Ősz Gábor
A Katyn-szindróma tanítási lehetőségei
A történelemmel foglalkozókat mindig izgatta kutatási területük időbeli behatároltsága. Heves viták kereszttüzében van annak meghatározása, mettől számít valami történelemnek. Az angolszász gyakorlat szerint az utolsó ötven év még nem az, míg megint más kultúrkörben úgy értelmezik, hogy minden adott esemény a jelenben is történelemnek számít, tehát tanítható is. Egyéb szempontból is kérdéses, hogy mi számítható történelemnek.
Más a megélt perszonális történelem, megint más egy nép vagy egy állam
története. Az, ami a tankönyvekbe bekerül, annak a történelemnek a leírását
célozva, amely majd a kollektív emlékezet része lehet. S ez a történelem
legtöbbször nem azonos a perszonális történelemmel.
Erős dilemma elé kerül a történész, amikor értelmeznie kell az egyes eseményeket,
hiszen távolságtartás nélkül nem lehet azokhoz közelíteni. A szerzőnek és a
történelemtanárnak legyen egyéni véleménye, azonban azt úgy kell elővezetnie, hogy
más véleményeket is korrekt módon ismertessen, így ne lehessen rásütni az
elfogultság vádját. A közelmúlt történelmével épp ez a probléma: túl sok a
szemtanú, aki máshogy emlékszik az eseményekre, főként, ha negatívan volt benne
érintve. Véleményem szerint legalább egy nemzedéknyi távolság kell ahhoz, hogy
valamiről viszonylag tárgyilagosan lehessen írni. Az 1848/49-es szabadságharc
történeti megítéléséről csupán a millennium idejére született dogmává
merevedett vélemény. A másik fontos sarokpont pedig, hogy a szerző lehetőleg ne
legyen semmilyen vonatkozásban érintve a tárgyalt eseményekkel kapcsolatban. Nem
véletlen, hogy például a napóleoni korról írt munkák közül a legjobbak nem
Európában készültek, mert még mindig akad olyan esemény, amelyhez elsősorban
érzelmi alapon nyúlnak, s nem a tudományosság igényével. Hérodotosz kitalálta
ugyan az igazságos háború fogalmát, s alkalmazta is; de ennek meghatározását ő is
csupán érzelmi alapon végezte el. Ezt később felváltotta "az igazság mindig a
győztes oldalán áll" elv, mely többé-kevésbé napjainkban is érvényben van.
Az események értékelésénél figyelembe kell venni azok utóhatását, azok méretét.
Ily módon a történelmi megítélés mellé etikai, jogi értékelési szempontok is
bekerülnek. Ha például egy szakaszparancsnok háborús helyzetben a lövészárokból
kimenekülő katonáját lelövi, s ezzel helyreállítja a fegyelmet; valamint
győzelemhez segíti a csapatokat; akkor háborús hős; ha viszont elvesztik a csatát,
akkor esztelen gyilkos. Ha egy puccs sikerül valahol, és ez által stabilitás
következik be, s az adott ország megítélése javul, akkor hőstett, ha nem; akkor
egyéni hatalmi ambíciók kiélési kísérletének minősül. Analóg módon nevesítve
vizsgáljuk meg ugyanezt. A II. világháborúban Jány Gusztáv vezérezredes, a II.
magyar hadsereg parancsnoka feláldozta alárendeltjei életét a német szövetség
oltárán. Ma nem tartjuk nyilván sikeres hadvezérként, s különösen nem sikeres
államférfiként. Winston Churchill az első világháborúban haditengerészeti
miniszterként feláldozta a Lusitania hajó utasait és legénységét, ami után az USA
belépett a háborúba, eldöntve annak sorsát; a II. világháborúban a német enigma
kódot megfejtve feláldozta Coventry városát, csakhogy a németek ne jöjjenek rá
kódrendszerük megfejthetőségére; s ezáltal Angliát hozzásegítette a háború
megnyeréséhez. Ma az egyik legnagyobb brit kormányférfiként és politikusként
tartják nyilván. Embereket áldozott fel, ugyanúgy, mint Jány; mégis ő a pozitív
személyiség. Végezetül hangozzék el az az anekdota, amely a második
világháborúban keletkezett: Ki a háborús hős, ki a háborús bűnös? Az a katona,
aki a kapott parancs szerint az utolsó töltényig kitart a vesztett ügy mellett, az
bűnös; az a tiszt, aki ugyanerre kényszeríti a katonáit, vesztés esetén háborús
bűnös; az, aki parancsnoki rangban katonái élén átáll a győztes oldalára, az
háborús hős...
Katyn története
A Molotov-Ribbentropp-paktum értelmében a szovjet csapatok megtámadták
Lengyelországot, amely a független lengyel állam végét jelentette. 1939. IX. 17-én
átlépték a határt és elfoglalták az országot a Curzon-vonalig. A szovjet források
szerint a Vörös Hadsereg 230670 lengyel katonát és tisztet ejtett foglyul. A
megszállt területeken végzett tömeges letartóztatások következtében ez a szám 250
ezerre emelkedett. A letartóztatottak között tízezer tiszt is volt. Az NKVD emberei
kb. 46 ezer embert szabadon engedtek, több, mint 180 ezret a Szovjetunió belsejébe
deportáltak. Sokan közülük ott pusztultak el, mint az a kb. 1,2 millió lengyel,
akiket szintén a Szovjetunióba hurcoltak el. Az oroszországi fogolytáborokba
szállított lengyel tiszteket 138 állomáson helyezték el, 1939 novemberében pedig
három nagy hadifogolytábort alakítottak ki. Ide irányították a fontosnak tartott
emberanyag zömét. A három nagy tábor: Kozelszk, Sztarobelszk és Osztaskov területén
volt.
Kozelszkben az elfogott lengyel értelmiség nagy részét őrizték, akik tartalékos
tisztként estek fogságba: húsz egyetemi tanárt, háromszáznál több orvost, néhány
száz jogászt, mérnököt és tanítót, több, mint száz írót és újságírót.
4500-an voltak összesen.
A második tiszti tábor Sztarobelszkben volt 3920-as létszámmal. Ide hozták az összes
tisztet, akik Lvovot védték, s akiket a kapitulációs okmányokban foglaltak ellenére
elfogtak. Ezek között volt húsz egyetemi tanár, négyszáz orvos, néhány száz
jogász és mérnök, száz tanító, hatszáz pilóta, nagyon sok közéleti
személyiség, egy csoport író és újságíró, a gázok elleni védekezés és a
felfegyverzési intézet teljes kollektívája.
Osztaskov volt a legnagyobb tábor, itt 6500 foglyot őriztek, 400 tisztet,
határőröket, csendőröket, rendőröket, lelkészeket és a katonai bíróságok
tagjait, valamint az elhurcolt földbirtokosok egy részét.
A három tábor összesen 14 500 foglyából mindössze 449 maradt életben. A foglyok
megsemmisítése 1939 decemberében kezdődött meg. A foglyokat kilencven menetoszlopba
sorolva indították el, s hat menetoszlopot nem a kivégzés helyére indítottak, hanem
Paliscsev Borba. Innen Grajovecbe vitték tovább őket. Sztarobelszkből két
szállítmány maradt életben. Stanislaw Swianiewicz professzort életben hagyták, hogy
miért, azt ő maga sem értette. De az ő beszámolója alapján tudták rekonstruálni
az eseményeket. A tiszteket lefestett ablakú buszba tessékelték s elvitték a katyni
erdő azon részébe, amit Koszogorinak neveztek a helybéliek. Itt pisztolylövésekkel s
szuronydöfésekkel végeztek a foglyokkal. (1)
8-12000 tisztet és altisztet öltek meg itt, tömegmészárlás formájában.
A katyni erdőben szemtanúk bejelentése alapján a német megszálló hatóságok
feltárták a sír egy részét, és nemzetközi feltáró bizottságot hívtak össze
ennek dokumentálására. Előtte Varsóban összeszedtek egy reprezentatív
küldöttséget s elvitték az exhumáláshoz. 1943. IV. 13-án a berlini rádió
tájékoztatta a világot erről a gaztettről, IV. 15-én a moszkvai rádió a németeket
vádolta ugyanezzel. IV. 14-én a lengyel nyelvű, németek által irányított sajtó
tudósított az eseményekről. A feltárás IV. 29. és VI. 7. közt folyt.
A bizottság tagjai voltak Orsós Ferenc (Magyarország), Markov (Bulgária), Palmieri
(Olaszország), Saxen (Finnország), Naville (Svájc), Speelers (Belgium), Tomsen
(Dánia), Miloslavis (Horvátország), Hajek (Csehország), Subik (Szlovákia), Costedoat
(Franciaország) (2). A lengyel emigráns kormány nem élt a részvételi lehetőséggel
(a németek garantálták a bántatlanságot), ám ez a körülmények közepette
érthető. 4143 tetemet ástak ki, 982-t vizsgáltak meg. Információkat közvetett úton
szereztek, s ezt azonnal Churchill tudomására hozták.
Az angol miniszterelnök, nem sokkal a teheráni konferencia előtt, megtiltott
bármiféle lengyel tiltakozást, és az információkat zárolta. Csupán akkor lehetett
a mészárlásról beszélni, amikor a szovjet-angol viszonyok megromlottak. Akkor
viszont már késő volt. A Szovjetunió által felszabadított lengyel területeken
megint nem lehetett minderről beszélni, hiszen a nagy szövetségesben nem volt szabad
kételkedni, még kevésbé szólni a mindenki számára nyilvánvaló tényekről.
Hivatalosan el kellett fogadni a szovjet propagandát, 11000 németek által legyilkolt
lengyel tisztről. Az otthon maradottak vagy elfogadták a szovjet verziót, miszerint ez
az egész a németek műve, vagy inkább nem beszéltek a témáról.
Katyn a felszabadulás után, majd a Kádár-korszakban
Katyn nevét mintha egy óriási radírral törölték volna ki a felszabadulás után, s
ez nem változott a kádári korszak kezdetén és fénykorában sem. A Kovács Endre és
követői által fémjelzett Lengyelország-történetek, valamint a főiskolai-egyetemi
jegyzetek feltűnően nem írtak róla semmit. Ezek a jegyzetek jelenleg is használatban
vannak változatlan utánnyomásként, idejétmúlt nyelvezettel, tartalommal. A jövő
egyetemistái képet kapnak arról, milyen volt a múlt. A Jerzewski-féle könyvből (3)
közismert, hogy 1970-ig a magyar történeti irodalom nem foglalkozhatott a kérdéssel.
Godó Ágnes 1976-ban megírt munkája (4) a németek számlájára írja az egészet.
Érdemes megfigyelni a mondatfűzését.
"1943 tavaszán a goebbelsi propaganda világgá röpítette »szenzációját« a
Szmolenszk melletti katyni erdőségekben »lengyel tisztek ezreinek feltárt
tömegsírjáról«, gyilkossággal rágalmazva meg a Szovjetuniót. A hitleristák nagyon
jól tudták, hol hajtották végre gaztettüket a szmolenszki terület elfoglalása után
1941 nyarán, és azt is sejtették, hogy bármennyire is igyekeznek késleltetni a
Vörös Hadsereg előrenyomulását, előbb-utóbb fel kell adniuk a szovjet területeket
és gaztettük kiderül. Mint ahogy meg is történt, a szmolenszki térséget 1943
szeptemberében a szovjet csapatok vissza is szerezték. A lengyel emigráció reakciós
szárnya azonnal felhasználta a lehetőséget a szovjetellenes uszításra. Rávette a
kormányt is, hogy forduljon a nemzetközi Vöröskereszthez, kérve az ügy
kivizsgálását. Sztálin 1943. április 21-i, Churchillnak küldött titkos üzenetében
rendkívül szokatlannak minősítette a lengyel emigrációs kormány viselkedését.
»Abba a Szovjetunió elleni rágalomhadjáratba, amelyet a német fasiszták a Szmolenszk
körzetében, a német csapatok által megszállt területen saját maguk által
meggyilkolt lengyel tisztekkel kapcsolatban indítottak, Sikorski úr kormánya rögtön
bekapcsolódott, a lengyel hivatalos sajtó pedig minden eszközzel szítja ezt a
hadjáratot. A ,vizsgálatba' mind Sikorski úr kormánya részéről, mind a hitlerista
kormány részéről bevonták a Nemzetközi Vöröskeresztet, amely az akasztófákkal
és a békés lakosság tömeges kiirtásával operáló terror-rendszer légkörében
kénytelen részt venni ebben a nyomozási komédiában, amelynek a rendezője Hitler...
Mindezek alapján a szovjet kormány arra a következtetésre jutott, hogy meg kell
szakítania a kapcsolatot ezzel a lengyel kormánnyal«. Churchill válaszából kitűnik,
hogy roppant kellemetlenül érintette az ügy, hiszen országa területén kapott hangot
a szélsőséges szovjetellenes rágalomhadjárat. Bár sok kérdésben nem értett
teljesen egyet Sikorskival, mégis védelmére kelt. Sztálinnak írott válaszában így
ír róla: »Az ő helyzete igen nehéz. ő maga távol áll a németbarát érzelmektől
vagy a németekkel való megállapodástól, de az a veszély fenyegeti, hogy
megbuktatják azok a lengyelek, akik szerint nem védelmezte kellőképpen népét a
szovjetekkel szemben. Ha ő távozik, csak rosszabbat kapunk utána.« Április 25-én
kelt üzenetében arról tájékoztatta Sztálint, hogy »Eden úr erélyes
előterjesztésére Sikorski kötelezte magát, hogy nem fog ragaszkodni a Vöröskereszt
által lefolytatandó vizsgálattal kapcsolatos kéréséhez, s ennek megfelelően
tájékoztatja majd a Vöröskereszt berni szerveit. Ezenkívül a lengyel sajtót is
vissza fogja tartani a polemizálástól. Ezzel kapcsolatban megvizsgálom a kérdést,
hogy lehetne elhallgatásra bírni azokat a lengyel újságokat, amelyek támadásokat
intéznek a szovjet kormány, egyszersmind Sikorski ellen is, amiért megpróbált
együttműködni a szovjet kormánnyal.«" (5)
A szöveg olvasása után több dolog is megfordulhat az olvasó fejében. Milyen
forrásanyagból dolgozott a szerző? Melyik jelentést használta? A Vöröskereszt
1943-as jelentését, vagy a szovjet hatóságok által összeállított 1944-est? Milyen
politikai szempontsor alapján ítélkezett?
A Szovjetunió vezetése kihasználta az adott időszakban meglevő kedvező
lehetőségeit, visszaélt nagyhatalmi pozíciójával, és elhallgatta a
szövetségesség örve alatt a vele szemben álló nézeteket. Bár Sztálin saját maga
is beismerte bizalmas körben a "tévedést", de propagandagépezete megpróbálta
rákenni a hitleristákra a tettet. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a
nürnbergi perben a szovjetek beterjesztették az ő katyni verziójukat, de semmiféle
felelősségre vonás nem történt, sőt a szovjet ügyész a vádat ejtette.
A szerző beállítódása egyértelmű, tudta, mik azok a kötelező fordulatok, amelyek
egy második világháború alatti lengyel eseményekkel kapcsolatos mű megjelenéséhez
kellenek. Hivatkozásai elárulják, hogy Katynra csak orosz hivatkozást keresett, s
könyvéből adódóan csak melléktémaként szerepeltette. A szerző tisztában van
azzal, melyik verzióval kell egyetérteni. Arra nem kaptunk, és nem is kaphattunk
választ, hogy ismerte-e a Vöröskereszt jelentését, illetve Orsós professzor
beszámolóját. (Ez utóbbit maximum Moszkvában olvashatta, mert az Orsós-jelentést az
NKVD 1944-ben lefoglalta és elvitte). A részlet szövegfordulatai megfelelnek a kor
elvárt szintjének. A stílus elemei alapján azonnal belőhető az a kor, ahol ilyen
dogmatikus módon kellett fogalmazni, s ennyire tekintettel kellett lenni politikai
szövetségesünk vélt vagy valós érzékenységére.
A Lengyelország-jegyzetek vagy nem írnak róla, vagy abszolút sztálinista nyelvezettel
felelőssé tesznek érte mindenkit, aki vádolni merészeli a Szovjetuniót. Ennek oka a
rosszul értelmezett internacionalizmus, valamint az SZKP polit-bürójától való
félelem, amely kínosan ügyelt arra, nehogy bármely szovjetellenesen értelmezhető
adatsor is megjelenjen. Nem véletlen, hogy magyar nyelven először 1990-ben jelent meg
Katynról feltáró tanulmány, amely a valósághoz közelített.
Katyn utóélete
Ahhoz, hogy a katyn-i kérdést értelmezni tudjuk, szükség van a diktatúrák
természetrajzának ismeretére. Adott egy tömeggyilkosság, amelyet a szovjetek
követtek el. Lengyelellenességük történelmi gyökerű, s az új ideológiai köntös
alatt a régi hagyományos orosz problémakezelési reflexek munkálnak. A tettet azonban
nem vállalhatják el nyíltan, mivel annak elismerése rontaná az ország és a rendszer
nemzetközi tekintélyét. Hatalmi szóval elhallgattatják az erről beszélni
kívánókat.
Adott egy másik rendszer, amely magát demokratikusnak mondja, aki hadban áll a
németekkel, és győzni csak az előbb említett szovjetekkel együtt tud. Rövid távú
taktikai célja, hogy a szovjeteket ne haragítsa magára, s ennek érdekében elnémít
minden olyan hangot és irányzatot, amely ennek ellenében hathat. Churchill a
személyében bizonyítja, hogy a demokrácia is a diktatúra egyfajta típusa, csak
mások érdekében gyakorolják. Gondolkodás nélkül áldozza fel a Sikorski-féle
lengyel emigrációs kabinetet cinikus hallgatásba burkolózva az ekkor lezajlott
tragikus eseményekkel kapcsolatban.
Adott egy harmadik résztvevő fél, a hitleri Németország. Hatalmi gépezete számtalan
emberiség elleni bűntettet vezényelt már le, s a gondos védelem ellenére ennek ebben
az időben kezd elterjedni a híre Európában. Véletlenül akad egy olyan
bűntett-sorozat, amelyet nem ők követtek el. Propagandájuk, amely rendkívül jól
szervezett, a világért sem szalasztaná el az alkalmat, amikor a náci vezetés a Grál
lovag szerepkörében tetszeleghet. A Vöröskereszt odahívása és a látszólagos
tárgyilagosságra törekvés mögött nagyon is kőkemény érdekek húzódnak meg. Mivel
a német propaganda szavahihetőségét már néhányszor (okkal) finoman szólva
kétségbe vonta a világ közvéleménye, a németek által világgá röpített
szenzációt erős kétkedéssel fogadták. Ez adott lehetőséget a szovjet
propagandának a rendkívül jól szervezett ellenakcióra, s tudta elfogadtatni igazként
a koholmányokra épülő Gurgyenkó-jelentést. A világ közvéleménye elhitte a
szovjet állításokat, mert el akarta hinni, a német állítások valóságtartalmáról
már meggyőződhetett; s bekövetkezett az az állapot, amelyet a magyar sajtótörténet
Sághy-effektusként tárgyal:
"Az országos nagyotmondó hírében álló Sághy Tóni lovas küldöncként vett
részt a kassai ütközetben. A harc során üzenettel küldték a vezénylő
tábornokhoz. Míg Tóni a válaszra várt, Mészáros Lázár jóindulatúan odaszólt
neki: »Öcsém, menjen mellőlem, mert nagyon tüzelnek ide a szürke lovamra!«
Sághynak sem kellett kétszer mondani, amikor épp megfordult lovával, egy ágyúgolyó
elsodorta alóla az állatot. Tóni jó darabig feküdt mozdulatlanul a földön, csak
azután kezdte vizsgálni a tagjait, mindegyik megvan-e hiánytalan? Megvolt mind.
Felült, körülnézett, s látva, hogy a tábornokon kívül senki sincs a közelében,
panaszos hangon így szólt: »Istenem, hát mit ér ez, ha Magyarországon senki sem
fogja elhinni?!« (Degré Alajos)
A világháború alig van túl a felénél, túl a sztálingrádi német vereségen,
amelyen a goebbelsi propaganda sem tud változtatni, de mindenképpen szükség van most
egy német sikerre; legyen az diplomáciai, vagy katonai. Hogy ez nem következett be, az
a németekre nézve kedvezőtlen hadi helyzetnek volt köszönhető. A győztesnek sokkal
jobban elhiszik, amit mondani akar.
A világháború után megváltozott a nemzetközi politika, s a korábbi szövetségek
felbomlottak. Most már sem az USA-nak, sem Angliának nem állt érdekében a szovjetek
által elkövetett gaztettet fedezni. Most ők játszhatták el az igazság bajnokát,
holott korábban ők asszisztáltak legjobban az NKVD tömeggyilkosságának
elkendőzéséhez. Az idők változtak, már senki sem akart emlékezni a korábbi
szerepvállalásra. A tettesek azért nem, mert sértette érzékenységüket, az
asszisztálók nemzetközi renoméjukat féltették, míg az áldozatok oldalán e
pálfordulástól remélték sorsuk jobbra fordulását, vagy legalábbis az ártatlanul
kivégzettek rehabilitációját. Remélték, hogy mintegy vezeklésképpen az egykori
asszisztálók és a bűnösök elismerik végre hivatalosan is a mindenki által tudott
dolgokat.
Az igazi áttörést a szovjet rendszerváltás hozta, amikor az új Oroszország saját
erkölcsi nagyságát bizonyítandó nyilvánosságra hozta az idevonatkozó adatsorokat.
Az élőknek csak használhat a halottak deheroizálása, és van még egy előnye: azok
nem tudnak már védekezni. Az új orosz vezetésnek csak a hasznára lehetett az előző
vezetés részletes bűnlajstromának a nyilvánosságra hozatala, mert ezáltal
tökéletesen el is határolódhatott azoktól, s sikeresen meg is alkothatta saját
önazonosságát.
A magyar rendszerváltáskor megbukott az a politika, amely lojalitásból vagy pusztán
pragmatizmusból nem akart beszélni Katynról. Nem kellett többé a Szovjetunióra
tekintettel lenni, hiszen Borisz Jelcin személyesen ismerte el az orosz fél
felelősségét. Dokumentumok kerültek a napvilágra, s a történészeket többé nem
kötötték politikai fékek, amelyek a témával kapcsolatban fennálltak. Az áttörést
Leopold Jerzewski "Katyn, 1940" című műve hozta el, s ezután jelent meg magyar
nyelven több realitást közelítő anyag. Most már a szovjetellenes címke nélkül
lehetett objektív képet rajzolni az itt lezajlott tragikus eseményekről. Talán így
szolgáltathatunk némi igazságot az ott legyilkoltak emlékének.
Kapronczay Károly "Lengyel katonák magyar földön" című művében Katyn így
szerepel: "Szóba került a szovjet fogságba esett lengyel tisztikar kérdése, de nem
kaptak egyenes választ, mélyen titkolták sorsukat... 43 áprilisában feltárták a
katyni erdőben a lengyel tisztek tömegsírjait. Moszkva a felelősséget a németekre
hárította. 1943. IV.25-én a lengyel kormány megszakította a diplomáciai
kapcsolatokat a Szovjetunióval." (6)
Szokolay Katalin 1996-ban megjelent "Lengyelország története" című művében így
fogalmaz: "A szovjet-lengyel viszony teljesen elhidegült, és félreérthetetlen
volt, hogy a szovjet kormány ürügyet keres a szakításra. 1942 júliusában Moszkva
betiltotta a lengyel lakosság körében tevékenykedő kormánydelegátusok munkáját.
1943-ban az ottmaradtakat végképp megfosztotta lengyel állampolgárságuktól. Ebben a
rendkívül feszült helyzetben robbant be 1943 áprilisában a német információ:
Szmolenszk mellett, Katynban az oroszok által meggyilkolt tisztek tömegsírjaira
bukkantak.
A londoni kormány felvilágosítást követelt a szovjettől, mivel azonban azok
elzárkóztak minden választól, illetve német provokációra hivatkoztak, Sikorskiék a
Vöröskereszthez fordultak. Ez szolgált ürügyül a szovjet kormánynak, hogy
megszakítsa a diplomáciai kapcsolatokat Lengyelországgal. (...) a katyni kérdés
alapul szolgált a szovjet propagandának, hogy a fasizmussal való együttműködéssel
vádolja a lengyel kormányt, és mindazokat, akik részt vettek az ügy körülményeit
kivizsgáló bizottság munkájában. A tömeggyilkosság körülményeinek
tisztázására vonatkozó lengyel törekvést az angol kormány is rossz néven vette,
mivel ez következményeiben rendkívül megnehezítette számukra a térségre vonatkozó
elképzeléseik realizálhatóságát. (...) 1943. július 4-én titokzatos körülmények
között lezuhant Gibraltárnál az a gép, amelyen Sikorski miniszterelnök utazott
lányával és kíséretével. Egyedül a cseh származású pilóta maradt életben. A
katasztrófa ma is foglalkoztatja a korszak kutatóit." (7)
Szokolay Katalin volt az első, aki a polonisták közül szakított a régi, jól bevált
sztereotípiákkal, s Katynról reális képet festett. Az ország-történetek közül az
első Lengyelország-kötet, amely Katynról megfelelő szellemben, tehát a szovjet
1944-es változatot elkerülve beszél.
Az ő szövegét vette át a Corvina Kiadó történelem-irodalom érettségi-felvételi
előkészítő CD-je, s ily módon az érettségire, főiskolára, egyetemre készülők
reális képet kaphatnak erről a szomorú eseményről.
Rendkívül megrázó, s ugyanakkor rendkívül fontos filmet készített 1994-ben a Duna
TV Határon túli műsorainak főszerkesztősége: "Embertelen földön - Katyn"
címmel. A munkát Balogh Júlia felelős szerkesztőként, Konrad Sutarski
szerkesztőként, Urbanics Lajos vágóként, Stanislaw M. Jankowski történész és Leon
Musliclak szalézi szerzetes atya szakértőként jegyezte. Nagyon jól megkomponált film
volt, amely megkövette a meggyilkoltak emlékét, s igazságot kívánt szolgáltatni
nekik. Nem véletlen, hogy elkészülte már túl volt a híres-nevezetes 1990. IV. 13-i
TASSZ-nyilatkozaton, amelyben bejelentették, hogy a tömeggyilkosságért a sztálini
NKVD-alakulatok a felelősek.
A túlélők nevében Leon Musliclak atya, egykori rab nyilatkozott. Az események
megegyeztek azokkal, amelyeket Jerzewski pusztán visszaemlékezésekre építve
állított, mivel nagyon kevés dokumentum állt rendelkezésére. Stanislaw M. Jankowski
a konkrét ügyiratot is megemlíti, amelyben Berija vádemelés nélkül golyó általi
halálbüntetést kért a lengyel hadifogoly tisztekre. Érthetővé vált a "fekete
holló" jelentése, amelyet a többi forrásból csak kikövetkeztetni lehet: a
rabszállító autó csúfnevéről van szó (Csornij varon). A vöröskeresztes
vizsgálat eredménye a film szerint is nagyban támaszkodott az orvosprofesszorokból
álló grémium kutatásainak eredményeire, s külön kiemelést kapott Orsós Ferenc. Az
ő eredeti módszere, a koponyacsont mésztartalmának halál utáni elváltozása
pontosabb kormeghatározásnak bizonyult minden egyébnél.
A film megszólaltatott jelenleg ott élő katonákat, egykor ott élt gyerekeket, s most
ott élő fiatal felnőtteket. Senki nem tudta pontosan elmondani, hogy mi történt. A
gyerekek visszaemlékeztek a spontán relikviagyűjtésekre a 60-70-es évek
fordulóján, amikor a lengyelekre utaló egykori tárgyi emlékeket találtak.
Érdekes volt figyelni az igazság kiderítésén dolgozó orosz újságírókat
(például Anna Lapikova), orosz történészeket (Nyikita Petrov, Alekszandr Gurjanov,
Natalja Lebegyeva,) hogy milyen indítékok vezették őket. Világnézetükbe beleillett
a sztálinizmus ellen folytatott küzdelem minden formája, s a katyni borzalmak
leleplezése kiváló alkalmat nyújtott nézetrendszerük bizonyítására. Hála nekik,
most már nem két igazság létezett többé, mivel az új orosz rendszer
legitimizációjába ez illett bele, s nem a Gurgyenko-bizottság álláspontjának
védelmezése.
A lengyel fél - Michal Zurawski, oroszországi lengyel főkonzul, Zdislaw Sawicki, a
Katyn Múzeum igazgatója, Tadeusz Pienkowski, Stefan Malak és Andrzej Kostrzewski, a
Katyn Intézet részéről - igaza teljes tudatában ismertette a történteket, s
követelte a bűnösök megnevezését és felelősségre vonását. A katonai
igazságszolgáltatás orosz megbízottai: Nyikita Anyiszimov tábornok, Alekszandr
Tertyevszkij és Anatolij Jablokov ezredes együttműködési készségüket
hangoztatták, s állandóan hangsúlyozták, hogy ők nem azonosak az egykor bűnöket
elkövetettekkel. Az eddigi ismereteket kiegészítették Tokaljev, és Blohin, Nyikolaj
Kurzin vallomásaival, amelyből kiderült a kivégzés új módja, a "vörös
klubszoba", amikor Harkovban a kivégzendőt éjszaka zárkájából kirángatva egy
szobába vitték, ahol kitörölték nevét a névsorból, majd a bilincsbe vert
áldozatot a pincében tarkón lőtték, s saját köpenyébe csavart holttestét
ismeretlen helyre vitték, ahol jel nélküli sírba elföldelték.
Számomra szintén a filmben bemutatott dokumentumok erősítették meg a magyar
szélsőjobb 1943-as beszámolóit a Szibériába deportált lengyelek tömeges tomszki
kivégzéséről. (8)
Nanofszky György oroszországi magyar nagykövet külön megemlékezett a
vértanúhalált halt Korompai Emánuel századosról, aki a lengyel hadsereg tisztjeként
vesztette életét.
Az orosz fél még nem szolgáltatta ki a teljes listát, a Különleges Iratok
Archívumát még az orosz kutatók közül is egyedül Natalja Lebegyeva használhatta.
Stefan Zniesko az 1990-es exhumálás alkalmával megszerzett egy 3500 nevet tartalmazó
listát, de 4000 lengyel földi maradványai felől neki sincs tudomása.
A Katyn-szindróma
Veszélyes témához nyúl, aki a közelmúlt történetét tanítja. Politikai
nézetrendszertől függően süt(het)ik rá a következőket: elfogult, moszkovita,
nyugatimádó, antikommunista, csökevény, hazaáruló, nemzetidegen stb., s itt csupán
a szalonképes kifejezéseket közöltem.
A feladat csupán annyi, hogy megmutassuk az igazság mindkét oldalát. Régi bölcs
mondás az, hogy a történelemben sincs fekete-fehér ábrázolás. Csupán szürke
létezik, de annak rendkívül sokféle árnyalata van. Vigyázni kell, hogy divatos
politikai eszmék sodrába ne kerüljünk, s megpróbáljunk a körülmények közepette
tárgyilagos képet adni.
Nagyon könnyű olcsó népszerűséget szerezni a szovjetellenességgel a Katyn-ügy
kapcsán, de nem szabad ennek az uszályába belekerülni. Rá kell mutatni, hogy a
bűntettet a sztálini NKVD követte el, s ezt megpróbálta rákenni a vele hadban álló
náci német rendszerre. Mindez igaz, de ez nem mentheti fel a németeket az általuk
elkövetett bűnök alól, miként a német bűnök kapcsán sem kaphatnak felmentést a
szovjetek. Nem véletlen a szellemi rokonság és az elkövetés módja, hiszen két
totalitárius rendszerről volt szó, amelyek, mielőtt egymás ellen fordultak volna, a
felszín alatt a legkomolyabban szövetségi kötelékben voltak egymással. Német
tisztek tanítottak szovjet katonai akadémiákon és viszont, s Lengyelország
megszállása kapcsán még közös hadgyakorlatot is tartottak.
Mi az, ami ezzel kapcsolatos tanítási probléma? Nagyon jól meg lehet tanítani a
totalitárius rendszerek természetrajzát, különösen a propagandatechnika terén.
Lehet kombinálni az irodalomtanítással is, vagy akár a filozófiával; Orwell
anti-utópiái így jobban értelmezhetővé válnak a diákok számára. Tegyük egymás
mellé az "1984", a regény vagy a film azon jelenetét, amikor az újságokat
alakítják át sokszorosítás előtt. Többszörös ereje lesz szavunknak.
Az ügy kapcsán a diákokkal analógiákat kerestethetünk a hazai és az egyetemes
történelemből egyaránt. Nemcsak a 20. században, hanem a korábbi korok eseményei
között is megtalálhatjuk az analógiákat. A Napóleon elleni merénylet
ügykezelésében vagy az ókori despotikus uralkodók esetében is találunk példákat,
de sajnos századunkra sokkal jobban jellemző ez a hatalomgyakorlási forma. Hazai
történelmünkből a korai középkori trónviszályok idejéből, vagy a török
hódoltság korából is találunk analógiákat, szabadságharcaink történetében nem
is keveset.
Minden nemzetnek megvan a maga Katyn-szindrómája. Boldog az a nemzet, amelynek ilyen
botrányköve nincs. A diktatúrák emléke ott él az emberek lelkében. Az ártatlan
áldozatoknak azzal szolgáltatunk igazságot, hogy megnevezzük a bűnök elkövetőit,
emlékezünk, és emlékeztetjük tanítványainkat arra, hogy egyetlen bűn sem maradhat
titokban; mindenre fény fog derülni, és akkor az ártatlanok vére nem a mi fejünkre
és az utánunk jövő nemzedékek fejére fog hullani. Ha ennyit elérünk, már akkor
nem dolgoztunk hiába.
Jegyzet
(1) Leopold Jerzewski: Katyn 1940. Babits Kiadó. Bp., 1990. 6-8. old.
(2) Leopold Jerzewski: i.m. 27. old.
(3) Leopold Jerzewski: i.m. 27. old.
(4) Godó Ágnes: Magyar-lengyel kapcsolatok a második világháborúban.
Zrínyi-Kossuth-Magyar Partizán Szövetség. Bp., 1976.
(5) Godó Ágnes: i. m. 33. old.
(6) Kapronczay: Lengyel katonák magyar földön. Zrínyi Kiadó, Bp., 1994. 33. old.
(7) Szokolay Katalin: Lengyelország története. Balassi Kiadó. Bp., 187. old.
(8) Az Egyedül vagyunk és a Függetlenség egyaránt 52 ezer tomszki kivégzett
lengyelről tud.