EPA Budapesti Negyed 3. (1994/1)Szücs G.: Szoborpark < > Rajk László-interjú

Éljen
és virágozzék...

(A budapesti május elsejékről)

___________
VOIGT VILMOS

      A korrigálandó történelem
      Több mint évszázada, az 1880-as évek közepén a chicagói munkások követelték a nyolc órás munkanapot. 1886 május elsején a tüntetőkbe belelőttek a rendőrök. Ez után a munkásvezetők soraiban anarchista bombamerénylőket keres és talál a rendőrség, és őket (erős nemzetközi tiltakozás ellenére) 1887-ben kivégzik. A nemzetközi munkásmozgalom ezt nem felejti el. Csakhamar az erős amerikai szakszervezeti tömörülés, az AFL (American Federation of Labour) javasolja, hogy a chicagói események emlékére először 1890. május elsején világszerte rendezzenek tüntető felvonulásokat. Több ország munkáspártjai, szakszervezetei teszik magukévá e követelést.
      1889. július 20-án, szombaton Párizsban kerül sor egy nagy, egyesítő szándékú szocialista konferenciára. A rue Condorcet (Rue de Lancry) egyik kávéházában délután három órától sok javaslatot fogadnak el, egy vörös zászlókkal és a „Világ proletárjai egyesüljetek!” felirattal díszített teremben, ahol azonban jól látszanak az állandó feliratok is: „Comédie. Opérette. Vaudeville”. Délután hat óra tájt már mindenki álmos, fáradt, az ülés feloszlóban van. Ekkor kiáltja Busche, az amerikai Socialist Labour Party küldötte, hogy javasolja, szervezzenek egy nemzetközi munkásünnepet, minden évben a munka napján egy nagy felvonulással. Vita kezdődik, hogy a már megszavazott javaslatok után szavazzanak-e. Több ünnepnap-javaslat is elhangzik: július 14., március 18., szeptember 21. Az amerikai küldött elmondja, hogy az AFL 1888 decemberében Saint Louisban tartott kongresszusán már 1890 május elsejét javasolta. Némi huzavona, az anarchisták szavazatellenességének letörése után a párizsi kongresszus hivatalos felhívása „egy nagy nemzetközi felvonulás” (grande manifestation internationale) szervezésére szólít fel, amely e kongresszus határozatainak megvalósítását, főként a nyolc órás munkaidőt követelje.
      Számos beszámoló említi meg, hogy Párizs ekkor még a nemrég megünnepelt Bastille-lerombolás-centenárium (júl. 14.) lázában ég, a díszítmények, zászlók még látszanak, és az új ünnep javaslói arra is számítanak, hogy talán a következő tavasszal ők is sikerrel döntik meg a fennálló rendet...
      Valódi világforradalmi megmozdulást vártak az első nagy, igazán nemzetközi május elsejétől.
      Sem a francia, sem az amerikai, sem a nemzetközi szocialista mozgalom nem egységes. A következő években sokféle irányból szervezik az ünnepet, vagy szervezkednek ellene. Hol tüntetésre, hol felvonulásra, hol majálisra kerül sor, hol rendőrrohamra, lövésekre. Angliában, ahol már korábban is május első vasárnapja volt a félhivatalos munkásgyűlési nap, a demonstráció változik, ám egyre általánosabbá lesz. Az Egyesült Államokban szakáganként, nyelvenként és nemzetenként különböző formákat ölt. És noha csakhamar a világ szocialista mozgalmának ünnepnapja német, francia, belga, holland, svájci, olasz, spanyol, dán, norvég, svéd, finn, orosz, lengyel, japán, ausztrál földön, a Balkánon csakúgy, mint Latin-Amerikában és Kanadában - ez ünnepek történetét minden esetben külön-külön kellene megírni.
      Nem is annyira meglepő, hogy az Osztrák-Magyar monarchia szinte egész területén milyen hamar ismertté válik a már amúgy is erősnek nevezhető szocialista és munkásmozgalom keretében az új ünnep.

      Munkások! Elvtársak, ne feledkezzetek meg a munkásünnepről
      A Magyarországi Általános Munkáspárt részt vett a párizsi kongresszuson, és osztrák elvtársaival közösen népszerűsítette az új ünnepet. Már az év őszén emlegették, a Népszava évzáró, december 29-iki számában figyelmeztet (a fenti szavakkal) a közelgő 1890. évi május elsejére. Tavasszal tárgyalásokat folytatnak a gyárak munkásaival, a fennálló szakegyletekkel a „május elsejére tervezett munkásünnep rendezése tárgyában”. Munkaszünetet tartanak, fellépnek a nyolc órás munkaidő érdekében. A részletes programot már március 2-án közzéteszi a Népszava. Eszerint a gyülekezés színhelye a Kálvin tér, délután 2 órától. Innen indul a felvonulás a Kiskörúton és az Andrássy úton át a Városligetbe, az Aréna előtti szabad térre, ahol a felvonulás véget ér. Táblákat és zászlókat a rendezők készíttetnek, a következő felirattal: „8 órai munka, 8 órai szórakozás, 8 órai nyugalom”. Minthogy a rendezők gyanakodtak az anarchisták és a rendőrök provokációjára, minden 10-10 résztvevőre számítva két rendezőt jelöltek ki, akik a tízes sorokban felvonulók szélén haladnak és mintegy kordont képeznek.
      A belügyminiszter utasításban adta a tüntetések megakadályozását, ám nem tiltotta be a gyűléseket. A budapesti felvonulás végül is rendben lezajlott. A mozgósított rendőrség (és riasztott katonai egységek) ellenére sem volt összetűzés. Délután 3 órára már kiértek a tüntetők a Városligetbe, ahol küldöttek és szónokok határozatot fogadtak el, elsősorban a munkaidő szabályozásáról. A Népszava másnapi becslése szerint mintegy 60.000 résztvevő volt jelen. (A budapesti felvonulásnak voltak vidéki résztvevői, külföldi küldöttei is. Ezen kívül az ország számos más városában is rendeztek gyűléseket, megemlékezéseket.)
      Elég pontos adataink vannak erről az „első” hazai május elsejéről. Az újságok beszámoltak az eseményről, és rajzban is megörökítették a felvonulókat. Ezek alapján egy érdekes áttekintés is napvilágot látott az akkoriban nemrég megszerveződött néprajzi szakfolyóiratban. Az Ethnographia, A Magyarország Néprajzi Társaság Értesítője első évfolyamának 1890. június 1-én megjelent 6. számában „Budapesti munkás-typusok” címmel egyedülállóan érdekes képet ad a paraszti és céhes hagyományokból induló nagyvárosi szervezett munkásság ünnepéről.
      „Budapesti munkás-typusok. A május 1-jén tartott nagy munkásünnep alkalmából több lap jellemző megjegyzéseket tesz a felvonuló munkás csoportokra, melyek közül álljanak itt a következők («Pesti Hírlap»). A csapatok katonás rendben érkeznek. Zárt sorokban jönnek a város minden részéből, a liget határán kibontják a zászlót, magasra emelik a jelszavakat hirdető táblákat, melyekről a párisi kongresszus három nyolczasa sötétlik. Nyolcz órai munka. Nyolcz órai szórakozás. Nyolcz órai alvás. De csak a szimbolum egyforma, az alakok, melyek a zászló mögött vonulnak, nagyon különbözők. A legérdekesebb munkástipusok merülnek föl a néző szemei előtt a hosszu menetben. Jő egy csoport. Komoly, meglett alakok egyszerü vasárnapló munkásöltöny, nagy szakáll, csontos arcz, vörös kokárda, német szó. Ezek kétségkívül valamely gyár műmunkásai. Azután jő egy másik áradat. Elől büszkén lobog a trikolor, s a háromszin mögött néhány díszmagyar öltönyű, kucsmás ember feszit. Ki ne találná ki, hogy ezek csizmadiák? Díszmagyar és szoczializmus! - ilyen is csak magyar földön terem. Uj felhő jő. Néhány ezer nagy nemzeti szinü kokárda. Elől megint nemzeti zászló és néhány Botond kucsma. A derék asztalossegédek. A szabók már egy óriási fehér selyem zászlóval jelentek meg jeléül, hogy ők «előrehaladottabbak» elvekben. Mindannyian fekete szalonkabátban ünneplik májust, elhomályosítva a mellettük haladó tömeget, melynek tagjai többnyire gyűrött gombakalapot, kopott vászonkitlit és vöröses nyütt csizmát viselnek. Ezek valami szerény kültelki gyár munkásai. Megilletődve, szinte elfogódva néznek oda, hol a fák közt ezrek moraja hangzik s a zászlók tömege ragyog a napban. Arczkifejezésükön látszik, hogy alig van halvány sejtelmük arról, a mit e zaj, e sokadalom, e nap, e jelszavak, e forrongás jelentenek: de bizva-biznak valami csodában, mely helyzetükön segit («Egyetértés»). Az ujpesti gyártelepeken kivétel nélkül szünetelt a munka s így a menetben résztvett mindenki, a ki Ujpesten gyári munkával keresi kenyerét. A jutagyár munkásai és munkásnői nyitották meg a vegyes sorokban beláthatatlan hosszuságu menetet. Nagyobbrészt női munkával dolgozik e gyár s vagy háromszáz munkásnővel szaporitotta a tömeget. Óriási fehér zászló nyitotta meg a menetet, utánna vitték a vörös táblákat az ismert felirattal, mely nyolcz órai munkát követel. A gyári munkásnők egy része a nagy nap tiszteletére fehér ruhát öltött vörös vállszalaggal ugyanilyen kokárdákkal, mások Rákospalota ősi viseletében a bokorugró szoknyában s ingvállban képviselték az internaczionális tüntetésben a magyar elemet. Ez a csoport olyan komolyan méltósággal haladt, mintha csupa esküvőre menő menyasszony lett volna. Szorosan összefogóztak s ha oda nem tartozó ember akart hozzájuk csatlakozni, a zártkörü társaság menten visszautasította. Mikor az előttük haladó csoportok rendezkedése megállította őket utjokban, a rendezők - férfiak és nők - a felügyeletökre bizottak felett szemlét tartottak, ha a menet ismét megindult a katonás egyenes vonal ismét helyreállott s az nem bomlott meg, mig a menet be nem kanyarodott a kijelölt úton a gyűlési emelvény elé. Apró leánykák is voltak nagy számban e csoportban, alig nőttek ki csak még a gyermekruhából s ezek is katonás rendben vonultak tova a menettel.”

      Az első véres május elseje
      Igazában mind a hatalmat, mind a szocialistákat meglepte az 1890-es békés munkásünnep sikere. A következő évre kezdtek készülni, még ha annak idején a párizsi felhívás nem is tette kötelezővé, hogy minden évben megismétlődjön az ünnep. Világszerte külön problémát okozott, hogy 1891-ben péntekre esett május elseje, vagyis a munkabeszüntetést és ünnepet betilthatták. Ezért sok országban a következő vasárnapot, május 3-át ünnepelték. Amit opportunizmusnak neveztek a munkásmozgalom radikális hívei. Noha a nemzetközi munkásmozgalom, Engels-szel az élén végül is elfogadta a német szociáldemokrata vezetők magyarázatait, miért nem tudják még Bismarck bukása és a kivételes törvény feloldása után sem megszervezni a nagyszabású és elsejei elsejét, az öntudatosabb munkásmozgalom mindenütt e péntekre készült, munkabeszüntetéssel, tömegdemonstrációkkal. Bécsben végül is betiltották a sztrájkot, ám néhány üzemben elengedék a munkásokat (a cseh gyárosok többsége szabadnapot adott munkásainak). Az igazi elsején, vagyis pénteken délelőtt kevesebben, délután már szinte mindenütt állt a munka. Több mint ötven munkásgyűlés volt délelőtt, mintegy 50.000 résztvevővel. Délután a Práterben százezres tömeg vett részt a sétán és gyűléseken. A rendőrséget kivezényelték, ám ez passzívnak bizonyult, még összecsapásra sem került sor.
      Nálunk az év elején megkezdődtek az előkészületek. A Népszava már januárban agitál, hogy „a munkásünnep méltó és komoly tüntetés legyen”. A munkáltatók viszont azt követelik, hogy az előző évi engedékenységnek legyen vége. Szerintük a sajtó volt az oka a szocialisták sikerének. „Mivel a múlt évben tapasztaltuk, hogy a demonstrációk kizárólag azért öltöttek tavaly is oly nagy mérveket, mert a fővárosi napi sajtó túlságosan lelkiismeretesen és kelleténél nagyobb részletességgel foglalkozott az arra vonatkozó mozgalom minden egyes fázisával”, új, egyöntetű eljárást kértek. A belügyminiszter most már nemcsak a tüntetést, hanem a gyűléseket és mindent betiltott. A Népszava viszont továbbra is a sztrájkra, a szabadba vonulásra és ott megbeszélések tartására hívott fel.
      Végül is a fővárosban több gyárban és műhelyben volt munkabeszüntetés. Cipészek, asztalosok, bádogosok, pékek, esztergályosok, kőfaragók, reszelővágók, szabók, szobrászok, aranyművesek, vasöntők, kalaposok mintegy 14-15 ezren az ünnepet kirándulásra használták fel. Legtöbben a Városligetbe vonultak, továbbá Zuglóba, Rákosfalvára, Cinkotára, a rákospalotai erdőbe, az újpesti szigetre, Zugligetbe, a Városmajorba és más, a munkások környezetében található helyekre mentek. Igazi, nagy központi politikai demonstráció nem volt.

Másnap furcsa közjáték következett. Az előző nap nem dolgozó, ünneplő munkások megjelentek a gyárakban, ám itt közölték velük, hogy el vannak bocsátva. Sok-sok rendőr jelenlétében visszaadták munkakönyveiket és a gyárkapukhoz kísérték őket. Ott viszont a művezetők vagy mérnökök ismét visszakérték a munkakönyvet, közölve, hogy hétfőtől (május 4-étől) megint munkába állhatnak - jóindulatból kifolyólag. Volt viszont, ahol a legjobb munkásokat is eltávolították ily módon. Másutt ellenben azt követelték a munkásoktól, hogy „elmaradásukat indokolják valami kifogással, például hurcolkodással stb.”.
      Nem jelenik meg az a törekvés, hogy az ünnepet egyetemesnek, az egész város vagy az egész társadalom saját ünnepének tekintsék. Igen határozottan ez csak a szervezett munkásság ünnepe, munkásegyletek, szakszervezetek, sőt pártok rendezvénye. Szimbólumai is ennek megfelelőek: még a nemzeti jelképek (himnusz, zászló, címer) is hiányoznak, illetve ezek helyett a munkásság a maga különállását kifejező jelvényeket teremt meg és majd használ is fel. Az ünnep dekorációja politikai jellegű, sőt általában a harcot kívánja kifejezni, az ünnep azonban általános emberi mondanivalót is kifejezhetett. Egy későbbi írás ezt így fogalmazta meg:

„Testvéreim!
      Betelt a mérleg! Az ember a jóság betöltésére született s akik eddig nálatok jártak, azok mind a nyelvükből élő papok voltak. A bánat és a lemondás gyermekei. Vagy a politika lovagjai voltak, akiknek szél jár a fejükben. De én most nem magamat, a véletlen egyet, hanem benneteket prédikállak Együtt és egyenként! Az új világ fundamentumát, a gáttalan erőt és akaratot. Az asszonyt és a férfit prédikálom, együtt az egész világkörnyezetével.
      Ti a boldogság kútját keresitek és azt mondom, hogy minden boldogság forrása az erőben van. S ha kérdezitek: ki nyitja meg a kapukat? Azt mondom, egyedül csak ti nyithattok meg minden kaput! Az idő végtelenségével vagytok terhesek s a jóság egyetlenegy törvénye fog beteljesedni rajtatok. Én nem érmeket, amuletteket és talizmánokat imádkozok a nyakatokba. Nem, én nem vagyok a ti dicsérni való papotok, én csak egyszerűen egymásba teszem a kezeiteket, hogy el ne dűljetek a viharban.
      Laboratóriumokból, gyárakból, irodákból, műhelyekből és a nyomorúság minden fészkéből elindultatok a bizonyosság ösvényén. A hajnal még reménytelenséget harmatozott a szemeitekbe és ti mégis eljöttetek és megtaláltátok az első szabad napotokat. A nap aranyat nevetett fölöttetek a körutakon. Oldalaitokon letérdeltek az emeletes házak és mindennapi szenvedések elfutottak tőletek, mint a fogatlan kutyák. Miért? - kérdezitek.
      Miért? És én alázatosan köszöntlek benneteket, kérdező asszonyok és kérdező férfiak. Ez a ti első szabad napotok. Ne engem kérdezzetek. Akármilyen bajotok van, csak önmagatokat kérdezzétek. Mert minden kérdező megadhatja magának a választ. Bennetek van a csodálatos szó, amit senki sem tud jobban kimondani, mint ti, kérdező asszonyok, vagy kérdező férfiak. Papok szemforgatása, ügyvédek gerinctelensége, színészek felelőtlen nyelve nem ér fel a ti egyszerű eszetekhez, amely azt mondja: «Minden magtárnak nyitva kell állania az előtt, aki a magot összehordta.» Nem nyalábolom le hozzátok az eget és nem tolom alátok a hegyeket. Én tudom: az éhség és reménytelenség bádogege alól indultatok el és én csak azt mondom: Ti erős és egészséges emberek vagytok. A trónokról töröljétek hát le a trónolókat, a reménytelenekből kaparjátok ki a reménytelenséget és mutassátok meg magatokat egymásnak, köntörfalazás és spekuláció nélkül. Óh, hogy csodállak benneteket testvéreim! Hol lehetne megtalálni az élet örömét, ha a ti mélykútú szemeitekben nem lehetne megtalálni? Tovább, csak tovább a felfeküdt utakon és én mondom nektek, ó testvéreim, megnyílnak előttetek a győzelmes igazság kapui!”
      (Kassák Lajos írása az „1922. május 1.” röplap címoldalán)

      Három győzelmi ünnep a Hősök terén
      Az első évek megadták a magyar (és a nemzetközi) május elseje alaphangját: politikai tüntetés, munkásgyűlések, beszédek, aktuális és állandó jogkövetelés. A felvonulók az egészében nem barátságos városi közegben bemutatják a maguk szimbolikus értékeit: zászlók, plakátok, jelszavak, majd vezetőik képei, mozgó dekorációk, munkásdalok, a himnusznak tekintett Internacionálé, más mozgalmi dalok, szavalókórusok. Eleven a tavaszünnep hatása is: a zöldbe, legalább a zöldvendéglőkbe sietnek, és ezt a majális-hagyományt a meg-megújított gyülekezési tilalom is életben tartja.
      Magyarországon a háború ellenére is már számottevő utcai felvonulásokra kerül sor 1918-ban (vidéken is, nemcsak Budapesten). A Tanácsköztársaság pedig fennállása legnagyobb eseményévé tette e napot. Minden bizonnyal az előző évi orosz mintákat követve, Szamuely Tibor vezetésével háromhetes kampányt szerveznek az ünnep megformálására. Nagyszabású dekorációk az egész főváros képét átalakítják. A dekorációk fő felelőse Falus Elek, a pesti nagypolgárság legkeresettebb lakásberendező-tervezője lett. Sokszor elmondták, hogy a Tanácsköztársaság monumentális városképi dekorációi május elsején új korszakot nyitottak a magyar politikai propagandaművészet történetében. Ez azonban csak részben igaz: Kossuth temetése, Rákóczi hamvainak hazahozatala, Jókai temetése, vagy legkivált az 1896-os kiállítások rengeteg előképet szolgáltathattak. A direkt politizálás 1919. május elsején legfeljebb tartalmában és a vallásos-nemzeti dekoráció helyett egy konstruktivista internacionalizmus teljes végbevitelében volt újszerű.
      A Tanácskormány ideológiailag már megtisztította a Millenniumi Emlékművet, eltávolítva az úgymond reakciós királyokat; most magát az építményt is ideiglenes burkolattal fedik el, feliratokkal látják el („Világ proletárjai, egyesüljetek!”). A Parlament előtti téren lefedik a Honvéd-szobrot. A Gresham-palota elé Marx szobrát állítják két oszloppal díszített piedesztálra. A mai József Attila utcába konstruktivista, kétemeletnyi diadalkapun át lehet bejutni. Ez egyben toborzó a Vörös Hadseregbe, amely nem a proletártestvérek, hanem a nemzetközi tőke ellen harcol. Az Anker-palotánál, a Nyugati pályaudvar előtti téren, a Köröndön és másutt a világforradalmat és szocializmust szibolizáló dekorációs építményeket emeltek. Maga a felvonulás a szokott útvonalon történt. Igen sok mozgó, lovaskocsikon húzott allegorikus figura vett részt a menetben. A politikai gyűlés nem tért el az ekkor megszokottaktól. Ekkor jelenik meg a legtöbb, máig emlékezetes plakát, köztük a „Népszava-plakát” néven is ismert „Kalapácsos-ember” (Bíró Mihály rajza).
      A cseh fronton is és a román fronton is fenyegetett Tanácsköztársaság nem ünnepelhetett felhőtlen diadalban. Bukása után pedig évtizedekre tiltott volt az ezt idéző felvonulás és dekoráció.
      1919 egyébként a nemzetközi május elsejék történetében is fontos évszám. Az éppen ekkorra megalakított Kommunista Internacionálé hivatalos ünnepévé teszi e napot, felszólít megszervezésére. Mégis, a világháborút követő években megint csak harci demonstráció volt e nap. Hitler ugyan nemzeti ünneppé tette (rövid időre), ám baloldali jellegét ez sem feledtette.
      1945-ben a kommunista vezetésű május elsejék jellemzik Európa keleti felét, Magyarországot is. Az ekkor hivatalosan is ünneppé, munkaszüneti nappá vált „első szabad május elseje” tömegtüntetés volt, szociáldemokrata és kommunista jelképek alatt. Egyelőre még együtt (külföldön a különböző szocialista pártok általában külön rendezik felvonulásaikat), a visszaemlékezés és a jövőbe vetett hit megnyilvánulásaként. A rádió, filmhíradó ettől kezdve ad közvetítést az ünnepről. Később ezt követi a televízió is. A napilapok ünnepi számokat jelentetnek meg, e napra a teljes tömegkommunikáció átszerveződik.
      Noha az ünnep hivatalos, voltaképpen igen kevés a hiteles dokumentum ez újabb ünnepről. Még a párttörténeti tanulmányok szerzői is elismerik, hogy egyre inkább szovjet mintákat követ a felvonulás, koreográfusok, rendezők tervezik egyes részleteit. A lebontott Regnum Marianum templom helyére kerül Sztálin hatalmas bronzszobra, ez elé a tribün, ahonnan a párt- és állami vezetők megszemlélik a felvonulók sokféle szempontból rendezett csapatait. Minden évben a korábbinál magasabb színvonalú május elsejét kellett rendezni. A vidéki helyszínek Budapestet utánozták, Budapest pedig Moszkvát. Az egyes évek kevésbé térnek el egymástól. Feltűnő, hogy több évből is alig maradt ránk hiteles kép. Az ünnepi újságszámok már előre elkészültek, az utólagos beszámolók banálisak és rövidek. Valamivel élénkebb lehetett az 1956 májusi felvonulás (a Dózsa György úton, még Sztálin szobra előtt), sok-sok nagy vörös lobogóval. Ez is apró részletekig megtervezett volt.
      Gábor Béla 1953-ban kiadott „mozgalmi dekoráció jegyzet”-e igen alaposan közli, mire kell ügyelni a szervezőknek. (Ő egyébként művében a római civilizációig vezeti vissza e felvonulásokat, ám ezt „népbolondító díszítések, pompás ünnepségek” címkével is ellátja. Szerinte még ennél is fényesebb volt II. Gyula pápa 1507. március 28-iki bevonulása Rómába. Noha természetesen igaz, hogy a modern felvonulások dekoratőrei mintákat követnek, tanulságos, hogy végül is maga minősíti az általa is művelt szakmát „a középkori reklámeszközök” folytatódásának. Idézünk művéből:

      Kivonulások megtervezése és kivitelezése
      „Ünnepélyeink, nagygyűléseink alkalmával dolgozó népünk lelkes felvonulása mindannyiunk számára igen szép élményt jelent. A felvonuló fegyelmezett magatartása, öltözete, a zászlók, arcképek, jelmondatos táblák sokasága stb. mind alkotó szerves részei a kivonulásnak, és döntő hatással vannak a felvonulás esztétikai képére.
      A dekorációfelelős ill. rajztanár munkája itt is éppen ezért nagyon szerteágazó. A tervezésnél az összes szempontok figyelembevétele igen döntő körülmény.
      Ismernünk kell elsősorban a felvonulók hozzávetőleges létszámát és azt, hogy egy menetsor hány emberből áll. Ha a felvonulási útvonal utcaszélessége megengedi, a legszebb és legáltalánosabb a nyolc emberből álló menetsor rendezése. Az egy sorban felvonulók számának megfelelően elkészítjük alaprajzban a menet vázlatát.
      Megállapítjuk a lehetőségekhez képest a résztvevők öltözetét. Amennyiben ez kivihetetlen lenne, akkor csoportokként próbáljuk az öltözetet egyeztetni. Különböző csoportok egységes öltözete ritmikus beosztásban a menetben már igen jó hatást kelt minden dekoráció nélkül is. A felvonulás menetoszlopait bontsuk meg kisebb egységekre. Jó hatást kelt, ha külön csoportokban menetelnek a gyerekek, úttörők, középiskolás diákok, sportolók, stb. egységes öltözetben. Az egyes felvonuló csoportok között megfelelő menetközt kell hagyni.

      X jelvény
      ---- ----- ----- vezetőink arcképei
      O ------ Oaz intézmény névfelirata
      XXX ------- XXX
      XXXXXXXX élmunkások
     
      OOOOOOOO
      OOOOOOOO zászlós csoport
      OOOOOOOO
     
      XX
      XXXXXX
      XXXXXX sportolók
      XXXXXX
     
      XXXXXXXX
      XXXXXXXX
      XXXXXXXX
      XXXXXXXX
      XXXXXXXX

      (A menetoszlop alaprajza.)

      A felvonulási menetnek az első csoportját úgy kell megtervezni, hogy ott a menet elején azonnal látható legyen a felvonuló intézmény, üzem stb. jellege.
      A felvonulási menet első részében kell súlypontozni a dekorációt. A menetnek ez az első része foglalja magában a legszebb dekorációkat, a legfegyelmezettebb, egységes öltözetű csoportokat. Természetesen, ha lehetőségek engedik, az egész menetoszlop ilyen legyen.
      A felvonulás alaprajzán kívül jó egy vázlatos távlati rajz készítése is, mivel ez sokkal elevenebb, szemléletesebb képet ad. Általános elvként leszögezhetjük, hogy a felvonulás dekorációinak (arckép, jelmondatos tábla, jelvény stb.) mérete elég nagy legyen, hogy kellőképpen látni lehessen azokat.
      Ugyanakkor igen fontos szempont az is, hogy könnyű legyen, ne jelentsen nagy fáradságot a felvonulók részére a táblák hordozása.
      A könnyű, vihető tábla készítésére a hullámpapírral borított megoldást ajánljuk. Arcképeknek, vagy feliratoknak nagysága szerint méretezzük tábláinkat. Általában a nyomtatott arcképek mérete kb. 50x70 cm szokott lenni. Ennek megfelelően kétszer akkor méretű hullámpapírt felébe hajtunk és a középen 2x2 cm-es gyalult fenyőfa lécet helyezünk el a hullámos részével befelé fordított papír közé.
      A középre elhelyezett lécre mindkét oldalon felszegezzük a hullámpapírt. A hullámpapír három szabadon maradt szélét enyvezett papírszalaggal fogjuk össze. Az így kiképzett alapra ragasztjuk fel az arcképet vagy a feliratot a széleket pedig aranyfestékkel (aranypor, tinktura) lefestjük.
      A táblák tartóléceit olyan hosszúra vegyük, hogy menetközben pihenőknél a földre tudjuk állítani a táblákat, hogy ne kelljen vállon tartani.
      Nagyobb feliratos táblánál vagy arcképnél két vagy több tartólécet szereljünk fel, hogy több felvonuló vihesse a táblákat.
      Nagyon jó, ha hátul is adunk egy támasztó rudat, különösen szeles időben biztonságosabb ez a megoldás.” (Gábor Béla: id. mű 75-78.)

      Külön figyelmet érdemel az 1957-es budapesti május elsejei felvonulás és tömeggyűlés. Ez, fél évvel Kádár János hatalomra jutása után, az első nemcsak engedélyezett, hanem szervezett népfelvonulás volt. Nem a Sztálin-szobor helyére, hanem ismét a Hősök terére vonultak a különböző útvonalakon át a kerületenként tagolt csoportok, melyek élén az oda irányított politikai vezetők haladtak. Jól ismert a gyűlésről készített hivatalos filmhíradó, és biztosan van (noha nem túl sok) más vizuális forrás is. A hivatalos beszámolókban negyedmillió, illetve félmillió résztvevőről tudósítanak, ami mindenképpen túlzó adat, még akkor is, ha tudjuk, sok néző is volt és általában a rendezők elképzeléseit kétszeresen meghaladó tömeg jött össze. Noha erőteljes biztosítás volt (még repülőgépek is figyelték a felvonulókat), incidensre nem került sor. Minden szervezettsége, valamint spontaneitása ellenére ez a nap más volt, mint a többi. Nem is ismétlődött meg. A budapesti felvonulás visszakerült a „Felvonulási térnek” nevezett területre, vagyis az új tribünnel kialakított Dózsa György út és a Városliget közti többsávos úttestre.

      Éljen május elseje, a munkásnemzetköziség nagy ünnepe!
      Némi formai, stilisztikai vagy helyesírási változtatással ez volt az egyik legelőkelőbb helyen szereplő május elsejei jelszó a következő korszakban. Voltaképpen már a hatvanas évekre kialakult és egészen a nyolcvanas évek végéig élt egyfajta ünnepi hagyomány nálunk.
      Megint csak azt mondhatjuk, váratlanul kevés erről is a hiteles és hozzáférhető dokumentum. Noha a televízió és a rádió hosszú közvetítéseket adott, a sajtó sokat írt az ünnepről, néhány évből ezek nem maradtak fenn (!), más években pedig csak néhány perces a megőrzött filmanyag, az is sztereotip. A riporterek egyre inkább az „egyszerű ember” bemutatására törekedtek, ami óhatatlanul a totálkép elhalványodását eredményezte. Minthogy a politikai vezetők garnitúrája azért évről évre változott, mások és mások voltak az aktuális kül- és belpolitikai jelszavak, módosult a dekorációs és tömegkommunikációs technika is. Voltaképpen megragadható lenne e korszak képe akár az ismétlődő május elsejék bemutatásával is. Azonban ilyen jellegű teljes anyagot nem gyűjtöttek össze. A szervezők és a hatalom végül is nem találta ezt elég fontosnak, a kívülálló pedig nem érdeklődött iránta. Minthogy Magyarországon e napon nem volt katonai díszszemle, még a külföldi katonai attasék sem filmezték a felvonulásokat, mint mondjuk Moszkvában és Pekingben. Sokmilliónyi magánfénykép készült ugyan, ám ezek azonosítása a lehetetlenséggel határos.
      E korszak budapesti felvonulásai egész egyszerűen ugyanazt tükrözik, amit máshonnan is tudunk. Az erősödő konszolidációt, jólétet, majd az ünnep privatizálódását, jelentőségének elveszítését. Talán még azt is mondanám, hogy ez utóbbi jelenség vagy egy évtizeden át erősödött, ám sohasem drámai mértékben. 1988-ban senki sem jósolta volna meg, hogy ez volt az utolsó „hagyományos” május elseje. Nagyon találónak tartom, hogy 1989. május 13-án a Nők Lapja „Itt volt május elseje...” címmel hozza utólagos képes riportját, amelyben az újságíró nemcsak azon tűnődik, mi változott meg erre az évre, hanem azt sem tudja, lesz-e valaha is folytatása.
      A budapesti május elsejéket csak nemzetközi és hazai összehasonlítással tudjuk igazán értékelni. Ehhez pedig hiányzik elég sok esetben a megbízható forrásanyag. Ezt nagyon könnyű igazolni, úgyhogy csak néhány, közismert példát említek.
      A szovjet típusú felvonulási rendszernek nálunk is középponti építménye az a tribün, ahonnan a vezetők megtekintik a vezetetteket. Ez a moszkvai Vörös téren a Lenin-(Sztálin)-mauzóleum mellvédje. Nálunk a többször is átalakított lelátó, eredetileg a Sztálin-szobor talapzata. Ez Moszkvában és másutt távol van a felvonulóktól, elérhetetlen magasságban, ezenkívül erődítményszerűen őrizve, egy ereklye (az elhunyt vezetők földi maradványai) közelében, mintegy azok reinkarnációjaként. A teljes szcenika szerint ott, a Kreml falában, elég gondosan kiválasztott sorrendben a nemzetközi kommunista mozgalom hősei is nyugosznak.
      Ez sosem volt teljesen így Budapesten. Például a mauzóleum hiányzott, sőt elég sokáig egyáltalán nem is volt „munkásmozgalmi pantheonunk”, és amikor ezt megszervezték, ez is egy közhasznú temetőbe (a Kerepesi úti temetőbe) került, ahová már vagy száz éve, vagyis a szocializmus győzelme előtt is temettek kiemelkedő politikusokat. Így nálunk a genius loci és az örökké élő gondolat nem jelenhetett meg a tribünön, sőt minél többet tudott valaki a helyszín kultikus történetéről, annál furcsább volt ezt az aktuális ünnephez kapcsolni. (A bolgárok úgy építették fel a Dimitrov-mauzóleumot, hogy az a városi főúton természetesen a május elsejei felvonulás tribünje lehessen.) Nálunk ehhez képest a mellvéd jóval közelebb volt a felvonulókhoz, sőt az átépítések során nem magasabb, hanem éppen alacsonyabb lett a vezetők szemlepontja.
      A moszkvai mellvéden szigorúan hierarchikus sorrendben tizenhárom generális, majd a párt fő titkára, majd a miniszterelnök, és (ha ez külön személy volt) az államelnök, ez után minuciózus sorrendben a Politikai Bizottság és a Minisztertanács főbb tagjai következtek. A civilek száma legfeljebb a főtitkárral haladta meg a katonákét. Egy-egy díszvendég is jelen lehetett, igazában a főtitkár környékén: Gagarin vagy Tyereskova mint űrhajósok, Castro vagy Mengisztu Hailé Mariam a világforradalom dokumentumaként. (Tapasztalatból tudom, hogy a távolbalátó nélküli moszkvai felvonuló ezeket alig különböztette meg egymástól. Emlékszem, amikor azon vitatkoztak a felvonulók, hogy az az idős asszony Brezsnyev balján Tyereskova vagy Mengisztu-e? Nyikoláj Tyihonov miniszterelnök volt.)
      Nálunk úgy 1970 óta Kádár nem mindig állt középen, egyenruhában egy-két ember lehetett, a résztvevők cserélgették helyüket, félórákra eltüntek a mellvédről. A felvonulás elején úttörők (legtöbbször szőke copfos kislányok) virágokat adtak át a vezetőknek (először csokorban, majd celofánban, később ismét anélkül), akik megcsókolták őket, olykor fel is vitték a mellvédre, ahonnan azután egy idő múlva elmehettek. Ma sem találok más magyarázatot az évenként változó koreográfiára, mint az időjárást: valahogy a jó idő más reakciókat váltott ki. A budapesti tribün sem volt divatbemutató, ám itt a vezetők megjelenhettek felöltőben vagy ballonban, sőt akár ingujjra is vetkőzhettek. Losonczi Pálon tízszer annyit volt kalap, mint Kállai Gyulán. Fock Jenőnek vadászkalapja volt, Lázár Györgynek valamilyen azonosíthatatlan kalapja. Nemes Dezsőn viszont tűző napon is téli, vastag kalap volt. Egyszóval valamilyen individuális spontaneitás megvolt még a tribünön is.
      Ennek is volt azonban határa. Noha többször is kísérleteztek azzal, hogy a vezetők a kerületek élén, maguk is felvonulóként érkezzenek a helyszínre, ez nem vált be. A hetvenes évektől viszont a felvonulás végén a tribünről lejőve gyalog mentek át ebédelni a Gorkij-fasor végén levő szakszervezeti épületbe. Ekkor a munkásőrök még alkottak valamilyen sorfalszerűséget, ám ezen át lehetett szólni, olykor kezet rázni egy vezetővel. Ez a spontán találkozás alighanem az egyetlen volt az egész évben, a rendszeresen megszervezett üzemlátogatások ellenére is.
      Sajnos az ünnep ilyen privatizálódását a hivatalos források és a tömegkommunikáció nem dokumentálták. Ha külföldi érdeklődőnek említettem ilyen vonásokat, legtöbbször nem is értették, miről beszélek. Vagy a kelet-berlini és prágai fáraónikus és gépies felvonulásokat ismerték, ahol az ilyen „lazaságok” ismeretlenek voltak; vagy Jimmy Carter választási körútjait vették összehasonlításnak, ahol is egy új-angliai előválasztási kézfogásért órát is állt a havas esőben a „Jimmy Who?”, akiről akkor senki sem tudott semmit, ő pedig később majd becenévvel íratja be magát az elnökök sorába. E választások kortesútjainak nézői azt nem tudták felfogni, mi a rendszeres a budapesti május elsejében, és ha van, miért?
      Nálunk a május elseje mondanivalója mindvégig értelmezhetetlen maradt, noha ezt sokszor igen explicit módon kifejtették. A nemzetközi munkásünnep megnevezés dominált, ha az ünnep jelentését próbáltuk elemezni, itt a következő sémát találtuk:

szocializmus építése
munkaharc
nemzetközinemzetközi egységvilágbéke
nemzetinemzeti egység

Ez a mátrix egy ideológiai képlet, amely könnyen (ám steril módon) volt szinte mindenre konkretizálható: a tervteljesítésre, szolidaritásra Kubával, Vietnammal, Angolával, a textilipari rekonstrukció sikerére, vagy az „Együtt Budapestért!” mozgalom támogatására. Főként a május elsejei jelszavak szürkültek a maguk paródiájává. Elég csak néhány mondatot idézni:
      a.) Éljen május 1, a munkásosztály harci seregszemléje!
      b.) Éljen május 1, a világ dolgozóinak nagy seregszemléje!
      c.) Éljen május 1, a munkásosztály seregszemléje!
      d.) Éljen május 1, a világ dolgozóinak nagy ünnepe!
      e.) Éljen május 1, a nemzetközi munkásosztály nagy ünnepe!
      f.) Éljen május 1, a nemzetközi munkásosztály és a béke ünnepe!
      Minthogy e mondatok jelentése elvont, nyilvánvalóan nem is volt könnyű élettel megtölteni ezeket. Az a tény viszont, hogy nálunk nem 70, hanem mondjuk csak 19 hivatalos május elsejei jelszó volt, sőt egyeseket többféle megfogalmazásban is elvittek a felvonulásra, jelzi, hogy itt is csak a történeti és nemzetközi összehasonlítás érzékelteti azokat az árnyalatokat, amelyek fontosak. (Például évtizedekig nem volt olyan jelszó, amely a nőket és a családot említette volna; konfliktusok csak Kambodzsában és Afrikában voltak, a mi társadalmunkban nem.) Nem véletlen, hogy a harmadik jelszóban szerepelt a „marxizmus-leninizmus”, az ötödikben a „Szovjetunió”, a tizenkettedikben „Magyarország”, a tizenharmadikban a „Magyar Szocialista Munkáspárt”, a tizennegyedikben a „munkásosztály”, a tizenötödikben a „munkás-paraszt szövetség”, a tizenhatodikban a „magyar nép”. Itt végül is helyet kapott Magyarország, ám a nemzetközi témák után, és a differenciálatlanul tág „magyar nép” is - noha természetesen csak az MSZMP és a munkásság után.
      Az ilyen árnyalatok beszédesek voltak, fel is figyelt rájuk sok mindenki, csak éppen élményszerűvé tenni volt nehéz egy ilyen bonyolult és bürokratikus dogmatikát.

      Egy ünnep-szemiotikai kutatás körvonalai
      Mindmáig itthon is, külföldön is a legnagyobb elismerés övezi azt a kollektív vizsgálatot, melyben az Eötvös Loránd Tudományegyetem Folklór Tanszékén szemiotikai előadásokat hallgatók egy csoportja (akikhez több akkor fiatal szakkutató is csatlakozott) a budapesti felvonulás jeleit kutatta.
      Azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, adataikból az derül ki, nem történt lényegi változás 1972/73 és 1982 között. A szerzők azt is említik, hogy a hivatalos becslésekkel szemben a mi adataink szignifikánsabbak. Például a hivatalos becslés szerint 1982-ben Budapesten mintegy 100.000 ember vonult fel. (Mi mintegy negyedmillióra tettük a résztvevők számát, igaz, mi a bámészkodókat és a visszafelé sétálókat is megszámoltuk, ezt viszont nem „rendőri szemmértékkel”, hanem egy képzeleti vonalon való áthaladás időarányos, számszerű megállapításával.) Egy kérdőívre adott válasz szerint viszont minden negyedik válaszoló ott volt az ünnepen. A hivatalos részvételi arány tehát 5 %, a mi becslésünk 12,5 %, a válaszolók szubjektív megítélése 25 % volt. E különbség jól jelzi az elvárás, a tényleges részvétel és a norma közti különbséget. És azt a kutatásban résztvevők számára cseppet sem meglepő tényt, hogy éppen a szervezők becsülték alá az ünnep érdekességét.
      Itt a sztereotípiák hatalma nagy. Nem olyan régen is köztudott volt, hogy a meteorológiai jelentés mindig jó időt ígért e napra, hogy ezzel is növelje a felvonulók számát. Azonban az 1972-től vezetett feljegyzéseim ezt a feltevést nem támasztják alá. Az előrejelzések nem voltak mindig optimisták. Az igaz, hogy rossz idő esetén a vezetők (legkivált Marosán György) sosem mulasztott el triumfálni: „lám, mégis mennyien eljöttek”, a prognózissal szemben jobb idő esetében pedig egyenesen ezt mondta (ujjával az égre bökve) „lám, ott is bennünket támogatnak”. Magam csodálkoztam a legjobban, amikor hűvös, esős, szeles, kellemetlen időben (pl. 1974) gyakorlatilag a felvonuló menetben résztvevők száma nem csökkent. (Ehhez hozzá kell tenni, hogy Budapesten több kerületből egyáltalán nem szerveztek menetet a központi ünnepséghez.)

      Egy budapesti városi ünnep
      A május elseje városi ünnep, a munkásmozgalomhoz tartozik, talán még inkább a szakszervezetekhez, mint a nemcsak munkásokat tömörítő pártokhoz. Régóta érezhető volt benne a hatalommal, főként a rendfenntartó közegekkel való szembeszállás. Ahol a szociáldemokrata vagy ilyen jellegű politikai áramlatok jutottak a hatalomra, ez az elem el is tűnt, és a hatalomban levő szervezők nem is tudtak sokat kezdeni az ünneppel. A szovjet modell a fáraónizálást jelképezte. (Nemcsak Madách látta ilyennek Egyiptomot, emlékezhetünk rá, Anvar Szadatot egy ilyen felvonulás alkalmával ölték meg.) Másutt majálissá vált az egész. Olykor fantasztikus keverékké vált az ünnepi ideológia. Olof Palme Svédországában a szocialista miniszter a stockholmi amerikai nagykövetség előtt tüntetett, követelve a vietnami agresszió beszüntetését. Mitterrandék első nagy választási győzelme után minden szervezés nélkül százezrek mentek a Bastille-térre, ahol hajnalig tartó ünneplés kezdődött, amit az utcabál szó aligha képes visszaadni.
      Budapesten nincs karnevál. Amikor a legutóbbi években a főváros vezetősége megkísérelte ezt feltámasztani és olykor jeges szélben milliókat érő oldtimer-autók felvonulására került sor, ez nem párja a riói karnevál alig öltözött szambázóinak, a Mardi gras tropikus koktéljainak. És nem utóda a nem is ritkán ma is rendőrök által szétkergetett sztrájkoknak. A magyar fővárosnak nincs saját ünnepe. A szinte mindig megült március 15-e országos és politikai esemény. Nincs közvetlenül egyéni mondanivalója a család, barátok számára. Nem ülünk be utána a zöldvendéglőbe. Szent István napja e századunkban is sokféle metamorfózison ment át. 1972-ben nem volt mit vizsgálni rajta. (Ma ezt a napot vizsgálnánk és nem a május elseje maradványait.) Állami és egyházi ünnep, ami nem „baj”, csak éppen más, mint amiért a május elseje létrejött. A nagy tavaszi egyházi ünnepek (Húsvét és Pünkösd) pedig még az ajándékozással és vásárral, locsolással sem váltak társadalmi ünneppé. Ahogy a magyar néprajz találóan homályos névvel „jeles nap”-ként tartja számon ezeket, az jelzi, hogy nem modern társadalmi-politikai ünnepekről van szó. Noha ma több Mikulás, mint kommunista párttag él Budapesten, arra aligha gondolnánk, hogy menetbe fejlődve, csokoládécsizmákat lóbálva mondjuk elvonulnának Zrínyi Miklós vagy más neves Miklós szobra, mauzóleuma előtt.
      Már amikor a múlt század végén a munkásmozgalomban is viták voltak arról, melyik nap is legyen az ünnep, sokan hangoztatták: ha a keresztényeknek van húsvétjuk, legyen nekünk is egy ünnepünk, május elseje! Ami nyilvánvaló utalás a feltámadásra és a tavaszi ünnepre is.
      Főként a folkloristák (nálunk Manga János) megkísérelték azt, hogy a népi tavaszünnepből, a májusfaállítás szokásából vezessék le a május elsejét. Ebből csak annyi a tény, hogy az egyszer már megszerveződött munkásünnep, május elején, a mi éghajlatunkon nem is tehetne mást, minthogy zöld ágakkal, virágokkal, vőfélybothoz hasonló, kis májusfákat idéző jelvényeket használjon. Különösen akkor, ha a dekoráció egyébként politizált és aktualizált, mintegy ellensúlyként megjelenik az örök fiatalság és a természet megújulásának érzékeltetése is. Vörös zászlók és a vezetők arcképei alatt bokorugró szoknyában népi táncosok haladnak, májusfákat visznek, hamar elhervadó orgonalevelekkel díszítik a tervteljesítés grafikonjait. (Maga a májusfa jól ismert európai népszokás, más összetevőkkel.)
      Közvetlenebb a történeti kapcsolat a nagy európai felvonulásokkal. Leginkább a dekorált kocsik (carrus navalis a római diadalmeneteken) ilyenek. Ezek ókori, reneszánsz és barokk előképeket követnek, legfeljebb abban térnek el azoktól, hogy a századfordulón még valódi lovak húztak a felvonulásokon valódi ekéket, az ötvenes években viszont teherautók platóin acélöntők, fejőüzemek, metrójáratok voltak láthatók. A szovjet űrsikerek idején a legtöbb ilyen mozgó dekoráció valamilyen űrhajó volt. Még a gúnyfigurák (Samu bácsi és láncos kutyája, Tito) sem társtalanok az európai farsangok figurái között.
      Mindez együttvéve városi ünneppé teszi-e a szocialista május elsejét? Amikor egy évtizede tömegkommunikációs szakembereink azt vizsgálták, volt-e a budapesti május elseje „tömegkommunikációs esemény” (media event), idéztek olyan nyugati véleményt, miszerint a „nem-papi” jellegű kelet-európai televíziós közvetítések nem adják vissza az ünnepek szertartásos jellegét. (Most nem ez értékelés általános vagy konkrét érvényességét vitatjuk, noha éppen úgy látjuk, itt volt csak pontifikáló célja a közvetítéseknek - sőt bizonyos sikerrel is!) Összevetésként a Szent Korona hazahozatalát, illetve az első magyar űrhajós fellövésének bemutatását említették. Ezekkel összevetve a május elseje minden szempontból ünnep volt: periodikus, visszatérő jellege, a résztvevők nagy száma, a látvány megtekinthetősége, közvetlen jelentéstartalma egyaránt ezt képviselik. Nemcsak a valóban résztvevő százezrek, hanem az egész ország számára ünnep volt a nap, éppúgy, mint ahogy Szilveszter vagy Pünkösd az (tekintet nélkül a résztvevők konkrét számára, vallásos meggyőződésére).
      Mennyiben budapesti ez az ünnep? Szinte minden évben bekerült valamilyen budapesti mozzanat is az ünnepbe, ám ez eredetileg nemzetközi, mégcsak nem is magyar ünnep. Viszont ha a városban annyi ember számára jelent valamit, ettől rögtön városi ünneppé válik, mint mondjuk a Kijev-Moszkva vagy Real Madrid-Barcelona labdarúgómérkőzések. Egyébként Szent István sem budapesti ünnep. Március 15 vagy október 23 az, hiszen a fontos események, amelyekre emlékezünk, itt történtek. E napok kultuszhelyei valódi budapesti kultuszhelyek. A május elsejei színhelyek (elsősorban a Városliget, időnként a Népliget, a hűvösvölgyi Nagyrét stb.) is legfeljebb csak ilyenné válhatnak. Igaz, évszázados tradícióról azért itt is beszélhetünk.

      Eloszlik mint a buborék, s marad, mi volt, a puszta lég...
      Már 1989-ben megszűnt a régi május elseje Budapesten. Azóta van valami a Népligetben, sok minden a Városligetben és a főváros számos pontján. Aki ismeri e rendezvényeket, tudja, lehangoló és nosztalgiás elemekre lépten-nyomon bukkanhat. A „politikai fórum”, a bazársor, néhány-ezer papírzászló szétosztogatása, kerületi futó- és rajzversenyek nem azonosak a korábban megszokott ünneppel. Nem is lehetne másképp: sanyarú tréfának tűnne, ha megint valaki menetoszlopokat szervezne, éldekorációval; és a szomszéd országok zászlóinak sorrendjét heteken át beszélnek meg egy Politikai Bizottság tagjai. Még a szakszervezet sem szervez valami nagyobb felvonulást, és nemcsak egymás ellen küzdő szervezetei miatt. Az a tény, hogy Forgács Pál vagy Pető Iván 10-15 embernek elmondhat valamit egy sátor előtt, önmagában jó. Ám nem ünnepe a városlakóknak. Ha a Népligetben 10 forintos egységáron megvehetjük a Szabó Ervin könyvtárból „kiracionalizált” könyveket, ez hasznos dolog, ám még azzal a dekorációval sem ér fel, amelyen annak idején azt köszöntötték, hogy e napra végre teljes hosszában elkészült a Hűvösvölgyi (vagy Széchenyi-hegyi?) Úttörővasút. Ma felszabadultabban lehet sörözni és gumiállat-épületekben ugrálni a Ligetben, ám nincs májusfa a Vidám Park (vagy Angolpark?) látogatóin. És nincs a „felvonulók kérték” című rádióműsor, amelynek paródiája a magyar politikai kabaré egyik gyöngyszeme volt. (És nincs paródiája a „fórumokon” szereplő politikusok erre ugyancsak érdemes szövegeinek sem.)
      Nemcsak az Operettszínház rendezője sírja vissza a régi budapesti május elsejéket (az egyikre ő tervezte 5000, színes esernyővel felvonuló fiatal lány menetét, a régi SZOT felvonulásszervező felelősei szerint ez volt minden évek leglátványosabb felvonulási botránya), nemcsak a nyolc kitüntetéses munkásőr emlékszik vissza erre (az ő nyakában ült 1973-ban egyik munkatársunk, hogy kényelmesebben jegyzetelje, mi is történik a tribünön - először féltünk, hogy igazoltatnak bennünket, írtam is igazolást mindenkinek tanszéki levélpapíron, majd a csinosabb hallgatólányok egy-egy vállas rendezőre másztak fel, hogy jobban lássanak, és soha senkitől sem kértek igazolványt), hanem sok tízezer embernek is hiányzik valami, amióta eltűnt a felvonulás. (Nem a tribünről integetőkre gondolok.) Ma ugyanis e helyett semmi sincs.
      Nálunk józan ember sosem vizsgálta volna április 4-e vagy november 7-e ünnepének vonásait. Pedig akkor is volt kitüntetésosztás, operaházi gála - ma is van, csak más napon. És ma is mindenki elmehet e napon a Sashegyre (ha már nyitva van). Nem mehet el a Gellérthegy északi lejtőjén a rock-koncertekre. Ezek szinte fél-legálisak voltak, persze annyi nézővel, hogy K.É. alatt leszakadt a faág. Nem kap a Dembinszky utcában csokoládétorta-szeletet, egyik ott meglátott ismerős nagyanyjától, aki idős és beteg asszony lévén, nem sok emberi kontaktussal, e napra több tortát sütött, és felinvitáltatott ismerősöket, vagy arra járókat. Nem kap finom csirke-levest a felvonulás után annál a kollégánál, aki a környéken lakott, és első kézből kívánta megtudni feljegyzéseink summázatát. Vagy nem törheti a fejét, hogyan is lehetne mozgó teherautón bemutatni új eredményét: a mínusz sokszáz fokon szupervezetővé váló kerámiát.
      Azóta, úgy látszik, nemcsak az derült ki, hogy e kerámia nem is létezik, hanem az is, hogy nincs dekorációs teherautó, sőt felvonulás sem.
      Nem Robespierre, Napóleon, Sztálin vagy Hitler találták ki a népünnepélyeket, és nagyon is örülök, hogy remélhetőleg egyszer s mindenkorra megszűnt a Mars-mező összevissza ásatása, meg ledér színésznőknek az Ész Istennőjeként való felvonultatása. Nincs szükségünk nyilvános kivégzésekre, sem királyokéra, sem kommunárokéra. Számomra egy téesz-birkaistálló felavatása hasznosabb televíziós esemény, mint Kennedy elnök vagy Oswald lelövése. Nem hiányzik sem Megyeri Károly sem Moldoványi Ákos interjúja Kádár Jánossal a tribün csücskén. Nem tartom véletlennek, hogy a gigantikus nürnbergi pártnapok és a berlini olimpia náci szcenirozása úgy látszik, egy életre elvette sok német kedvét hasonló parádéktól. Ma nem jöhet vissza nemcsak Rákosi Mátyás május elsejéinek sora, hanem Kádár János felvonulásai sem.
      Ám ezek helyén ma a puszta lég van. Ma nincs modern kultuszunk, nincs békés tömegdemonstrációnk, nincs világi tavaszünnepünk, nincs karneválunk. Annak idején, amikor a munkásmozgalom létrehozta ezt a városi ünnepet, a villámgyors elterjedés jelezte, valódi igényt elégített ki. Nálunk (Budapesten), minél kevésbé volt kötelező, annál többen jelentek meg rajta. Már kezdetben is archaizáló, anakronisztikus volt: és a szovjet típusú felvonulás ezt az időtévesztést csak hangsúlyozta. Lehet, hogy mára minden úgy privatizálódott, hogy nincs is szükség társadalmi ünnepekre, nagyvárosi, sokszázezres felvonulásokra.
      Mint ahogy az ünnep története is igen pontos tükre a társadalom fejlődésének, életmódosulásainak, az ünnep elmúlása sem tanulság nélküli. Nem elég, ha koszorúzunk és temetőbe járunk. Kellene egy boldog népünnep is egyszer.

      Dolgozatom e formában egy hosszabb, illusztrált írás rövidített szövege

      Irodalom (az alábbi művekben további hivatkozásokkal):
      Jemnitz János: Május elseje születése. Bp. 1986. (Nem derül ki egyértelműen, milyen források alapján készült e könyv, amely azonban az első pontos adatokat idéző magyar nyelvű áttekintés. Nincs viszont benne a nemzetközi, nem-munkásmozgalomtörténeti anyag.)
      1973. május 1. = Tömegkommunikációs Kutatóközpont Módszertan. V. évfolyam, 13. szám. 1974. október 3.
      Munkaközösség: Az 1972. május elsejei budapesti felvonulás társadalmi szemiotikája. In: Jel és közösség. Szemiotikai tanulmánygyűjtemény. Szerk.: Voigt Vilmos - Szépe György - Szerdahelyi István. Bp. 1975. (Muszeion-könyvtár 2.) 187-99.
      Munkaközösség: Egy mozgalmi ünnep jelvilága. In: A társadalom jelei. Szemiotikai tanulmányok. Bp. 1977. (Népművelési Propaganda Iroda) 132-49.
      Munkaközösség: Adatok május elseje szemiotikájához. In: Kultúra és szemiotika. Tanulmánygyűjtemény. Szerk.: Gráfik Imre - Voigt Vilmos. Bp. 1981. (Muszeion-könyvtár 4.) 239-56.
      Voigt Vilmos: Május elseje jelei. In: Világosság XIX. évf. 1978. augusztus-szeptember, 8/9. „Az ünnep tegnap és ma”, 525-33.
      Lendvay Judit - Tomka Miklós - Tölgyesi János: Május elseje mint tömegkommunikációs esemény. In: Jel - Kép III. évf. 4. szám, 1982. 67-73.
      Verebélyi Kincső: A májusfa körül. In: Kultúra és tradíció. I. Tanulmányok Ujváry Zoltán tiszteletére. Miskolc, 1992. 263-71.


EPA Budapesti Negyed 3. (1994/1)Szücs G.: Szoborpark < > Rajk László-interjú