EPA Budapesti Negyed 3. (1994/1)Fodor A.: A kollégium < > Szücs G.: Szoborpark

Az Ifipark

______________
BALÁZS MAGDOLNA

Egy városhoz, főként egy nagyvároshoz mindig hozzátartoznak a „helyek”, amelyek képviselnek valamit, a helyek, ahová járni lehet, sőt kell, a helyek, ahol mindig történik, de legalábbis mindig történhetett valami, a helyek, amelyek jelentést hordoznak, sőt túlmutatnak önmaguk jelentésén. E helyeket megkülönböztetett tisztelet, szeretet vagy gyűlölet övezi, amíg van valami funkciójuk, de tiszteletet, emlékezést, viszonyt kényszerítenek ki rendeltetésük elmúlásával is. Helynek lenni egy nagyvárosban annyit tesz, mint kikényszeríteni valamilyen viszonyt a város összes meghatározó, mérvadó és mozgékony csoportjával, lakójával, intézményével szemben.
      A 60-as, 70-es években felnövő generációk legendás szórakozóhelyeként ismert Ifjúsági Park ilyen hely volt Budapesten. Jelentőségét két tényező növeli még nagyobbá. Az egyik, hogy az akkori meglehetősen eseménytelen és ingerszegény időkben nagyon kevés nyilvános hely volt, ahol történt vagy történhetett valami, a másik pedig az, hogy azóta megszűnt. Így létezése, egykori funkciója óhatatlanul is felértékelődik, rárakódott jelentésekkel bír, együtt alkot történetet, mítoszt és legendát, amelynek igazságtartalmát felderíteni nem célunk és nem is szándékunk. Mert így, kultikus, sőt legendás hellyé válva, jelentőségén túlmutatva alkotja a város történetének és atmoszférájának részét, épül és ivódik bele az emlékezetekbe, segít őrizni és lezárni egy korszakot.

      A gründolás időszaka
      A Várdomb oldalán elhelyezkedő Várkert-bazár a múlt század 70-es éveiben Ybl Miklós tervei szerint a Fővárosi Közmunkatanács által megépített épületegyüttes mindig is frekventált, jelentéssel és jelentőséggel bíró helye volt a fővárosnak. Kedvelte és szerette például Erzsébet királyné, aki ha gőzhajón érkezett Budapestre, akkor a Várkert-bazár északi galériáján sétált fel a déli Cortina lépcsőire, majd onnan tovább a régi várba.
      Gyakorlati hasznosításra a Várkert-bazár tulajdonképpen sohasem került, mert a csekély kereskedelmi forgalom miatt a bazárokat nemigen vették bérbe. Az alsó soron műtermeket alakítottak ki, s az 1930-as években gyakran merült fel a Budai Műcsarnok odatelepítése is. Az épületegyüttes 1944-45-ben erősen megrongálódott, s 1961-ig nem is fordítottak gondot felújítására. A ma világörökség részét képező Ybl Miklós tér 2-6. tizenhat évet állt gondozatlanul és használatlanul, jelezvén az akkori energiák és források koncentrálódási irányát. 1961 júniusában a Budapesti KISZ-Bizottság ötlete nyomán itt kezdték kialakítani a főváros első és sokáig egyetlen szabadtéri ifjúsági szórakozóhelyét, az Ifjúsági Művelődési Parkot, közkeletű nevén az Ifiparkot. [1] Június végén már a Fővárosi Kertészeti Vállalat brigádjai a terepet egyengették, rendezgették, az Elektromos Művek dolgozói kábeleket fektettek, az I. kerületi KISZ-aktivisták talicskáztak, csatornáztak, betont kevertek. A tereprendezési munkálatok, a felújítás és az építkezés pontosan úgy folyt, ahogy a 60-as, 70-es években bármely önerős építkezés, amelyiknek nem volt elegendő pénze. Kalákában, a költségek és az energiák rejtve maradásával és pazarlásával. Csak a bennfentesek illetve az utókor oknyomozója tudhatta, hogy a park létrehozásakor a műemlékek helyreállítására 36 millió forintot, illetve az új épületek (színpad, pénztár, öltözők, étterem) kialakítására további 9 millió forintot költött a Fővárosi Tanács. Ezen költségek és munkálatok során létrehoztak egy 500 méternyi táncteret, 800 személyes vacsorázóhelyet, összesen 2500 fő számára biztosítottak szórakozási lehetőséget. [2] A park 1961. augusztus 20-án nyitott. Öt forint volt a belépőjegy, s már akkor kialakította a park igazgatósága a később oly sok konfliktus és ellenállás forrásává vált megjelenési egyenruházatot: fiúknak rövid haj, öltöny (vagy legalább zakó), fehér ing, nyakkendő, lányoknak pedig szoknya. A parknak több, kezdetben kialakított szabálya elhalt vagy átalakult, de megmaradt a ruházat és a hajviselet ellenőrzése, a belépés feltételeként.
      Az első évben, 1961-ben a park augusztus 20-tól szeptember 30-ig, tehát jó másfél hónapot volt a hét három napján (csütörtök, szombat, vasárnap) nyitva, s ezalatt 25 ezer látogatója volt. [3] Az ötletgazdák, s a létesítmény fenntartói tehát valódi igényekre találtak, ha a cél persze - a kor szellemének megfelelően - nem is az igények kielégítése, hanem ezek szabályozása, kordában tartása, leszorítása volt. Az „én mondom meg, hogy hol, hogyan, mikor és milyen feltételekkel szórakozol, találkozol másokkal”-elvnek megfelelően alakították ki a működési feltételeket és játékszabályokat, s úgy persze, hogy még ennek is örülni kellett, mert idáig még ez sem volt.

      A 60-as évek kulturális atmoszférája
      1962 volt valójában az első teljes idény, amikor május 1-én nyitott a park és szeptember 20-án zárt be. Ez alatt az idő alatt a parkot 70 ezren keresték fel, [4] ami igencsak jelentős látogatottságnak volt mondható. A futballmérkőzéseket és a szervezett május elsejei felvonulásokat leszámítva, lényegében nem volt hely és alkalom, ahol több ezer ember egyszerre összegyűlhetett. A korszak politikai vezetése félt, gyűlölte, s így kerülte is a tömegesedést, mert tudat alatt is veszélyt látott benne. Így ha életre is hívott tömegeket vonzó eseményeket, azokat kontrollálni akarta. Ebben az évben - s még évekig - sem változott az ötforintos belépőjegy, de a nyitvatartási napok száma már négyre bővült, s vasárnap délelőttönként az akkori moziszolgáltatások példájára két forintos belépő ellenében gyermekműsorokat is szerveztek.
      A vasárnap délelőtti gyermekműsor parkba való szervezése nagyon jól mutatta a kor kultúrpolitikai törekvéseit. Egy szórakozásra kitalált hely egyszerre akarta az egész család, több generáció igényét is kielégíteni, a családok együttes és közös szórakozásán munkálkodni, életvezetési mintákat sulykolni, miközben a szórakoztatás ürügyén elsősorban nevelni akart. A park első két-három évi programját átnézve [5] ugyanis két tendencia rajzolódik ki igazán. Az egyik, hogy a kezdeti években a dzsesszes szalonzene volt a meghatározó a programokban, s így a fiatalok szórakozása nem nagyon tudott elkülönülni a felnőttekétől. Ha megnézzük a fellépők névsorát, akkor legtöbbször Bilicsi Tivadar, Csákányi László, Horváth Tivadar, Zsolnai Hédi, Ákos Stefi, Kovács Erzsi, Toldi Mária, Németh Lehel, Koós János, valamint a fiatalabbak közül Aradszky László, Ambrus Kyri, Kerényi Gabriella, Szikora Jenő, Hacki Tamás nevével találkozunk leggyakrabban. A dalok közül a legsikeresebb slágerek a Fogj egy sétapálcát, a Lehet, hogy szép nem vagyok, a Micsoda nagyszerű dolog, az Esős vasárnap délután, a Marina és a Csao Bambina voltak. Szalonzene, „muzikális” zene volt ez a javából, nem sok volt bennük a kifejezetten fiatalos, energikus, avantgard, dinamikus vagy akár a fiatalokra mindig jellemző anarchikus elem. Nem nagyon tudott kialakulni a kezdeti években a fiatalok számára létrehozott szórakozóhelyen a fiatalok kultúrája - ha tetszik, szubkultúrája -, a csak rájuk jellemző, az ő karakterüknek megfelelő rétegzene.
      A fiatalok öregítését, szubkultúrájuk megformálódásának, karakteresedésének lassítását nemcsak a fellépő énekesek és az ő dalaik sulykolása, műsoron tartása révén próbálták elérni, hanem a közművelődési, úgymond kultúrprogramokon keresztül is. Az Ifipark indulásakor már kialakult - amiről egyébként a neve is árulkodik: Ifjúsági Művelődési Park - az a később szokássá vált rendszer, hogy a különféle kulturális szemlék győztesei, a szavalóversenyek üstökösei és felfedezettjei, s az akkor szerveződő irodalmi színpadok is helyet, méghozzá meglehetősen kitüntetett helyet kaptak a park programjában. De szerveztek divatbemutatókat, táncversenyeket, VIT-koncerteket és meghívtak külföldi vendégegyüttest is. A Magdeburgi Vasutas Táncklub például többszöri vendége volt a park közönségének. Az ifjúsági park irányítói, az ifjúságpolitika alakítói nem tudtak és nem is akartak lemondani arról, hogy az ifjúságot neveljék, irányítsák, műveljék, gyomlálják, ismeretterjesszék, hogy a személyiségfejlődési folyamatok élére álljanak, hogy a szocializáció - még a szórakozás, a szabadidő eltöltése is - irányított és kontrollált folyamat maradjon. S azután persze, ahogy ez ebben a városban lenni szokott, a merev szabályok és keretek kiváltották egy mértékadó, kis csoportnak az ellenállását, mondhatni ösztönözték egyfajta avantgarde kultúra megszületését.
      Még 1961-ben megalakult a Bajcsy Zsilinszky út és az Alkotmány utca sarkán lévő Dália eszpresszóban [6] a Budapesti Ifjúsági Jazzklub, ami az Ifipark téli helyszíne lett. Itt már jazzt játszottak és nem szalonzenét, itt lépett fel először, majd később az Ifiparkban is játszott Pege Aladár, Szakcsi Lakatos Béla, Deseő Csaba, Benkő László, Freinreisz Károly, Laux József, no és a Bergendy testvérek, akik később együttest alakítva az Ifipark első és egyetlen hivatalos együttesévé váltak. Érdemes megemlíteni, hogy a jazz-számok közötti szünetekben, szünetzenészként, itt kapott először nyilvános fellépési lehetőséget Szörényi Levente is. A Dália presszóban jött létre az első alternatív zenei klub, amelynek törzsközönségét zenészek, képzőművészek, írók, újságírók, egyetemisták alkották, a fővárosi értelmiség hangadó, az újdonságra, a szubkultúrára leginkább fogékony része.
      A Dáliába lejárni az ingerszegény környezetből való kilépést jelentette, hasonszőrűek barátságát és kapcsolatokat, a különbözés érzését, amelyet az akkori normális hétköznapok nemigen adtak meg. 1961-62-ben a fiataloknak szórakozó és ismerkedési helyül csak az Ifipark és a Dália adódott, ha nem számítjuk (és nem számítjuk) a korszak különlegesen barátságtalan és mindenféle otthonosságot nélkülöző presszóit, eszpresszóit. (A Dália később, az otthonosság és jóérzés emlékét is felszámolandó, önkiszolgáló étterem lett, majd a 80-as évek második felében a City Grill hálózat egyik láncszemévé alakult át.)
      A park a 60-as évek első felében csak kereste arculatát. Az ötletgazdák által kitalált andalító, neveléses-szórakoztatási funkció már nem, a fiatalok részéről felmerülő alternatív szórakozási igények még nem tudtak áttörni és a park arculatát karakteressé alakítani. Csak az avatott és a résztvevő ember látta, érzékelte, hogy a felügyeleti szerv által elképzelt „minta” szórakozóhely és a park közönségének valóságos igénye között mekkora szakadék tátongott, amely idővel állandósuló feszültségek forrásává vált. A 60-as évek közepén a park környékén egyszer-egyszer már megjelentek a külvárosokból behúzódó galerik, e minden európai nagyvárosra jellemző szubkultúra, amely addig, amíg nem volt szem előtt és külvárosi körülmények között kezelhetőnek bizonyult, nem jelentett problémát, de ahogy behúzódtak a park rendezvényeire, az előkelő Buda szívébe, újságcikkek és rendőrségi akciók célpontjává váltak. Így a park rendezvényei a közvélemény egy részének szemében összekapcsolódott a galerik megjelenésével, s ennek következtében a szülők egy jelentős része nem szívesen engedte el tizenéves lányát, az iskolaigazgatók pedig sokszor kifejezetten tiltották a diákokat az egyre inkább hírhedtté vált szórakozóhelyről.
      Pedig a 60-as években a rendezvények túlnyomó többségében a parkba járó fiatalok asztal és egy Bambi mellett ülve vagy állva, Terta vagy Mambó magnókról hallgatták a zenét, disztingváltan táncoltak, „turbékoltak”. Csak egyszer-egyszer vált koncertarénává a park, de természetesen ezeket a koncerteket és eseményeket emlegetik, s tulajdonképpen joggal, mert a park kultuszát, titkát és mítoszát ezek a valóságos, nyomot hagyó és közösségteremtő élmények, alapozták meg.

      Rajnák
      Miután kialakultak és egyértelművé váltak a parkba lépés szabályai, kialakult a szabályokat betartók, betartatók és a szabályokat áthágók köre is. Voltak ugyanis, akik az elvárt normáknak, jólneveltségnek nem tudtak és nem is akartak megfelelni. Rajnák, a „legendás” Rajnák igazgató ugyanis smasszercsapatával minden nyitáskor ott állt a kapuban és a belépni akarók alapos szemrevételezése után döntött arról, hogy az illető ruházata, külleme, hajviselete megfelel-e a kívánatosnak. A farmer, a hosszú haj, de még a sárfoltos szövetnadrág is elegendő ok volt a belépni szándékozók elküldésére. [7]
      A park történetének ezen a pontján szólnunk kell a park első, s talán leghírhedtebb igazgatójáról, Rajnák Lászlóról, akinek karrierje szorosan összefonódott a park történetével. Aki részt vett a gründolásban, aki megmondhatta, hogy ki lehet bentlévő és kintmaradó, akitől akkoriban pofont kapni valamire való dolog volt, s aki úgy végezte parkos pályafutását mint maga a park: lehetőségeit nem kifutva, kicsit megszégyenülten. Rajnák az 50-es évek második felében elsőosztályú birkózó volt az Óbudai Hajógyárban, majd társadalmi munkában, de a hajógyár dolgozójaként (így írták akkoriban körül a sportból élő edzőket) a gyár birkózóinak edzője lett. [8] Itt tevékenykedett 1958-ig, amikor is a Budapesti KISZ-Bizottság kiemelte és a szervezetben politikai állást kapott. Innen kapta 1961-ben a megbízást is az Ifipark megszervezésére, s Rajnák ebben a munkában „vérrel és verejtékkel” vett részt. A szívét, a lelkét és a fizikai erejét adta a parkhoz, átvitt és valóságos értelemben egyaránt. Rajnák személye a Budapesti KISZ-Bizottság részéről nagyon jó választás volt. Rajnák nem volt értelmiségi, nem volt tanult ember, de nem volt bürokrata, sőt szervezőzseni sem. Ismerte viszont valamelyest az alvilágot, a birkózás révén megismert sok nehézfiút, értette ezeknek az embereknek a nyelvét és igényeit, s értett a fékentartásukhoz, megfélemlítésükhöz is. Ugyanakkor karrierre, kiemelkedésre vágyott, amit sportolóként már nem érhetett el, s ez a motiváció biztosította a KISZvezetéshez való lojalitását is. Rajnák maga is erős, tekintélyt teremtő ember volt, ráadásul a már kissé botrányosabb időkben maga mellé gyűjtött néhány priuszos nehézfiút, akik segítettek neki a verekedéses ügyek elsimításában, a rend megőrzésében. Rajnáknak persze nemcsak rendfenntartó feladata volt, hanem majdnem mindenre kiterjedő hatalma. Ő és Bergendy hallgatta meg például az új együtteseket (Rajnák a szólóénekeseket, Bergendy a zenekarokat), s döntött arról, hogy bemutatkozhatnak-e a parkban vagy sem. A szakmai színvonalra vagy a „bonyolult kiválasztási szempontrendszerre” jellemző volt, hogy az egyik meghallgatás eredményeként Rajnák nem engedte Kalmár Magdát, Kossuth-díjas operaénekesünket a nyilvánosság elé. De Rajnák a zenészeket is hazaküldte például, ha nem volt megfelelő az öltözékük. Ő döntött a programról, meg a zsíroskenyér és a sör áráról, ami később - mellékesen - a veszte lett. 1961. augusztus 20-tól 1974 februárjáig volt a park igazgatója, amikor is ellene és közvetlen munkatársai ellen csalás alapos gyanúja miatt bírósági eljárás indult, s Rajnákot végül is hatévi szabadságvesztésre ítélték.

      Bentlévők és kintmaradottak
      De térjünk vissza a park történetéhez, a kirekesztettek és az önmagukat kirekesztők csoportjának megszerveződéséhez. A park ugyanis ekkor és ezzel kezdett kultuszhellyé válni. Akkor, amikor volt a városban olyan nyilvános hely, ahová az íratlan szabályok miatt nem mindig és nem mindenkinek lehetett bejutnia, a park megteremtette a kívülállás és a kirekesztettség kultuszát, s ez az érzés, ez az esemény sokszor legalább olyan fontos volt, mint bent lenni az arénában. Megszerveződtek a parkon kívüli helyek, persze szorosan a park vonzáskörzetében és elültetődtek a kívülállás, a kirekesztés, a kitaszítottság érzései és élményei. Ilyen hely volt a park feletti sétányon a „nagy fa” környéke, ahová a kintrekedtek vagy a bemenni sem akarók letelepedtek és hallgatták a parkból kihallatszó zenét. A „nagy fa” környékének aztán meglettek a legendás figurái, a „Nagy Kennedy”, a „Kacsa”, a „Szerzetes”, a „Barna Lord” vagy a „Herceg”, akiknek - mai szemmel nézve - nagyobb volt a füstjük, mint a lángjuk, de a korabeli sajtó mégis mint „Nagy Fa galerit” emlegette, s egy kisebb rendbontásért huligánként bélyegezte meg őket. De helyek képződtek koncertek alkalmával a Várdomb és a Duna közötti sétányon, a Lánchíd és az Erzsébet-híd között, vagy a Dunapart lépcsőin és az Erzsébet-szobor tövében is. Sőt az Erzsébet-híd alatti átjáró és az átjáró tövében kialakított gyógyvíz-ivó előtti kis tér is alkalmanként koncert alatti helyet jelentett. Sajátosnak mondható budapesti jelenségként azonban a kintlét és a bentlét, a kívülállás és a belüllevés együtt teremtett azonosulást, identitást, még ha ellentmondásos identitást is - és kultuszhelyeket. Az Ifipark ugyanis nem az ott játszott zene, az ott rendezett programok minősége miatt vált legendássá. A korabeli programokat átböngészve ugyanis megállapítható, hogy bár a 60-as évek közepén fellépett és játszott itt a magyar élvonal - az Omega, az Illés, a Metró -, a programok meghatározóit másodvonalbeli együttesek alkották. Minden sértő szándék nélkül, tényként írjuk ezt, aminek persze megvolt a maga oka. A nagyok egy idő után túlságosan plebejusnak gondolták a park közönségét, zenéjüket, teljesítményüket intellektuálisabbnak, művészibbnek tartották, mint amit a park körülményei biztosítani tudtak számukra. A három „nagy” együttes tagjainak nyilatkozataiban, visszaemlékezéseiben többször is lehet olvasni, hogy bár fontosnak tartották, de nem szerették igazából a parkot. [9] Az Omega esetében ehhez a nemszeretemhez hozzájárult egy konkrét sérelem is, melynek értelmében a hatvanas évek elején ők és a Bergendy együttes versenyzett azért, hogy a park hivatalos (szerződtetett és fizetett) együttese legyen, s Rajnák a Bergendy mellett döntött. A parkot tehát nem a nagyok tették naggyá. Hanem a légköre és egyedülállósága. Mert hiába nyíltak később Kőbányán, Csepelen és más külső kerületekben az Ifiparkhoz hasonló képződmények, ezek be is zártak, mert sosem tudtak olyanok lenni, mint „a park”. Park csak egy volt, s a légkör, az odajárók igénye létrehozott kifejezetten parkos zenekarokat. Az első ilyen igazi parkos zenekar a Sakk-Matt [10] volt, amely az összes visszaemlékező, s a korabeli felvételek tanúsága szerint sem képviselt jelentős zenei színvonalat, de feltehetően meg tudott felelni valamifajta otthonosságnak, jókedélynek és bizalomnak, amelyet a parkba járó közönség igényelt. A Sakk-Matt volt egyébként az elherdált tehetsége és korai halála miatt szintén legendássá vált Radics Béla [11] első formációja, de az együttes - miként alapító vezéralakja - sem futotta ki a benne rejlő lehetőségeket. Örök tehetség és örök lehetőség maradt.
      Miként a park légköre, úgy az idejárók szociológiai bázisa is nehezen meghatározható. Készültek ugyan 1974-75-ben a tudományosság igényével felmérések, [12] de ma csak mosolyogni tudunk a kutatás eredményén, mely megállapítja, hogy a parkba elsősorban munkás és alkalmazott fiatalok jártak. Többet elárul talán, ha azt mondjuk, volt egy olyan többnyire belvárosi értelmiségi réteg, amelyik már nem akart, s egy külvárosi réteg, amelyik sok esetben még nem tudott bejutni. A többiek mentek és mehettek. S hogy a 60-as, 70-es évek beat-, majd rockzenéje mennyire főváros-, ezen belül is belvároscentrikus volt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a külvárosi amatőr zenekaroknak mindig sokkal jobban meg kellett küzdeni azért, hogy a park programjába bekerüljenek. Sokak elbeszélése szerint több külvárosi zenekarnak a park környéki srácok adták össze az első koncertezés költségeit. A vidéki együttesek közül pedig csak kettő tudott igazán a park programjában gyökeret verni, s ők is csak a 70-es évek második felében: a Szegeden létrejött East és a Kiskörösön alakult Rolls együttesek.

      Kettétört karrierek
      A park a 60-as évek végéig lényegében csak a fővárosé volt. Országos hírnevet 1969-ben szerzett, ekkor volt az első TV- közvetítés a parkból egy Halló fiúk, halló lányok adásban, melynek kapcsán bemutatták a pesti Duna-partot, s a várból látható fővárosi panoráma képeit is. Az akkori Magyar Ifjúság levelező rovatából megtudhattuk, hogy sok vidéken élő ember ekkor látta, a képernyő segítségével először Budapestet.
      S ha már megemlítettük Radics Bélát, mint a park kétségtelen színfoltját, de önmagát soha ki nem futott tehetségét, úgy szólnunk kell még a park két legendás alakjáról, Baksa Soós Jánosról és Bartha Tamásról is, akik szintén nem tudtak tehetségüknek megfelelő karriert csinálni. Baksa Soós János a 70-es évek elejének legendássá növelt Kex együttesének vezetője volt, s az együttes köré szerveződő értelmiségi közönség alakította ki mítoszát. A Kex [13] volt tulajdonképpen az első art-rock formáció, amely megélt a parkban is. Fanyar volt és rezignált humorú, mely attitűdöt mi sem példáz jobban, mint amikor Baksa Soós a közönség sorai közé kekszet, a legolcsóbb háztartási kekszet szórt. Aztán együttesével Amerikába távozott, ahol természetesen műfajában nem csinálhatott karriert, de megmaradt a parkos közönség jó emlékezetében, szelídnek, gúnyosnak, csendben lázadónak.
      Hasonlóan félbetört, de tragikusabb véget ért karrier Bartha Tamásé is, akire szintén sokat és jó emlékkel gondolnak a park egykori látogatói. Bartha a Fenyő Miklós által alapított Syconor együttesben kezdett, majd az LGT-ben vált híressé. Aztán a 70-es években a jobb jövő reményében ő is Amerikába távozott, ahol máig tisztázatlan körülmények között gyilkosság áldozata lett. A Syconor együttes kapcsán érdemes talán szóba hozni az együttes elnevezésének történetét, amely történet rendkívül jellemző a kor viszonyaira. Fenyő Miklós ugyanis 1965-ben alapított együttesét a Syncom amerikai műhold után akarta elnevezni, de a zenészek angol (nem)tudásuk miatt félrehallották a híreket, s így a Syncomból Syconor lett.
      A parkhoz nem is egy félbetört karrier kapcsolódott, amelyeket a kor szűkre szabott lehetőségeinek számlájára írhatunk. A legendává nőtt alakok emléke azonban a park legendává érését is elősegítette.

      A csúcskor, a hanyatlás és az új igények
      A 60-as évek végén már létrejött - bár a rendezők szándéka ellenére - néhány olyan koncert, ahol a színpad előtt a közönség előbb párosával, majd tömegesen „rázta magát”. Kialakult a csápolók hada, amely jelenség mögött zenekar és közönség a koncerteken nagyon is természetes eggyéválásának folyamata húzódott meg. A 70-es évek elején, amikor egyébként is több korlátozást bevezettek (1974-től például nem árusítottak szeszesitalt) elkezdték tiltani a rázást, csápolást is. Ez a rendezői akció azonban sikertelen maradt.
      A 60-as évek végén, 1968-69-ben voltak legtöbben a koncerteken. 1968-ban egy Omega koncerten 7125, egy Illés koncerten 3640, egy Metró koncerten 2330 jegy kelt el. [14] 1969. augusztus 20-án az Illés koncerten több mint 7000 jegy kelt el. Ezek igazán nagy tömegnek számítottak akkoriban, nem volt más olyan kulturális esemény, amely ennyi embert összehozott volna. (Jellemző, hogy a visszaemlékezők a valóságosnál sokkal nagyobb tömegekről, sokszor 10 ezer feletti nézőszámról beszélnek, de a tévedések feltehetően jóhiszeműek és becslési gyakorlatlanságon alapulnak, mert a pár ezer résztvevő is nagyon sok volt akkoriban.)
      A 70-es évek elején a park ügye, az ifjúság ügye - ahogy az nálunk a rendszerhez nem alkalmazkodó kulturális jelenségekkel lenni szokott - nagypolitikai üggyé, a nagypolitika részévé vált. Gyurkó László, aki akkor a 25. Színház igazgatója és országgyűlési képviselő is volt, nyílt levelet intézett a Valóság című folyóirat hasábjain [15] a parkot felügyelő KISZ Központi Bizottsághoz a parkban szórakozni vágyó fiatalok érdekében. Ugyanezen folyóirat következő számában [16] Csillik Gábor, a KISZ Budapesti Bizottságának akkori első titkára válaszolt is Gyurkó Lászlónak, s teljesen függetlenül attól, hogy a levélváltás kapcsán milyen ügyek, problémák, érvek és tények merültek fel, az egyetlen kézzelfogható eredmény az volt, hogy a park ügye nagypolitikai szintre emelkedett. A politikusok civil jelenségekbe, ifjúsági ügyekbe avatkozása nem volt előzmény nélküli, mert több visszaemlékező is említi Kádár János egy nagygyűlésen elhangzott mondatát, mely szerint mindenki olyan hosszú hajat hord, amilyet akar, csak mossa.
      A 70-es évek első felének általános deprimáltsága, a park légkörén, hangulatán is éreztette hatását. 1972-ben a kormány ifjúságpolitikai határozata értelmében az Ifipark a KISZ-től átkerült a Fővárosi Tanács hatáskörébe. Az unalmas légkört a park vezetése a szerintük alkalmasnak vélt eszközökkel és módszerekkel próbálta pezsdíteni. Nagyobb gondot és költséget fordítottak például a park programjában már eddig is szereplő bálokra. Ezen alkalmakkor a falusi búcsúk mintájára össznépi banzájokat szerveztek, amely törekvésből nagyvárosi körülmények között elsősorban csak ízléstelenség lett. 1972 őszén [17] például a szüreti bálon a pilisvörösvári tsz lovasfogatán érkezett a szőlő és a présgép, sramli zene szólt és mustkészítés közben egy öreg parasztbácsi ízes anekdotákat mesélt. Más alkalmakkor művirslikkel és szőlőfürtökkel díszítették fel a színpadot, az Anna-bálokon pedig lepényevő versenyt és lovasfogat-bemutatókat tartottak. Ma visszaemlékezve mellbevágó az az ízléstelenség és igénytelenség, amellyel ezeket a programokat megszervezték.
      A 70-es évek második felében, ha megváltozott külsőségek és igények közepette is, de ismét fellendült a park. Ekkor már a kemény rockra volt igény, s az ezzel járó külsőségekre: bőrös szerelésre, hosszú hajra, csizmára, némi művi vagy valóságos szakadtságra. Ismét felerősödött a csápolás és a bálványozás. Megváltoztak az uralkodó együttesek is. 1978-ban robbant be a parkban a Piramis, a Korál, a P. Mobil, a Beatrice, a Color és a Tűzkerék. 1979-ben a Hobo Blues Band, az Edda, a Karthago és a Dinamit. Az 1978-as év nézőcsúcsai a következők voltak: április 30-án a Piramis-P. Mobil közös koncertjén 10 ezer ember váltott jegyet, a december 23-ai karácsonyi Piramis koncertre 7773 jegy kelt el, május 30-án a P. Mobil koncertre 3341, május 1-én a V Moto Rock-Korál közös koncertjére 3003 jegyet váltottak. A park népszerűségi listáját ebben az időben a P. Mobil vezette, második a Mini volt, harmadik az SBB, és a negyedik a Piramis.
      1978 tájékán a parkban is kezdett megmutatkozni egyfajta kulturális megosztottság. A park közönsége a rock-diszkó, illetve csöves-digó kulturális harcban az utóbbiak, míg a vezetés - a kiegyensúlyozás szellemében - az előbbiek oldalára állt. A rocknak és a diszkónak valóban más volt a világa, a hangulata, a tér- és hangigénye. Míg a disco intimebb műfaj volt és inkább zárt helyiséget igényelt, a rock szabad mozgást, szabad teret, s mindenekelőtt szabadságérzetet. Hogy a kulturális ellentétek ne feszüljenek a végsőkig, a park vezetése 1978-ban megpróbálta átszervezni a programot, s a közművelődési jelleg erősítése végett minden napnak karaktert próbált adni. Kedden rocknap volt, szerdán dzsessz estek, majd nemzetiségi táncházak (délutánonként műsoros úttörőprogramok), csütörtökön táncos műsorok zenekarokkal, pénteken diszkós táncos est, szombaton és vasárnap pedig szerkesztett műsorok, illetve koncertek. Az együttesek tagjai és vezetői nyomatékkal is fel lettek szólítva a közművelődési funkció erősítésére, de ez a szándék az esetek többségében már visszájára sült el. Legendává vált például a P. Mobil vezetőjének, Schuszter Lórándnak egyik alakítása, amikor két szám között felmondta: „... minden vízbe mártott test súlyából annyit veszít...”, majd versidézetekkel is megtűzdelte összekötő szövegét.

      A vég és az utóélet
      1980. május 27-én egy Edda koncert alkalmával a park bejáratához vezető lépcsők kőfalai leomlottak, s a baleset során öt fiatal megsérült. [18] Ekkor a parkot két hónapra be is zárták, s ez az esemény már előre vetítette a létesítmény sorsát, további alkalmatlanságát korábbi funkciója betöltésére. Az események ilyen alakulásához hozzátartozik, hogy a Várbazár építészetileg és akusztikailag eleve alkalmatlan volt szabadtéri koncertek helyszínéül. Csak tetézte a bajt, hogy az 1961-es helyreállítási munkákat követően sohasem invesztáltak jelentős mértékben a park létesítményeibe, nem fordítottak gondot nem hogy a fejlesztésre, de az állagmegőrzésre sem. Az itt fellépő zenekarok sok esetben panaszkodtak arra, hogy még egy valamennyire civilizáltnak mondható öltözőjük sincs, különféle fabódékban kell öltözniük.
      A park 1984-ben - miután nem bírta sem a funkciójával járó megterhelést, sem az állagmegőrzés elmaradását - bezárt, s az egész Várbazár kezelését a Fővárosi Tanácstól 1989-ig a Budapesti Művelődési Központ (BMK) vette át. A BMK lényegében sem a Várbazár hasznosításával, sem az állagmegőrzéssel nem nagyon törődött, csupán a volt irodaházat adta ki egy építőipari szakcsoportnak. A kezelői jogot 1989-ben az I. kerületi tanács kapta meg, s ezzel a joggal ma is a jogutód, az I. kerületi önkormányzat rendelkezik. A világörökség részét képező Várkert-bazár hasznosítására többféle elképzelést dolgoztak már ki, de ezek kivitelezése részben a rendezetlen jogi helyzet, részben pénzhiány miatt eddig meghiúsult. Addig pedig marad a jelenlegi meglehetősen kiábrándító, siralmas kép, az omladozó műemlékek, elhanyagolt műtermek, lerakott deszkák és téglák, betonkeverők, homokbuckák és a felvert gaz látványa.
      Ma már a tizen- és huszonéves korosztálynak mások a lehetőségei és mások a helyei is. Mc Donalds-okat, Burger King-eket, Pizza Hut-okat, Kentucky Fried Chicken-eket töltenek meg, amely hálózatok révén kétségtelenül megteremtődtek a szabadidő eltöltésének kulturáltabb, civilizáltabb és többféle feltételei, lehetőségei. Minden fiatalnak módja van arra, hogy megtalálja a maga hamburgeresét, pizzását, csirkését a város különböző pontjain, s abban otthonosan és kellemesen érezze magát. Nem szorul rá egy helyre, ahol életkorának megfelelően szabadidejét eltöltheti, akár tetszik az a hely neki, akár nem. A lehetőségek növekedésével azonban - a közelmúlt divatjának hódolva - nem lenne érdemes megfeledkeznünk az egykor volt „helyekről” sem. Az Ifipark ugyanis egy egész generációnak volt közös élményt adó helyszíne, vált élete, életformája részévé, egy egész korosztály fiatalsága kötődik oda. Márpedig, ha az egykor közös élményeket adó helyeket sem becsüljük, akkor nem marad semmi, amire a jövőnket építhetnénk.

      1. Mit tud az Ifipark? Népszabadság, 1977. június 4. 10. p.
      2. Volt egyszer egy Ifipark. szerk.: Sebők János. Bp. 1984. 8. p.
      3. Volt egyszer egy Ifipark 8. p.
      4. Volt egyszer egy Ifipark 10. p.
      5. A korabeli Magyar Ifjúság számai rendszeresen ismertették a park programját.
      6. Sebők János: Magya-rock 1. rész.
Bp. Zeneműkiadó 1983. 30-35. p.
      7. Lásd az ún. farmervitát: Május elsején nyit az Ifjúsági Park. Népszava, 1971. ápr. 25. Megint: farmer és hosszúhaj. Élet és Irodalom, 1971. máj. 8. Árkus József: Farmerben. Népszabadság, 1971. máj. 16.
      8. Volt egyszer egy Ifipark 21. p.
      9. Lásd Presser Gábor visszaemlékezése a Volt egyszer egy Ifipark emlékkötetben, 106-107. p.
      10. Könnyűzenei Lexikon; Idegenforgalmi Propaganda és Kiadó Vállalat, 1987. 453. p. szerk.: Sebők János és Szabó Béla
      11. Sebők János Magya-rock 1. rész 190-195. p.; Ómolnár Miklós: R. B. kapitány avagy pengék és halak. Ifjúsági Rendező Iroda kiadványa, 1986.
      12. Volt egyszer egy Ifipark. 52. p.
      13. Sebők János: Magya-rock. 258-264. p.
      14. Volt egyszer egy Ifipark. 38. p.
      15. Gyurkó László: Nyílt levél a KISZ Központi Bizottságának,
Valóság 1971. 7. sz. 72-73. p.
      16. Válasz Gyurkó Lászlónak, Valóság, 1971. 8. sz. 127-128. p
      17. Volt egyszer egy Ifipark. 42. p.
      18. Baleset az Ifjúsági Parkban.
Népszabadság, 1980. máj. 28. 8. p.
      18. Baleset az Ifjúsági Parkban. Népszabadság, 1980. máj. 28. 8. p.


EPA Budapesti Negyed 3. (1994/1)Fodor A.: A kollégium < > Szücs G.: Szoborpark