W. SCHMIDT-DENGLER
THOMAS BERNHARDRÓL
Sokat beszélnek az utóbbi
időkben Thomas Bernhardról, talán túlságosan
is sokat: publikációinak száma lassan felbecsülhetetlen,
s Ausztria határain túl is ő jelenti az osztrák
irodalmat, sőt, sokak számára magát, Ausztriát
is. Olaszországban, Franciaországban, Spanyolországban
modern klasszikusnak számit, s szinte minden művét
lefordították; a Szovjetunióban és az utódállamokban
növekvő népszerűségnek örvend, ugyanakkor
Angliában vontatottabban zajlik befogadása, és az
amerikaiak pillanatnyilag még oly mértékben elfoglaltak
Freuddal, a pszichoanalízissel és a századforduló
Bécsével, hogy eltart egy darabig, míg Bernhardhoz
érnek.
Ausztriában Bernhard nélkül
teljesen más lenne az irodalom képe, szinte nincs is szerző,
kiváltképpen halála óta, aki ne hivatkozna
rá. Így Peter Handke, aki második számú
trade markként növeli irodalmi téren az osztrák
kiviteli kontingenst, 50. születésnapján, a múlt
év decemberében azt találta mondani, hogy semmi kedve
Waldheim éráról beszélni, annál inkább
Bernhard éráról; s Elfriede Jelinek, aki szintén
saját fészkébe piszkit, ám ilyenként
mindig be kellett érje Bernhard mögött a második
hellyel, nekrológjában egy "halott óriásról"
beszélt, akit lehetetlen megkerülni. Michael Scharang "Nach
Amerika" c. regényébe hosszabb részleteket épített
be Bernhardról, s Peymannról. Handke mellett Bernhard két
karintiai írót tartott leginkább igézetében,
ugyanis Werner Koflert és Antonio Fiant. Kofler "Am Schreibtisch"
c. szövege többek között Bernharddal is kegyetlenül
leszámol, bár a szöveget Bernhard hevülete élteti
(Jelinek), Antonio Fian pedig pompás dramoletteket szentelt Bernhard
életének s utóéletének; az egyik címe:
"Was bleibt", amelyben Reich-Ranicki, Unseld és Weigel arról
beszélgetnek Bernhard sírjánál, mi marad meg
belőle. A szomorú valóság nem más, minthogy
Reich-Ranicki és Unseld az, ami megmaradt. Bernhard kiváló
irodalmi figura, még André Heller is megtalálta a
módját, hogy "Festivals" c. írásában
tisztelettel adózzon neki; a Burg-szerző, Turrini, mellesleg
szintén karintiai, aki húsz esztendővel ezelőtt
a magas kultúra leszállítását követelte
"Obisteign" címszó alatt, időközben maga is felemelkedett
a Burgszínházhoz, s az "Allenglühen"-nel azt bizonyítja,
hogy maga is perfektül állítja elő a bernhardi
végeérhetetlen tirádákat. Röviden Bernhard
meghatározó az osztrák irodalmi szénében;
a legnagyobb adomány, s egyben sokak számára mintegy
védőszellem, akinek védőszárnyai alatt
pompásan folytatható a profetikus-engesztelhetetlen Ausztria-szidalomáradat.
A kancellár s a többiek rémülettel várták,
mivel jön elő Bernhard; nem hinném, hogy követőinek
hasonló hatásuk lehetne, mindenesetre azonban olyan modell,
amelyet követni kifizetődő. Azt, hogy a másolat
mindenképpen alulmarad az eredetihez képest, nem is nagyon
vitatja senki. Összegzésül, Bernhard több, mint negyed
századon keresztül volt az osztrákok egyedüli irodalmi
szórakoztatója, s az időtartam tekintetében
a második köztársaságban egyedül Heinz Conrad
az, aki túltehet rajta.
Min alapulhat ez a lenyűgöző
hatékonyság, méghozzá egy olyan országban,
amelyben az irodalomnak inkább csak marginális szerep jut?
Min alapulhat szerzőnk fenomenális hatása, amelyhez
képest a többiek, akik nem rosszabbak, vagy nem jelentősen
rosszabbak nála, számba sem jönnek? A válasz
nem egyszerű; vagy talán mégis az. Nem csak a műn
alapul, hiszen még a Bernhard rajongók sem dicsekedhetnek
azzal, nem is beszélve itt a Bernhard ellenségekről,
hogy minden művét ismernék; a kilenc nagyregényt,
a hat kisregényt, a négy kötetnyi elbeszélést,
a verseket, az öt kötetes önéletrajzot, s a tizennyolc
estét betöltő drámát, a megszámlálhatatlan
olvasói levelet, dramolettet, egypercest, és a rengeteg interjút,
- úgy gondolom, a teljes életmű a legelszántabb
Bernhard rajongók, az igazi bernhardiánusok előtt sem
ismeretes. Bernhard személyiségként, figuraként,
költőként, ohlsdorfiként is hatott. Visszahúzódónak
tartották, félénknek, aki elhárítja
a szélesebb közönséget, aki nem avat be személyes
dolgaiba. Aki az öt kötetes önéletrajzi írástól
várta a Bernhard-titok megfejtését, annak csalódnia
kellett, bár az autobiográfia egyedi az életműben,
a Bernhard személyére vonatkozó kérdések
megválaszolatlanok maradnak, az életút nem kerül
más életutak összefüggésébe, ellenkezőleg,
más irányba vezet, a pincébe, olyan életút,
amely megtartja magának az utolsó szót, amely a dermesztő
hideget és izolációt a művészi túlzás
nyelvével jeleníti meg. Az önanalízist -amelynek
sokan szeretnék látni ezt az öt kötetet - nem szolgálta
fel Bernhard olvasóinak -sokkal inkább olyan szöveg
ez, amely szereplőjét az élet túlzásszínházába
helyezi, természetesen a túlzás formájában,
amely az előzőt felismerhetővé teszi. Keresztül-kasul
jogosult eszköz ez a művészetben. Mennél inkább
megvonta magát Thomas Bernhard a közönségtől,
annál jobban behízelegte magát ugyanennél a
közönségnél; talánnyá vált,
s okkal kérdezték sokan, hogyan nézhet ki az olyan
ember, aki ilyen szövegek írására képes.
Túlságosan is érthető, hogy a személy
is az érdeklődés előterébe került,
hogy az olvasók azt kérdezték, milyen ember az, aki
ilyen megalkuvás nélkül szembesül a világ
romlottságával. Jól emlékszem, milyen kétségbeesetten
kutatott Michel Cournot, aki a "Verstörung" első francia nyelvű
kiadásához írta a recenziót a Nouvel Observateurbe,
egy, a szerzőt, Thomas Bernhardot ábrázoló fénykép
után. Arra gondolok, hogy a rejtőzködéssel, s
egyidejűleg a számtalan interjúval -amelyekre vagy
hajlandó volt, vagy nem- mintegy mítosz képződött
Th. Bernhard körül, ennek pedig kevés köze volt magához
a műhöz. Szinte egy túldimenzionált legendahőssé,
az önéletrajz megjelenése után pedig ugyanilyen
túldimenzionált szenvedővé vált a közvélemény
szemében. Mindeközben Bernhard bárhol szólalt
is meg, a médiákban, akkurátus vagy gyanútlan
riportereknek (hangsúlyoznom kell itt, hogy Christa Fleischmann
kivétel) vagy kíméletlen impresszárióknak,
mindenütt úgy tesz, mintha a valóságról
szólna, miközben egyszerű átverésről
_(_hard mindenkinél jobban tudja, hogyan kell játszani e
médiák billentyűin, egyetlen válasszal képes
volt nevetségessé tenni a kérdést. "A kérdés
mindig helyes, a válasz mindig hibás", mondta Bernhard egy
interjúban; ha az ő gyakorlatából indulunk ki,
sokkal inkább azt mondhatnánk: A válasz mindig helyes,
de a kérdés mindig hibás.
E nyilvánosságkarakter
ellenére Bernhard talány maradt, mindörökre kiszámíthatatlan.
Nem foglalt állást, mint a költők általában;
viszont mindenkit megszólalásra késztetett, a politikusokat
és a művészeket egyaránt, mind úgy érezték,
hogy meg kell nyilvánulniuk a Bernhard-kérdésben,
így azután ők átláthatóvá
váltak, a legjobban még Kreisky, a volt kancellár
vette a labdát, akit Bernhard nestroyi komcsinak, kvarcnapkirálynak,
s végül salzkammerguti-és valcertitónak titulált,
ő ugyanis azt mondta, úgy hallja, ez jót tesz a szerző
egészségének, így azután ő is
örül neki. Piffl- Percevic reakciója az állami
díj átadásánál elmondott híres
ünnepi beszédre, melyben Bernhard Ausztriát a hanyatlás
szélén álló országnak nevezi, legalábbis
a miniszter szempontjából akár érthető
is: ő, a miniszter ennek ellenére büszke osztrákságára.
Vranitzky pénzügyminiszter
korában teljesen fel volt háborodva, mennyi állami
támogatást kapnak a Salzburgi Művészeti Heteken
az Anti-Ausztria darabok, s magasztalta a gazdaságot, amelynek nincs
szüksége erre a támogatásra, mert megáll
a maga lábán. Bernhard azonnal reagált: provinciális
színházkolduló miniszter, mondta róla, mindezt
egyben. A leghevesebben az az ifjú politikus reagált, akinek
feltörekvő pártját 1986 őszén jegyezték
be, s aki nem mulasztotta el megjegyezni, hogy egy bizonyos Th. Bernhard
Ausztria-szitkait nem fogja tűrni.
Nem Bernhard beszélt, hanem
a politikusok, a többiek, de Bernhard ösztökélte
őket, aki közben egy szót sem ejtett. Úgy érezték,
mindenképpen állást kell foglalniuk. Magányos
csúcspont: a "Heldenplatz"- premier botránya a híres-nevezetes
1988-as évben, amikor maga a szövetségi elnök is
érintve érezte magát, s amikor az ítéletet
a "Kronen Zeitung" fogalmazta meg.
Bernhard halála tette evidenssé,
mennyire centrális helyzetben volt, s mennyire hiányzik most
ez a bizonyos centrum az osztrák szellemi életből.
Bár végrendeletében Ausztriát teljes egészében
megfosztja az örökségtől: sem előadni, sem
publikálni sem idézni nem szabad hazájában,
épp ez a végrendelet gondoskodott arról, hogy legalábbis
mind a mai napig nincsen olyan szerző Ausztriában, akiről
annyit beszélnének, akit annyit publikálnának
és annyit idéznének, mint Th. Bernhard. Temetése
a megtagadás utolsó aktusa volt, az utolsó aktus,
amelyben megvonta magát közönségétől;
a hatás előre látható volt: a grinzingi temetőben
a Bernhard-sír egyfajta zarándok-központtá vált,
egy füst alatt elintézhető itt, ha kell, Gustav Mahler
és Heimito von Doderer.
Így lett Th. Bernhard a közönség
kedvence, s komplex érdeklődés tárgya, mindenekelőtt
mint személyiség, mint olyan valaki, aki több szint
s ízt kölcsönzött a második köztársaságnak,
mint bárki más. Miközben fehér falat prédikált;
művei sokak számára olvashatatlanul hosszúak,
az olvasót gyakran eltávolítja a deprimáló
változatlanság, a halálos eseménytelenség
hihetetlenül egyhangúsága. Ugyanakkor ez az ítélet
revideálásra szorul. Be kell vallanunk, hogy ez a Bernhard
izgalmas, s egyben szórakoztató szerző, hogy az eseménytelenség,
a változatlanság felszíne mögött olyan erőket
szelídít meg, amelyek képesek igézetükbe
vonni mindannyiunkat.
Bernhard elutasította a világot,
abban a mítoszban, amelyet a nyilvánosság képezett
köré, embergyűlölővé avanzsált,az
egyik legszeretetre méltóbb figurává, akit
az osztrák irodalom ismer. Raimund "Rappelkopf"-ja óta ez
a szerep senkire sem illett perfektebbül, mint Th. Bernhardra; Rappelkopf
ugyanis szintén egy csalódott emberbarát, aki ugyan
leimádkozza a filantróp litániát, de nem mulasztja
el negatív előjellel ellátni egyben.
Fontosak ezek az embergyűlölők,
mert visszatartanak bennünket attól, hogy túlságosan
is hamar megbékéljünk azzal a világgal, amely
nem mindig kínál valós alkalmat erre a megbékélésre.
A megtagadás számtalan története közül
egy, talán a legszebb; Hermann Burger, a svájci író,
aki Bernhard halálát követően két héttel
meghalt. Világosan megmutatkozik ebben a történetben,
mennyire fontos az izoláció az alkotónak ahhoz, hogy
alkotni tudjon, milyen kevés haszonnal kecsegtet a kommunikáció,
s másrészt mégis milyen elegendhetetlen. Aki megtagadja
a vendégszeretetet, ősrégi szokással, polgárjogot
nyert illendőséggel szakit. Bernhard olyan konvencióval
szakit, amelyre ez az alpesi köztársaság épül,
a jó osztrák, a gyönyörű természet,
a nagy, tragikus történelem konvenciójával, de
nem a divat, s nem is haszonszerzés okán, egyszerűen
"buliból", ahogy találóan mondják. A közmegegyezéssel
való küzdelem nem más, mint a szerző kísérlete
arra, hogy védje magát azokkal a klisékkel szemben,
amelyek befonják életünket, s egyidejűleg hogy
megadja az életnek, ami az életé, minden klisén
túl. Aki Bernhard képeit nézi, többnyire egy
nevető, sőt, gyermekszerető szerzőt lát,
mosolygó arcot, nem egy tragikus hősét. Képeivel
maga Bernhard cáfol rá a drámai melankolikus legendájára;
szövegeinek tragikus hangulata abból fakad, hogy állandóan
szem előtt tartja minden dolgok múlandóságát,
így a halál sötét fóliája előtt
világosan kirajzolódik az események nevetségessége.
Thomas Bernhard ellentétek közt ingázik ide-oda, s a
tragikus és komikus, a valós és a hazug, a társaságiság
és a visszahúzódás, a forradalmiság
és a konzervativizmus ellentéteinek steplépéseiben
sosincs ott, ahol éppen megfogható lenne. "Most komédia
ez vagy tragédia?" Ha meg akarjuk fogni, máris a másik
oldalon van, s nevetve mutat fityiszt nekünk. Épp ezért
nagyonis érthető, ha az olvasó a szerző személyéről
is képet szeretne alkotni, bizonyosságot nyerni egy élet
valós stációiból, hogy azután annál
biztonságosabban térhessen vissza a zavarbaejtő műhöz,
amely mindennek forrása.
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következő címre:
lettre@c3.hu