stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



JOSEF SKVORECKY

A LÉLEK MÉRNÖKE


Az Ontario-tó acélszürke tükre felett hideg szél süvít, a fel-felfröccsenő piszkos víz Svenssonék jachtjának kis, kerek ablakait ostromolja. A jacht himbálódzik, félek, hogy tengeri betegséget kapok.

Ez a téli hajókázás a puszta tavon kaland számomra, s öt diákom számára is, akiket Irena hívott meg. A többi vitorlás a jachtklub dokkjaiban telel, mint megannyi ponyvatetejű koporsó, csak a mi hajónk orra szeli a hullámokat, délre, az amerikai partok felé tartva. Amikor a metsző északi szélben kifutottunk a kikötőből, a Torontói-sziget nyugati csücskében lévő miniatűr repülőtérről egy méregzöld monoplán emelkedett a levegőbe, kört írt le a sziget fölött, s aztán egyenesen felénk tartott. Az árboc tetejétől néhány méterre húzott el fölöttünk. Irena integetett neki.

- Bobby Harkins. He's an aviation buff.

Tényleg buffnak kell lennie, ha télen is repül. Akárcsak Irenának, aki lefizette és rábeszélte a kormányost, hogy hajózzon ki. A tavon olyan metszőn süvített a szél, hogy mindannyiunkat bekergetett a kajütbe. Magára hagytuk a laposüveget tengerész módra meg-meghúzó kormányost a fedélzeten, s most itt ülünk benn a párnázott padokon, az asztalon lévő tartókban palackok, és a kerek ablakok mögött a szürkeacél téli égbolt. Wendy szívott be elsőnek. Egy kicsit. Bellissimo tétova tekintetet vetett rám, füvet húzott elő, s még tétovább tekintettel megkínált. Be vagyunk tehát marihuánázva, a Jane Guy, vagy talán a Pequod fedélzetén... jeges északi szél... vízpermet az ablakok nagyítóüvegén... tulajdonképpen sohasem voltam több tizenhétnél... világéletemben a déli átjárót kerestem a Mississaugai-egyetem szkúnerén. Tsalal, Kerguelen, Ultima Thule felé hajóztam...

Wendy be van állítva, whiskyzve, merevedve, sziporkázik, dőlnek belőle a szellemes poénok és az irodalmi ismeretek.

- Hey, Nicole! I mean Irene! Is it true that trains begin their run at Chicago for your sake?

A Fitzgerald's Use of Period Objects témájára "írt" dolgozata a szokásos képtár volt, amelynek a New Yorker és a Cosmopolitan számtalan - és félek, a Samuels-könyvtárból kikölcsönzött - példánya esett áldozatául. De úgy olvasta Fitzgeraldot, ahogy kell, ahogy a regényeket szokás olvasni. A könyvet az önmaga körüli világra alkalmazta.

Az alkalmazott Fitzgerald, alias Irena Svensson a helyzethez illő matróztrikóban és fehér nadrágban ül mellettem, és mint mindig, kirí a farmerek egyenvilágából. Nicole módjára. A gazdagok mások, mint mi. Több a pénzük. Vidal Sassoon-frizuráján tengerészkapitányi sapka.

- Sure. Half-bred Indians toil on Brasilian coffee plantations, also for my sake.

Megszólalok:

- Az idézet nem egészen pontos, Irena.

- Ezt a bekezdést háromszor felolvasta nekünk. Betéve tudom.

- Mert mintha csak rólad írták volna! - mondja Wendy.

- Evergrateful Czech musicians fiddle for peanuts for my sake - mondom. - Hare-brained Soviet dancers break their legs also for my sake.

Irena nem nevet. A többi meg nem érti. Talán Hakim kivételével, de ő persze a maga módján.

- Isn't she like Nicole? - locsog a bewhiskyzett Wendy. - Isn't she exactly like that loony girl!?

- Irena nem skizofrén - mondom.

- De szépnek szép!

- Stop it! - vág közbe Irena. Itt a kajütben pontosan a hozzáillő környezetben van. Ezt még a fülig szerelmes Bellissimo is észreveszi.

- And rich! - mondja tiszteletteljesen.

- I'm not beautiful! - védekezik ingerülten Irena.

- Hát akkor mi vagy?

- I'm just...

- Well dressed? - javaslom.

- And beautiful! - köti az ebet a karóhoz Wendy mély meggyőződéssel. A jacht himbálódzni kezd, Wendy megkapaszkodik az asztalban és duplán szemügyre veszi Irena rózsás arcát. - Én azt hiszem, hogy Irena a legszebb Edenvales-ben.

- Oh, shut up, Wendy! - mondja Irena és megnyomja a tévé távirányítóját.

- You talk like a lesbian - jegyzi meg Vicky, akit nem nyűgöz le Irena varázsa. Alighanem azért, mert Bellissimót ma - egészen kicsit - lenyűgözte.

- Maybe I am one - mondja Wendy.

- Are you a socialist? - kérdezem álnokul. Hakim szeme megvillan.

- I guess so - mondja Wendy. - I'm a buddhist for sure.

A képernyőn egy nő tűnik fel. Az arca, mint egy meglehetősen rémisztő fehér maszk. Csak a szája mozog, monoton hangon beszél. A nők, a feketék, a kurvák, a proletariátus forradalmáért emel szót.

- Mit gondoltok, face-lift-je van? - szólal meg Wendy.

- Sure - mondja Irena. - Biztos, hogy egy csapat plasztikai sebész halálra kereste magát rajta.

-.... ami megvásárolható árut csinál belőlünk...

Irena hozzám fordul:

- Megvenné?

- Ingyen sem kéne.

- Hiba - mondja Irena. - Tudja, ki ez a nő? A philadelphiai Vanderhouten-család tagja. Nem gazdag. She is super-rich.

Hakim a maszkot nézi, nem tudom, mi zajlik le benne. Azt sem, hogy a maszkban mi zajlik. Irenának mondom:

- Irena Svensson, maga nem tudja, mi történt Dick Diverrel, miután feleségül vette a chicagói Warrenek közül való Nicole-t?

- De tudom - mondja Irena Svensson és furcsán merev tekintetét egyenesen rám szegezi. - De nem azért vette el, mert a chicagói Warrenek közül való volt. Hanem mert szerette.

Hajónk himbálódzik az Ontario-tó fölött süvítő északi szélben, a marihuána már átitatta valamennyi védencem elméjét, beleértve Hakimét is, Vanderhouten elvtársnő csak mondja a magáét, s Sinclair Lewis legparádésabb stílusában a forradalmi gyűlölködések tarka bokrétáját kínálja a hallgatóknak: átkozza a depilátorokat, az imperialista agressziót Angolában, a nők diszkriminációját, akik hiába akarnak a louisianai kőszénbányákban dolgozni, a celluloidbabákat, amelyeknek a neme nincs realista módon jelölve.

Edenvales-i báránykáimat nem érdekli Vanderhouten, sem a gyűlölködései, sem a rajongásai. Engem azonban lenyűgöz a maszk. Régi paradoxonok ringlispíljeit hozza forgásba. Dr. Agostino Neto, mondja a mozgó száj, and the Popular Movement for the Liberation of Angola which represents the true aspirations of the Angolan people... Csakhogy nekem is volt szerencsém a saját szememmel látni a T-54 tankokat, mégpedig a hazámban, ahol valamiféle, töméntelen folyosóval büszkélkedő épület aspirációit képviselték. Lapos, veszedelmes kinézetű hadi járművek.

A kis kerek ablakon túl a régi indián tó habsapkás hullámai, a szél tépázta hold, Csingacsguk hódolatának tárgya. Fidel kemény legényei azokban a lapos hadi járművekben, a katonai ranglétrán való gyors feljebb jutás kilátásától megerősítve testben és lélekben, a számtalanszor tökéletesített katyusák legújabb változatának segedelmével tatárbifsztekké aprítják Jónás Savimbi imperialista zsoldosbandáját. Különös, nevetséges, véres elképzelés. Magamon érzem Hakim tekintetét. Olvas a gondolataimban? Belelát a lelkiismeretembe? De hát az tiszta. Én nem esküszöm a csak egy változatban létező válaszokra, a katyusákra. Már harminc évvel ezelőtt, bár akkor még tökéletlenebbek voltak, emberi bifsztekké változtatták az SS Obersturmbannführer Sauberzweig parancsnoksága alatt álló Muszlim SS Division Handschar katonáit. Lehet, hogy abban a bifsztekben végezte Hakim valamelyik bácsikája is. Csakhogy ez a gondolatok, a modernista regény szüzséjeként össze-visszadobált, áttekinthető fabulába soha nem rendezhető belső időnk áramában, abban a bizonyos Zone-ban az emberi szituáció különös, jelentőségteljes kontrasztjai közé kerül. Mintha egymás mellé állítanám Hakimot és azt a lányt, aki valaha nevet adott a teáscsésze gésájának. Az élet körhintája, Fortuna kereke, a lét pokoli ringlispílje.

Kezemet megérinti az én Nicole-om, Irena Svensson apró tenyere:

- Érdekli?

Megrázom a fejem.

- Nem is figyelek oda.

- A penny for your thought!

Egy viktoriánus regény hősnőjének klasszikus felhívása. Mire gondolok? Én tulajdonképpen nem gondolkozom.

- Élő tudatfolyam vagyok.

- Nem azok vagyunk mindannyian? - kérdezi a leányzó, aki, hála nekem, de még inkább a PSYCHOLOGY 235 Steiger professzorának, kellőképp ki van okítva az emberi tudat mibenlétéről.

- Csakhogy mindegyikünk Temzéjében más-más kacat úszik... empty bottles, sandwich papers, silk handkerchiefs, cardboard boxes.... cigarette ends...

- De az elv ugyanaz.

- Igen. Az elv ugyanaz.

- Tehát mi úszik a professzor úr Temzéjében?

- Na látod. Nem az elvre kérdezel rá. Konkrétan tudni akarod, hogy...

- Mert az elvet ismerem. A konkrétumokat viszont nem...

Mire gondolok.

- Nem Odüsszeuszra - mondom. - Az én belső áramaim nem ömlenek össze antik mítosszá...

- Well, maga nem ír regényt, - mondja Irena. - Joyce írt. Magában most egy valódi Temze van...

Temze... talán azért, mert Vanderhouten éppen a homokosoknak a katonai szolgálathoz való jogáért kardoskodik? Telefon egy februári éjszakán. Itt Alan. Listen. A repülőtérről hívlak. Itt vagyok Prágában. Micsoda meglepetés! Találkoztunk, s aztán egész éjszaka, reggelig duma, duma, duma. A költők szeretnek fecsegni, talán még jobban, mint verset költeni. Senkit sem ismert Prágában, csak engem. Azért, mert annak idején lefordítottam Mennydörgés című poémáját, s egy részlet megjelent belőle egy prágai világirodalmi folyóiratban ( nem sejtette, hogy a "trockistákat" "forradalmároknak" fordítottam, s már akkor tudtam, hogy hiába magyaráznám neki, miért. Szerencsére a cenzor lusta volt ahhoz, hogy a fordítást összevesse az eredetivel, vagy talán nem tudott angolul).

A trockistákból tehát forradalmárok lettek, a hippiből haladó szellemű költő, reggelig dumáltunk, s aztán minden bekerült a naiv amerikai noteszbe. A költő noteszébe, a metafora-ötletekkel és a neologizmusok lajstromával egyetemben. A notesszel később egy államvédelmis elvtárs rukkolt elő nekem, belelapozott, azt mondta: "Hát ezt hogy magyarázza meg, elvtárs. Itt azt írja: ‚És aztán elénekeltük a Horst Wessel Lied-et.' Könnyen. De persze egy államvédelmisnek nehezen. Mert az a bizonyítékokat gyűjtögeti Alan új metamorfózisához, haladó szellemű költőből hippivé, forradalmárból trockistává, mindkettőből reakcióssá. A notesszel való kétszeri - először Alan, most a munkatárs és tiszt elvtárs kezében - találkozásom között ugyanis a haladó szellemű költő sok-sok bűnt követett el. Még Majales királyának is kikiálttatta magát. Most tehát fasiszta lesz belőle? Miért is ne? Előkelő társaságba kerül, Sartre, Orwell, De Gaulle, Oswald Mosley, Bertrand Russell, Tito elnök és talán T. G. Masaryk mellé. Csak az a rejtély, hogy miért kell a hatalmi aktus mezítelenségét az ideológia francos G-stringjével elleplezni?

Mélyenszántó kérdések. Nem kizárt, hogy végül minden emberi tevékenység a l'art pour l'art irányába tendál.

- Hogyan magyarázza ezt meg, elvtárs? - kérdezte tehát türelmesen az államvédelmis elvtárs.

- Részegek voltunk - vallottam be az igazsághoz híven.

Pechemre fajának egy ritka példányával, a művelt államvédelmissel volt dolgom.

- In vino veritas.

Átváltottam hát az ő színvonalára. Az alkohol felszabadította asszociációkról társalogtunk. Különböző politikai dalokat énekeltünk, például a Los Quatros Generales-t... és így tovább...

Belepislantott a noteszbe, töprengett. A négy antifasiszta tábornok nyilván ugyancsak be volt írva, az elvtárs értékelte a dolgot, a hatalom szempontjából megfelelő egyetlen módon.

- Igen, erről a forradalmi dalról valóban említés történik itt. De azt mivel magyarázza, hogy rögtön utána a fasiszták himnuszát énekelték, aztán meg... - a notesz lapjaira meredt, eltűnődött, s hirtelen megvilágosodott előtte a gyönyörűséges összefüggés a három dal között, melyek közül kettőt valószínűleg el akart hallgatni: - az Internacionálét?

Mivel? Asszociációkkal? Hülye magyarázat. Azt mondtam:

- Az Internacionálé után meg - ha nem csal az emlékezetem - az Annie Laurie-t énekeltük.

- És EZT hogy magyarázza? Egy elcsépelt fasiszta zengemény és valami amerikai sláger között énekelni az Internacionálét, hát nem a nemzetközi munkásmozgalom vérlázító meggyalázása ez?

Valószínűleg csak megszvingesítve ismerte az Annie-t. Fontolgattam, nem kéne-e némi folklorisztikai magyarázattal szolgálnom. Elálltam tőle.

- Vajon az a tény, hogy ilyen összevissza egyveleget énekeltünk, nem azt bizonyítja-e, elvtárs, hogy részegek voltunk?

Minden hiába. Az érvényben levő törvényi előírást alkalmazta rám:

- Az ittasság nem enyhítő körülmény!

Tudom. És in vino veritas.

- És hogy van az, amikor regényt ír az ember - kérdezi a gyönyörűségesen bemarihuanázott Wendy. - Az elejétől tudni, hogy mi lesz a regény message-e, vagy először csak úgy ír az ember, s a végén derül ki, hogy tulajdonképpen mi is a message?

- Mindkettő - felelem. - Egyszerűen ír az ember, de az elejétől tudni, mi lesz a regény mondanivalója.

- Ez nem logikus - mondja Irena. - Ha az elejétől fogva tudja, mi lesz a regény mondanivalója, akkor nem kezd el csak úgy "egyszerűen írni". Akkor tézisregényt ír.

Nagyon kikupálódott. Az én hatásomra. De kénytelen vagyok megingatni a logikába vetett hitét.

- Minden komoly regény - nem a hack-writing-ról beszélek - tézisregény. De a tézis mindig ugyanaz - kivéve a tézisregényeket.

Irena hallgat, vagy nem érti, mit mondok, vagy letaglózta bölcsességem. A háborgó tó piszkos vize az ablakot csapdossa. A hajó himbálódzik, az orkán szinte kísértetiesen bömböl a luxusfalak túloldalán. Hakim szólal meg. Szokása szerint úgy beszél, mint aki mélységesen megvet engem:

- That's a nice-sounding wisecrack. But it's nothing, except just a wisecrack.

Igyekszem féken tartani az ellenszenvemet. A bácsikája - lehet, hogy örökre - része az emberi bifszteknek.

- Az irodalom sok-sok évi tanulmányozása - mondom - arról győzött meg, hogy a legigazabb igazságok - lett légyen szó bármiről, akár az életről is - aranyköpések formájában fogalmazódnak meg.

- Például?

- Tudom, hogy semmit sem tudok.

Ezzel Hakim torkára forrasztom a szót. Irena magához tér kábulatából:

- És mi az a tézis?

- Amiről beszélek, az egy ősrégi tézis. Dr. Johnson mondta egyszer: "Azok, akik lesben állnak, hogy lecsaphassanak valami újra, aligha lesznek nagy írók. A nagy dolgok ugyanis nem kerülhették el a korábbi szemlélődők figyelmét."

- Ez a tézis?

- Nem. A tézis a következő: Homo sum. Humini nihil a me alienum puto. Terentius. Egy közel kétezer éves tézis.

Gondolkodóba estek? Vagy csak sodródnak a marihuána hullámain?

Nem sodródnak. Az ő korukban még minden régi új. Az ő életükben is régi lesz minden újból. De egyelőre még ott tartanak, hogy felfedezzék a maguk Amerikáját. Irena, szemöldökét ráncolva:

- Persze ha Dr. Johnsonnak igaza van... ha az emberek már mindent felfedeztek és elmondtak előttünk... akkor mire jó, miért kell...?

Ez is Amerika, Irena.

- Talán azért - mondom - mert annyi emberi dolog van, ami annyi embernek idegen még.

- Nothing but wisecracks - fintorodik el Zauberlehrling Jerry Hakim. - Néha nem baj, hogy vannak emberi dolgok, amik sok embernek idegenek. A maradiság is emberi tulajdonság. S mégis...

- Tökéletesen igaza van, Hakim - szakítom félbe a tanítványt. - De az igazság, mint jól tudja, dialektikus folyamat. Egyszer megkérdezték Evelyn Waugh-t, hogy egy tehetséges művész lehet-e reakciós...

- Another wisecrack?

- Nem vette még észre, hogy az összes frappáns aranyköpés a dialektikán alapszik? - Hakim tekintetében muzulmán düh villan. - Így van - mondom. - És Waugh azt felelte: Egy művésznek reakciósnak kell lennie. Szembe kell szállnia a kor szellemével, nem sodortathatja magát az árral. Legalább egy kicsit ellenzékinek kell lennie - folytatom. - Legalább egy kicsikét ellenzékinek, Hakim...

És mialatt szó szerint a szélrózsa minden irányában szétszórták őket, kelet kivételével, ahonnan mindet elkergették, Alan Pear valley-i farmján egy ujjával a harmóniumon dalokat komponált William Blake verseire. Estefelé érkeztem oda, Alan kijött elém, nedves csókot nyomott az arcomra. Egy szalmakazal tetején ülve elmeséltem, hogyan végződött annak idején az ügy. Körbejárt egy cigaretta, aztán már csak egy összenyálazott csikk, én egy Manson, a gyilkos kinézetű ifjonctól vettem át, aki a semmibe, vagy ahogy a Metál klozetjén mondták volt, a nagy büdös hülyébe meredő tekintettel ült ott, az ifjonc egy lánytól kapta, aki a "mint az alvajáró" dekadens frázisát testesítette meg, a lány egy feltűrt ingujjú, könyöktől lefelé furcsán duzzadt karú fickótól, az egy durva férfizubbonyba szorított, derékig csüngő, hatalmas keblekkel megáldott fiatal nőtől, akinek egy vihogó öt év körüli kislány kukucskált a szoknyája alá, a nő egy férfitól, aki azonban hozzá sem ért a cigihez, csak továbbította a nőnek Alantól. A nap melegen sütött a szalmakazalból felszálló párán át, felső New York vidéke olyan díszletbe rendeződött, amilyent Csehország középső részén látni, a kazal körül két kutya kergetődzött, a nyomukban egy kismalac, amelyik mindenben utánozta őket, még ugatni is megpróbált. Este a kebles nő fűgulyást, szénakását főzött, a harmónium mellett egy sztereó magnó állt és Alan dalait játszotta (később mind sláger lett, és az értük kapott pénz visszaáramlott ebbe a falanszterbe), férfiak, nők, gyerekek, mind a négyneműek közös hálóteremben alszanak, tudatta velem Alan, de én választhatok: vagy velük alszom, vagy felvernek nekem egy sátrat. A sátrat választottam. A füves kása mellett az egyszerű élet örömeiről áradoztak, valahol rémségesen bűzlött egy klozet, rosszabb volt, mint a Messerschmitt-gyárban. A farmerkodás szépségei, a jószág gyöngédsége, az önellátás gyönyörűsége, a fűgulyásból egyes-egyedül a Heinz-ketchup volt ehető, az alvajáró lány patagónul társalgott Alannal, ez az ő belső, magán nyelve, amit senki sem ért, csak ő, közölte Alan, éppen ezért bármit mondhatsz neki, bármilyen szavakat, megérti, rögtön be is mutatta: "Esz kusztá malabhad al nekrejszol", s a lány megértette, kedves, sápadt arcát mosoly ragyogta be, halovány, alig húszéves teremtés volt, hosszú ruhában járt, amit érthetetlen, csúf, szemmel láthatóan félresikerült kabalákkal varrt tele. Az apja bankár New Yorkban, mondta Alan, de ő elhagyta, hogy velünk éljen. I enjoy this life on my farm so much! So much! Éjszaka, hajnaltájt vihar tört ki, a sátorba befolyt a víz, veszett dühös voltam. A konyhába menjek aludni? Szörnyű bűz a klozet felől. Angol vécéjük volt, de naponta csak egyszer húzzuk le, mondta Alan, kevés a víz, takarékoskodnunk kell vele. Ha vécére mennél, ne húzd le. Az erdőbe mentem. Az átnedvesedett ponyva mögött fény tűnt fel, valami kaparászás, hajnali négy óra. Are you O.K.? Alan nyájas hangja. I'm O.K., except that I'm wet. Gyere, húzódjunk be a fészerbe. Mentünk. Az istálló mellett nyitott, falusi fészer, benne nagy kupac rothadó, trágyás szalma, Alan cigarettára gyújtott, nyálasan járt ide-oda kettőnk között, a keleti látóhatárt szemléltük, ahol egy fénysugár tört át az esőn, halványkék, majd fehér csík a feketés esőfelleg alatt, napfelkelte. Olyan boldog vagyok itt, mondta Alan. Annyira boldog, hogy önző fráternek érzem magam. Mialatt Vietnamban, a munkatáborokban tömegestül halnak meg az emberek, én élvezem az életet. A csupa nyál cigaretta végigégett, rágyújtott egy másikra, a napsugarak eloltották az esőt, a trágyadombról, a szénakupacból, a rétről hajnali pára szállt fel, a klozet bűze frissen robbant bele a reggelbe, úgy rémlett, hogy telihólyagú álmot látok, egy, totál összeszart, összehugyozott, a szarásképtelenségig telerondított klotyóról, hirtelen az az érzésem támadt, mintha Alan az undor legcsekélyebb jele nélkül egy gigantikus budiban trónolna itt, mintha meditálna: Látod? Amerika! Hát nem szép? Hát nem gyönyörű ott, ahol levetkezi az idióta civilizáció burkát? Rendületlenül hiszem, hogy az amerikai idiotizmus elleni forradalom eszméje helyes, hogy ami Kubában van, az jó, és természetesen jó a vietnami vereség is. De ami utána jön - a dogmatizmus, ami később jön, hát az borzadály. És mindenki talál mentséget erre a dogmatizmusra, mindenki azt mondja, hogy ez szükségszerű következménye az amerikai elnyomás elleni harcnak. És lehet, hogy ez az igazság, így elmélkedett Alan a Nyugatnak abban a gigantikus budijában, a nap már magasan állt az égbolton, a Pear Valley-i farmerek még heroinos álmukat aludták, az istállóban kétségbeesetten bőgött a tehén, szorongva mekegett a kecske, a kismalac tanácstalanul ácsorgott az ól csukott ajtaja előtt, megpróbált bőgni, mekegni, kinyitni az ajtót, aztán csak röfögött egyet, és pajkosan a pillangót kergető két kutya után iramodott. Lehet, hogy ez az igazság, igen, Alan, attól eltekintve, hogy abban a kis országban nem volt semmiféle amerikai elnyomás, s mégis a dogmatizmus lett az úr, és kész borzadály volt, igazad van, s nem hiányoztak az akasztófák sem, te kedves, tapintatos budikirály, valahol Felső New York államban, az írónak reakciósnak kell lennie... legalább egy kicsit ellenzékinek, a farmról előtámolygott az első farmer, lófarokba kötött haja a fenekét verdeste, nyújtózkodott, ásított, meghallotta az istállóban bőgő tehenet, a trágyadombról felemelt egy összerondított dézsát, és eltűnt az istállóban. A tehén iszonyatos bőgésbe fogott, odafutott a kismalac, visított, kisvártatva előbukkant a tetőtől talpig tejjel összefröcskölt farmer, a házból, mint az alvajáró, kilépett a zsákba öltözött lány, O hare maranthula kerguethule kramvluelez...

A régi aranyozott időkkel szemben hírnevem vagy a huszadára zsugorodott - amennyiben az eladott példányok számával mérem -, ám mivel a párt határtalan bölcsességének a jóvoltából ritka gyümölcsből tiltott gyümölccsé változtam, a nyomorúságos huszadrész is elegendő ahhoz, hogy e hatalmas és hóval borított ország széltéből-hosszából összeseregeljenek a földijeim Pontiacjaikon s egyéb csodaparipáikon, beüljenek a helyi egyetem (az ország legeldugottabb és leghavasabb zugában is van belőle minimum egy) előadótermébe és meghallgassák a legfrissebb prágai pletykákat, valamint az óhazából származó kortárs cseh irodalmi művek interpretációját - mindezt az én szájamból. Pletykaforrás van elég. Diplomáciai helyekről származó értesülések is akadnak köztük, s egész tisztességes kabarét lehet összeállítani belőlük. Interpretációmban a kortárs prágai próza valamennyi alkotása kóros intelligenciazavarban szenvedő egyének produktumának tetszik. Közben két dologról is megbizonyosodom, amiket otthon nem tudatosítottam eléggé magamban: egyrészt, hogy az irodalomkritika meglehetősen könnyű s felettébb szórakoztató mesterség, s hogy mennyire igaza volt Hemingway-nek (Idefigyelj, ha nem tudsz írni, miért nem nyergelsz át a kritikára? Azt aztán írhatnál vég nélkül. Többé nem kellene gyötrődnöd, hogy nem megy az írás, hogy örökre megnémultál, hogy már nincs mondanivalód. Az emberek olvasni fogják és nagyra tartják majd...), másrészt, hogy a szigorú irodalmi cenzúra a legnagyobb nagyságot is képes átszabni a hivatalos normára. Ám normalizációs korunkban már messze túlhaladtuk az építő szellemű, csikorgó-nyikorgó cowboy-történeteket, és a megnyirbált géniuszok kisebb formátumban is ügyesen forgatják a tollat, nem pacáznak. Van némi kitekintésük a Nyugatra, ismerik a technikát, amivel - míg nem nyirbálták meg őket - a látható világ kívánalmainak reméltek eleget tenni, oly módon, hogy napvilágra hozzák az ezeralakú s egyetlen igazságot, amely ott van minden aspektusának a mélyén. Megnyirbálva, fifikásan arra használják ezt a technikát, hogy láthatatlanná tegyék azokat a trükkjeiket, melyeket a látható világgal művelnek, azért, hogy a korlátozott és egyedüli igazságnak a fennálló világi hatalom hiúságát legyezgető aspektusait hozzák napvilágra. A nagy visszaélések, tehát a wisecrackek korában élünk. Ilyen helyzetben komoly irodalmat írni azt jelenti, hogy ponyvát gyártunk, ponyvát írni, ez pedig, hogy komoly irodalmat alkotunk. Ha olyanok a viszonyok, hogy lehetetlenné teszik, hogy a szerző publikáljon... akkor csak írjon és ne publikáljon. Ha nem tud megélni anélkül, hogy publikálna, akkor mással keresse meg a kenyerét. Hemingway. Ebben a szituációban az írónak nem marad más, mint a lehetőségek szentháromsága: valamiből megélni és az íróasztalfióknak írni - gyerekkönyveket írni - ponyvát írni. Komolyan írni (ami ebben a helyzetben azt jelenti, hogy úgymond komolyan) az egyetlen haza- (és művészet-) árulás, amit egy író elkövethet.

Ilyen nemmarxleninista módon prédikálok a McMahon egyetem előadótermében összegyűlt publikumnak. Nem mindenki érti, amit mondok, ez világos számomra. Vannak, akik akkor hagyták el az országot, amikor az irodalom még nem volt fontos, mert nem volt veszélyes, mivel az állam nem olyan állam volt. Udvariasan hallgatnak, ám a szocializmus építésének és végső megsemmisítésének az érájából való abrakadabrám számukra idegen, s talán érthetetlen is. Béka-egér harcunk, amelyet azért a jogért folytatunk, hogy a nyomtatott oldalon egy férfikéz megérinthessen egy mezítelen női keblet, nem izgatja őket. Miért is izgatná? Az egész tényleg csak kabarétréfa, amit elvetélt ama kor iszonyatos akasztófa-nősténye. S amit az őrület közönséges idiotizmussá süllyesztett.

Udvariasan hallgató földijeim között elvétve ül egy-egy lány - többnyire lányok, a nők mindig jobban szerették az irodalmat, és a kivételek csak erősítik a szabályt - akit valóban izgat, hogy én mi mindent tudok azokról a dolgokról, amikről voltaképpen - szükségtelenek lévén - senkinek semmit se kéne tudnia. Például a Praga Normalisatának nevezett városról. Senkinek? Ezeknek a lányoknak szükségük van rá, hogy tudják. Én ugyanis mindent tudok arról az igazi hazáról, amit ők a szívükben hordanak, a fényről, amely csak a diktatúrákban világít, mert a demokráciákban elhomályosítja a krétapapírra nyomott magazinok csillogása. Az élet igaz áhítata, az irodalom valódi bálványozása sohasem sarjadhat ki a demokráciákban, a nemolvasás, a nemszenvedés, a nemvágyakozás, a nemtudás, a nemértés eme unalmas, ködös birodalmaiban. Le nem veszik rólam a szemüket, ezek a paradicsomból kiűzött veronikák, csak úgy falják a dubcekelőtti dicsőség és a normalizációs prostitúció kérészéletű hőseiről szóló történeteket. A paradicsom nem objektív, hanem szubjektív körülmények és viszonyok függvénye, két szentje: az idő és Epiktétosz. A zsenge kor produktuma, azé, hogy kinek mi kapcsolódik össze vele. Sóvárgó tekintettel hallgatják ezek a szép simára kefélt veronikák barátságos (nem természetem a szemrehányás, a gyűlölködés, a megvetés - ilyennek gyúrt a Mindenható) véleményemet a régi hősök új műveinek az idiotizmusáról: valaha olvasták őket (és most is olvassák: megküldetik maguknak), róluk vitáztak egy-egy pohárka Gamza, Oran vagy grúz konyak mellett a klasszikus baráti összejöveteleken, az ő műveikért álltak már pirkadatkor hosszú sorok, ami totálisan ismeretlen jelenség ezen a földrajzi szélességen, először az utcán, aztán benn a boltban, hogy aláírassák velük, a higgadt méltósággal szivarozókkal a művet - talán egy ajánlást is, ha a Mester volna olyan kedves: Veronikának hívnak - mintha nem is volna Mester. Minden Mester bukik a nőkre.

Á, nem mondom el nekik, hogy az irodalomból is kurva lesz, mert a normalizáció körülményei között minden és mindenki elkurvul, s így szolidaritásból rögtön meg is bocsátanak neki. Nem mondom meg nekik, hogy elszörnyedtem, amikor Lída Lewis interpretálta az interpretációmat. Hogy a történelmi tréning mennyire kifinomítja a prostituáltat, hogy amikor a kor viszonyai feledésbe merülnek, szűzies menyasszony képében fog feltűnni. És hogy a mű megmarad, a körülmények megváltoznak, a piszkos kezek elporladnak... Csak a mű örök. Ezt nem mondom el nekik. De lesz-e még ilyen mű? Nem mondom meg.

A kabaré után sorra odajönnek hozzám, mint annak idején ott, én is nagy szivart szívok, a higgadt méltóság fallikus szimbólumát. A hét-nyolc évvel idősebb veronikák, akik azonban még mindig ugyanolyan bájosak, azzá teszi őket a szívükben hordott haza és irodalom intenzív szeretete, amit sem széttörni, sem elvenni nem lehet. Egymás után dedikáltatják velem a már Santner asszony, a volt énekesnő műhelyéből származó könyveket, amiket saját kezűleg szedett ki a töméntelen cigaretta füstjében. De hébe-hóba egy-egy régi, még a paradicsomból való példányt is, amit magukkal hoztak ide, erre a puszta szigetre. Lapjaikra hulló, borral lecsöpögtetett, agyonolvasott kis köteteket, soha nem tárgyiasult irodalmi díjaimat. És azt mondják: Egyszer már találkoztunk Trebicben, emlékszik? Biztosan nem emlékszik. Szégyellem magam, de nem emlékszem. A szószéken álló báb feltűnő, a legcsinosabb veronika is belevész a tömegbe, eltűnik a báb szeme elől s gondolataiból - hogy aztán kösöntyűként bukkanjon fel az óceánon túl, a méhzümmögéses manitobai préri közepén, az északi gleccserek peremvidékén, a San Franciscó-i Fisherman's Wharfban, a coloradói síkságon - veronikák, az orwelli rémálmoknak, a felépített kommunizmus vigasztalan összekurvulásának mindenütt jelenvaló Mária Magdolnái... ezek a bűnös szentek...

Szentimentális gondolatok járnak tehát a fejemben, még Abraham professzor házában is, aki - prágai körök leleplező állítása szerint - egyszerre ügynöke a Gestapónak és a CIA-nak, s nyilvánvalóan a japán titkosszolgálatnak is. Valójában cincér-szakértő.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret