stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



HADAS MIKLÓS

SZINDBÁD HALOTT


A tárgy körülszimatolása

Valószínűleg zavarba jönnénk, ha hirtelen arra kellene válaszolnunk, mihez is vonzódtunk akkor annyira. Ha ma nézzük meg Huszárik Zoltán filmjét, élményünk hasonlatos a vándoréhoz, ki gyermekkora kertjébe visszatérvén összeszoruló szívvel látja, milyen kicsi is a távolság a körtefa és a kőfal között, s hogy a gyönyörű, meseszínű fal pontosan olyan tucatsárga, mint a többi házé az utcában; a hajdanán titkok titkait rejtegető barlangrendszer sem más, mint egy hevenyészve összeeszkábált fáskamra. Pedig minden olyan, mint annak idején: az udvart nem nőtte be a gaz, a vakolat ép, csak egy helyen málladozik, ugyanott, ahol régen, s cementgyár, lakótelep, repülőtér vagy szemétégető sem létesült a szomszédban. Gyomra nem azért szorul össze tehát, mert az enyészet vagy az ipari civilizáció pusztulásra ítélte volna a csodák hajdani birodalmát; csalódottságának oka egyszerűen az, hogy amit egykoron nagynak, szépnek, sejtelmesnek és izgalmasnak tartott, azt ma kicsinek, csúfnak, jelentéktelennek és unalmasnak látja.

Miért tetszett tehát?

Első közelítésben - még az érdemi gondolkodás előtt, fölszínre engedve napjaink mérvadó értelmiségi diskurzusának biztonságot nyújtó sztereotípiáit - rávághatnánk, hogy a pasztellvilág, az álom, az időtlenség, az örökkévalóságban lebegő én preszimulakrumai ragadtak magukkal (s a "preszimulakrum" fogalmának könnyed, improvizatív rutinnal történő megalkotásával rögtön a nyelvújító fogalomvarázsló szerepét is eljátszhatnánk, a zárójeles megjegyzéssel egyúttal az öndekonstrukcióhoz szükséges illő distanciát is megteremtvén). Aztán úgy folytathatnánk, hogy a történet hiánya, a sejtelmes, hol itt, hol ott föltűnő figurák, a van és a nincs, a lét és a nemlét, a maszkulin és a feminin közötti lebegés ejtett rabul. Vagy ha így jobban tetszik: a határáthágás permanenciája, a feminin maszkulinitás, a mozdulatlanság telítettsége (a rezonőr-rezonancia tovagyűrűző mozgásának nemdialektikus permanens kiegészítőlegessége, hö-hö), a hatalom nélküliek hatalma, a csábítás magától értetődő zsenialitása vonzottak.

De ha nem ernyedten viccelődni kívánnánk, hanem a korabeli érvkészlet fölelevenítésére tennénk kísérletet, azt is mondhatnánk, hogy a lehetetlent megkísértő hős, a világ e tájékán paradigmatikusnak tekinthető alak mindenségigénye, a szabadság teljessége, az idő misztériuma, az ember és a természet, az élet és a halál filmes harmóniája igézett meg. Tág horizontokról, a szív emlékezéséről és a test gondolkodásáról értekezhetnénk, s azt fejtegethetnénk, milyen elementáris és eredeti módon tétettek föl a "kik vagyunk, mik vagyunk, honnan jöttünk, hová megyünk" kérdései. Majd kitérhetnénk a filmjelenség esztétikai sajátosságainak rendkívüliségére, meghittségről, varázslatosságról, virtuóz képi világról, szigorú komponáltságú vágásokról, az asszociativitás univerzalitásáról szólhatnánk. Végül az időfestészetről, az idő zeneiségéről, örökérvényű ritmusáról, az időbe szervesült emberi lét kozmológiájáról beszélhetnénk, és - a színészi játék tökélyéről szóló hódolatteljes passzusok után - nem mulasztanánk el, hogy Krúdy teljességigényéről, enciklopédikusságáról is említést tegyünk.

Aztán érvelhetnénk úgy is, hogy a férfi szexualitása körül kellene a dolgok magyarázatát keresni. Hiszen - mondhatnánk - mi volt akkor (és még utána is, legkevesebb egy évtizedig) a legfontosabb a számunkra? A másik nem. Nőt fogni. Nőt csábítani. Eredményesen kandúrkodni. Háremet tartani. Omnipotencia-tobzódni. Megértő, ragaszkodó, bennünket csodáló nőkre lelni. Aztán ennek kapcsán emlékeztethetnénk arra is, hogy Szindbád mindenekelőtt csábító, Don Juan utóda, s hogy a donjuani tapasztalat nélkülözhetetlen a férfiember számára. Ugyanakkor - folytathatnánk - a rövid kielégülések utáni folyamatos készenléti állapot a vágy, a megfosztottság érzését tartja fönn: innen a melankólia, az álmodozás, az ábrándozás, az önsajnálat. Ráadásul az új nő bekebelezése iránti folyamatos igény erkölcsi konfliktussal is jár, részben az örökölt hűségetika rejtett megléte, részben a régi nők látványos szenvedései miatt. Szükség van tehát azokra a technikákra, amelyek segítségével a lelkifurdalás oldható. Erre szolgálhatnak a macsó cimborákkal folytatott nemes versengések, melyek a "legnagyobb kandúr", azaz a legtöbb nőt maga alá gyűrő csábító pozíciójának elnyerésére irányulnak. (A "maga alá gyűr" megfogalmazás viszonylag pontosan adja vissza a dolog lényegét: egy éjszaka átlag két-három numera, a harmadikban kivételesen a nő is fölülre keveredhet, aztán ágyő, passz, sohase lássalak, babám. A bekebelezett nőknek így persze nincs sok örömük az aktusban. A férfiasság a numerák számában méretik: ötöt teljesíteni egy éjszaka már dicséretre és büszkeségre méltó teljesítménynek számít.)

A morális aggályok és a női szenvedés föloldásához azonban a macsó cimborák nem elegendőek. Erre kellett Krúdy, aki a legmagasabb irodalmi referencia közvetlen példájával megbocsáthatóvá tette a bűnöket, és segített az életvitel átesztétizálásában. Ha tetszik: a morált esztétikummá alakította, mely esztétikumban egyaránt benne foglaltatott a nő csodálata, a testi beteljesülés szépsége, a vágyakozás reménytelensége és a minderről szóló beszéd rafináltsága. A libidinálisan és társadalmilag meghatározott lény jó érzékkel talált rá arra a referenciára, mely lehetővé tette, hogy mélyről jövő késztetettségeinek élve e késztetettségeit egyúttal tárgyiasítsa, elidegenítse, dekonstruálja.

Ha még tovább törnénk a fejünket, előállhatnánk történetibb és szociológiaibb értelmezésekkel is. Kiindulhatnánk például abból, hogy a létezés átesztétizálása iránti fogékonyságnak, illetve - ha így jobban tetszik - az ilyen létezésmód kialakulásának társadalmi meghatározói is vannak. A kommunizmusban bérmunkássá süllyedő, alávetett társadalmi csoportok jelentős többsége, azaz szinte mindenki, aki nem a rendszerváltás közvetlen haszonélvezője (de még a "kiemelt", kényszermobilitás traumáját megélő csoportok jó része is) vesztesként, azaz szinte kizárólag negatívumok révén definiálhatta önmagát. Társadalmi pályaívük jobbára a kumulálódó veszteségek révén volt megragadható: vagyonuk, kultúrájuk, informális kapcsolataik, hatalmuk, biztonságérzetük és tájékozódóképességük mellett jövőjüktől is megfosztattak. Ráadásul kezdetben a kommunista rendszer - az egyéb totalitárius társadalmi szerveződésekhez hasonlóan - az örömszerzés formáit is kollektivizálni akarta. Erre szolgáltak volna a társadalom építésének katartikus gyönyörét érzékeltetni hivatott fölvonulások, dalolóversenyek, munka- és nagygyűlések rituáléi - hogy csak a leglátványosabbakat említsük. E kollektivizáló libidó-ritualizációkkal szemben ezért szükségképpen megjelentek az önbeteljesítés és örömszerzés individuális modelljei is.

Ebben a helyzetben többféle egyéni stratégia volt lehetséges. Tegyük most zárójelbe az alkalmazkodás és az alámerülés szinte végtelen számú variációját, valamint az életvitel vallásos átszervezésének különböző formáit. Érjük be e helyütt annyival, hogy az életidegennek érzett kollektív célkitűzések helyett a vesztes illetve áldozati társadalmi csoportokba tartozó egyén jó eséllyel vállalkozik individuális és rövidebb távon megtérülő beruházásokra. Olyan kielégülést, örömforrást keresve, amit jól beláthatóan, viszonylag könnyedén, saját életterében, saját kompetenciája révén megszerezhet, amit nem lehet tőle elvenni. (Azt azonban tudatosítsuk magunkban, hogy a nem alkalmazott stratégiák kontextusként mindig ott találhatók az alább elmondandók horizontján, illetve hátterében. Tehát az itt következők is relacionálisan értelmezendők, föltételezvén, hogy az egyének, többé-kevésbé tudatosan, önmagukat más lehetséges viselkedésekhez és beállítódásokhoz viszonyítva léteznek és cselekednek.) A kiskerti palántázás, a rendszer ócsárolására szolgáló baráti kártyapartik, az otthon buherált kétütemű motor vagy a könyvtár homályába húzódás mellett a szexuális partnerek gyakori váltogatása is fölfogható a totalitárius rendszer működésére válaszoló jellegzetes individuális stratégiaként. Brodszkij mondja valahol, hogy ő és értelmiségi barátai a Szovjetunióban sokkal inkább individualisták voltak, mint amit később Amerikában megtapasztalt. És ez valószínűleg nemcsak rájuk nézve, hanem szinte valamennyi, diktatúrában élő, s a kollektív célkitűzésektől idegenkedő csoportra nézve igaz. Értelmiségi közegben pedig, mintegy racionalizáló ideológiaként, a szexualitás átesztétizálása is jó eséllyel megtörténhet - elég ha például Kunderára hivatkozunk (függetlenül attól, esztétikailag hogyan értékeljük munkáit). A politikai jogfosztottság és cselekvésképtelenség körülményei között az értelmiség szinte természetes módon menekül az esztétikumba, élvezve, hogy e beszédmód rejtélyeinek, rejtvényeinek és áthallásainak dekódolási monopóliumával mindenekelőtt ő rendelkezik.

Ugyanakkor ahhoz, hogy a szexuális szabadosság a mindennapi gyakorlatban fölbukkanhasson, a tradicionális keresztény normarendszer szertefoszlása, föloldódása, meggyöngülése is szükségeltetik, hiszen a testi örömelv csak akkor válhat az életvitel részévé, ha megszűnnek a szexualitást bűnnek láttató tabuk, s ha a házassági kötelék szentségébe és kizárólagosságába vetett hit megrendül. Egyfajta laicizálódási folyamatnak kell lejátszódnia tehát - akár a bolsevik diktatúra által kierőszakolni akart laicizálással szemben is. Erre persze mondhatnánk (lásd Lengyelország), hogy az erőltetett vallástalanítás sok esetben éppen a vallásosság megerősödését vonhatja magával. És most tegyük zárójelbe a modernizálódó Nyugat második világháború utáni exponenciálisan gyorsuló laicizálódásának értelmezgetését, és ne bonyolódjunk bele a kelet-európai társadalmak történeti vallásszociológiájába se. De azért annyit föltétlenül jegyezzünk meg, hogy Magyarországon ez az elvilágiasodási folyamat viszonylag korán megindul, s a kiegyezést követő nagy-nemzeti öneszmélés során (paradox módon, nem utolsósorban az egyházi iskolarendszer kiépítésének köszönhetően) fölgyorsul.

Az örök dzsentri

Persze ezek után még mindig joggal tehető föl a kérdés: miért éppen Krúdy? Miért a Szindbád lett kultuszfilm? Vagy némileg enyhébben fogalmazva: miért lett a Szindbád kultuszfilm?

Hát azért - állhatnánk elő egy újabb válasszal - mert Magyarországon az uralkodó értékmodell, a legapróbb gesztusokban is föllelhető beállítódásokig, alapvetően az úriemberi-dzsentri viselkedési mintákból táplálkozik. És éppen ez az úriemberi diszpozíciós rendszer jelenik meg Huszárik Zoltán Szindbádjában rendkívüli intenzitással. A "gulyáskommunizmus" szimbólumvilágában Latinovits az első igazi szuperhős, akibe minden nő szerelmes, akinek gesztusait a magyar férfiak önkéntelenül is utánozni igyekeznek. Talán ő az első olyan személyiség, aki nem réteghős, nem egy szubkultúra zászlóvivője. Latinovits nem Illés vagy Omega, Puskás Öcsi vagy Papp Laci: őt valamennyi társadalmi csoport elfogadja. Fiatalok és idősek, falusiak és városiak, értelmiségiek és nem értelmiségiek, gojok és zsidók, hatalomközeliek és hatalomtól megfosztottak, mivel valami olyasminek a reinkarnációja ő, ami mindenki számára ismerős, ami a nemzeti tudattalan mélymúltjában gyökerezik, ami kommunikációs sémákban, viselkedésmintákban: gesztusokban, testtartásban, hanghordozásban, szemvillanásokban él tovább. Valahogy mindenki számára jól ismert az egyenes testtartás, a hirtelen nekifeszülés, a "nem hajlok, hanem inkább török" mentalitás, az ellenállhatatlan, nőket bekebelező pillantás, a rövid, pattogó beszédmód, vagy az összeszorított állkapcsok, melyek közül egyszer csak álmodozó férfibúgás tör elő.

Latinovits a szenvedélyes, nem megalkuvó pozitív hős, aki képes arra, hogy a kádári szocializmusban fölszínre hozza a még nem eltemetett, zsigeri automatizmusokban szunnyadó, visszafojtott dzsentri reminiszcenciákat. Az ő differentia specificája a Jászai Mari-féle hagyományból építkező színészekhez (Básti-Bessenyei-Sinkovits) képest, hogy ő inkább kombattív, köznemesi és jelen-irányultságú, míg a többieknél ugyanennek egy "Paulay Edésebb", heroikus, uralkodói gesztusokkal bíró, arisztokratikus-historizáló változatát találhatjuk. Lényegében valami közös nemzeti színházi hagyomány variációiról van szó: a Paulay Edére visszavezethető múlt századi romantikus hagyománnyal a Hevesi Sándor- és Lehotay Árpád-féle színészeszmény realizmusa áll szemben. A szépbeszédű hangöblögetésben kifejeződő historizáló pátosz visszafogottsága Latinovitsot jelenidejűbbé teszi a publikum számára. Több késleltetéssel dolgozik, teste is rafináltabban vesz részt a játékban, így a félmúlt történelméből származó mentalitáselemeket észrevétlen automatizmusokként képes a jelenbe emelni. Míg Latinovitsban a bennünk túlélő dzsentrit pillanthatjuk meg példaszerűen megtestesült formában, addig Sinkovitsék a hajdani uralkodók mentalitásrendszerét reprodukálják. Elég betérnünk egy kocsmába az ország bármely pontján, Szakhmáry Zoltánt jó eséllyel ott találjuk, Bánk bán azonban nemigen jár ilyen helyekre. Egy nagyúr rosszul fest, ha berúg, üvölt és odacsap az asztalra. Szakhmáry Zoltán viszont ezt nem hogy megteheti, hanem - hogy ezzel a ronda pesties fordulattal éljünk - pontosan erről szól. Bánk bán - miként Álmos, Huba és Szameg - szoborrá merevedett (az újszülöttek kedvéért: a Kárpát-medencébe érkezvén Árpád apánk imigyen kiáltott volna föl: "de szép vidék, hubaszameg!"); patetikussága már a nyolcvanas években is inkább humorforrás.

E beállítódás a legkülönbözőbb alapokra ráépülhet, kitermelve a magyar charmeur számtalan altípusát (népi származású bonviván, értelmiségi úrifiú, technokrata úrifiú, kispolgári zsúrfiú, szép zsidófiú, jóképű városi vagány, proli vagabund, stb.). Természetesen azok a keresztény középosztálybeli leszármazottak vannak a legelőnyösebb helyzetben, akik - von Haus aus - mintegy észrevétlenül sajátíthatják el a Latinovits által példaszerűen megtestesített férfidiszpozíciós centrum legfontosabb kifejezőeszközeit. Mert a rendszerek válthatják egymást, bekövetkezhet a nyilas- vagy a szovjeturalom istencsapása, de a mindennapok kommunikációs helyzeteiben: a szimpátia és antipátia föléledésében, az otthonosság és idegenség lipinkázásában, a rejtett kisszövetségek megszerveződésében, az utcán egymást keresztező tekintetekben, egy meghajlásban vagy egy kalapemelésben, egy cigaretta eloltásában, a szerelem föllobbanásában vagy a partner kiválasztásában a mély- és félmúlt meghatározottságai vezérelnek bennünket. S még ha történnek is tudatos kísérletek annak érdekében, hogy az ántivilágnak írmagva se maradhasson, és hogy gesztusok se őrződjenek meg az olyannyira gyűlölt és elutasított korszakból (gondoljunk például a NÉKOSZ-puritanizmus paraszti-mozgalmi stíluselemeire), ezek többnyire a harci lendület hajnalának parvenüs szélsőségei csupán. A mozgalom konszolidációja során a rendszer mindennapjaiba - hogy-hogy nem - egyszer csak újból beszivárognak a korábban nagy vehemenciával kiiktatni szándékozott viselkedésminták: a kádári apparátus működésében és az apparatcsik viselkedésében olykor szinte komikus töménységben éled föl uram-bátyámék országa. A vadászatok mindennek csupán teátrális tobzódásai. (Bár kétségkívül igen jó példáját szolgáltatják a mélymúlt továbbélésének. Képzeljük csak el: Tót elvtárs és Balog elvtárs nagy szuszogással a lihegő vadkan nyomába ered Somogy lankáin. Éppen csak tízpercenként torpannak meg, s pocakjuk által takart kanszervükből csizmaszárukba csorgatják, mi testükben a szekszárdi nedűből megmaradt. E hosszúra nyúló pillanatban nem mások ők, mint a legnagyobb vadász, a vérnősző Wesselényi utódai. Azon Wesselényié, akinek szelleme Sümeghy és Szakhmáry uram körül is ott lebeg hatvan-nyolcvan évvel korábban, midőn ugyanazon lankákon, hasonló tevékenykedéssel múlatják idejüket. Ha magunk elé képzeljük Balog elvtársat, amint a kocsmában egy rundot fizet mindenkinek, vagy ahogy az asszonyokról elbeszélget Janival, a baromfikeltető-állomás fiatal betanított munkásával, s megígéri Csontos Piroskának, hogy legkisebb fiát bejuttatja a kecskeméti szakmunkásképzőbe - és ígéretét be is tartja! -; ha elképzeljük fejtartását, amint Dunai elvtárssal, a megyei helyettes titkárral beszél telefonon, vagy kézmozdulatát, amint az irodából kifelé haladtában Katika alfelét illeti gyöngédnek éppenséggel nemigen nevezhető tapintásával; netalán fölidézzük azt a hangot, mely Lada Kombijának motorjából tör föl, midőn az előtte füstölgő Wartburg előzésébe kezd - nos, e helyzetekben érzékelhetjük, mi az, mi tovább él a múltból.)

A puhán folydogáló (fojtogató?) kádári szocializmusban szinte törvényszerű, hogy Latinovits Zoltán alakíthatja (mit alakíthatja: élheti!) Szindbád alakját. A film átesztétizált világának mezítelen hősnői régi és új férfigenerációk tudatalattijának dzsentroid-macsoid vágyfantáziáit hozzák működésbe, legitimmé stilizálva a hétköznapok mikrovilágának férfiuralmát, melyben egy valamirevaló hímnemű számára szinte kötelező a kicsapongás, a női skalpok gyűjtése, és egyúttal cinikus elutasítása mindannak, amit a kommunizmus hozott. Latinovits Szindbádja az anómia helyzetében újjászületett ellenhős, aki a szó szoros értelmében megtestesíti az ideológia által a társadalmi tudatalattiba söpört konnotációkat. E dzsentroid beállítódás virilis fölszabadultsággal, életigenléssel, örömelvközpontúsággal jár. Zárt az aszkézis különböző formái iránt, kielégülését a mindennapokban keresi, a teleologikus elkötelezettséget kikacagja, s a vallási és mozgalmi virtuózokra a testszagú ember ellenérzésével tekint. 'smintája az európai lovag, a virtus, a virilitás bajnoka, aki megvív a rangban hozzáillő másik lovaggal, s a nálánál magától értetődően gyöngébbnek tartott nőt - mintegy a másik férfi fölötti győzelme ellenszolgáltatásaképpen - fennhatósága alá vonja. E beállítódás a mindennapi érintkezés, azon belül is elsősorban az uralkodás, a csábítás és a kikapcsolódás szabályait kanonizáló minták köré szerveződik.

Kockázatos volna itt az európai lovag viselkedésmintáinak több évszázados alakváltozásait nyomon követni a koraközépkor archaikus formáitól mindmáig. De tény, hogy néhány alaptípus, fizikai és mitizált formájában egyaránt, egészen a nyolcvanas évek globalizáló médiaforradalmáig túlélte az európai évszázadokat. Akárhogy van is, az érzelmes olasz amorózó mégis jól elkülöníthető a sebezhető és elfojtó angol úriembertől, az egyenes derekú és büszke spanyol machótól, a cseles és hősies francia szépfiútól, a megbízható és kicsit unalmas germán polgártól, a halálerotikában föloldódó délszláv harcostól vagy a sápadt, misztikus és neurotikus lengyel nemestől.

A magyar dzsentri a szimbolikus ellenállás viszonylatrendszerében sajátítja el diszpozícióit. Kvázi-uralkodásra képes, hiszen társadalmi pozíciója nemigen tesz számára mást lehetővé. Viselkedési mintáit a szembefordulás, az elégedetlenkedés, a morgás történelmi tapasztalatai strukturálják. Vágyott presztízse és pozíciója messze meghaladja tényleges lehetőségeit. Viselkedése a mintakövetés és a szimbolikus ellenagresszió különös keveréke: a jobbára idegen hatalmi elitet részben (többé-kevésbé öntudatlanul) imitálja, részben (többé-kevésbé tudatosan) opponálja. Az imitált uralkodási mintákat - hasonlóképpen a történelem más színterein és időpontjában fölbukkanó "fölösleges" társadalmi osztályokhoz - torz formában működteti.

Ez elnagyolva valami olyasmit jelent, amit Erdei Ferenc "uralmi szakszerűségnek" nevezett és szembeállított a "tárgyi szakszerűséggel", azt igyekezvén érzékeltetni, hogy a magyar úriember tudománya kimerül az uralkodás, parancsolás, parancsolgatás külső eszközkészletében, ahelyett hogy az általa művelt foglalkozásokhoz szükséges (közigazgatási vagy gazdálkodási) szakértelemmel bírna. Az ispán vagy az intéző tudja, hogyan kell vigyázzba állítania és pattogó hangon rendreutasítania a vele szemben álló parasztot, de arra már nemigen képes, hogy jó bürokrataként illetve gazdaként a vármegyét vagy az uradalmat a lehető legésszerűbben próbálja működtetni.

Az ispánnak vagy az intézőnek az alárendeltjeivel szembeni megnyilvánulásai - bármennyire kevéssé hatékonyak is - bizonyos értelemben mégis a helyzethez illőek, hiszen a paraszttal vagy a napszámossal szemben ezek az úriemberek ténylegesen uralmi helyzetben vannak, s ennek a társadalmi viszonynak megfelelően viselkednek - legföljebb túlságosan kiélezett, uralmi helyzetüket nem leplező formában. Ám a magyar dzsentri esetében ez az uralmi késztetettség gyakran túlcsordul az uralkodás szorosan vett dimenzióin, átszivárog a csábítás és a kikapcsolódás életszféráiba, az ottani kapcsolatokban és tevékenységekben is megjelenik. Másképpen fogalmazva: e dzsentri diszpozíciós centrum csábítással és kikapcsolódással összefüggő bevésődéseit is elsősorban ez az uralmi prediszponáltság strukturálja.

De igazságtalanság volna, ha mindezt csupán a magyar dzsentri nyakába varrnánk, megfeledkezvén arról, hogy alapvetően hasonló diszpozíció-áthelyeződés játszódik le Európa legkülönbözőbb kultúrköreiben. Lényegében mindenhol az történik, hogy a háborúra szakosodott férfiak az egymásra következő generációk fölhalmozó munkájának eredményeképpen a harci játék összetevőiből alkotják meg a lovagi viselkedés egyetemes normáit, s ezt alkalmazzák életük más szféráiban is. A társadalmi szerződésben privilégiumokkal bíró, szabad lovagi rend büszke képviselője így nemigen tehet mást, mint hogy fő tevékenységének, a lovagi küzdelemnek viselkedési mintáiból merítve rendezi be életének legkülönbözőbb szféráit. Így a csábítás, mint olyan, nem is jelent külön tevékenységet számára. Nincs rászorulva, hogy a nő meghódítása érdekében erőfeszítéseket tegyen, mivel a nő birtoklása a másik lovag fölötti győzelmével együtt járó jutalma. A lovag a másik lovaggal, a vele egyenrangúval küzd meg (illetve köt szövetséget); győzelem (illetve sikeres szövetség) esetén a legyőzöttek javai őt illetik. A nőnek nincs választási lehetősége: a lovag presztízse magáért beszél, magától értetődő; a vele egyenrangúak között kivívott rangjának mértékében jogosult a fölhalmozott férfipresztízs - virilitástőke! - szimbolikus ellenértékét jelentő nőszemélyek megszerzésére. A nő jár neki, s ilyen értelemben kétségkívül cseretárgy, lett légyen szó alsóbb néposztálybeli szexuális szolgáltatást nyújtó, vagy azonos rangú, házastársi kapcsolatban is figyelembe vehető nőszemélyről.

A házastársi szerződések nem a férfi és a nő, hanem az ifjú kérő és az atya közötti férfias egyezkedés eredményeképpen jönnek létre (még ma is - igaz, egyre inkább formálisan - az apjától kérjük meg a leánya kezét). Ahhoz, hogy a (lovagi) kérő elfogadtassék, a férfivilágban kell megállnia a helyét, amihez csábításra nincs szüksége. Don Juan érzéki zsenialitása társadalmi pozíciója által is meghatározott. (Mellékesen Mozartnál nemcsak a Don Giovanni esetében beszélhetünk az érzéki zsenialitás csábításáról, hanem a kizárólag instrumentális művei kapcsán is. Az érzéki zsenialitás föltételezése, tematizálása, hogy ezzel a gyönyörű fogalommal éljek, már a 19. század gondolkodójának juthat csak eszébe. Az, hogy Temető úr (Kierke=templom, gaard=kert) individuumként is elgondolhatja a csábítót, már a modern kor polgárának megszületését jelzi. Ez a polgár már egyénként is megjelenhet a házassági piacon (bár ezt sem kell túldimenzionálni, hiszen a menyasszony és családja számára mindenekelőtt társadalmi pozíciója hordozójaként van jelen). A szerelem mint a házassági kötelék legitimitását biztosító érzés igen későn, éppen Temető úr korában kezd elterjedni - igencsak egyenlőtlenül - Európában.

E ponton talán nem érdektelen utalni egy olyan szembenállásra, amelyről Magyarországon viszonylag ritkábban veszünk tudomást. Mi a Kelet-Nyugat ellentétben szeretjük elgondolni Európát; sok politikusunk és társadalomtudósunk arra fordítja energiái nem elhanyagolható hányadát, hogy országunkat a "köztes" régióból a Nyugat részévé tegye - lett légyen szó a múlt történészi értelmezéséről vagy a jövőt kitapogató politikusi vízióról. Arról azonban többnyire megfeledkezünk, hogy - máshonnan szemlélve - az Észak-Dél kettősség legalább annyira fontos. Hiszen például igen jellegzetesen eltér egymástól az Alpoktól északra fekvő protestantizmusnak a világi dolgokat is a gondviselésnek alárendelő racionális hivatásetikája, önállósuló intellektualizmusa, társadalmiasult felelősségérzete, hétköznapi aszkézise (hogy csak néhány jól ismert weberi vagy Hajnal István-i fogalmat említsek) és az Alpoktól délre fekvő katolikus világ fantáziadús, misztikumtól és rajongó romantikától átfűtött vallásossága, melyben az érzelmi azonosulás, a mámoros átszellemülés és szinte buja megdicsőülés vizuális és teátrális tobzódásai a mindennapi és vallásos élet különböző megnyilvánulásainak centrumát képezhetik.

Sok minden egyéb mellett bizonyára e vallásos mentalitásbeli sajátosságokkal is összefüggésbe hozható, hogy Európában alapvetően kétfajta virilitásmodell alakult ki: az angolszász-germán és a mediterrán. Ha tetszik: egy protestáns és egy katolikus középpontú. Az előbbi puritán, racionális és intellektuális, érzelmeket elfojtó, önmagára reflektáló és önmagát ellenőrző. Nyilvánvalóan nem véletlen, hogy a világi javak gondos kezelését kötelezővé tévő protestáns etika éppen Németországban és Svájcban volt meghatározó jelentőségű a kapitalizmus kialakulásában. Ugyanakkor a latin Európában, ahol a misztikus-teátrális, erőteljesebben túlvilági irányultságú és társadalomfölöttiségű katolicizmus terjedt el, sokkal inkább érzelemkinyilvánító, díszítésre és hivalkodásra, ha tetszik, irracionális megnyilvánulásokra hajlamosító beállítódások terjedtek el. Ebben az összefüggésben talán megkockáztatható, hogy a Don Juan- és a Faust-mítoszt is fölfoghatjuk egy déli érzelem- és érzékiségközpontú világ, illetve egy északi, alapvetően szellemi-intellektuális irányultságú világ szembenállásának szimbolikus kifejeződéseként. Vagyis: bizonyos értelemben a "férfiasan" racionális Észak áll szemben a "nőiesen" érzelemközpontú Déllel.

Bizonyos értelemben csupán, mert dőreség volna azt hinni, hogy Dél-Európában "nőiesek", míg Északon "férfiasak" volnának az erősebb nem képviselői. Sokkal inkább arról lehet szó, hogy a dominánsabb és a modernizáció fő irányát megszabó északi minta a másikat, az alárendeltet femininnek minősíti. Amikor a racionális, centralizáló francia állam például a regionális kultúrákat asszimilálni igyekszik, az alacsonyabb rendűnek ítélt nyelveket (a patois-t, a provenÇalt vagy a bretont) csak az érzelmek és indulatok kifejezésére tartja alkalmasnak, az államigazgatás vagy a gazdálkodás racionális fogalmainak befogadására már nem. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a magasabb rendűnek ítélt francia civilizáció nézőpontjából a többi kultúra femininnek minősül (ennek gyönyörű példája abbé Grégoire beszámolója a patois nyelv használatáról a 19. század elején).

Vagy röviden utalhatunk egy ettől látszólag igen távoli példára is (anélkül, hogy túlzott jelentőséget kívánnánk tulajdonítani neki): elgondolkodtató, hogy míg századunk nyolcvanas éveiben Északon a radikális futballszurkolók a bandázó nagyvárosi huliganizmus hagyományait folytatják, addig a déli ultrák sokkal inkább a látványos teatralitásban és szimbólumhasználatban kimerülő drukkolási formákat követik. Azaz: míg egyik oldalon a háború racionális modelljének alázatos és önfeláldozó, a közösségnek alávetett egyéni virtust követelő túlélését figyelhetjük meg, addig a másikon érzelmileg magasra hangolt, ám végkifejletében irreális-szimbolikus kielégülést biztosító, kollektív színházi tradíció folytatásáról beszélhetünk. Mely utóbbi hagyomány szerinti viselkedés - minő különös egybecsengés! - az északiak nézőpontjából gyakorta minősül gyávának, nőiesnek.

E példák esetlegesek ugyan és túlságosan kiélezik a szembenállást, de valamennyire hozzájárulhatnak a magyar sajátosságok pontosabb megértéséhez. Ebben az összefüggésben ugyanis bizonyára élesebb és rendhagyóbb megvilágításba kerülhetnének a magyar dzsentri (magyar polgár, magyar paraszt stb.) viselkedési hagyományai, diszpozíciós variációi. És talán megkísérelhető volna egy olyan történelmi hipotézis fölállítása is, melynek lényege az volna, hogy Magyarország e tekintetben is egy köztes régióban foglal helyet, amennyiben kultúrkörében mind az északi, mind a délies minták föllelhetők és elkülöníthetők. Talán megérné a fáradságot, hogy egy elmélyült diszpozíciótörténeti elemzésben vizsgáljuk a különböző katolikus és protestáns társadalmi csoportok nemi viselkedési mintáit, a férfiség és férfiasság, a nőiség és nőiesség lokális változatait a reneszánsztól a barokkon át a felvilágosodást követő periódus kifejeződésformáiig.

Ebben a kontextusban talán az egyes csoportok beállítódásának keleties és nyugatias elemei is világosabban elkülöníthetőkké válnának. Ha szisztematikusan áttekintenénk az uralkodás, a csábítás és a kikapcsolódás életszféráit, akkor például a magyar dzsentri mulatozási szokásaiban nem volna túlságosan nehéz fölfedeznünk a keleti fölösleges osztályok, az orosz bojárok, román vajdák, lengyel urak viselkedési mintáit. E keleties mulatozások a férfias agressziókiélés és maszkulin omnipotencia-túltengések tobzódásai. A mulatozó úr korlátlannak kívánja érezni lehetőségeit, energiáit, s mivel ennek megtapasztalására mindennapi életében viszonylag ritkán van módja, igyekszik megteremteni az ehhez szükséges ritualizált alkalmakat. A mulatozás alapvetően azt szolgálja, hogy a férfikvalitások megnyilvánulhassanak, a harcra, uralkodásra, énkiterjesztésre szocializált libidó szükségletei kielégülhessenek. Az úri muri vadászattal kezdődik, s mint ilyen, a háborút mintázza. Az ellenség fegyvertelen, így veszíteni nem, férfikvalitásokat bizonyítani viszont annál könnyebben lehet általa. A harc az azonos rendűek közötti versengés is egyben: aki többet lő, férfiasabb. Ugyanakkor a vadászat még korlátokkal jár, hiszen az állat nem átall menekülni, némelyik a hatalmas csinnadratta dacára sem búvik elő rejtekhelyéről, a puska félrehord, a hajtók lusták és ügyetlenek, leszáll az este, és így tovább. Ám amikor végre elérkezik az evés-ivás ideje, meghozzák a lányokat, a lehetőségek határai a végtelen felé kezdenek tágulni - térben, időben, potenciálban, vágyakban. "Sose halunk meg" - énekli, érzi, éli Szakhmáry uram, s abban a pillanatban talán ő a legboldogabb, legerősebb, legszerencsésebb ember a világon. Szíve hatalmasra tágul, mindenkit szeret, "mindenki az ő vendége", minden ígéret lehetségesnek, minden fogadalom betarthatónak tűnik számára. Szakhmáry Zoltán, magyar úr, ebben a pillanatban az Isten. A világ ura. Egész éjjel ő uralkodik téren és időn, eleveneken és holtakon, országon és világon. Nem játszik, nem bújik más szerepekbe, nem bújik ki önmagából: ekkor önmaga igazán, ő, ő, ő, a potenciális világverő, Napóleon és Kolumbusz Kristóf, Mátyás király és Báthory fejedelem. Mígnem beköszönt a hajnal, a deres. De ez már egy másik felvonás.

Krúdy Szindbádja persze nem Szakhmáry Zoltán. Mi sem áll tőle távolabb, mint a teli torokból ordítozás, a kanbulik vagy az orgiák. Szindbád magányos vándor, aki túl van már az életen. Rezonál, rezonőr. Más időben él. Halkan beszél, sokat álmodik. Nem agresszív, nem verseng, nem csábít: maga a vágy. A nőkért, a nőkben, a nők révén létezik. Szerelme női szerelem, vágya női vágy, amennyiben folyamatos, el nem múló: maga az idő. Szindbád a megtestesült szerelemi libidó. Gesztusaiban a lovag, az úriember segítő és a gyöngéket védelmező viselkedéselemei találhatók meg. Mindazonáltal ott él, ahol Szakhmáry Zoltán, ugyanazokon a színtereken bukkan föl, ugyanazokat a nőket szereti. Ugyanazt eszi, csak némileg nagyobb figyelemmel, elmélyültséggel. S ha egy csárdában vagy úri mulatságon véletlenül egymásba ütköznek, nem okoz gondot számukra, hogy hosszú kártyapartikkal üssék agyon az időt. Egy-egy pillanatra kísértetiesen hasonlíthatnak is egymásra: ahogy végighordozzák tekintetüket a táncoló seregleten; ahogy egy könnyed mozdulattal hátrasimítják homlokukba kajduló hajfürtjüket; ahogy sarkukat egy másodperc töredékéig összekoccintva egyenes derékkal meghajolnak, és kezet csókolnak a hölgyeknek, majd lassú, nyugodt pillantással a szemükbe néznek, miközben a puha női kezet mintha egy árnyalattal erősebben szorítanák; vagy ahogy hajnalban, egy ébren töltött éjszaka után az ablakhoz lépnek, s az üvegen kószáló álmos legyet hüvelykujjuk lassú, köröző mozdulataival a másvilágra irányítják.

Könnyen egymásba csúszhatnak tehát, s ebből félreértések adódhatnak. A Huszárik filmjében nosztalgikusan megjelenített világ számos valós elemet hordoz magában, melyek közül tán legvalóságosabbak a dzsentri gesztusok. Lehet, hogy a rendező erre törekedett, lehet, hogy nem. A színész mindenesetre életteli testtel, térrel és idővel töltötte meg a figurát. Az időtlen lebegés, a narratív közlés egyetemes fikcionalizmusa társadalmilag és történelmileg behatárolódott, s az évezredekből, az egyetemes emberi vágyakból a Duna és Tisza vidékére, a huszadik század elejére érkeztünk. Ahogy Latinovits a pincérrel beszél, kalapját leemeli, asztalra könyököl vagy a lábát keresztbe teszi, gesztusai túlságosan is pontosak, a magyar történelembe ágyazottak. Pillantása, konkrét férfivágyai, férfimivolta, férfiassága nem ad teret az időtlenségnek. Nem rezonőr ő, aki kívül áll a történeten, minket helyettesítve, a mi szemünkkel látva, hanem nagyon is jelenlévő férfi. Minden megnyilvánulása a magyar dzsentrit idézi föl bennünk, anélkül - talán nem fölösleges ismét hangsúlyozni - hogy ezzel pontosan tisztában lennénk. E gesztusrendszer a társadalmi félmúlt bizsergető mélységeiből érkezik. A férfibúgás a megálmodott és beteljesült csábítások ismerős érzését kelti. A férfinézőnek a kultúra mélyén lévő férfiideál modelljét, a női nézőnek eme ideál beteljesülését jelenti. Az egyik követni akarja, a másik megkapni. Mindenkinek fontos.

Értelmiség és a kelet-európai posztmodern

Értelmiséginek azt tekintem, aki saját csoportidentitását a társadalom létének egésze szempontjából meghatározó fontosságúnak tartott szellemi-kulturális vagyon elsődleges birtokosaként és legitim újratermelőjeként határozza meg; nem rendelkezik közvetlen politikai és gazdasági hatalommal; a politikai és gazdasági elittel szemben az elkötelezett szemlélő (spectateur engagé) kritikai attitűdjével viseltetik és - univerzálisnak tekintett értékeszményei alapján - a velük kapcsolatos nyilvános társadalmi kontrollt működtetni igyekszik. A szakértelmiségit és a művészt az különbözteti meg az értelmiségitől, hogy tudásukat, szellemi tőkéjüket csak saját szűkebb közegükben, szakmájukban működtethetik, mivel az nem számít univerzálisnak illetve univerzalizálhatónak az adott társadalmi körülmények között. Az ily módon definiált szakértelmiségi és művész nem vesz részt a politikai és gazdasági hatalom nyilvános kontrolljában; tevékenységük határát szakmai közegük határai jelölik ki.

Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy szakértelmiségiek vagy művészek ne válhatnának értelmiségiekké, akár egyénekként, akár oly módon, hogy szakmai vagy művészeti águk jóformán teljes egészében az értelmiségi identitás és szerep hordozójává válik, s ezáltal tudásuk, szimbolikus vagyonuk a társadalmi egész szempontjából univerzálisnak minősül (Kelet-Európában ez gyakorta megtörténik írókkal-költőkkel és társadalomtudósokkal). Az értelmiségi természetesen jó eséllyel (bár nem föltétlenül) szakértelmiségi vagy művész is egyben, legalábbis pályájának valamely szakaszában. Vagy óvatosabban megfogalmazva: egy értelmiségi, azáltal, hogy többnyire diplomás ember, tehát valamilyen szellemi tőke birtoklásában és működtetésében járatos, rendelkezik azzal az eséllyel, hogy szakértelmiségi vagy művész is lehessen. Azaz: e három kategória közötti határok rugalmasak és átjárhatók, bármikor és bármelyik irányból.

A hetvenes évek Magyarországán Szindbád nemcsak a félmélymúlt társadalmi tudatalattiban rejtőző diszpozícióinak fölidézése miatt válhatott kultuszfilmmé, hanem azon rejtett áthallásoknak köszönhetően is, amelyek a századforduló dzsentrijének és a kádárizmus értelmiségének társadalmi helyzete közötti hasonlóságból származnak. Mind a dzsentri, mind a kádárizmus értelmisége "fölösleges" társadalmi csoportnak tekinthető. A fogalom az orosz lisnij csilavjék kategóriájából származik, s arra utal, hogy a történelem bizonyos értelemben (de a hatalomgyakorlók machiavellista nézőpontjából és a technológiai-gazdasági modernizáció kortárs trendjeihez képest mindenképpen) elhaladt fölöttük, ezért objektíve fölöslegessé váltak, s így szubjektíve is fölöslegesnek érzik magukat. Ugyanakkor mégis túlméretezettek, túlsúlyosak koruk társadalmában: nem csupán morfológiai értelemben vannak sokan más csoportokhoz képest, hanem az érvényes normák, értékek kibocsátásában, sőt, a politikai elit egyfajta kontrolljában is meghatározó a jelentőségük. Más szóval: az anyagi javak termelésében és a technológiai, ideológiai és esztétikai modernizációban játszott szerepük ugyan elmarad társadalmi súlyuktól, a szimbolikus javak létrehozásában mégis nélkülözhetetlenek.

Mindkét csoport a hatalmi elit rejtett szövetségese, sőt, olykor cinkosa. A (nemzeti) politikai elittel szemben és ennek osztrákokkal illetve szovjetekkel kapcsolatos szövetségesi stratégiáját illetően a dzsentri és az értelmiségi egyértelmű ellenérzésekkel viseltetik. Mindez azonban nem akadályozza meg, hogy ezzel az elittel informális kapcsolatba lépjen, hogy a rendszerek megszilárdulását követően az elit rekrutációs bázisát képezzék, s hogy a nyilvánosság meghatározó fórumain a hatalmon lévőkkel párbeszédet folytató, a rendszer megreformálásában hívő, annak lényegét alapvetően nem elutasító diskurzust képviseljenek. A Kádár-rendszerben az értelmiségi lét fő paradoxona, hogy az öndefiníció nincs összhangban a csoport társadalmi küldetésével. Ahelyett, hogy az elkötelezett szemlélő nyilvános társadalmi kontrolljának megvalósítására törekedne, az értelmiségi - a dzsentrihez hasonlóan - megelégszik a morgás, a duzzogás, az elégedetlenkedés informális körben érvényesülő, hatással nem járó, impotens stratégiáival. Az összehajolás és összekacsintás, a "szavak nélkül is értjük egymást", a "tudjuk, mitől döglik a légy" individuális megnyilvánulásait ismerik csupán, a kollektív nyilvános akciókat nem. A hatalmon lévők ezzel pontosan tisztában vannak, s könnyen elérik, hogy e duzzogó osztályok képviselőit az egyéni, informális csatornák hajszálerei révén tegyék cinkosukká.

A magyar dzsentri és a kádári korszak értelmiségének viselkedéskészletéből nemcsak az önnön közegük, hanem az egyéb társadalmi csoportok iránti szolidaritás megnyilvánulásai is szinte teljesen hiányoznak. Az értelmiség általános definíciójából az is következne, hogy igyekszik úgynevezett "organikus" társadalmi csoportként, azaz más csoportok szószólójaként vagy szövetségeseként föllépni. Az "alámerülő" magyar értelmiségiből azonban mindkettő hiányzik: a politikai kontrollt a morgás és a duzzogás, a szolidaritást a kussolás és a lapítás helyettesíti. (E ponton nem lehet említés nélkül hagyni azt a rendkívüli, katartikus erejű szolidaritást, mely az egész francia társadalmat behálózta az országot megbénító, három hétig tartó sztrájkok alatt és után, 1995 decemberében. Ennek során nemcsak az volt tanulságos, hogy az e szolidaritásból kinövő archaikus közösségi értékek áthatották az egész társadalmat - a segítségnyújtás legkülönbözőbb formái bukkantak föl az idegenek autóztatásától a félismerősöknek nyújtott alkalmi szálláslehetőségekig -, hanem az is, hogy az értelmiség elementáris erővel talált rá az elmúlt években halványulni látszó korábbi szerepére: szinte tobzódott és boldog kielégülést nyert a politikai elit nyilvános támadásában.)

Magyarországon, különösen az első világháború után, az értelmiségiek önmagukat jó eséllyel a népi-urbánus dichotómiában gondolják el, saját szimbolikus vagyonukat a velük szembenállóénál értékesebbnek tartva. E relacionális önmeghatározás sajátossága, hogy nem faji, hanem kulturális és szimbolikus kategóriákban történik. (A faji alapú antiszemitizmus és értelmiségellenesség tehát nem ide tartozik. Ez inkább az alsóbb néposztályok jellemzője, s motiválója a kisebbségi érzés, az irigység, a magasabb rendűvel szembeni ellenérzés, mely alkalomadtán a gyűlöletig is fokozódhat.) Referenciabázisa széles lehet. A "népi" elsősorban az úgynevezett nemzeti tradícióból, az "urbánus" pedig egy kozmopolita magyar és európai tradícióból eredezteti legitimitását és szimbolikus magasabbrendűségét. A Kádár-korszakbeli Magyarországon, a "puha" diktatúrákra sajátosan jellemző módon, az értelmiség politikai kontrollszerepe háttérbe szorul, a duzzogás és egyéni kompromisszumok előtérbe kerülnek. Ugyanakkor az értelmiség alcsoportjai közötti szimbolikus belső elhatárolódás igénye rendkívül erős. Ez az igény illetve törekvés informálisan közvetítődik, utalásokban, rejtett szövetségekben manifesztálódik, mégpedig elsődlegesen az antinómiaként tételezett értelmiségi csoporttal szemben. Ereje éppen informális jellegében rejlik: miután az elhatárolódás alapvetően egy titok körül szerveződik, az értelmiségen belül a szabadkőművességhez hasonlatos közösségek alakulnak ki. E dichotóm erőtér mindkét alcsoportja teljes mértékben meg van győződve az általa őrzött titok érvényességéről és igaz voltáról. A titkot nem terjesztik, csak fülbe súgják, suttogják, metakommunikatíve érzékeltetik. Nyilvános kimondása tabu. (Amikor Landesmann rabbi azt állítja, hogy a magyar kultúrában tulajdonképpen minden igazi értéket a zsidók hoztak létre, állításának tartalma csak leváltásának ürügyét szolgáltatja. Valódi bűne az, hogy nyilvánossá tette azt a titkot, aminek a bennfentesek között kellett volna maradnia.)

Huszárik Szindbádja a népi és urbánus elemek egyedülálló szintézisét teremti meg: a nosztalgia keretéül illetve hordozójául szolgáló tájaiban (Felvidék!), belső tereiben, emberi gesztusaiban és viszonylataiban a magyar múlt mélyéből érkezik. (Viszonylatokon itt a legtisztább uralmi viszonylatok értendők: ahogy a szolganép: pincérek, inasok, cselédasszonyok és virágáruslányok a "nagyságos úrral" érintkeznek, az maga a századfordulós magyar mélyvalóság. Miképpen ugyanezen viszonylathoz hasonlatos az a mód is, ahogy Szindbád a nőkkel bánik, ahogy azok neki, magától értetődő módon, alárendelődnek.) Ugyanakkor az ábrázolás módja, a snittek asszociativitása, a mikrovillanások folyamatossága, a rezonőr létállapot, ha tetszik, az ábrázolás "nyugatos" átesztétizáltsága a magyar mélymúltat a kortárs európai posztmodern létérzékelés révén közvetíti.

Szindbád nem cselekszik, csak van. Nem csábít, nem tesz semmiféle erőfeszítést a nők megszerzéséért, bekebelezéséért. Puszta létével hat csábítólag, puszta megjelenésével kelti föl a női vágyakat. Akár azt is mondhatjuk, hogy a női vágyképek inkorporációja ő. Pontosabban: a férfiak által elgondolt női vágyképek inkorporációja. Csábereje magától értetődő. Ahogy föntebb fogalmaztunk: ő maga a vágy, ő maga az idő. E tekintetben hasonlatos ősmodelljéhez, az európai lovaghoz, akinek puszta pozíciójából származik csábereje. A charme maga a pozíció. Don Juan abban különbözik Szindbádtól, hogy ő tényleges akciók során csábít. Megkörnyékez, bekebelez, ledönt, aztán továbbáll. Folyamatos mozgásban van, harcos, egy pillanatra sem nyugszik. Mihelyst kielégült, új kalandokra, új hódításokra indul. Szindbád nosztalgikusan létezik, nincs jelene, csak múltja. Don Juan a jövőre irányuló permanens jelen, Szindbád a permanens múlt, a melankólia, a nosztalgia. Ezért időtlen. Szindbád visszatér régi szerelmeihez, jelen van a múltban, álmokban, emlékekben, fikciókban létezik. Don Juan modern, Szindbád posztmodern.

Ez a magányos állapot, ez a jövőtől megfosztott időtlenség félig-meddig rejtett jelenléte jól ismert a hetvenes évek magyar értelmisége számára: társadalmi helyzetének lényegét fejezi ki. Tehetetlen és lehetetlen állapot e hatalomtól és jövőtől való megfosztottság, de megtalálható benne a nosztalgiával övezett múlt emelkedettsége, a belső élmény, az emlék elidegeníthetetlensége. Szindbád állapota az az inkorporálódott maximum, mely abban a társadalmi helyzetben az értelmiség számára elképzelhető. A dzsentri libidó vágyképei beteljesülhetnek, az én cselekvés nélkül, a legmélyebben őrzött gesztusok bizsergése révén juthat kielégüléshez.

A posztmodern állapot Kelet-Európában sokban hasonlít a nyugatihoz, hiszen a szindbádi értelmiségi lét is alapvetően a modern létezéssel szemben fogalmazódik meg, s ilyen értelemben nem racionális, nem specializált, nem teleologikusan szerveződő, hiányzik belőle a fejlődés- és haladáseszme, a szubjektum és objektum világos elkülönültsége, s az objektum szubjektum általi kijelöltetettsége. Ez egy lebegő létállapot, az én számtalan alakváltozatának sűrű fikcióié. Az én középpontba kerül, ám egyúttal bizonytalanná is válik, mivel megsokszorozódik, önmagára reflektálva folyamatosan átalakul. A különböző méretű, helyzetű, élességű és tisztaságú tükrökben elvész az eredeti, s helyébe az álmok, a vágyak, az emlékek, a fantáziák, az identitástöbbszöröződések szimulakrumai lépnek. A posztmodern állapotban az értelmiség mind Kelet-Európában, mind Nyugaton elveszíti korábbi (politikai) hatalmát, és szabadon lebegő helyzetében saját figyelmének középpontjába kerül. Nárcisz szemléli itt önmagát, hosszan, kitartóan, belefeledkezvén az időbe, térbe. A sok tükör fölnagyítja, megsokszorozza, messzire vetíti, s ezáltal óhatatlanul más fénytörésbe helyezi az eredeti képet. Az én a tükörképek, a tükörképfikciók között lebeg, alatta feneketlen űr...

Ha elfogadjuk, hogy a posztmodern létezés elsősorban időszemléletében, a fejlődés- és haladáseszme elutasításában és relativizálásában tér el a modern létezéstől, akkor az értelmiségi léthelyzeteket nagyon is másnak kell ítélnünk Keleten és Nyugaton. A nyugati értelmiség egy luxushajó fedélzetén utazik, élvezve a tájat, a levegőt, a napot, jólesően nézelődik, bámészkodik, s eközben bőségesen van ideje arra, hogy önmagára figyeljen, ha máshol nem, hát a békésen fodrozódó víztükörben vagy a fedélzeten elhelyezett tükrök valamelyikében. Nárcizmusát senki és semmi nem zavarja. Biztos lehet abban, hogy a hajót szakavatott kezek irányítják, s eljut majd céljához. Semmi oka abban kételkedni, hogy a gazdasági és tudományos-technológiai fejlődés jó irányba halad, s majdan ennek ő is leszakíthatja gyümölcseit, betakaríthatja termését; a jövőkép teleologikussága alapvetően egy pillanatra sem kérdőjeleződik meg, legföljebb súlypontjai helyeződnek át a művészeti újdonságról és a gazdasági növekedésről a tudományos haladásra.

Nietzsche, Freud, Foucault vagy Feyerabend megjelenése kétségkívül utal a modernizációs folyamatot illető kétely fölbukkanására, a modernitás-eszme fölolvadására. Az értelmiség már nem gondolja többé, hogy a forradalom élére kellene állnia, egyrészt mert nagyjából sikerült megteremtenie azt a politikai berendezkedést, amelyet kívánatosnak tart, másrészt, mert nincs is meg az ehhez szükséges hatalma. De azért jól elvan, hiszen a technológiai haladás biztosítja számára a megfelelő szimulakrumok elérhetőségét, s ilyen értelemben fikciói is nyitottak a jövő irányába. Mozgásszabadság van, utazni lehet, a világ globalizálódik. A turizmus látszólag fizikaivá képes alakítani a szimulakrumok virtuális tereit.

A nyugati értelmiség számára kiábrándító, ám mégsem a társadalmi lét egészének értelmetlenségét bizonyítja 1968 után annak fölismerése, hogy küldetése véget ért, lehetőségei bezárultak, organikus célkitűzései immár érvénytelenek: történelem utáni, poszthistorikus állapotba került. Ebben az új viszonylatrendszerben ugyanakkor önmagára csodálkozhat, önmagában gyönyörködhet, önmaga fölfedezését, belső megismerését, libidinózus késztetettségeinek önző ki- és megélését kísérelheti meg. Kollektívumként ugyan elveszíti identitását, individuumként azonban az identitások szinte végtelen kínálatából válogathat. Élet- és beszédhelyzeteit, világmegélési tapasztalatait kontextuálisan újradefiniálhatja, kísérletezhet, virtuálisan próbálkozhat, megtöbbszöröződhet, fragmentálódhat, a skizofrénia határait is át-átszelve eljátszadozhat, önmagát újrapozícionálhatja, relativizálhatja, érvénytelenítheti. Senki nem korlátozza, a modern paradigmájában tovább működő világgazdaság, tudomány és technológia biztonságos keretet jelent számára e nárcisztikus önszemlélethez.

Kelet-Európában ezzel szemben a modernizációs folyamat gazdasági és politikai értelemben is kilátástalannak tűnik, ráadásul semmi nem utal arra, hogy egyszer radikális változás történhet. A modernizációs zsákutca, a zsákutcás történelem (a totalitárius berendezkedés és a központi redisztribúción alapuló tervgazdaság) nem csupán a kelet-európai értelmiség helyzetét, hanem az adott körülmények közötti társadalmi létezést egészében és szinte minden vonatkozásában értelmetlenné teszi. E kilátástalanságban az értelmiség sem organikus csoportként, azaz mások szószólóiként, sem önmaga védelmezőjeként nem léphet föl. Cél, mint olyan, nem létezik számára, legföljebb individuális értelemben, ám ennek libidinózus elemei is jóval szűkebb körűek, mint Nyugat-Európában. A világban nem, vagy legföljebb rendkívül korlátozottan mozoghat, fikcióit, virtuális tereit nem érdemes a jövő felé tágítania. Ezért azon diszpozíciói, amelyek a virtualitás teleologikus megélését, beélését, átélését lehetővé tennék, sorvadásra ítéltetnek. A kelet-európai értelmiség az idill, a nosztalgia, a múlt, az álom iránt válik fogékonnyá, s a reális világgal szemben bizalmatlanná. A múltba révedés, az idill, a nosztalgia egy olyan torz modernizáció nem kívánt mellékterméke, melyben csupán a fiktív kollektívumok hordozzák magukban a megkonstruált jövőt, az egyének nem rendelkeznek azzal az eséllyel, hogy saját döntéseik és szabad választásuk eredményeképpen teremthessék meg a haladás, a fejlődés általuk kívánatosnak tartott alakzatait.

A kelet-európai értelmiség a hetvenes-nyolcvanas években a történelem mellett, a főcsapás irányán kívül létezik, ám informális hatalmának köszönhetően mégis jelentős befolyással rendelkezik. A jövőtől semmit nem remél, hosszú távon helyzetét kilátástalannak látja, így azzal nem is foglalkozik. A modernizációt legföljebb technikai értelemben tartja elképzelhetőnek, de abból is kirekesztve érzi magát. Jelen helyzetének komfortosabbá tétele érdekében azonban igyekszik minden tőle telhetőt elkövetni. Ezért hajlandó a hatalmon lévők társutasává válni. A kancellária titkos tanácsnoka lesz. Előszobázó. Hálószobázó. Súgó. Ellensúlyozó. Egyeztető, kijáró, kompromisszumokat kötő, morgolódó, duzzogó, üzengető, sorok közé rejtő, konfrontálódó. Az uralmon lévők figyelnek rá és tartanak tőle. Annál is inkább, mert diskurzusa, érvkészlete ismerős, üzenete könnyen dekódolható a nyugati értelmiség, politikusréteg és tömegkommunikáció számára. De még egyszer hangsúlyozandó: csupán informális hatalommal rendelkezik, a formális hatalomtól való megfosztottsága epizodistává teszi. Akként azonban szerepe nem elhanyagolható: a kelet-európai történelem dramaturgiai masinériája nemigen lendülhetne előre nélküle.

A refolúció áldozatai

Az 1990 utáni Kelet-Európában az értelmiség hirtelen történelem alatti pozícióban találja magát: elveszíti társutas jellegét, nem súg többé, befolyása elenyészőfélben. A politikusok előszobáinak kanapéin lobbisták szoronganak. A rendszerváltás következtében kinyílik a jövő, a társadalmi lét teleologikussá válik, a modern világának racionális célkitűzései fölsejlenek a horizonton. Amit az értelmiség korábban informálisan igyekezett kivitelezni, az egyre inkább a profik formális intézkedéseinek része lesz. Az értelmiségi szakértelmiségivé, művésszé és szakpolitikussá válik. Aki pedig továbbra is értelmiségiként határozza meg önmagát, arra jóformán senki sem kíváncsi.

Az új korszak globális világában egyre kisebb annak az esélye, hogy a viselkedési elemek a lokális mélymúltból érkezzenek. A nemzeti értelmiség termelte tradicionális tudás helyébe a nemzetközi tömegkultúra rafináltabb mintái lépnek. A férficharme átalakulni látszik. A mássággal szembeni tolerancia, illetve a másság tiszteletének politikai korrektség által kötelezővé tett maximája visszavonhatatlanul beszivárog a tömegkultúrába. Alain Delon és Latinovits Zoltán vonzerejét fokozatosan érvénytelenítik a hétköznapiság és a szabálytalanság szexepiljével rendelkező, gyakorta rezonőr szerepben fölbukkanó férfihősök. (Az Alain Tanner vagy Wim Wenders filmjeiben Lisszabon lankáin, Berlin fölött vagy az ausztráliai bennszülöttek között szabadon lebegő, Bruno Ganz által megtestesített figura azt jelzi, hogy a hajdani közép-európai intellektuel posztmodern világvándorrá alakult. S akár jelképesen is fölfoghatjuk, hogy Schwarzenegger egyszer csak a terhes nő komikus szerepében bukkan föl.)

A fölgyorsult átrendeződés okozta tolongásban mind kevesebb tér és idő marad a méltóságteljes melankólia, az idill, a múlt iránti nosztalgia számára. A lét kereteit immár az ambivalens jövő feszíti. A létélmény hiteles megjelenítési módja az apokaliptikus vízió, melyben az egyén önmagát jelentéktelen porszemnek látja illetve láttatja. Egyre kevésbé érvényes a korábbi heroikus diszpozíciókészlet, a pátosz, a nekifeszülés, a szembeszegülés, a teátralitás Magyarországon komoly tradíciókkal rendelkező gesztus-, eszköz- és formakészlete. Nincs már szükség "üzenetre" és "mély" mondanivalóra, az elfojtások és lefojtottságok hordozta megsemmisítő, leleplező, rejtett konnotációkra. Az emelkedettség, a méltóság kőszínházi megnyilvánulási formái és az annak idején ezekkel szemben kialakult, aszketikus-alternatív "kegyetlen színházi" hagyomány mérsékeltebb és radikálisabb változatai egyaránt érvénytelennek és hiteltelennek tűnnek. Mind a századelős, jászaimaris hagyományból kinövő, majd a kisebbségi "sajátosság méltóságnak" létállapot-töredékeiből építkező Sütő András (illetve a Sütőt autentikusan megjelenítő nemzeti színházi eszközkészlet), mind a sztanyiszlavszkiji gyökerű légies lélektani realizmus (Madách Színház), mind a megszelídült "szegény" és "kegyetlen" színház (Katona József Színház, Kaposvári Csiky Gergely Színház, Szolnoki Szigligeti Színház), mind az Artaud- és Grotowski-féle alternativitást ortodoxabb módon követő Stúdió K hetvenes-nyolcvanas évekbeli világa - hogy csupán durván jelöljük ki a különböző színházi tradíciók csomópontjait - egyre távolabbinak, érdektelenebbnek és érvénytelenebbnek tűnik. A kilencvenes években idegenséget és zavart keltő a nekifeszülés, a szenvedés és a felelősség színpadra nehezedő súlya, a szürreálba fordulóan realista megjelenítés. Nemigen kellenek a komor, nagy kérdések és a rájuk adott méltóságteljes válaszok. Woyzeck, a Stúdió K legjelentősebb előadásának hőse, a megalázott, sarokba szorított, a hatalom és a környezete által esztelen gyilkosságba hajszolt szenvedő kisember pátoszának hajdani katarzisa ma érvénytelen. Beköszönt az ironikus öndekonstrukció korszaka, melynek apokaliptikusan eklektikus színházi nyelvét már az újonnan jövők: Novák Eszter és Csányi János beszélik. S talán az sem érdektelen, hogy éppen a klasszikusok (Csongor és Tünde, Szentivánéji álom) újraértelmezése révén.

Latinovits Zoltán, a hajdani színészkirály hiába játssza rendkívüli visszafogottsággal Szindbád szerepét, bőréből nem bújhat ki: az általa képviselt iskolában nincs hagyománya az iróniának, a távolságtartásnak, az idézőjelességnek, az identitástöbbszörözésnek és azon önelidegenítő érzületek és állapotok kifejezésének, amelyek a kilencvenes években szinte kötelezővé válnak a kor diszpozícióit megjeleníteni igyekvő színészek számára. Súlyossága, csöndje, csábítási technikája, hang- és szemhordozása, mozgáskultúrája, pátosza mai szemmel nézve idejétmúltnak tűnik. Amikor pedig a magyarországi nagypolitikában föltűnnek a Latinovits által példaértékűen megtestesített hajdani viselkedésformák és jelentéstartalmak, azaz a rejtett múlthoz kötődés egyértelmű egyértelmű jelen-irányultsággá válik, a dzsentri-értelmiségi hős sorsa végérvényesen megpecsételtetik: Szindbád halott.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret