SZELÉNYI IVÁN
MENEDZSER-KAPITALIZMUS:
a
gazdasági intézményrendszer s a társadalmi
struktúra változásai a poszt-kommunista átalakulás
során
1
E tanulmányban megkísérlem megfogalmazni, vannak-e és ha igen, mivel írhatók le az 1989 utáni Kelet-Európában kialakuló posztkommunista rendszerek megkülönböztető sajátosságai. A tanulmány célja kettős: egyrészt a poszt-kommunizmus politikai gazdaságával kapcsolatban fogalmazok néhány hipotézist, másrészt kísérletet teszek a posztkommunista társadalmak osztályszerkezetének leírására.
Fő hipotéziseim a következők:
A poszt-kommunizmus politikai gazdaságtanát
talán a legpontosabban menedzser-kapitalizmusnak nevezhetnénk.
Ez a rendszer különbözik, mind a szocialista redisztributiv
gazdaságától, mind a piaci kapitalizmus Nyugat-Európából
és Észak-Amerikából ismert formáitól.
A szocialista redisztributiv gazdaságokban a többlettermék
kisajátítását a központi tervezők
teleologikus tudásukra hivatkozva igyekeztek igazolni, míg
a piaci kapitalizmusban a kisajátítást a töke
személyes magántulajdona legitimálja. A menedzser-kapitalizmus
olyan rendszer, melyben a termelés kulcstényezővel
való rendelkezés jogát - személyes magántulajdonosok
híján - a menedzserek a technikai know-howjukra hivatkozva
igénylik a maguk számára.
Az osztályszerkezettel kapcsolatos
fő hipotézisem, hogy a poszt-kommunizmusban a kulturális
töke vált a hatalom és a kiváltságok fő
forrásává, a gazdasági töke ehhez viszonyítva
csak másodlagos, kiegészítő szerepet játszik.
A poszt-kommunizmus osztályszerkezete ilyen értelemben a
modern kapitalizmus osztályszerkezetének mintegy a tükörképe.
A poszt-kommunizmus domináns osztálya a tág értelemben
vett értelmiség, pontosabban az értelmiség
három egymáshoz szorosan kapcsolódó elitje.
A legnagyobb hatalommal az új politokraciával szoros kapcsolatot
kiépített menedzser-elit rendelkezik. Az új domináns
osztály részét alkotja, még ha másodhegedűsként
is, tehát valamelyest alárendelt szerepben, a humánértelmiség
elit: a tudományos és művész értelmiség
sztárjai és a média vezet egyéniségei.
A tulajdonos polgárságnak egyelőre meg kell elégednie
a középosztályi pozícióval.
1. Kiindulópont:
miért folyik a küzdelem
- a tulajdonért vagy a rendelkezési jogért?
Kiindulópontom David Starknak
"az átmenet elmelét" bíráló kiváló
tanulmánya
(2)
. Stark szerint már maga az "átmenet"
kifejezés is teleologikus. Ez a fogalom előfeltevésként
elfogadja azt, ami a társadalomtudománynak kutatás
tárgyává kellene tennie, nevezetesen azt a kérdést,
hogy a posztkommunista társadalmak mely cél-állapot
felé tartanak. A "tranzitologia" paradigmáján belül
dolgozó tudósok kimondva vagy kimondatlanul feltételezik,
hogy az állam szocializmus összeomlása után a
társadalmak szükségszerűen a piaci kapitalizmus
és a demokrácia Nyugat-Európából és
Észak-Amerikából ismert típusa felé
haladnak. Stark szerint helyesebb, ha a Kelet-európai társadalmi-gazdasági
változást út-függő átalakulásként
értelmezzük. E társadalmak nem "a szocializmus romjain
építik" külföldről ismert mintákat
"megvalósítva" a kapitalizmust, pontosabb ha azt mondjuk,
hogy "a szocializmus romjaiból" igyekeznek egy újfajta, működőképes
gazdasági rendszert kiépíteni.
Nincs persze kizárva, hogy
az egykori államszocialista országok között lesznek
olyanok, melyeknek sikerül közel kerülniük a Nyugat-európai
modellhez. Ezt társadalmi célnak tekinti nem csak az 1989
után hatalomra került politikai osztály, hanem a lakosság
jó része is. A mi feladatunk azonban nem annak a mérlegelése,
hogy mi a kívánatos jövő, dolgunk inkább
a már létező és működő intézmények,
a társadalmon belüli tényleges osztály- és
érdekviszonyoknak a lehető legpontosabb empirikus leírása.
Az "átmenet" teleologikus
szemlélete viszont könnyen arra vezethet bennünket, hogy
rossz kérdéseket tegyünk fel (s egy rossz kérdés,
még egy téves válasznál is kártékonyabb
lehet). Dolgozatom fontos tézise, hogy a poszt-kommunizmus elemzői
gyakran - s ez alól jómagam sem vagyok kivétel - gyakran
ha nem is irreleváns, de mégsem a legfontosabb kérdéseket
teszik fel.
Azt fontolgatom: az a kérdés,
mely annyiunkat foglalkoztatott az elmúlt évek során,
nevezetesen, hogy kikből alakul ki a jövendő tulajdonos
osztály illetve nagypolgárság, az egykori nomenklatúra
tagjaiból, avagy esetleg másokból, nem volt-e félrevezető,
nem terelte-e el figyelmünket a fontosabb problémáktól.
Szelényi Szonjával és Donald Treimannal az elmúlt
évek során egy kutatás-sorozatot irányítottam.
E kutatás-sorozat célja az volt, hogy feltérképezzük
mi lett a régi elit tagjaival, honnan verbuválódtak
az új elit tagjai. Munkánk egyik fő kérdése
az volt: konvertálható-e politikai töke gazdasági
tőketulajdonra, lesz a nagyburzsuázia az egykori nomenklatúra
tagjaiból. Önkritikusra fordítva a szót: biztos-e,
hogy ezt a kérdést állítva kutatásunk
középpontjába a legfontosabb társadalmi küzdelmeket
ismertük meg?
A politikai tőke gazdasági
tulajdonlásra való átválthatósága
egyébként kulcskérdése az úgynevezett
"piaci átalakulás elmélete" (market transition theory)
körül zajlott vitának is. Victor Nee egy 1989-ben, az
American Sociological Review-ban megjelent kulcsfontosságú
tanulmányban
(3)
azt állította, hogy a piaci
átalakulás fő haszonélvezői a "közvetlen
termelők", belőlük válnak új vállalkozók.
Elméletét egyaránt támadták Kína-szakértők
- például Andrew Walder
(4)
, Yangie Bian és
John Logan
(5)
és Kelet-Európa-kutatók. A Kelet-Európa
szakértők Nee kritikáját a legelegánsabban
Rona-Tas Ákos fogalmazta meg
(6)
. A piaci átalakulás
elméletének a kritikusai mind azt hangsúlyozzák,
hogy az egykori kommunista nomenklatúra az átalakulás
folyamatát arra használta fel, hogy önmaga váljon
az új tulajdonos osztállyá.
A Kelet-európai társadalomkutatásban
egyébként megfogalmazódott e kérdéskörrel
kapcsolatban egy igen nagy hatású elmélet, nevezetesen
a "hatalomátmentés" vagy a "politikai kapitalizmus" tézise.
Eszerint az egykori kommunista hatalmi pozíciók birtokosaiból
jön létre az új nagypolgárság. Ezt a hipotézist
kitűnő analitikus érzékkel Hankiss Elemér
(7)
és Jadwiga Staniszkis
(8)
már 1988 közepén
megfogalmazták. Ezt a megközelítést neveztem
egyes korábbi publikációmban az elit-reprodukció
elméletének
(9)
. Ez az elmélet feltételezi,
hogy a politikai elitek lényegesebb korlátok nélkül
tudják politikai apparátusban, vagy a redisztributiv gazdaságban
elfoglalt vezető pozíciójukból eredő kiváltságaikat
gazdasági magánvagyonná átalakítani.
Van aki ezt a folyamatot primitív tőkefelhalmozásnak
nevezte. Gyakran vontak párhuzamot a posztkommunista átalakulás
és a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet,
a Kelet-európai privatizáció és a kora újkori
angliai úgynevezett "bekerítési mozgalmak" között.
.
Ezek érdekes és tanulságos
analógiák. E tanulmányban viszont szeretném
megfordítani, radikálisan újragondolni kérdésfeltevésünket.
Nem elképzelhető-e, hogy a posztkommunizmus társadalmi
küzdelmeinek az igazi tétje nem is a vagyon, hanem a rendelkezési
jog? Nem követünk-e el hibát akkor, ha kizárólag,
vagy akárcsak elsősorban is a tulajdon kérdését
állítjuk elemzésünk középpontjába.
Ha ez hiba, akkor éppenséggel azért követjük
el, mert az átmenet paradigmájának a teleológiájától
vezérelve mindenütt, legalább csirájukban azokat
az intézményeket véljük felfedezni, amelyeket
a Nyugati társadalmakból ismerünk. Tudjuk a legtöbb
társadalomkutató úgy véli még a mai
kapitalizmus feltételei között is Nyugaton a tőketulajdonlás
meglehetősen koncentrált, személyes, tehát azonosítható
az egyének, vagy családok egy viszonylag szűk köre,
a nagypolgárság, mely az amerikai, vagy nyugat-európai
termelővagyon jelentős részének tulajdonosa s
ennek alapján rendelkezik azzal s ily módon messzemenően
befolyásolni képes, ha éppenséggel erre támad
kedve a legfontosabb nemzetgazdasági folyamatokat. Nem essünk-e
a teleologikus gondolkodás csapdájába ha mindenképpen
azt firtatjuk: mely mértékben alakult ki már ez az
osztály a poszt-kommunista Kelet-Európában, kikből
is verbuválódnak tagjai? Mi lenne ha megkísérelnénk
erről a problémakörről legalábbis gondolati
kísérletként radikálisan másként
töprengeni? Miért is ne tételezhetnénk fel ily
módon, hogy a poszt-kommunista átalakulás során
esetleg nem is az a lényeges kérdés, hogy ki minek
a tulajdonosa, hanem, hogy kinek sikerült megszereznie a termelés
döntő tényezőivel való rendelkezés
jogát? Nem elképzelhető-e, hogy nincs számottevő
nagypolgárság kialakulóban, a poszt-kommunista Kelet-Európa
menedzser-kapitalizmusában? A társadalom csúcsán
tehát nem nagytulajdonosok, hanem menedzserek találhatók?
Ha túl makacsul mindenképpen ott is magántulajdonosokat
keresünk, ahol talán nincsenek is, előfordulhat, hogy
kicsinyes korrupciók részleteit kutatva nem látjuk
meg a mélyebb s nagyobb mérvű társadalmi konfliktusokat.
Tudjuk, vannak példák arra, hogy X-nek, vagy Y-nak sikerült
egy pár millió dollárnyi közvagyont magántulajdonává
átvarázsolnia. A feudalizmusból a kapitalizmusba való
átmenet fogalmaival élve: találunk könnyen példákat
olyan csibészekre, akik "közföldeket bekerítettek"
s azokat saját "vadaskertjeikké" alakították
át. Legyünk azonban elővigyázatosak s éljünk
a gyanúval, hátha a kiscsirkefogók korrupciói
elterelik figyelmünket az átalakulás nagyobb társadalmi
problémáiról. Nem elképzelhető-e például,
hogy a poszt-kommunista társadalom menedzsereinek a hatalma jóval
nagyobb, mint a magánvagyonuk? Nem elképzelhető-e az,
hogy a menedzsereknek igazi érdeke, legalábbis a jelen történeti
helyzetben nem is magánvagyonuk pillanatnyilag nagy kockázattal
járó gyarapítása, ehelyett inkább hatalmukat
igyekeznek maximalizálni?
Öt ország - Bulgária,
Csehország, Magyarország, Lengyelország és
Oroszország - 3000 legnagyobb vállalatának vezérigazgatóink
egy reprezentatív mintáján országonként
600 igazgatóval folytattuk személyes interjút élettörténetükről.
Valamennyi országban 1993-ban e gazdasági csúcsvezetők
nagy része - csaknem kilencven százalékuk - már
1988-ban is menedzseri pozícióban volt, illetve olyan szakértelmiségiként
dolgozott, aki okkal számíthatott arra, hogy rövidesen
menedzseri állásba kerül. Tény ugyanakkor az
is, hogy a mai gazdasági csúcsvezetők nagyobb része
nem az 1988-as csúcsvezetők köréből került
ki. A legtöbb általunk vizsgált országban, s
Magyarországon kitüntetett mértékben, a gazdasági
vezetés csúcsain nagymérvű változások
történtek a poszt-kommunizmus első éveiben. A
korábbi szocialista mamutvállalatok egykori vezéreinek
egy jelentős része ma már - az esetek egy részében
korengedményes - nyugdíjban van, de helyükre tipikusan
olyanok léptek, akik már az államszocializmus kései
korában is döntéshozatali pozícióban voltak.
1989 sok szocialista gazdasági vezető számára
gyorsliftnek bizonyult, egy-két emeletet kihagyva a vártnál
gyorsabban került most vállalatának az élére.
Provokatívan fogalmazva: 1989 a menedzser-elit sikeres forradalma
volt, mely során e réteg, s általában a kései
államszocializmus új technokráciája győzelmet
aratott régi ellensége, a redisztributorok, az államszocializmus
uralkodó bürokratikus rendje felett. Kétségtelen,
hogy a legfelsőbb gazdasági vezetők jelentős hányada
rendelkezik - a vékonypénzű társadalomkutató
értelmiség szemében irigylésre méltóan
busásnak tűnő - magántulajdonnal. De minden jel
arra mutat, hogy ennek a magántulajdonnak a volumene ha nem a havi
fizetéséből megélni próbáló
értelmiség, hanem egy valóságos tulajdonos
polgárság eszével gondolkodunk róla inkább
szerénynek mondható. Az általunk vizsgált országok
átlagában a menedzserek többségének semmi
tulajdona nincs abban a vállalatban, melynek menedzsere s ha van
is ilyen tulajdona az az összvállalati tökének
csak egy töredékét képezi.
Próbáljuk kutatásunk
kérdéseit tehát új módon megfogalmazni.
Elképzelhetőnek tartom, hogy a poszt-kommunista társadalmi
átalakulás lényege nem az, hogy az egykori kommunista
nomenklatúrából új nagyburzsoázia lett,
hanem hogy a kései államszocializmus technokrata menedzserei
e folyamat során legyőzték ugyan az államszocializmus
redisztributorait, annak az uralkodó rendjét, de mind ez
ideig sikerült megakadályozniuk azt, hogy helyettük a
nyakukra most egy új tőketulajdonos osztály üljön.
2./ A menedzser-kapitalizmus politikai gazdaságtana
Célom, hogy egy olyan pozitív
elmélet körvonalait kezdjem el felvázolni, mely képes
leírni a posztkommunista rendszer gazdasági intézményeinek
fő jellemzőit, működési elveit. A posztkommunista
átalakulás elméletének megalkotására
tett - egyébként is csak kisszámú - eddigi
kísérletek általában negatívak, többnyire
azt írják le: mi az aminek a poszt-kommunizmus NEM tekinthető
(maga a poszt-kommunizmus kifejezés is így írja le
a jelenséget - ennek az új társadalomnak a lényege,
hogy valamikor kommunizmus volt, de ma már NEM az), illetve azt
fejtik ki, hogy ez a rendszer miért életképtelen,
miért nem valószínű, hogy önmaga újratermelésére
képes lenne. Ezt illusztrálandó az általam
legtöbbre kecsült két elméletalkotási kísérlet
ilyen értelemben vett hiányosságairól szeretnék
néhány megjegyzést tenni...
David Stark a "vegyitett-tulajdonlási"
(recombinant property) rendszerrel foglalkozó kiváló
tanulmányában
(10)
nem kevesebbet állit, minthogy
a posztkommunista rendszerben a vagyon sem magántulajdonban, sem
köztulajdonban nincs, a tényleges posztkommunista tulajdonviszonyok
e két tulajdonforma valamely keverékeként jellemezhetők.
Stark szerint a poszt-kommunizmus nem vegyesgazdaság, abban az értelemben,
hogy egyes vállalatok magán-, mások cégek viszont
köztulajdon vannak. Itt olyan vegyesgazdaságról van
szó, melyben a gazdasági egységeken belül vegyülnek
a magán és köztulajdonlás elemei. De miféle
keverékről van itt szó? Mennyi benne a magántulajdon
s mennyi a köztulajdon? Hol látható az egyik, vagy a
másik tulajdonforma? Állíthatjuk-e, hogy a "vegyítés"
eredményekét egy új "vegyület", egy a történelemből
idáig még nem ismert új tulajdonforma alakult ki?
Mennyiben tekinthető a "vegyitett-tulajdonlás" önreprodukcióra
alkalmas rendszernek, avagy mennyiben csak átmenet az államszocializmus
és a kapitalizmus között? Stark adós marad a válasszal
mindezekre a kérdésekre, elmélete nem fejti ki mi
is jellemzi a poszt-kommunista tulajdonviszonyokat, nem mond többet
annál, mint ez a tulajdon se nem magán, se nem állami,
vagy közösségi.
Michael Burawoy "kereskedelmi kapitalizmus"
elmélete jobban közelíti azt, amit én "pozitív
elméletnek" nevezek ebben a dolgozatban
(11)
. Burawoy a poszt-kommunista
gazdaság kereskedelmi kapitalizmusként történő
jellemzésével kísérletet tesz arra, hogy leírja
e rendszer új működési logikáját.
A poszt-kommunista kapitalizmust élősködő, pazarló,
felhalmozásra képtelen szisztémának tartja.
Ha ez azonban igaz a poszt-kommunizmus nem fogja magát újratermelni,
össze kell omolnia s vagy visszatér valamiféle szocialista
modellhez, vagy át kell alakulnia tőkés gazdasággá,
vagyis visszaérkeztünk a "piacgazdasági átmenet"
teleologikus elméletéhez.
E tanulmányban mint jeleztem
a poszt-kommunizmus pozitív elméletét keresem: tudunk-e
azonosítani olyan sajátos intézményeket a jelenlegi
poszt-kommunista rendszerben, melyek működőképesnek
látszanak s mik ezeknek az intézményeknek megkülönböztető
jellemzői. Ezt az elméletet egyelőre csak keresem, ezért
ebben a dolgozatban egyelőre többre vállalkozni nem tudok,
minthogy megfogalmazzak egymással lazán összefüggő,
de elméleti rendszert még nem alkotó téziseknek
egy sorát. A legfőbb téziseket, a menedzser-kapitalizmusnak
a magántulajdonon alapuló kapitalizmussal, illetve a szocialista
redisztributiv gazdasággal való összehasonlítását
az 1. táblázat tartalmazza.
1. táblázat)
A menedzser-kapitalizmus jellemzői
Társadalmi formáció
Gazdasági koordinációs mechanizmus Tulajdonviszonyok
Államszocializmus Redisztribució Állami tulajdon,
döntéshozatali hatalmat a teleologikus tudásukra hivatkozó
redisztributorok gyakorolják Menedzser-kapitalizmus Piac Diffúz
tulajdonlás, nincsenek személyes tulajdonosok, a döntéshozatali
hatalmat technikai know-how-jára hivatkozó menedzserek gyakorolják
Magántulajdonon alapuló kapitalista gazdaság Piac
Személyükben azonosítható magántulajdonosok
vannak, akik döntéshozatali jogukat vagy maguk, vagy alkalmazásukban
álló menedzsereken keresztül gyakorolják
A menedzser-kapitalizmus elvileg
önmaga újratermelésére akár alkalmasnak
is bizonyuló új intézményrendszerére
a részletesebb tételeim a következők:
Első tétel: a posztkommunista
gazdaságot diffúz tulajdonviszonyok jellemzik. Egyelőre
legalábbis nem tudjuk megnevezni azokat az egyéneket, családokat,
illetve az egyéneknek, vagy családoknak azt a csoportját
akik elegendő tőketulajdonnal rendelkeznének ahhoz,
hogy a gazdasági újratermelést tulajdonosi minőségükben
számottevő módon befolyásolni tudnák.
E sajátos, diffúz tulajdonviszonyok az egyes posztkommunista
országokban különböző módon jöttek
létre de jellegüket és társadalmi-gazdasági
következményeiket tekintve meglepően hasonlóak
egymáshoz. Különösen figyelemre méltónak
tartom azt a tényt, hogy tulajdon személytelensége
és diffúzitása - Kelet-Németország kivételével,
melyet a nyugatnémet töke sikerrel "kolonializált"
(12)
- minden egykori szocialista országban megfigyelhető.
Csehországban például
a diffúz tulajdonviszonyokat a privatizációs utalványokkal
végrehajtott magánosítás hozta létre.
E privatizációs utalványokkal üzletelő
befektetési alapok a nagyobbrészt még valamiképpen
mindig állami tulajdonban lévő bankokkal összekapcsolódva
töltik be a "tulajdonos" szerepét. Magyarországon és
Lengyelországban a magánositás radikálisan
más módszerét használták, ennek fő
formája az úgynevezett spontán privatizáció
volt, mely azonban semmivel nem került közelebb a személyes
magántulajdonlás rendszeréhez, mint a cseh szisztéma:
itt a legjellemzőbb az úgynevezett "kereszttulajdonlás":
a vállalatok tulajdonosai bankok, vagy más vállalatok,
de esetenként a vállalatok is részvényesei
a bankoknak, melyek nagyobb része viszont még mindig az államé.
A kereszttulajdonlás rendszerének kialakításának
és újratermelésében kulcs-szerepet játszik
végül az állami privatizációs ügynökség,
mely részben tulajdonosi részben rendelkezési jogokkal
bír a gazdaság jó része felett. Függetlenül
azonban attól, hogy milyen módszerrel jött létre
a menedzser-kapitalizmusra oly jellemző személytelen, diffúz
tulajdonlás valamennyi országban a tulajdonnak ez a formája
képezi a menedzseri rendelkezési hatalom anyagi bázisát,
ez biztosítja ugyanis, hogy nincs egyetlen intézmény,
jogi vagy természetes személy, aki a menedzserekkel szemben
mint tulajdonos felléphetne, őket gazdálkodásuk
természetét, hatékonyságát illetően
számon kérhetné.
Második tétel: történelmi
irónia, hogy e diffúz tulajdonviszonyok éppenséggel
privatizációnak, vagy magánosításnak
nevezett politika eredményeként jöttek létre.
A magánositás politikáját az az ideológia
igazolta, hogy a gazdaság hatékony működéséhez
személyes, azonosítható tulajdonosokat kell találni.
A magánositás ezzel szemben ha ez egyáltalán
lehetséges még a korábbinál is áttekinthetetlenebb
tulajdonviszonyokat hozott létre. A privatizáció lényege,
hogy ennek során nem a tulajdonosi jogosítványok kerültek
újraelosztásra, hanem a rendelkezési jog került
új társadalmi aktorok kezébe. A magánosításként
ismert politika nem a tulajdont, hanem a rendelkezési jogot strukturálta
újra. A menedzser réteg a privatizáció segítségével
fosztotta meg a redisztributorokat hatalmunktól de ezt sikerül
olymódon elérnie, hogy a redisztributorok helyébe
nem léptek személyes tulajdonosok. A privatizáció
egy "misnomer" , vagyis pontatlan, e fogalommal jelölt gyakorlat tartalmának
egyáltalán nem megfelelő kifejezés. Az úgynevezett
"magánositás" következtében az esetek jó
részében szó sincs arról, hogy magánszemélyek
(természetesek, vagy jogiak) kezébe került volna a köztulajdon.
Nem oldódott meg az államszocializmus tulajdonlási
vákuuma, az államszocializmus áttekinthetetlen tulajdonviszonyai
a menedzser-kapitalizmusban - legalábbis a nagyvállalati
szféra jó részében - még átláthatatlanabbá
váltak. Nem hiszem, hogy ez valamiféle "összeesküvés"
következménye lett volna. Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy
az a terv, hogy köztulajdont egy nagy akció során magántulajdonná
változtassák egyszerűen megoldhatatlan feladat volt.
A szocialista reformok még késői fázisában
is, mondjuk a nyolcvanas évek elején-közepén,
számos - vagy talán a legtöbb - közgazdász
úgy képzelte, hogy az államosítás visszafordíthatatlan
folyamat
(13)
, a legoptimálisabb esetben az államszocialista
reidsztributiv gazdaság egy olyan piaci mechanizmusok által
integrált rendszerré válik majd át, melyben
a meglévő s a piac hatása alatt hatékonyabbá
váló vállalatokat igazi új - külföldi
tőkebefektetésekből, vagy belső magánfelhalmozásból
finanszírozott - magánvállalatok egészítik
ki. Bár ugyanezek a közgazdászok szinte kivétel
nélkül a nyolcvanas évek végére megváltoztattak
a véleményüket, az állami szektor racionalizálása
és új magánberuházások serkentése,
vegyesgazdasági stratégia helyett most már a közvagyon
magánosítását jelölték meg a gazdaságpolitika
céljaként lehet, hogy a történelem a néhány
évvel korábbi álláspontjukat igazolta. Hátha
valóban a kör négyzetesítéséhez
hasonlóan megoldhatatlan feladat az államosított gazdaság
magánosítás. A némethez hasonló hatalmas
mérvű külföldi tőkebeáramlás
nélkül a privatizáció meghirdetése eltudja
pusztítatni a korábbi állami szektort - ennek empirikus
bizonyítéka a poszt-kommunista átalakulási
válság a gazdaságtörténelemben szinte
precedens deindusztrializációja - de abból nem hoz
létre személyes magántulajdonban nagyvállalatokat.
Harmadik tétel: a nyugati,
magántulajdonon alapuló kapitalista piacgazdaságokban
is megfigyelhető egy olyan tendencia, melynek során nő
azoknak a személyeknek a száma, illetve a lakosságon
belül azoknak a részaránya, akik valamennyi tőketulajdonnal
rendelkeznek. A tulajdon ilyen szétterülésének
a tulajdonos nagypolgársággal rendelkező tőkés
társadalmakban szigorú korlátai vannak, a menedzser-kapitalizmusban
viszont ezek a korlátok nem léteznek. A menedzserializmus
gondolatát Berle és Means már az 1930-as évek
legelején kifejtették s őket követően mintegy
három évtizeden keresztül sok szociológus és
közgazdász vélte úgy, hogy a modern kapitalizmusban
a személyes tulajdonlás jelentősége megszűnik
s a valóságos gazdasági hatalom a menedzserek kezébe
kerül át. Különösen az 1960-as évek közepétől
azonban egyre többen kezdték kifejezni kétségeiket
a menedzserizmus tézisével kapcsolatban. A tulajdon "szétterülése"
az elmélet racionális magvát képezte, de a
menedzserializmus elméletének kritikusai rámutattak
arra, hogy ez a szociológiai iskola alábecsüli a személyes
tulajdon változatlan jelentőségét, azt a tényt,
hogy a "szétterülés" folyamatával egyidejűleg
a tulajdon koncentrációja is folyt, vagyis bár nőtt
a tőketulajdonnal rendelkezők száma és részaránya
ezzel egyidejűleg az össztársadalmi termelőtöké
egyre nagyobb hányada egyre kisebb számú tulajdonos
kezében összpontosult. A menedzserizmus elméletének
legfőbb szociológiai gyengéje, hogy alábecsüli
a tulajdonos nagypolgárság erejét és befolyását.
Nem arról van szó, mintha az Észak-Amerikában,
vagy Nyugat-Európában a menedzserek ne törekedtek volna
hogy a hatalmat a tulajdonosoktól elragadják, ott e hatalmi
törekvésük - feltevésem szerint a tulajdonos polgárság
rendkívüli ereje miatt - meghiúsult. A posztkommunista
Kelet-Európában viszont számottevő ellenfél
nélkül a menedzserek, ha sikerül tartós szövetséget
kialakítaniuk az értelmiség más fontos elitjeivel,
hatalmi törekvéseiket megvalósíthatják.
Negyedik tétel: Feltételezem
továbbá, hogy a posztkommunista gazdaságokban a menedzsereknek
nem feltétlenül érdekük, hogy személyes
magántulajdonosokká váljanak. Kelet-Európa
gazdaságaiban túlságosan nagyok a vállalkozók
kockázatai ahhoz, hogy ésszerű legyen termelő
töke tulajdon szerezni. A nagy fokú bizonytalanság miatt
ésszerűnek tűnik, hogy a vállalkozói kockázata
nagyszámú tulajdonos között oszljon meg, s különösen
fontos, hogy e tulajdonosok között legyenek olyan állami
tulajdonban levő, vagy legalábbis valami módon az állami
költségvetési forrásokhoz valami módön
hozzáférni tudó intézmények, melyek
kudarc eseten képesek arra, hogy kihúzzák a bajból
az érintett gazdasági szervezeteket. David Stark szellemesen
azt állítja, hogy a posztkommunista privatizáció
során a terheket (adósságokat) és erőforrásokat
elválasztják egymástól. Az adósságokat
a bankok s végső soron az állami költségvetés,
vagyis az adófizetők nyakába varrják, míg
az erőforrásokat magánkézbe adják. A
menedzserekből csak az esetek kisebb részében lett
annak a cégnek, melynek a menedzsere a részleges, vagy különösképpen
többségi magántulajdonosa. Ennek egyik oka, hogy nem
rendelkeztek elegendő tökével, hogy a vállalatot
megvásárolják, de ennél talán még
fontosabb ok, hogy szívesebben hagyjak az általuk vezetett
cégek tulajdonjogát bankok, más cégek és
az alkalmazottak kezében, míg magukat tulajdonosi részesedés
helyett inkább magas fizetésekkel jutalmazzák.
Ötödik tétel: Tekintettel
a nagyfokú gazdasági bizonytalanságra ésszerűnek
tűnik, hogy a menedzserek megpróbálnak "több lábon
állni". A privatizáció során a sok menedzser
- Magyarországon éppenséggel a nagyvállalati
menedzserek többsége, mintegy kétharmada - szerzett
valamilyen magánvagyont. Minden rendelkezésünkre álló
tény szerint azonban e vezetők magán-vagyona szerény
mérvű s nagyon kevesen vannak, akik az általuk vezetett
vállalatban elegendő tulajdonosi részesedéssel
rendelkeznének ahhoz, hogy ezt a vállalatot tulajdonos-menedzserként
tudják irányítani. A nyolcvanas évek közepe,
vége óta inkább jellemző, hogy vállalatvezetők
saját nevük, feleségük, vagy más családtagjuk
neve alatt alvállalkozást hoznak létre. Ezek többnyire
apró cégek, kevés alkalmazottal és nem jelentős
tőkebefektetéssel, de hatalmas haszonnal dolgoznak. E nagy
haszon forrása, hogy a vállalatvezetés a vállalat
legprofitábilisabb tevékenységeit, rizikó mentesen,
saját alvállalkozásainak juttatja. Az azonban, hogy
egy vállalatvezető feladja menedzseri pozícióját
s főfoglalkozásként saját mini-vállalatát
igazgassa a kivételes esetnek látszik. Miért is tenné?
Miért adná fel nagy hatalommal járó, jó
jövedelmet biztosító, rizikóvállalást
tőle nem kívánó nagyvállalati menedzseri
pozícióját, hogy egy "kóceráj" tulajdonos-igazgatója
legyen nem is beszélve arról, hogy ezután honnan kapná
a jól jövedelmező alvállalkozói megrendeléseket?)
Miért is akarna valaki, akinek sikerült már az új
"uralkodó osztály" tagjává válni "kispolgárrá"
felcserélnie ezt a pozícióját? A két
szerep szimultán játszása mindenképpen előnyös.
Alvállalkozóként hasznot lát a nagyvállalatból,
melynek menedzsere, de menedzserként is haszna van abból,
hogy van magánvállalati érdekeltsége. A menedzser-kapitalizmus
sajátossága, hogy e rendszerben a gazdasági vezetői
elit szorosan összefonódik a politikai elittel, a gazdasági
technokrácia jobban függ a politikai vezetéstől,
mint a magántudajdonon alapuló kapitalista piacgazdaságokban.
A posztkommunista társadalmakban az államapparátusnak
gyakran továbbra is hatalmában áll vállalatvezetőket
kinevezni vagy leváltani, hiszen ma már többnyire indirekten,
mint direkten, de továbbra is megmaradt ezeknek a vállalatoknak
a tulajdonosa. A vállalatvezetők és a politikai elit
között különös, bizonyos értelemben kettős
patrónus-kliens viszony, kölcsönös függőség
áll fönn. A menedzserek állasukat veszíthetik,
ha összekapnak a politokráciával, a politikai elit viszont
a választásokat veszítheti el, ha úgy tűnik
fel a választópolgárok szemében, hogy a politikusok
nem tudnak kijönni a szakértő közgazdászokkal,
a technokráciával (amint ez Magyarországon 1994-ben
meg is történt). Okos hát az a menedzser aki kiépíti
a saját tulajdonában lévő magánvállalkozások
hálóját, így növeli autonómiáját
a politokráciával szemben s javítja saját tárgyalási
pozícióit is, ha netán vitába keveredne a politikai
elittel. Nagyvállalati menedzserek, akik kis, saját tulajdonban
levő alvállalkozásokkal törekszenek magasabb jövedelmekre
és nagyobb autonómiára a poszt-kommunista menedzser-kapitalizmus
talán legsajátosabb tulajdonsága. Aligha jutni egy
amerikai nagyvállalat vezetőjének az eszébe,
hogy feleségének a neve alatt fél tucat embert foglalkoztató
alvállalkozásokkal bajlódjon.
Hatodik tétel: A menedzser-kapitalizmus
uralkodó ideológiája a monetarizmus. Az új
menedzserréteg kulcsfigurája, legtipikusabb képviselője
nem az ipari vállalatvezető, hanem a pénzügyi
menedzser, a banktisztviselő, a beruházási alapok szakemberei,
a nemzetközi pénzügyi szervezetek tanácsadói.
A posztkommunista korszak fő sikertörténete a bankárok
jövedelmének és befolyásának rendkívül
gyors emelkedése. . Bankvezetők, befektetési alapok
vezetői, pénzügyminisztériumi szakértők,
az IMF és a Világbank tanácsadói, külföldi
és nemzetközi pénzügyi cégek alkalmazottai
a posztkommunista világ vezéregyéniségei, az
elit elitje. Szalai Erzsébet nemrég több mint féltucat
legnagyobb magyar bank vezető munkatársaival folytatott interjúkat,
s éves jövedelmüket 20 és 60 millió forint
körüli összegben becsülte meg. Ha még azt is
figyelembe vesszük, hogy mondjuk az amerikai bankokkal összehasonlítva
ezek milyen kis cégek s azoknál mennyivel szakszerűtlenebbül
működnek akkor elmondhatjuk, hogy vezetőik igazán
nem panaszkodhatnak arról, hogy nem fizetik meg őket rendesen.
A pénzügyi menedzserek hatalmának forrása "kulturális
tökéjük" s nem az általuk vezetett bankokban levő
tulajdonosi hányaduk. Ezek a pénzügyi tanácsadók
jó része az államszocialista korszakban gyengécske
egyetemi tanszékeken oktatott, tudományos tevékenységükkel
nem sok nemzetközi babért aratott kutatóintézetekben
vagy hatékonyságukról nem különösebben
ismert kormányhivatalokban dolgozott - mégis belőlük
lettek a posztkommunizmus főpapjai, "minden titkok tudói".
Sikerült meggyőzniük nemcsak a politokráciát,
hanem a korábban magát kritikainak vélő, vagy
máskéntgondolkodónak nevező értelmiséget
is, hogy - kétes értékű egyetemi végzettségük,
mérsékelt, a nemzetközi mércékkel ritkán,
vagy soha meg nem mért tudományos teljesítményeik
ellenére - ők valami olyan sajátos, mások számára
hozzá nem férhető tudás monopolisztikus birtokosai.
E tudásmonopólium alapján joggal tartanak igényt
arra, hogy ne politikai vitákban megmérettetve, hanem szakértelmük
alapján ők döntsenek arról miként kell/lehet
menedzselni a költségvetési hiányt, csak ők
nyilatkozhassanak autentikusan arról, hogy lehet-e tárgyalni
a nemzetközi kölcsönökről. Csak ők tudják,
hogy miként, milyen szinten kell meghatározni a valutaárfolyamokat
és a forgalomban levő pénz mennyiséget így
végső soron ők döntenek politikai kontrol nélkül
arról, hogy hol mekkora mérvű lesz a munkanélküliség,
mennyire s hol nyirbálják vissza a jóléti szolgáltatásokat,
milyen mértékben csökken a lakosság életszínvonala,
vagy várható élettartama. Ennek az új teológiának
a neve a monetarizmus. Az új menedzserréteg számára
a monetarizmusnak az a funkciója, mint amit a szocialista uralkodó
elit esetében a marxizmus-leninizmusé volt . Vannak analógiák
a monetarizmus és a marxizmus szerkezete között is. A
marxizmushoz hasonlóan a monetarizmus is holisztikus világképet
nyújt, nincs az életnek olyan szférája, amelyet
ne befolyásolna, és amelyet eszközeivel ne tudna szabályozni.
A forradalmi marxizmushoz hasonlóan egyszerű és gyors
megoldásokat kínál. A megoldások "ötszáz
napon" belül várhatók, a kommunisták forradalmának
ma a monetaristák sokkterápiája felel meg. Egyszerű
eszközökkel (költségvetési hiány csökkentése,
az inflációs ráta, valutaárfolyam és
kamatlábak megfelelő szinten való tartása) felhasználásával
- rövid, csak "átmeneti" szenvedés után - az
egész gazdaság, sőt az egész társadalom
mindjárt talpra is áll. Ilyesmi volt a marxisták forradalomvárása
is: néhány hét, vagy hónap proletárdiktatúra
után hamarosan jön a demokrácia, a gazdasági
fellendülés, megoldódnak a nemek és etnikai csoportok
közötti egyenlőtlenségek és konfliktusok...
A monetarizmus továbbá a marxizmushoz hasonlóan univerzalisztikus.
A megváltás, az emancipáció nemcsak hogy hamarosan
elérkezik, de mindenkit egyformán élvezi majd áldásos
gyümölcseit. A pénzügyi fegyelemből származó
gazdasági növekedés eredményei mindenkihez leszivárognak
majd (trickle-down... így nevezik ezt az idáig még
soha be nem következett álmot az amerikai reaganista neo-liberálisok).
Kezdetben ugyan lesznek nagy nyertesek és nagy vesztesek, hosszú
távon azonban mindenki nyertes. Ahogy a gazdagok gazdagabbak lesznek
foglalkoztatják majd egyre magasabb bérekért a szegényeket,
akik így megszűnnek szegénynek lenni, s ha marad közöttük
szegény azokról majd a jó szívükről
ismert gazdagok nagylelkű adományaikkal segítenek.
A monetarizmus - megint csak a marxizmus-leninizmushoz hasonlóan
- nemcsak az igazság egyetlen tudója. Aki tételeit
kétségbe vonja az nem csak téved, hanem egyben immorális
is. A monetaristák nemcsak okosabban ellenfeleiknél, hanem
morális fölényben is vannak velük szemben. Érdekes
e vonatkozásban a régi jó Új Baloldal és
az Új (neo-liberális) Jobboldal, más szóval
a régi Új Osztály és az új Új
Osztály közötti analógia. A mentalistás,
habitus hasonló, nem meglepő tehát, ha a személyek
között is van átfedés. Végül, s ismét
a marxizmushoz hasonlóan: a monetarizmus nemzetközi ideológia.
Ha valaki kinyitja a csapot Chicagóban, onnan ugyanaz a víz
folyik, mint Budapesten, vagy Varsóban. A gondolkodásmód
internacionális hegemóniája különösen
szilárd ás széles alapot teremt a menedzserek hatalmának.
Hetedik tétel: fennmaradhat-e
a menedzser-kapitalizmus, vagy átmeneti jelenségnek kell
tekintenünk? Erre a kérdésre persze a választ
nem tudom, de azt a feltevést mégis meg merném kockáztatni,
hogy elvileg legalábbis ez egy önreprodukcióra képes
rendszer mely akár fenn is maradhat. Az emellett szóló
legfontosabb érv, hogy a menedzsereknek, a velük szövetségben
álló politokráciának és elit értelmiségnek
érdekében áll status quo fenntartása, annak
rendszerré szilárdítása, hiszen hatalmukat
és privilégiumaikat így tudják maximalizálni.
Az alternatíva az lenne, hogy váljanak tulajdonos nagyburzsoáziává.
Ez azonban nem olyan egyszerű. Ehhez nincs elég tökéjük,
túl gyorsan meggazdagodni nem pridens dolog egy demokratikus társadalomban
s ezen túl a tulajdonosi egzisztencia még több kockázattal
is jár. A tachnikrata-politokrata-elit értelmiségi
új uralkodó osztálynak egyébként sincs
erős vetélytársa. Az egykori redisztributorok, az államszocializmus
uralkodó rendje diszkreditálódott, és - legalábbis
egyelőre - említésre méltó befolyással
rendelkező tulajdonos polgárság nem jött még
létre. A technokrata-menedzser elit azért is érdekelt
lehet az új uralmi rendszer fenntartásában, mert ez
a hatalom gyakorlásának rendkívül hatékony
formáját teremtette meg. A monetarista technokra-menedzser
hatalma ugyan nem annyira célráirányult, mint a redisztributoré
volt, de rendkívül diffúz, a monetaristák szabályozórendszerének
acélabroncsából senki sem szabadulhat.
Nyolcadik tétel: tekinthetjük-e
a menedzserizmust a kapitalizmus alternatívájának,
avagy az inkább a kapitalizmus egy másik válfaja?
E kérdést adandó válasz nyilván kapitalizmus-definíciónktól
függ. A fogalom tágabb, weberi értelemben a menedzserializmus
mivel piaci mechanizmus által integrált a kapitalizmus egy
alfajának tekintendő. A kapitalizmus egyes szűkebb,
marxi értelmezése, melya személyes magántulajdont
tekintik a tőkés termelő mód lényegének,
a posztkommunista rendszer kapitalista jellege megkérdőjelezhető.
A legpontosabb fogalom a posztkommunista társadalmi rendszerre véleményem
szerint a menedzser-kapitalizmus, ezért ezt a fogalmat használom
ebben a dolgozatban.
3. A posztkommunista társadalmak osztályszerkezete
A társadalmi struktúra elemzéséhez használt fogalmak rendszere
Mi jellemzi a menedzser-kapitalizmus
osztályszerkezetét? Hogyan változott az osztályszerkezet
az államszocializmusból a menedzser-kapitalizmusba való
átmenet során?
A Kelet-európaiak az elmúlt
fél évszázad során a társadalmi rétegződés
szokatlanul gyakori és mély változásait éltek
át. Azok a szabályok, melyek meghatározzak miként
kell "navigálnunk" társadalmi létünkben, melyek
annak a kritériumai, hogy mi van fenn, illetve lent a társadalmi
hierarchiában, milyen magatartásformák vezetnek sikerhez,
vagy kudarchoz e történelmileg rövidnek nevezhető
időszak alatt radikálisan átalakultak.
A társadalmi térben
és a társadalmi rétegződés logikájában
lezajlott változásokat Pierre Bourdieu munkája nyomán
fogalmazom meg. A társadalmi szerkezet különböző
időpontokban megfigyelhető jellemzőit keresve azt mérlegelem,
hogy mely "tőketípus" - gazdasági, társadalmi
vagy kulturális - milyen szerepet játszik annak a meghatározásában,
hogy e társadalomban kik tekinthetők pozitívan illetve
negatívan privilegizáltnak.
Bourdieu például korunk
francia társadalom szerkezetét olyan társadalmi térkent
jellemzi, melyben az egyenek helyzetét elsősorban a gazdasági
töke, azaz az anyagi javak birtoklása határozza meg.
A kulturális töke - melyet, valamelyes leegyszerűsítéssel,
az iskolázottság színvonalával mérhetünk
- és a társadalmi töke - melyet általában
a társadalmi kapcsolatok ürüsége ír le -
a gazdasági tökéhez képest másodlagos,
de azért a társadalom szerkezetét lényegesen
befolyásoló szerepet játszanak. A lehető legegyszerűbben
fogalmazva: a kulturális és társadalmi töke birtoklása
tovább tagolja a gazdasági töke által meghatározott
osztályokat. Így a ritka és a munkapiacon keresett
képesítéssel rendelkező diplomás értelmiségiek
- akiknek ugyan lehet valamennyi gazdasági tökéjük
is, de akiknek a kiváltságai főként iskolai
végzettségükből, diplomájuktól függ
- a mai Franciaországban a domináns osztály alávetett
frakcióját (angolul: dominated fraction of the dominant class)
képezik.
Ez ésszerű - szinte
már triviálisnak nevezhető - álláspont,
amennyiben feladatunk a modern tőkés társadalom szerkezetének
a vizsgálata. . Bourdieu fogalomrendszere több meglepetést
és érdekesebb eredményeket kínál, ha
társadalmak történeti-összehasonlító
vizsgálatára használjuk azt.
Az 1.. és a 2. ábrában a Kelet-európai társadalmi rendszert két időpontban írom le: 1. ábra a reform-szocializmus, a 2. ábra a posztkommunizmus szerkezetét mutatja be. Mindkét struktúra lényeges vonatkozásokban különbözik Bourdieu-nek a francia osztályviszonyokkal foglalkozó sémájától. Dolgozatom célja, hogy a 2. ábrát értelmezzem, de annak érdekében, hogy struktúraelemzésem kellőképpen dinamikus legyen szükségesnek gondolom, hogy bemutassam az 1. Ábrát, vagyis leírjam azt, mi volt a jelenlegi osztályszerkezet előzménye.
A reformszocializmus osztályszerkezete
A klasszikus - vagyis sztálini
- államszocializmus idején a hatalom és a kiváltságok
fő forrása a politikai töke birtoklása volt. A
politikai tőkéből származó privilégiumokat
a kulturális töke tulajdonlása egészítette
ki. A társadalmi hierarchia csúcsára csak az tudott
eljutni, aki belépett a pártba és minduntalan jelét
adta a politikai vezetők iránti lojalitásának.
Az államszocializmus azonban egyidejűleg "meritokratikus",
vagyis privilégiumokat elvileg a teljesítmény s különösképpen
az intellektuális teljesítmény alapján juttató
társadalom is volt. Mint ismeretes e rendszer fontos önigazoló
elve volt: "mindenkinek teljesítménye szerint" (szemben a
jövőbeni kommunizmus: "mindenkinek szükségletei
szerinti" elvével). Továbbá, mivel a lojalitás
nehezen mérhető, már a sztálini korszakban fontos
volt az iskolai végzettséget bizonyító "papiros",
a "diploma" (credential), bár az hivatali előrejutásban
és privilégiumok elnyerésében a párttagsághoz
viszonyítva ez azért a másodhegedűs szerepére
volt kárhoztatva. A politikai lojalitásuk alapján
hatalmi pozícióba került munkásszármazású
káderektől elvártak, hogy idővel megszerezzék
a megfelelő iskolai végzettséget bizonyító
papírt, az államszocializmus korai időszakában
ezt gyorstalpaló tanfolyamokkal vagy főként, esetleg
kizárólag ideológiai nevelést nyújtó
intézményekben, Marxizmus-Leninizmus esti egyetemeken lehetett
megszerezni. A jól képzett értelmiség pusztán
iskolai végzettsége révén útban volt
eleve hatalom felé vezető úton, ha azonban valóban
magas pozícióba akart kerülni, akkor általában
elvárták tőle, hogy lépjen be a pártba,
és így is bizonyítsa lojalitásának a
komolyságát.
Az 1. ábra azt igyekszik
bemutatni, hogy milyen messzemenő változások mentek
végbe azokban az államszocialista társadalmakban,
melyek a reformok utjára léptek (ennek legnyilvánvalóbb
példája az 1960-as évek utáni Magyarország
és Lengyelország, valamint az 1977 utáni Kína).
A sztálinista hatalom hanyatlásával a szocialista
uralkodó réteg két különböző,
egymást kiegészítő kompromisszumot kínált
a társadalom különböző rétegeinek. Az
egyik ilyen kompromisszum az értelmiség felé nyitott:
a poszt-sztálini korszakban a kommunista vezetés hangsúlyozta,
hogy nagyobb jelentőséget tulajdonit a korábbinál
az iskolai végzettségnek, racionalizálni szeretné
a társadalmi és gazdasági rendszert s hajlamos megosztani
a hatalmat a szakértelmiséggel. A mások kompromisszum
lényege az volt, hogy nagyobb rugalmasságit mutattak magángazdálkodással
kapcsolatban, megengedték a munkásoknak és mezőgazdasági
dolgozóknak, hogy a második gazdaságban jobb jövedelmet
szerezzenek. A nyolcvanas évek közepétől már
főfoglalkozású magántevékenység
is legálissá vált - ezt is elsősorban munkások
és parasztok vették igénybe. A reformszocializmus
korszakában tehát ugyan a politikai töke megtartotta
elsődleges fontosságát, de a kulturális töke
a korábbi korszakhoz képest felértékelődött.
Három évtized után a gazdasági töke ismét
megjelent, mint a társadalmi kiváltságok egyik forrása.
Ennek eredményeképp az értelmiség és
a nomenklatúra közötti távolság csökkent,
és egyben megjelent egy új osztály, a "szocialista
vállalkozók osztálya". A "szocialista vállalkozók"
felismerték, hogy lehet valaki sikeres társadalmilag nemcsak
úgy, hogy a hivatali ranglétrán igyekszik felfelé
kapaszkodni, hogy belép a pártba, a piac is lehet a siker
forrása.
A menedzser-kapitalizmus tézise
korábbi munkásságom "dinamikus szintéziséből"
született. 1970-es években úgy gondoltam, hogy nem elképzelhetetlen
a nomenklatúra és az értelmiség szövetsége,
akár még egy új domináns osztállyá
is szerveződhetnek. A hatvanas évek során úgy
tűnt, hogy a sztálinista bürokrácia belátta,
a hatalom megtartására csak akkor lesz módja, ha azt
megosztja az értelmiséggel, egyszerre racionalizálja
és humanizálja a szocialista társadalmi-gazdasági
intézményeket. A hatvanas évek legvégén
és a hetvenes évek elején úgy láttam
az értelmiség jó része számára
a nomenklatúrának ez az értelmiség felé
történő nyitása szimpatikus volt. A magyar, lengyel,
orosz, vagy csehszlovák értelmiség mintha kész
lett volna arra, hogy a hatalmat megossza az államszocializmus uralkodó
rendjével. Értelmiségi barátaim és kollegáim
között nem kevesen voltak akik éppenséggel lelkesedtek
azért, hogy a szocializmusnak egy szakszerű és emberarcú
változatának a kiépítésén dolgozhatnak.
A nomenklatúra, az uralkodó államszocialista rend
azonban elszabotálta a reformokat. Ahelyett, hogy hatalmat megosztotta
volna az értelmiséggel, a bürokrácia inkább
a második gazdaság fellazításával próbálta
a társadalmi feszültségeket levezetni. Korábbi
elképzeléseimmel ellentétben értelmiségi
osztály nem szerveződött, de - inkább spontán
módon mintsem tervezetten - nőtt a a "szocialista vállalkozók"
jelentősége. A nyolcvanas évek végére
a szocialista reform-társadalmakban nem az értelmiség
jutott osztályhatalomhoz, de lezajlott egy kispolgárosodási
folyamat. A hetvenes-nyolcvanas évek nagy nyertese ez az új
kispolgárság, a "szocialista vállalkozók" voltak.
Az 1. ábra fő mondandója:
a reformszocializmus idején egy összetett rétegződési
rendszer alakult ki. A bürokratikus uralkodó rend és
az értelmiség közötti társadalmi-gazdasági
távolság annak arányában csökkent, ahogyan
a kulturális töke újraértékelődött
és politikai töke veszített a jelentőségéből.
A nomenklatúra és az értelmiség azonban nem
olvadt össze új domináns osztállyá, ehelyett
a gazdasági töke vált a társadalmi előrehaladás
új alternatív, bár továbbra is csak másodlagos,
nem meghatározó, forrásává. A gazdasági
töke felértékelődésének kezdeti
kedvezményezettjei főként a második gazdaságba
bekapcsolódó mezőgazdasági munkások és
az ipari munkások voltak.
Bürokratikus uralkodó rend
1. ábra
Társadalmi terek a reformszocializmusban.
Politikai töke
+++
Kulturális tőke
+++
Értelmiség Szocialista vállalkozók
Gazdasági tőke
Gazdasági tőke
+++ _ _ _
Tisztviselők
Ipari munkások
Paraszt- munkás
Politikai töke Kulturális töke
_ _ _ _ _ _
A posztkommunista társadalom osztályszerkezete.
A 2. ábra az 1989 utáni
társadalmi változásokat mutatja be. Fő tézisem,
hogy a posztkommunista társadalom olyan társadalmi rendszerként
irható le, melyben a hatalom és kiváltság legfőbb
forrása a kulturális töke birtoklása, bár
ezúttal hatalomhoz és magas jövedelemhez hozzá
lehet jutni társadalmi, vagy gazdasági töke révén
is. Amikor e vonatkozásban társadalmi tőkéről
írok, akkor nem az államszocializmusból ismert politikai
tökére gondolok: a posztkommunizmusban a pártagsággal
mérhető politikai töke akár még hátrányt
is jelenthet, hacsak az nem de-institucionalizálódott személyes
kapcsolatok (social networks) rendszerévé. Gyorsan nő
a gazdasági töke jelentősége is, bár egyelőre
még nem vetekedhet a kulturális töke fontosságával.
E tanulmány talán
legprovokatívabb megállapítása, hogy a posztkommunista
menedzser-kapitalizmusban egy új társadalmi osztály
van születőben, mely elsősorban kulturális töke
birtoklásából meríti hatalmát és
privilégiumait. Ennek az osztálynak a magvát két
csoport alkotja: a techokrácia/menedzseri réteg és
a politokráciai. Bourdieu fogalomrendszerével élve
ők alkotják "a domináns osztály domináns
frakcióját".
E két csoport hasonlít
egymáshoz relatív hatalmának mértékét
illetően. Az új politokracia talán nagyobb arányban
rendelkezik a poszt-kommunizmus fő tőkéjével:
a kulturális tökével. A posztkommunista politika egyik
sajátossága éppen az, hogy a politikai elit történelmileg
mindeddig páratlan mértekben verbuválódik a
legmagasabban képzett értelmiség köréből,
s nemcsak olyan szakértelmiségiek kerülnek politikai
hatalomba, mint jogászok, közgazdászok és mérnökök
- a politikai és államigazgatási hivatalokat más
demokratikus országokban is gyakran betöltő szakemberek
- hanem humánértelmiségiek is bekerülnek a parlamentbe
s kapnak miniszteriális állásokat. Történészek,
szociológusok, filozófusok és drámaírók
több szerepet kapnak a politika színpadán, mint bármilyen
más demokratikus rendszerben.
Az új domináns osztály
legerősebb rétege azonban a technokratikus és menedzser-elit.
A menedzserek egyrészt kulturális töke birtokosai, de
ezt túlmenően a posztkommunista kulturális töke
legértékesebb elemét, a monetáris tudást
birtokolják kizárólagos joggal. A menedzser-elit ezen
túlmenően több lábon is áll, mint a politokracia.
Bár hatalmának nem ez a fő forrása, mégsem
lebecsülendő, hogy számottevő gazdasági
vagyonnal is rendelkezik. A technokrata és menedzser réteg
továbbá általában sikerrel alakította
át egykori politikai tökéjét társadalmi
tökévé, ezzel olyan kapcsolathálózatot
tudott kialakítani, mely a posztkommunizmus körülményei
között rendkívül fontos ahhoz, hogy valaki dolgait
hatékonyan intézni tudja. A technokrácia úgy
élvezi a posztkommunizmust, mint hal a vizet - ez a társadalom
az övé: ez menedzser-kapitalizmus. A politokracia bár
a társadalmi-gazdasági változás irányának
és dinamikájának kijelölésében
kulcsszerepet játszott, mégis bizonytalanul, sőt: kényelmetlenül
érzi magát új helyzetében. A politokracia tagjai
még mindig töprengened: valóban politikával akarnak-e
foglalkozni, vagy jobban éreznék magukat, ha visszatérnének
igazi foglalkozásukhoz, s mint egyetemi oktatok, írók
vagy kutatók ismét "igazi értelmiségiek" lehetnének...
A technokrácia és
a politokrácia közötti viszonyt inkább békés
együttélés, a hatalommegosztás s nem a versengés,
vagy rivalizálás jellemzi. A győztes technokrácia
átengedi a politikai hatalmat a politokracianak, míg az új
politikai elit nem képes vagy nem is akar versenyezni a menedzserek
gazdasági hatalmával.
Szalai Erzsébet volt az első
társadalomkutató, aki a kései reformszocializmus szocio-politikai
dinamikáját a régi elit - melyen ő az általam
nomenklatúrának, vagy uralkodó rendnek nevezett csoportot
értette - és az új elit - ez az én terminológiámban
technokrata-menedzser réteg - közötti harcként
írta le. Szalai szerint az új elitnek viszonylag késön
sikerült győzelmet aratnia a régi fölött. Magyarországon
ez 1989 februárja körül következett be. Szalai egyébként
úgy képzelte, hogy ez a győzelem tiszavirág
életű volt: az új elit ahelyett, hogy konszolidálhatta
volna a hatalmát már 1990-ben vereséget szenvedett
egy új politikai osztálytól. Szalai elemzését
nagyon meggyőzőnek találtam s találom ma is.
Csupán annyit tennék hozzá elméletéhez,
hogy az új politokrácia - bár valóbán
kísérletet tett arra, hogy háttérbe szorítsa
az új technokráciát s helyébe saját
klienseit ültesse - végső soron vereséget szenvedett.
Az új politokrácia - lett légyen az akar baloldali-liberális,
akár jobboldali, hazafias-keresztény orientációjú
- és a menedzser-technokrácia közötti viszony nem
volt mentes a kölcsönös gyanakvásoktól. Ez
annál is érthetőbb, hiszen az 1990 körül
hatalomra került politika elit nagy része kommunista-ellenes
egyénekből állt, akik a technokratákat és
a menedzsereket kommunistáknak, vagy legjobb esetben is a kommunista
rezsim társutasainak vagy kollaboránsainak láttak.
A politokraciának azonban hamarosan meg kellett tanulnia, hogyan
kell és lehet együtt élni ezzel a réteggel A
magyar jobboldali hazafias-keresztény kormány a lengyel és
a cseh posztkommunista rezsimnél is inkább törekedett
arra, hogy elmozdítsa a helyéből a korábbi gazdasági
elitet és saját klienseit helyezze gazdasági vezető
pozíciókba. Magyarországon tehát 1993-ban az
1988-as gazdasági csúcsvezetőknek már mintegy
a fele nyugdíjállományban volt - a nyugdíjaztatás
mértéke Csehországban, vagy Lengyelországban
lényegesen kisebb mérvű volt. Az MDF kormány
1994-ben megalázó választási vereséget
szenvedett, nem kis részt azért, mert a választópolgárok
a kormányzatot inkompetensek, pökhendinek vélte s jobbnak
látták, ha korábbi, kommunista "szakértőket"
hozzák vissza a kormányba...
A menedzser-elit uralmának
a legitimálásához azonban az, hogy sikerült végre
jó viszonyt kialakítania a politokráciával
még nem elegendő. További szövetségesekre
van szüksége. Ismét Bourdieu terminológiáját
használva: az új domináns osztály csak akkor
képes uralmát megszilárdítani, ha kiépít
egy magának alárendelt franciót osztályán
(ismét angolul fogalmazva: dominated fraction within the dominant
class) belül, ha sikerül megnyernie az egyetemi oktatókat,
társadalomtudósokat, művészeket és -
talán legfontosabbként - a mediakraciat, vagyis a tömeghírközlés
hercegeit és báróit.
A humánértelmiségnek
az új hatalmi szerkezetbe való beilleszkedését
egy a poszt-kommunizmusra olyannyira jellemző intézménytípus
szolgálja: nevezetesen az alapítványok. Az alapítványok
gomba szaporodtak az államszocializmus felbomlását
követően. Az alapítványok egy fontos funkciója
az volt, hogy a redisztributiv rendszer4 széthullásakor az
állami költségvetésből korábban
oktatási, tudományos kutatási és kulturális
célokra költött összegeket "kimentsék" olyan
kvázi magán-alapokba, melyeket nem érinthetnek a költségvetési
megszorítások. A közpénzekből így
létrehozott alapítványok kuratóriumi tagságát
- s vele a felsőoktatás, tudományos kutatás,
média, kultúra ügyei feletti döntési jogokat
- a mindenkori kormányzat értelmiségi klienseinek
juttatták. Így történhetett, hogy az új
domináns osztály - miközben szavakban el volt kötelezve
a pénzügyi restrikció politikája iránt
- vizet prédikált, miközben továbbra is bort
ivott. Nyirbálta a költségvetési kiadásokat,
de önmagát és klienseit továbbra busásan
ellátta magán-köz alapítványaikból.
A politikus-filozófus Tamás Gáspár Miklós
szellemesen írta valahol: míg nyugaton az alapítványok
célja az, hogy nagylelkű magánosok vagyonukat közcélokra
használják fel, a posztkommunizmusban a cél az, hogy
alapítványok létrehozásával önző
egyének a közvagyont magáncélokra használják.
Hiba lenne ez esetben is, ha túlhangsúlyoznánk a korrupció
jelentőségét. Bár nem nehéz példát
találni arra, hogy egy alapítvány kuratóriuma
mértéktelen anyagi javakkal jutalmazza meg önmagát
vagy klienseit, ebben is inkább a kiscsirkefogók aránylag
nem különösebben káros zsiványságát
látnám csak. Az alapítványok létrehozásának,
a bennünk való tevékenységnek a valódi
tétje a hatalom. A posztkommunista kultúrát, tudományt,
felsőoktatást egyfajta "alapítványokrácia"
uralja. A tudományos és kulturális hatalmat az alapítványok
kuratóriumát alkotó elit-értelmiségiek
sajátították ki. Míg Nyugaton az az alapítványok
kuratóriumi tagjai leginkább üzletemberekből,
közéleti személyiségekből kerülnek
ki addig a posztkommunista alapítványok kuratóriumába
egyetemi oktatókat, regényírókat, filmrendezőket
és zongoraművészeket nevez ki a kormányzat aki
az alapítványok működési költségeinek
jó részét egyébként is olyan vagy olyan
módon fedezi... A kulturfinanszirozás vezető pozícióiban
egy szűk körhöz tartozó értelmiségiek
nevét találjuk újra és újra. Nyugaton
az igazgatósági tagságoknak az ilyen összefonódása,
az "interlocking directoratres" rendszere nem ismeretlen, de ott a szereplők
üzletemberek és vagyonos polgárok. A kormányszervek
által létrehozott közalapítványok mellett
meglepően nagy szerepet játszanak a posztkommunista országokban
a pénzintézetek által létrehozott alapítványok
is. Úgy tűnik, a bankok és a pénzügyi menedzserek
az adóprés réseit keresve hozzák létre
a kultúrát s nem ritkán a médiát támogató
alapítványaikat. Nehéz nem élni azzal a gyanúval,
hogy e mögött létezik egy átfogóbb terv,
melynek célja az ideológiateremtő értelmiség
és mindenek előtt a média cárjainak a megnyerése.
A humánértelmiség
elit minden jel jól érzi magát a menedzser-kapitalizmus
rendszerében. Marcuse úgy vélte, hogy a kései
kapitalizmusban elvész az emberi gondolkodás kritikai dimenziója.
A frankfurti iskola gondolkodói úgy vélték,
hogy a társadalmi gondolkodás "két-dimenziós",
egyik dimenziója "pozitív", "igenlő", azt érti
meg, hogy miért kell a világnak olyannak lennie, mint amilyen,
másik dimenziója viszont "kritikai", arról szóló
reflekció, hogy miként lehetne világunk más,
mint amilyen. Marcuse - egyébként Lukácsot és
a lukácsi marxizmus hagyományait követve - úgy
képzelte, hogy a tömegfogyasztói társadalomban
gondolkodásunknak már csak a "pozitív" komponense
marad fenn. Marcuse elemzésének van igazság magva,
de sokszorosan igaznak tűnik diagnózisa a posztkommunizmus
körülményeire. A posztkommunista átalakulás
legelkedvetlenítőbb következménye a kritikai gondolkodás
leépülése, amit azzal magyaráznék, hogy
az új domináns osztály könnyedén kooptálta
a posztkommunista ethosba az elitértelmiséget.
Alvin Gouldner úgy vélte
az értelmiségből egy Új Osztály szerveződik,
mert a "kritikai gondolkodás diskurzusával" a modern értelmiség
sikeresen aláássa a tekintély minden más formáját,
így a magántulajdonon alapuló uralmat is. A posztkommunista
fejlődés paradoxonja, ha itt az értelmiség hatalmi
pozícióba került, akkor hatalmáért éppenséggel
a "kritikai beszéd nyelvének" a feladásával
kellett fizetnie.
Amennyiben a poszt-kommunizmus a
szocializmusból a kapitalizmusba vezető átmenetet jelenti,
akkor az ily módon jelenleg születő rendszer egy igen
különös alfaja a kapitalizmusnak. Amint a 2. ábra
mutatja, a menedzser- kapitalizmusban a vagyon nem elég ahhoz, hogy
valaki a társadalmi hierarchia csúcsára jusson. Van
ugyan egy kialakulóban levő tulajdonos polgárság,
de ennek tagjai egyelőre a társadalmi tér középmezején
helyezkednek el A most formálódó tulajdonos osztály
inkább nevezhető polgári középosztálynak,
vagy kispolgárságnak, mint mint nagyburzsoáziának.
Eric Hanley mutatta ki, hogy a posztkommunista
átalakulás során két különböző
társadalmi osztály szerveződik: az egyik a nagyvállalati
vezetőkből kerül ki, a másik pedig a kisvállalkozókból.
Hanley kimutatta, hogy e két osztály kialakulását
egészen eltérő szociológiai törvények
szabályozzák. A nagyvállalkozói világ
kulcsfigurái általában már az államszocializmus
idején hatalmi helyzetben voltak. Jórészük felsőfokú
iskolai végzettséggel rendelkezik s 1989 előtt párttag
volt. Jórészük munkás- vagy parasztcsaládból
származó elsőgenerációs műszaki
értelmiségi. A kisvállalkozók köréből
nehéz átkerülni a nagyvállalkozók osztályába.
Még olyan országokban is, mint Magyarország, vagy
Lengyelország, ahol tehát nagymérvű volt 1989
előtt is a magánvállalkozás az 1993-as legnagyobb
vállalatok vezetőinek kevesebb, mint 2 százaléka
volt már magánvállalkozó 1988-ban.
Ebben a két országban
egyébként az egykori párttagság negatívan
befolyásolja a kisvállalkozóvá válás
esélyeit. Ellentétben a nagyvállalkozói rekrutáció
szabályaival a kisvállalkozóvá válás
legfontosabb kritériuma éppenséggel az, hogy a vállalkozó
már 1989 előtt részt vett a második gazdaságban.
Ezek a kisvállalkozások egyébként valóban
nagyon kicsik. Csehországban, Lengyelországban és
Magyarországon 1993-ban a felnőtt lakosságnak alig
több mint tíz százaléka volt magánvállalkozó.
Körülbelül ezek a fele alkalmazott munkásokat, de
az alkalmazottak száma általában szerény, Magyarországon
és Lengyelországban átlagosan két, Csehországban
átlagosan négy fő dolgozott a magánvállalkozók
alkalmazottaiként.
A kisvállalkozások
egyre inkább sokrétű jelenséggé válnak.
A reform-szocializmusban meg a legkisebb, részmunkaidőben
működő magánvállalkozás is tisztes
jövedelmet biztosított. A menedzser-kapitalizmusban a kisvállalkozásoknak
valós versenytársaik vannak és valódi piaci
viselkedésmódokat kell elsajátítaniuk. Sok
olyan vállalkozó, aki a reformszocializmus alatt jól
boldogult, ma komoly nehézségekkel néz szembe. Ez
a mezőgazdaságban a legnyilvánvalóbb. Ott a
piacgazdaságra való áttérés nyomán
a mezőgazdasági termelőknek meg kellett tanulniuk, hogy
többé nem a hiánygazdaság körülményei
között dolgoznak, hanem éppenséggel egy túltermeléssel
küszködő piac feltételei között kell boldogulniuk.
Ilyen körülmények között csak a nagy és
hatékony mezőgazdasági vállalkozásoknak
van esélyük a túlélésre. A kis magánparcellákon
nem kifizetődő piacra termelni. Az 1. és 2.ábrában
megpróbáltam érzékeltetni a mezőgazdasági
dolgozók és parasztok helyzetének változásait
1989 után. A hetvenes és kora nyolcvanas évek konjunktúrája
elmúltával, a posztkommunizmus idején a mezőgazdasági
munkások a társadalmi hierarchia alja felé csúsznak.
Magyarországon, és kisebb mértékben Lengyelországban
vannak jelek arra, hogy a kisvállalkozók egy része
nagyon szerény jövedelemre tesz szert. Más piacgazdaságokhoz
hasonlóan a menedzser-kapitalizmusban is az apró családi
üzemek már csak "túlélési stratégiát"
jelentenek, a munkanélküliség elöl menekülnek
sokan ebbe a szektorba s akár szegényebbek is mint a legszegényebbek.
Van a kisvállalkozóknak
egy rétege - különösen a tercier szektorban - amely
sikeresen működik, növekszik és magas jövedelemre
tesz szert... Az 1. és 2. ábra legváratlanabb hipotézise,
a rendszerváltás igazi nagy nyertese a menedzser-réteg,
míg azok a vállalkozok, akik már 1989 előtt
indultak kevés kivételtől eltekintve éppen csak
hogy boldogulnak és örülhetnek ha sikerült felverekedniük
magukat a társadalmi rétegződési rendszer középmezőnyébe.
A hatvanas évek végén, hetvenes évek elején
hihetőnek tűnt, hogy az értelmiség az osztályhatalom
felé vezető úton halad. A nyolcvanas évek során
újra kellet ezt az elméletemet gondolnom s akkor arra a következtetésre
jutottam, hogy az értelmiséget legyőzte a nomenklatúra.
Azt a hipotézist fogalmaztam ez idő tájt, hogy a meglehetősen
váratlanul színre lépett a szocialista vállalkozok
új osztálya vált minden jel szerint a piaci reformok
fő haszonélvezőjévé. 1989 azonban ismét
változást hozott e két csoport egymáshoz viszonyított
helyzetében. A posztkommunizmus megrengette a talajt a szocialista
vállalkozók lába alatt: csak kis részük
volt képes élni az újonnan nyílt lehetőségekkel.
Az igazi nagy nyertesek ma az egykori szocialista menedzserek, s nem a
szocialista vállalkozók.
Összefoglalásként
hadd ismételjem meg: a poszt-kommunizmus társadalma menedzsertársadalom,
menedzser-kapitalizmus. A rendszerváltást követően
megindult és a kapitalizmus felé mutató átmenet
pályája különbözik attól, amit a nyugati
világból ismerünk. Az államszocializmus összeomlása
után nem törvényszerű, hogy kisvállalkozások
nagy-vállalatokká alakuljanak át. Megtörténhet,
hogy a kisvállalkozások kicsik maradnak, míg a nagyvállalkozói
szféra gazdasági hatalmát a menedzser-réteg
szilárdan s nem elképzelhetetlen, hogy tartósan a
kezében tartja.
2. Ábra
Társadalmi terek a posztkommunizmusban.
Kulturális töke
Társadalmi töke +++
+++
Politokrácia
Értelmiség
Menedzser
Kis vállalkozók
Gazdasági tőke Gazdasági
tőke
+++ _ _ _
Tisztviselők
Ipari munkások
Paraszt
Kulturális töke - - - Társadalmi
töke - - -
Befejezés.
Új osztály: negyedszer?
Az "új osztálynak"
az elmúlt évszázad során nem egyszer nevetség
tárgyává tett eszméje 1871 óta, amióta
a fogalmat Bakunin először használta makacsul vissza-vissza
tér. Az "új osztály" elméletének már
legalább három hulláma volt. Legelső hullámában
az anarchisták vádoltak meg Marxot, hogy egy olyan társadalom
tervét szorgalmazza, melyben a "szocialista tudósok" kerülnének
uralkodó osztályként hatalomra. Ezeket az anarchista
elméleteket a két háború közötti
években a techno-bürokratikus osztályra vonatkozó
elképzelések követték, végül pedig
a késő hatvanas, kora hetvenes évek tudás-osztály
elméletei következtek. Egy korábbi dolgozatomban felvetettem
azt a gondolatot, hogy ezek az elméletek nem feltétlenül
"tévesek", a társadalomtudósok szamárságai.
Lehet az új osztály elméletek makacs visszatéréséről
úgy is gondolkodni, hogy azok az értelmiség különböző
csoportjainak újra és újra jelentkező hatalmi
törekvéseinek kritikai, vagy esetenként apologetikus
általánosításai Nem kizárható
annak a lehetősége, hogy értelmiségiek valóban
három alkalommal próbáltak osztályhatalomra
szert tenni: először a Marxizmus forradalmi retorikáját
használva a múlt század végén s ennek
a századnak az elején, másodszor a két világháború
között, a technokrata szerepében, majd harmadszor a "hatvanas
években", ez alkalommal a "teleologikus tudás" nevében.
Lehetséges, hogy most, a kommunizmus összeomlásával
a modern történelem negyedik ilyen próbálkozásának
vagyunk tanúi. Ez alkalommal az új domináns osztály
élcsapata a a menedzserréteg és ideológiája
a monetarizmus.
Berle es Means, Burnham és
Galbraith valószínűleg nem tévedett amikor azt
gondolták, hogy a menedzserek, vagy technokraták hatalomra
törekszenek. Lehetséges, hogy csak abban hibáztak, hogy
a diagnózisukat elsiették s az új osztály kialakulását
a világnak egy olyan részén - a fejlett Nyugati világban
várták, ahol arra a magántőkés osztály
ereje miatt nem kerülhetett sor. Lehetséges, hogy a menedzser-technokrácia
csak az 1990-es években vált nagykorúvá, és
nem azokon a színhelyeken alapozta meg társadalmi uralmát,
ahol azt a korábbi teoretikusok vártak. Nem a fejlett kapitalizmus
"Új Osztálya" lett belőlük, hanem a posztkommunizmus
kínálta lehetőségeket használták
ki.
Nincs kizárva: három
elvetélt kísérlet után esetleg mégis
hatalomhoz juthat az Új Osztály. Gondoljunk 1968-ra: vajon
nem volt-e akkor az európai értelmiség csupán
karnyújtásnyira a hatalomtól? Ez a mostani, negyedik
próbálkozás minden jel és minden rendelkezésre
álló bizonyíték szerint még közelebb
áll a sikerhez, mint az előző kísérletek.
Ezúttal senkit sem kell legyőzni vagy megdönteni: a posztkommunizmus
alatt egyszerűen nincs a menedzserek uralmának alternatívája.
Az Új Osztálynak ezúttal nem kell harcolnia a hatalomért,
hiszen azt ezüsttálcán kínáljak neki.
Tartós lesz-e a menedzser-uralom?
Nem sokat tudunk a posztkommunizmusról.
Nem tudjuk, valami ismert végcél felé mutató
átmenetről van-e szó, vagy inkább átalakulásról,
a meglévő elemek új formába, új Gestalttá
való átrendeződéséről? Mozgó
célpontra próbálunk lőni, holott a társadalomtudósok
még álló célpont esetében sem nevezhetők
mesterlövészeknek. Mit tudunk a jövőről, vagy
akárcsak a lehetséges jövőkről? Szinte semmit.
Már az is merész hipotézis,
ha feltételezzük menedzser-kapitalizmus nem csupán múló
korszak a magántulajdonon alapuló kapitalizmus felé
vezető úton. Fogadjuk meg David Stark tanácsát
és ne tételezzük föl, hogy tudjuk, mi a végcél
- nevezetesen a magántulajdonra épülő piaci kapitalizmus
- és ne várjuk, hogy ezután már csak e cél
fokozatos eljövetelének jeleit kelljen figyelnünk.
A menedzser-kapitalizmus a hazai
és nemzetközi fiskális és banki intézetekben
erős intézményi hátteret tudhat maga mögött,
a monetarizmusban pedig a marxizmushoz hasonló holisztikus és
tudomány-szerű ideológiára talált. Az
elfoglalandó helyek készen állnak, megfelelő
ideológia elő van készítve, a szereplők
kényelmesen érzik magukat új szerepükben és
mély elkötelezettséget éreznek a domináns
ideológia iránt. A posztkommunista társadalmakban
nehéz a menedzseri kapitalizmus alternatíváját
megtalálni. A tulajdon államosítása messze
ható következményekkel járó folyamat volt,
mely bizonyos tekintetben visszafordíthatatlannak bizonyulhat. Ahogy
a régi vicc mondja: azt meg csak tudjuk, hogy lehet egy akváriumnyi
halból halászlét csinálni, de arról
fogalmunk sincs, hogy egy tál halászléből hogy
tölthetünk meg élőhallal egy akváriumot...?
A Kelet-európai társadalomtudósok 1989 előtt
előszeretettel idézgették ezt a viccet, azután
azonban sebesen elfelejtették és hinni kezdték, hogy
ez a fordított folyamat is lehetséges, sőt szinte azonnal
megvalósítható.
Menedzser-kapitalizmus a poszt-kommunizmuson túl
Az elmúlt néhány
évben gyakran kérdeztük: mi is Kelet-Európa jövője?
Latin-Amerika? Esetleg Kelet-Ázsia? Avagy éppen fordítva:
nem tart-e Kína is Oroszország felé? Most azt kérdezzük:
lehetséges, hogy Kelet-Európa lenne a Nyugat jövője?
Valóban annyira különbözik a nyugati kapitalizmus
mai működése a Kelet-európai menedzser-kapitalizmustól?
Mint már jeleztük, a jövőre vonatkozó efféle
kérdések csalókák és általában
igen gyatrán szoktuk megválaszolni őket. Talán
érdemesebb lenne a kérdést így megfogalmazni:
ha a menedzser-kapitalizmus kialakulása már a két
háború közötti években is napirenden volt,
de végül kudarcba fulladt, akkor mik voltak ennek a kudarcnak
az okai? Ha így közelítjük meg a kérdést,
valószínűleg kétségeink támadnak
majd a menedzser-kapitalizmus világszerte való elterjedésének
esélyeit illetően.
Amennyiben Zeitlin, Domhoff és
a menedzserizmus elméletének más kritikusai helyesen
látják a helyzetet, akkor a menedzsergazdaság Egyesült
Államok-béli és Nyugat-európai kialakulása
azért nem következett be, mert erős tulajdonos polgársággal
volt kénytelen szembenézni. Hajlunk rá, hogy ezt ésszerű
gondolatnak tartsuk. A gazdasági vagyon koncentrációja
mintha még folytatódna világszerte, az elmúlt
két évtized során egyre kevesebb ember kezében
egyre több termelőeszköz koncentrálódott.
Korábban rámutattunk:
a posztkommunista rendszerben a menedzserkapitalizmus sikere abból
eredt, hogy nem kellett ellenfeleket legyőznie. Képes lehet
arra is, hogy reprodukálja önmagát, hiszen semmilyen
kihívással nem kell szembenéznie. Ha ez így
van, akkor viszont a fejlett kapitalizmusban a menedzser-kapitalizmus jövője
éppoly kilátástalan, mint eddig volt.
1/
E tanulmány fő gondolatait
Gil Eyal-lal együtt dolgoztam ki. A korábbi változatokhoz
fűzött kritikai megjegyzéseikért köszönet
illeti David Grusky-t, Hankiss Elemért és Szelényi
Szonját.
2/
David Stark, "Path Dependence
and Privatization Strategies in East Central Europe." East European Politics
and Societies, 1992, Vol. 6., 17-51
3/
Victor Nee, "A Theory of Market
Transition." American Sociological Review, 1989, Vol. 56, 663-681
4/
Andrew Walder, "Career Mobility
and the Commun ist Political Order." American Sociological Review, 1995
5/
Yanjie Bian és John Logan,
"Income Inequality in Tiangin: 1978 to 1993." Americal Sociological Review,
1996 (sajto alatt)
6/
Rona-Tas Akos, "The First Shall
be Last? Entrepreneurship and the Communist Cadres in the Transition from
Socialism." American Journal of Sociology, 1994, Vol. 1OO: 4O-69
7/
Elemer Hankiss: East European
Alternatives. Oxford: Clarendon Press, 199O
8/
Jadwiga Staniszkis: The Dynamics
of Breakthrough. Berkeley: University of California Press.
9/
Szelényi Iván és
Szelényi Szonja, "Az elit cirkulacioja?", Kritika, 199O, No. 9:
8-lO.
10/
David Stark, "Recombinant Property
in East European Capitalism." American Journal of Sociology, 1996, (sajtó
alatt)
11/
Michael Burawoy és Pavel
Krotov, "The Soviet Transition from Socialism to Capitalism." American
Sociological Review , 1992, Vol. 57: 16-38
12/
Ezzel a szóhasználat
nem tartalmaz értékítéltet. A Kelet-német
átalakulás több vonatkozásban sikeres volt: A
volt NDK ma Európa leggyorsabban fejlődő régiója,
bár ezt a fejlődést nyilvánvalóan csak
a Nyugat-német töke beáramlása tehette lehetővé
s ára Kelet-németország messzemenő de-indusztrializációja,
termelő kapacitásainak a széthullása volt...
13/
1993-ban, vagy 1984-ben meginterjúvoltam
Tardos Mártont. Azt kérdeztem tőle, hogy az általa
előterjesztett reform-forgatókönyv - nevezetesen egy
olyan tulajdonreform, mely az állami vállalatok tulajdonjogát
számos egymással versengő, de állami tulajdonlású
befektetési bank (holding) kezébe adná át -
nem a kapitalizmus "restaurációját" jelentené-e.
ő akkor nemmel válaszolt. Válaszára jól
emlékszem, szinte szó szerint tudom idézni. Tardos
ekkor még úgy vélte, hogy az egyszer már végrehajtott
államosítás visszafordíthatatlan: a köztulajdontól
nincs visszatérés a magántulajdonhoz. Bár Tardos
később a privatizáció egyik legelkötelezettebb
támogatóivá vált, lehet, hogy akkori álláspontja
volt ami a valóságnak leginkább megfelelt. Mind a
magyarországi, mind a lengyelországi tulajdonreform meglehetősen
közel áll Tardos 1980-es évek elején előterjesztett
reformelképzeléseihez: a tulajdon olyan bankok kezébe
került, amelyek maguk köztulajdonban vannak vagy legalábbis
részben állami ellenőrzés alatt állnak.
Mintha az út köztulajdontól magántulajdonig valóban
rögös lenne.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu