SZILÁGYI JÁNOS GYÖRGY
HÁY ÁGI A MÚZEUMBAN
Életemben egyszer voltam lóversenyen.
Barátaim, akik Krassó Györgynek is barátai voltak,
meggyőztek róla, hogy ezt is látni kell. A központban
álló események nem voltak rám különösebb
hatással: a légkörből rögtön éreztem,
hogy itt nem lehet egyszeri vendégnek lenni, csak a teljes bennfentesség
teszi lenyűgözővé, életet betöltővé
a pár perces futamok látványát, amelyből
térben és időben végtelen szálak vezetnek
szerteszét. Csak egyetlen képet őrzök az emlékemben
erről a kirándulásról. A tribünt a versenypályától
gyepes sáv választotta el. Azon feküdt Háy Ági,
a tribünnel szemben, háttal a versenynek - szép napos
idő volt -, és rajzolt. Nem a közönséget
vagy a nézőteret, hanem a füvet maga előtt. Nem
láttam ezeket a rajzokat, de vagy három évtizedes
ismeretségünk alapján nagyjából tudom,
hogy milyenek, és miért készültek. Főleg
az utóbbit: Háy Áginak az, hogy rajzolja őket,
sem többet, sem kevesebbet nem jelentett, mint a fűszálaknak
az, hogy élnek és nőnek.
Ami a jelenségekben megragadja,
az, hogy olyanok, amilyenek, és az, hogy bármivé átalakulhatnak
És ehhez nem is kell vizuálisan megváltozniuk; ahogy
nála megjelennek, mindig többértelmű emblémái
is önmaguknak. Megjelennek a láttatás mindig új
változataiban - anélkül, hogy a régiek elvesztenék
aktualitásukat -, animációs filmeken gyurmából
életre kelő és elsimuló, mindenből mindenné
változható plasztikus formákként, színes
fotókon egy teáskanna fényes gömbölyű
felszínén, újságokból és reklámokból
kivágott képeken egy-egy fehérrel beléjük
komponált csontváz alakjában, de újra meg újra
eléjük tolakszik a soha meg nem csalt legmélyebb szerelem:
a vonal. Gyerekkönyvben hétfejű sárkány
fejei néznek ki az Alagútból, szexszimbólumok
vonalas rajzai epikává kerekednek, monumentális méretű
freskók születnek színek, foltok és árnyékok
nélkül, boncoló asztalokon szenvedélyesen vizsgált
emberi testrészek élednek megint csak jelképekké,
és ez mind a vonal varázsa. Ami Háy Ági ceruzája
elé kerül - és mi ne kerülhetne? -, már
ennek a ceruzának engedelmeskedik, amelynek reálist irreálissá,
élettelent élővé változtató mozgását
egy ősi gyökerű és - csak remélni tudjuk
- soha felnőtté nem váló gyerekfantázia
irányítja, a látszatot korántsem megvető,
de kívülről-belülről egyaránt láttatni
képes kanyargásaival.
Ha a huszadik század művészeti
útjainak végigtekintése után még értelme
volna egy művész besorolásának egy művészeti
irányba, vagy egyáltalán műfaja meghatározásának,
Háy Ági ugyancsak zavarba ejtő jelenség volna.
Konstruktivistáktól szélsőséges naturalistákig
mindenki találna benne szeretni és kiátkozni valót.
Úgy tűnik azonban, hogy őt az elméleti viták
nem érintik mélyebben, mint a lóverseny futamai. Hátat
fordít nekik, és rajzol. Az utóbbi években
múzeumokat is.
A múzeum jövője
körüli vitákat nyilvánvalóan éppúgy
ásítva hallgatná, mint azokat, amelyek a művészet
előtt álló lehetőségek létezését
védik vagy tagadják. Ahogy a "Falstaff" egyik nagy jelenetében
énekli egymásba feledkezve a két fiatal a "Szerelmes
szánk ki nem fogy a csókból..." duót, miközben
a paraván másik oldalán Falstaff marcona fegyveresek
élén vonja egyre szűkebbre a kört körülöttük,
ilyen jelenség Háy Ági a múzeumban. A múzeum,
mióta feladta azt a célját, hogy a kozmosz tükre
legyen, és egyre inkább nyilvánvalóvá
vált, hogy a gazdaságával lenyűgöző
kiállítást felváltó, történeti
vezérfonalra felfűzött elrendezés csak egy mindenünnen
felénk bömbölt történetet ismételte
az unásig, a kivívott presztízsük és anyagi
bázisaik után futó intézmények kétségbeesett
erőfeszítést tesznek létezésük értelmének,
sőt alapvető fontosságának igazolására.
Mind gyakrabban és egymást túllicitálva próbálják
nélkülözhetetlenségüket a látogatók
odaszoktatására szánt étkezőhelyek, rendezvények,
vásárok sokaságával bizonyítani, - defenzív
opportunizmusukban az eladott belépőjegyek számát
tartva jelentőségük fő igazolójának,
- vagy paralétesítményekkel helyettesíteni
esetleges tudományos szerepüket. A Louvre negyedévenként
kiadott nyolcvan könyvlapnyi "agenda" programján történeti
zenekari felvételek lejátszásától a
250 fajta ékszert kínáló butikig minden megtalálható,
a Szépművészeti Múzeum pedig összeomló
épületének rekonstrukciója helyett rezignált
önfeladással inkább a szomszédban épít
nemzeti művészettörténeti központi könyvtárat.
Ezek és a többi hasonló példa, amelyek között
a lelemény kimagasló teljesítményei akadnak,
a lelkük legmélyén menthetetlennek ítéltet
menteni igyekvők hősies lelkesedését tanúsítják
a haldokló életben tartására. Egyre inkább
kérdéses, milyen sikerrel.
De Háy Ági minderről
talán semmit sem hallott. Csak esős időben, mikor a
londoni parkban nem lehet faágakat rajzolni és mókusokkal
társalkodni, vagy a Szépművészeti Múzeum
büféjében kénytelen várni a döntést
rajzainak megvételéről, körbesétálja
vagy csak körbenézi a múzeumokat, előveszi a ceruzáját,
és ismerkedik. "Hogy lehet megtanulni a görög vázafestők
stílusának megkülönböztetését?"
- kérdezte Beazley, a század legnagyobb klasszika-archeológusa
egy előadásában. "A feleletet egy szóban meg
lehet adni: rajzolj... Rajzolj szabadkézzel... Aki rajzol, tanul,
és a kéz ugyanolyan jól emlékszik, mint a szem."
Háy Ági tanulni, felfedezni vágyó ceruzája
nyomán ezerszer látott múzeumhomlokzatok és
múzeumbelsők megtelnek új, eddig soha figyelemre nem
méltatott látnivalók izgalmával. Ki tudta eddig,
hol áll a szemétgyűjtő a Szépművészeti
Múzeum homlokzata előtt, vagy hol van a fogója a grafikai
tárlóknak? Ki vetett egy pillantást az oldalt ülő
teremőrre a British Múzeumban a Néreidák monumentális
sírépületének termében? Ki vette észre
az elektronikus érzékelőt a londoni Természetrajzi
Múzeum kitömött madarainak tárlója mögött?
De ez a felsorolás félrevezető, szinte értelmetlen,
ha azt sugallja, hogy a szem és kéz megelégszik ezeknek
a rögzítésével. Felfedező útján
nem áll meg itt. A British Múzeum Keleti Régiségek
termében ott látjuk a gesztust megörökítő
felirat fölött a megnyitó angol anyakirálynő
hatalmas karosszéket betöltő alakját, hátsó
nézetben; az ión oszlopfő növénydíszei
kivirágzanak; a falak és oszlopok hajlékonyakká
válnak; egy egyiptomi kiállítás vitrineit benépesítő,
a tárgyakat kísérő számok a műtárgyakkal
versengő látnivalókká nőnek egy groteszk
együttesben; lépcsők és folyosók, padlóminták
és plafondíszek főszereplők lesznek a köztük
mindenhol előbukkanó múzeumi objektumok mellett; se
többet, se kevesebbet nem jelentenek náluk, mert ezeken a rajzokon
egyenértékűen, egymásba olvadva eszközei
egy új interpretációnak: maga a múzeum vált
műtárggyá, számtalan lehetséges nézetével
kifogyhatatlan bámulnivalót kínálva szemnek
és kéznek. Amin közönség szervezési-
és propagandaosztályok százai egyelőre - legalábbis
az igazi célt tekintve - kevés sikerrel fáradoztak,
annak megvalósításához elég Háy
Ági ceruzája: vonalai nyomán a múzeum életre
kel.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu