nem kell aggódniuk a családi szaporulat miatt. A házasság után a fiatalasszony majdnem mindig a férj családjához költözik, a gyermekek az apai nagycsaládba tartoznak. Így a nagycsaládok továbbélése biztosítva van.

Ha a helyszínek, útvonalak használatát, az életritmust és a társadalmi szerep(játszás)t hármas egységben vizsgáljuk, kirajzolódik előttünk az etnikum lakta város képe. Amint lépésről lépésre beljebb kerülünk a családi otthonokba, a látóhatár is egyre tágul. Telefonhívások, látogatások, ismerkedések; szakadatlanul jönnek a látogatók és a hírek más tájakról, más országokból, más kontinensekről. 1985 decemberében két testvér összeveszett Belgiumban; a párizsi kalderások izgatottan követték a köztük lezajló eseményeket. Talán éppen ez a határok-nélküliség lenne a magyarázata annak a mély hatásnak, amelyet a roma közösség gyakorol arra, aki közelebbi kapcsolatba kerül vele? Ebből a szemszögből nézve Párizs az összes elővárosával nem más, mint egy akármilyen város, amely a romák életének szolgál keretül, egy város, ahol van néhány olyan hely, amelyre szükség van a megélhetéshez, a szórakozáshoz, a mindennapi élet apróságaihoz, ahhoz, hogy önmaguk lehessenek, és úgy élhessenek, ahogy a kedvük tartja. Ez azt jelentené, hogy a városi környezet jellege semmiféle nyomot nem hagy azoknak a viselkedésében, akikről eleinte azt hittük, hogy elveszett gyermekként járnak-kelnek benne? Semmiféle hatást nem gyakorolt azokra a kelet-párizsi kalderás romákra, akik jó negyven éve laknak ezen a helyen?

Ez a "minden az etnikum"-korszak egyben a megmerítkezés ideje is. Ha nem tudunk a férfiakkal tartani, amikor megrendelések után járnak, és utána nem tudunk velük beülni egy kávéházba, soha nem fogjuk érzékelni sem azt a különbséget, amely a "gádzsók" világában töltött idő kínos hosszúsága, egyhangúsága és az együttlétük színessége, teljessége, gazdagsága között fennáll, de nem érzékelhetjük a nyelvhasználatukban, az ügyfeleikhez intézett szabvány-mondatok színtelensége és az egymás között folytatott beszélgetések élénksége, gazdagsága közötti hatalmas eltérést sem. Részt kell vennünk minden összejövetelükön, ha tetten akarjuk érni azt a képességüket, amellyel mindannyian egy emberként, mélyen átélik a közösség bármely tagjának élményeit, ha látni akarjuk, amint együtt örülnek az esküvőkön, együtt gyászolnak a haláleseteknél, együtt gerjednek haragra, amikor valami konfliktus adódik. Csak így érthetjük meg azt, hogy mindig az együtt, közösen átélt érzelmek bizonyulnak a legmélyebbnek. A mindennapok egyszerű mozdulatait (mosdás, táplálkozás, alvás) velük együtt kell elvégeznünk ahhoz, hogy láthassuk, hogyan válik mindegyik az egyediség kifejezőeszközévé. Hosszú órákat kell ugyanazokban az otthonokban eltöltenünk, hogy felmérhessük, a telefonálások, az utalások, a pletykák vérkörei mennyire összekötik egymással a családok életét. Nap mint nap részt kell vennünk az átlagos vagy kiemelkedő események sorában, hogy átérezzük, hogyan válnak ezek a mindig ugyanúgy ismételt elemek, mozdulatok a közösség alkotóelemeivé. Ehhez azonban föltétlenül ismernünk kell a roma nyelvet, hiszen különben csak kívülről szemlélhetjük a történéseket, és nem sejthetjük meg, hogyan válnak az itt-ott elejtett szavak, félbemaradt mondatok, beszélgetés-foszlányok ugyanazon szakadatlan beszédnek a részeivé, hogyan lehetséges, hogy ez a beszéd mindig másról szól, és mégis mindig ugyanaz, körüllengi, betakarja azokat, akik beszélik.

De ez a megmerülés nem lehet az etnológus kutatómunkájának egy alpontja. Hivatása a két társadalom találkozási pontjára helyezte. Munkájának legkényesebb pillanata a tanulmány publikálásának ideje; a romák akkor tekintenek rá a legtöbb fenntartással, amikor közösségük életét feltárja a külvilág előtt. A romák minden esetben igyekeznek ellenőrzésük alatt tartani a nem-cigányokkal létrejött kapcsolatokat, kölcsönhatásokat. Márpedig semmilyen hatást nem tudnak gyakorolni arra a kapcsolatra, amely az etnológus tanulmányának megjelenésével létrejön a nem-cigány társadalommal. Ebben az esetben teljesen szokatlan módon jelennek meg a társadalom előtt: nincsen adott helyszínhez kötve, nem tudják befolyásolni az elterjedését, sem azt a képet, amelyet róluk mutat a monográfia. Lehet, hogy ezek a kérdések minden etnológiai tanulmány megjelenésekor megfogalmazódnak? De a romák ezen a téren megnyilvánuló érzékenysége arra emlékezteti a kutatót, hogy ő is ott él, ahol vizsgálatának alanyai.

Ez a reagálás is azt mutatja, hogy a könyv (vagy több cikk) nemcsak beszámoló egy vizsgálat eredményeiről, nem csupán egy megfigyelés szintézise, hanem maga is alkotórésze ennek a vizsgálatnak, egy megfigyelésre méltó jelenség. A kalderás romák, mint minden társadalmi csoport, pontosan meg tudják határozni önmagukat, ugyanakkor a társadalom egészét is le tudják írni. De ezzel párhuzamosan készenlétben tartanak egy olyan önjellemzést is, amelyet az őket körülvevő társadalom számára dolgoztak ki, és ezt önmagukra nézve igen jellemző ténynek tartják; úgy gondolják, hogy a megtévesztés művészetének igazi mesterei. A külvilág számára készült önjellemzésük igencsak különbözik attól, amit saját magukról valójában tartanak. E jellemzés hatékonyságát, eredményességét az bizonyítja, hogy meg tudnak maradni a gádzsó-környezetben. Mit tehet ilyen esetekben az etnológus? Ha a romák azt gondolják, hogy nem sikerült elég alaposan megismernie őket, azt mondják majd róla, hogy ő is csak egy újabb cigány-képet akar forgalomba hozni, amely éppen olyan hamis, mint amilyeneket eddig is terjesztettek a gádzsók. Ha azonban az a véleményük, hogy jól ismeri őket, akkor azt vetik a szemére, hogy "kiadja" a közösséget a gádzsóknak, olyasmiket mond el, amiket csak annak köszönhetően tudott meg róluk, hogy barátként befogadták maguk közé. És természetesen csakis a publikálás ténye számít, nem az, hogy mi van a tanulmányban, hiszen a "vizsgálódás alanyaitól" mégsem várhatjuk el, hogy végigolvassanak egy monográfiát. A kutató megpróbál céljának racionalitására, egyetemességére hivatkozni; erre az a válasz, hogy ha etnikai sajátosságokról van szó, nincsen olyan "egyetemes" észrevétel, ami ne a "roma-gádzsó" viszonyokra vonatkozna. Érdekes módon a publikálás után az etnológusnak mégsem kell visszatérnie a kezdő kockába, azaz nem tekintenek rá megint úgy, mint a nem-cigány társadalom megtestesítőjére. A tanulmány iránti általános bizalmatlanság, úgy látszik, mégsem vetett véget a szerzőjével kialakult meghitt viszonynak; talán a romák úgy érezték, hogy könnyebb egyetlen személyt, az etnológust, befolyásuk alatt tartani, vagy legalábbis vitatkozni vele, mint ellenőrizni egy kiadványt, amely kívül esik a hatáskörükön.

Jellemző, hogy a romák elvesztik a befolyásukat a nem-cigány környezettel kialakított kapcsolatok felett, amikor a médiumokkal kerülnek szembe. Bármilyen kérdést kell megoldani, azonnal a "főnököt" keresik. Azokból a hivatalos papírokból, amit mindenféle adminisztrációs szervek küldözgetnek nekik, nem sokat értenek, és gyakran kell büntetést fizetniük a válaszküldés elmaradása miatt. A telefon miatt is sok a félreértés, egy-egy hivatalos hívás gyakran komikus jelenetek forrása; a televízió programkezdéstől programzárásig bekapcsolva villog, bár az az igazság, sokszor senki sem nézi.

Az etnikai identitástudat urbánus formái

A városi környezetnek hála, a párizsi elővárosokban élő kalderás romák etnikai identitása csak időszakosan nyilvánul meg. Hogy ezt valahogyan meg tudjam ragadni, a "láthatatlanság" kifejezést használom. Itt tulajdonképpen a kedvező alkalom kihasználásának művészetéről van szó, ami a kalderás közösség egyik fő erőssége. Ez a láthatatlanná válás óvja meg őket mindazoktól a reakcióktól, amelyek törvényszerűen bekövetkeznek, amikor az úgynevezett befogadó-közeg felfedezi a cigányok jelenlétét. (Az elutasításnak, kirekesztésnek gazdag irodalma van. Elegendő átlapozni a községek önkormányzati rendeleteit, amelyek megtiltják a falvakban a "nomádok" tartózkodását, de ha lakókocsinkkal elkísérhetjük a cigányok kocsikaravánját Franciaország falvaiba, személyesen is meggyőződhetünk ennek a kirekesztésnek a valóságáról.) Vannak olyan foglalatosságok, amelyek szempontjából nem szükséges az etnikai hovatartozás bevallása; ezek esetében működésbe lép a cigány-jelleg "láthatatlanná válása". Más esetekben (muzsikálás, jövendőmondás), amikor a "cigány" szóhoz pozitív asszociációk társulnak, fontos az etnikai jelleg kihangsúlyozása. És végül is amikor a cigányok lakókocsi-karavánja végigvonul a kisvárosokon, falvakon, akkor szóba sem kerülhet az etnikai hovatartozás elleplezése. Az Egyesült Államokban a cigányasszonyok kis butikokban nyíltan gyakorolják a tenyérjóslást, ez a fő pénzkereseti forrásuk. A láthatatlanság tehát nem jellegzetesen városi viselkedés, hanem bizonyos helyzetekben gyakorolt viselkedési mód. Én a párizsi viszonyokat tanulmányoztam, de másutt bizonyára vannak eltérő tapasztalatok is.

Ha sikerülne autonómiában élnie, a kisebbség elvesztené "külsarjas", "idegen test" jellegét az őt körülvevő társadalommal szemben. De azért hiba lenne azt gondolni, hogy az etnikumot meghatározó jellegzetességek csupán a globális környezetből jövő hatásokra történő reagálás eredményei. Az etnikum dimenziói ennél jóval tágabbak. Ne higgyük el, hogy a kisebbség csak a többség tükre. Az eddig elmondottak azt bizonyítják, hogy az etnicitás - alkotói folyamat, és nem, illetve nem csak valami máshonnan (földrajzi vagy kronológiai értelemben máshonnan) hozott adottság, amelyet azoknak, akiknek a birtokában van, csupán érintetlenül kell őrizgetniük a modern kor mindenféle veszedelmei közepette. Az etnicitás mindazoknak a kreativitását jelenti, akikkel vizsgálódásaink folyamán kapcsolatba kerültünk. És ez a kreativitás az ipari és nagyvárosi környezet szorításában bontakozott ki. Ez az ellenséges környezet valóban meghatároz bizonyos etnikai jellegzetességeket, de nem képes megakadályozni jelentkezésüket, nem tudja megszüntetni létüket.

A romák értenek ahhoz, hogy saját hasznukra fordítsák a környezetükből érkező hatásokat. Ez nem más, mint az alkalmazkodási képesség egy szép példája; minden emberi lény megtanulja, hogy hogyan alkalmazkodjék az őt érő természeti és társadalmi hatásokhoz.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret