stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



KONRÁD GYÖRGY

A KÖZSZOLGA


Ha valami nem szeretnék lenni, hát az, ami te vagy, polgármester, mondta Kalligaro a barátjának, Tombor Antalnak. A te idődre az egész város igényt tart. Én pedig megőrülök, ha bárki is igényt tart arra a néhány órára, amíg a toll magától halad a papíron, és én a nyomában baktatok, mint paraszt a tarlón a lova és az eke után, kicsit azért nyomva-emelve az eke szarvát. Ilyenkor a családom tagjai se szólnak hozzám, érzik, hogy bura van körülöttem. Ismerőseim sem gondolják, hogy ilyenkor beállíthatnak hozzám. Telefonon sem vagyok elérhető. Nem sok olyan ügy van a földön, amelynek a kedvéért ebből a burából kimennék. Te meg odaállsz céltáblának.

Tombor Antal ismeri magából a hiú tartózkodót, aki folyton elhúzza magát, s közben egyébre sem készül, mint hogy minél nagyobb spektákulum legyen a majdani föllépése. Ismeri a filmcsináló önzés minden rögeszméjét és fortélyát. Ha éppen forgatott, vagy arra készült, a közelállóknak sem adott sokat az idejéből, fontosabb dolga volt, nem válaszolt, kitért, hűvöset fújt. Ismeri a fukar elzárkózást, a nyájas közönyt, a kicsuszamlás gimnasztikáját, ami mind azt szolgálja, hogy az a más, az ellenvalóság, a mozgókép elkészüljön. Elmegy innen valamibe, ami csak az övé. Kibocsát a fejéből, mintáz az ujjával, visz a vállán egy várost vagy egy barlangot, amely csak általa van.

Kalligaro: Te meg kilépsz a képből, és betalpalsz a városházára, mint egykor az iskolába. Én az igazolatlan vagy a hamisan igazolt órák bajnoka voltam, te meg mindig ott voltál, méghozzá sugározva, reggel nyolc óra előtt tíz perccel. Kolléga úr, új hét, új lehetőségek, fuvoláztad hétfőn reggel; ha nem te vagy az erősebb, laposra verünk ezért. A leckéd megvolt, ültél a padon, háttal a táblának, és vitted a szót. Megesett, hogy a tanár a katedrán krákog, te meg még mindig ízlelgeted a történetedet, a körülötted ülők pedig, észlelik bár a tanárt, de még nem bírják őrá átterelni a figyelmüket. Majd amikor a krákogás felerősödött, felpattantál, elnézést kértél, és ahogy az óra elindult, úgy körülbugyoláltad a figyelmeddel a tanárt, hogy fürdőzött, pancsikolt benne, a legjobb formáját adta, turbékolt neked, megvillogtatta a személyisége rejtett színárnyalatait, de amikor kicsengettek, akkor a te figyelmednek és az órának is vége szakadt.

Tombor: Nem tudom, hogy ez jó-e vagy rossz, de azért vagyok polgármester, mert szeretek az lenni. A köznapi idő az igazi közeg mindenféle csuhásnak, komédiásnak, mindenféle rendezőnek, elnöknek, családfőnek és csapatkapitánynak. Az ilyen azt szereti, amikor percenként kell dönteni, amikor nem tudjuk, hogy most ez a dobás - akár a teniszben, a pókerben - győzelem-e vagy vereség. A polgármesterség egyszerre hosszú távú stratégia és pillanatnyi rögtönzés. Mindenki szolgája vagyok. Én nem vagyok az enyém. A városé vagyok, a járókelőké és a fekvőké. Ez az igazi idő, a most. Nem az a majd egyszer, talán eljövő idő, amikor a kész művet megtekintik a fogyatkozó érdeklődők. Én többszázezres publikumnak játszom naponta. A kifejezési eszközeim olyan intézkedések, amelyek ennek a közönségnek a hasznára vagy a kárára vannak.

Kalligaro: Enyhítő körülmény, hogy némely délután egy kávéra meglátogatsz ebben a kertsarokban, s megállapítod, hogy a meggyet már leszedtük és a kajszibarack is megérik nemsokára. Hátratámasztod a fejed a kőfalnak, amikor egy távoli helyiérdekű személyvonat mozdonyának a kürtjelét meghallod. A felhő alól kilövellő fényben vízszintes mozdulatlansággal húz el a szemünk előtt a gólya, mert idén is van három fiók, és ott ül a fészkében az asszony, a férje pedig az egyöles és a kétöles patak fölé repül, a gólyaság parancsa szerint lecsapva a bölcs békára, akinek nincsen távcsöve, és már-már elbizakodott a nádasban. Három felé az órádra nézel, visszaülsz a kocsiba, vezetsz, erélyesen fölsietsz a városháza főlépcsőjén az első emeleti folyosó végéig, ahol egy előszobán át a polgármester titkárságába lépsz be, onnan a tárgyalóterembe, amelybe elő szoktál jönni, ha fogadni akarod a vendéget, de ha közelebb áll hozzád a látogató, akkor a szobádba hívod. Te abban a szobában mint egy munkaköpenyt, felhúzod magadra a polgármestert, én meg visszaülök az asztalomhoz.

Tombor: Kávéivás közben azonban feltettem neked egy pár kérdést, te meg akár egy fújtatással válaszoltál rájuk, kihasználtalak. Mert mi egyebet csinálna egy polgármester. Szünet nélkül polgári ügyeket fontolgat: kinek adjon, honnan csípjen el, mit halogasson. Igyekszem inkább egyezkedni, mint veszekedni. Most ennek a városnak lettem a bolondja. Éreztem, hogy nem lenne szabad másodszor is jelöltetni magamat, nem igazán elegáns, de már benne voltam. Innen, a kertsarokról, ebből az ízletes eseménytelenségből elképesztő az az eseményhalmaz, ami a hivatalban rám vár.

Kalligaro: Megesik, hogy beavatkozom a gyerekeim ügyeibe, ilyenkor ők is megpróbálnak behúzni a játszmáikba egymás ellen, én meg hamar rájövök, hogy jobb nekem nem beleszólni, mert ők remekül boldogulnak nélkülem is. Általában mindenki tudja a dolgát nélkülem is. Amivel persze nem mondom, hogy nincs papa, mert ha muszáj, családapa vagyok, máskor meg éppenséggel közpapa is megfelelő hangrezgetéssel, ezt a muszájt azonban utólag kétségesnek látom. A te játékodat teutánad más fogja eljátszani, másképpen persze. Akkor majd arra figyelnek, azt elemzik, azt szidják. A szerep marad, te nem maradsz. Lesz polgármester, te nem leszel az. Tehát lógjál egy cseppet, a kézitelefonodon át közöld a titkárnőddel, hogy késni fogsz, és szívjuk még el ezt a békepipát, noha nem is háborúztunk egymással, csak elmondtuk, hogy nem irigyeljük egymás életét, sőt, megvagyunk a magunkéval, csak mert még van, talán a leginkább azért.

Tombor: Elmondjam, hogy hol voltam ma már, és hogy hova megyek ma még? A vakok intézetében és a konzervatóriumban, a szemétégetőben és egy kongresszuson, a vasúti hídnál és a vásárcsarnokban, a bankárok fogadásán és a hajléktalanok menhelyén, hídavatáson és temetésen, tüntetésen és börtönben, egy összedőlt ház, egy gyanús robbanás helyszínén, a sportpályán és a városvédőknél, megyek még a kórház egyik szárnyának a felavatására, egy másik szárnyának a felszámolására, megyek megnézni a halpiac felborogatott ládáit, és a sorokban kiterített felborogatókat, megyek biztatni az aggok menhelyének a dalárdáját, átadni a százéveseknek a virágcsokrot és az ajándékcsomagot, megyek vigasztalni a pincelakókat, akiket elöntött a szennyvíz, megyek a nagy művész kiállítására és úgy fogom őt magasztalni, hogy a város többi jeles művésze ne sértődjön meg túlságosan. És ebben a lajstromban az a rémes, hogy énnekem csakugyan oda kell mennem a felsorolt helyekre, te viszont úri mozdulatlansággal szavakat sorolsz egymás mellé. Ezt csináltam én is, képeket soroltam láncba, utalásokkal és tükörpozíciókkal. Ennek vége van. Most az van, ami jön. Engedem jönni, mint az orvos: az lép be a rendelőbe, aki a várószobában ül, akinek dolga van velem. Miben segíthetek, kérem? Meghallgatom, tanácsot, eligazítást mindenesetre adhatok. Összekapcsolom az ügyfelet a legváratlanabb instanciákkal, minden ügy egy labirintus, amelybe beleveszhetek.

Kalligaro: Akkor most gyere, menjünk ki a mezőre, vagy a tölgyesen át fel a hegyre, a legtetejére, ahova mászni kell, a kis vulkanikus mélytányérba, amelyet a holddal szembenézni akarók szalmával hordtak tele, gyere a csúcsra, túl a kápolnán, túl a remete kalyibáján, gyere velem a barlangba az Irgalom Völgye fölött, ahol ősállatokat és fenyegető szörnypofákat ábrázolnak a cseppkövek, gyere a pincébe, ahol hordók sorakoznak a hegy mélyében. Csakhogy az számít, hogy ki mit hozott magával; akinek kapitány volt az apja, az maga is kapitány. Nekem is szükségem van egy megbízható polgármesterre, hát csak indulj isten hírével.

Szoktam látni Tombort, meghívókat küld, nagy ritkán el is megyek, de a határvonal közöttünk szemlélhetőbb lett. A hivatásos nem engedheti meg, hogy értelmiségi barátai átlépjenek rajta, és maguk akarják megszabni, hogy mi legyen. Van, aki egy jó filmstábot akar, együtt dolgoznak, és a végén lesz egy tekercs egy filmraktárban. Van, aki színházat akar csinálni, ő a főrendező, már a ruhatárosnőket is kicserélte, minden káromkodásról, minden gombostűről, minden kaviáros szendvicsről tud, mindenről, ami a színházban van, de hát a színház is kicsi. Tombor egy egész várost akart rendezni, nemcsak az asztalon és nemcsak a szobájában. Hetenként egyszer a városháza nagytermében, ahol a magasban ül, néha csenget, szót ad, összefoglal, áttekinti a terepet, megcsipkedi a fecsegőket, leinti a gorombákat, maga soha meg nem sértődik, és minden használható gondolatot megjegyez. A szellem előkelőségei Tombor koronaékszerei. Ott vannak a bankettjén, autóbusszal viszi őket más városokba. Csak vegyüljenek el a fogadáson és beszélgessenek. Kerekasztal köré ülteti őket, és rögzíti a beszélgetést.

Az okosjancsik nagy szamarak, ha azt hiszik, hogy elkerülhetik a csalódást. Alkalmasint elutasításban, felmondásban is fognak részesülni, és csak mérsékelten a közpénzekben. Külön érdekeink vannak, mondja Tombor, én akkor vagyok normális, ha a céljaimhoz igazítom a beszélgetést. Az a normális, ha én mondom meg, hogy mi legyen. A tanácsadók megorrolhatnak, mert néha kell, amit mondanak, néha meg nem kell. Mindenkit meghallgatok, de ha mindenkire hallgatnék, akkor megőrülnék. Nincs igazán jó döntés. Minden döntés felemás értékű, de ha egyszer utat választottam, akkor ne tipegjek össze-vissza, hanem menjek rajta előre. Meg kell győznöm az embereket az általam választott döntéssorozat helyességéről. Ha sikerül, akkor az a látszat keletkezik, hogy nem én követek másokat, hanem engem követnek mások. Engem hallgatnak, néznek, hívnak, velem akarnak beszélgetni, minden ajtón előreengednek, elhallgatnak, és csend lesz a teremben, ha megszólalok. Ez már szinte elég is lenne ahhoz, hogy förtelmes alak legyek. De ha szerénykedem, ha igyekszem őket előreengedni, és az udvariasság túlzásaiba tévedek, akkor megzavarodnak. Nekik is kell a rangsor, csak a kedvességet muszáj megkapniuk. Azt akarják, hogy legyen valaki felül, aki az ő méltóságuk megszemélyesítése, de aki meg is tudja őket dicsérni. Magasból szeretnének bizalmat és megbecsülést kapni. Ki adja át az oklevelet, a kitüntetést, az érdemrendet, a vállszalagot, ki, ha nem a polgármester, aki innen nézve első az egyenlők között, onnan nézve egyetlen. Ez az igazi színház: a város. Alapterülete száz négyzetkilométer. Ebben a szemléletileg lehatárolt egészben minden részletnek kifejező értéke van. A polgármesternek minden esőcsatornát ismernie kell, minden macska és minden varjú az ő felelősségére van bízva. Te talán nem azt akarod, hogy minél többen vegyék meg és olvassák el a könyvedet? Én meg azt akarom, hogy minél többen értsék, hogy mi zajlik a városban. Ezért az a tévéfőnök, aki nem hagyott engem szóhoz jutni, hogy egy kis kandalló melletti beszélgetésben megosszam a polgárokkal a gondjaimat, szóval az a tévéfőnök nem járt jól. Te elkötelezheted magad énmellettem, én nem kötelezhetem el magamat temelletted, mert te fürge vagy, én pedig nehézkes. Te a saját nevedben beszélsz, ezért a te kis kocsid gyors és fordulékony, én a képviselőtestület és a városháza nevében beszélek, buszvezető vagyok, lassú, nehézkesen forduló, súlyos testem van. Hiába is akarnám, nem szökkenhetek a nyomodba azzal az én súlyos testületemmel. Ha megpróbálnám, ha íróbarátaimhoz akarnék igazodni, akkor a politikustársaim kigolyóznának maguk közül. Én sokkal kevésbé vagyok szabad, mint te. Ez nem az én hibám, és nem a te erényed. Tartom magam a szakmai fegyelemhez, komolytalan lenne mindent kimondanom és elmesélnem. Ha akarod, érezd magad sapkadísznek, vagy cukrozott epernek a tortán, de ez a te részedről kicsinyes hiúság lenne. Ennél nagyvonalúbb álláspont azzal az alázattal dolgozni, amely tudomásul veszi, hogy nem vagyunk a dolognak sem a kezdete, sem a vége, talán a fénypontja sem, hogy folytatódunk a családban, a városban, a többiekben. Ha a város szertartásaiban részt veszel, akkor odaadod magadat mindazoknak, akik figyelnek rád. Része vagy egy összhatásnak, a város általunk ünnepli és fogalmazza meg magát. Ha úgy érzed, hogy nekem dolgozol, hogy az én kedvemért teszed, akkor ne csináld. Rád vannak bízva a gyámoltalanabbak.

Hallgatom Tombor Antal polgármester szónoklatát, lelkészszöveg, csak úgy duzzad a moráltól, ennek a gazember Tombornak van egy ilyen hangja is:

Hölgyeim és uraim! Ötven évvel ezelőtt, a háború utolsó évében Európában könnyű volt meghalni. Sok egészséges, épelméjű férfinak az ölés volt a mindennapos, hazafias munkája. Az áldozatok tetemes hányadát a helyi hatóságok ölték vagy ölették meg. Az egyik embernek kevesebb, a másiknak több esélye volt az erőszakos halálra, de amit ma elszörnyedve szemlélünk Boszniában vagy a kaukázusi Csecsenföldön, az akkor mondhatni az egész kontinensen normális volt. Örvendetes, hogy ma csak ez a két hegyvidék az, ahol az emberek politikára, tárgyalásra kevés erőt-időt pazarolnak, és inkább a fegyvert tartják céljaik megfelelő eszközének. Örvendetes, hogy Európában béke van, hogy utcán vagy börtönudvaron az állam emberei a törvény nevében embert nem ölhetnek. Örvendetes, hogy az emberölés itt és most gyilkosságnak minősül, és hogy a fegyveres harcot, a hatalom végső érvét, a politika, vagyis a beszéd nélkülözhetővé teszi. Vallási és világi erkölcsünk tiszteleg a NE ÖLJ parancsa előtt, és sokan keresik a nem-ölés tevékeny erkölcsét. Hogy megkíméljük egymás életét, ez csak a nélkülözhetetlen kiindulópont. Fokozati sor vezet a közönyön, az udvariasságon, a tapintaton és a tiszteleten át a segítésig, ami a szeretet udvara. A házban lakó nevének, a szeretet szónak a szánkra vétele majdnem úgy kerülendő, mint istené. A segítés szó megbízhatóbb. A segítés észlelhető valóság, és többnyire jólesik a másik embernek. A segítség akár társadalmi intézmények alakját is fölveheti, és ésszerű, nyilvános mérlegelés tárgya lehet. Mondhatjuk-e, hogy városunk igyekszik testet adni az aktív nem-ölés, vagyis a segítés erkölcsének? Ezt sem állítani, sem általánosan tagadni nem tudnám. Mindenesetre Kandor a segítést nem viszi túlzásba. A modern - talán a mindenkori - ember alapállása, kényelmes tartása az önzés, az önféltés, a hiúság, az öntetszelgés, az önsajnálat, az önkényeztetés, az önösség, az egoizmus. Ritkán tudunk valóban odafordulni a másik emberhez, és a magunk érdekéről, javáról, élvezetéről megfeledkezni. S ahogy múlnak az évtizedek, önzésünk meszes és merev lesz, begubózunk a szokásainkba, és ritkán teszünk olyasmit, amit nem szoktunk tenni, ami ablakot nyit az én zárt helyiségén. Siker, javak, pénz és hatalom, kapaszkodás törékeny ranglétrákon, személycserék kimagasló állásokban - erről esik a legtöbb szó. Mérsékelten érdekes ügyek. Van érdekesebb. A segítés az egyén transzcendenciája, a városi polgár hétköznapi újjászületése, általa a száraz növény kizöldül. A segítés a lélek legjobb orvosa. A segítő ember nem ér rá önmagáért szorongani, és nevet az önsajnálat kísértésein. A segítő ember maga ad önmagának feladatot. Mindig, mindenütt vannak elegen támogatásra, oltalomra, ápolásra, tanításra, mulattatásra szorulók. Aki az adás tehetségét kifejleszti magában, az segít a közeli vagy a távoli, az adódó és a választott környezetének élni, a terheket viselni, igazságainkat megfogalmazni. Azzal kezdi, hogy érdeklődik, kérdez, megérteni próbál, odahajol, türelmesen vár. Van oka jókedvre, nem kell attól tartania, hogy valamit elvesznek tőle, hiszen adja. Kiválaszt valakit és hozzásegíti a jóllakáshoz, az életkedvhez, a békéhez, hogy az lehessen, aki. Aki máson segít, az magán segít. Abban a városban jó élni, ahol van tapintatos segítőkészség. Tény, hogy az emberek közötti viszonyok közül a hatalmi függőséget lassan kezdik a csere viszonyai felváltani, de ez még nem az igazi. Elgondolható-e olyan kultúra, amely a hatalmi és a csereviszonyokat a maguk helyén méltányolja, de a legmagasabb helyre az egyszerű, a magától értetődő segítést teszi, amely a mindenáron kapni akaró embert éretlennek látja, és a figyelmesen adni tudó embert méltányolja a legszívesebben?

Te nem tudsz kieszelni olyan saját érdeket, mondja Tombor Kalligarónak, amely ütközne az én érdekeimmel... Mondjuk, hogy írsz egy könyvet, amely közös városunkról szól, dicsérsz, szapulsz, ördögi figurát csinálsz belőlem? Ennél jobbat nem is csinálhatnál. Parádézol? A pincédben kuksolsz? Toporzékolsz? Gyűlölködsz? Remek. Azt hiszed, létezhet egy város a gyűlölet maró fűszere nélkül? Nem volna miről beszélni! Valakinek meg kell ijeszteni a többieket, hogy félelmi szerveik ne lustuljanak el. Hogy lehetséges-e a kettős én? Ezt kérded tőlem? Miért, neked hányas éned van? Igen, kérem, lehetséges. A tapasztalat azt bizonyítja, hogy hármas, sőt négyes, horribile dictu hetes én is lehetséges. Ez körülbelül olyan kérdés, mint az, hogy lehetséges-e két nőt vagy férfit szeretni.

Persze a gyenge alakok, az érdekesnek álcázott középszerűek, de csak ők, felülkerülve jócskán megváltoznak. Megkeményednek, bizalmatlanok lesznek, hűvösség terjeng körülöttük, mindig aggódnak a tekintélyükért, amely olyan a lábuk alatt, mint valami gólyaláb, nem az övék, okkal félhetnek, hogy leesnek. A hatalomba csöppent tiszteletreméltó helyi hülyével nem viccelhetsz többé, nem cinkosod, komoly, mindig résen van, fürkész, hogy megsérted-e az intézkedéseit, hogy felismered és elterjeszted-e róla, hogy közönséges hülye. Te mondasz valamit, ő hallgat, nem akar semmit sem elhamarkodni, vigyáz a szavaira, nem kívánja megosztani veled a tárgyról a gondolatait, mindig utoljára szól hozzá a vitához, és egyetért a konszenzussal vagy a többségi állásponttal. Titkolja a gondolatait, ha vannak olyanok, mert hátha felhasználod, továbbadod őket.

Én örvendek, ha veszitek és viszitek. Nem olyan gyakran jut az embernek valami épkézláb gondolat az eszébe. Legalább híre megy városszerte, hogy végre-valahára eszembe jutott valami. A gyenge alak harcban áll, ellenfelei vannak, és nem szolgáltatja ki magát. Nekem nincs ellenfelem. Belémdöftél, te nyavalyás? De jó kis döfés volt! Mondd csak, te hogy csinálnád? És ha figyelembe veszed ezt, meg ezt, meg ezt? Ja, nem veszed? Azt játszod, hogy hülye vagy? Igaz, hülyékre is szükség van a mi kis provinciális világvárosunkban. A gyenge, lusta politikus arca a rászegeződő kameráktól megmerevedik, lárvásodik.

Amikor az elfogulatlant játssza, engem nem hagy el egy cinikus várakozás. Tudom, hogy ez csak az első kör, ez csak a bevezetés. A régi barátság hangulatába kellene visszatérnünk. De aztán előbb-utóbb kiböki, hogy mit akar. Mindig akar valamit. Valamire szeretne téged felhasználni, de ehhez előbb fel kell melegítenie a hangulatot. A neked tetsző szavak mögül hamarosan kibukkan valami kicsinyes érdek. Ez természetes: mintha a kisfiad próbálna kicsalni belőled egy új játékautót. Ezen akár mosolyoghatsz is, mint mindig, amikor az emberek úgyszólván rátérnek a lényegre.

Nekem, polgármesternek több mindenfélét kell akarnom, neked sokkal kevesebb is bőven elég. Te hízeleghetsz magadnak azzal, hogy a magadfajtára ugyan rá lehet unni, bolondnak tartani is lehetséges, de választáson megbuktatni nem lehet. Nem veszíthetsz semmilyen szavazáson, pártkritika margóra nem szoríthat, fontos bizottságokból nem eshetsz ki, mert nem is vagy bennük. Ezért nem kell óvatoskodnod, szórakozhatsz. De azért tealólad is kigördülhet a divat, és egyszer csak észreveszed, hogy már nem veszik a munkáidat. Témáknak adunk mind a ketten arcot. Miért lenne a vakond életmódja erkölcsösebb, mint például a kakasé vagy a majomé? Az odúban körmölt soraidat is a nagyközönségnek szánod. A nagy hallgatók előbb-utóbb megszólalnak, és akkor ömlik belőlük a szó. A reklámtól a filozófiáig az én próbálja elcsavarni a te fejét. Délelőtt megőrülsz, ha nem ülhetsz az asztalodhoz, odaülsz, csinálod, megnyugszol, mint az iszákos, aki megkapta a maga italát. De ha kidolgoztad magad, esetleg eszedbe jut, hogy kéne valami áthidalás az eszme és a város között, amely ugyancsak őrült a maga módján. Bárhol lenni, bármit csinálni, bárhova tartozni az elmebaj és a korlátoltság egy neme.

Barátom, Tombor Antal polgármester a feladattal kelt és feküdt, avval lélegzett. Képes volt a nyitott leveleket sorban elolvasni és kellő intézkedéssel megválaszolni. A zsebmagnójára rámondott mindenfélét, másnap megszerkesztve, gépelve ott volt a sokféle rendeltetésű szöveg, ki-mit tegyen, ki-min gondolkozzon, mi-hova kerüljön, melyik beszédhez, előszóhoz, mi a sajtóhoz, mi az irattárba. Még a tanácsüléseken és a képviselőtestület ülésein is megszokták, hogy belesuttog a markában elférő készülékbe. — Mániásnak mondták, hogy ilyen szörnyetegszerűen dolgos, hogy olyan keményen megdolgoztatja a munkatársait, hogy a várostörténészeket éppúgy igénybe veszi, mint a reklámszakembereket. Arra a néhány évre, amelyre megválasztották, az ő törvényes házastársa a város volt, amelynek ereje java részét adta, és bár erről nem szeretett beszélni, hitt abban, hogy a városnak lelke van, amelyben rejtelmesen összegeződnek a lakosok nyilvános és alattomos gondolatai, világosan látható és homályba rejtett cselekedetei, és hitt abban is, hogy ez a lélek nem közömbös ugyan a körforgalom, a hídépítés, a szennyvíztisztító és a városi könyvtár ügyei iránt, de túl van mindezeken, ott van a járókelők szája sarkán, amelyről éppúgy leolvasható az irigység, a rosszhiszeműség és a pöffeszkedés, mint a nagylelkűség, a kedvesség és az alázat, csak érteni kell a ráncok beszédéhez, a szemvillanások olvasásához, de aki tudja, hogy melyik fény milyen tartományból ered, az csak körülnéz az utcán, beáll egy kávézóba, vesz egy almát a piacon, a tudás almáját persze, és az ilyen hangulatkém megérzi, hogy ez a város törődik-e önmagával, vagy elhagyja-e magát, hívja-e, vagy inkább elkerüli az ihlet biztatását. A polgármester ezzel a lélekkel próbált társalkodni, és volt egy-két eszméje Kandor városáról, amely idén ünnepelheti az ezredik születésnapját.

Ahogy túljutott a hatvanon, a polgármester aggályosan mindent felülmúlónak érezte magában a kiengesztelődés szellemét, helybenhagyván a várost mondhatni szőröstül-bőröstül, a székesegyházzal, és a börtönnel, a fehér és a fekete piaccal, a milliárdosokkal és a nincstelenekkel, a bölcsekkel és a bolondokkal, hogy bár a rendezésnek, javításnak, igazításnak, csinosításnak rengeteg szükségét látta, így is pazar tüneménynek tartotta a várost, keletkezés és haldoklás vad halmazának, amely a maga váratlan eseményeivel sorozatosan felülmúlja a legbölcsebb, a leggazdagabb és a leghatalmasabb önkormányzat terveit is, de a városért munkálkodni még akkor is jó, ha se bölcsesség, se pénz, se hatalom, csak ezek árnyéka, még akkor is jó bemenni a városházára és tárgyalni, intézni az ügyeket, helyszíni szemlére menni zsebre tett kézzel át a hídon, vagy a piacon, ahogy jó a vízesésen kajakozni, lehet, hogy odacsap, lehet, hogy a fejünk, mint egy tojás szétloccsan egy sziklán, de az is lehet, hogy szépen leevezünk, hogy felülkerekedünk az elénk tornyosuló hullámokon, nyargalunk rajtuk, kikerüljük őket, egyszóval, amíg nem jön a következő vízesés, megbirkózunk velük, mert akár a játékautomatában, percenként jönnek a veszedelmek, csapdák, orvtámadások, most elhajolsz, most rúgsz, most csak megindulsz felé, most ölelésre tartod a karod, most megropogtatod kissé a bordáit, a kézcsontjait, és boldogságodnak adsz hangot, most hagyod beszélni, élvezze magát, hivalkodjon, fújja csak, fújja fel magát, aztán finoman odanyúlsz, amitől ez a nagy önérzet kezes bárány lesz, és még örül is annak, hogy szabad lesz neki kezes bárányként dörgölődzni és bégetni, de az is lehet, hogy a nagy bégetés közben egyszer csak hátulról rád ugrik és beléd akasztja a szarvát, kését, erre Tombornak csak egy válasza lehet, hogy akkor is figyeljen, amikor ő beszél, és az ellenfél kezéről akkor se vegye le a szemét, mikor az ellenfél szája épp a polgármesternek hízeleg.

Természetesnek kell tartania azt is, hogy mindenért hozzá fordulnak, és mindenért szidják, hogy mindenhova meghívják, és mindenféle álhírt költenek róla, hogy megírják, mégsem válik el a feleségétől, amiből csak az igaz, hogy nem válik, nem is volt szó róla, vagy azt szellőztetik, hogy megvert egy rágalmazót, amiből csak az igaz, hogy pofont ígért neki. Tudomásul kell vennie, hogy napi száz mulasztás nyomja a lelkét. Későn adatott segélyt egy kérelmezőnek, aki addigra, amíg megkapta postán a pénzt, már felkötötte magát. Nem írt alá idejében egy kilakoltatást, aminek következtében a családra ráomlott a mennyezet. Az alpolgármesterre tolja át a különféle szalagok átvágásának híradóba kívánkozó szerepét, s a sajtóértekezleten kurta vicces válaszokkal üti el a kényelmetlen kérdéseket. A város szerencsére elrendezi magát, kiigazítja a bajokat, az öngyógyító szervezet teszi a dolgát, a botrányok elülnek, a hangoskodások nevetségessé válnak, a sértett tirádákat a képviselőtestületben barátságos kifigurázással meg lehet enyhíteni. A városlakók meglehetősen gyermekesek, imádják a zajos eseményeket, a kalandos döntéseket, és örülnek, ha megdicsérik őket. Ami van, az mindig ilyen vegyes volt, és mindig ilyen vegyes marad. Tombor a tökéletlent, a kelekótyát, a gyarlót is tudja szívbeli együttérzéssel nézni, a már hámlót, a roggyantat, a használtat, a mállottat, a kopottat, az elferdültet, a gyommal benőttet, a hevenyészettet, a gányoltat, az alkalmilag megigazítottat, a kiszámíthatatlant, a félig-meddig megbízhatót, a csak lélekkel és rögtönzéssel működtethetőt, a sutát, a repedtet, a felújításra szorulót, a polgármester azon van, hogy rendbe hozzák, akarja a város csinosodását, de neki rendetlenül, csúnyán is kedves.

Az idő szebb, mint az előrejelzés, mondta Tombor, akit idegesítettek a körülötte egyhangúan búskomor ábrázatok. Tele volt a sajtó borús jóslatokkal, megvető ítéletekkel, csalódással, a dolgok azonban nem olyan rettenetesen alakulnak. Ment az ijesztgetés, a televíziós filmekben elszaporodtak a rémpofák, a horrort a gyerekek úgy fogyasztották, mint a sült krumplit. Jövendölték, hogy jönnek az őrületek, elvadulások, polgárháborúk, járványok, katasztrófák. Aki nagyobbat mondott, arra többen odafigyeltek. Versenyben riasztották a hallgatóikat a nagyotmondók. Ezt tették a próféták is, folyton a város pusztulását hirdették, ami aztán néha csakugyan bekövetkezett. Az egyéni, majd az emberiségnyi halál képzete, a föld elpusztulásának az esélye mindinkább bekerült a közbeszédbe. Persze voltak, akik segíteni is akartak a balsorsnak, és megmérgezték embertársaikat, a vízivókat, a metróutasokat, a fagylaltnyalogatókat valamilyen elképzelés indíttatására. Voltak a városban néhányan, akik szerettek volna embertársaik feneke alá pokolgépet tenni. Ha bosszantották is az apokaliptikus karrieristák, a polgármester nem tagadta, hogy a rosszindulat az őserő. A másik fölé kerülés meglepetésszerű csínyjéről sok buta alak álmodozik. Legyőzni az ellenjátékost, megsemmisíteni a rosszat, ehhez van drukker elég. A rosszra szükségünk van, ahhoz mérjük magunkat. A rosszat kinevezzük, megkeressük, ahhoz képest vagyunk jók. A rosszat fel akarjuk találni a gyerekeinkben, a házastársunkban, a legközelebbi barátunkban is. Mind igazoljuk magunkat, és megmagyarázzuk egy képzelt hallgatónak, hogy miért van nekünk, és csakis nekünk igazunk. Kell a rossz, mert anélkül nem létezhet a jó. Az ember talál végső érvet arra, hogy ha felmentést ne is, de kegyelmet okvetlenül adjon önmagának.

A többiek igazolását kétségbe kell vonnunk, mert vagy nekünk van igazunk, vagy nekik. A hozzánk közel állók vállára állva emeljük fel a fejünket az üdvösségbe. Minden aljasság - mondja Tombor, az éjszakai apokaliptikus - csak támogató érv amellett, hogy a rosszat megjelöljük, börtönbe, táborba zárni akarjuk. Ne legyen! A férges almából az ép részeket is ki kell vágni, ha érintkeznek a romlottal. Nagyvonalúan pusztítanak, és sok civilt is megölnek, csak hogy a gonosz fegyverest elkapják. Az ember nem ismer az embernél hatalmasabbat, ezért a másik ember fölött akarja bebizonyítani a hatalmát. A legjátékosabb bizonyítás az, amit a macska művel az elejtett egérrel, madárral: ízesíti a pecsenyét, és visszatartja a kegyelemharapást, mert élvezetét leli a másik rettegésében, megalázkodásában. A győztes annál vidámabb, minél kétségbeesettebb a vesztes. A bosszú eleve ott volt a szívében, csak kaput kellett nyitni neki. Bárhol meg fogja találni a céltábláját. Van rossz. A késztetés, hogy a másikat rossznak lássam, ez a rossz maga. Az egyik csak úgy tud jó lenni, ha a másikat rossznak látja. Az isteni másik arca az ördögi. Isteni a remény, hogy a magamba zártságomat, egyedülvalóságra ítélt állapotomat felülmúlhatom. Isteni a remény, hogy a bezártságból kiszabadulhatok. Be vagyok zárva az egyetlen életembe, amely halállal fog végződni. A transzcendencia annyit jelent, hogy nem vagyok egyetlen. A transzcendencia annyit jelent, hogy a másik, az én határán túli nyitva van nekem.

A polgármester nem két külön erőről beszél, hanem ugyanannak az életerőnek kettős viselkedéséről, két külön arcáról, nevéről. Az önmagát igenlő élet más életeket tagad. A másik tagadásával állítja önmagát. A másikról rúgja el magát, mint úszásnál a medence faláról. A mindenkinél jobbak vagyunk vakreménye és a mindenkinél rosszabbak vagyunk kétségbeesése között ingadozunk. Versengő fajtánk mindenféleképpen szabályozni akarja a mérkőzéseket, és ezzel együtt jár a játékszabályok megszegése. A szabálynak nem lenne értelme, ha nem lenne elkerülhetetlen a megsértése. Védekezhetünk a bűn ellen, kidobjuk az ajtón, bejön az ablakon. Elfojtjuk a bűnt a lélek egyik művelt térségén, de feltör a talajból váratlanul egy kevésbé művelt térségen. A nagy megszabadulásokat követik a nagy csalódások, mert nagy rossztól szabadulva új nagy rosszal találkozunk.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret