←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Romsics Ignác

Horthy-képeink

Horthy Miklós 1868. június 18-án született Kenderesen köznemesi eredetű középbirtokosi család ötödik gyermekeként. 1882 és 1886 között a fiumei haditengerészeti akadémián tanult. Ezt követően a monarchia hadiflottájának különböző hajóin szolgált beosztott tisztként, majd kapitányként. 1909 és 1914 között - rövid megszakítással - I. Ferenc József négy szárnysegédének egyike volt a bécsi udvarban. A háborúban kitűnt merész és sikeres harci cselekményeivel, mindenekelőtt a brit és olasz hajók elleni 1917. májusi támadással az Otrantói-szorosban. A Novara cirkáló parancsnokaként ekkor maga is megsebesült. 1918. február 3-án részt vett a cattarói matrózlázadás felszámolásában. Bár az akció egyetlen puskalövés nélkül zajlott le, a hadbíróság utóbb négy lázadót halálra ítélt. Hadisikereiért és erélyességéért az új uralkodó, IV. Károly 1918. február 27-én ellentengernaggyá és a flotta főparancsnokává nevezte ki. Ezzel több admirálist és nála idősebb sorhajókapitányt előzött meg. Horthy flottaparancsnokként is szigorú kézzel törekedett a fegyelem fenntartására. Az egyik hajón szerveződő újabb lázadás két irányítóját haditörvényszék elé állítatta, és halálos ítéletüket jóváhagyta. 1918. október 31-én az uralkodó utasítására átadta a flottát a Délszláv Nemzeti Tanácsnak. Ugyanezen a napon megkapta az altengernagyi rendfokozatot.

A flotta átadása után Horthy jelentkezett IV. Károlynál Badenben, akit biztosított további hűségéről. Ezután családjával együtt Kenderesre utazott, ahol a részben szülői örökségként reá szállt 700 holdas birtoka kezelésével kezdett foglalkozni. 1919 májusában megjelent Szegeden, ahol a gróf Károlyi Gyula által vezetett, a Tanácsköztársaság megdöntésére törekvő ellenforradalmi kormány hadügyminisztere lett. Elkezdte szervezni a Nemzeti Hadsereget, amelyet - a kormányból kiválva - július 12-től fővezérként irányított.

 

Az országmentő

 

Bár Horthy első világháborús haditetteiről a napisajtó és a képes hetilapok annak idején többször beszámoltak, közszereplővé válni és szélesebb körű ismertségre szert tenni csak 1919-es szegedi szerepvállalásával kezdett az admirális. Ekkor adta az első interjúját az egyik szegedi lapnak, ekkor kezdett beszélni szélesebb, nem katonákból álló hallgatóságnak, és ekkor jelentek meg róla az első - tetteit, képességeit és erényeit egyaránt aránytalanul felnagyító - dicsőítő cikkek. Ezek - mint például a kormánylapként kiadott Szegedi Új Nemzedék egyik júliusi közleménye - olyan „rendkívüli emberként" mutatták be, aki „mint elöljáró szigorú, de mindig jóságos és igazságos", és akinek „hazugság sohasem hagyta el ajkát". „Keresetlen, közvetlen modora mindenkit megnyer, akinek csak dolga akad vele. Nem ígér semmit, amit meg nem tarthat; de mindent megtesz, ami helyeset és igazságosat kérnek tőle. Régi alárendeltjei csodákat beszélnek higgadtságáról és hidegvéréről, mely legnehezebb helyzetben sem hagyta el. Egyszóval igazi magyar úr és igazi becsületes katonás jellem. Az egész hadsereg bálványozza, s vakon menne egy szavára a halálba is. Ha beszél, felragyog alárendeltjeinek szeme, s boldog, aki közelében lehet."1

1919 nyarán születtek róla és szerveződő hadseregéről az első katonadalok és toborzó rigmusok is. Az egyik - a 48-as honvéddalok stílusában és a népszerű Kossuth-nótára emlékeztetve - először ruházta fel országmentő szerepkörrel.

 

Horthy Miklós Szögedében fehér zászlót bontott

Könnyeivel mögírta a toborzó parancsot.

Írás közben kihallatszott nehéz sóhajtása:

Egész ország elvész, hogyha nem lösz katonája.

 

Horthy Miklós kisétált a Tiszának partjára,

Ott is az jár az eszébe, lesz-e katonája?

Alig fordul kettőt, hármat, futár ment utána,

Hogy a nemzeti hadsereg kész az indulásra.

 

Horthy Miklós föltekintett a csillagos égre,

Összeszorult a szegénynek szíve örömébe.

Ahol annyi igaz magyar hű szív dobog össze,

Az az ország el nem veszhet, élni fog örökre!2

 

„Rövidesen a toborzónótánktól zengett a táj. Utcákon fütyörészték, paprikapalántázásnál dúdolták, a mezőkről viszszatérő robogó szekereken énekelték a lányok" - emlékezett a dal állítólagos sikerére néhány évvel később Páter Zadravecz, a hadsereg tábori papja.3

A Tanácsköztársaság 1919. augusztus 1-jei bukása után mintegy 2500 fős hadseregével Horthy a Dél-Dunántúlra vonult. Az ország többi részét ezzel egyidejűleg a Vörös Hadsereget megfutamító román hadsereg szállta meg. A Nemzeti Hadsereg néhány - döntően tisztekből álló - egysége szigorú megtorlásokat foganatosított az elfogott forradalmárokkal, sőt gyakran ártatlan emberekkel, főleg zsidókkal szemben is. Fényes László, aki a Szociáldemokrata Párt megbízásából az 1920-as évek elején hónapokat töltött a rémtettek okmányszerű bizonyításával, 626 meggyilkolt áldozat adatait gyűjtötte össze. Ennek alapján azt feltételezte, hogy a ténylegesen kivégzettek száma valamivel meghaladhatta az ezret.4

Az atrocitásokról tapintatosan hallgatva, 1919 augusztusától a dél-dunántúli sajtó egy része a Szegedi Új Nemzedék idézett cikkéhez hasonló dicsőítő beszámolókat közölt a Nemzeti Hadsereg parancsnokáról. A lapok „fehér fővezérként", a „Novara legendás hőseként", „izzó magyar lelkű vitéz katonaként" és olyan „gyors ítéletű, erős akaratú és határozott" parancsnokként mutatták be, akinek egyetlen ambíciója van: a hadsereg újjászervezése és a rend helyreállítása. A rend helyreállítására törekvő „kiváló katona" képét hatékonyan erősítették azok az úgynevezett fővezéri csapatszemlék, illetve városlátogatások, melyeket rangban és életkorban jóval fiatalabb, ám ambiciózus tisztjei több dunántúli városban rendeztek számára. Ilyen alkalmakkor a helyi notabilitások emelkedett hangvételű beszédekben üdvözölték, és számos kiváló tulajdonsággal felruházva köszönetet mondtak neki az ország „megmentéséért". „Végromlásunk utolsó lépcsőjén - hangzott el például Esztergomban, a prímásnál tett látogatása előtt - megállított bennünket egy kemény fajmagyar. Akarata acél, magyarsága megingathatatlan, jelleme tiszta, hazaszeretete törhetetlen. [...] Elbuktunk, lesüllyedtünk a balkáni nívóra, futottunk egy rémséges és őrült agyban született idea után, megtagadtuk nemzeti tradícióinkat, nagyjainkat; világfelszabadítók akartunk lenni, s szegény rabjai lettünk néhány hazát nem ismerő bitangnak. És amikor a züllés legocsmányabb posványába kerültünk, akkor adott a magyarok Istene egy férfiút, aki látva nemzetének pusztulását, megállította azt a vészes örvény szélén. Horthy teremtette meg az elzüllesztett hadseregből az új magyar véderőt, mely a megcsonkított, belső rendjében felbomlasztott országnak új sereget adott a belső rend, a fegyelem, élet- és vagyonbiztonság védelmére." Az üdvözlő beszédekre adott válaszaiban Horthy általában a „nemzetközi hazugságok" ellen föllépő „nemzeti eszme" pártok fölött álló képviselőjeként jellemezte magát. A nemzeti eszméhez mint alapelvhez gyakran társította a „keresztény morált", melyet a „tisztesség, becsület és igazság uralmával" azonosított.

A fővezér megtervezett közszereplései közül kiemelkedett az 1919. november 16-i budapesti bevonulás, amelyre a román hadsereg békekonferencia által elrendelt kivonulása után került sor. A menet, melynek élén Horthy haladt híressé vált fehér lován, a Kelenföldi pályaudvarról indult, s a Gellért téren, a Ferenc József hídon, a Kálvin téren, a Kiskörúton és az Alkotmány utcán át érte el a Parlamentet. A Gellért téren Bódy Tivadar polgármester, a Parlament előtt Friedrich István miniszterelnök fogadta. Csernoch János hercegprímás az Országház lépcsőin misét celebrált tiszteletére, a református, evangélikus és az unitárius felekezetek egy-egy püspöke pedig rövid beszéddel köszöntötte. A „magyar nők" nevében Tormay Cecile üdvözölte a fővezért - minden addigi laudáción túltéve. Károlyi Mihállyal és társaival szemben, akik „elárulták, megkínozták, kifosztották és megcsúfolták a magyar nemzetet", Tormay számára Horthy és katonái jelentették a „magyar hajnalt és a keresztény feltámadást", és történelmünk „legsötétebb éjszakája után" ők jelképezték a „nagy múltat" és a „nagy jövőt" egyaránt. A nap az Operaházban rendezett díszelőadással zárult, ahol a Himnusz, a Szózat és a Rákóczi-induló mellett a Bánk bánból és a Hunyadi Lászlóból hangzottak el részletek. Az intézmény igazgatójának üdvözlése közben a díszes közönség felállva ünnepelte az „országmentőt". Az ünneplésből a másnapi sajtó is kivette részét. A konzervatív és nemzeti szellemiségéről ismert Budapesti Hírlap így írt: „Horthy Miklós tipikus magyar úr, a magyar középnemességnek kiváló értékessége. A külső megjelenése, veleszületett eleganciája, a széles körű műveltsége, páratlan érintkezési módja, szívjósága, gondolkozásának nemes előkelősége és jellemének szilárdsága mondhatni tökéletes formában eleveníti meg a szó igazi értelmében vett egész férfit. [...] Az egész magyar katonatiszti karban nincs még egy oly szilárd egyéniség, mint Horthy, és a szegedi kormány nem választhatott volna szerencsésebben, okosabban, mint amikor őt tette meg a Nemzeti Hadsereg fővezérévé."5

A budapesti bevonulást követő hetekben Horthy számos Duna-Tisza közi települést, majd 1920 tavaszán - már mint kormányzó - több tiszántúli várost meglátogatott. Ezek a dunántúli csapatszemlékhez és a budapesti bevonuláshoz hasonlóan olyan megtervezett közszereplések voltak, amelyek Horthy nagyságának a kidomborítását, vagyis kultuszának a megalapozását szolgálták. A rituálé részeként üdvözlő beszédek és szavalatok hangzottak el, lovas bandériumok vonultak fel, és a fővezér nemzetiszínű szalaggal átkötött jelképes ajándékot vett át a helyi lakosságtól. Ebből az eseménysorból az 1920. február 7-i kecskeméti látogatás emelkedett ki. Az itt és ekkor elhangzott beszédekben a magyar történelem legnagyobbjaihoz hasonlították, és ennek megfelelő képességekkel és feladatokkal ruházták fel. Zsitvay Tibor főispán beszédében az 1919-es „vörös Budapest" Muhival és Moháccsal került egy szintre, maga Horthy pedig Árpád fejedelem mellé helyeződött. Az országot - mennydörögte a főispán - „Árpád vezér szerezte" ezer éve, és „Horthy vezér" fogja visszaszerezni „újabb ezer évre". Diendorfer Miksa alezredes, a város helyőrségi parancsnoka, aki még Szegeden csatlakozott a Nemzeti Hadsereghez, ugyancsak „Horthy apánk" „honmentő" tevékenységét hangsúlyozta. Más tisztekhez hasonlóan ugyanakkor nyilvánvalóvá tette a kultuszépítés mögött meghúzódó hatalmi célt is. „Letiprunk mindent, ami utadat állja. Talpon vagyunk, várjuk parancsodat: Előre!" - fejezte be beszédét. A látogatás emlékére a „hírös város" vezetése, melybe a különítményes és a Kecskemét környéki 1919. novemberi gyilkosságokért felelős Héjjas Iván családja és rokonsága is beletartozott, a régi honvéd lovassági laktanyát Horthy laktanyának nevezte el.6

A gyakori közszereplések mellett a Horthy-kultusz kialakítását szolgálta néhány kiadvány is. Ilyen volt például a „magyar nemzet újjászületésének emlékére" 1919 végén kiadott képes naptár (ez nagyrészt a Nemzeti Hadsereg tisztjeinek méltatásait tartalmazta az „ízig-vérig magyar" katonáról és hazafiról, az „új honfoglaló Árpádról", vagyis „Horthy apánkról"),7 továbbá számos röplap, hirdetmény és egyéb nyomtatvány. Utóbbiak közül legismertebbé az a plakát vált, amelyen két izmos kar egy hajó kormánykerekét fogja a vörös színnel jelölt háborgó tenger felett. A grafika alatt zöld alapon fehér betűkkel szedve állt a fővezér neve: Horthy!

Egy hódmezővásárhelyi fűzfapoéta 1920 tavaszán vagy nyarán rímekbe is szedte a háborgó tengerről biztos révbe kormányzott hajó metaforáját:

 

Ki ez a hős vezér, ki zúgó tengeren,

Járt a nagy viharban s feltűnik hirtelen?

Ki ő? Ki ez? Magyar, hatalmas nagy vezér:

Ősmagyar családból, igazi nemes vér!

 

Hajóval jött, igen látom a vaskezet...

Mily erősen tartja a kormánykereket!

Hajón jött, tengeren, a vérözön felett:

Isten küldötte őt, mint béke követet!

 

A szerző más verseiben Horthy olykor Kolumbuszként, olykor Hunyadi Jánosként jelent meg, míg katonái, a „sastollas magyarok" a „honvédő kurucok" 20. századi utódaivá váltak.8

Az 1919 nyarától 1920 tavaszáig kialakított országmentő Horthy-kép a magyar társadalom széles köreihez eljutott, és közülük valószínűleg sokak számára tűnt elfogadhatónak. Az uralkodó elit mellett mindazok a tulajdonosrétegek így gondolhattak rá, akiknek a vagyonát a Tanácsköztársaság alatt részben vagy egészben szocializálták, továbbá azok a kisemberek is, akik bármilyen okból szembekerültek a proletárdiktatúrával, vagy akiket egyszerűen csak zavart a Tanácsköztársaság internacionalizmusa és vallásellenessége. Horthy ünneplésének csúcspontjává kormányzóvá választása vált 1920. március 1-jén, amit nemcsak tisztjei, hanem maga is ambicionált. A jobboldali és mérsékelten liberális lapok a magyar történelem két korábbi kormányzójának, Hunyadi Jánosnak és Kossuth Lajosnak az örököseként méltatták, és kiemelték addigi rendteremtő tevékenységét.9 Az 1920. március 6-án kihirdetett II. törvénycikkben, amely megválasztásával és javadalmazásával foglalkozott, a honatyák ugyancsak „a Nemzeti Hadsereg megszervezésével a belső rend és biztonság helyreállításában és fenntartásában és így a pusztulás és végenyészet szélére jutott ország megmentésében szerzett" érdemeivel indokolták döntésüket.10 A választás körülményeiről - felfegyverzett tisztek az Országház épületében, polgári lakosság elleni atrocitások a fővárosban és vidéken - a lapok többsége hallgatott.

 

A hóhér

 

Az 1919-20-ban kialakított pozitív Horthy-képet korántsem fogadta el mindenki. Bár a két forradalom résztvevői közül többen megtagadták 1918-19-es eszményeiket, és egzisztenciális vagy egyéb okokból alkalmazkodtak az új körülményekhez, a többség - itthon vagy külföldön - „őrizte a lángot". Legföljebb hallgatott, vagy csak szűk, bizalmas körben tárta fel lesújtó véleményét a megszilárduló „keresztény-nemzeti" rendről és az ezt megtestesítő fővezérről, illetve kormányzóról. A rendszer demokratikus és kommunista ellenzékének köreiben kialakult negatív Horthy-kép legmeghatározóbb vonása a Dunántúlon, majd azt követően az egész országban kibontakozó fehérterror volt. Olyan dokumentum, amely minden kétséget kizáróan bizonyítaná, hogy Horthy utasítást adott a kivégzésekre, mindmáig nem került elő. Az viszont, hogy tudott a gyilkosságokról, és sokáig nem lépett fel kellő szigorral a gyilkosokkal, vagyis a Nemzeti Hadsereg néhány tisztjével szemben, minden kétség fölött áll. Tény továbbá az is, hogy 1921 novemberében minden olyan elítéltnek kegyelmet adott, aki 1919. augusztus 1. után „hazafias felbuzdulásból, a nemzet és az ország érdekében" követte el tettét. A fehérterror szörnyűségeinek összekapcsolása Horthy nevével tehát teljes mértékben indokoltnak tekinthető, még ha felelősségének mértéke vitatható is.11

Az országmentő fővezér pozitív képével szemben kibontakozó ellenkultusz kialakítása terén kezdetben a budapesti baloldali lapok, elsősorban a szociáldemokrata Népszava, a polgári radikális Világ, a liberális Az Újság és Pester Lloyd, valamint a Pesti Élet játszottak fő szerepet. Októberben - a fővárosi napilapok szeptember 28-ától jelentek meg ismét - ők számoltak be arról, hogy „a fehérterror borzalmainak ijesztő lángja lobog a szerencsétlen menekültek szemében, akik zokogó panasszal festik le előttünk a románoktól meg nem szállt Dunántúlon tomboló rablógyilkosok rémtetteit". November-decemberben a Héjjas-különítmény Kecskemét környéki vérengzéseiről írtak hasonló tónusban. Cikkeik címei - A Horthy-legények rémtettei, A siófoki fehér terroristák foglárja, A dunántúli zsidóüldözések, A fehérterror Budapesten és vidéken, Börtönpoklok, A kecskeméti vérfürdő - önmagukért beszéltek. Ismeretes, hogy Somogyi Béla, a Népszava felelős szerkesztője és a lap egyik segédszerkesztője, Bacsó Béla a fehérterrort leleplező írásaiért 1920. február 17-én - ugyanazon a napon, amikor Horthy Kecskeméten járt - életükkel fizettek. Bár Horthy felelősségét még ezek a lapok is óvakodtak nyíltan felvetni, az olvasók maguktól is megfogalmazták azt.12

1920 márciusától, amikor államfővé választották, még inkább beszűkült a kritika lehetősége. Az államfői jogkörrel foglalkozó 1920. évi I. törvénycikk ugyanis kimondta, hogy „a kormányzó személye sérthetetlen, és ugyanolyan büntetőjogi védelemben részesül, mint törvényeink szerint a király".13 Más szavakkal ez azt jelentette, hogy büntetőjogi következmények nélkül a továbbiakban nem lehetett Horthyt bírálni. Emiatt a különítményesek rémtetteinek napirenden tartása is kiszorult a hazai lapokból.

A kormányzó ellenkultuszának terjesztői 1920 tavaszától az illegálisan vagy külföldön megjelenő lapok, valamint az emigráns forradalmi vezetők - általában túlzásokkal teli - emlékiratai voltak. „A Horthy-bandáknak dunántúli garázdálkodása örök időkre a magyar történelem legsötétebb fejezete marad. Százával gyilkolták meg az embereket. [...] Fegyvertelen emberek agyonlövése, fölakasztása, kiherélése, végtagok levágása, szemkiszúrás, ártatlan, védtelen nők megbecstelenítése, gyermekek életének kioltása: ezek voltak a Horthy-hadsereg »diadalmas dunántúli hadjáratának« a harci tényei" - vont mérleget a szociáldemokrata Böhm Vilmos 1923-ban. A Tanácsköztársaság hadügyi népbiztosa a Nemzeti Hadsereg tevékenységét nem „országmentésként" vagy új „honalapításként", hanem „modern tatárjárásként", illetve „modern törökdúlásként" értékelte, Magyarország idegen hadseregek általi feldúlásával és kifosztásával azonosította. „Boldog, aki a rémségek országából idegen földre léphet..." Pedig Horthy és hadserege a valódi nemzeti ellenséggel, a románokkal is harcolhatott volna. Ehelyett saját népe, a „védtelen és fegyvertelen munkások és parasztok" tömege ellen fordult.14

Jászi Oszkár, a Károlyi-kormány volt minisztere elsősorban ugyancsak a fehérterror miatt támadta Horthyt és rendszerét. Magyarország - írta először 1920 novemberében megjelent visszatekintésében - „valami sajátos biológiai Rückschlag állapotába jutott. A végletes forradalomból átcsapott a szélsőséges reakcióba. Az ország legkulturálatlanabb társasága foglalta el az összes vezető állásokat", melynek következtében „Magyarország ma egy olyan lényhez hasonló, akinek agyát részben kiirtották: öntudata elhomályosult, s az intelligenciát alacsonyabb reflextevékenységek szorították ki". A visszaesés legfőbb felelőse a „fehérterror központi szervévé vált" „Horthy-hadsereg", illetve annak „bandavezérei" és „tiszti betyárbandái", amelyek a vörösterror szörnyűségein is többszörösen túltettek. A „Horthy-diktatúra" a „kereszténységet tette kormányzati elvvé - és az akasztófa, a deres, a kínvallatás vált a magyar közélet szimbólumává".15

Kommunista részről többek között Kun Béla bélyegezte meg a fehérterrort. Soha polgárháborúban „olyan méretét a kegyetlenségnek" még nem követték el, mint amilyent Horthy, a „fennkölt lelkű hóhér" vezetésével az elmúlt hónapokban Magyarországon - nyilatkozta 1920 tavaszán a moszkvai Vörös Újság-nak. Az 1919-es vörösterror - tette hozzá - egyrészt „csak válasz volt az ellenforradalom tetteire", másrészt „ötödrészét sem teszi ki annak", amit most a „győztes bosszújaként" a magyar dolgozók elszenvednek. Ezért ha a proletariátus diktatúrája ismét diadalmaskodni fog, akkor „mi is kiáltani fogjuk: Vae victis!"16

A Horthyról kialakított és a rendszer baloldali ellenzékének körében terjedő negatív kép terjesztői között ugyancsak akadtak „költők". Közéjük tartozott Hamburger Jenő, a Tanácsköztársaság népbiztosa, aki a kaposvári kommunista vezetők - köztük Latinka Sándor - kivégzését szedte rímekbe. Az „igaz ügyet" képviselő és elveikért kivégzett forradalmárok negatív ellenpárjaivá a Latinka-balladá-ban a kegyetlen „Horthy-kutyák" váltak, akik a tömegsírok szélén cinikus és bornírt módon „mulatoznak, nevetnek".

Tiszt urak című versében a Tanácsköztársaság után néhány hétre lecsukott, majd Bécsbe emigrált kommunista Gábor Andor általános „látleletet" állított ki az 1919-20-as Magyarországról:

 

Darutoll és Bethlen-kucsma,

Magyarország véres kocsma.

Proletárok piros vérit

Csapra kérik, pintre mérik.

Véres almon véres álom,

Véres étek véres tálon,

Vad vidéken, bősz Budában

Vér kehelyben, vér kupában,

Tiszt uraknak víg menázsi,

Vérrel-vidám hangulat.

Tiszt urak, tiszt urak,

Tiszti gárda így mulat!

 

Renyheség bűnétől tiszt úr

Nagy munkában egyre tisztul.

Dolgozik most, mint a béres.

Karja fel könyékig véres.

Munkást zargat, zsidót forgat,

Vért belőle bőven csorgat,

Lakkcipője vérbe csúszik,

Húst gyalul ott, bőrt lehúz itt,

Ott botoztat, itt heréltet,

És amott szemet szúrat.

Tiszt urak, tiszt urak,

Tiszti banda így mulat!

 

Egy másik, Orgovány című versében Gábor a gyilkosságokért és a fehérterror minden más szörnyűségéért Horthyt, a „koss-orru, gyilkos-orru szörnyeteget" tette felelőssé. Ezért mielőbbi halált kívánt neki. A fák kívánják súlyul testedet. / S ha téged tud ágára venni, ó, / Magyar fának akkor lesz lenni jó! - írta.

A külföldön megjelenő Horthy-ellenes írások Magyarországon tiltott műveknek számítottak, melyeket titokban csempésztek be az országba. Hatásuk ezért nyilvánvalóan korlátozott volt. Egyetlenegyszer azonban a hazai sajtó is visszatért a gyilkosságokra. A demokratikus ellenzék rendszerellenes harcának részeként Beniczky Ödön 1919-20-as belügyminiszter 1924-ben arra kezdett célozgatni nyilatkozataiban, hogy 1920-ban Horthy akadályozta a Somogyi-Bacsó-gyilkosság kivizsgálását. Az ellenzék hónapokon át követelte, hogy a kormány oldja fel Beniczkyt a hivatali titoktartás kötelezettsége alól. A baloldali lapok eközben igyekeztek folyamatosan napirenden tartani az ügyet. A kormány végül meghátrált, és engedélyezte Beniczky számára a vallomástételt. Beniczky azonban nemcsak az ügyészség előtt elevenítette fel el Horthyra nézve terhelő emlékeit, hanem nyilatkozattá formálva Az Újság című lapnak is átadta. A lap 1925. május 31-i számában teljes terjedelmében közölte vallomását. Az újságot a Belügyminisztérium azonnal betiltotta, a példányt pedig elkoboztatta. A Horthy felelősségét alátámasztó nyilatkozat ennek ellenére széles körökben ismertté vált, ami a kormányt és a kormányzót egyaránt zavarta. Horthy tekintélyének megóvása érdekében Bethlen megakadályozta, hogy parlamenti vizsgálóbizottság foglalkozzon az üggyel, magát Beniczkyt pedig koncepciós perre emlékeztető körülmények között háromévi fogházra és pénzbüntetésre ítélte a bíróság. Kiszabadulása után Beniczky nyomorúságos körülmények között tengődött, majd 1931 januárjában öngyilkos lett.17

 

A felségáruló és a trónfosztó

 

A Habsburgokhoz hű elitcsoportok - az arisztokraták, nagypolgárok, katolikus felsőpapság, a katonatisztek egy része -, valamint a hozzájuk kötődő középrétegek körében ugyancsak markánsan negatív Horthy-kép alakult ki. Ennek azonban nem a fehérterror, hanem IV. Károly 1921-es visszatéréseinek a megakadályozása, illetve november 6-i trónfosztása volt az alapvető oka. A Habsburg-párti legitimista, illetve karlista csoportok Horthy kormányzóvá választását csak olyan átmeneti kompromiszszumként fogadták el, amelyet minél előbb a törvényes király uralmával akartak felváltani. A trianoni békeszerződés 1920. június 4-i aláírása, majd novemberi ratifikálása után erre sokan elérkezettnek látták az időt. Közéjük tartozott Friedrich István volt miniszterelnök, aki egy hatvanfős társaság előtt már 1920 júliusában arról beszélt, hogy „puccsszerűen, minél előbb vissza kell hozni Károly királyt", és „Károly király viszszajövetele esetén el kell kergetni a kormányzót, a kormányt, és új választásokat kell kiírni".18 Röviddel ezután gróf Andrássy Gyula bizalmas beszélgetés keretében súlyos szemrehányásban részesítette Horthyt, amiért nem bünteti meg a fehérterrorban kompromittálódott tisztjeit, és nem tesz meg mindent a király mielőbbi visszatéréséért. Ezzel - tette hozzá - el fogja veszíteni minden erkölcsi hitelét, hiszen szavai és tettei között egyre nyilvánvalóbb lesz a szakadék, s ezt azzal sem palástolhatja, hogy tüntetően mindig admirálisi uniformisában jár.19

Híveinek tanácsaira hallgatva és saját ambícióitól is ösztönözve IV. Károly 1921-ben kétszer tett kísérletet a viszszatérésre. Bár szavakban Horthy is karlistának mondta magát, vagyis IV. Károlyt Magyarország törvényes uralkodójának ismerte el, a külső körülményekre hivatkozva szembeszegült a király trónfoglalási kísérleteivel. Márciusban még szavakkal győzte meg Károlyt tervének átmeneti feladásáról, októberben viszont fegyverrel kényszeríttette az ország elhagyására. Majd hozzájárult a trónfosztáshoz és számos vezető legitimista néhány hónapos bebörtönzéséhez.

1921-es viselkedését a legitimista tábor sohasem bocsátotta meg Horthynak. Egymás között uborkafára felkapaszkodott hitvány szószegőnek és felségárulónak tartották, akivel hacsak lehet, kerülték a társadalmi érintkezést. Megvetésüket és Károlyhoz, majd 1922-es halála után annak feleségéhez, illetve fiához, Ottóhoz való ragaszkodásukat számos módon kifejezésre juttatták. A Horthytól való elhatárolódás és a Habsburg-ház iránti lojalitás kinyilvánítása terén élenjárt a katolikus püspöki kar, amely 1921. november 16-án mélységes fájdalmát fejezte ki a detronizáció miatt, és imát rendelt el „hazánk sorsának jobbra fordulásáért". Az ima oly nyilvánvalóan állt ki a „számkivetésbe hurcolt" Károly mellett, hogy Klebelsberg Kunó belügyminiszter annak visszavonását kérte a hercegprímástól. 1922. március 22-én tartott konferenciájukon a püspökök felháborodottan utasították vissza az illetéktelennek minősített beavatkozást. A püspökök mellett a hívek jelentős része is Károllyal rokonszenvezett, ha másért nem, már csak azért is, mert ő katolikus, a kormányzó pedig református volt.20 Abban, hogy a katolikusok és a reformátusok közötti felekezeti ellentétet Szekfű Gyula még az 1930-as évek közepén is az öt legnagyobb társadalmi antinómia között tartotta nyilván, a karlisták és a horthysták 1921-es szembekerülése és a detronizáció ténye döntő szerepet játszott.21

A katolikus püspökök mellett az arisztokrácia krémje is kitartott Károly mellett. 1922. január 14-én, miután kiszabadult a börtönből, gróf Andrássy Gyula a parlamentben súlyos szavakkal bélyegezte meg a hatalmon lévőket. A kormány és a kormányzó eljárását önző hatalmi vággyal magyarázta, a detronizációs törvényt pedig „szégyenparagrafusnak" nevezte.22

A legitimista tábor Horthyval szembeni ellenszenve számos más alkalommal is kifejezésre jutott. Ilyen volt a IV. Károly 1922. április 11-i halála alkalmából tartott rekviem a koronázótemplomban, amelyet Csernoch hercegprímás celebrált. Ezen a kormányzó is megjelent. Fogadására az egyik résztvevő 1924-ben így emlékezett vissza: „Jeges csönd ülte meg a tömeget. Csak helyenként hallatszott valami morgolódás, amely oly fenyegetően hangzott, mint távoli zivatar moraja".23 A mise után a tömeg II. Ottó királyt éltette a templomtéren. Néhány hét múlva egy Szombathelyen tartott legitimista gyűlésen Andrássy nyíltan meghirdette, hogy a király halálával céljuk immár „II. Ottó király" visszahozatala.24

A legitimisták ellenszenvét természetesen a kormányzó és környezete is érzékelte. 1922 decemberében a kormányzói hivatal ezért erődemonstráció céljával körutat szervezett Horthy számára a közismerten királypárti nyugat-dunántúli városokban. Bár atrocitásokra sehol sem került sor, az ünneplésbe számos disszonáns elem vegyült. A szombathelyi bevonulás például a részt vevő Zadravecz szerint „temetési menethez hasonlított". „Az útvonal mentén álló tömeg és a kivezényelt diákseregek feltett kalappal, némán bámultak... Sehonnan egy lelkes kurjantás vagy éljen, csak egy bátortalan, majd éles fütty süvített felénk." A megyeházán rendezett ünnepségen gróf Mikes János megyéspüspök tüntetően nem jelent meg. Kőszegen Kincs István apátplébános félhangosan dörmögte a városházán összegyűlt tömegben, hogy „királygyilkos", „gyalázatos detronizálás", „protestáns vircsaft" stb. De a legtipikusabb talán herceg Batthyány-Strattmann László viselkedése volt Körmenden. Bár a herceg szívélyesen fogadta kastélyában a kormányzót és kíséretét tízóraira, távozásuk után szükségét érezte, hogy az özvegy királynéval tudassa: úriemberként nem térhetett ki a nem kívánt találkozó elől.25

A legitimisták saját pártot nem hoztak létre. Pártpolitikusként elsősorban a katolikus, keresztényszocialista pártokban tevékenykedtek, és emellett számos pártok fölött álló szervezetet hoztak létre. Ilyen volt a Nemzeti Öszszetartás Társasköre, amely 1922-ben jött létre, és a Szent Korona Szövetség, amely 1926-ban bontott zászlót Székesfehérvárott. Ezek a szűk körű exkluzív szervezetek konferenciákon, díszünnepségeken és különböző kiadványokban nyilvánították ki hűségüket Ottó iránt, akit következetesen királyuknak tartottak, és úgy is neveztek.26 Nyíltan Horthy-ellenes kampányba azonban ők sem kezdhettek. Jellemző, hogy a IV. Károly 1921-es visszatérési kísérleteit és általában a király és a kormányzó viszonyát az uralkodó szemszögéből taglaló két 1924-es munka egyike, Boroviczény Aladár „élménybeszámolója" csak németül és olaszul, Karl Wekmanné (Aus Kaiser Karls Nachlass) pedig csak németül jelent meg, s persze mindkettő külföldön. A magyar kormány által frissiben kiadott Fehér Könyvhöz viszont, amely a „királylátogatás" dokumentumait tartalmazta a kormányzó és a kormány szempontjait tükröző válogatásban, könnyen hozzájuthatott minden magyar érdeklődő. A Habsburgok mellett kitartó intranzigens legitimisták száma és tömegbefolyásuk az évek folyamán így egyre csökkent.

 

Az országépítő
és az országgyarapító

 

Az 1920-as évek elején még nyitott kérdés volt, hogy az egymással versengő Horthy-képek közül melyik kanonizálódik s válik széles körben elfogadottá. A rendszer 1921-től kezdődő belső és külső konszolidációja, ami Horthy Miklós államfői pozíciójának a megszilárdulását is maga után vonta, azonban néhány év alatt eldöntötte ezt a dilemmát. A baloldal és a legitimisták negatív Horthy-képei megmaradtak, ám hatásuk viszonylag szűk körökre korlátozódott. Az országot megmentő erőskezű katonaember és az ezt egyre inkább kiegészítő országépítő kormányzó képe viszont, amelyet az egész állami apparátus propagált, egyre szélesebb körökben rögzült. Különösen így volt ez a felnövekvő fiatalabb korosztályok esetében, akik saját tapasztalatok híján döntően az iskolákban tanultak alapján képzelték el maguknak az 1919-21-es, majd az azt követő időszakokat.

Az ifjúság Horthy-képét döntően a történelemtankönyvek alakították. Az 1920-as évek első felében ezek befejező, a jelennel foglalkozó sorai élesen bírálták ugyan a két forradalmat, ám Horthy dicsőítésétől még tartózkodtak. A minősítést kerülve általában csupán annyit említettek meg, hogy a tengernagy 1919-ben megszervezte a Nemzeti Hadsereget, majd 1920 márciusában kormányzóvá választották. Egyes tankönyvek pedig még ezt is csak úgy tették meg, hogy felhívták a figyelmet a kormányzó közjogi funkciójának ideiglenességére, közölték a királyi család tagjainak fényképeit, s „hazánk nagy fiaként" a legitimista Apponyi Albertet népszerűsítették. A húszas évek második felétől azonban érezhetően változott a tankönyvek szemlélete. Miközben a forradalmak bírálata megmaradt, a legitimista célozgatások nagyrészt eltűntek, ugyanakkor egyre nagyobb teret kapott Horthy tetteinek dicsőítése és alakjának heroizálása.27

Az 1919-20-ban megalapozott Horthy-kultusz tovább építése a bethleni konszolidáció tíz éve alatt nemcsak az iskolákban, hanem a közélet sok egyéb síkján is megfigyelhető volt. A kormányzó reprezentatív funkciói közé tartozott az új nemzet-, illetve országgyűlések ünnepélyes megnyitása és bezárása, valamint a miniszterelnökök kinevezése; a külföldi követek együttes fogadása évente legalább egyszer, általában újév táján, de olykor nyaranta Gödöllőn is; továbbá a különböző középületek, emlékművek és szobrok avatása. Utóbbiak közül kiemelkedett Kossuth Lajos szobrának leleplezése és megkoszorúzása az Országház előtti téren 1927. november 6-án, majd a Hősök Emlékkövének és a Millenniumi Szoborcsoportnak a felavatása a Hősök terén 1929. május 25-én. Az ilyen eseményekről eleinte csak a sajtó számolt be, ám a húszas évek közepétől már a rádió, majd az ekkor még néma, az 1930-as évek elejétől viszont már hangos filmhíradók is. Horthy minden ilyen alkalommal a méltóságteljes államférfi képét sugallta magáról, aki elődeihez, a magyar történelem nagyjaihoz hasonlóan az ország élén és a pártok fölött állva a fejlődés, az „országépítés" nyugodt feltételeit biztosítja.

A gyakran katonai díszszemlékkel is egybekötött közszereplések mellett a kultuszépítés szempontjából fontos funkciójuk volt az évente megrendezett születés- és Miklós-napoknak is, amelyek a személyesség és a beavatottság érzetét keltették a meghívottak exkluzív körében. A fegyveres testületek emellett maguk is megünnepelték a kormányzó születés- és névnapját. Az őrségek ilyenkor díszbe öltöztek, és az épületeket fellobogózták. Hasonló módon emlékeztek meg Horthy haditetteiről, május 15-én az otrantói csatáról, július közepén pedig a Nemzeti Hadsereg szegedi születéséről.28

A születésnapi ünnepségek közül kiemelkedett az 1928-as, amikor a kormányzó 60 éves lett. Pilch Jenő katonatiszt-hadtörténész tollából erre az alkalomra 400 oldalas reprezentatív kötet jelent meg róla. Ez a számos fényképpel illusztrált munka először számolt be részletesen Horthy tengerészéveiről, első világháborús haditetteiről, s ennél is részletesebben fővezérségéről és kormányzóvá választásáról. Adatgazdagsága és a közölt források bősége miatt Pilch könyve ma is jól használható forrásmunka. Elfogulatlan szakmunkának azonban legkevésbé sem nevezhető. Az első világháborús haditettek aprólékos ismertetése mellől hiányzik a flottaparancsnok 1918-as szigorának részletezése, a fővezéri tevékenység még részletesebb ábrázolásából pedig a fehérterror miatti felelősségének tárgyilagos mérlegelése. Utóbbiról csak annyit tudunk meg, hogy „sok helyen az elfogott kommunisták fölött népítéleteket hajtottak végre; megkezdődött a fehérterror és napirenden voltak a felekezeti gyűlölségből is fakadó úgynevezett »atrocitások«, amelyek olyan egyéneket is értek, kiknek ártatlansága minden kétségen felül állott". Valamint azt, hogy a budapesti Hadügyminisztérium és személy szerint Horthy ismételten fellépett az atrocitások ellen. Mindez az Örvény szélén, A honmentés első lépései és Horthy első diadalútjai című fejezetekbe rendezve, vagyis az addigra már kialakított országmentő képet erősítve. Horthy teljesítményének felnagyítását célozta az is, hogy a románok által kiürített, tehát felszabadult területeket Pilch „felszabadított területeknek", a fővárosi bevonulást pedig „Budapest megszállásának", illetve „katonai megszállásnak" nevezte. A fővezér államfővé választását - nem tagadva a döntést megelőző vitákat - az adott helyzetben egyedül logikus és lehetséges megoldásként mutatta be, melyet „a közvélemény összes szócsövei" is „osztatlan nagy örömmel üdvözölték", és mely után „általános megnyugvás terjedt el az egész országban". Pilch pontosan tudta, hogy ez nem így volt. Könyvét ezért a kormányzóválasztás körülményeinek ismertetésével zárta, s az 1921-es esztendő ellentmondásos fejleményeinek az ismertetésébe nem bocsátkozott.29

A kormányzói jogosítványok közül eredetileg számos olyan hiányzott, amelyet az uralkodók korábban gyakoroltak. 1920 márciusában Horthy ezért csak azzal a kikötéssel fogadta el megválasztását, hogy jogkörét a későbbiekben szélesíteni fogják. Ezzel magyarázható, hogy a nemzetgyűlés 1920 augusztusában egy újabb törvényben biztosította számára az általános kegyelmezés jogát, valamint azt, hogy „közvetlen fenyegető veszély esetén" az „összminisztérium felelőssége" és a parlament „utólagos hozzájárulása mellett" elrendelheti „a hadsereg ország határain kívüli alkalmazását".30 A főkegyúri jogot azonban továbbra sem gyakorolhatta, és nemességet sem adományozhatott. Ez utóbbi pótlására jött létre a Vitézi Rend, amelyet Horthy kezdeményezése alapján egy 1920. augusztusi kormányrendelet és az 1920. évi XXXVI. tc. hívott életre. A Vitézi Rend tagjai az első világháborúban és különösen a Tanácsköztársaság elleni szervezkedésekben érdemeket szerzett katonák - főleg tisztek és altisztek - lehettek, akik vitézi előnevet viseltek, és elidegeníthetetlen vitézi telket kaphattak, illetve birtokaik egy részét ilyenné alakíthatták. A vitézeket 1921-től minden évben Horthy Miklós avatta fel a lovaggá ütés középkori szertartására emlékeztető ünnepélyes ceremónia keretében. Az Országos Vitézi Szék feje és a vitézek főkapitánya egyaránt Horthy volt. Az avatásokon minden alkalommal elhangzott, hogy Tisztelet adassék az igaz Istennek, akit a mi őseink Hadúrnak neveztek. Erre rímelt, hogy államfői jogai alapján Horthyt gyakran Legfelsőbb Hadúrnak is titulálták. A különböző katonai és félkatonai szervezetekben fennen hangoztatták: Egy a vezérünk, vitéz nagybányai Horthy Miklós, kinek szolgálatára mindenkor készen állunk.31

A vitézek száma 1940-re meghaladta a 20 ezret. 1920 és 1938 között közülük összesen 4325-en kaptak új vitézi telket. Ezek 13 százaléka átlagosan 50 kat. hold nagyságú tiszti telek volt, a többi átlagosan 12 kat. hold nagyságú legénységi telek. Horthy úgy képzelte, hogy a Vitézi Szék révén rendelkezni fog egy olyan, elsősorban neki hálás és hozzá kötődő „teljesen megbízható országos szervezettel, amelynek tagjai tekintélyüknél fogva a vidék lakosságára nevelő hatással lesznek, másrészt a falu népét különleges pozíciójuknál fogva példájuk követésére serkentik".32

Ugyancsak Horthy alapította a Corvin-rendet, amelynek tagjai a korszak kulturális elitjéből kerültek ki. A rendnek két osztálya volt. A tekintélyesebb Corvin-láncot 12-en, a Corvin-koszorút 60-an birtokolhatták egy időben. A rend első, 1930-ban kitüntetett tagjai közé tartozott többek között a Corvin-láncos Dohnányi Ernő, Herczeg Ferenc, Hubay Jenő, Ravasz László, gróf Teleki Pál, Zala György és gróf Klebelsberg Kunó, valamint a Corvin-koszorús Bartók Béla, Domanovszky Sándor, Fejér Lipót, Glatz Oszkár, Hekler Antal, Heller Farkas, Hevesi Sándor, Hóman Bálint, Iványi Grünwald Béla, Kandó Kálmán, Kodály Zoltán, Kornis Gyula, Lechner Jenő, Márkus Emília, Kisfaludi Strobl Zsigmond, Szabolcska Mihály, Szekfű Gyula, Tormay Cecil és Zilahy Lajos. A névsor jól mutatja az adományozó konzervatív ízlését és értékpreferenciáit, ám ugyanakkor a kulturális elit nem konzervatív körei felé történő hídverés, vagyis az integrálás szándékát is.33

A Corvin-rend alapítása összekapcsolódott a Nemzeti Hadsereg létrejöttének és Horthy kormányzóvá választásának tízéves évfordulójával. Az 1929-1930-as ünnepségsorozat egyik csúcspontja az Országgyűlés alsó- és felsőházának együttes ülése volt 1930 februárjában, amikor Bethlen István előterjesztésére a honatyák egyhangúlag törvénybe iktatták „Horthy Miklós úr elévülhetetlen kormányzói érdemeit". A törvényhozók ezt elsősorban abban látták, hogy az államfő egy nehéz történelmi korszakban „a nemzetet az ősi alkotmány szellemében a megerősödés és a fejlődés útján továbbvezette". Ez a törvény intézkedett arról, hogy az ekkortól vert ötpengős ezüstérmék egyik oldalát az államfő képmása díszítse, s hogy Horthy Miklósról nevezzenek el több közintézményt (gyógyintézeteket Budapesten, Debrecenben, Szegeden és Pécsett), egy budapesti kertes családi ház telepet, valamint a Boráros teret a Lágymányossal összekötő dunai hidat.34 A 10 éves jubileumtól bizonyára nem függetlenül 1930-ban jelent meg Horthyról az első nagyobb terjedelmű külföldi méltatás is Nicolaus Horthy - Ungerns hjälte, vagyis Horthy Miklós - Magyarország hőse címmel. Rejtély, hogy miért éppen svédül és Svédországban.

A kormányzóság, a kormány, a törvényhozás, a könyvkiadás és az oktatás különböző kultuszteremtő technikáinak köszönhetően az 1920-as évek elején még ingatag és viszonylag szűk körökben ható pozitív Horthy-kép 1930-ra megszilárdult, és jóval szélesebb köröket befolyásolt, mint egy évtizeddel korábban. A következő 14 évben folytatódott ez a tendencia. A kultuszteremtésben fontos szerepet játszó közszereplések addigi típusaihoz ebben az időszakban egy új csatlakozott: a kormányzó külföldi látogatásai és külföldi államférfiak viszontlátogatásai Budapesten, valamint más nemzetközi események. Az 1930-as évek közepéig Horthy nem ment külföldre, és őt sem látogatta senki. Ennek egyik oka a királyi családok tartózkodása volt az uralkodójával szembefordult katonától, a másik pedig a demokratikus országok vezetőinek viszolygása a vértől, amely az egykori fővezér kezéhez tapadt. Mindezek miatt ezekben az években szinte kizárólag a miniszterelnökökre hárult az ország magas szintű külföldi képviselete. Az 1930-as évek közepére azonban megváltozott az európai közhangulat. A demokratikus államrendet számos országban autoriter rendszer váltotta fel, Németországban és Olaszországban pedig totális diktatúra alakult ki. Ezzel magyarázható, hogy az évtized második felében végre Horthy is kimozdulhatott az országból, s a Várban is vendégül láthatott külföldi államfőket.

Első útja Hitlerhez vezetett 1936 nyarán. Mivel ez még magánjellegű volt - Horthy bajorországi vadászatát ürügyként használva „ugrott be" Berchtesgadenbe -, az újságok és a híradók nem számoltak be róla. A német közvélemény-formálók ennek ellenére még ugyanebben az évben közelebbről megismerkedhettek a magyar államfővel. A német és a magyar külügyminisztériumhoz egyaránt közel álló újságíró, Edgar von Schmidt-Pauli ugyanis terjedelmes életrajzot jelentetett meg róla. A döntően Pilch munkájára támaszkodó kötet lapjairól - mint ezt az alcím (Admiral, Volksheld und Reichsverweser) is mutatta - egy olyan kiváló képességű és bátor tengernagy lépett a német olvasók elé, akit - miután fővezérként megmentette az országot a káosztól - az egész magyar nép szeretetétől övezve választottak kormányzóvá.35

Ugyanezen év novemberében Horthy Rómába látogatott Viktor Emánuel olasz király meghívására. Az uralkodó mellett találkozott Mussolinivel és XI. Pius pápával is. A római tartózkodás fénypontja a Nápolyi-öbölben megrendezett hadgyakorlat és az olasz haditengerészet flottaparádéja volt. Horthy ezt Viktor Emánuellel az oldalán a Zara csatahajó fedélzetéről tekintette meg. Útban hazafelé néhány napig Miklas szövetségi elnök vendége volt Bécsben. A megbeszélések mellett, melyeket folytatott, meglátogatta Schönbrunnt, és koszorút helyezett el Ferenc József koporsóján a kapucinusok kriptájában. A többnapos útról és annak fontosabb eseményeiről a magyar újságok részletes tudósításokat közöltek, a filmhíradó pedig néhány perces kisfilmben tájékoztatta a mozilátogatókat. Ugyanez történt 1937 májusában is, amikor előbb Miklas elnök, majd az olasz uralkodói család látogatott Budapestre. A hírek, a riportok, a közös fényképek és a filmhíradók mind-mind Horthy nemzetközi elfogadottságát és más európai államfőkhöz mért egyenrangúságát sugallták. 1938 februárjában a Moscicki lengyel államfőnél tett hivatalos látogatása, majd a Budapesten megrendezett XXXIV. Eucharisztikus Világkongreszszus fontosabb eseményei biztosítottak számára nagy figyelemtől övezett megjelenési és megszólalási lehetőségeket.36

A Horthy-kultusz csúcspontja az 1938 és 1943 közötti időszak volt. Az Országos Széchényi Könyvtár katalógusa szerint ebben a 6 évben 28 Horthyval foglalkozó kiadvány jelent meg itthon és külföldön. Az azt megelőző 18 évben, vagyis 1920 és 1937 között viszont csak 17. A sort a Pesti Napló újságírója, báró Doblhoff Lily által írt életrajz nyitotta meg 1938-ban. A kormányzó 70. születésnapjára megjelent több mint 300 oldalas életrajz először számolt be részletesen Horthy családjáról és gyermekkoráról, amit a Pilch által is részletesen tárgyalt tengerészévek, udvari szolgálat, világháborús események és a fővezéri tevékenység ismertetése követett. Bár jóval vázlatosabban, Doblhoff a királypuccsokkal és a kormányzóság immár közel két évtizedével is foglalkozott. A Nemzeti Hadsereg egyes alakulatainak „kilengéseit" Doblhoff azzal indokolta, hogy „polgárháború dúlt az országban, és ezek a magánbosszúk hozzátartoztak a polgárháború világához". Horthyt személy szerint is igyekezett felmenteni a felelősség alól. A fővezér - írta - „rendkívül súlyos helyzetben volt", mert egyrészt „még nem múlt el teljesen a vörös veszély", másrészt „nem állt még rendelkezésre elegendő fegyelmezett katonaság". Mindezek miatt „az egyéni akcióknak kissé több teret kellett engednie". Vagyis az önkényes kivégzések a rendteremtés elkerülhetetlen velejárói voltak. IV. Károly visszatéréseivel kapcsolatban Doblhoff egyértelműen Horthynak adott igazat. Feltételezte, illetve elismerte, hogy mindkét oldalt „igaz hazaszeretet vezette". Ám „a távoli, békés, hegyes, kolompszavas Svájcban nyilván nem tudták, hogy az utódállamok az elégedetlenség tűzfészkének tekintik, s kezelik Magyarországot". Vagyis a helyzetet nem Károly, hanem Horthy mérte fel helyesen, aki az uralkodótól eltérően „itt él az országban; végigcsinálta a nehéz évek mindennapos küzdelmeit; saját szemével látta, milyen kitartó harcokat folytattak az ország államférfijai, akiket a legjelentéktelenebb ügyben is, minden percben az ellenséges szomszédok felelősségre vontak". Károly helyzetmegítélő képességének gyengeségét bizonyítandó a bárónő emlékeztetett arra is, hogy az a folyamat, amely az országot „majdnem végromlásba vezette", Károly uralkodása alatt indult el. Károlyi Mihályt ugyanis ő nevezte ki miniszterelnökké, noha inkább szembeszállnia kellett volna vele. A vége felé egyre inkább elégikus hangvételű munka a Zara fedélzetén töltött órák megörökítésével zárul, amikor a „végtelen vízre" pillantva az egykori tengernagy „keményen metszett vonásain váratlan békesség, lágyság ömlött el, mintha hosszú sanyargatás után újra megtalálta volna azt, ami számára az életet és boldogságot jelenti: a tengert".37

Ugyancsak 1938-ban jelent meg az az 582 nagy oldalas genealógiai munka, amelynek szerzője, Sándor József azt igyekezett bizonyítani, hogy a Horthyak nemessége jóval a 17. század előtti időkre, „a szabad székelység világába nyúlik vissza", s hogy a kormányzó közvetlenül az Árpád-házi királyok leszármazottja.38 Ennek a teljesen alaptalan állításnak az lehetett a közvetlen célja, hogy a tettei alapján már eddig is a magyar történelem nagyjai közé sorolt kormányzó nimbuszát származási-vérségi kötelékek kimutatásával is növeljék. A közvetett pedig egy esetleges Horthy-dinasztia legitimitásának a történeti megalapozása. Bár a Horthy-család eredetét hitelt érdemlően csak a 17. század elejéig lehetett visszavezetni, a Horthyak székely eredetére más szerzők is célozgattak. „A hagyomány szerint a család őseredetét a székelytörzsből vette",39 illetve a „Horthy-család ősrégi erdélyi nemzetség" - olvashatjuk más kiadványokban.40

1940-ben, kormányzóságának 20. évfordulóján az Országgyűlés ismét különtörvényt alkotott a kormányzó „a nemzet ősi hagyományait megbecsülő és jövő haladását előmozdító bölcs országlásáról".41 Az ekkortájt megjelent számos „jubileumi hódolat", ünnepi beszéd, „rövid életrajz", daloskönyv és egyéb kiadvány közül a Horthy Miklós című, fényképekkel gazdagon illusztrált többszerzős kötet emelkedik ki. Szerkesztője és a bevezető szerzője Herczeg Ferenc, az 1930-as tíz Corvin-láncos egyike volt. A korszak konzervatív írófejedelme felidézte a háború utáni kaotikus állapotokat, amikor a „forradalmak szennyáradata megfertőzte a lelkeket"; a november 16-i bevonulást, amely olyan volt, „mintha Csaba vezér lovasai ereszkedtek volna le a csillagos égboltról, hogy megsegítsék az elárvult országot"; majd az „országépítés művét", melynek során „miként Muhi és Mohács után, Szent István birodalmának mesés regeneráló ereje ezúttal is győzedelmeskedett". A „központi erő, amely körül az ezeréves gépezet forog" - jutott el a jelenig - ma is a kormányzó. Ő az a „gyémánttengely, amely körül az ezeréves gépezet forog. A torzsalkodó osztályokat és pártokat az ő tekintélye fűzi nemzeti egységbe. A dolgozó polgár benne látja a rend és biztonság legfőbb őrét. A patrióták tőle remélik a nemzeti vágyak kielégítését. A hadsereg minden katonája az ő személyéhez ragaszkodik mindhalálig. Benne a hitetlenek is kénytelenek hinni, az állhatatlanok is kénytelenek megállapodni. Nélküle a magyar tömegek sem a jelent, sem a jövőt nem tudják elképzelni."42

A kötet további 11 szerzője közül az 1935-től Corvin-koszorús Harsányi Zsolt Horthy diákéveiről és mindennapjairól közölt egy-egy írást, az 1930-tól Corvin-koszorús Csathó Kálmán a szenvedélyes „vadászról", Kállay Miklós leendő miniszterelnök a „kenderesi gazdáról", az ugyancsak 1930-tól Corvin-koszorús Kornis Gyula pedig az „államférfiról".

A budapesti tudományegyetem rektorának dicsőítő ódájában Horthy rendkívüli emberi tulajdonságokkal és már-már emberfeletti képességekkel rendelkező hérosszá magasztosult. „A bolsevizmus és a román megszállás után a szörnyű káoszban ő lett a tengely, a gerinc, az erő, akinek parancsoló és szervező tekintélyét egy szívvel-lélekkel elismerte a nemzet, s önként alávetette magát." „Horthy Miklós alakja 1920 elején már nemcsak mint hős és nagy szervező erejű katona, hanem mint éleslátású, higgadt, józan valóságérzékű, felelősségéről tudatos és hatalmas sugárzó képességű államférfiú is áll a nemzet előtt. Nemcsak a hadseregnek, de az egész nemzetnek méltó vezére, a nemzeti aspirációknak pártok fölött álló önzetlen megszemélyesítője. Biztosan és határozottan ítélő elme, szilárd akaratú jellem, mélyen érző nemes szív, a magyarság érdekeiben teljesen felolvadó lélek, az ország további megerősödésének és fejlődésének legnagyobb biztosítéka." A „katonás ember és az emberséges katona" kormányzóként aztán olyan „államférfivá, történelmünk vezéralakjává, olyanszerű országépítővé" vált, mint amilyen „IV. Béla volt a tatárjárás után". „A nemzet talpra állásában s zavartalan fejlődésében oroszlánrésze volt." Tekintélye ezért „Európa államai előtt évről évre emelkedett". „Mindenütt tisztelt egyéniségének rendkívüli presztízse főszerepet játszott abban, hogy Magyarország az európai diplomáciai konszernben mind nagyobb jelentőségre tett szert. Ez jórészt az ő személyes tevékenységének, egyéni diplomáciai munkájának eredménye. Amikor külföldi államférfiakkal tárgyal, vagy Rómában, Berlinben s a külföld egyéb helyén az ő délceg s hitvesének fejedelmi alakja megjelenik, a nagyszerű pár mindenütt rögtön lenyűgöző hatást kelt, mint a magyar faj legméltóbb képviselője. Minden idegen azonnal érzi, hogy Magyarország kormányzója nem egy parvönü állam feje; nem egy »ázsiai törzs« máról holnapra nagyra nőtt reprezentánsa, hanem egy régi kultúrájú nemzet világműveltségű, gazdag lelkű, Európa legjobbjaival egyenrangú vezére."43

Kornis Gyula Horthy-portréja a szerző 1940-ben kiadott történetpolitikai munkájában is megjelent. A magyar politika hősei címet viselő identitásépítő portrégyűjteményének első ikonja Szent István, az „országépítés hőse" volt, az utolsó pedig Horthy kormányzó, az „országgyarapítás hőse". S köztük a régebbi múlt olyan valóban nagy államférfiai, mint Mátyás király, Pázmány Péter és II. Rákóczi Ferenc, s a közelmúlt olyan jeles konzervatív politikusai, mint Apponyi Albert, Tisza István és Klebelsberg Kunó.44

Kornistól, Herczegtől és társaiktól eltérően Bethlen István mértéktartóan, a laudációk szokásos túlzásait gondosan kerülve méltatta Horthy érdemeit. Erre a Magyar Tudományos Akadémia 1940. március 18-i díszközgyűlésén került sor. A tengerészévekről és a fővezérség időszakáról Bethlen egyetlen szót sem szólt, kizárólag Horthy húszéves kormányzóságával foglalkozott. Az 1921-es trónfosztásra, melynek maga is részese volt, a nemzetközi körülmények miatt elkerülhetetlen aktusként emlékezett. Nyilvánvalóan aktuálpolitikai célzattal emellett azt hangsúlyozta, hogy a szélsőjobboldali törekvésekkel szemben Horthy 1920-21-ben és az utóbbi években is „megmaradt az alkotmányosság útján". „Nem a parlament által támogatott kormányférfiaknak - hangsúlyozta -, hanem kormányzójának köszönheti az ország, hogy megmaradtunk történelmi tradícióink útján, és nem kísérleteztünk alkotmányunk diktatórikus módszerek és példák szerint való átalakításával." Ezt annál is inkább elismerésre méltónak találta, mivel a kormányzót „nem erre a feladatra nevelték", s maga sem „erre a pályára készült". Visszafogottsága ellenére Bethlen beszédének fontos szerepe volt Horthy kultuszának erősítésében. Az Európa-szerte ismert és becsült politikus mértéktartó szavai ugyanis azok körében is hitelre találhattak, akikről a kultuszépítés szokásos retorikai túlzásai vagy leperegtek, vagy nem kívánt hatást váltottak ki.45

Az 1930-as évek végén és az 1940-es évek elején kulmináló Horthy-kultusznak a két évtizedes kormányzóság és az 1939-40-es évfordulók mellett volt egy további fontos oka is: az 1938 és 1941 közötti revíziós sikerek. Horthy eredményesen törekedett rá, hogy ezek elsősorban az ő személyével kapcsolódjanak össze, s így személyes sikereként is értelmezhetők legyenek. Az 1938-as első bécsi döntést követő felvidéki, majd az 1940-es második bécsi döntést követő erdélyi bevonulásról a rövid híradók mellett külön filmek is készültek, s az újságok lelkes hangú riportokban számoltak be a történelmi városok és területrészek visszatéréséről. Ezeknek az eseményeknek a központi alakja mindig Horthy Miklós volt. 1919-20-ból ismerős fehér lován számos alkalommal ő vezette az ünnepélyes bevonulásokat, máskor díszes emelvényről tekintette meg az elvonuló csapatokat. Közben számos beszédet mondott, és még több könnyeivel küzdő és a sírástól gyakran elcsukló hangú szónokot hallgatott meg. Mintha csak az 1919-20-as városlátogatások és bevonulások ismétlődtek volna meg - húsz évvel később, de az akkor kitűzött célokat valóra váltva. Az addig szokásos országmentő és országépítő epitheton ornansok mellé ekkor kapta Horthy az országgyarapító, illetve hongyarapító állandó jelzőt. Kornis Gyulát követve az 1940-es évek elején nagyon sokan nevezték így. Az ifjúság számára készült 1941-es életrajznak már a címe is ez volt: Országgyarapító Horthy Miklós.46 Egy másik, Szatmárnémetiben kiadott 1942-es propagandakiadvány pedig Hongyarapító címmel jelent meg.47 Emellett persze megmaradtak az addig használt más megnevezések, „a magyar nemzet atyja", „Pater patriae", „a nemzet első munkása", „Magyarország újjáépítője" stb. is.48 A katonák, a leventék és a visszacsatolt területeken élő fiatalok körében terjedtek azok a 48-as és egyéb katonadalok, amelyekben Kossuth Lajos, Gábor Áron és Ferenc József nevét egyre gyakrabban cserélték fel Horthy Miklóséval. Egy 1941-es kiadvány 73 ilyen dalt tartalmazott, köztük több átköltött Kossuth-nótával és a Gábor Áron rézágyújáról szóló aktualizált változatával.49

A terület-visszacsatolásokkal Horthy olyan emberek tiszteletét is kivívta, akik korábban nem tartoztak csodálói közé. Közéjük tartozott Márai Sándor, aki 1938-40-ben olyan elragadtatottan írt róla a Pesti Hírlap-ban, amely bármely Horthy-imádónak dicsőségére vált volna. A démonizált Bene¼sel szembeállítva ezekben a hónapokban Márai szemében Horthy testesítette meg a felvidéki magyar nép Rákóczival párhuzamba állított „szabadítóját", aki megszokván, hogy „a csatahajó parancsnoki hídjáról nagy távlatokat lásson be", közel húsz éven át készült arra, amire még Szegeden felesküdött: a revízióra. Kassai bevonulásával a „Szent István-i művet építette tovább", kárpátaljai látogatása pedig „a magyar történelem egyik legdicsőségesebb haditettének befejezése volt".50

Az 1930-as évek végére a tankönyvek szerzői is a kultuszteremtés szolgálatába álltak. A korábbi visszafogottsággal és távolságtartással szakítva ekkorra lett a budapesti bevonulásból olyan „diadalmenet", melynek résztvevőit „az oly sokat szenvedett lakosság kitörő lelkesedéssel fogadta". A menet élén haladó Horthyból pedig rettenthetetlen világháborús hős, „az összeomlott magyarságot" új életre keltő fővezér s kormányzóként a „Szent István-i állameszme hordozója", akinek haditetteit, valamint országmentő és országépítő tetteit több bekezdésben, de legalábbis mondatban ecsetelték a szerzők. A korszellemhez azok is alkalmazkodtak, akik korábban rövidségre és tárgyszerűségre törekedtek.51

Az élő személyeket övező kultuszok természetéhez tartozik, hogy idővel azok tárgyai is hinni kezdenek saját nagyszerűségükben és rendkívüli képességeikben. A 20. századi diktátorok közismert jellemtorzulásai megrendítően tanúskodnak e lelki folyamatokról. Horthy sohasem akart olyan diktátor lenni, mint Hitler, Mussolini vagy Sztalin. Ehhez túlságosan a 19. századi ókonzervatív eszmények embere volt. Jogkörének szélesítésére azonban folyamatosan törekedett, és az 1930-as évek végétől a kormányzói méltóság családján belüli átörökítését is ambicionálta. Környezetében pedig még a dinasztiaalapítás gondolata is felmerült.

A kormányzói jogkör első kiterjesztéséről Gömbös Gyula, Horthy hajdani szegedi államtitkára nyújtott be törvényjavaslatot 1933-ban. Ez biztosította Horthynak az országgyűlés huzamosabb időre történő elnapolását. A szabadkirály-választó jogászok egy része úgy kívánta ezt továbbfejleszteni, hogy a kormányzói jogkör a régi királyi hatalomnak feleljen meg, az államfőt fejedelemnek nevezzék, és felségnek szólítsák. Bár ez nem történt meg, az 1937. évi XIX. tc. tovább erősítette a kormányzó jogállását. Az Országgyűlésnek megszűnt az a lehetősége, hogy alkotmánysértés vagy törvényszegés esetén felelősségre vonhassa. A kormányzó viszont jogot kapott rá, hogy a törvényjavaslatokat a továbbiakban ne egyszer, hanem kétszer is visszaküldhesse az Országgyűlésnek. Az elfogadott törvények kihirdetését pedig nem 2, hanem 6 hónapig halaszthatta. Szavatolta számára a törvény az utódjelölés jogát is.52

Horthyt és különösen környezetének néhány tagját azonban ez sem elégítette ki. 1941-ben felmerült, hogy Horthy Istvánt, az államfő idősebb fiát még apja életében kormányzóvá, esetleg királlyá válasszák. A terv azonban erős visszatetszést szült, különösen a legitimisták kicsiny, de befolyásos táborában. De ellenezte a szélsőjobboldal is, amely a „kis Horthy" angolbarátságát nehezményezte. Áthidaló megoldásként ezután vetődött fel Horthy István kormányzóhelyettessége. Pillanatnyi kompromisszumként ezt a legitimisták, a hercegprímás és a Horthy túlhatalmától tartó más elitcsoportok is elfogadták. Ennek megfelelően 1942 februárjában Horthy idősebb fiát kormányzóhelyettessé választották. A család elgondolása szerint idővel ő lépett volna apja örökébe. Horthy István augusztusi halála keresztülhúzta ezt a számítást. Az utódlás körüli viták ezt követően ismét kiújultak. Felmerült, hogy az elhunyt kormányzóhelyettes kétéves fiát kellene királyi, fejedelmi vagy kormányzóhelyettesi méltóságra emelni, s a család hatalmát ezen a réven biztosítani. Mérvadó körök azonban ezt a megoldást sem támogatták. A legitimisták és a konzervatív uralkodó körök más csoportjai a végleges rendezés elhalasztásáért szálltak síkra. Elgondolásuk az volt, hogy az ország érdekeit figyelembe véve a háború után kell felajánlani a magyar koronát az Egyesült Államokban tartózkodó és Roosevelt elnökkel is kapcsolatban álló Ottónak vagy az olasz királyi család egyik tagjának vagy - harmadik megoldásként - a kormányzónak, illetve családjának.53

 

A nemzetrontó és az országvesztő

 

Magyarország második világháború utáni szovjet érdekszférába kerülése illuzórikussá tette a magyar elitcsoportok mindegyik utódlási tervét. Horthynak emellett a múltja is gyökeresen új megvilágításba került. Hathatós szovjet támogatással 1944-45-ben azok a - részben hazai, részben emigráns - baloldali erők kerültek hatalomra, amelyek 1919 őszén és az 1920-as évek elején „hóhérként", illetve „gyilkos-orrú szörnyetegként" tekintettek rá, a halálát kívánták, s amelyek a rendszer kanonizált Horthy-képét a későbbiekben sem fogadták el. A kormányzó második világháborús szereplése számukra újabb érveket adott lesújtó véleményük fenntartásához. Az 1945 előtt indoktrinált társadalmi csoportok körében részben vagy teljesen tovább élő Horthy-kultusszal szemben az új rendszer ezért szisztematikusan törekedett egy olyan ellenkultusz kialakítására, amely a kormányzó minden érdemét elvitatta, és működését a magyar történelem mélypontjaként mutatta be. Az ebben közreműködők ugyanolyan szelektíven és értékpremisszáiknak a viszonylagosságát fel sem vetve viszonyultak Horthy tetteihez, mint az 1945 előtti apologéták. Az ellenkultusz legfontosabb elemei a következők voltak: az 1918-as flottaparancsnoki szigor, a hiányos magyar nyelvi tudás, a fehérterror miatti felelősség, az 1920 utáni politikai rendszer antidemokratizmusa, a korszak szociális feszültségei, az 1938 utáni zsidótörvények, az 1944. március 19-i német megszállás tudomásulvétele, a vidéki zsidóság 1944. május-júniusi deportálásával kapcsolatban tanúsított passzivitás és végül Szálasi Ferenc 1944. október 16-i hatalomátvételének a legitimálása.

E negatív Horthy-képet azok az újságcikkek és memoárok alapozták meg, amelyek 1919-ben és az 1920-as évek elején jelentek meg. Ezek most szabadon fogyasztható, sőt ajánlott identitásépítő olvasmányokká váltak. Ehhez társultak a kommunisták nagyrészt illegálisan terjesztett későbbi propagandaanyagai, valamint a szociáldemokraták, a népi írók és mások mérsékeltebb és Horthyt személy szerint nem bíráló, ám a rendszerrel szemben ugyancsak kritikus írásai.

Az újabb keletű kommunista interpretációk közül Rákosi Mátyás 1943 szeptemberében magyar hadifoglyoknak tartott szovjet-oroszországi előadása emelkedett ki. Magyarország háborús szereplése mellett Rákosi ebben Horthy személyével is részletesen foglalkozott. A magyar kommunista vezető a kormányzó negyedszázados működését nem országmentésként, országépítésként vagy országgyarapításként, hanem „nemzetrontó tevékenységként" értékelte. Ezt abból vezette le, hogy Horthy „egész élete a népellenes, a népet meg nem értő és ezért lenéző, megvető környezetben telt el". 14 éves korában a fiumei tengerész-hadapródiskolába került, s ettől kezdve 1918-ig, vagyis ötvenéves koráig kizárólag osztrák környezetben élt, és csak németül beszélt. Aki ide bekerült, arról „lemállott minden népi vagy nemzeti jelleg, amit esetleg még otthonról magával hozott". Ez Horthyval is pontosan így történt. A 36 év alatt, amit a monarchia haditengerészeténél és a bécsi udvarban töltött, „annyira kivetkőzött magyarságából, hogy még a magyar nyelvet is elfelejtette". Amikor 1919-ben Szegeden megjelent, „már csak törve beszélt magyarul". 1919-től aztán „mind a mai napig változatlanul és egyenes vonalban folytatta a népellenes tevékenységet, amelyet még a császári hadseregben megszokott". „Elgáncsolta" a földreformot, s ezzel „elütötte a magyar parasztot ősi jussától". Lényéhez tartozott a „parancsuralom", vagyis a „nép kirekesztése a hatalomból". A későbbiekben kiszolgáltatta az országot Hitlernek, aki Magyarországot köztudottan „német gyarmattá akarja tenni". Az ország területe Németország támogatásával kétségkívül nőtt, ám ezzel arányosan „nőtt a Hitlertől való függősége" is. 1941 tavaszán „hátba támadta Jugoszláviát", amellyel korábban örök barátsági szerződést kötött, s amelyet akkor már „két rabló fasiszta nagyhatalom fojtogatott". Ezzel volt kapcsolatos a „bácskai vérfürdő", vagyis az 1942. januári újvidéki vérengzés, amelyről Rákosi - tévesen - azt állította, hogy azt „maga Horthy rendelte el". Ugyancsak Horthyt tette felelőssé a Szovjetunió elleni hadba lépésért és a keleti fronton „mozgó vesztőhelynek" számító „munkásszázadok" felállításáért, valamint a megszálló magyar egységek egy részének kegyetlenkedéseiért és rablásaiért. Magyarország mindezek miatt ismét „az örvény szélére került", s ami rá vár, az nem a történelmi Magyarország újjászületése, hanem egy „Moháccsal súlyosbított Trianon" lesz. Ennek elkerülése érdekében Rákosi arra szólította fel a magyar hadifoglyokat, hogy szakítsanak a „népellenes, országvesztő rendszerrel", és segítsenek megtalálni azt az utat, amelyre lépve a hazát talán még „meg lehet menteni".54

A bűnlajstromból, amit Rákosi összeállított, mindössze a fehérterror hiányzott, amelynek taglalásába időhiány miatt nem bocsátkozott. A leendő diktátor Horthy iránti gyűlöletét, amelyet 1919-es szerepvállalása és a szegedi Csillagbörtönben eltöltött évek kellő mértékben megmagyaráznak, az 1944-es magyarországi események tovább fokozták. Úgy látta, hogy a kiugrás 1944 októberében azért nem sikerült, mert Horthy „sokkal jobban félt a saját dolgozó népétől, mint a legrosszabb következményektől". Majd miután ezt az utolsó lehetőséget is elpuskázta, „beleegyezett abba, hogy átadja a hatalmat Szálasinak, s ennek fejében a németek jól bántak vele".55

Rákosi véleményét - kiegészítve a fehérterror szörnyűségeinek erőteljes hangsúlyozásával - számos 1945 utáni kiadvány visszhangozta, illetve részletezte. Andics Erzsébet „Horthy-fasizmusról" írt irányadó munkái mellett a fehérterrorról, továbbá a kormányzó „rablásairól és panamáiról" külön brosúrák is napvilágot láttak. Ezek a lehető legnegatívabb színben tüntették fel Horthyt. Az egyik szerint a kormányzó - „Magyarország elpusztítója" - csak állította magáról, hogy nemes volt, a valóságban nem volt kutyabőre. Ferenc József közelébe nem érdemei alapján, hanem „le nem írható" fondorlatokkal került. Ő „ölette meg" a Népszava két újságíróját és a többi vértanút. A „gazdag áldozatok [...] briliánsait értékesítették". Kormányzóként „az ország sorsát befogta a maga családi szekerébe", azaz hatalmát saját vagyonosodására használta fel. A háború kirobbanása után három és fél millió pengőt menekített ki Dél-Amerikába.56

A magyar történelem marxistának nevezett új szintézisei közül Mód Aladár „400 évének" 1948-as kiadása még viszonylag tárgyilagos képet festett Horthyról és rendszeréről. Az 1951-es A magyar nép története, amelyet éveken át középiskolai tankönyvként is használtak, azonban - helyenként csaknem szó szerint Rákosit idézve - súlyosan becsmérlő véleményt mondott róla. Eszerint a Nemzeti Hadseregnek nevezett „tömeggyilkos banda" a monarchia „népellenes tisztjeiből, kulákokból és a társadalom lezüllött söpredékéből" jött létre, amely „a dolgozó néptől rettegő ellenforradalmárok legszigorúbb katonai intézkedései közepette vonult be Budapestre". Maga Horthy, „a Habsburgok egykori szolgálója" és „a cattarói matrózok felkelésének leverője" pedig, aki csak „törve beszélt magyarul" és „munkásgyűlöletéről, szovjetellenességéről" volt ismeretes, az „antant-imperialistákkal" és „bandájával" együttesen felelősséggel tartozik a „fehérterror rémtetteiért". Az 1920-21-ben létrejött rendszer „első pillanattól kezdve fasiszta rendszer", kormányzója pedig „véreskezű katonai diktátor" volt. Horthynak emellett az ország második világháborús politikájáért - a Jugoszlávia elleni támadásért, a „kassai provokáció" „megszervezéséért", a Szovjetunió elleni „rabló hadjáratért", továbbá a német megszállás ellenállás nélküli tudomásulvételéért, a zsidók deportálásáért és végül a kiugrás sikertelenségéért és a hatalom Szálasinak való átadásáért - is viselni kell a felelősséget.57

Legfőbb bűnbakká válásáról Horthy a portugáliai Estorilban értesült, ha kapott híreket egyáltalán történelmi szerepének totális otthoni újraértékeléséről. 1949 januárjában telepedett itt le, miután népbíróság elé állítását - amit elsősorban Tito marsall és a magyar kommunisták szorgalmaztak - Sztalin és a nyugati csúcsvezetők egyaránt elvetették. Megélhetését egykori barátai és tisztelői, valamint a pápa segítették. Az 1956-os forradalom felvillanyozta, a bukás pedig megrendítette. Nyilatkozatokat azonban sem a forradalom alatt, sem utána nem tett. 1957. február 9-én hunyt el. A berendezkedő Kádár-rendszer propagandája passzivitása ellenére azt hangoztatta, hogy „az imperialistáknak felkínálkozva" Horthy ismét szívesen teremtett volna rendet Magyarországon.58 A forradalom négy okának egyikeként obligát módon minden pártállásfoglalásban ott szerepelt „a Horthy-fasiszta és a magyar kapitalista-földesúri ellenforradalom", amely 1945 óta „állandóan szervezkedett, és csak a kedvező alkalomra várt, hogy lecsapjon népi demokratikus rendszerünkre".59

Valószínűleg a fenti helyzetértékelés is hozzájárult ahhoz, hogy a magyar történetírás 1956 után kezdődő lassú professzionalizálódása egyelőre nem járt együtt Horthy tevékenységének árnyaltabb megítélésével. Ránki György, aki ennek a folyamatnak egyik meghatározó egyénisége volt, a két világháború közötti korszakról írott 1964-es összegzésében továbbra is meglehetősen sematikus és igaztalan Horthy-képet tárt az olvasók elé. Horthy Miklós - írta a Történettudományi Intézet fiatal igazgatóhelyettese - „önállótlan, könynyen befolyásolható, környezete által irányított, szűk látókörű, a dolgozó osztályokkal szemben úri megvetést tanúsító, nyers katona volt", akinek a fővezérsége alatt „a brutális és véres kezű tiszti és kulákbandák terrort, rémuralmat teremtettek az országban". „A fegyveres erőre és a tiszti bandákra támaszkodva [...] Horthy nyíltan magának követelte az államfői hatalmat", amit „fenyegetések és a fegyveres erő közvetlen közreműködése segítségével" úgy ért el, hogy a választás napján „a Parlament épületét, sőt az üléstermet is felfegyverzett katonatisztek szállták meg". Ránki tényként említette azt a soha senki által nem bizonyított feltételezést is, hogy Somogyi Bélát és Bacsó Bélát „Horthy utasítására" gyilkolták meg.60

Horthy 1920 és 1941 közötti kormányzói működésével Ránki más 1945 utáni szerzőkhöz hasonlóan nem foglalkozott. A háború alatti fontos döntéseire azonban - indokoltan - kitért. Kassa bombázását nem az ő, hanem a „német s magyar vezérkar" nyakába varrta, a hadba lépésért azonban - félrevezető módon - inkább a háborús bűnösként kivégzett Bárdossyt tette felelőssé. Nem felelt meg a valóságnak az az állítása sem, hogy az 1942-es újvidéki atrocitások ügyét „Horthy jóváhagyásával [...] formálisan lezárták, s a felelős vezetőket még tisztségükből sem mozdították el". Ismeretes, hogy 1943 októberében Horthy maga rendelte el a legfőbb felelősök hadbíróság elé állítását, akik aztán az ítélet elől 1944 januárjában Németországba szöktek. A német megszállással kapcsolatban említi Ránki, hogy a kormányzó a „leghatározottabban elvetette" lemondásának és egy tiltakozó nyilatkozat kibocsátásának a gondolatát, amit a környezetéből néhányan felvetettek. Ránki javára írandó viszont, hogy az 1945 utáni szerzők közül először mérlegelte tárgyilagosan Horthy szerepét a zsidók deportálásában. A valóságnak megfelelően megállapította, hogy a vidéki zsidóság deportálásának ügyében Horthy „szabad kezet adott a kormánynak". Ugyanakkor utalt arra is, hogy a külföldi tiltakozások hatására július elején leállította a transzportokat, s ezzel megmentette a fővárosi zsidóságot. Az októberi eseményekkel kapcsolatban azért bírálta Horthyt, mert nem próbált a baloldali erőkre támaszkodni, hanem proklamációját viszszavonva kinevezte Szálasit. Ezzel „még egy utolsó szolgálatot tett a németeknek".61

Az először 1967-ben megjelent Magyar Életrajzi Lexikon hasonló szellemben ismertette Horthy működését. A szerző - Márkus László - kiemelte, hogy Horthy neve „a cattarói matrózfelkelés vérbe fojtásával vált hírhedtté". Hogy a Nemzeti Hadsereg fővezéreként „a fehérterror irányítója és szervezője" volt. Hogy „megakadályozta IV. Károly visszatérését". Hogy egész politikáját „szélsőségesen kommunistaellenes, munkásellenes álláspontja" határozta meg. Hogy 1944. márciusban „legalizálta a megszállást", s végül hogy októberben „szentesítette" a nyilas puccsot, és a „személyes védelmét biztosító német ígéret fejében államfői hatalmáról írásban lemondott Szálasi javára".62

A magyar társadalom Horthy-képének alakulására nagy hatást gyakorolt a Horthy Miklós titkos iratai című öszszeállítás, amely a Szovjetunió által 1959-ben visszaadott iratgyűjtemény válogatásán alapult. A bevezető nélküli, csak a dokumentumokhoz csatolt jegyzetekkel orientáló kötet először 1962-ben jelent meg, majd a következő tíz évben még háromszor. Valószínűleg ez a nosztalgiával vegyes nagy érdeklődés okozta, hogy az 1960-as években három jegyzetek nélküli, publicisztikai jellegű életrajz is megjelent a kormányzóról: Vas Zoltáné, Pintér Istváné és Gárdos Miklósé. Ezek közül Vas Zoltáné csak 1921-ig követte nyomon a kormányzó életét. A másik kettő azonban kezdetektől végig. Közülük különösen Gárdos tartotta feladatának cáfolni azokat a „félig kimondott, legendákból sarjadzott" elképzeléseket, melyek szerint Horthy Miklós „talán nem is volt olyan hétpróbás fasiszta, haladásnak, népnek, hazának olyan elszánt ellensége, mint ahogy azt a történelemkönyvek kurta, néhány mondatos értékelése állítja". Az 1938 és 1944 közötti apológiák tökéletes ellenpárjaként Gárdos mindazt lajstromba szedte, ami Horthy pályáján negatívumként volt említhető, s mindarról hallgatott, ami pozitívumként lett volna felmutatható. Emellett nem riadt vissza attól sem, hogy légből kapott, a kormányzót magánemberként is becsmérlő állításokkal torzítsa a már egyébként is alaposan deformált képet. Könyvének főbb állításai szerint Horthy Miklós

- nem biztos, hogy nemesi családból származott;

- mint tengerészakadémiai növendék „nem tűnt ki szellemi képességeivel";

- azért lett szárnysegéd, mert az akadémia egyik jelmezbálján nőnek öltözve nagyon megnyerte „a Habsburg-család egy idősebb férfitagja" tetszését;

- „később a Habsburg-család egyes nőtagjai becsülték nagyra", különösen Auguszta főhercegnő (Habsburg József felesége), aki mindig „Gödöllőn termett, ha a császár Horthy szárnysegéddel odaérkezett";

- tengerésztisztként „elemében akkor volt, ha büntetni kellett", a cattarói matrózlázadás „véres elnyomásában vezető szerepe volt";

- 1919-ben azért jelent meg Szegeden, mert értékeit Pólában hagyva „tudta, hogy a pénzszerzéshez hatalom kell";

- „1919. augusztus 28-án saját kezű parancsban utasítást ad ki: tiszti alakulatai és »hatóságai« legyenek keményebbek, gyilkoljanak többet";

- Somogyi Bélát és Bacsó Bélát azért gyilkolták meg, mert „Horthy [...] cselekedeteket kívánt";

- azért választották kormányzóvá, mert a különítményes tisztek megszállták a Parlamentet;

- kormányzóként viszonya volt Jákó Margit előadóművésszel;

- 1921-ben „az államfői hatalom átadása fejében hadsereg-főparancsnokságot és hercegi címet követelt" IV. Károlytól;

- a frankhamisítást „közvetlen környezetében tervezték";

- az 1930-as évek elejétől kibontakozó „egyre határozottabb jobbrafordulás igazi szelleme a Várból áradt";

- a nyilaskeresztesek és a kormányzó ellentéteinek „egyik forrása Horthy dinasztiaalapító ábrándja volt";

- 1940-ben jelentős vagyont („sok ezer angol font és nagyobb mennyiségű aranyrúd") helyezett el külföldön;

- az ország más vezetőivel együtt nagyon jól tudta, hogy Kassára „nem szovjet repülőgépekről hullt a bomba";

- a német megszállás után „szótlanul vette tudomásul a törvényhozók elhurcolását";

- „szabad kezet biztosított" Sztójay számára a „zsidókkal kapcsolatos kérdésben";

- az emlékiratában szereplő állítással szemben nem augusztusban értesült „a megsemmisítő táborok működéséről, őelőtte „egyetlen pillanatig sem volt kétséges a kiszolgáltatottak sorsa";

- úgy politizált, hogy „még a nyilasok is bizalmat nyilvánítottak iránta 1944 nyarán";

- embereivel együtt még 1944 augusztusában is „folytatni akarták a háborút";

- 1944 októberében „nem Hitler ellen lépett fel elvetélt »kiugrási kísérletével«, hanem éppen csak megkísérelte átfesteni kompromittált rendszerét";

- Miklós fia életének megmentéséért átadta a hatalmat Szálasinak;

- „politikusnak éppoly csapnivaló volt, mint szótartó férfinak".63

A publicisztikai irodalom rosszindulatú valótlanságait és kisstílű gyanúsítgatásait a történelemtankönyvek nem vették át. A tankönyvszerzők lényegében Ránki és a korszak más történészeinek mértéktartónak és kiegyensúlyozottnak ugyan nem nevezhető, ám mégis tárgyilagosabb megközelítéseit és értékeléseit vették át, illetve tömörítették. Az 1960-as évek második felében és az 1970-es években forgalmazott, több mint tíz kiadást megért 8. osztályos történelemkönyv például az 1919-20-as időszakról így írt:

„Horthy Miklós ellentengernagy [sic!] az egykori Monarchia tisztjeiből, zsírosparasztokból, börtönökből szabadult ellenforradalmárokból ún. »nemzeti hadsereget« szervezett, amelynek a valóságos nemzeti érdekekhez semmi köze nem volt. Ennek a hadseregnek darutollas tisztjei kezdték meg a volt pártvezetők, tanácsvezetők, tanácstagok, vörösőrök és mindazok üldözését és legyilkolását, akik a Tanácsköztársaság hívei voltak. [...] A román csapatok eltávozása után Horthy bevonult a fővárosba. Itt is megkezdődött a vérengzés, a fehérterror. [...] Ilyen előzmények után ült össze az ellenforradalmi nemzetgyűlés 1920. március 1-jén, hogy Horthyt kormányzóvá válassza. Az Országházat törvénysértő módon katonai kordon vette körül. Az országház folyosóin tisztek sétáltak. A nemzetgyűlés ezek után Horthyt »egyhangúlag« [sic!] Magyarország kormányzójává választotta."

Ezenkívül két összefüggésben említették még a szerzők Horthy nevét. A revízióról írva úgy, hogy „Horthy szívesen támogatta Hitler politikáját", s ennek döntő része volt a visszacsatolásokban; majd a kiugrási kísérletet ismertetve úgy, hogy azzal Horthy arra törekedett, hogy „az uralkodó rendszert átmentse a háború utáni időkre".64

Az 1970-es és 1980-as években tovább folytatódott a történetírás szakszerűbbé válása. Ennek köszönhető, hogy az évek során Horthy és a Horthy-korszak is egyre reálisabb és sokoldalúbb megvilágításba került. A kor reprezentatív magyar történeti szintézisének 8. kötetéből, amely 1976-ban jelent meg először, a legtöbb korábbi valótlanság és rosszindulatú túlzás - a cattarói lázadás vérbe fojtása, 1919-20-as gyilkosságok irányítása, a kassai bombázás megszervezése stb. - kimaradt. Az L. Nagy Zsuzsa által jegyzett miniportré szerint 1919-ben Horthy azért jutott vezérszerephez, mert „ismert nevű katona" volt, aki „határozott fellépésével" impresszionálta a Szegeden gyülekező tiszteket. „A legfőbb közjogi méltóságba való emelkedését" pedig „az 1920 elejére kialakult viszonyoknak, belpolitikailag a katonai csoportnak, nemzetközileg az angol politikai támogatásnak köszönhette". „Negyedszázadon keresztül [...] azért őrizhette meg pozícióját, mert kormányzóként [...] eltávolodott a szélsőjobboldali katonai csoporttól [...] és alkalmazkodott az uralkodó osztályok általános érdekeihez." „Felismerve, hogy a rendszer fennmaradásának, egyben saját hatalma megőrzésének feltétele a politikai erők egyensúlyának megőrzése, a Bethlen-kormány idején kialakult hatalmi koalíció védelmezőjévé vált." Az egyes fejezetekben a szerzők meggyőzően érveltek amellett, hogy a különítményeket „Horthy jóváhagyásával" számolták fel, hogy IV. Károly visszatérési kísérletei azért is kudarcra voltak ítélve, mert „az antant egyértelműen kiállt Horthy mellett" stb. Második világháborús szerepével kapcsolatban Juhász Gyula megírta, hogy a felbomlott Jugoszlávia elleni támadáshoz való csatlakozásra nem Horthy, hanem a Legfelsőbb Honvédelmi Tanács döntése alapján és Teleki előterjesztésének megfelelően került sor. Hogy 1944 márciusában a kormányzó „először megdöbbenéssel és felháborodással utasította vissza a megszállást", amelyet végül heves viták és súlyos lelki tusa után vett tudomásul, s hogy addigi passzivitásával szakítva július elején „a további deportálást lényegében leállította". A kötet némely szerzője viszont továbbra is kritikusabb hangot ütött meg. Közéjük tartozott maga Ránki György is, aki szerint például az októberi átállás kudarca nemcsak Horthy, hanem az egész „magyar vezető réteg csődje volt, s mintegy betetőzése annak a politikai, szellemi és erkölcsi süllyedésnek, amelyen ez a vezető réteg 1919 óta átment".65 A munka egész hangütése, módszertana és stílusa mindazonáltal mégis új korszak kezdetét jelezte mind a Horthy-rendszer, mind személy szerint Horthy Miklós megítélésében is.

Az 1970-es évek második felében és az 1980-as években számos szak- és ismeretterjesztő munka foglalkozott a Horthy-korszakkal. Közülük az egyik kifejezetten a fehérterrort és Horthy abban játszott szerepét taglalta. A Hollós Ervin és Lajtai Vera által írt munka azt próbálta bizonyítani, hogy a királykérdés ügyében Horthy már 1919 augusztusában „kétszínű játékba kezdett", azaz eldöntötte, hogy államfő akar lenni. A fehérterror ugyanezt a célt szolgálta. Ahhoz, hogy kormányzó legyen - írták -, Horthy Miklós „nélkülözhetetlennek tartotta azt, ami történt. Az irgalmatlan felelősségre vonásra, a kíméletlen kiirtásra általános utasítása és parancsa volt." „Horthy Miklós személy szerint is adott ilyen parancsokat és utasításokat." Az ilyen és ehhez hasonló megállapításokat azonban a tekintélyes anyagfeltárás ellenére nekik sem sikerült autentikus forrásokkal és minden kétséget kizáróan alátámasztaniuk.66

A történetírás professzionalizálódása jótékonyan befolyásolta a tankönyvek Horthy-képét. Egyikben-másikban azonban továbbra is előfordultak valótlanságok. Az 1982-ben rendszeresített új gimnáziumi tankönyv például megismételte azokat a Rákosi Mátyásig visszavezethető toposzokat, melyek szerint „ő fojtotta vérbe a cattarói matrózlázadást", és 1919-ben „újra kellett tanulnia magyarul, mert a hosszú k. u. k. szolgálat alatt anyanyelvét szinte elfelejtette".67 A korszak egészének megítélésével kapcsolatban a történészek körében erősödött az a vélemény, hogy a Horthy-rendszer sem fasizmus, sem diktatúra nem volt, hanem leginkább konzervatív jellegű korlátozott parlamentarizmusként írható le. Az MSZMP KB ideológiai titkára azonban még 1986-ban is arra figyelmeztetett, hogy a „Horthy-rendszer fasisztoid jellege", illetve „hol nyíltabb, hol burkoltabb diktatúrája" kétségbevonhatatlan tény, s „e reakciós politika számára [...] nem adható felmentés, és nem érdemli meg a mentegetést".68

 

Hazafi és államférfi?

 

Az 1989-90-es rendszerváltással az addigi történeti kánon ismét érvényét vesztette. A nemzeti múlt újbóli birtokbavétele elkerülhetetlenné tette a közelmúlt eseményeinek és főszereplőinek újraértékelését. Ezen személyeknek a sorában fontos helyet foglalt, illetve foglal el Horthy Miklós. A Google keresőrendszer nyilvántartása szerint 2007 nyaráig a két világháború közötti magyar politikusok közül Bethlen István (282 ezer találat) és Teleki Pál (223 ezer találat) után iránta (168 ezer találat) nyilvánult meg a legnagyobb figyelem.

A Horthy szerepének újragondolásával kapcsolatos diskurzus Gosztonyi Péter németül 1973-ban megjelent Horthy-életrajzának magyarországi kiadásával kezdődött 1990-ben. Az 1945 és 1989 közötti magyarországi Horthy-irodalom állításaival szemben Gosztonyi indokoltan hangsúlyozta, hogy Horthy kormányzósága alatt „konzervatív színezetű polgári rendszer uralkodott az országban", s hogy a kormányzó egyéniségétől idegen volt a „korrupció és a visszaélés a hatalommal". „A törvények által megszabott államéletben betöltött helyét nem tekintette eszköznek ahhoz, hogy meggazdagodjék." Számos jelét adta annak, hogy „nem kevés fenntartással viseltetett Hitlerrel szemben". Bár 1944 tavaszán és nyarán maga is „cinkosságot vállalt a vidéki zsidók elhurcolásában", a hazai és a külföldi tiltakozások hatására végül „elrendelte a további deportálások leállítását". Egyetérthetünk azzal is, hogy „a fehérterror a Tanácsköztársaság terrorjának volt a reakciója". Ám Gosztonyi ama állítása, hogy az „nem a »nemzeti hadseregből« indult ki", aligha bizonyítható. Az ellenkezője viszont annál inkább. Azzal a megjegyzésével pedig, hogy a megtorló akciókat „nem a tengernagy kezdeményezte", lényegében kikerüli az állásfoglalást Horthy felelősségének a kérdésében. Az sem állja meg a helyét, hogy „személyes uralmi törekvései nem voltak Horthynak". Vitatható a kötet zárómondata is, miszerint Horthy olyan „hazafi" volt, aki „a hazát és nemzetét mindenek fölébe helyezte". Legalább egyszer, 1944. október 16-án ugyanis, amikor maga és családja biztonságának fejében átadta a hatalmat Szálasinak, bizonyosan nem ezt tette. Túlzásnak tekinthető, hogy „a kormányzót általánosságban a legszélesebb tömegek körében is tisztelet és bizalom övezte".69 Mindent egybevetve Gosztonyi úgy cáfolta az 1945 utáni magyarországi történeti és publicisztikai irodalom által kialakított ellenkultusz negatív Horthy-képének valótlanságait, hogy időnként maga is túlzásokba esett vagy megkerülte a zavaró tényekkel való őszinte szembenézést. Ezáltal - akarva-akaratlanul - idealizálta Horthyt.

Ugyancsak 1990-ben jelent meg Dombrády Lóránd hadtörténész Horthy 1919 és 1944 közötti - döntően „legfelsőbb hadúri", azaz a hadsereggel kapcsolatos - tevékenységével foglalkozó munkája. A jegyzetek nélkül, ám ennek ellenére széles körű forrásfeltáráson alapuló monográfia Horthyt sem elítélni, sem felmenteni nem akarta, hanem az ítéletalkotást lehetőleg kikerülve próbálta értelmezni hősének működését. Dombrády helyesen utalt rá, hogy 1919-20-ban Horthy nem adott utasítást kivégzésekre, de nem is lépett fel ellenük erélyesen. A parlamentben valóban voltak felfegyverzett tisztek, de Horthyt enélkül is kormányzóvá választották volna. Kassa bombázását nem ő szervezte, de kapóra jött neki. „Kétségtelenül súlyos tévedései és hibái mellett" - összegezte véleményét a szerző - Horthy „elsősorban mint katona olyan tulajdonságokkal is rendelkezett, melyek elismertté és népszerűvé tették őt a hadsereg tisztikara körében".70

A Horthy újraértékelésével kapcsolatos történetpolitikai diskurzusban kiemelkedő helyet foglalt el az 1993-as újratemetést övező sajtópolémia. Az ekkor megjelent könyvek, sajtócikkek és interjúk világosan mutatták, hogy a jobboldali pártok és a hozzájuk kötődő szervezetek körében határozott törekvés bontakozott ki Horthy rehabilitálása érdekében. Az egyik képes kiadvány bevezetője kifejezetten célul tűzte ki, hogy „lefejtse" képéről „az őt megtagadó politikai rendszer propagandája és kincstári tudománya" által rárakott „hazugságrétegeket". Ebbéli buzgalma során azonban - Gosztonyihoz hasonlóan - maga a szerző is vétett a sine ira et studio követelménye ellen. Bár a cattarói felkelés „vérbefojtója" valóban nem Horthy volt, az sem igaz, hogy „a helyszíntől távoli Pólában tartózkodott". Ugyanis - mint ezt már Pilch Jenő megírta - hajójával együtt a Cattarói-öbölbe vezényelték. A fehérterrorban játszott szerepét Edgar von Schmidt Pauli ama megállapításával intézi el, hogy „a földre rászabadult poklot még senki sem csendesítette le azzal, hogy angyalszárnyakkal legyezgette. Márpedig Magyarországon a kommunisták, mint az orosz bolsevisták tanulékony tanítványai, valóban pokollá tették az életet." Erős túlzás azt írni, hogy a korszakot, illetve a rendszert „1921-től, Bethlen István miniszterelnökségétől a harmincas évek végéig az angol berendezkedéshez közelítő, polgári demokratikus fejlődés jellemezte". Az, hogy „Horthy sem fasiszta, sem antiszemita nem volt", féligazság. Fasiszta valóban nem volt, antiszemitizmusát azonban maga is többször vállalta. A szerző egyik érve Horthy antiszemitizmusa ellen a budapesti zsidók deportálásának megakadályozása. Ez kétségkívül igaz, mint ahogy az is, hogy a zsidó nagypolgárság több tagjához szívélyes kapcsolat fűzte. Mindez nem változtat azon, hogy az összes zsidótörvényt tiltakozás nélkül aláírta, hogy a vidéki zsidók deportálása fölött szemet hunyt, és hogy „szelektív", a szegényebb és kevésbé integrált zsidókkal szembeni ellenszenvét többször megvallotta. Kétségtelen, hogy Magyarország háború utáni sorsát alapvetően a „szövetséges hatalmak megállapodása döntötte el".71 Ezt a megállapodást, amely az 1947-es párizsi békében vált véglegessé, azonban sok tényező befolyásolta. Köztük a kormányzó 1944-es politikája.

Az 1993-as megszólalások közül legnagyobb jelentősége Antall József miniszterelnök interjújának volt, amelyet augusztus 21-én adott Feledy Péternek. Gosztonyi Péterhez hasonlóan Antall is úgy vélte, hogy a fehérterror a vörösterrorra adott „reakció" volt, amelyet Horthy nem szított vagy eltűrt, hanem segített „megfékezni". Kormányzóságának alternatívája nem volt; az „októberi forradalom köztársasága" „egyszerűen alkalmatlan volt a folytatásra"; s nem jelentett reális lehetőséget IV. Károly tervezett restaurációja sem. Az adott helyzetben „Horthy Miklós kormányzósága volt az egyetlen lehetőség, ami az országot stabilizálhatta kül- és belpolitikai szempontból". A kormányzó „soha nem vétett az alkotmányos jogfejlődés és az alkotmányos monarchia ellen", és „egyszerre volt élesen antikommunista és antináci". Nem tudni, mi alapján, Antall kijelentette azt is, hogy „nem lehet Horthy antiszemitizmusáról beszélni az első világháborút követően", és hogy 1941-ben „ellenezte" a hadba lépést. A deportálásokat, melyekre a „német megszállás után került sor - hangsúlyozta -, súlyosan el kell ítélni". Ám Horthy, miután „a legkisebb önálló cselekvési lehetőséghez jutott", „megmentette a budapesti zsidóságot". Mindezek alapján Antall Horthyt olyan „magyar hazafinak" tartotta, akit a politikának „a nemzet folytonosságában, a nemzet tudatában tisztességgel el kell helyezni".72 A miniszterelnök ezen utolsó mondata expressis verbis is kifejezte a rendszerváltást követően újjáéledő magyar konzervatív és egyéb jobboldali irányzatok ama törekvését, hogy az 1947/49 és az 1989 közötti kommunista időszakot antikorszakká minősítve az 1919 és 1945 közötti korszakot és annak vezetőit a nemzeti történelem vállalható örökségeként hagyományvilágukba illesszék.

Az 1993-as újraértékelési törekvésekkel a sajtó hasábjain többen szembeszálltak. Közéjük tartozott Randolph Braham, aki az újratemetést a „teljes rehabilitálás" első lépéseként értékelte.73 Vagy Vitányi Iván, aki Antall-lal vitatkozva úgy látta, hogy a Horthy-rendszernek „igenis volt alternatívája, és ezt úgy hívják: demokrácia". „Ne akarjuk feltámasztani azt, ami szerencsére elmúlt!" - óvott a Szocialista Párt vezető ideológusa az 1945 előtti Horthy-kultusz újraélesztésétől.74 A legszakszerűbb nyilatkozatot ebben a vitában John Lukács tette, aki a jobb- és a baloldali egyoldalúságokat egyaránt elkerülve minden tekintetben kiegyensúlyozott és tényszerűen igaz értékelést adott Horthy egész pályájáról. Főbb megállapításai ezek voltak:

„Horthy Miklóst a véletlenek sorozata tette Magyarország államfőjévé 1920-ban. Az akkori »szegedi gondolat« és a Nemzeti Hadsereg érdemeit sokszor eltúlozták. Tudomásul kell vennünk azt a szomorú és szégyenteljes tényt, miszerint Kun Béláék nem a nemzeti, hanem a román hadsereg elől menekültek el Budapestről. Azután Horthy fehér lovas bevonulása is csak akkor lett lehetséges, amikor a románok Budapestet már elhagyták. Tudnunk kell azt is, hogy a trianoni békeszerződés csupán parafálta az 1919-ben már fennálló katasztrofális helyzetet. A Károlyi Mihály által fémjelzett radikális és baloldali rendszernek nem volt sem képessége, sem elegendő akaratereje a magyarlakta területek megvédésére vagy erőteljes visszaszerzésükre, de mutatis mutandis ugyanez vonatkozik a Horthy által vezetett »nemzeti« erőkre is. [...]

Személye bizonyos mértékben e kor kilengéseihez tartozik. Az antikommunizmus és az antiszemitizmus világképének tényezői voltak és maradtak; a felszínre kerülve legerősebben 1919 után. De mindebben Horthy nem volt egyedülálló, sem a fő hangadó. »Fehérterror« történt volna Horthy nélkül is. Kérdéses azonban, a húszas évek konszolidációja vajon megtörtént volna Horthy nélkül. Talán. [...]

Vitatható és bonyolult Horthy Miklós szerepe az 1921-es királypuccsok során. Ő, Ferenc József volt szárnysegédje, ellenáll Ferenc József utódja hazatérési kísérletének, fegyveres erővel is. Hogy itt az antant és a kisantant fenyegetései vagy pedig a kormányzói hatalomhoz való ragaszkodás volt a fő tényező, a mai napig nem világos: valószínűleg mindkettő. [...]

Mussolinitől, Kemáltól, Hitlertől, Primo de Riverától, Pilsudskitól, Smetanától, Ulmanistől, de még Dollfusstól, Francótól és Salazartól is eltérően Horthy nem volt diktátor, hanem államfő. [...] Az államfő szerepét Horthy elismerésre méltó méltósággal viselte. Persze méltóságviselés és felelősségvállalás nem ugyanazok. Horthy szellemi és politikai ítélőképessége kevésbé volt elismerésre méltó. De államfői szerepe nem lebecsülendő, s ezt az akkori korszak történelmi fejlődése igazolja. Legkésőbb 1938 után már kitűnik, miszerint az ország függetlenségének, a hagyományok megőrzésének és a polgári szabadságjogok védelmének hívei nem az (1939-ben már titkosan és szabadon) választott Országgyűlésben, hanem ugyanabban a kormányzóban bíznak, akit sokan azelőtt a szabadelvű hagyományok és szabadságjogok rideg ellenségének tekintettek. Az arisztotelészi kategóriák szerint tehát mondhatjuk, hogy Horthy szerepe monarchikus volt, nem pedig demokratikus - bár e monarcha elismerte a hagyományos magyar parlamentarizmus szerepét s a hagyományos arisztokráciáét is. [...]

Találhatunk sok Horthy-idézetet, melyek szűklátókörűségét, előítéleteit, felszínes retorikáját, antiszemitizmusát stb. bizonyítják. [...] Államférfiúi képességeinek hiánya megnyilatkozik többször, például Hitlerrel való találkozásai során, főleg persze a katasztrofális 1944. március 18. napján, amikor a fanatikus, sokak szerint »megszállott« Hitler könnyedén és előnyösen kezeli le a - számára már régimódi - úriembert, Horthyt. Mégis helyesen tette Horthy, hogy 1944. március 19-én nem mondott le, annak ellenére, hogy ez Hitlernek akkor átmeneti nehézséget okozhatott volna. [...]

Lassan feléledt abból a depressziós apályból, ami március 19-e után megterhelte. Nemcsak államférfiúi, hanem erkölcsi kötelességének érezte a Hitler-birodalomtól való eltávolodását. A nagyjában Budapesten maradt 200 ezer magyar zsidó nagy része Horthy beavatkozásának köszönhette életét. Ugyanakkor nem volt elegendő ereje, hatalma vagy képessége ahhoz, hogy az országot a hitleri szövetség végső kötelékéből kiszabadítsa, de arra sem, hogy a magyar szellemekben és lelkekben dúló polgárháborúnak véget vethessen. Legnagyobb tragédiája az október tizenötödike volt, melyhez sajnos - hosszú lejáratban - maga is hozzájárult. [...]

Aztán jött a száműzetés. Hazájába visszatérni nem tudott. Nem tér vissza soha az ő kormányzati vagy társadalmi rendje, egy-egy (majdnem mindig helytelenül értelmezett) szólam kivételével. Mégis a magyar történelembe tartozik, s ha maradandót nemigen alkotott, erkölcsi erényei voltak, melyeket egy régebbi úri világból hozott magával, s ma sem megvetendők.75

John Lukácséval csaknem minden lényeges ponton egyező véleményt fejtett ki Sipos Péter, ugyancsak az 1993. szeptemberi újratemetés alkalmából. Az egyetlen különbség Horthy fehérterrorban játszott szerepének a megítélése. Lukács megértő és némiképp talán megbocsátó attitűdjével szemben Sipos határozottan leszögezte, hogy „Horthy személyesen adott parancsot a »tisztogatásra«". Az ennek alátámasztására idézett dokumentumrészlet - „A Prónay-század egy része a fővezérségtől nyert szigorúan bizalmas utasítások szerint különleges missiót van hivatva teljesíteni, melyről bővebb tájékoztatás nem opportunus" - alapján nézetünk szerint azonban ez csak feltételezhető, ám minden kétséget kizáróan bizonyítottnak továbbra sem tekinthető.76

Az elmúlt 15 évben folytatódott a Horthy történelmi szerepe körül 1993-ban kibontakozott identitáspolitikai vita. 2001-ben jelent meg magyarul Thomas Sakmyster amerikai történész 1994-es munkája, amely Horthy 1919 és 1944 közötti tevékenységét mutatta be. A professzionalizmus követelményeinek mindenben megfelelő biográfia Horthy-képe lényegében azonos azzal, amit jóval rövidebben John Lukács és Sipos Péter 1993-ban, illetve őket megelőzve Dombrády Lóránd 1990-ben körvonalazott.77 Majdnem ugyanez mondható el Bencsik Gábor ugyancsak 2001-ben megjelent ismeretterjesztő jellegű - jegyzetek és irodalomjegyzék nélküli - munkájáról. A szerző általában véve a régi és az új apologéták és a kommunista időszak rosszindulatú leleplezőinek távútjait egyaránt elkerülte. Ez alól egyetlen kivételt találtunk: Horthy fővezéri működésének a bemutatását. Itt tetten érhető némi idealizálási és mentegetési szándék. Hihető-e például, hogy 1919-20-ban egész Magyarországon mindössze „egyetlen ember akadt, aki végre megfontolt, szisztematikus politizálásba kezdett: Horthy Miklós"? Vagy az, hogy a fővezér „nem törekedett a hatalomra"?78

Sakmyster és Bencsik munkáinál jóval nagyobb olvasóközönséget vonzottak ifj. Horthy István nejének, gróf Edelsheim Gyulai Ilonának az emlékiratai, melynek első kötete 2000-ben, a második pedig 2007-ben látott napvilágot. A grófnő azzal a szándékkal fogott tollat, hogy utódai - és nyilván olvasói - „megtudják az igazságot, és ne kelljen azon tűnődniük, hogy mi az igaz a náci és kommunista rágalmak papírra vetett garmadájából". Mivel az 1930-as évek előtti időszakokat a szerző lényegében nem tárgyalja, a kormányzó életpályájának vitatott fejezetei közül csak az 1944-essel és ezen belül is csak a zsidók deportálásával foglalkozik érdemben. A vidéki zsidóság deportálása miatti felelősség alól a grófnő azzal próbálja mentesíteni Horthyt, hogy „nem volt könnyű a kormányzónak idejében tudomást szerezni" a zsidórendeletekről, s hogy egyetlen zsidókat szállító transzportot sem sikerült megnézniük, mert „előre sohasem lehetett tudni, mikor és honnét indul egy-egy szerelvény". Majd azt állítja, hogy a budapesti zsidók deportálását nem a hazai és külföldi tiltakozások, hanem a július 3-án megkapott úgynevezett Auschwitz-jegyzőkönyv alapján állította le a kormányzó. Bár az 1919-20-as időszakkal a grófnő nem foglalkozik, tanulságokat összegző soraiban nem habozik az első világháború utáni helyzetet a rendszerváltás utánihoz hasonlítani, s Horthy akkori tevékenységét követendő példaként napjaink Magyarországa elé állítani. Horthy Miklós - írja - 1919-ben „új energiákat hozott, amit valaki vérátömlesztésnek nevezett. A mai helyzetben is szükség van ilyenfajta energiára".79

Gróf Edelsheim Gyulai Ilona emlékiratainak második kötetével nagyjából egy időben került a mozikba Koltay Gábor Horthy-filmje. Az 1945 előtti Horthy-kultusz újraélesztésére irányuló törekvéseknek ez idáig ez a film a legeklatánsabb példája. Mint már többen rámutattak, a film nemcsak apologetikus, hanem „az apológián túlmenően súlyos valótlanságokat tartalmaz". A valótlanságok és féligazságok többsége a zsidókérdéshez kapcsolódik. „Amit a filmben ennek kapcsán elkövetnek - állapítja meg Ungváry Krisztián -, az majdnem felér egy holokauszttagadással."80

Koltay és szaktanácsadója, Nemeskürty István sajtó- és rádiónyilatkozatokban is kifejtette Horthyról alkotott pozitív véleményét. Koltay szerint Horthy olyan „nagy tekintélyű jelentős személyiség és nagy államférfi", aki megpróbálta a „magyarság érdekeit védeni, a magyar nemzetet egybetartani". A fehérterrort „nagyon gyorsan felszámolta", a budapesti zsidóságnak pedig „a döntő többségét meg tudta menteni".81 Miközben Koltay szelektíven idézgeti Horthy tetteit, Nemeskürty teljesen elrugaszkodik a valóságtól. Egyik nyilatkozatában többek között azt állította, hogy „mindazok a törvények, amelyeket ma joggal marasztalunk el, mint például a zsidótörvény vagy mint a háborúba való belépésünk, mindez az Országgyűlés, a kormány és a mindenkori miniszterelnök hatásköre volt. [...] Ha már megszületett az a törvény [értsd: zsidótörvény - R. I.], államfőként nem tehetett mást, hogy [sic!] tudomásul vette." Nehéz feltételezni, hogy Nemeskürty ne tudná: Horthy jóváhagyása nélkül egyetlen törvény sem léphetett életbe, s ha egy törvényjavaslattal nem értett egyet, azt 1937-től kétszer is viszszaküldhette az Országgyűlésnek. Így együttesen egy évig halaszthatta a neki nem tetsző törvény kihirdetését. A hadsereg határokon túlra vezénylése „közvetlen fenyegető veszély esetén" pedig kifejezetten kormányzói jogkör volt, amivel 1941-ben Horthy élt is. A felelősség tehát nem kizárólag Bárdossyé. Nemeskürty egyébként nemcsak Horthyt, hanem a korszakot is idealizálja. A két világháború közötti Magyarország - nyilatkozta - „egy rendezett, tiszta, a külföldi turisták által örömmel látogatott ország volt. Az emberek kétségkívül jól érezték magukat a hazájukban." Mindezek alapján nem lehet kétségünk afelől, hogy „Horthy Miklós be fog kerülni a jelentős magyar államfők közé".82

A Horthyval kapcsolatos szimbolikus politizálás legutóbbi fejleményei azok a javaslatok, amelyek köztéri szobrot kívánnak állítani neki. Erre a kormányzó halálának 50. évfordulója szolgáltatta az ürügyet. Az egyik ilyen kezdeményezést Vona Gábor, a Jobbik Magyarországért Mozgalom elnöke tette 2007 februárjában. Vona szerint elérkezett az idő a kormányzó rehabilitálására, akiről „mind a közbeszédben, mind a politikában, mind a történelemoktatásban [...] nagyon negatív kép él". Ezen úgy lehetne változtatni, ha a Kossuth téren található Károlyi-szobrot eltávolítanák, és helyébe Horthy-szobrot állítanának.83 Ugyanebben az időben a szőregi Csodaszarvas Polgári Kör és néhány szegedi magánszemély is hasonló javaslattal állt elő. A kormányzó történelmi érdemeinek elismeréseképpen ők Szeged főterén, Deák Ferenc és Széchenyi István társaságában kívánnak felállítani egy életnagyságú Horthy-szobrot. A város szocialista vezetője viszont úgy nyilatkozott, hogy „amíg ő lesz a polgármester Szegeden, addig nem lesz szobra sem Kádár Jánosnak, sem Horthy Miklósnak".84 A szegedi vita mint cseppben a tenger tükrözi a mai magyar társadalom kollektív emlékezetének egyik nagy traumáját és a politikai közösség mély megosztottságát.

A rendszerváltás óta érzékelhető törekvések Horthy „rehabilitálására", illetve kultuszának felélesztésére az ezredfordulóig nem jártak átütő sikerrel. A Medián felmérése szerint 1999-ben Horthy Miklóst a 20. századi magyar politikusok harmadik legnegatívabb alakjának tartották a megkérdezettek. A népszerűtlenségi listán, ahol 20 százalékos eredményt ért el, Rákosi Mátyás (52 százalék) és Szálasi Ferenc (35 százalék) jelentősen megelőzte, Kádár János (12 százalék) pedig közvetlenül utána következik. A három legpozitívabb személyiség közé ugyanekkor a megkérdezettek csak alig több mint 5 százaléka helyezte.85 Lehetséges, hogy az elmúlt néhány évben ezek a rangsorok valamelyest módosultak. Alapvető változás azonban valószínűleg nem következett be. Ezt látszik igazolni a Rubicon folyóirat nem reprezentatív jellegű 2006-os felmérése a lap olvasói körében. A magyar történelem legkevésbé rokonszenves személyiségei eszerint is Rákosi Mátyás és Szálasi Ferenc, ám Horthy az ötödik helyre csúszott vissza a negatív rangsorban, Kádár János és Kun Béla mögé. A magyar történelem tíz legrokonszenvesebb politikusa közé viszont a Rubicon olvasói sem szavazták be.86

Nagy hazafinak, illetve államférfinak tehát ma is csak az ország lakosságának törpe kisebbsége tartja, míg kifejezetten negatív, ellenszenves figurának jóval többen. Hogy mit hoz a jövő, az jelentős mértékben a tankönyveken múlik. Az általunk ismert több mint fél tucat új, a rendszerváltás óta kiadott gimnáziumi tankönyv szerzője eddig dicséretes módon ellenállt minden egyoldalúságnak, s ha foglalkozott Horthyval, azt szakszerűen és kiegyensúlyozottan tette. Akarnunk kell, hogy ez a jövőben is így maradjon.

 

 


1 Szegedi Új Nemzedék, 1919. július 26. A hadsereg. Horthy Miklós fővezér.

2 Pilch Jenő: Horthy Miklós. Budapest, 1928, Athenaeum, 141-142.

3 Páter Zadravecz titkos naplója. Szerk. Borsányi György. Budapest, 1967, Kossuth, 239.

4 Fényes László: A Scheftsik eset. Az Ember, 1926. november 8.

 

 


5 Pilch: i. m. 241-286.

6 Uo. 358-375.

7 Dömötörfi Tibor: A Horthy-kultusz elemei. História, 1990/5-6. 23-24.

8 Farkas Mihály: Horthy dalok. Hódmezővásárhely, 1920, Erdei Sándor könyvnyomdája, 3-8.

9 Pilch: i. m. 390-392. és A magyar sajtó története. Szerk. Márkus László. Budapest, 1977, Tankönyvkiadó, 171-172.

10 Magyar Törvénytár. 1920. évi törvénycikkek. Szerk. Térfi Gyula. Budapest, 1921, Franklin, 13-14.

11 Horthy felelőssége szempontjából perdöntő Beniczky Ödön belügyminiszter 1925-ös vallomása (Az Újság, 1925. május 31.) és Prónay Pál különítményes parancsnok emlékirata (Prónay Pál: A határban a halál kaszál. Fejezetek Prónay Pál feljegyzéseiből. Szerk. Szabó Ágnes-Pamlényi Ervin. Budapest, 1963, Kossuth). Memoárjában egyébként maga Horthy is csak azt állította, hogy „Egyetlen törvénytelen tett elkövetésére sem adott parancsot a fővezérség." Azt, hogy ilyenek előfordultak, nemcsak elismerte, hanem azokat szükségesnek is tartotta, sőt közvetve saját felelősségét sem tagadta. Erre utal, hogy egyetértően idézte német életrajzírójának eme megállapítását: „Ha a vezető a maga nagy célját el akarja érni, nem szabad holmi csekélység miatt leintenie előre rohamozó csapatát, melynek lendületét és áldozatkészségét minden helyzetben fenn kell tartania vagy hatáskörüket túllépő tisztjeit mindjárt szigorúan megrendszabályoznia, sőt esetleg agyon is lövetnie. Ezzel ugyanis csak a lázadás veszélyét vagy még annál is rosszabb következményeket idézne elő." (Horthy Miklós: Emlékirataim. Torontó, 1974, Stephen Vörösváry, 119-120.)

12 Az ellenforradalmi rendszer baloldali sajtójáról 1919-1932. Szöveggyűjtemény. I. köt. Szerk. Márkus László-Vásárhelyi Miklós. Budapest, 1975, MÚOSZ, 39-49. és A magyar sajtó története. Szerk. Márkus László. Budapest, 1977, Tankönyvkiadó, 173-175. és 191-192.

13 Magyar Törvénytár. 1920. évi törvénycikkek i. m. 12.

14 Böhm Vilmos: Két forradalom tüzében. München, 1923, Verlag für Kulturpolitik, 477-479.

15 Jászi Oszkár: Magyar kálvária - magyar föltámadás. Budapest, 1989, Magyar Hírlap Könyvek, 152-161.

16 Kun Béla: Válogatott írások és beszédek. II. köt. Szerk. Vass Henrik-Friss Istvánné-Szabó Éva. Budapest, 1966, Kossuth, 12., 63. és Az ellenforradalmi rendszer baloldali sajtójáról i. m. I. köt. 118-119.

 

 


17 L. Nagy Zsuzsa: Bethlen liberális ellenzéke. Budapest, 1980, Akadémiai, 149-153.

18 Karsai Elek: Számjeltávirat valamennyi magyar királyi követségnek. Budapest, 1969, Táncsics, 126.

19 Országos Levéltár. P 4. Andrássy Gyula Hagyatéka 330. tétel. Andrássy Gyuláné naplója. 1921. augusztus 1.

20 Páter Zadravecz titkos naplója i. m. 229-230.

21 Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik. 5. kiadás. Budapest, 1938, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 433-440.

22 Kardos József: Horthy Miklós és a legitimizmus. História, 1994/7, 30-31.

23 Boroviczény Aladár: A király és kormányzója. Budapest, 1993, Európa, 294.

24 Új Nemzedék, 1922. május 3. Legitimista zászlóbontás.

 

 


25 Páter Zadravecz titkos naplója i. m. 250-253.

26 Kardos József: A szentkorona-tan története 1919-1944. Budapest, 1985, Akadémiai, 120-129.

27 Unger Mátyás: A történelmi tudat alakulása középiskolai tankönyveinkben. Budapest, 1976, Tankönyvkiadó, 118-129. és 246-251.

28 Dömötörfi: i. m. 24-25.

29 Pilch: i. m. 170-172., 206., 385., 390.

30 Magyar Törvénytár. 1920. évi törvénycikkek i. m. 61.

31 Dömötörfi: i. m. 25-26.

32 Horthy szavait idézi és a vitézi telkek statisztikáját közli Kerék Mihály: A magyar földkérdés. Budapest, 1939, MEFHOSZ, 177-179.

 

 


33 Ablonczy Balázs: A kitűnők. A korszak kulturális kitüntetettjei. Rubicon, 2007/4-5, 80-85.

34 Magyar Törvénytár. 1930. évi törvények. Szerk. Térfi Gyula. Budapest, 1931, Franklin, 186-187.

 

 


35 Edgar von Schmidt-Pauli: Nikolaus von Horthy, Admiral, Volksheld und Reichsverweser. Berlin-Budapest, 1936, Süd-Ost Verlag.

36 Horthy: i. m. 170-186.

37 Br. Doblhoff Lily: Horthy Miklós. Budapest, 1938. Athenaeum, 243-244., 283-284., 290., 321.

38 Sándor József: Vitéz nagybányai Horthy Miklós, Magyarország kormányzója és népe az Árpádházi királyok vérében. Budapest, 1938, Szerző kiadása, 5. és 13.

39 Dr. vitéz Ákosfalvi Szilágyi László: A Nagy-Bányai Horthy család. In Horthy Miklós. Budapest, 1939, Singer és Wolfner, 55.

40 Magyar Kelemen: Kormányzónk. Vitéz nagybányai Horthy Miklós rövid életrajza. Budapest, 1938, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 5.

41 Magyar Törvénytár. 1940. évi törvénycikkek. Szerk. Degré Miklós-Várady-Brenner Alajos. Budapest, 1941, Franklin, 5.

42 Horthy Miklós. Budapest, 1939, Singer és Wolfner. 7-11.

 

 


43 Uo. 177-208.

44 Kornis Gyula: A magyar politika hősei. Budapest, 1940, Franklin Társulat, 388-425.

45 Bethlen István: 1920-1940. Ünnepi beszéd a Magyar Tudományos Akadémia 1940. március 18-i összes ülésén. Budapesti Szemle, 1940. április, 1-17.

46 Vitéz Temesy Győző: Országgyarapító Horthy Miklós. Budapest, 1941, MEFHOSZ.

47 Unger Béláné-Asztalos Boriska: A Hongyarapító. Szatmárnémeti, 1942.

48 Hekler Antal: Pater patriae. Budapest, 1938, Stephaneum; Alfredo Jeri: Miklós Horthy, il ricostruttore dell' Ungheria. Milano, 1939, Sperling e Kupfer; Szabó László: Horthy Miklós, a nemzet első munkása. Budapest, 1941, Szabó Dezső Nyomdája; Jósa János: Horthy Miklós, a magyar nemzet atyja. Gondolatok az Apák napjáról. Szeged, 1943; Thardy W. Lajos: A Novara Hőse. Horthy-éposz. Debrecen, 1941, Nagy Károly Nyomdája.

49 Volly István (szerk.): Horthy-dalok kormányzó úr őfőméltósága 73-ik neve napjára. Budapest, 1941, Magyar Népművelők Társasága.

50 Márai Sándor: Ajándék a végzettől. Budapest, 2004, Helikon, 132-136. és 206-211.

51 Unger: i. m. 249-251.

52 Magyar történeti szöveggyűjtemény 1918-1999. I. köt. Szerk. Romsics Ignác. Budapest, 2000, 283-286. Vö. Kardos József: A szentkorona-tan története. Budapest, 1985, Akadémiai, 173-197.

 

 


53 Horthy Miklós titkos iratai. Szerk. Szinai Miklós-Szűcs László. 4. kiad. Budapest, 1972, Kossuth, 322-337. és Hans Georg Lehman: Der Reichsverweser-Stellvertreter. Mainz, 1975, 48-49., 55., 92.

54 Rákosi Mátyás: A magyar hadifoglyokhoz. London, 1944, Londoni Magyar Klub, 14-32.

55 Rákosi Mátyás: Visszaemlékezések 1940-1956. I. köt. Budapest, 1997, Napvilág, 133-136.

56 Fehéri Armand: Horthy rablásai és panamái. Budapest, 1948, Világosság, 5-32. (Megjegyezzük, hogy a három és fél millió pengő, illetve „negyedfélmillió pengőt érő aranykincs" Dél-Amerikába küldésére vonatkozó állítás alapja egy olyan német forrásra hivatkozó közlemény, amely állítólag a budapesti rádióban hangzott el 1944. október 17-én, s amelyet a másnapi lapok - Szálasi utasítására - nem közöltek. Miután a rádióadás hanganyaga nem maradt meg, Fehéri állítását sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudjuk.)

57 Heckenast Gusztáv-Incze Miklós-Karácsonyi Béla-Lukács Lajos-Spira György: A magyar nép története. Rövid áttekintés. Budapest, 1953, Művelt Nép, 552-558., 638.

58 Gosztonyi Péter: A kormányzó, Horthy Miklós. Budapest, 1990, Téka, 159.

59 A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1956-1962. 2. kiad. Szerk. Vass Henrik-Ságvári Ágnes. Budapest, 1973, Kossuth, 15.

60 Ránki György: Az ellenforradalom kora Magyarországon. In Magyarország története. Szerk. Molnár Erik-Pamlényi Ervin-Székely György. Budapest, 1964, Gondolat, 365-370.

 

 


61 Uo. 437-442. és 454-459.

62 Magyar Életrajzi Lexikon. I. köt. Főszerk. Kenyeres Ágnes. Budapest, 1967, Akadémiai, 741.

 

 

 


63 Gárdos Miklós: Tengerész a Várban. Budapest, 1969, Kozmosz Könyvek.

 

 


64 Csiszér Béla-Sári Gusztáv: Történelem az általános iskola 8. osztálya számára. 13. kiad. Budapest, Tankönyvkiadó, 1977, 93., 112. és 138.

65 Magyarország története 1918-1919, 1919-1945. Főszerk. Ránki György. Budapest, 1976, Akadémiai, 305., 415-416., 431., 434., 1040., 1152-1153., 1162. és 1188.

66 Hollós Ervin-Lajtai Vera: Horthy Miklós, a fehérek vezére. Budapest, 1985, Kossuth, 108., 124.

67 Jóvérné Szirtes Ágota: Történelem IV. Budapest, 1982, Tankönyvkiadó, 84.

68 Berecz János: Gondolatok a nemzet és a munkásmozgalom történetéről. Társadalmi Szemle, 1986/6. 3-13.

69 Gosztonyi: i. m. 30., 149., 161-164.

 

70 Dombrády Lóránd: A legfelsőbb hadúr és hadserege. Budapest, 1990, Zrínyi.

71 Pusztaszeri László: Egy élet Magyarországért. In Vitéz nagybányai Horthy Miklós élete képekben. Szerk. Vuray György. Budapest, 1993, Faktor, 5-19.

72 Interjú Horthy temetéséről Antall József miniszterelnökkel. HIR-LAP melléklete, 1993, szeptember 1., 1-8.

73 Randolph Braham: Horthy politikai feltámadása. Népszabadság, 1993. augusztus 27.

74 Vitányi Iván: Horthy - a demokrácia szemszögéből. Népszabadság, 1993. augusztus 30.

 

 


75 John Lukacs: Horthy Miklós 1868-1957. Magyar Hírlap, 1993, szeptember 4.

76 Sipos Péter: Horthy Miklós, a kormányzó. Magyar Nemzet, 1993. szeptember 4.

77 Thomas Sakmyster: Admirális fehér lovon. Budapest, 2001, Helikon.

78 Bencsik Gábor: Horthy Miklós. A kormányzó és kora. Budapest, 2001, Magyar Mercurius, 83-85.

79 Gróf Edelsheim Gyulai Ilona: Becsület és kötelesség. I. köt. Budapest, 2000, Európa, 257-264. és II. köt. Budapest, 2007, Európa, 449.

80 Ungváry Krisztián: „A Kormányzó" 139 éves. Népszabadság, 2007. február 12. Vö. Karsai László: Horthy Miklós (1868-1957). Legendák, mítoszok és a valóság. Beszélő, 2007/3, 72-93.

81 www.radio.hu/read/196791 (A Magyar Rádió Vasárnapi újság című műsorában 2006. szeptember 17-én elhangzott interjú.)

82 www.radio.hu/read/170349. (A Magyar Rádió Vasárnapi újság című műsorában 2006. február 13-án elhangzott interjú.)

83 www.hirextra.hu/hirek/article.php?menu-id=1962. (Szoborcsere a Kossuth téren?)

84 Kő András: Horthy Miklós szobra Szegeden? Magyar Nemzet, 2007. július 18.

85 Romsics Ignác: Történelem és emlékezet. Heti Világgazdaság, 1999. július 10. 66-69.

86 Szavaztak az olvasók. Rubicon, 2006/10, 4-5.

© Mozgó Világ 2007 | Tervezte a pejk