stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



TERHI UTRIAINEN

A VARÁZSDOBOZ SZELLEME


Néhány évvel ezelőtt egy magyar performansz csoport, a Természetes Vészek, Helsinkiben szerepelt. Akváriumszerű üvegdobozban forgolódó, magzatnak álcázott nő próbált megismerkedni önmagával és szűkös életterével. Az üvegdoboz kerekeken guruló állványon állt a megvilágított színpad közepén. Két oldalról sötét nézőtér emelkedett feléje. Az előadás egyrészt tanulmány volt a térről, szabadságról, szenvedésről, identitásról, másrészt az előadások, bemutatók, a "nézés" nagyon régi hagyományának volt egyenes folytatása: a cirkuszoknak, valamint a különféle furcsaságok pénzért való mutogatásának.

Az akváriumnőt egy - vagyis több - férfi készítette fel az előadásra: a rendező, a világító, a díszlettervező zárta le az üvegkoporsó fedelét, fénnyel és felerősített hanggal ellátva a zárt térben saját magát eljátszó nőt. Mi meg néztük őt.

Elképzeltem, ahogyan a rendező ide-oda utaztatja az üvegdobozt és a doboz gyerek-nő szörnyetegét a világban. Gondoltam törpékre, elefántférfira, szakállas nőre, sziámi ikrekre és más furcsaságokra: akiknek hiányzik valamijük, vagy túl sok van belőle. Gondoltam peep-show-ra, ahol a dobozba kukucskáló a másikon keresztül látja saját hátsó felét, saját kifordított, talán túlságosan is igazi önmagát. Dobozba akkor nézünk, amikor valami furcsát vagy másmilyent szeretnénk látni, valami sírni- vagy nevetnivalóan furcsát. Ugyanakkor a másmilyenben így vagy úgy látnunk kell magunkat is.

A doboz és felülete között tükröződési viszony áll fenn. Általában a dobozon kívülit valódibbnak gondoljuk, a doboz belsejét pedig valami képnek, másnak. Gyakran a dobozban valamiféle nő van: valódi, mitikus vagy csak amolyan nőszerűség. Az, aki a dobozba néz, ebben a helyzetben természetesen valami mássá lesz.

Platóni gondolkodásunk igazibbnak és eredetibbnek tartja mai napig is azt, ami árnyékot vet valami másra. A barlang falán látható képek szórakoztatóságuk vagy megtévesztő hasonlóságuk ellenére sem érnek semmit - így szól a krédó. A képek nem háromdimenziósak. Nincsenek húsból-vérből. Nem is örökké tartó, változatlan formák. A tükörkép végül is csak tovatűnő képmása a valódinak. Majdhogynem merő hazugság.

Egy kollégám a zsidó szent szövegek nőalakjairól mesélte, hogy szent, mágikus erejük, amellyel a férfiakra hatottak, volt az oka annak, hogy saját szexualitásukat és önkifejezésüket korlátozták, és életüket szigorúan az otthonhoz kötötték. Hasonló jellegű tükröződési viszonyt találhatunk az iszlám vagy a latin kultúrákban is. Ez általában akkor kerül napvilágra, amikor a nők alávetettségét vizsgáljuk meg. A mágikus nő ugyanakkor nem kép csupán - amennyiben a képet passzívnak hisszük -, hanem egyben tükörkép is.

Hirtelenjében a nőt valamiféle varázseszköznek láttam: az, amit otthon csinált (zárt térben, határokon belül, a mágikus dobozban), a férfi és a fiú sorsára, tisztességére rávetült (a dobozon kívülire, a külvilágra). A nő, a szó legerősebb értelmében, az otthon lelke volt, Virginia Woolf szerint az "otthon angyala", akinek szárnya alatt a fáradtak megpihennek, dühétől viszont megremegnek a ház alapjai.

Igazibb- és valódibb-e tehát az otthon dobozában a nő, mint a férfi, kinek habitusára a nőnek minden mozdulata ráveti árnyékát, mellyel megváltoztatja, eltorzítja vagy esetleg tökéletesebbé teszi azt? A férfi csak a nő tükörképe lenne? Éppen ettől a titoktól kell a nőnek saját magát megvédenie. Az otthon varázsdobozságától. A dobozban a nő önmagáról mit sem tudó voodoo-baba lenne Barbie-ruhában? A babák nem értik (vagy értik?) gesztusaiknak, szoknyájuk libbenésének jelentését és hatását. Ám valaki szünet nélkül néz a dobozba, hogy megláthassa önmagát.

Nem is kell megállnunk az iszlám-zsidó-kereszténységnél, ezzel a voodoo-varázslat ötlettel saját kultúránkhoz egy kicsit közelebb és ugyanakkor távolabb juthatunk. A karjalaiak is ismerték még a múlt század elején a vadászat varázsigéit, amelyben a nő különös szerepet kapott. Az asszonynépnek otthon volt a helye, nehogy a férfiak vadászata rosszra forduljon. Azonban, ha a puskáról kiderült, hogy boszorkányság rontotta meg, egy ilyen "elbájolt pisztolyt" nem lehetett máshogy rendbe hozni, mint hogy az asszony alsószoknyájával megkorbácsolták és varázsigéivel ellátták. A nő tehát két irányú - megvetendő, de vitathatatlan - erővel van tele.

A finnugor és más animisztikusnak titulált "primitív" hit szerint a varázserő csak egy része egy általánosabb, minden élőben meglévő életnek és lelkületnek. Megjelenési formájától függően ennek az életnek különféle nevei voltak. Hívták az ember "igazi önmagának", "árnyképének", ami sebezhető volt, vagy ellopható. Az ellopott árnykép sorsa átragadt az árnyéklélek hordójára, az ember többi részére is. Ilyen értelemben az árnykép nem valami másodrangú tükörképe volt, hanem éppen ellenkezőleg, pontosan a valódi "önmaga". S ha az árnyéklélek ilyen értékes volt, védelmezni, sőt titkolni kellett.

Jean Baudrillard szerint a reális és imaginárius - a valódi és az árnykép - ugyanannak a tallérnak a két oldala. Ha magunk elé tesszük az egyiket, magunk elé tesszük a másikat is, hiszen ők ketten adósai egymásnak. A reális akkor reális (a létező akkor létező, az igazi akkor igazi), ha van valami, ami imaginárius, elképzelt, nem valós. És az elképzelt, a tükörkép csak akkor az, ha egyben feltételezzük a valódit is. A reális-imaginárius megosztottság Baudrillard gondolatvilágában az élet-halál kettősségének felállításából fakadó, mindent szisztematikusan kettéosztó logikának a következménye. Végül is az egyik minden dichotómiában a másik pusztulását, halálát jelenti.

A nő a férfi imagináriusa, a férfi képtára, vetítővászna, lehetőség, veszteség, élet, halál... akármi. Ezt mindannyian tudjuk. Csakhogy a nő képe fölött a férfi van. A másik képe fölött önmaga van. Mivel az imaginárius mindig a vallásinak gondolt magunk másik fele, Baudrillard szerint az mindig a halált (a valósnak gondolt életnek a halálát) jelenti. A kép (árnykép) radikálisan valóssá válik. A valóság tükörkép, a tükörkép valóság. A tükörkép kísérti azt, aki magát igaznak tartja. Kész a börtön. A doboz. A tükör. Másik vagyok.

Az észt "vaim" szó lelket vagy személyt jelent. A finn "vaimo" - feleség - szó ugyanabból a szóból származik, és az sem kizárt, hogy a férfiak eredetileg becenévnek használták. "Én lelkem" mondaná tehát a szerelmes férfi asszonyának, s dobozba helyezné, hogy senki tőle el ne vegye.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret