stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



JEFIM FISTEJN

ÉRTELMISÉG ÉS HATALOM

- AZ OROSZ VÁLTOZAT


Az 1991. októberi oroszországi események melléktermékeként feneketlen mélységű szakadék jött létre az ottani értelmiség és a hatalom között. A villámgyorsan ítéletet formálók azonnal elméletet gyártottak a rendszer brutális jellegéről: "Egy szemmel láthatóan mind barnább jellegű személyi diktatúráról van szó, 1937 új kiadásáról, melynek alapja a nyers erőszak és az általános félelem, sőt a "szovjethatalom visszaállítása" - volt olvasható az orosz sajtóban. Az egyáltalán nem számít, hogy ezen mértéktelen siránkozás valódi háttere éppen a ténylegesen működő szovjetek általános felszámolása volt, gyors és sokoldalú változások, egyedülálló módon széles mezőnnyel megrendezett választások megfelelő kontrollal, sőt mi több: az állami költségvetésből finanszírozott, ám ennek ellenére kizárólagosan ellenzéki szemléletű sajtó...

Ugyanolyan gyorsan, ahogy az ország szellemi arculata változik, vékonyodik és gyengül a kölcsönös egymásra utaltság egykor oly hatalmas, ám mára már elavult nemzetébresztő-felvilágosító illúziója: ha a hatalom mindig vágyott arra, hogy észre térítse az értelmiséget, akkor az értelmiség nem különben folyton arra törekedett, hogy meggyőzze a hatalmat, hogy befolyással legyen a döntéshozatalra. Az értelmiség valójában éppen ezért nem volt sohasem közömbös a hatalom iránt, hiszen folyton azt remélte, hogy felhasználhatja a nép felemeléséhez. Képletesen fogalmazva: hatósági rendeletek segítségével akarta a burgonyatermesztést vagy más gazdasági és kulturális újdonságokat elterjeszteni. A gazdasági reform nagy csapás az értelmiség e hagyományos ambíciójára, hiszen a paraszt döntően az állam akaratától vagy az értelmiség elképzeléseitől függetlenül termeszt majd burgonyát vagy kukoricát. A reformok tulajdonképpeni értelme talán nem a polgári társadalomnak az állam rovására való megerősödésében rejlik, melynek az értelmiséggel való kölcsönhatása végül is egyre korlátozottabb. A piac bizonyos esetekben egyszerűen lehetőséget teremt a szakmába való beavatkozásra, ami leginkább az értelmiséget fosztja meg munkája értelmétől illetve emelkedett összetartozás-tudatától.

Az ideológusoknak a piaci reformok startjával elkezdődött globális munkanélkülisége fenyegeti ma leginkább az orosz értelmiséget. Ez a rejtett és éppen ezért különösen hatékony indíték határozza meg az erők megoszlását a jelenlegi ideológiai harcban, amely éppen az októberi puccs után éleződött ki, amikor az új hatalom arculata kezdett jobban körvonalazódni. Az orosz történelem "felesleges embereinek" túlságosan is hosszúra nyúló sora is már az előtt a választás előtt állt, hogy álljon a hatalom szolgálatába vagy forduljon szembe vele. A többségük nem talált más megoldást, mint a kor kihívására adott tradicionális választ (ahogy azt az ellenzéki kultúra egyik alapítója, Andrej Szinyavszkij is tette) - hiszen csak a létező, ám teljesen kialakulatlan és tagolatlan ellenzék soraiban alakíthatják ki az arculatukat, és őrizhetik meg a jelentőségüket. Kevés kivételtől eltekintve a dekabristáktól a hatvannyolcas ellenzékiekig mindannyian az ellenzékhez is tartoztak. A túlérzékeny Valeria Novodvorska homlokegyenest ellenkező álláspontjának elfogadása természetesen emberfeletti erőt kívánna. Azt javasolta a kollégáinak, hogy a bálnák mintájára kövessenek el csoportos öngyilkosságot azzal az alázatos beismeréssel, hogy az értelmiség saját rendi érdekei feloldhatatlan ellentmondásba kerültek a közérdekkel, és csak hátráltatják a társadalmi fejlődést.

Az egész ügyet el lehetne intézni az irodalom oblomovi tradíciójára való utalással, amely az irodalomcentrikus Oroszországban már régen az alapvető életérzés rangjára emelkedett. Ezen tradíció szerint az életet a magasröptű eszmékkel kell mérni, és a létező valóság végtelen tökéletlensége az orosz értelmiségiekből szüntelenül súlyos depressziót vált ki, és elveszi a kedvét attól, hogy személyesen részt vegyen az aprómunkában. A jótettek mindig túlságosan is kisszerűek és túlságosan földhözragadtak ahhoz, hogy az orosz értelmiség lelkileg is bele akarna merülni a napi robotba. Ezért is olyan jellemző az orosz kulturális paradigmára a filozófus Nyikolaj Fjodorov álláspontja, aki arra a kérdésre, hogy Oroszországban miért nincsenek kikövezve az utcák, így válaszolt: Miért is köveznénk ki őket, hiszen úgyis szárnyalni akarunk? És így még hetven év után is göröngyösek a járdák Oroszországban.

Oroszország kinyújtott lábbal zuhant a történelmen kívüli létből a posztmodern világ történetébe, megszokott földrajzi alak, korunk társadalmának általános sajátságai, demokratikus tradíciók és a kor kérdéseire adott megfelelő válaszok nélkül. Társadalmi és kulturális metamorfózis megy végbe, nem pedig evolúció, az utóbbi hónapok eseményei fenomenális (vagyis rendkívüli) jellegűek, de az orosz értelmiség az elmúlt évtizedek ellenzékiségének elavult eszközkészletével és leegyszerűsítő fekete-fehér fogalomhasználatával közelít mindehhez. A nagyon is összetett valóságra a dogmatikus értelmiségiek bevált sablonjait alkalmazzák, nem ritkán valamely széplélek könyvízű bölcsességeiből merítve, ha nem egyenesen az aforizmák könyvéből, Voltaire-nek a világnézeti toleranciáról írt ismert apologetikájának vagy Websternek az orosz értelmiséget társadalmi ellenzékként meghatározó definíciójának mintájára. És mivel az ismert maximák a moszkvai utcák alapvető történéseiről sokat nem mondanak, ez nem egy értelmiségiben a hatalom hisztérikus lenézésének és a melankolikus beletörődésnek a váltakozó állapotát hívja életre. A moszkvai sajtó elég pontosan mutatja be az orosz értelmiség csődjét a fantasztikus történelmi eseményekkel szemben.

Általában véve az írásunk címében megnevezett téma egyike az örök témáknak, a világ esszéirodalmában fellelhető vándormotívumoknak, amelyek mindig új és új köntösben térnek vissza. Oroszországban, ahol a történelem, ahogy az közismert, nem haladást, hanem maradást jelent, ezért különösen fontos és aktuális a régi feladat: megszakítani az ördögi kört, megállítani a perpetuum mobilét, amely szomorú egyhangúsággal hozza létre mindig ugyanazt a történelmi és kulturális modellt. Ha bepillantást akarunk nyerni az értelmiség és a hatalom konfrontációjának jelenlegi szakaszába, akkor párhuzamokat kell találnunk számára a múltban, a jelenlegi ideológiai ellentétet el kell tudnunk helyezni az orosz történelem összefüggésrendszerében.

Milyen is az orosz értelmiség?

Nem haszontalan tehát összehasonlítani az orosz értelmiség forradalmi időkbeli viselkedését a kortársak értékelése alapján, legyenek bár oly eltérő alkatúak, mint a rendkívüli tudós, Pjotr Sztruve, a kadet párt vezetője, a vehi mozgalom ideológusa, és korunkbeli ellenpárja, a fiatal moszkvai újságíró: Andrej Bisztrickij. Pjotr Sztruvénak az első orosz forradalom értelmiségéhez címzett nem túl hízelgő véleménye néhány pontban összegezhető (ahogy azt a kortárs amerikai politológus, Richard Pipes meg is tette): 1. Az értelmiség elvből elutasítja a társadalmi felelősségvállalás bármely formáját, a pozitív államalkotó munkában való részvételt, és az örök ellenzékiséget részesíti előnyben. 2. Az értelmiség hajlamos a maximalizmusra és elvi okokból képtelen a kompromisszumra. 3. Az értelmiségből hiányzik az államalkotó ösztön, ezért az állami és a nemzeti hatalom motivációi lényéből eredően idegenek maradnak számára. 4. Rendkívül politika-centrikus, a konkrét politikai viták siránkozásai elvakítják, és így képtelen az ország globális kulturális feladatait megoldani. (Sztruve ezen tézisét egy mai példán keresztül világítjuk meg: A jövő szempontjából a termőföldek magántulajdonának visszaállítása jóval meszszebb ható következményekkel jár, mint a Legfelső Szovjet feloszlatása - csakhogy Oroszországban ki figyelt erre oda? Ez az igazán lényeges dolgokkal szemben érezhető közömbösség a kultúra hiányosságának igazi megnyilvánulása Pjotr Sztruve felfogása szerint: a szó legszélesebb értelmében, mint a társadalmi létezés teljessége, és nem mint versek idézésének vagy képek felismerésének puszta képessége.) Hasonlítsuk ezt össze Andrej Bisztrickij nyers, sőt szinte durva, ám annál találóbb cikkével: "Az alkotás mint a gyengeelméjűség formája." "Ezek vagyunk mi, teljes egészében. A kormány arra sem képes, hogy tettvágyat és győzni akarást mutasson, és mindenért nagy hűhót csap. Oroszországban, mint bármely más normális országban, a lakosság többsége szereti a győztest, és úgy vélik, hogy a győzelem az erő megnyilvánulása és a választott út helyességének igazolása. Az értelmiség egy bizonyos része azonban garantáltan pártfogásába vesz akármilyen söpredéket, csak azért, hogy a győztes orra alá borsot törjön. A - különösen a hatvanas évekbeli - orosz értelmiség fogalomtárából hiányzik a győzelem mint minden tevékenység fontos célja. A győzelem annak józan elismerése, hogy a realitások, a tények és a tettek elve uralkodik. Ha valaki nem szereti a győzelmet, akkor ez arról tanúskodik, hogy gyűlöli az életet és a valóságot."

Andrej Bisztrickij gondolatai kifejezésmódjának tömörsége ellenére is feltűnően megegyeznek Pjotr Sztruve kilencven évvel korábbi ítéletével. A kivételes egyezéshez csak egyetlen megjegyzés, és ezzel vizsgált témánknál is járunk: az orosz értelmiség változatlan arculatánál. A győztesekkel szembeni ellenszenve, ahogy azt a kortárs kommentátor megfigyelte, annak a kifejeződése, hogy hiányzik belőlük a bármiféle társadalmi felelősségvállaláshoz szükséges belső képesség és szándék.

A tudósnak szükségszerűen az orosz történelem alapmítosza lebeg a szeme előtt - a krónika a varégok küldetéséről Oroszországban, az idegen földről származó fejedelmekről - amely bizonyítja az ország őslakosságának mélységes kedvetlenségét a hatalom terhének felvállalásához, a közügyek intézésének napról napra intézett fáradságos munkájához, a vesződséges történelmi feladatok jármához. Az igaz, hogy a krónika igazát sikeresen kérdőjelezi meg az, hogy az orosz államiság kialakulását illetően a "normann-elmélet" mellett létezik egy "normann-ellenes elmélet" is, de célunk szempontjából az a fontos, hogy az egész ellentmondásra C.G. Jung alapján csak a mitologikus tudat síkján mutassunk rá: a varégok hivatásáról szóló mesét éppen hogy csak mítosznak akarjuk tekinteni, a kollektív tudat (vagy tudatalatti) alapvető irányultságát felfedő vallomásnak, az orosz léleknek a politikai viselkedés bizonyos típusára - ebben az esetben az apolitikusságra - való beprogramozottságának. Annál is inkább, mert a régi krónika sejtése az orosz történelem sorsfordulói során már számtalanszor beigazolódott.

A múlt század közepén a szlavofilek alapvető intuíciója volt a misztikus tétlenség, a lélek egyfajta passzivitása; Oroszországot különösen ezáltal állították szembe a Nyugattal. A szlavofilek éppen azért tartották Oroszországot jóval értékesebbnek, mert nem vett részt a világtörténelemben, az aktív társadalmi létezésben. Ezzel szemben úgy vélték, hogy megőrizte a zavartalan lélek tisztánlátását, némiképp a buddhista nirvána mintájára. Ezt a lelki, pszichológiai orientációt néha a legkülönbözőbb áltörténelmi konstrukciókkal racionalizálták - ilyen például Konsztantyin Akszakov elmélete az államról és a földről. A politikai hatalom egészét átengedték az államnak, míg a földnek jutott az a lélektani hatalom, hogy elfogadja vagy elutasítsa ezt vagy azt a politikát. Akszakov szerint az állam létezésének értelme a cselekvő aktivitás, míg a földé a szabadság. A szabadság fogalma alatt a tevékenység hiányát, a passzivitást, a merő elmélyedést értik, az autonóm és izolált lelki szférában való életet. A föld népe nem hatalomra vágyik, hanem szabadságra - a szlavofileknél a szabadságnak nem volt semmilyen politikai dimenziója.

A kortársak által az orosz értelmiségről alkotott kép talán nem felel meg se 1905-ben, se 1994-ben a valóságnak? A jelenlegi orosz értelmiség 90 százaléka megnyilatkozásai alapján a "nyugatosok" közé sorolható, csakhogy a mélyrétegekben ugyanolyan szlavofilek maradtak, mint voltak: mind a történelmi tettekben való részvétel iránti kedvetlenséget, mind a hatalomból való részesedés kiváltotta félelmet illetően.

A női princípium

Mivel magyarázhatnánk ezt az erkölcsi aggályoskodást, azt a törekvést, hogy a tettek ne szennyezzék, ne mocskolják be őket; miféle pszichológiai tartalma van ennek a világnézeti passzivitásnak? A következő érdekes magyarázat kínálkozik: az elnőiesedettség. A nőiesség, a női princípium a szó köznapi értelmében. Alexander Herzen, Oroszország nagy ismerője, a saját nemzetére gondolt, amikor a következőket írta a szlávokról: "A szlávok érzékeny alkata, nőiességük, elégtelen öntevékenységük és csodálatraméltó elsajátító- és alkalmazkodóképességük olyan nemzetté teszi őket, amelyik nem lesz teljesen önálló, hanem mindig is más népekre szorul. A szlávok sorsukra hagyva szívesen ringatják dalaikkal álomba magukat, jegyezte meg egy bizánci krónikás. Mások által felébresztve hajlamosak a szélsőségekre; nincs még egy nép, amelyik ennyire mélyen és alaposan azonosulna idegen elképzelésekkel, anélkül hogy megszűnne önmaga lenni... Ennek a rokonszenves (azaz együttérző), nagyon tanulékony természetnek állandó szükséglete, hogy átadja magát másoknak és kövesse őket."

Bergyajev korában az orosz nemzet női alkatáról alkotott gondolat szinte az axiómák rangjára emelkedett. "Az orosz lélek örök vénasszonyi vonásairól" című cikke a legtöbbet idézettek között van. De nekem ezúttal inkább kapóra jön Bergyajev másik, "Orosz lélek" című munkája, amelyben a filozófus azt állítja, hogy Oroszország nőiessége öröktől fogva kielégítetlen maradt, Oroszország tüzes vérű örök menyasszony, akinek egyetlen vőlegény sincs az ínyére, hogy aztán időről időre különböző erőszakos alakok megbecstelenítsék: hol Nagy Péter, hol egy német tintanyaló, hol egy zsidó forradalmár. Az ismétlődő megbecstelenítés aztán előidézi azt, amire Bergyajev találóan azt mondta: "az orosz lélek metafizikai hisztériája". Ez a Jelcin átható férfiassága körül támadt vénleányos füttyöngetés és rikoltozás mélyebb értelme: ő sem az igazi, újra csak egy erőszakos, goromba fráter!

Az orosz liberális közvélemény újra azt mímeli, hogy pánikszerűen fél a megbecstelenítéstől - de egy ilyen finnyás menyasszony számára egyetlen vőlegény sem lehet elég jó.

Viktor Sklovszkij a húszas években írta nemzetének nőiessége és az azt erőszakkal megtermékenyítő külföld, valamint a közöttük elhelyezkedő értelmiség háromszögének kapcsolatáról: "Mondanék valamit önöknek az előkészítőkről, akikről nem szívesen beszélnek, pedig kijár nekik a sajnálat. Amikor fedeztetik a lovakat (szemérmetlen látvány, de különben nem lennének lovak), a kanca rendszerint szörnyen ideges, védekező reflexek lesznek rajta úrrá, és nem hagyja magát. Ilyen kedélyállapotban könnyen előfordulhat az is, hogy a mént lágyékon rúgja. Csakhogy a tenyészcsődör nem szerelmi játékra teremtetett. Így egy kevésbé termetes, jelentéktelen fizikumú mént engednek a kancához, ha csak lehet, a lelkileg legnemesebbet. A kancát felizgatja, szerelemre hangolja, de közvetlenül azelőtt, hogy dűlőre juthattak volna, a szegény csődört kíméletlenül elhúzzák onnan. A kancát így a készenlétben álló tenyészcsődör lovagolja meg. A kancát csak felizgató állatra mondják azt, hogy előkészítő. Elképzelhetetlenül nehéz foglalkozás az övé, és így állítólag gyakran megtörténik az is, hogy az efféle előkészítő teljesen megőrül vagy öngyilkosságot követ el. Az orosz értelmiség nemzete történelmében ugyanezt a szerepet tölti be politikai téren. Csakhogy én már belefáradtam, és ünnepélyesen lemondok az orosz értelmiségi rangról és névről."

Ez a kemény ítélet, úgy tűnik, egy csöppet sem vesztette el aktualitását, legfeljebb az orosz intellektuális ellenzék értelmezésében történt némi változás.

Ellenzéki vagy frondeur

Mindig és minden körülmények között szükség van ellenzékre. A hatalom sohase maradhat magára az állammal és a nemzettel. A hatalom és az állam, a hatalom és a nemzet távolról sem szinonimák. A demokráciának tulajdonképpen az az értelme, hogy intézményesíti a hatalom ellenőrzését. Csakhogy az orosz értelmiség többségének az álláspontjában az a hiba, hogy nem konkrét, tárgyilagos ellenzékiséget takar, hanem tisztán erkölcsi ellenzékiséget. A tapasztalat szerint azonban az erkölcsi érvek akkor jönnek kapóra, ha nincsenek kéznél más, nyomósabb érvek. Az efféle esetekben a moralizálás forrása az élet nyomorúsága, fejletlensége és strukturálatlansága. Vagyis valójában az erény hiánya. Egy valódi és aktív ellenzéknek nem ködös, morális ellenvetéseket kell kifejeznie, hanem konkrét materiális érdekeket. A polgárjogok biztosítása önmagában nem képes pótolni ezen jogok gyakorlóinak tényleges hiányát (Pjotr Sztolipin ezen gondolatát kortársa, T.G. Masaryk fogalmazta meg hasonlóan: "Demokráciánk még csak-csak lenne, ha lennének demokratáink is.") Ha Oroszországban létrejön egy kifejlett és tagolt társadalom, akkor majd lesz aktív ellenzék is. Az értelmiség a szó orosz értelmében valójában a kialakulatlan társadalmi kapcsolatok jelzője, tünete, sőt egyenesen hordozója is, amikor a nem létező szociálpolitikát szétfolyó moralizáló siránkozással helyettesíti. A jól szervezett társadalmakban az orosz értelmiség által betöltött helyet politikusok foglalják el, akik nem a hatalom erkölcsi alapjairól vitatkoznak, hanem például a vasúti teherforgalom tarifáiról.

Annak felismerése, hogy az orosz értelmiség csak színlelt, képzelt ellenzék, lehetővé teszi egy megfelelőbb elnevezés kiválasztását. Küldetése nem az ellenzékiség, hanem a frondeurség, ami óriási különbség. Az ellenzékiség tárgya a politika, míg a politikai elégedetlenkedő maradandóbb dolgokkal foglalkozik: a lélekkel, az eszmékkel, a közérzettel, a szavakkal. Az ellenzékiség politikai szerep, a frondeurség életmód. Az ellenzéknek felelősségteljesnek kell lennie, hiszen egy választási győzelem után maga kerül hatalomra. A frondeur megengedheti magának a szélsőségességet, a radikális fantáziát, hiszen előre tudja, hogy senki sem kezd azonnal a megvalósításához, ugyanis joggal nem veszi senki sem komolyan. A társadalomnak ki kell jelölnie a frondeur számára a maga helyét, ahol is nem valós, hanem pusztán verbális tettek várnak rá. Az igazi helye nem a parlamentben van, hanem a szalonokban, nem a kormányban, hanem az egyetemi katedrán, nem a barrikádokon, hanem a kiskocsmákban. A frondeurnek ellenzékben kell lennie, de nem válhat maga az ellenzékké. Különben éppen Nyugaton van az értelmiségi frondeur határozottan marginális helyzetben, csak a mellékösvényeket uralja, nem pedig a társadalmi élet fő áramlatait. Biztonságot jelentő félrevonultságában egyáltalán nem jelent veszélyt a meggondolatlansága, onnan ingerli a társadalmat, nem hagyván, hogy szociális és intellektuális apátiába zuhanjon. Itt a margón születnek meg a groteszk ideológiai fantazmagóriák, mint például a feminizmus vagy a multikulturalizmus agresszív változata, melyeket végül a fő irány megszelídített formában alakít normává.

Röviden, a frondeur csak a társadalom egzotikus kisebbségeinek extravagáns szélsőségeként képzelhető el. Jellemző, hogy az oroszországi események egyedülálló fejlődése az értelmiséget a baloldalra szorította, amellyel pedig mindig életre-halálra menő küzdelmet folytatott. Nem azt jelenti-e azonban ez, hogy az élet valamiképpen normalizálódni kezd, és létrejön a polgári erények által irányított többség, és az értelmiség, elszigetelve a hatalomtól, tradicionális baloldali frondeurré válik? Hogyha annak, aki a mai Oroszországban frondeurré akar válni, hátat kell fordítania Jelcinnek, akkor az nem is olyan rossz se az elnök, se az ország számára.

(1992)

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret