Veress Zoltán

Írás és identitás

 

Néhány évvel ezelőtt, amikor a Svédországi Magyarok Országos Szövetsége találkozóra hívta a stockholmi Magyar Házba a Svédországban élő magyar zeneszerzőket, aránylag könnyű dolga volt: meghívta mindazokat, akikről tudni lehetett, hogy zeneszerzők (benne voltak a svéd zeneszerző-szövetség katalógusában), és felismerhetően magyar nevet viseltek. Egy budapesti muzikológus vezényelte a zeneszerzők népes hallgatóság előtt zajlott beszélgetését, és állítólag össze is foglalta az elhangzottakat egy szintén budapesti szaklapban. Nem olvastam, nem került a kezembe.

Emlékszem viszont, hogy a nyilvános beszélgetés résztvevői egyre szűkebb körökben többször is körüljárták a magyar zeneszerző fogalmát, és abban egyeztek meg, hogy ennek egyik sine qua nonja a bartóki-kodályi örökség valamilyen módú és valamilyen mértékű vállalása. Én ebben azt találtam a legszebbnek, ami továbbgondolható belőle: mégpedig hogy ez a vállalás nyilvánvalóan valamiféle kapcsolódást jelent a magyar népzenéhez, akár sokszoros áttételeken keresztül is, ez pedig – a magyar népzene keleti kötődései révén – az egyetemesség felé való nyitást jelenti a zeneszerző számára, a továbblépés lehetőségét a világ zenéje, az emberiség zenéje felé, az európai zenei hagyomány megtagadása nélkül. Maga Bartók is valami ilyesmiről tartott előadást a múlt század harmincas éveiben Stockholmban, az egyetem (akkor még főiskola) finnugor karának Magyar Intézetében, német nyelven, svéd muzsikusok és zenetudósok számára.

Egy nemzeti karakter, amelynek birtokában kulturálisan világpolgárabbak vagyunk, mint ideológiai vagy politikai alapon kozmopolita embertársaink – nem hiszem, hogy ez a tanulság megfogalmazást nyert volna a budapesti muzikológus beszámolójában. De ha igen, szégyenkezve örülnék neki.

* * *

Nem volt ilyen egyszerű dolga az Országos Szövetségnek, amikor tavaly a magyar írókat akarta összeterelni egy hasonló találkozóra, nem is csak Svédországból, hanem egész Észak-Európából, kivéve Izlandot, amely egyrészt még Stockholmtól is messze van, másrészt meg, bármilyen különös, nincs benne – vagy rajta, ha úgy tetszik – magyar író, legalábbis a Svédországi Magyarok Országos Szövetsége tudtával.

Már maga az író fogalma is zavarosabb a zeneszerzőénél, nehezebb konkrét ismérvekkel behatárolni. Nem segít az írószövetség katalógusa sem: az itteni túlfejlett demokráciában, ahol bizonyos igényszintet “elitizmus” címkével ellátva társadalomellenes magatartásként ítélnek el, nemcsak az iratkozhat be az írószövetségbe, aki valahol valamit már publikált (bárhol bármit), hanem az is, aki számára ez lelki szükséglet, és ezért hajlandó a meglehetősen magas tagdíjat megfizetni. Szerencsére az Országos Szövetség elnöke, Bihari Szabolcs ragaszkodott bizonyos igényszinthez, szerencsétlenségemre azonban velem konzultált arról, hogy ennek milyen objektív kritériumait lehetne szem előtt tartani a meghívók kiküldésekor. Mérnökember: azt hitte, hogy vannak ilyenek. Én mint öreg szerkesztő tudom, hogy nincsenek, de azt is tudom, hogy sokszor kerülünk olyan helyzetbe, amelyben kénytelenek vagyunk úgy tenni, mintha volnának. Ezért azt javasoltam: tekintse a rendezőség északi országokban élő magyar íróknak mindazokat, akik 1. valamelyik északi országban élnek, 2. magyarok, 3. íróknak nevezhetők, azon az alapon, hogy valaha valamilyen szépirodalmi munkájuk (vers, próza, műfordítás) könyv alakban megjelent, vagy legalábbis szerepelt valamilyen könyv alakban megjelent antológiában. A szépirodalom és a könyv fogalmához kötöttem tehát az író fogalmát, s tettem ezt, mint mondtam, szerencsétlenségemre, mert aki nem fért bele az általam ily módon egyetlen alkalomra hirtelen összetákolt Prokrusztész-ágyba, az persze megsértődött.

Hogy ki magyar, arra vonatkozólag nem merült fel semmilyen objektív kritérium szükségessége: mutatis mutandis, úgy voltunk vele, mint Beke Kata tapasztalt öreg tanára, akitől azt kérdezték, hogyan lehet megállapítani valakiről, hogy jó pedagógus-e, vagy rossz, és azt felelte: “no, hát úgy, hogy ránézöl”. Vagy mint a tökös székely legény, aki azt nyilatkozta egy liberális beállítottságú erdélyi lapban, hogy neki ne adjanak semmilyen magyar igazolványt, tudja ő azt magáról magától is, hogy magyar. Ilyen parttalan spontaneitással jegyeztük be az első hevenyészett listába például a svédországi Erwin Rosenberg és a finnországi Ilkka Firon műfordítókat, ezt a két derék magyar embert. Itt azonban már megjelent az első tudathasadás (amelytől kezdve én kihátráltam a konzultációból, farolás közben egyszer csak jelen cikkem problémakörében találva magam): Rosenberg svédre, Firon finnre fordít különféle magyar írókat – tehát a svéd, illetve a finn irodalmat gazdagítják kétségtelenül a mi szívünket is melengető munkásságukkal. Mint ahogy Devecseri Gábor is a magyar irodalmat gazdagította zseniális Homérosz-fordításaival, és nem az ógörögöt. Vagy hogy az északon élő magyaroknál maradjunk: Szente Imre, a Kalevala ötödik, a többi néggyel egyenrangú magyar tolmácsolója szintén a magyar irodalmat gazdagította nagyszerű teljesítményével, aminek a jelentőségét csak az méri fel, akiben jólesően tudatosul a tény, hogy nekünk így már öt különböző Kalevalánk van, miközben a finneknek továbbra is csak egy, több mint százötven éve.

Ilyen meggondolásból a magyar irodalmat svédül, illetve finnül megszólaltató, magukat amúgy magyaroknak ismerő műfordítók meghívása problematikussá vált. Én ebben láttam a logikát, de azért valahogy fájt: valami nehezen szavakba foglalható igazságtalanságot éreztem és érzek merev igazságosságában. Egyébként, úgy emlékszem, végül is mindketten kaptak meghívót, de nem jöttek el. Ugyanakkor teljesen összezavart Kertész Imre saját fülemmel hallott nyilatkozata a stockholmi egyetem aula magnájában, miszerint ő nem “magyar író”; az a tény, hogy magyarul ír, véletlen, mondta a hallgatóság soraiból jövő egyik kérdésre, számára a nyelv csupán eszköz, sajátlag a magyar nyelv pedig egy olyan eszköz, amely leginkább a keze ügyében van. (Talán ezért volt ilyen eszközzel felírva a színpad fölé hatalmas betűkkel, hogy “Isten hozta, Kertész úr”.) Ebben is láttam bizonyos logikát, de azért ez is fájt.

És mellesleg az is eszembe jutott, milyen kellemetlen lehet ez a nyilatkozat a közismert tumorbiológus és literátus Georg Klein professzor számára, aki még ezt megelőzően azt mondta a svéd tévében, hogy a pontosan nem körülírt, semmiféle jelzővel nem behatárolt magyar jobboldal – csak így: “a magyar jobboldal” – nem fog örülni Kertész Imre Nobel-díjának, mert zsidó volta miatt nem ismeri el őt magyar írónak. Kertész önmeghatározása tehát azonos a szélsőségesnek és kirekesztőnek jellemzett magyar jobboldal Kertész Imre-meghatározásával?

* * *

Márky Ildikó, annak ellenére, hogy mind orvosi szakírói, mind szépírói munkásságát svédül fejti ki, szinte önműködően rákerült a magyar írótalálkozó meghívottjainak névjegyzékére. Hogy nem jött el, az az ő dolga; az érdekes itt az, hogy ő miért nem vált vitathatóvá, mint Rosenberg és Firon. Elhárítván a rendezésben való részvételt, ennek már nem kérdeztem utána, de úgy gondolom: egyfelől szépíró, elbeszélő, és nem “csak” műfordító voltáért, másfelől szép magyar nevéért, amely svéd művei fölött vagy alatt is úgy áll, ahogy itt, igaz, a két névelem fordított sorrendjében: Ildikó Márky. Mindkét meggondolással lett volna vitatkoznivalóm, de nem volt hozzá vitapartnerem.

Az ismert svéd írónőt egyébként megbüntette a sors azért, hogy nem jött el a magyar írótalálkozóra: egyik újabb művének megjelenése kapcsán a svéd sajtó egy tapintatlan munkatársa invandrarförfattarénak nevezte. Nem minősítette, csak nevezte, s ezzel egyúttal be is sorolta valahova; hogy hova, azt mindjárt megmondom, itt egyelőre elég annyi, hogy kisorolta a svéd irodalomból. Maga a szó mindössze annyit jelent, hogy bevándorló író, az invandrare (bevándorló) szó köznyelvi stílusértéke azonban rosszabb: jövevény, nem közülünk való, idegen; bizonyos társadalmi körökben még olyan képzetek is fűződnek hozzá, hogy valószínűleg munkanélküli, sőt munkakerülő, parazita, szociális segélyből élő. Svédországban eme képzetek hivatalból elítélendők, a mögöttük rejlő valóságos tapasztalatok rasszista beállítottságból származtatandók, a valóságos tények iránt pedig nagy a tolerancia; ugyanakkor egyre határozottabb a nemhivatalos polgári elhatárolódás is, aminek a jelei egyelőre leginkább éppen kulturális és irodalmi vonatkozások kapcsán fedezhetők fel. A multikulturalitás kormányzati (szociáldemokrata) ideológia Svédországban, s évek óta egyfajta államvallás, a svéd kultúra viszont a spontán svéd közgondolkodás egyik értékfogalma. És az vesse rá ezért az első követ, aki a maga nemzeti kultúrája viszonylatában nem hasonlóképpen közgondolkodik.

Mindazonáltal bevándorló írónak nevezni valakit mélyen igazságtalan, mert gyakorlatilag annyit jelent, mint személyét és művét a multikulturalitás szemétládájába utalni, nem esztétikai, hanem honnanjöttélségi, hogyhívnaksági, szóval hogy ne mondjam: faji alapon. Vajon jutott-e valaha eszébe angol kritikusoknak vagy recenzenseknek, hogy bevándorló írónak titulálják a lengyelnek született Joseph Conradot, aki negyvenéves korában tanulta meg a szigetország legelterjedtebb nyelvét, s az után vált a modern angol próza egyik köztisztelt mesterévé?

Márky Ildikó nem-besorolása a svéd irodalomba egyébként nem sajátosan magyar sérelem: bevándorló írónak nevezik a svéd könyvtári katalógusok, recenziók, kritikák például a görög Theodor Kallifatideszt is, aki szintén tekintélyes szépirodalmi életművet írt össze kizárólag svéd nyelven. “Úgy kell neki, miért nem ír magyarul, ha egyszer magyar” – jegyezte meg az írótalálkozó egyik, egyértelmű identitással ellátott résztvevője, amikor Ildikót a mondott sérelem érte, mire nekem jól fogalmazó, kétségtelen irodalmi tehetség jeleit mutató, magyarul tökéletesen tudó, de a svéd nyelvben mégis otthonosabban mozgó (a magyarban biztonságosan úszó, a svédben fókaként lubickoló) unokámra kellett gondolnom: ha valaha íróvá válna, minden bizonnyal a svédet választaná önkifejezése nyelvéül. Svédországi magyar, ráadásul erdélyi magyar identitása által meghatározott komplex lényének és gondolatvilágának megfogalmazása nyelvéül. És akkor mi lenne ő, svéd író? Bevándorló író? Hol kóvályogna ég s föld között bús hazátlanul a maga Illés-szekerén? Miért ne érezhetném legalább én, hogy születése, neveltetése szerint magyar lévén, ő magyar író, aki svédül ír, s miért ne lehetnék egyúttal büszke arra, hogy lám, a svédek svéd írónak hajlandók elismerni?

* * *

A nyelv a döntő – szögezi le a teoretikusok többsége. Az irodalmi mű annak a nemzeti irodalomnak a része, alkotóeleme, építőköve, amely nemzet nyelvén íródik; az író olyan író, amilyen nemzetnek a nyelvén ír.

Kézai Simon krónikásunk, aki sokat siratott ősi mondavilágunk egy részét (a hunt) megmentette az utókor számára, eszerint római író volt, mivelhogy latinul írt. Janus Pannonius, első igazi nagy költőnk szintén. És Horváth János, aki 1931-ben megjelent, A magyar irodalmi műveltség kezdetei című, ma már alig idézett művében azt állította, hogy “irodalmunk története csak a keresztyénség felvételével, a XI. században kezdődik: azért ott, mert hiszen a latin nyelvű emlékek is a mieink”. Nos, ő kisajátító nacionalista irodalompolitikus volt, nem tudós filológus – hangozhat el a vád.

* * *

Él egy érdekes irodalmi alkotó Finnországban, író és költő, aki prózai műveit svédül, verseit finnül írja. Néhány évvel ezelőtt egy svéd napilap kulturális mellékletének adott interjúban elmagyarázta, hogy mindkét nyelvet anyanyelvi szinten beszéli, s azért váltogatja őket a próza és a költészet múzsájával való bigámiájának szabálytalan ritmusa szerint, mert úgy találja, hogy a svéd alkalmasabb a tömör, pontos, világos megfogalmazásokra, az értelemhez szóló szövegek előállítására, míg a finn sejtelmesebb, sejtetőbb, szavainak hangulati-érzelmi kifejezőereje nagyobb. A riporter nem kérdezte meg tőle, melyik nemzeti irodalomba tartja besorolhatónak kétnyelvű életművét; valószínűleg fel sem merült benne a kérdés, tudván azt, hogy Finnországban gazdagon elágazó és mélyre nyúló gyökerei vannak mindkét említett nyelvnek. És van egy hasznos fogalom, a finlandssvensk (szó szerint: finnországi svéd), amely ha nem oldja is meg, de kevésbé életbevágóvá teszi a kérdést, mint amilyennek mi, magyarok érezzük. A finlandssvensk szó, illetve fogalom, a maga két elemének sokkal összeforrottabb ötvözete, mint például az, hogy romániai magyar: a két elem között nem egy helyzet kényszerűségét jelző adhézió, hanem egy egészen másfajta helyzet adottságát jelző kohézió van.

Hát persze, mert a finn köztudatban, sőt a “köztudatalattiban” is benne él az az igazság, hogy ők a középkori svéd királyság államszervezetének minden bizonnyal elnyomó és kizsákmányoló, ám ugyanakkor biztonságot nyújtó és védelmező keretében váltak nemzetté – mint a horvát és a szlovák nép a középkori magyar királyság keretében, azzal a különbséggel, hogy az utóbbiak köztudatában ez nem él benne. Aztán elnyelte őket az orosz birodalom, svédestül együtt, aminek a finnek kezdetben még örültek is, mert úgy élték át, hogy megszabadultak a svéd uralomtól. Az orosz uralommal viszont már maradék svédjeikkel együtt fordultak szembe, és hogy ezt öntudatosabban tegyék, egy finnországi svéd költő nemzeti himnuszt írt számukra. Svédül. Mai napig is ezt használják, természetesen ma már finnre fordítva.

* * *

Térjünk vissza azonban a magyar irodalomnak az egész világra kiterjedt berkeibe, azoknak is abba a bozótjába, amelyben a magyar nyelv, a magyar identitás, a magyar írás és a magyar íróság rejtélyes összefüggései lapulnak.

Miért érzünk valami különös belső késztetést arra, hogy ezeket az összefüggéseket feltárjuk és tisztázzuk? Miért nem mindegy nekünk, hogy Berde Mária unokaöccse, Amál nevű húgának fia, Dóczy Ferenc magyar író-e vagy ausztrál, ha egyszer elvándorolt a földgömb másik felére, ott élt az ellenlábasok, a hozzánk képest fejjel lefelé állók és járkálók között, s angolul kezdett írni, olyan elismertségre tévén szert e tevékenysége által, hogy éveken át ő töltötte be az ausztráliai Pen Club titkári tisztét? Miért érezzük úgy, hogy számon kell vagy legalábbis kellene tartanunk őt, s angol nyelvű életművével együtt a magunkénak vallanunk és vállalnunk?

Nem azért, mert kisajátító nacionalista irodalompolitikusok vagyunk, hanem azért, mert kárvallottjai vagyunk egy történelmi helyzetnek (Dóczy Ferenc például kimutathatóan háborús veszteségünk: angol fogságba esett, s amikor már lehetett volna, nem akart hazatérni sem szűkebb, sem szovjet megszállás alá került tágabb pátriájába) – és minden erkölcs ellen való magatartás volna részünkről, ha vállat vonva leírnánk emberi veszteségeinket, a fizikaiakat és a szellemieket egyaránt, nem igyekezvén legalább számon tartani őket. Bátor literátusok már a kommunizmus évtizedeinek végén megkísérelték behozni, illetve visszahozni a magyar irodalmi tudatba egyfelől a szülőföldjükön maradt, de Magyarország határain kívülre rekedt, másfelől az ellenséges nyugatra távozott magyar szürkeállomány magyar nyelvű irodalmi produkcióját; amit nem vettek észre, pontosabban amihez nem viszonyultak a szellemi visszacsatolás határozott, mert jogos igényével, az ennek a szürkeállománynak a nem magyar nyelvű produkciója, jóllehet azt is veszteségnek könyvelhetjük el. És annak könyveljük el, és fáj a szívünk érte, pedig csak szimpla könyvelési művelet kérdése, hogy nyereség legyen.

Ez a művelet természetesen csak elméletileg szimpla, gyakorlatilag nem csekély erőfeszítésre is szükség volna, hogy visszahódítsuk, birtokba vegyük, asszimiláljuk – elsősorban nyelvileg – a mondott produkciót. Hogy rendszeresen magyarra fordítsuk és kiadjuk az ebben a kategóriában keletkező olyan műveket, mint például az itt már szóba került Georg Klein svéd nyelven írt esszéi Madáchról, Babitsról és József Attiláról, vagy hogy továbbra is északon maradjak, Susanna Fahlström, született Fényes Zsuzsa angol nyelven írt disszertációja Weöres Sándor költészetéről, amellyel doktori címet nyert az uppsalai egyetemen. Ki tud otthon ezekről a munkákról, mikor és hogyan jutnak be ezek a magyar irodalmi tudatba?

A stockholmi Erdélyi Könyv Egylet (EKE) legújabban kiadott könyve, A szétszórtság arénája szerkesztésekor találtam magam újra a problémakör számomra egyelőre átjárhatatlan bozótjában. Miska János kanadai magyar író, esztéta és irodalomtörténész vetette fel a legvilágosabban és a legőszintébben – a száz éve létező kandai magyar irodalom bemutatása közben – azt a gondot, hogy mit kezdjen az ember az egyértelműen magyar, mert magukat éppen írásaikban annak mutató, annak valló, de angolul író tollforgatókkal: besorolhatja-e őket a kanadai magyar s ezen az úton az egész magyar irodalomba? Nem sokkal azelőtt olvastam Szakács István Péter jókora könyv méretű összefoglalóját (2002-ben jelent meg Szavak prérijén címmel Kolozsvárott; örömmel tölt el, hogy szülővárosomban, bár nem értem, miért nem Budapesten); nos hát, ő csupán jelzi, hogy van ilyen jelenség, de alaposabban nem veszi szemügyre: emigrációs irodalomtörténeti áttekintésének időperspektívája lezárul a még otthon születettek várható életkora végénél. Miska viszont érzi és érezteti, hogy ez önkorlátozás; az angolul már jobban beszélő nemzedékek angol nyelvű irodalma veszteség, ha annak értelmezzük, sőt akkor is, ha szó nélkül elmegyünk mellette, s felhozza a németek és lengyelek példáját, akik éppoly zavartalanul vonják be saját irodalmukba más nyelven író honfitársaikat, mint a franciák a maguk franciául író bevándorlóit – például Emil Ciorant.

Nem biztos, hogy a magyar származású, angolul író magyar fiatalok örülnének annak, ha kiragadnák őket a – mondjuk: kanadai – angol irodalomból. De miért is kellene kiragadni? A politika már feltalálta és esetenként sikerrel alkalmazza a kettős állampolgárság intézményét; elképzelhető-e, s ha igen, tűrhető-e, hogy az irodalom szűk látókörűbb legyen a politikánál? És hihető-e, hogy egy írónemzedék ne örüljön két befogadó közösségnek egy helyett?

* * *

Özönvíz előtti időket élünk: jön a határok elmosásának, a nemzeti államok végelgyengítésének, a tárgyak és szövegek, építmények, élelmiszerek, kommunikációs eszközök és gondolatok szabványosításának özönvize. Egy szétszabdalt nemzet számára még jó is lehet, ha a határok elmosódnak, így azok módosítása nélkül, ennek az álma nélkül egyesülhet azokkal, akiket elszakítottak tőle. Persze közben túl kell élnie az özönvizet – az elől pedig nem lehet elszaladni, hiszen a legmagasabb hegyeket is elönti. De lehet és kell bárkákat építeni szeretetből, lélekből és szellemből, s összegyűjteni és elraktározni bennük mindazt, ami nélkülözhetetlen a túléléshez, és amit át akarunk menteni a magunk számára a vizek visszahúzódásáig.

 

 

 

 

Nagy Károly

Hány magyar él az Egyesült Államokban

a XXI. század elején?

 

A cím kérdésére tudományosan tárgyszerű válasz nem adható. Modern korunk közmegegyezése egyre inkább az emberi jogok egyikének tekinti az önmeghatározás jogát. Ki a magyar? Az a magyar, aki annak vallja, vállalja, tartja magát. (És az a görög és yoruba, szlovák, észt, baszk, cigány és kurd; többes identitás esetében: mexikói amerikai, indiai angol, orosz zsidó, francia–kínai–vietnami stb.) Az önmeghatározás egyik összetevője a származástudat, vagyis annak számontartása, hogy melyik nép, nemzet, ország, etnikum tagjai voltak az egyén szülei, nagyszülei, felmenői.

Az Egyesült Államokban az utóbbi harminc év folyamán enyhült a teljes beolvadás, az átlényegítő asszimiláció iránti határozott elvárás, és erősödött a származtató etnikum kultúrájának megtartása, a multikulturalizmus iránti elfogadó készség; az “olvasztótégely” metafora helyét egyre inkább a “mozaik” veszi át. E készség törvényhozás és kormányzás szintű jeleinek egyike az is, hogy a tízévenkénti népszámlálás adatai közt 1980 óta rendszeresen szerepelnek a származásra és a más, mint angol nyelv használatára vonatkozó kérdések.

Ezekkel a szavakkal vezettem be azt a tíz évvel ezelőtt közreadott írásomat, amelyben az 1980-as és az 1990-es USA-népszámlálás magyar származásra és magyarnyelv-használatra vonatkozó adatait hasonlítottam össze. (Nagy Károly: Hány magyar él az Egyesült Államokban a XX. század végén? Hitel, 1993. augusztus).

Az itt következő adatok a 2000. évi USA-népszámlálás eredményei segítségével három évtized demográfiai változásairól tájékoztatnak. (Census 2000. U. S. Department of Commerce, U. S. Census Bureau, Washington, D. C. http://www.census.gov/population/www/censusdata.)

A számadatok az összlakosság 16,7 százalékát – egyhatodát – tartalmazó reprezentatív minta adatain alapulnak. Ilyen nagyságú minta esetében a hibaesély rendszerint kisebb, mint 0,1 százalék.

 

Magyar származás

 

A 2000-es népszámlálás kérdőívének (“long form”, minden hatodik háztartásnak) 10. kérdése így hangzott: “Mi e személy származása vagy etnikai eredete?” A kérdéshez kijelölt helyre kellett beírni a választ. Segítségül példákat is sorolt a kérdőív: “For example: Italian, Jamaican, African Am., Cambodian […] and so on.”

A kérdőívhez mellékelt magyarázó szöveg e kérdést a következőképpen határozta meg:

“Print the ancestry group with which the person identifies. Ancestry refers to the person’s ethnic origin or descent (root) or heritage. Ancestry also may refer to the country of birth of the person or person’s parents or ancestors before their arrival in the United States. All persons, regardless of citizenship status, should answer this question. Persons who have more than one origin and cannot identify with a single ancestry group may report two ancestry groups, for example: German–Irish. A religious group should not be reported as a person’s ancestry.”

(Nyomtatott betűvel kell ideírni annak a származási csoportnak a nevét, amellyel a személy azonosítja magát. [Eredeti kiemelés]. A származás a személy etnikai eredetére vagy leszármazására (gyökereire) vagy örökségére utal. Jelentheti a származás azt az országot is, amelyben a személy született, vagy amelyben a szülei, felmenői születtek az Egyesült Államokba való érkezésük előtt. Mindenki válaszoljon e kérdésre, állampolgársági státusára való tekintet nélkül. Aki több mint egy eredetű, és nem tudja csak egyetlen csoporttal azonosítani magát, az ideírhat két származási csoportot, például: német–ír. Vallási csoport nem jelölhető egy személy származási csoportjaként.)

A népszámlálásnak erre a kérdésére adott válaszok szerint az Egyesült Államokban 2000-ben 1 398 724 ember vallotta magát “Hungarian”, vagyis magyar származásúnak. Ez a létszám az USA 2000. április 1-jei 281 421 906 létszámú összlakosságának 0,042 százaléka.

Az elmúlt évtizedek alatt a magát magyar származásúnak valló lakosság száma csökkent: 2000-ben 378 178-cal kevesebben tüntették fel magyar származásukat a népszámlálás kérdőívén, mint 1980-ban. Ha e folyamat állandósul: 7–8 évtized múlva jelentéktelenné fogyhat az USA-ban magukat magyar származásúnak vallók száma?

 

Népszámlálás éve:

Magyar származásúak:

Csökkenés:

1980

1776902

 

1990

1582302

–194600 (11%)

2000

1398724

–183578 (12%)

 

 

Magyarnyelv-használat

 

1980 óta a más-mint-angol nyelv családi használatát is igyekszik rendszeresen felmérni Amerikában a népszámlálás.

A 2000-es “long form” kérdőív 11. a. számú kérdése ezt tudakolta minden hatodik háztartás öt évnél idősebb lakosától: “Does this person speak a language other than English at home?” (Otthonában más, mint angol nyelven beszél-e ez a személy?) Az igenlő válasz esetén ezt kérdezte a 11. b. kérdés: “Mi ez a nyelv?” A választ a kijelölt helyre kellett beírni, a segítő példák a következők voltak: “For example: Korean, Italian, Spanish, Vietnamese”.

A magyarázó szöveg e kérdéshez a következő instrukciókat adta:

“Jelölje meg az IGEN-t a 11-es kérdésre, ha a személy otthon néha, vagy mindig más, mint angol nyelven beszél. Ne jelöljön IGEN-t olyan más, mint angol nyelv esetében, amit e személy csak iskolában vagy munkahelyén beszél, vagy ha beszédje csak néhány szleng, argó kifejezésre korlátozott a másik nyelven. 11. b. Írja ide nyomtatott betűvel annak a más, mint angol nyelvnek a nevét, amit otthon beszél. Ha e személy több mint egy nem angol nyelvet beszél, akkor azt a nyelvet kell ideírni, amelyet e személy gyakrabban beszél, vagy amelyen először tanult meg beszélni.”

A népszámlálásnak erre a kérdésére adott válaszok alapján az Egyesült Államokban 2000-ben 117 973 lakos beszélt otthonában magyarul is, a magukat magyar számazásúnak vallók 8,43 százaléka.

A magyar származásúak otthon magyarul is beszélő létszáma is és százalékaránya is csökkent a legutóbbi évtizedek alatt.

 

Nészámlálás éve:

Magyar származásúak:

Otthon magyarul is beszélők száma:

Magyar származásúak százaléka:

1980

1776902

180000

10,12

1990

1582302

147902

9,35

2000

1398724

117973

8,43

 

 

Az Egyesült Államok minden egyes államában élnek a XXI. század elején magyar származású és otthonukban magyarul is beszélő emberek.

 

MAGYAROK AZ USA ÁLLAMAIBANA 2000. ÉVI NÉPSZÁMLÁLÁS SZERINT

a magyar népesség nagysága szerinti sorrendben

 

Állam:

Magyar származásúak:

Otthonukban

magyarul beszélők:

Ohio

193 951

19 231

New York

137 029

18 421

California

133 988

12 218

Pennsylvania

132 184

11 859

New Jersey

115 615

11 229

Michigan

98 036

6 166

Florida

96885

4 851

Illinois

55 971

4 270

Connecticut

40 836

3 969

Indiana

35 715

2 140

Texas

30 234

1 763

Virginia

25 783

1 747

Wisconsin

23 945

1 744

Arizona

23 571

1 619

Maryland

22 941

1 592

Washington

18 590

1 369

Massachusetts

18 427

1 284

Colorado

18 411

1 093

North Carolina

16 100

1 041

Georgia

15 293

982

Missouri

13 694

912

Minnesota

12 279

852

Oregon

11 265

700

Nevada

10 285

665

Tennessee

8 323

564

South Carolina

7 953

465

West Virginia

7 477

433

Kentucky

6 499

396

Louisianna

4 625

383

New Mexico

4 331

350

Alabama

3 977

322

Kansas

3 903

305

Delaware

3 886

302

New Hampshire

3 784

259

Oklahoma

3 626

256

Iowa

3 366

251

Utah

3 306

242

Montana

3 250

216

Vermont

3 058

192

Maine

2 906

185

North Dakota

2 802

176

Nebraska

2 740

174

Idaho

2 672

169

Arkansas

2 309

135

Alaska

2 238

113

Rhode Island

2 127

112

Hawaii

2 104

86

District of Columbia

2 048

77

Mississippi

1 843

86

Wyoming

1 561

31

South Dakota

982

26

U. S. A összes:

1 398 724

117 973

 

Magyar erőforrás

Az amerikai és általában a nyugati sziget- és szórványmagyarság létszáma évről évre csökken. A Kárpát-medencéből újabb tömeges kivándorló vagy menekülthullámok szerencsére nem gyarapítják. Az elöregedés, kihalás, a vegyes házasságok, a szórványosodás, a beolvadás máris fogyasztani, gyengíteni kezdte például a nyugati magyar nyelv és kultúra műhelyei számát, hatásosságát. Intézményeit, szervezeteit, egyházait, egyesületeit, fórumait fenntartó nemzedéke jelentős részének várható élettartama már csak évtizedekben számolható. A külföldön született nemzedékek magyar nyelv- és kultúra ismerete ugyanakkor egyre ritkábban és egyre kevésbé anyanyelvi szintű. A magyar nyelv és kultúra tudása, ismerete nélkül viszont kevésbé esélyes, hiteles és értékes az érdekképviselet – jobb, ha a szószóló ismeri is a képviselt szót.

E megmaradásában veszélyeztetett magyar nemzetrész ugyanakkor még mindig történelmi jelentőségű erőforrás az összmagyarság számára: a “hírünk a világban” hiteles közvetítőjeként, áldozatkész támogatóként és a magyar érdekek szószólójaként.

Eltérően ugyanis a század eleji “kitántorgottak” szerencsét próbáló százezreitől és napjaink kis létszámú gazdasági vagy karrier-kivándorlóitól, a nyugati magyar szigetek és szórványok jelenleg legaktívabb csoportjainak jelentős része az utóbbi évtizedekben küldetéssé igyekezett képesíteni helyzetét, a magyarság önként vállalt külképviseletévé fejlesztette származtató és befogadó népeihez való viszonyát. A politkai, gazdasági, tudományos, kulturális, egyházi, társadalmi élet területein szerzett pozícióját, szavát, befolyását, lehetőségeit rendszeresen és eredményesen használja az összmagyarság legfontosabb sorskérdései ismertetésére, tudatosítására, támogattatására.

Az összmagyarságnak így tehát jól felfogott önérdeke is e külképviselet-készség és -képesség, e jelentős nyugati magyar erőforrás együttműködő gondozása.

Önmagát, értékeit és az összmagyarság számára létfontosságú, önként vállalt közvetítő szerepét megőrzendő, többek közt három feladatnak néz elébe a nyugati országok magyarsága az új század elején.

Késleltetni igyekszik a demográfiai fogyatkozás jelenségeit, arra törekszik, hogy a lehetőségek végső határáig fenntartsa külföldi magyarságmegtartása kereteit és programjait.

Fejleszteni, gyarapítani törekszik olyan nemzetközi magyar struktúrákat, programokat, mint amilyenek például a jelenleg működő Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága–Anyanyelvi Konferencia, a Magyar Református Egyházak Tanácskozó Zsinata, az MTA elnöke Nyugati Magyar Tudományos Tanácsa, a Balassi Bálint Intézet, a Magyar Professzorok Világtanácsa stb., és ezek mintájára egyéb területeken is együttműködést szolgáló folyamatok, szerkezetek intézményesítését szorgalmazza.

Hozzáfogott, hogy feltárja és kidolgozza a külföldi nem magyar nyelvű és kultúrájú magyarságszolgálat lehetőségeit, módozatait, területeit, fórumait.

E törekvések sikere nemcsak tőle, hanem immár a Kárpát-medence magyarsága segítségétől, jelentős mértékben Magyarország támogatásától is függhet.