Alföld - 47. évf. 3. sz. (1996. március)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Kántor Lajos

Helykereső

Irodalmi jegyzetek (Kolozsvár - Háromszék)

Rész és Egész viszonyát láttani igyekvő, „helykereső" jegyzeteket ígértem az Alföld 1995. 4. számában indult sorozat bevezetésében. Most némi kiegészítéssel tartozom, hogy újabb jegyzeteimet jól értse az olvasó. Kolozsvári illetőségűek ezek is, ám többségük eredetileg a sepsiszentgyörgyi, háromszéki napilapnak készült (Háromszék, a Székelyföld svájci szépségekkel vetekedő vidéke talán nem szorul magyarázatra. Néha azonban kétségei támadnak az embernek; akkor például, ha egy magyarországi rangos irodalmi tanácskozás hangfelvételeit írásba átfordító gépelt jegyzőkönyvben így kerül elém az ott elmondott szövegben. „3 szék". A kommentárt humoristákra bízom.)

1994 nyarán kért meg Farkas Árpád, indítanék heti rovatot lapjában, a Háromszékben. Szabad a téma, egyetlen kötöttség: a szerző lelkiismerete. (E feltétel megfogalmazása az enyém.) A közéleti kérdésektől viszonylag hamar jutottam vissza a „Hord, horda, hordalék"-ban az irodalomhoz, a művészetekhez - a Rész és Egész ilyen jellegű megközelítéséhez. És vissza, így, a közélethez. Most ezekből a magyar nyelvterület keleti-délkeleti sarkában eldugott feljegyzésekből, gondolatokból emelek ki néhányat, amelyek talán a magyar irodalmi közvélemény szélesebb körű érdeklődésére is érdemesek.

Elfogultan az elfogulatlanról 1989 decemberében távolról sem zárult le az a folyamat, amelyben számos (jobb sorsra érdemes) kifejezésünk, sőt az általa megnevezett fogalom hitelét vesztette. Mostanában épp a „bizalomerősítés" járja ezt a kálváriát - minthogy olyanok beszélnek róla, akikkel szemben teljesen indokolt a bizalmatlanság, hiszen éveken át ők rombolták, égették fel a hidakat - s tulajdonképpen ma is ezt teszik, amikor kalandornak minősítik az (államon belüli) autonómia-elképzeléseiket, de még az anyanyelvi oktatás programját is lesöpörnék a parlamenti napirendről. Ebből, gondolom, nyilvánvaló, hogy nem a Cotroceni-palotáját(?) féltő államelnök és hívei által igényelt bizalomerősítés mellett kívánok szót emelni, hanem arra utalok, ami ezen túl látható, ha látható. A naponta újratermelődő rosszérzésemet időlegesen megszakító örömről próbálok beszámolni; ezt viszont nem hagyom megkérdőjelezni, bekormozni - évtizedes okom van e bizalomra.

Mircea Iorgulescuról, a hajdan bukaresti irodalomkritikusról van szó, az ő fővárosi látogatásáról, találkozásairól, nyilatkozatairól, amelyek a 22-ben és a Dilema c. hetilapban voltak az elmúlt napokban-hetekben olvashatók. Már-már egészen magasra szökött a remény bennem, az Evenimentul zilei (szeptember 19-i számának) címoldalán közölt, fényképes hírtől: „Mircea Iorgulescu hazatér Romániába". Előző híradásokból úgy tudtam, hogy az 1989 derekán Párizsba emigrált, majd a Szabad Európa Rádióhoz szerződött kiváló román értelmiségi munkahelyi kötelességeinek eleget téve jött Bukarestbe; úgy látszik, értelmét látja mégis az itthoni munkának, gondoltam magamban - visszaemlékezve 1990 kora tavaszi párizsi találkozásunkra a Kelet-európai Könyvszalonban. Hátralapozva az újságban, reális méretűre lohadt lelkesedésem, a teljes és pontos cím ugyanis így hangzik: „1989 decembere utáni első alkalommal..." Vagyis Iorgulescu Románia-képe nem változott meg gyökeresen, ellenkezőleg, megőrizte szigorúságát - amiért egyesek jobban, mások kevésbé nehezteltek rá. Úton-útfélen hallja (beszámolt róla e napokban többször is), hogy „nem úgy van az", közelről másként kell megítélni a dolgokat.

Nos, az én bizalmam azért nő Iorgulescuban, mert - nemzetéhez való hűségét föl nem adva - nem hajlandó kompromisszumokra. Ezt persze úgy is lehet mondani, hogy nincs érzéke a „sajátos román demokrácia" iránt. Hosszan sorolhatnám a példákat, idézeteket a 22-ből, illetve a Társadalmi Dialógus Csoport bukaresti találkozójáról, ahol „a vendég" nem gyakorolta a „toleranciát", magyarán (azaz románul) néven nevezte a továbbra is zavaró jelenségeket, az újakat és a régebbkeletűeket, melyeket a „végeérhetetlen fecsegést" leíró Caragiale-könyvében 1988-ban már megnevezett. Iorgulescu ma sem hajlandó elnézni a magyarázat és az igazolás összekeverését, nem fogadja el a nagynemzeti vagy akár ellenzéki önbolondítást. Nem boldog attól, hogy annyira elterjedt a kábeltelevízió. „Mi ma sokkal többet tudunk Párizsról, Berlinről, Rómáról, de fogalmunk sincs arról, mi történik Szófiában vagy Budapesten" - válaszolta Iorgulescu az ő tiszteletére összegyűlteknek a GDS (Társadalmi Dialógus Csoport) körében. Romániában azzal sem foglalkoztak érdemben, folytatta a párizsi-müncheni román meghívott, hogy mi változik Ukrajna önálló állami létének megteremtésével. (A jelen lévők közül Sorin Antohi erősítette meg ezt az állítást.) Arra a kérdésre pedig, hogy a szomszédoknak is ez-e a magatartása, Iorgulescu a Magyar Televízió 1994. augusztus 23-i éjszakai adásának felidézésével válaszolt; ebben a műsorban a történelmi esemény régióbeli hatásáról szóltak, míg az RTV-ben egy tábornok beszélt, s a problémát úgy vetette fel: Antonescu vagy Mihály király...

Végtelenül örülök, hogy Mircea Iorgulescu, akivel az elmúlt évtizedben jó néhányszor váltottunk levelet, megmaradt annak a nyílt, becsületes embernek, akinek egykor az Írószövetségben megismertem.

Újra Dérynél Azt írja Sükösd Mihály, centenáriumi emlékezésében, Déry Tiborról, hogy nem volt úgynevezett kedves ember, „otthona körül elképzelhetetlen volt az a sokféle féltehetség-féldilettáns, Székelyföldről meg Ausztriából érkező színes és idegesítő csodabogár, akiket például az ártatlan Németh László időlegesen a maga bűvkörébe engedett". Ehhez nem tudok hozzászólni, csak a magam tapasztalatát mondhatom. Arra a balatonfüredi délutánra emlékszem elsősorban, amelyen Déryvel szemközt ülhettem a Tamáshegy oldalában álló kerti asztal mellett. Jó beszélgetés volt, régi és új dolgokról (talán 1970-ben) - persze, akkor sem jártam magnóval, naplót sem írtam, így csak azt tudom felidézni, hogy szóba kerültek a Korunk-vonatkozások, egykori kolozsvári közlései s egy újabb erdélyi utazás lehetősége. Ezt én vetettem föl Dérynek, ő nemigen harapott rá, évei számára hivatkozott. (Sükösd szerint: „Öregségére nem kedvelte különösebben a világot, sőt gyakorta utálta, s általában unta.") Egyébként kedvesnek, mi több, előzékenynek mutatkozott - szinte zavaróan, a köztünk lévő kor- és rangkülönbségét figyelembe véve.

Természetesen nem jött el (újra) Erdélybe, én mentem most hozzá, megköszönteni 100. születésnapján. És nem Balatonfüredre, a nyári lakba (amely már nincs is, illetve másoké, irodalmon kívülieké, ahogy a sajtóban olvasni lehetett róla), hanem a Petőfi Irodalmi Múzeumba, az emlékére rendezett tudományos ülésszakra. Személyesen csak a múzeumi fotókiállításon láthattam, bár nem kevésbé érdekesnek véltem egyes előadók Déry magatartását idéző szövegeit. A már életükben (és továbbra is érvényesen, vagyis halálukban ugyancsak) klasszikussá vált személyiségek ki vannak téve ennek a veszélynek, utólag is vallatják, megforgatják őket (mint Ungvári Tamás tette) - hiúságból, gyávaságból eredő vagy egyéb természetű megalkuvásaikat, gyengeségeiket szemükre hányják. Néha épp olyanok, akik maguk „mutattak példát" (akkoriban vagy később) szervilizmusból, a hatalom különféle intézményeinek kiszolgálásából.

Déry Tiborral is megesett hát ez az utólagos leckéztetés, erkölcsi felelősségre vonás. Ha ott, a Petőfi Irodalmi Múzeumban nem szálltam vitába az előadóval, miért tenném innen a távolból? Különben nagyon kényes kérdés ez, a romániai magyar irodalomban ugyancsak föltehető - és nehéz (lesz) megtalálni az egyensúlyt a tények könyörtelen néven nevezése s a szintén szigorúan megkövetelendő méltányosság, az írásban tárgyiasult életmű reális megítélése között. Déryt én nem azért menteném, „aczélos" évei alatt tett nyilatkozatai ellenére, mert azelőtt, 1956-ban sokat vállalt, hanem mert olyan műveket hagyott ránk, amelyek a XX. századi magyar irodalomban páratlanok. Van, aki regényeire, van (Bori Imre), aki avantgárd verseire esküszik - én a novellái mellett tettem le a garast (mármint az említett ülésszakon). Abban mindenesetre biztos vagyok, hogy az Alvilági játékok, a Jókedv és buzgalom vagy a Philemon és Baucis, a Szerelem ugyanúgy antológia-darab marad, mint Móricz Zsigmond és Kosztolányi java elbeszélései.

Föl lehet persze tenni a kérdést, centenáriumokon, előttük és utánuk, hogy Déry Tibor merre van, és merre van Móricz, merre Kosztolányi vagy Krúdy - ám ezek a kérdések, egyik írónak a másikkal való kijátszása (ennek kísérlete) inkább az utókort, semmint a szóban forgó klasszikust minősíti. Ők a divatok fölött állnak. (Erről Esterházy Péternél, az ő Móricz-esszéjénél szebben, okosabban nemigen lehet szólni. - Vagyis ez azt jelentené, hogy már Esterházy is klasszikus?)

Szabédi és a PEN Amikor először volt napirenden a romániai magyar PEN (költők, esszéisták, regényírók egyesülete) ügye, a harmincas években, Szabédi László még írói pályája elején járt. Nincs tudomásom róla, hogy Szabédi bekapcsolódott volna ebbe a világot átfogó írói mozgalomba, alkalma sem igen lett volna rá, hiszen a romániai magyar PEN központ elismertetése akkoriban megfeneklett. Közel hatvan évre volt szükség, hogy (újra) megalakuljon és nemzetközi elismertetésre jusson a mi saját PEN szervezetünk - s ennyi időt Szabédi nem tudott kivárni. Kevesebbet sem. De ezt a (szomorú) történetet tudják, legalábbis tanulják az erdélyi magyar iskolákban tanulók. Ha pedig nem tanulják, az komoly baj, sőt szégyen.

Most, 1994 októberében mégis itt volt velünk, Budapesten, hajdani tanárunk, tanítónk az (egyetemen, a Bolyain), a költőnek-tudósnak egyaránt kivételes képességű ember. Hubay Miklósé, a magyarországi PEN-elnöké az érdem, hogy együttműködve a mi (romániai magyar) PEN-központunkkal, idehívta a regionális PEN-konferenciára - post mortem - Szabédit is, sőt külön műsort, külön estet biztosított neki, az itteni unitáriusokkal szövetkezve, belvárosi templomukban. A budai vár alatt rovom e sorokat, ezért az „ide" meg az „itteni" határozók - a konferenciázó két hét lejártával - visszavedlenek otthonivá. Persze, a budapesti unitáriusok és a nemzetközi PEN közösségében, szívet melengetően szépszámú közönség előtt Szabédi Lászlóról ugyancsak erdélyi alapállásból szólhattam, amikor a „Szabédi-színhelyeket" vettem számba. Egyedül Strasbourg lehetett a szabályerősítő kivétel (egyetemével, kétnyelvű, francia és német lakosságával), a többi meghatározó helyszín, Szabédi viszonylag rövidre szabott életének tanúi, Erdélyhez kötöttek: Sáromberke, Szabéd, Ányosbánya, Báré, Sepsiszentgyörgy - és legfőképpen Kolozsvár. Intézményekben fogalmazva: vasútállomás, piritbánya, elemi iskola, újság- és folyóirat-szerkesztőség, Székely Nemzeti Múzeum, Egyetemi Könyvtár - s a Bolyai Tudományegyetem. Budapest ehhez képest csak apró epizód, még akkor is (1955-ben), amikor már a tudós jöhetett ide pár napra, hivatalos küldöttség tajgaként, az ún. „realizmus-vitára". Arról is szó került az unitárius templombeli emlékezésen, hogy az 1956 októberét követő megaláztatások sorozatában Szabédi szóvá tette: milyen erkölcsi jogon oktathatnák ki az erdélyi, romániai magyar írók a magyarországi kollegákat, miután oly sokáig el voltak egymástól zárva, alig tudhatnak egymásról? (A hatalom már akkor állásfoglalásra próbálta kényszeríteni a „kisebbségieket" - a határon túli többséggel szemben.)

Az életrajzi mozzanatok és természetesen a Szabédi-versek döbbent csendben ülő hallgatósággal találkoztak. Még azok is, akik tudtak Szabédi Lászlóról, csodálkozva hallgattak bizonyos részleteket. Másnap, a „hivatalosan", vagyis nemzetközileg, a Petőfi Irodalmi Múzeumban folytatódó PEN értekezlet szüneteiben további részletek, vitás pontok felől érdeklődtek, teljes átéléssel - lehet, hogy egy megírandó Szabédi-regény vagy dráma „nyersanyagát" gyűjtve magukba (Dobai Péter).

Bennünk, Szabédi László egykori tanítványaiban pedig felcsillant a remény: talán végre megérkezett Budapestre is szeretett tanárunk. Aki nem középiskolás fokon és nem egy-két osztálynyi, évfolyamnyi diákot volt hivatva taní-tani...

Madáchcsal Szirákon Madách az a magyar író, akivel a legtöbbet utazunk. Akkor is velünk van, ha nem gondolunk rá. De persze nagyon sokszor ő szervezi utazásainkat. Emlékszem, amikor hosszú szünet után, 1965 őszén végre színpadra kerülhetett Az ember tragédiája Kolozsvárt, közeli és távoli (erdélyi) városokból jöttek, autón, vonaton az emberek, hogy találkozhassanak Vele a színházban is. Vele, Madách Imrével, aki földrajzilag nem jutott messze Alsósztregovától, inkább csak Nógrád vármegyében utazgatott - s most az ő hívó szavára jönnek, jövünk a szépen restaurált sziráki Teleki-kastélyba, hogy holnaptól még többen jöjjenek majd, gyűljenek össze minél gyakrabban a világ különböző részein élő Madách-hívők.

Épp Szirákon Madách talán sosem járt, Sztregova mellett (ez ma Szlovákiába esik) Balassagyarmat és Csesztve volt nógrádi életének fontos állomása, az eljövendő Nemzetközi Madách Társaság előkészítő megbeszéléseit mégis érdemesnek bizonyult ide összehívni, a Műhöz méltó környezetet biztosítva a tanácskozáshoz. Ez az ötlet is, akárcsak a budapesti Szabédi-rendezvényé, a Hubay Miklósé. Ő a legelszántabb Madách-harcosok közé tartozik - magyar drámaíróként s a PEN tisztségviselőjeként el is várható ez tőle. Hogy a „Madách-szérummal" mennyire be van oltva, frissiben megjelent kis könyvecskéből vett idézettel bizonyíthatom (Az éjféli Madách. Magyar írók Madáchról). Az 1994-es gyűjtemény Hubaytól egy 1973-as szöveget közöl, ebben olvasható a következő védőbeszéd:

„Magyarország lakossága nemcsak írni-olvasni tud, hanem olvasóként, nézőként végigcsinálta Ádám álmait, így beletanult a korszakváltások szeszélyébe, az eszmék relativitásába, és Ádámmal együtt tartja magát a pesszimista heroizmusnak ahhoz az elvéhez, amelyet e heroizmus diadalaként Pesten tréfásan így fogalmaztak meg: >Csak a csüggedésünket ne veszítsük el<.

A magyar közvélemény kijárta Madách iskoláját.

Hajlandó volnék megkockáztatni - s elemzéssel a bizonyítást is megkísérelni -, hogy Karinthy Frigyes humora, Illyés humora (például a nagyon is madáchi témájú Éden elvesztésében), Örkény sajátos >közép-európai< humora: mind a Madáchtól kapott szérum jó hatását tükrözi."

Szirákon már egy újabb korszakváltás fényében (illetve: ismeretében) lehetett idézni a Tragédiát és szerzőjét. De végül is nem az aktualizálás, nem is esszék felolvasása vagy elmondása volt a cél. Hanem Madách ügyének - ügyünknek - nemzetközivé tétele. Az ember önkéntelenül is kihúzta magát a székén, ahogy sorra szólásra emelkedtek Az ember tragédiája jeles fordítói, rendezői, értelmezői - a francia, a katalán, a bolgár, a szlovák, a macedón kultúra képviseletében, s természetesen azok, akikhez Madách anyanyelvünkön szól, eredetiben. A Nemzetközi Madách Társaság létrehozásának szándékán, a nógrádi szervezésen s a budapesti irodalomtudományi ígéreteken-vállaláson túl kinek-kinek alkalma nyílt az emlékezésre. Minthogy túlságosan is igénybe vette volna a jelenlévők idejét, az irodalompolitikához kapcsolódó mondandómba én bele sem kezdtem, bár szívesen újragondoltam volna, hangosan ezúttal, azt a (balos) vonulatot, amely Lukács Györgytől Révai Józsefen át Csehi Gyuláig ívelve akarta ránk kényszeríteni Madách (többé vagy kevésbé szigorú) elmarasztalását. Nekem az ún. „piros diplomámba" került a Lukács-Révai vonal el nem fogadása - igaz, a budapesti Akadémiai Kiadó 1966-ban kárpótolt az 1959-es Csehi-féle osztályzatért, A százéves harc „Az ember tragédiájá"-ért megjelentetésével. (A Szirákon osztogatott Madách Imre - Életrajzi krónika forrásmunka-jegyzékében persze kikerestem s örömömre meg is találtam könyvem adatait.) Ha ezt a magántörténetet nem is adtam elő Szirákon, egy színházi lehetőséget - könnyelműen? - előrevetettem (hangsúlyozva a szövegfelmondás és a színház össze nem cserélhető voltát). Eszembe jutott ugyanis egy régi kolozsvári terv, miszerint Harag György az idősebb, vele párhuzamosan pedig Tompa Gábor a fiatal színészekkel állítaná színpadra a Tragédiát. A tervet sajnos elsodorta az idő, Harag halála meg véglegesen lezárta az ügyet. Tompa Gábor azonban - meggyőződésem - a Hamlet után tartozik nekünk Az ember tragédiájával.

Szirákról, egyebek mellett, ezt a gondolatot hoztam magammal. (No és a Madách-illusztrátorként is kitűnő Czinke Ferenc néhány szép reprodukcióját s barátságos ígéretét, hogy küld a Korunknak egy egész sorozatot, közlésre.)

Orbán Balázsról, év kezdetén Székelyudvarhelyen, február elején, felállítják Orbán Balázs szobrát. Ez a lényeg s nem az a sajnálatos (bár alighanem elkerülhetetlenné vált) nyilvános vita, amely nem az örökségről, hanem a szoborra pénzt gyűjtő felelőtlenségekről szól. No de hagyjuk ezt. A szoboravatás alkalmából emlékkötet megjelentetésére is készülnek az udvarhelyiek, s a felkért szerzők névsorába én is bekerültem. Mit lehet ilyenkor újat, érdemlegeset mondani, viszonylagos távolból, a Székelyföld (egyik) példaemberéről, amit még nem mondtak el róla, mióta ismét „divatba jött", szabad téma lett? Ezen töprengve, érezvén a feladat súlyát - a Duna TV egyik híradója sietett segítségemre.

Egy nemzetközi felmérés arról tudósít, hogy nincs a világon pesszimistább nemzet a magyarnál. Lehet, hogy mi is ilyenek vagyunk már, Erdélyben, bár gondolom, még sokunknak megüti a fülét a szüntelen panaszhang, amely az Anyaországból rádió, tévé, írott sajtó közvetítésével és élőszóban ömlik felénk. Erdélyi, romániai élethelyzetből, életszínvonalról nézve, bosszantó ez a panaszáradat, jogosnak tűnik azonban a válasz: nem szabad lefelé licitálni. De miért csodálkoznak ugyanúgy a magyar pesszimizmuson, akár a gazdasági helyzet vonatkozásában - mondjuk az amerikaiak? Persze, ha ebből a sötét-realizmusból(?) rövidebb vagy hosszabb távon végül is haszon származik, mert szigorúbb, alkotóbb életre ösztönöz, akkor nincs okunk jogunk elmarasztalni a panasz-prófétákat; noha a közhangulat leajzása, a siralomvölgy-hangulat nem biztos, hogy befelé és kifelé túl jót tenne. Ugyan kinek van kedve a szomorúság földjén élni, oda vinni tőkéjét, ott kezdeni vállalkozásba, építkezésbe, új életteremtésbe?

Nem ismerek ilyen irányú átfogó romániai vizsgálatot, összehasonlító adatokat románok és magyarok véleménye, életérzése között, de sajnos biztos vagyok benne, hogy pesszimizmusban verjük a román polgártársakat - ha esetleg nem érjük is el (ebben sem) a magyarországi szintet. Borúlátásunknak, persze, a gazdaságiak mellett, bőven vannak társadalmi, politikai okai, ám ezen a lépcsőn csak lennebb és lennebb lehet jutni.

Mi köze mindennek Orbán Balázshoz, Orbán Balázsnak a mi rossz közérzetünkhöz? Több mint száz év telt el a halála óta, s a nagy műve, A Székelyföld leírása első megjelenésétől számított egy és negyed százada nem csupán a történelmi és tudományos beszédmód változott, a romantikát váltotta fel a realizmus (említett sötét változatában is), hanem e régió, Erdély egészének demográfiai valósága is átalakult. Igaz, a legkevésbé még s Székelyföldé. (Ezért az új hatalom elszánt terve-akciósorozata „kiegyenlíteni" a Hargita aljában, Udvarhelyen, a csíki s a gyergyói medencében, Háromszéken a nemzetiségi arányokat.) De aki Orbán Balázs bármily lenyűgöző köteteivel indulna fölfedezni az általa leírt-lerajzolt-lefényképezett városokat és falvakat, azt, gondolom, számos csalódás érné. - És mégis, azt hiszem, aligha van időszerűbb életmű, mint az Orbán Balázs által ránk, valamennyi magyarra (nem csak Udvarhelyszékre, nem csak a székelyekre) hagyományozott. Nem a romantikája, nem is a stílus mögött érvényesülő, aprólékosságában hatalmas tárgyszerűség az, ami egyedülállóvá teszi korunkban, hanem a vállaklozás merészsége és büszkesége. A Műből áradó optimizmus. A birtokon belüli ember hite.

Nem igaz az ellenérv, hogy könnyű volt Orbán Balázsnak: magyar államban volt birtokos, országgyűlési képviselő, megbecsült ember. Ellenérvként meg kellene vizsgálni, hogy ugyanazon időben mit csinált számos birtokos és képviselő társa. Elhivatottság, megszállottság nem járt a bárói ranggal, hivatallal, képviselői mandátummal. Haza- és népszeretet sem szükségképpen. S így van ez egy évszázaddal később.

Felmérhetetlen és elkobozhatatlan a kincs, amit Orbán Balázs ránk örökített. Erőt sugároz és bizalmat. Bizalmat önmagunkban, hogy megválasszuk a magunk útját, munkáját, felelősségét. Akár vitatkozva is Orbán Balázs szemléletével. De a birtokot, e föld és embere szeretetét, szolgálatát nem engedve kiszakítani belőlünk.

Európa felé - keletre? Megvallom, akárhányszor vitt a vonat vagy a repülő Bukarest felé, nem gondoltam rá, hogy ilyenformán Európához közeledem. Mármint Nyugat-Európához vagy legalább Közép-Európához; mert hát amikor Európát mondunk, álmodunk, nemigen szoktunk a keleti részekre vágyakozni. Balkán az ugye itt van, nem is kéznyújtásnyira, hanem közvetlenül körülöttünk (néha már bennünk is?), mi azonban inkább az Alpokhoz vagy a Szajna-parthoz, az Atlanti óceán vidékéhez kapcsoljuk a metaforává emelt fogalmat. (Egy kivétel megemlítésével tartozom: ha történetesen - sajnos, nagyon ritkán - színháznézőbe mentem Bukarestbe, ez olyan várakozással és beteljesüléssel járt, mintha a lengyelekhez vagy az angolokhoz készültem, s kerültem volna el.)

Az útmenti állomásokat nézve és egy régi (kolozsvári) színházélményemet fölelevenítve, groteszk párhuzam jut eszembe: a bamba rajongással kimondott „Ó, Campina" [Kárpátokon túli román kisváros] egy Mazilu-vígjátékban (a kolozsvári színész, Jancsó Miklós remeklésében) most minden „ózás" nélkül szembesül Bukarestben megtartott Cumpana-találkozónk [a Korunk román nyelvű antológiája] friss benyomásaival. Természetesen nem magunkat akarom dicsérni, még csak nem is a szervezés és lebonyolítás oroszlánrészét vállaló Magyar Kulturális Központot; magát a hangulatot szeretném felidézni, a Batistei utcai kerekasztalét, ahol magyarok és románok nem a sürgősen megkötendő alapszerződés paragrafusait próbálták kikalapálni, hanem a két nép s a két kultúra dialógusának reális lehetőségeit, száz-százötven éve elhibázott vagy a politika által következetesen félbeszakított kísérleteit (Pomogáts Béla) idézték fel. Ahogy Laurentiu Ulici, az Írószövetség nemrég megválasztott elnöke mondta: a konfliktusokat elfedő (látszat)beszélgetések helyett a tényeket, az igazságokat felfedő, igazi vitákra van szükség. A lehetséges vitatémákat sorolva, az egyik budapesti vendég - Balassa Péter esztéta - többek közt azt kérdezte: nem kellene-e megkísérelni az irracionális tudattalan racionális elemzését?

Ha majd hozzájutok, pár hét múlva, hogy végiggondoljam és összegezni próbáljam, mi minden hangzott el a szívmelengetően rangos részvétellel zajlott találkozón 1995. március 8-án Bukarestben, akkor sem lesz könnyű valamennyi fontos eszmefuttatást, javaslatot, konkrétumot leltárba venni, a továbbfűzés érdekében lejegyezni. Tulajdonképpen még nem is ocsúdva fel az örömből, hogy ez velünk s részben általunk (a Korunk által is) történt, egyáltalán történhetett, szeretném azon frissiben kiemelni Geo Serban, a Secolul 20 [bukaresti világirodalmi folyóirat] szerkesztője szövegéből kiemelni azt, amiről politikusok és publicisták sorozatosan megfeledkeznek (és ezáltal szövegezésük handabandázásként hat). Geo Serban, az „Aici Európa" Alapítvány nevében is, arról beszélt ugyanis, hogy az Európába való bejutás alapfeltétele: itthon európainak lenni. És amit a tárgyról, a magyar és a román kultúra találkozásairól elmondott, azt nem politikai programként, nem publicisztikai témaként, komparatisztikai tárgyként hallgathattuk, hanem mint igazi élménybeszámolót. A jelen lévő - és érdemi szöveggel a vitában részt vevő - Konrád György művére (Antipolitika) ugyanúgy tudott hivatkozni Geo Serban, mint Illyés Gyula, Örkény, Bibó István, Mészöly Miklós prózájára, esszéire, tanulmányaira; nem „leckét" mondott fel, hanem pillanatokat idézett, amikor a magyar kultúra igenis jelen volt a román közgondolkodásban - ha csupán szűkebb körben is.

S ha még egy példára, egy névre jut helyem e hasábokon, úgy a fiatal Gabriel Andreescut, a MÚRE (Magyar Újságírók Romániai Egyesülete) idei Pro Amicitia-díjasát kell említenem. Megelégedéssel nyugtázom, hogy épp ezen a bukaresti „Európa-napon" én adhattam át neki a díjat.

Visszahonosítások Öt évvel ezelőtt olyannyira éltek még (vagy újraszülettek) az illúziók, hogy alapítványt is létrehoztak (Transsylvania névre hallgatott - de lehet, hogy magyarosan írták, írtuk), amely a határokon túlról hazatelepedőket volt - lett volna - hivatva támogatni, anyagilag. Jól emlékszem arra a lelkes hangulatú, színházi környezetben megszervezett kolozsvári tömeggyűlésre, ahol az első borítékok (csekkek) nyilvános átadásra kerültek. Nem csupán a tényt, hanem az illusztris személyeket is ünnepeltük azon a hétvégén, szívből tapsoltunk a díjak(?) átvevőinek és persze az adományozó kedvű átadóknak.

Ha nem tévedek, addig a napig tartott az ünnep. Nincs tudomásom róla, hogy később, a hétköznapokon hasonló aktusra sor került volna. Jutalmazandók sem igen akadtak. Sietek kijelenteni, hogy nem az alapítványozókat akarom megszólni, és nem kívánok beállni a szóban forgó alapítvány ügyét-ügyintézését megbolygatók sorába. Ennél sokkal többről van szó: reményeink és a valóság kemény ütközéséről.

Hogy miért jut ez épp most eszembe? Mert nemrég részt vehettem, Gyergyóremetén, egy (remélem) végleges és ugyancsak visszhangos visszahonosításon. Cseres Tibor tért ugyanis haza a szülőfalujába. Nem hús-vér valójában, nem is az egykori testet képviselő csontok vagy hamu formájában. Sem Cseres, sem a hátramaradt hozzátartozók nem igényeltek sírhelyet. A falu kérte, követelte vissza az innen rég eltávozottat, aki 1993-ban visegrádi környezetét s egyáltalán ezt a földit végleg elhagyta. Most emlékművet emeltek neki (sziklából) Gyergyóremete központjában. És idejében hírül adták, hogy szoboravató lesz Remetén. És Cseres Tibor egykori barátai, kollégái közül sokan eljöttek a „világvégi" faluba, a Gyergyói medencébe, dacolva a tavaszba rondító téllel (noha látványnak fenséges, az áprilisi hó nem kellemes a szabadban vagy fűtetlen kultúrteremben ünneplőknek). S a hideg ellenére, a talpunk alatt csikorgó jég ellenére fölemelő volt ez a találkozás; gondolom, sem a remeteiek, sem a messzebbről érkezettek nem egyhamar felejtik el ezt az egymásratalálást.

Távol álljon tőlem, hogy most a holtukban-hazatérőket heroizáljam, s a rossz demográfiai mutatóktól (és egyéb rosszaktól) amúgyis riadt erdélyi-magunkat morbid kommentárral tovább keserítsem. A Cseres-példát élő voltában szeretném kiemelni, arra utalva, hogy nem a test, hanem a szellem lehet ezután még inkább a miénk. Erre pedig igencsak szükség van. És nem kizárólag Gyergyóremetén. Szükségünk van a múlt őszinte feltárására, a büszkeség és szégyen okainak megismerésére, egyidejűleg - úgy, ahogy azt Cseres Tibor történelmi regényeiben, elbeszéléseiben vállalta, lehetővé tette olvasói széles táborában. Ez a fajta irodalom az, amely nem kötődik divatokhoz. Nem az a lényege, hogy mondjuk a móriczi hagyományhoz kapcsolódik, hanem hogy belső szükségletből fakadt, amely eredményében közösségi jelentésűvé válhat.

(Gyergyóremetén egyébként létrehoztak egy társaságot is, az író nevéhez és örökségéhez kapcsolva; és alapítványt is létesítettek, amely az élőkért van, főként a helyi fiatalságot fogja szolgálni. Legalábbis így mondták. És én hinni akarok a remeteieknek.)

Szemben az árral Engedtessék meg nekem, egy évvel a centenárium s a katolikus egyházban lehetséges legmagasabb (post mortam) elismerés, az idén Rómában is hallott, javasolt szentté avatás (remélt) bekövetkezése előtt, hogy úgy álljak be a Márton Áron püspök a jó pásztor emlékét idézők közé, a sor végére, profán módra, mint aki e jelenséget igazából csak erdélyi protestánsként s a magyar művelődés munkásaként tudja nézni. Nem lévén sem csíkszentdomokosi, sem székely - de erdélyi igen! -, távolból s mégis saját büszkeséggel igyekszem követni, ami Márton Áronnal életében és halálában történt, történik. Egy kicsit úgy vagyok vele, mint Tamási Áronnal; akit kétszer is, vagy talán háromszor, közelébe kerülve térben, megszólíthattam volna, valami furcsa tartózkodás (mások tülekedése?) azonban visszatartott, jóllehet művét már akkor is a magaménak, magunkénak tudtam.

De nem akarom most azt az utat választani, amely a nevezetes (mert akkor tiltott) Bibó-emlékkönyv idején viszonylagos sikerrel próbáltam ki (a felkérésre egy másik önállóan, szabadon gondolkodó értelmiségi pályáját, a Szabédi Lászlóét írva le, 1947-es, Bibó Istvántól vett idézetet találva mottónak); nem Tamási népi katolicizmusát fogom hát itt elemezni, noha a feladat vonzó lenne. A hosszú és gazdag, bizonyára szenvedésekben is gazdag Márton Áron-i pálya két mozzanatára szeretnék kitérni, nagyon időszerű figyelmeztetésként, saját foglalatosságaim köréből. Az egyik Nemzet és kultúra (1937) összefüggésének éles megfogalmazása. Ahogy Márton Áron írta, ahogy már ő is (majdnem hatvan éve) tapasztalta: „A kultúrát nemzetek teremtik, de a nemzeti élet biztosítéka a kultúra. Sőt több, mint egyszerű biztosíték: a nemzet kultúrájában él. Az élethez való jog pedig természeti jog, életét minden nemzetnek isteni parancs folytán kötelessége megtartani. S a szórványok leverő valóságából előkomorló vád olyan közvetlen-közelről idéz meg a múltért és szólít fel a jövőért, hogy süket füleknek is fel kell hasadniok, a réveteg nézéseknek is éles látásra kell pattanniok, a régi dicsőségünk párnáin álmodozóknak is tunyálkodás helyett végre munkát kell vállalniok." Jó volna, ha ez a néhány mondat minden plébánián, parókián, világi irodákban és lakásokban, de főképpen a helyek gazdáinak tudatában „ki volna függesztve", neonnal kiírva, hogy világítson éjjel-nappal.

A másik, ugyancsak állandó hivatkozási alap számomra Márton Áron gyulafehérvári levele Petru Groza román miniszterelnökhöz, 1946. január 28-án. A „leplezetlen nyíltságnak", a bátorságnak, akár a saját fajtájabeliekkel való kemény szembefordulásnak is dokumentuma, amellyel - s a hozzá hasonlókkal - sok évi börtönt, kényszerlakhelyet szerzett magának, ám olyan történelmi tettet vállalt, amely kiemeli őt a kortárs politikusok közül. Erdély sorsát ő látta pontosan - mint ahogy neki volt igaza, amikor (újabban, indokoltan, sokat idézett) kolozsvári szentbeszédében (1944. május 18.) a zsidóüldözés ellen tiltakozott. Mondják, Áron püspök a börtönben román sorstársai tiszteletét is kivívta. Én azt hiszem, józanul ítélkező román gondolkodó ezt a Grozának címzett (és a Magyar Népi Szövetség elnökségéhez is elküldött) levelet is haszonnal olvashatná újra. Nekünk mindenesetre, akiknek életére és vérére megy a játék, ezt a határozottságot, a dolgok végiggondolását és szigorú vállalását meg kellene szívlelnünk. S ha képesek vagyunk rá, gyakorolnunk is kellene.

Október után - június Arad (közel másfél évszázada) köz- és magánemberi tudatunkban az őszhöz, októberhez kapcsolódik. Október 6-án illik elzarándokolni az aradi vértanúk emlékművéhez, a nemzeti emlékezet (belső) parancsa szerint koszorút elhelyezni a kegyhelyen, találkozni a messzi földről oda érkezőkkel - vagy legalább otthon gondolni a tizenhármakra (akik, mint tudjuk, valójában többen voltak).

De mi lehet a teendő júniusban a Maros-parti városban? Történelmi-művelődéstörténeti sztereotípiáink szerint semmi; legfeljebb ha ballagó diák-rokonunk, ismerősünk nem szólít oda. S ha az ideihez fogható a hőség, a Marosban is megmártózhatunk.

1995 júniusában - remélhetőleg hosszabb távra számítva - változást jelezhetünk jó és rossz beidegződéseinkben, és ennek Arad is hasznát láthatja. Ha nem is oly tömegesen, mint október elején szokás, érdemleges sereglésünknek lehettek szemtanúi a jó aradiak: adósságot törleszteni érkeztünk, néhány városból (Kolozsvárról, Budapestről, Temesvárról, Nagyváradról), adósságot az érdemtelen-mostohán kezelt Arad s még inkább a 120 éve született Krenner Miklós iránt,a kit életének és munkájának jelentős szakasza kötött ide. „Soha halottabb halott" - írta Méliusz József 1968-ban, a frissen elhunytról, akit mintha negyedszázaddal korábban eltemettek volna, annyira kiesett a köztudatból. Pedig a két világháború közötti romániai magyar sajtónak s a liberális magyar gondolkodásnak egyik vagy a legmegbecsültebb személyisége volt; és „liberális létére" (mai elfogultságok közepette nem árt ideírnunk, sőt kitennünk az idézőjelet!) a kortársak - nem csupán Ligeti Ernő - a kisebbségi korszak nemzetnevelőjét, nagy tanárát látták benne. A Spectator név fogalom volt, a szókimondás és bátorság, ugyanakkor a józanság és körültekintés metaforája. Innen még a hetvenen, 1943-ban költözött Pestre, alighanem a körülötte megritkult levegő miatt, ám ott a Duna-parton sem jutott több ózonhoz, mint ifjúsága és férfikora városaiban a negyvenes években. Kilencvenes esztendeiben még egy-egy Aradról érkező levél törte meg a csendet, és mint arról most hallhattunk, ezek az öröm óráit jelentették az itt-felejtett, elfelejtett Krenner-Spectatornak.

Találgatható, miért nem volt rá szüksége annak a kornak (mondjuk 1940 és 1970 vagy 1990 között). Annál nagyobb a mai olvasó - a publicista, az irodalomtörténész, a politikus és a szimpla befogadó - döbbenete, hogy milyen időszerűek 1995-ben Spectator hat-hét évtizeddel ezelőtt írt cikkei, tanulmányai: elemzései, ajánlásai, figyelmeztetései. Kevesen láttak tisztábban nála, kevesen olvasták jobban a történelmet és a mindenkori jelent. Alighanem indokolt a nevét az Adyéval, a Kuncz Aladáréval együtt emlegetni, akik Erdély-ügyben oly fontos igazságokat mondtak ki, és akikkel az utókor kegyeletesebben bánt. (Hiszen nemcsak Ady Endrét, de Kuncz Aladárt sem sújtotta emlékezet-kiesésünk.) Most ebben a csillagképben, amelyhez még számosan tartoznak, látjuk végre Krenner Miklós arcát, a publicistáét és nemzetiségpolitikusét, a Kárpát-medencei realitások felismerőjét, akit magyarság- és Erdély-szeretete nem vakított el.

Spectatort érthetően vallják magukénak az aradiak (tanárkodása, részvétele a közéletben nem maradt nyomtalan), de hasonlóképpen követelheti magának Kolozsvár, mint az Ellenzék, az Erdélyi Helikon vagy a Független Újság munkatársát. Budapesten a Magyar Nemzethez kapcsolódott. És most váratlanul jelentkezett érte Székelyudvarhely, azzal, hogy felvállalta Krenner Miklós (Spectator) első publicisztika-gyűjteményének, Az erdélyi útnak a kiadását. (György Béla, Székelyföldről Budapestre elszármazott történész kutatómunkájának első látható eredményét a Haáz Rezső Kulturális Egyesület - a 11. „múzeumi füzetként" - tette hozzáférhetővé, a Soros Alapítvány támogatásával.)

Az aradi eufória órái után sincsenek illúzióim, hogy Spectator nemegyszer kellemetlen igazságai ezután évről évre összegyűjtik a hálátlanságból talán kigyógyuló utódokat - minket -, de az mégis remélhető, hogy ezután gyakrabban fogunk odafordulni régi-új írásaihoz, tanácsért és bátorításért.

Akkor pedig elmondható: Spectator feltámadt halottaiból!

Találkozás önmagunkkal Kisebb-nagyobb sugarú körben járjuk a világot, jó azonban időnként önmagunkhoz visszatérni. Akár úgy, hogy mások tükrében próbáljuk látni magunkat. A közelmúltbeli találkozások közt (ahol - mint e hasábokon is szó volt róla - Madách, Déry, Szabédi közelében lehettünk) számomra az egyik legemlékezetesebb a Székesfőváros Könyvesházában, egy budapesti (Király utcai) könyvesbolt alagsori kávézójában zajlott, s a Korunk volt a meghívott. Szövegeltünk, ahogy mondani szokás, ezúttal 1995-ös programunkról - főképpen arról, hogy a kisebbségi sirámok helyett (bármennyire okunk volna a panaszra) meg kell próbálnunk versenyképessé válni, minőséget teremteni. Kevésnek bizonyulna, ha ezt csak egy folyóiratra vagy akár az erdélyi magyar irodalomra-művészetre-közírásra vonatkoztatnánk - értelmiségünket, a romániai magyarság minél szélesebb köreit kellene kiemelni a kisebbségi tudat nyomorúságából, megszabadítani a komplexusuktól. Végre el kellene hitetni (eredmények felmutatásával, nem pedig rövid hatású hegyibeszédekkel!), hogy a szülőföldhöz-ragaszkodás és a versenyképesség, a partnerség elérése nem egymást eleve kizáró kategóriák. Önmagunknak tartozunk megmutatni, hogy nem csupán visszafelé tudunk élni, történelmünkre-hagyományainkra büszkék lenni (ami nyilvánvalóan erőt, biztonságot adhat - egy bizonyos fokig), reprodukálni elődeink teljesítményeit (ez sem könnyű!), hanem az új kor s a szomszédság kihívásaira is lehet érdemi válaszunk.

No de nem újabb (akár más szempontú) szónoklattal akarom traktálni olvasóimat, hanem örömmel szólni leírt, s a könyvesházban hatásosan felolvasott, illetve fiatal pesti színésznők által kitűnően előadott verses és prózai szövegekről, amelyek meggyőzni látszottak a hétköznap délután összegyűlt rangos közönséget: legalább az irodalomban van utánpótlás. Azt e találkozó előtt is tudni lehetett, hogy Bajor Andor a legjobbaknak is méltó versenytársa (Nem értem a kurdokat című írása a világhelyzet kommentárjaként bárhol idézhető volna); a jelen lévő Kányádi Sándor és Lászlóffy Aladárt már Kossuth, illetve József Attila-díja előtt az igazi értékek közt tartotta számon a szakma Királyhágón túli része is. A találkozó részvevőinek a nagy meglepetést - a tapsokból kiolvashatóan - mégis fiatalok szerezték: Kovács András Ferenc játékos-gúnyoros verse és Jakabffy Tamás nem kevesebb humorral megírt prózája. Jócskán benne az estében, már egyértelműen és kötetlenül a kávéházi örömöknek adva át magunkat, egyre csak kérdeztük: és ez valóban mind a Korunkban jelent meg? És csak azt sajnáltuk, jelenlévő korunkosok, sikerben-keserűségben évek óta társak, hogy nem voltak velünk az itthoni olvasók százai, potenciális (egyre kevésbé feltételezhető) ezrei...

Most egy új kísérlet elébe nézünk - éppen e „hordalék" megjelenésének napján, Kolozsvárt: Cumpana címmel a román olvasó asztalára tesszük a Korunk új folyamának, az 1990 és 1992 közti évfolyamoknak válogatott anyagát (benne Bajor Andor említett szövegével, amely a sok országban szétszórtan élő kurdok példázatával beszél rólunk a világnak). Sokan kérdik, mi akar ez lenni: új kéznyújtás, amikor annyiszor ütöttek rá a kinyújtott kézre? Nos, azt hiszem bizonyíthatóan másról van szó: a partnerség lehetőségének felvillantásáról. Lássátok (vegyétek végre tudomásul!), kik vagyunk. Történelmünkkel, amelyet itt Jakó Zsigmond és Egyed Ákos, de az MTA-elnök, Kosáry Domokos és R. Várkonyi Ágnes is képvisel - anélkül, hogy elzárkóznánk Camil Muresan vagy Adrian Marino érvei elöl. Irodalmunkkal, melynek képviselői közül Bálint Tibor, Markó Béla, Szőcs Géza, de Esterházy Péter, Mészöly Miklós és Zalán Tibor is megszólal, akárcsak Határ Győző - vagy Mircea Dinescu. S a társadalom életének mai furcsaságairól Pierre Bourdieu, Leszek Kolakowski, Andrei Plesu - és Tánczos Vilmos értekezik. Vitatkozzunk hát, barátságról és gyűlöletről, napjaink Erdély-képéről, Közép-Kelet-Európa jövőjéről (mondjuk Lengyel László - Benedek Elek dédunokája - tanulmánya alapján). Valós szövegekből - és nem rágalmakból kiindulva.

Hogy milyennek látszunk majd ebben a tükörben? Elválik a következő hónapokban - s ha isten segít, a következő években. A Cumpana első számát, úgy tervezzük, újak követik majd, évente, félévente.

Szökésben Pár évvel ezelőtt, egy nyáron, amikor már nagyon szorongatott a határidő, magammal vittem a hegyek közé Cs. Szabó László Shakespeare-könyvét, s reggelenként mielőtt a családom felkelt volna, kiültem a könyvvel a hegyoldalba, a kiválasztott farönkre, onnan igyekeztem vissza- és előrenézni a Shakespeare-birodalomban. A könyvkritikának e sajátos, a Gyergyói havasokban (sikerrel?) kipróbált módját vajon alkalmazhatom-e - mutatis mutandis - Bogdán László amúgyis rendhagyó kötetére, az Eltűnésre? „Töredékek vígeposzból" - nevezi néven a szerző a műfajt, s ez részben már feljogosít a rendhagyó olvasásra, szabálytalan recepcióra és műfajtalan visszajelzésre. Különben is a „műfajtalankodás" korát éljük, s a töredékesség folyamatosan biztosítva van - az én életformám, legalábbis a '89-es változás óta, akarva-akaratlanul ehhez igazodik. Hová lettek azok a "boldog békeidők", amikor nyugodtan leülhettem egy könyv mellé, vagy beülhettem az egyetemi könyvtárba, régi lapkollekciók közé, s az eredmény szabályos irodalombírálat vagy irodalom- és sajtótörténeti tanulmány lett?! (A kérdő- és felkiáltójel ellenére, még egy zárójelet is nyitok, biztonságból, a manapság divatos félreolvasásokat megelőzendő; az Erdélyi Napló horomódszentpáli levelezője s a hozzá hasonlók esetleg ismét megírják, hogy Lászlóffy Aladárral, másokkal együtt lejárt a mi időnk, mert a múlt nevében ki akarjuk sajátítani a szabad sajtót, holott itt vannak a kitűnő fiatal újságírók. Ennyit hát a „boldog békeidők"-ről s a „boldog" újakról, az új akarnokokról, baj- és ...keverőkről. Akiket nyilván nem tévesztek össze a valóban tehetséges író- és újságíró-utánpótlással; hiszen nekik akarunk kaput nyitni, többek közt Kolozsvárt és Nagyváradon.)

Az Eltűnésről szólva, mindez nem is tekinthető kitérésnek, még ha nem is mindig víg az az eposz(töredék). Maga Bogdán László sem elég elővigyázatos, mindegyre visszatér a múlthoz (igaz, közeledik már az ötvenhez!), évtizedeket száguld vissza és előre hősei életében, „egy régi erdélyi kertmozi szakadozott vetítővásznán" - sajátjává tett prózai-lírai műfajában, műformájában. Persze, az elődeit nem tagadhatja le, például Krúdy Gyulát - de egy ilyen őst nem is kell próbálni le- vagy megtagadni. Bogdánnak jó érzéke van álom és valóság egybeötvözéséhez, illetve (az előbb használt kifejezésnek ellentmondva) egybeömlesztéséhez - a jelen tudomásul vételéhez s a tőle való távolodáshoz. Szökésben van, igyekszik lenni, de rajtakapják, és ő is állandóan rajtakapja magát e kísérleten. Tulajdonképpen ez a létformája. Éjjel-nappal műveket (irodalmat, zenét, képzőművészetet, filmet, színházat) fogad be, vagyis álmodozik - és éjjel-nappal ír, újságot, regényt, verset. Szinte hihetetlen az a mennyiség és minőség, amelyet feldolgoz, és amelyet „termel" - én a távolból, Kolozsvárról csak ámulok, a különféle vígeposz-töredékek töredékéhez jutva hozzá, Bogdán jóvoltából.

Visszatérve a műfajtalan könyvbefogadás alaphelyzetéhez (a bevezetőben Cs. Szabót és Shakespeare-t emlegettem: Bogdán Lászlót most egy ugyancsak hihetetlenül információgazdag olaszországi és szlovéniai utazás utáni hetekben olvasom, s egyre azon töprengek, vajon a valóságos vagy az ilyen (az Eltűnéshez mérve: olyan) képzeletbeli utazás, történelemben, művészetekben, térképen, sorsokban történő száguldozás az igazibb, az igazabb. Korántsem ironikus szándékú e megjegyzés, a primér élmény s az esztétikai meggyőzés viszonyáról gondolkozom. Irigylem Bogdánt a végtelen mesélőkedvéért, a lendületéért, ám magamat is irigyelném - ha végre időt tudnék szakítani rá, hogy a közvetlenül megélteket legalább első fokon rögzítsem, rendezzem, és gondolkozzam véglegesebb formába öntésükön. De ne csapjam be magam, sem pedig az olvasót; mert ha sikerülne is a művelet, az ő számára ez ugyanúgy másodlagos élmény lesz, mint ahogy nekem a sepsiszentgyörgyi Eltűnés...