stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



JORGE SEMPRUN

SZÍVÉLYES ÜDVÖZLETTEL FEDERICO SANCHEZ


A fordító előszava: Valaha - egy másik életben? - Jorge Semprunt Federico Sancheznek hívták. Kommunista volt. Illegális pártmunkás. Spanyol grand, aki el akarta törölni a múltat... De már ez sincs, a háborúnak vége, Federico Sanchez, más néven Semprun, a Franco utáni Spanyolország szocialista kormányának minisztere lett.

Mi maradt a földalatti aktivistából? Hogyan szolgálhatja az egykori marxista a demokráciába oltott királyságot? Milyen emlékektől, milyen reményekből ötvöződik új személyisége? Lényegében ezeket a kérdéseket, illetve a rájuk adható válaszokat elemzi ez az 1993-as gunyoros, mélabús könyv, szinte naplószerűen, de természetesen az "emlékezés az emlékezésben" jól kimunkált sempruni módszerét is bevetve.

Megtaláljuk benne Hemingway-t, Juan Carlost, Raisza Gorbacsovát, Primo Levit és Felipe Gonzalest. Megtaláljuk szűkebb térségünk, Középkelet-Európa, s ezen belül szűkebb hazánk ma már részben bukott, részben pedig megdicsőült politikusait. Továbbá megtaláljuk benne a kétkedő regényíró emlékeit arról a századról, amelynek alkonya nem váltotta be hajnali ígéreteit. Korántsem. Federico Sanchez nincs többé. Helyette Jorge Semprun küldi nekünk szívélyes üdvözletét...


- Teljes sebességgel repülünk, gépünk rádiókapcsolata megszakadt, a reptéren, ahol le kell szállnunk, nincs világítás... Hát, így állunk!

Budapest, 1989. április 26, szerda. Grósz Károly, a magyar kommunista párt főtitkára beszél. A párt éppen szerkezetet, programot és nyelvet változtat, imigyen próbál alkalmazkodni a körülményekhez. A népek tavaszán Közép-Európát szép lassan átalakítja a demokratizálódás mély, ellenállhatatlan, társadalmi és politikai folyamata.

Másfél hónappal e hivatalos magyarországi látogatás előtt, március 9-én Felipe González meg én elhatároztuk a Moncloában, hogy a Kultuszminisztérium rendkívüli figyelemmel fogja kísérni az európai kommunista országokat, amelyek nyitottabb politikai formák irányában fejlődnek.

Ezt a folyamatot - részben szándékosan - Mihail Gorbacsov reformpolitikája indította el. A múlt században egy francia diplomata jellemezni akarta a cári Oroszország némely szabadszellemű gondolkodójának reformtörekvéseit, s azt mondta: ahhoz, hogy a végeken ne mozduljon semmi, csak meg kell piszkálni a közepét. Vagyis úgy tenni, mintha reformokat vezetnének be az Udvarban, hogy a Birodalom továbbra is rajta tarthassa a kezét Közép-Európa népein. Mihail Gorbacsov a maga részéről kénytelen volt éppen az ellenkezőjét tenni, ha tovább akart menni a reform útján. Kénytelen volt mozgásba lendíteni a végeket, Sztálin egykori birodalmát, hogy a központban, Moszkvában ki ne csússzon a hatalom a kezéből.

Ebben az általános átalakulási folyamatban a szovjet tömb némelyik országa előbbre tartott, mint a többi. Például Lengyelország és Magyarország, míg Csehszlovákia és Kelet-Németország mint a konzervativizmus meg az elnyomás erődje tartotta magát.

Többféle okkal magyarázható ez az eltérés, olyan okokkal is, amelyeket nehéz volna pontosan meghatározni, például vannak-e vagy nincsenek olyan személyiségek és csoportok, akik, illetve amelyek megtestesíthetnék és irányíthatnák a reformmozgalmat? Magyarország és Lengyelország előnye történelmi okokból kifolyólag könnyen érthető. Először is, mert e két ország 1956-ban fellázadt a külföldről importált sztálinizmus ellen. Bármi lett is a végkifejlete e népi és nemzeti felkelésnek - amelyet Magyarországon eltiportak, de amely Lengyelországban győzött, Gomulka meg Gierek idején a kommunista vezetés hajlandó volt legalább részben megújulni, hogy megtarthassa a hatalmat, és némiképp megtagadni az engedelmességet -, a széles körű társadalmi megmozdulás néhány kivételes intézkedés bevezetésére kényszerítette Moszkvát. Egy szó, mint száz, a kiontott vér és a vállalt kockázat árán a magyarok meg a lengyelek különleges helyzetet élvezhettek a birodalom zárt rendszerében.

Spanyolország, amely június végéig elnökölt az Európai Közösségben, rendkívül fontosnak tartotta, hogy ezeknek az országoknak a sorsát figyelemmel kísérje. 1989 tavaszán senki sem merte volna megjósolni, hová fejlődnek az események. Egyvalami azonban bizonyos volt. Bármilyen viszontagságok közepette, bármilyen módon, hevesen vagy békésen, de immár elkerülhetetlennek látszott a sztálini Birodalom felbomlása, s visszafordíthatatlannak a demokratizálódás folyamata. Attól függően, hogy milyen ütemben zajlik le ez a történelmi átalakulás, amely itt-ott bátortalanul és veszélyek közt folyt, másutt viszont immár féktelenül, mindenesetre előbb-utóbb várható volt, hogy a kommunista rendszer megszűnése számottevő hatással lesz az egyesült Európa szerkezetére.

Fel kellett rá készülni.

Maga Felipe González, mint kormányfő és Francisco Fernandez Ordońez, mint külügyminiszter, fogja meghatározni Spanyolország politikai irányvonalát. Márciusi beszélgetéseink során - a kilencedikin, amelyet már említettem; továbbá a kultuszminiszterek nemhivatalos Santiago de Compostela-i értekezletén, 29-én - Felipe González megállapodott velem, hogy a Kultuszminisztérium mindent megtesz ebben az ügyben, amit tud. Ezért kezdeményeztük ezt a hivatalos magyarországi utat április végére.

Magyarország ama ritka kelet-európai országok közé tartozott, amelyeket nem ismertem. Soha nem volt alkalmam oda utazni, még kevésbé ott időzni, kivéve egy rövid reptéri várakozást, még abban az időben, amikor kommunista vezető voltam. Mégis ezzel az országgal volt a legszorosabb kapcsolatom. Mondhatnám, a legbensőségesebb. Azokra a szellemi kapcsolatokra gondolok, amelyek író és olvasó közt jöhetnek létre.

Pedig csak két regényemet fordították le magyarra - a két elsőt, A nagy utazást meg Az ájulást, az utánuk következőket betiltották -, de előttem mindmáig nagyrészt rejtélyes körülmények folytán ezek a könyvek népszerűek lettek, azt talán mégsem feltételezhetjük, hogy Lukács György puszta érdeklődése miatt kedvelték meg őket annyira. Mindig Magyarországról kaptam a legizgalmasabb olvasói leveleket. Magyarországról jöttek a legigényesebb látogatók. Párizsban évente többször csengettek nálam. Ajtót nyitottam, a folyosón állt egy fiatalember vagy fiatalasszony. Tekintetükből olyan nyilvánvaló kétségbeesést olvastam ki, amelynek alapján rögtön azonosítottam őket: Budapestről jöttek. Az első, aki imigyen becsöngetett hozzám, és aki a kérlelhetetlen és gyengéd tekintetű magyar látogatók hosszú sorát megnyitotta, Szabó István filmrendező volt, a 60-as évek közepén. Filmre akarta vinni A nagy utazást.

Amióta könyveim jelennek meg, két menedékem, két vigaszom van azokban a zavart, csalódott pillanatokban, amelyekben meg kell állapítanom: viszonylag milyen korlátozott az én francia olvasóközönségem. Az egyik menedék, hogy felidézem Maurice Nadeau megállapítását Malcolm Lowryval kapcsolatban, ha nem tévedek, A vulkán alatt fordításához írt előszavában. Azt írja, hogy a könyv Franciaországban úgy fogy, ahogyan a remekművek: évente néhány száz példány. A második menedékem vagy vigaszom az volt, hogy felidéztem Magyarországot. Akárcsak Montand Luna Park című dalában, Párizsban senki voltam, Budapesten pedig valaki!

Ez be is bizonyosodott április 27-én, csütörtökön, amikor egy belvárosi könyvesboltban dedikációt szerveztek nekem. Annyi év tilalma után éppen megjelent a Ramon Mercader második halála. Az olvasók azonban a régebbi regényeket is elhozták, némelyiket megviselt állapotban, rongyosra olvasva, mivel kézről-kézre adták. És a legtöbb olvasónak volt kérdeznivalója. Vagy mesélnivalója: az egész délután ráment.

Egyszer csak, amint leírtam a dátumot A nagy utazás egyik példányát dedikálva, rádöbbentem, hogy áprilisban járunk. Hosszú évek óta először fordult elő, hogy az április hónap észrevétlenül telt el. Vagyis úgy múlt el, hogy semmi sem idézte fel buchenwaldi emlékeimet. A tábort április 11-én szabadította fel az amerikai 3. Patton sereg. Franciaországban mindig megemlékeztek a Deportáltak Napjáról, a hónap vége felé. Nagyjából a budapesti úttal egy időben. Az április hónapot mindig nehezen élem túl. Úgy értem, nehezebben, mint az év többi hónapját. Mindig kénytelen vagyok újra megélni a halál emlékét. Mi több, magányosan: a halál emlékét lehetetlen az élőkkel megosztani, bármily közel állnak hozzánk. Nem is illene próbálkozni vele.

Szóval leírtam az április 27-i dátumot, és eszembe jutott Buchenwald. Először jutott így eszembe. Hosszú évek óta először fordult elő, hogy nem jelentkezett áprilisban az a különös szorongás. Hogy nem terhelte az emlékezetemet, nem nyomasztott hétköznapi cselekedeteim közepette, nem vette el az életkedvemet, nem idézte fel halottaim arcával együtt a régi lidérceket. Arra gondoltam, talán a hatalom teszi. Talán a politikai hatalom, amely a jövő ábrándjába ringatja az embert, amely semlegesíti a halál emlékét.

A dedikálás előtti este fogadott bennünket Grósz Károly a még uralkodó párt székházában, de e párt egyeduralma napról-napra csökkent.

A helyzet gyökeresen megváltozott Magyarországon. Szabad választásokat terveztek, visszavonhatatlanul fejlődött a politikai pluralizmus, a Párt - ezúttal nagybetűvel, hogy tévedés ne essék - székháza azonban még ugyanolyan, mint az összes többi, amelyeket Kelet-Berlintől Moszkváig megismertem. Ugyanaz a bútor, ugyanaz a szertartás, ugyanazok a vizeskancsók, ugyanazok a cukorkás meg aprósüteményes tálkák, ugyanaz a merev formalizmus.

A szóhasználat azonban változott.

Pár hónappal korábban elképzelhetetlen lett volna, hogy egy főtitkár olyan szavakat használjon, mint amilyeneket Grósz Károly éppen az imént mondott ki.

- Teljes sebességgel repülünk, gépünk rádiókapcsolata megszakadt, a reptéren, ahol le kell szállnunk, nincs világítás... Hát, így állunk!

Gondoltam, Grósz elég jól összefoglalta a magyarországi helyzetet. Egy részlet kivételével, amely nem elhanyagolható: nem ismerte az úti célt. Nem tudta, melyik reptéren kell landolni. De még ha tudta volna is, még ha képes lett volna is megtervezni a repülést, az útirányt, nyilvánvaló volt, hogy nem fogják a kezében hagyni a parancsnokságot az út végéig.

Csak oda kellett figyelni Grósz Károlyra egy órán át, s az ember tudta, napjai meg vannak számlálva. Következésképpen fel kell venni a kapcsolatot az ellenzéki erőkkel, amelyek majd ki tudja mikor, de feltétlenül Magyarország élére kerülnek.

Éppen ezért mindenféle külön engedély nélkül, hivatalos látogatásaimon kívül tárgyaltam néhány demokratikus szervezet képviselőivel. 'k is teljes sebességgel haladtak, ők azonban pontosan tudták, melyik reptéren akarnak landolni, mondhatnám, kiforgatva Grósz Károly szóvirágait.

Ezeket a tárgyalásokat nem tudtam volna lebonyolítani, ha nincs a budapesti spanyol nagykövetségen Gerardo Bugallo, a ragyogó ifjú tanácsos. Rendkívül jól tájékozott lévén a kelet-európai politikai helyzetben, amelyet magyarországi megfigyelő helyéről metsző élességgel elemzett, 1989 tavaszán, fél évvel a berlini fal leomlása előtt, tőle kaptam a legpontosabb látleletet, a legtalálóbb előrejelzést az éppen összeomló kommunizmusról, s ennek előrelátható következményeiről, amelyek majd kihatnak Európára, a világra.

Természetesen fogalmam sincs, vajon ennek az éleslátásnak a nyomait őrzi-e a spanyol diplomácia levéltára, tanúsíthatják viszont a budapesti beszélgetéseinkről készült jegyzetek meg egy későbbi, hosszú levél, amelyben az ifjú tanácsos felállította nekem kelet-európai tapasztalatainak pontos mérlegét.

A demokratikus magyar ellenzék egyik csoportjával találkozván viszontláttam Konrád Györgyöt. 't 1983-ban Berlinben ismertem meg. Azon az író-találkozón, amelyre Lev Kopelevvel, Peter Schneiderrel, Hans Christoph Buch-hal és magával Konráddal együtt hívtak meg, és amelyet azért szerveztek, hogy megemlékezzünk a nácik hatalomra jutása utáni első könyvégetések 50. évfordulójáról.

Attól fogva tartottuk a kapcsolatot, mivel a magyar értelmiség iránt érzett rokonszenvem most is működésbe lépett.

1991 októberében, miután kiléptem a kormányból, meghívott a német könyvesek szövetsége, amely neki ítélte értékes évi díját, a Friedenspreist, s felkértek, méltassam Konrád Györgyöt a díj ünnepélyes átadásakor. Ez utóbbi, mint minden évben, akkor is a Frankfurti Könyvvásár idején zajlott. Az ünnepély helyszíne említésre méltó: a Paulskirche, amelyben a német alkotmányozó nemzetgyűlés az 1848-as tavaszi forradalmi mozgalom után összeült, és amelynek alkotmányozó munkája, noha befejezetlen maradt, nem érdemelte ki a fiatal Marx epés megjegyzéseit.

Az ünnepség után, a hivatalos ebéden Richard von WeizsÄcker, a Német Szövetségi Köztársaság elnöke mellé ültettek. Az ebéd nagy része alatt Hegelről meg Felipe Gonzálezről beszélt. Hegelről, mert idéztem Konrád Györgyöt méltató beszédemben. Németországban voltam, az európai történelemről, a közép-európai demokratikus átmenetről beszéltem: nem feledkezhettem meg Hegelről. Aufhebung-elméletét kritizáltam, amelyet aljasnak (németül: unselig) neveztem. Ez izgatta von WeizsÄckert, kért, fejtsem ki részletesebben, miért van bennem ilyen elemi indulat a nevezett felfogás ellen. Megpróbáltam.

Szerencsére Hegel dialektikája nem foglalt le bennünket az egész ebéd alatt. Felipe González jobban érdekelte a Szövetségi Köztársaság elnökét. Benne voltam a kormányában, mit tudok neki mondani Felipe Gonzálezről? Richard von WeizsÄckert érdekelte Európa, a szerep, amelyet Spanyolország játszhat Európában a demokratikus átalakulásban és a területi autonómiában szerzett tapasztalataival. Az a szerep, amelyet máris játszott, különösen Felipe González erős és céltudatos európai törekvésének köszönhetően. Hogyan lett ez utóbbi ilyen tagadhatatlanul európai államférfi?

Mélységes politikai hivatástudata tette azzá, mondtam a Szövetségi Köztársaság elnökének. Elemi erejű elkötelezettsége, amelynek jegyében legfőbb törekvése Spanyolország demokratikus megújítása. A demokratikus államrend, amelyet a maga törékenységében oly nagyon megcsúfolt hazánk jelenkori történelme, táplálja Felipe González európai elhivatottságát. A 20. század összes nagy spanyolja - és Felipe González vitathatatlanul közéjük tartozik - azért állt ki olyan elszántan az európai érdekekért, mert hazánkat, nagyon sokszor sikertelenül, a reform útjára szerette volna vinni, s ki akarta ragadni különc maradiságának pimasz és gyűlölködő archaizmusából.

Ez a leghelytállóbb magyarázat, válaszoltam nagy merészen Richard von WeizsÄckernek azon az 1991. októberi napon, amelyen Konrád György Friedenspreisét ünnepeltük.

Két évvel korábban végül is találkoztam Budapesten a kultuszminiszterrel. Amikor megérkeztem, a tárca gazdátlan volt, éppen ama politikai mozgolódások miatt, amelyek akkoriban az országot jellemezték. Azért mégis találkoztunk néhány vezető személyiséggel a minisztériumban. Nem volt valami izgalmas.

Az új miniszter, ez a készséges férfiú, foglalkozására nézve történész, tökéletesen tisztában volt átmeneti helyzetével.

Konrád Györggyel meg a magyar demokratikus ellenzék többi képviselőjével folytatott beszélgetéseim nyomán az az ötletem támadt, hogy ki kellene használni az Európai Közösség kultuszminisztereinek találkozóját, amely három héttel később - egész pontosan május 18-án - lesz Brüsszelben, az én elnökletemmel, s ebből az alkalomból egy politikai gesztussal támogathatnánk Lengyelországot és Magyarországot, e két közép-európai országot, amelyek a demokratizálódás nehéz útjára készültek. Gondoltam, ha a brüsszeli összejövetelre küldöttséget hívunk e két országból, csak hasznára válhat a Közösségnek. Így nyilváníthatjuk ki, hogy az Európába vezető egyetlen út a politikai demokratizálódás. Mellesleg pedig arra ösztönöznénk ezeknek az országoknak a demokratikus erőit, amelyek a jövő letéteményesei, függetlenül attól, melyik esélyes fut be, hogy legfontosabb célkitűzésük az legyen: eljussanak Európába, és lehorgonyozzanak. Úgy véltem, egész Európa stabilitása, magán a Közösségen kívül, ezen múlik.

Az új miniszter azonnal elfogadta meghívásomat. Mégpedig a felajánlott feltételekkel. Tekintettel a változó, forrongó körülményekre, elképzelhetetlennek éreztem, hogy csak a miniszter képviselje Magyarországot. Azt javasoltam neki, a küldöttségbe vegye be és hozza magával az ellenzék tekintélyes képviselőjét. Úgy vélem, Konrád György éppen megfelelő jelölt, mondtam neki.

A magyar miniszter azonnal elfogadta a brüsszeli meghívást, a mondott feltételekkel.

Április végén, miután visszatértem Madridba, ugyanezt a meghívást, ugyanezekkel a szavakkal, eljuttattam a varsói kormányhoz, javasolván, hogy küldjék el Brüsszelbe a kultuszminisztert meg a Szolidaritás képviselőjét.

Lengyelországban is elfogadták a meghívást.

Meg kell hagyni, június elejére kitűzték a szabad választásokat, amelyeknek kimenetele kétséget sem hagyott a Szolidaritás képviselőinek győzelme felől.

Legnagyobb meglepetésemre Brüsszelben merültek fel nehézségek. Állandó képviselőinknek a Közösségben, Carlos Westendorpnak és Javier Elorzának minden ügyességére és konokságára szükség volt, hogy a Tizenkettek nagyköveteinek bizottsága elfogadja javaslatomat. Minek nyúlnánk bele Közép-Európa darázsfészkébe? Minek hívjunk meg olyan országokat, amelyeknek jövője teljesen bizonytalan? Hozhat-e egyáltalán ilyen politikai döntést a kultuszminiszterek tanácsa? Minden lehetséges kifogás elhangzott, hogy ne kelljen elfogadni ezt a kevéssé szokványos kezdeményezést.

Végül javaslatomat elfogadta az állandó képviselők bizottsága, de néhány kikötéssel. Meg kell vallanom, meglehetősen übüi kikötésekkel.

Először is Lengyelország és Magyarország küldöttsége nem vehet részt, még szavazati jog nélkül sem, a kultuszminiszterek hivatalos ülésén. Ha vége az ülésnek, akkor fogadhatjuk vendégeinket. De nem abban a teremben, ahol a hivatalos ülés lezajlott. (Miféle fertőzéstől féltek? Miféle tisztaságra akartak ügyelni?) Végül - és kétségtelenül ez volt a legképtelenebb feltétel -, vendégeinket nem fogadja a Közösség tizenkét minisztere. Csak a trojka (vagyis az éppen hatályos elnökből, elődjéből és utódjából álló hármas csoport, akik ábécérendben követik egymást) fogadhatja a keleti küldötteket, és csak ők tárgyalhatnak velük.

Mindeme viszontagságok ellenére az összejövetel sikeres volt. Az Európai Közösség központjában először hallatták hangjukat azok a demokratikus erők, amelyeknek felbukkanása hamarosan felforgatja Kelet-Európa politikai térképét. Kétségtelen, hogy a kultuszminiszterek összejövetelének ürügyén, amely a Közösség többi fórumánál kisebb súlyú, alacsonyabb rangú, mégis megtettük az első lépést. Ami annál is beszédesebb volt, mivel előző nap, május 17-én, Kelet-Németország, Románia és Csehszlovákia közösen és határozottan szembeszállt a magyarországi reformfolyamattal.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret