Vissza a tartalomjegyzékhez

Kedves olvasó!

Szeptemberi lapszámunk fedőlapján egy 1977-ben – bérmálás alkalmával – készült fekete-fehér fényképen „a Püspök", Márton Áron markáns arca látható. A ma már „Isten szolgájaként" tisztelt erdélyi főpásztor 25 évvel ezelőtt, 1980. szeptember 29-én halt meg Gyulafehérváron, és elfáradt testét ott is temették el óriási részvét mellett a székesegyház alatti kriptában.

„Amikor a temetési menet elindult a székesegyházból a püspöki kripta felé – írja Domokos Pál Péter Rendületlenül című közismert könyvében –, zúgni kezdtek az erdélyi harangok… s azokban a percekben nemcsak az erdélyi egyházmegyének, hanem az egész magyarságnak nagyot dobbant a szíve, mert a nemzet egyik legnagyobb fiát búcsúztatták és siratták."

Sűrű és bozontos szemöldökű, mély és meleg tekintetű, rendkívül karakteres vonásokat hordozó arcának mostani szemlélése közben a száz éve született József Attila verssorai jutottak eszembe: „Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat". Áron püspöknek olyan volt a senki máséval össze nem téveszthető arca, hogy mindig késztetett a „mosakodásra". Világító jelként világított és világít ma is arca. És nemcsak világít, de „átvilágít"! Aki életében egyszer is szembenézett ezzel az arccal, annak nem nehéz állításommal egyetértenie.

Felejthetetlen körlevelei közül ezúttal csak a legutolsót említem, amelyet nem sokkal halála előtt, 1980. május 15-én – híveiért aggódó jóságos atyaként – vetett papírra: „Szeretett Híveim! Mint főpásztorotok elsősorban a hitet akartam megerősíteni lelketekben, és a hithez való ragaszkodást hagyom rátok örökségül." Ez a végrendeletszerű mondat egyfajta visszhangja a legelső körlevelében leírt másik fontos mondatnak, amelyben a rábízottakat a hit hiteles megélésére buzdította: „Hitünk parancsa, hogy a templomon kívül az életben is testvérek maradjunk, egymás sorsa iránt érdeklődjünk és egymás terhét kölcsönös megértésben hordozzuk."

Vajon mit üzennek ezek a mártonároni mondatok ma a Kárpátok koszorújában élő erdélyi (katolikus és nem-katolikus) magyaroknak? Ugyanazt, mint amit a maga korában! Vagyis: megtartó hitükhöz hűségesen ragaszkodjanak, és ne acsarkodjanak, ne szakadjanak pártokra! Az autonómia ügyében pedig: felelőtlen nagyotmondásokkal ne ámítsanak, de kivívásáért szívós következetességgel harcoljanak. Nem elég „kikiáltani", meg kell azt jól alapozni, s valamilyen módon a „létező többség" jóakaratát is megszerezve (téglát tégla mellé rakva) – fölépíteni!

Márton Áron a negyvenkét évig tartó püspöki szolgálata alatt (emberi méltóságában az ellenfelet is mindig megbecsülve!) az említett cselekvési sorrendet követte. S közben, a személyes önrendelkezést magas fokon gyakorolva, ahányszor csak szükség volt arra, hallatta szavát, és emberi módon szólt egy embertelen – fasizmustól és kommunizmustól megnyomorított – korban.

Jakab Gábor


Jakubinyi György: Márton Áron püspök és a Szentszék

Amióta elkezdődött Márton Áron gyulafehérvári megyéspüspök boldoggá avatási pere, egyre több életrajza jelenik meg, tanulmányok foglalkoznak vele. Sajnos most, halála 25. évfordulóján is el kell mondanom, hogy „az életrajz" még mindig nem készült el. Más szóval: az utókor még mindig adós azzal, hogy megírja Márton Áron püspök teljes kritikai életrajzát. Szerény véleményem szerint mind a mai napig Virt László legutóbbi Márton Áron-könyve a legérdemibb.

Az alábbi tanulmányban csupán egyetlen kérdéskört kísérelnék meg felvázolni: Márton Áron és a Szentszék viszonyát. A téma azért is időszerű, mert a posztkommunista rendszerek ellentmondásos szövevényében egyfelől elidealizáljuk hőseinket, mint olyanokat, akik semmiféle kompromisszumot nem fogadtak el, másfelől a letűnt rendszer alatt üldözött egyháziakat olykor éppen azok bélyegzik meg „kollaboránsokként" és „ügynökként", akik – ahogy Tomka Ferenc mondja könyvében – „maguk voltak a diktatúra".

A Szentszék és a kommunista világ kapcsolatára a II. vatikáni zsinat „korfordulója" után éppen a politika-váltás jellemző. Sem XII. Piusz pápa, sem nyomában Mindszenty József bíboros nem tudta elhinni, hogy művelt népek hosszú ideig elviselhetik a kommunista rendszert. Abban reménykedtek, hogy rövid időn belül fordulat áll be. Boldog XXIII. János pápa halálos ágyán bízta meg Agostino Casaroli bíborost, a későbbi államtitkárt, hogy nyisson a Kelet felé: el kell menni a kommunistákkal közös úton addig, ameddig az elvek feladása nélkül lehet – például a közös békeharcban. Ez a Szentszék sokat vitatott Ostpolitikja (keleti politikája). A „főszereplő" nem sokkal halála előtt írta emlékiratai nagy részét (magyarul is olvasható). Sajnos éppen az erdélyi részek megírása előtt halt meg. A könyv sok olvasóban csalódást okozott: az Ostpolitik nagy vezetője ugyanis nem térhetett ki azokra a kulissza mögötti részletekre, amelyek éppen a szenzációra éhes olvasót érdekelnék.

Az Ostpolitik szűkebb hazánkban is megbotránkozást váltott ki. A kommunistákkal kollaboráló egyházak részt vettek a kommunista békemozgalomban. Az „ellenállók" táborában a béke szó gyakorlatilag nem jelentett egyebet a kommunistákkal való együttműködésnél. A mozgalomban részt vevő lelkészeket „békepapoknak" nevezték. A zsinat után nem véletlenül keltett megütközést, hogy börtönviselt püspökeink és papjaink a szentatya békeszózatát visszhangozták, elítélték a fegyverkezést és a háborút, jóllehet a II. vatikáni zsinat előtt e fogalomhasználat teljességében kommunista sajátosság volt. A katolikus hívő azonban nyugodt volt, mert tudta, hogy a szentatya megmondja nekünk, meddig lehet elmenni a közös békeharcban és mikor kell megálljt parancsolni, mert hitelvet feladni nem lehet.

Voltak olyan főpapok is, akik úgy gondolták: a Rómában kimondott új irányelveket nem lehet helyben alkalmazni, mert ott nem ismerik a mi valós helyzetünket. Vegyük példának a hadvezetést. A parancsnok elrendeli, hogy az ellenséggel nem lehet tárgyalni, mert megbízhatatlan. Védjük álláspontunkat és lövünk, ha támadnak. Tárgyalás nincs. A sorkatona engedelmeskedik. Nincs joga alkudozni parancsnoka rendelkezéseire vonatkozólag. Lehet, hogy új parancsnok érkezik, aki másképpen ítéli meg a helyzetet és az ellenséget. Elrendeli, hogy kitűzzük a fehér zászlót, beszüntetjük a lövöldözést és tárgyalni kezdünk – az elvek feladása nélkül. A sorkatona ismét engedelmeskedik. Nem mondhatja azt, hogy ő továbbra is az előző parancsnok rendeletéhez tartja magát. Sőt még joga sincs ahhoz, hogy összemérje vagy felülbírálja a két parancsnok látszólag ellentmondó rendelkezését.

Éppen Mindszenty bíboros esetében hivatkoznak erre a hasonlatra. XII. Piusz pápa nevezte ki, és Mindszenty mindenben az ő vonalát tartotta. A zsinat után – az egyházjogban megengedett kereten belül – tiltakozott az Ostpolitik ellen, nem tudta elfogadni. Meggyőződése volt, hogy a lemondására való felkérés is ártalmas, hiszen az az általa tévesnek tekintett Ostpolitik része. Ezért nem mondott le önként még pápai felszólításra sem, de amikor VI. Pál pápa az esztergomi érseki széket lelkipásztori okokból megüresedettnek nyilvánította, alávetette magát a rendelkezésnek. Megtartotta a „hadvezetés" fegyelmét, még ha nem is értett egyet vele. Boldoggá avatása folyamatban van. Megismétlődött az antiókhiai jelenet (Gal 2,11–14): Pál szemére veti Péter apostolnak, hogy nem jár el az evangélium szellemében, de eszébe sem jut emiatt külön egyházat alapítani a pogányságból megtértek számára.

Mi volt az álláspontja ebben a korban Márton Áronnak, püspöki szolgálata (1938–1980) idején?

Köztudomású volt, hogy a román konkordátum (1927, 1929, 1930 végrehajtása) céljai között román nacionalista nyomásra magyarellenes intézkedések is voltak. A bukaresti érsekséget az ország egységes római katolikus metropolita-érsekségévé tették, alárendelve szuffraganeus püspökségekként Jászvásárt, Erdélyt, Szatmár–Nagyváradot és Temesvárt. Csökkenteni kellett a magyar római katolikus püspökségek számát (Szatmár és Nagyvárad egyesítése „aeque principaliter", egy püspök, két egyenlőképpen önálló egyházmegye). Csak németeket lehetett püspöknek kinevezni, mert a román vezetés a római katolikus magyarok jó részét „erővel elmagyarosított sváboknak, románoknak, ruténeknek" stb. tekintette. (Az 1930-as római katolikus püspök-kinevezések: Augustin Pacha apostoli kormányzó, c. püspök első temesvári megyéspüspök lett, az egyesített Szatmár–Nagyvárad élére a temesvári sváb Stefan Fiedler került, Gyulafehérvár–Erdélyben pedig a beteg Majláth püspök segédpüspöke [jogutódlással] 1936-ban Adolf Vorbuchner lett – német apa, magyar anya gyermeke.) Felállították a szamosújvári katolikus örmény kormányzóságot, élén Sahak Kogian örmény kormányzóval, aki nem tudott magyarul. Az erdélyi katolikus örmények ugyanis 250 év alatt teljesen elmagyarosodtak, csak a rítust tartották meg.

Az akkori bukaresti nuncius, Andrea Cassulo józanul látta, hogy ez a helyzet hosszú távon tarthatatlan. Amikor Vorbuchner megyéspüspök 1938. szeptember 10-én 48 éves korában cukorbajban meghalt, Cassulo bizonyította a Szentszék előtt, hogy Erdélyben a magyarok – sőt többségben székely–magyarok – élére nem lehet ismét bánsági németet állítani. Ő ajánlotta a Szentszéknek a viszonylag fiatal Márton Áront, székely embert, kolozsvári egyetemi hitszónokot és választott plébánost, akit a nuncius jól ismert és tisztelt. A nuncius ajánlásában azt is kiemelte, hogy a román kormány biztosan elfogadja Márton Áront, mert nem exponálta magát sohasem magyar nacionalista mozgalmakban. Virt László azt is kiemeli könyvében, hogy Cassulo nuncius gyakorlatilag Vorbuchner halála után azonnal, szeptember 14-én – tehát négy nap múlva! – kineveztette Márton Áront apostoli kormányzónak, mert ehhez a konkordátum szerint nem kellett a román kormány beleegyezése. Ezzel Cassulo előre befolyásolta Márton Áron decemberi püspöki kinevezését, amelyhez a román kormány is hozzájárult. Érthető a nagy öröm és lelkesedés, mert Márton Áronban már így is mindenki a leendő főpásztort látta, ugyanakkor egy székely pap kinevezése az adott nacionalista légkörben igazi sikernek számított. S ebben az oroszlánrész Andrea Cassulo nunciusé. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a román kormány 1946-ban a nunciust „magyarbarátsága" miatt persona non gratának nyilvánította, és Cassulónak 1947. február 18-án el kellett hagynia az országot.

A kommunisták félhivatalos (1944. augusztus 23.), majd hivatalos (1947. december 30.) hatalomátvételekor Márton Áron a mindig pápahű katolikus álláspontot képviselte. Kirakatper, hat évnyi börtön – a szovjet mintára fogant forgatókönyv ismerős minden volt kommunista országban. Néhány államban sikerült megszervezni a hivatalos „békepapi mozgalmat", amelynek tagjait a Szentszék kiközösítette. Erdélyben nem sikerült létrehozni ezt, a papok és egyháziak ellenállása miatt. De tudjuk: egyéni kollaboránsok igenis voltak.

1955-ben Márton Áront hazaengedték. „Kellemetlen helyzet". Mindkét rítus katolikus püspökei – már akik még életben voltak – mind börtönben sínylődtek. Márton Áron tudta, hogy otthon majd azt gondolják: szabadon bocsátásának ára volt. Ő azonban tisztának tudta lelkiismeretét. Tudta, hogy azért engedték ki, mert másként nem lehet fegyelmet tartani az egyházmegyében: a papság megoszlott az államhű, kánonjogi szempontból azonban törvénytelen gyulafehérvári egyházmegyeközi vezetés és a titkos ordináriusok között. Az állam azt várta Márton Árontól, hogy rendet teremtsen. Ő azonban nem azt vállalta, hogy általa állami irányítás alatt éljen az egyház. Ezért már másfél év múlva csakis háziőrizetben folytathatta egyházmegyéje vezetését. Tíz évig tartott ez a helyzet. Márton Áron nem alkudott. Még akkor sem kért engedélyt kényszerlakhelye elhagyására, amikor rokonait temették. Amihez született emberi joga volt, azt sem koldulta kommunista hatóságtól.

Amikor Márton Áron 1955-ben hazatért, sokan azt várták, hogy most lesújt a kollaboránsokra. A püspök elrendelte, hogy mindenki, aki részt vett az állami irányítású mozgalmakban, tartson lelkigyakorlatot, és kijelölte az atyákat, akik a kollaboránsokat feloldozhatják. Mindenkinek megbocsátott, és ezzel mindenkit megnyert, még ha néhány élő vértanú ezt nehezményezte is. Pedig ez volt a valóban keresztény eljárás! Az is igaz, hogy bizonyos esetekben a „jelesebb" kollaboránsokat lefokozta, az állam által adományozott főesperesi helyüket el kellett hagyniuk, s ezeket soha nem részesítette szentszéki kitüntetésben, sohasem terjesztette fel püspökjelöltnek sem, bár tudásuk és rátermettségük alapján lehetett volna.

Legenda az, hogy Márton Áron börtönbe vettetése előtt szigorú főpásztor volt, s csak a börtönévek után lett az általunk ismert jóságos, megértő öreg püspök. Igaz, hogy Szépvízen például a letartóztatása előtti időben, püspökjáráskor interdictumot hirdetett ki, mert a hívek egy része a felfüggesztett plébános mellett állt ki és a püspököt megdobálta. De az is igaz, hogy a börtön után is alkalmazott egyszer interdictumot. Márton Áron is – mint minden ember és Krisztust kereső keresztény – egyféle lelki-szellemi változáson, fejlődésen ment át, de ez a fejlődés nála a szentekre jellemző elmélyülést jelentette Krisztusban, aki maga a Szeretet.

1964-ben nemzetközi nyomásra a Román Népköztársaság felszámolta a politikai börtönöket. Márton Áron „fegyvertársai" – a még élő püspökök, papok, egyháztanácsosok – hazatérhettek. A börtönviselt római katolikus papok ismét beosztást kaphattak – egy-két év várakozás után – kisebb, a nagy forgalomról elzárt helyeken. A titkos püspökök, így például Boros Béla, csak káplánként dolgozhattak egészen nyugdíjazásukig. A görög katolikus papság és a püspökök viszont csak polgári személyekként jöhettek haza. Egyedül Iuliu Hossu, a kolozs-szamosújvári görög katolikus püspök, az 1918. december 1-jei gyulafehérvári román nemzetgyűlés hőse nem fogadta el ezt a lehetőséget. Ő „alkotta" Nagy-Romániát, s csak úgy volt hajlandó a börtönből kijönni, ahogy letartóztatták: görög katolikus püspökként. A hatóságok kénytelenek voltak „átutalni" kényszerlakhelyre, a Bukarest melletti c?ld?rusani ortodox kolostorba, ahol 1970-ben halt meg. Hősi kiállásáért 1969-ben bíborossá (cardinalis in pectore, vagyis nyilvánosságra nem hozva) nevezte ki VI. Pál pápa.

Ezeknek az időknek az emléke mindig felveti a kérdést: melyik álláspont a tárgyilagos, a józan, az egyházhű? Márton Áronnak is vissza kellett volna utasítania a szabadon bocsátást? Mivel használt volna többet egyházának, népének?

Ennek kapcsán jut eszembe egy „kezdő papi" élményem. Egy görög katolikus pap – aki 1956-ban, két börtönideje között, titkos klerikus létére nyilvánosan misézett a kolozsvári főtéren, csak hogy jelezze: léteznek – 1970-ben felkeresett és azt kérte, hogy a római katolikus papok zárják be templomaikat és sztrájkoljanak addig, amíg ki nem kényszerítik a testvéri román görög katolikus egyház visszaállítását! Vértanú szemléletében árulásnak tekintette a római katolikus egyház magatartását, hogy az a „megtűrt" helyzetben elfogadta a kommunistáktól a működési engedélyt, a testvéri román görög katolikus egyház visszaállítása nélkül.

Márton Áron nem adott fel elveket. Sőt 1955-ben, a börtönt elhagyva, és 1967-ben, a kényszerlakhely feloldásakor is feltette a kérdést: melyek a feltételek – mert feltételeket nem fogad el (vagyis nem lesz kollaboráns). Emil Bodn?ras miniszter válaszolt: „Mi megismertük a Püspök urat, és így elfogadjuk feltételek nélkül." Ezt kispapként hallottam a szeminárium nagytermében a püspök szájából, amikor tíz évi kényszerlakhely után először jöhetett át a néhány percnyi járásra levő szemináriumba 1967. november 26-án. Van ebben a „kommunista" válaszban bizonyos tisztelgés az egyenes ember előtt. A kommunista vezetőség is tudta, hogy a kollaboránsok nem őszintén hódolnak, hanem félelemből vagy haszonlesésből. Márton Áron esetében legalább tudták azt, hogy amit a püspök mond, azt gondolja is – még ha nincs is tetszésükre.

Amikor 1967-ben feloldották Márton Áron kényszerlakhelyhez kötöttségét, ismét megkezdhette bérmaútjait. De meg kellett jelennie az állami ünnepeken is! Amikor 1967-ben Franz König osztrák bíboros a pátriárka vendégeként Bukarestbe látogatott, berendelték Márton Áront, hogy találkozzék vele. Márton Áron nem ment, mert még kényszerlakhelyen volt, engedélyt viszont nem volt hajlandó kérni. Ekkor fekete kocsiba tessékelték és elszállították Bukarestbe. König bíboros csodálkozott a helyzeten – 1967-ben vagyunk, az ENSZ emberi jogok stb. érvényében, az RSZK pedig tagja az ENSZ-nek! –, és ekkor, ezért oldották fel a püspök kényszerlakhely-kötelezettségét. Ezután már nem hivatkozhatott rá, hiszen személyazonossági igazolványt kapott, visszanyerte polgári jogait. Ott volt tehát az egykori havaselvi fejedelmi főváros, Curtea de Arges ortodox kolostora felszentelésének 450. évfordulóján, az 1967-es ünnepségen. De ott volt Bukarestben, 1968. február 29-én Nicolae Ceausescu államfő és pártfőtitkár balján – akinek jobbján a pátriárka ült – azon a híres fogadáson, amelyet Ceausescu hívott egybe Prága szovjet tankokkal történő lerohanását mintegy előre látva és azt bojkottálva. Ott ült Márton Áron Ceausescu balján, mert a főtitkár a külföld előtt igazolni akarta: függetlenségi politikáját a 13 államilag elismert „kultusz" és a megtűrt római katolikus egyház is támogatja. A Varsói Szerződés „fenegyerekeként" ezzel alapozta meg nyugati népszerűségét. A találkozón készült fénykép bejárta a világot.

1974-ben Márton Áront Bukarestbe rendelték nagygyűlésre. Ott derült ki, hogy megalakul a FUS (Frontul Unit?tii Socialiste = Szocialista Egységfront, később FDUS – a „demokrata" szó betoldásával), amelynek ő is tagja lett a többi vallási vezetővel együtt. A front minden nem hivatalosan kommunista polgári erőt – beleértve a vallásokat is – a Kommunista Párt vezetése alá akart rendelni. Márton Áront a lelkiismereti kérdés betegágyba döntötte: ott feküdt a bukaresti római katolikus érsekségen. 1974. május 2-án táviratozott a Szentszékhez: mi a teendő? Beléphet? Vagy nem? A válasz – ami az Ostpolitik szerint várható is volt –: Te tudod, mi az, és dönts. A püspök kompromisszumos megoldáshoz folyamodott: ő maga nem lépett be, de betegségére hivatkozva bediktálta segédpüspökét, Jakab Antalt. Évek múlva hallottam egyszer tőle, amint vendégeinek mondta: „Én nem léptem ugyan be, de a segédpüspök urat bediktáltam."

A példákat még sorolhatnám, mert sok van. De tegyük fel az alapvető kérdést: feladta-e Márton Áron a XII. Piusz-féle elveket és elfogadta-e teljesen a VI. Pál pápa által szentesített Ostpolitikot? Mivel kicsinek érzem magam ahhoz, hogy ítéletet mondjak Isten szolgája magatartása felett, szeretném idézni egykori titkárának, a 14 évi börtönt viselt dr. Dávid László prelátusnak a véleményét. Egyszer így vallott a nagy püspökről (hozzávetőleges idézet, emlékezetem szerint): „Ő volt Erdély utolsó ?barokk? püspöke. (Ezt jó értelemben gondolta a prelátus: Márton Áron az utó-barokk korban lett püspök, és mindenben a korabeli előírások szerint gyakorolta püspökségét, ruházatban is – például felvette a cappa magnát, az ujjatlan csuklyás, hosszú vörös köpenyt, fehér prémgallérral.) Mindszenty bíboros mindig hű maradt önmagához, vagyis a XII. Piusz-féle elvekhez, Márton Áron viszont mindig hű maradt a mindenkori Szentszékhez." Akkor is, amikor már bensejében nem tudta elfogadni az új irányelveket. Ehhez a jellemzéshez nem szeretnék kommentárt fűzni. Természetesen minden jellemzés sántít, mert egyedül Isten „a szívek és vesék vizsgálója" (Zsolt 7,10).

Személyes tapasztalat alapján merem állítani, hogy Márton Áron élete végén már nem tudott azonosulni azzal a szereppel, amelyet a Szentszék az Ostpolitik alapján neki szánt. De mindig engedelmeskedett. A Szentszékről mindig a legmélyebb fiúi tisztelettel nyilatkozott, sohasem bírálta mások előtt. De élt a szentpáli evangéliumi szabadsággal: az illetékeseknek mindig megmondta, ha szerinte tévesen mérik fel helyzetünket. Egy esetnek tanúja voltam, amikor egy Gyulafehérvárra látogatónak fordítottam. Ezzel magyarázom azt is, hogy élete végén Márton Áron hatszor lemondott, de a Szentszék – a segédpüspök kérésére – nem fogadta el lemondását. Dr. Jakab Antal segédpüspök érvelése az volt, hogy a jelen helyzetben még mindig szükség van a kommunista állammal szemben Márton Áron nevére és tekintélyére.

Amikor 1980. február 5-én utolsó lemondását szerkesztette, fordítónak engem hívott át. Kijelentette: azért mond le, mert betegsége miatt már nem látja át az ügyeket; nevében más ne intézkedjék, hanem mentsék fel a püspökség alól és az utód majd intézkedjék a saját nevében. Ezúttal elfogadták lemondását. Ekkor mutatkozott meg előttem teljes emberi és életszentsége nagyságában – a betegágyban fekvő – Márton Áron: súlyos lelki szenvedést okozott neki a személyes meggyőződése és az Ostpolitik által rá kényszerített magatartás ellentéte, de „sorkatonaként" engedelmeskedett a mindenkori „hadiparancsnak". Márton Áron mindvégig hű maradt papszentelési, püspökszentelési ígéretéhez, engedelmeskedett Szent Péter mindenkori utódának.

E rövid tanulmány méltó befejezése lehet az a jellemzés, amelyet Szent Péter utóda adott Márton Áron püspökről, lemondásának elfogadása alkalmával, latin nyelvű távirat formájában 1980. március 29-én (rendhagyó, hogy maga II. János Pál pápa írta alá és nem az államtitkár):

„Elfogadtuk arra vonatkozó kérésedet, hogy letedd az egyházmegye vezetésének terhét, mert az öregkor és betegségek – amelyek alatt szenvedsz – jogos okaira hivatkoztál, és ezt ezennel lelkiismereted megnyugtatására közöljük Veled, de nem szomorúság nélkül, hiszen ismerjük kiváló gondoskodásodat, amellyel a rád bízott gyulafehérvári katolikus nyáj vezetését vállaltad, mint az Úr becsületes szolgája (integerrimus Domini famulus), nem kímélve a fáradságot, sem a szenvedést. Legyen tehát az a nyugalom, amelyet ettől kezdve jogosan fogsz élvezni, annak a végső jutalomnak jele és záloga, amelyet a mennyben az Úr Neked készített és Tőle vársz. És jóakaratunk és elismerésünk tanúja legyen az az apostoli áldás, amelyben Téged nagy szeretettel részesítünk. II. János Pál pápa."

Felhasznált irodalom

Virt László, Nyitott szívvel. Márton Áron erdélyi püspök élete és eszméi, Budapest 2002.

Tempfli Imre, Sárból és napsugárból. Pakocs Károly püspöki helynök élete és kora 1892–1966. Budapest 2002.

Tomka Ferenc, Halálra szántak, mégis élünk! Egyházüldözés 1945–1990 és az ügynök-kérdés, Budapest 2005.

Ambasciata di Romania presso la Santa Sede, La Romania e la Santa Sede. Documenti diplomatici, LEVaticana 2000.

Casaroli, Agostino, Il martirio della pazienza. La Santa Sede e i paesi comunisti (1963–1989), Torino 2000. Magyarul: A. Casaroli, A türelem vértanúsága (A Szentszék és a kommunista államok 1963–1989). Budapest 2001.


Franz König bíboros Márton Áronról

„Igen jól emlékszem első bukaresti utamra. Azt megelőzően Budapesten jártam, ahol Mindszentyvel találkoztam. A romániai látogatásra az adott alkalmat, hogy a Curtea de Arges-i kolostor jubileumi ünnepségére meghívót kaptam Iustinian pátriárkától. Én akkor azt válaszoltam: szívesen elmegyek, ha lehetőség adatik Márton Áron meglátogatására, illetve a vele való találkozásra. 1967-ben került sor erre az utazásra.

A repülőtéren többen is megjelentek a fogadásomra. Jelen volt a kormány képviselője, de a legnagyobb meglepetés az volt számomra, hogy ott volt Márton Áron is. Számomra világos volt, hogy ez azért történhetett meg, hogy én a legjobb benyomásokkal térjek haza. Kívülről az volt az érzésem, hogy Márton Áron rendkívül higgadt és megfontolt ember, aki belül lelki örömben és békében él. Örömét bizonyára az is fokozta akkor, hogy megszabadult közel 12 évig tartó palotafogságából".

(Jakab Gábor és Xantus Gábor Emelt fővel című, Márton Áron püspök életéről és pályájáról készített dokumentumfilmjéből, 1994)


Márton Áron beszéde Nicolae Ceausescu elnökké választásakor

Elnök Úr!

Első alkalom, hogy Elnökké választása után megjelenhettünk Ön előtt, engedje meg ezért, hogy ezt az alkalmat felhasználva, a katolikus kultusz és a magam nevében mély tisztelettel köszöntsem néhány szóval.

Eddigi minőségében is ezért dolgozott és ezt a terhet hordozta, de az ország új választással és a bizalom új nyilvánításával még nagyobb hangsúlyt akar adni az Ön missziójának, úgy látszik azért, mert az idők követelményei nagyok és súlyosak.

Ma az embereket világszerte az a vágy hajtja, hogy kitörjenek a nyomorból, megélhetéshez jussanak, egészségesen éljenek, biztos munkahelyen dolgozhassanak, az emberi méltóságot megalázó helyzetektől mentesen nagyobb felelősséggel rendelkezzenek, képzettebbek legyenek és a kultúra áldásait élvezhessék.

Ugyanígy a világon minden nép gazdasági gyarapodásra és társadalmi haladásra törekszik, és a népek felelős vezetői világosan látják, hogy a technikának és a gazdaságnak is az embert kell szolgálnia, máskülönben a holnap technokráciája ugyanolyan bajokat idézhet elő, mint a tegnap liberalizmusa.

Az emberiség érzi, hogy egy családot kellene alkotnia, de a politikai, gazdasági, társadalmi és ideológiai versengés változatlanul tart, s abban a veszélyben élünk, hogy családi közösség helyett ellenséges tömbökre szaggatják a népeket.

A természet nem ismer felsőbbrendű és alsóbbrendű, hanem csak egyenlő méltóságú embereket. Az államok pedig olyan testületek, melyeket emberek alkotnak, tehát természetjogilag az államok között sem lehet különbség méltóság tekintetében, de ezt az elvet ma, úgy látszik, egyre nehezebb érvényesíteni az államok közötti viszonyban.

Az ember Isten nélkül is megszervezheti a földet, de a mi hitünk szerint a teljes humanizmus magában foglalja azt az igényt is, hogy az ember nyitott és szabad legyen Isten felé.

Ilyen igények, törekvések, kockázatok és nehézségek között hárul Önre és munkatársaira a nép s a népek közötti béke ügyének szolgálata. Mély tisztelettel köszöntjük Önt és kérjük Istent, segítse Önt, hogy a vállaira vett nagy és magasztos feladatnak legjobb lelkiismerete szerint és a legjobb eredménnyel megfelelhessen. (in. MÁM 23. Dos. 10)


A püspök búcsúja. Tanúságok, dokumentumok Márton Áron végnapjairól, haláláról és temetéséről (Jakabffy Tamás összeállítása)

Sokan vannak közöttünk, akiknek az emlékezetében világos kép él Márton Áron püspök visszavonulásáról, utolsó napjairól és temetéséről. Mindazok, akik a püspököt ismerték, tanúsíthatják, hogy a nagyság, a hűség, az okosság és az egyszerűség töretlen szentségben forrt egységbe személyében. Élete alkonyán tudatosan és vágyódva készült a Találkozásra. Rendet hagyott maga után, és olyan feladatokat, lehetőségeket testált utódaira, amelyekkel nem is olyan könnyű jól sáfárkodni. Olyan püspök volt, aki nemcsak szerette a rá bízottakat, hanem ismerte is őket. Tapasztalatból ismerte őket, de tanult is róluk. Kikérte a társadalom kutatóinak véleményét, odafigyelt a szociológusok és szociográfusok adataira és következtetéseire; a felemelés és javítás hosszú távú stratégiáit alkotta meg. Nemcsak sziklaszilárd volt, hanem okos is.

Márton Áronnak csupán emlékét tisztelni – kevés. Példáját is követnünk kell.

1980. február 5-én írta meg ötödik, utolsó lemondási kérelmét Rómába. Nyomasztotta, hogy rohamosan gyengülő egészségi állapota mellett már nem tudja az egyházmegye minden ügyét kellő tisztasággal átlátni. A levelet Luigi Poggi utazó nuncius vitte a Szentszékhez. Április 2-án II. János Pál pápa elfogadta a püspök lemondását, s az egyházmegye kormányzását kinevezése értelmében

dr. Jakab Antal vette át. Májusban Márton Áron elérkezettnek látta az időt, hogy „búcsúzó" körlevelet intézzen az egyházmegye híveihez. A levelet a két püspök (Jakab Antal és Márton Áron) aláírásával küldték ki a plébániákra.

„Valamennyi Plébániahivatalnak

Mint püspökeitek és főpásztoraitok egyöntetű akarattal ezennel elrendeljük, hogy az itt következő, papjainkhoz és egyházmegyénk híveihez intézett szózatainkat a legközelebbi vasár- vagy kötelező ünnepnapon, vagy ha megosztva jobbnak látják, a következő egymás utáni két ünnepen a templomainkban az ünnepi szentmisék keretében a lelkipásztorok maguk vagy helyetteseik által a hívek minden csoportjának felolvassák.

Tisztelendő Testvéreim,

Szeretett jó Híveim!

Isten kegyelméből negyvenkettedik éve már, hogy boldog emlékű Vorbuchner Adolf püspök halála után 1938 szeptemberében mint apostoli kormányzó, majd ugyanazon év karácsonyán mint megyéspüspök akkori Szentséges Atyánk, XI. Piusz pápa rendelkezéséből egyházmegyénk kormányzását átvettem.

Isten akaratát látva a kinevezésben, gyengeségem tudatában, de az Ő segítségében bízva fiatalos készséggel és odaadással vállaltam a feladatot: Non recuso laborem, Uram, ha néped számára még szükséges vagyok, nem utasítom el, vállalom a munkát.

A haladó évek, közte a háború pusztításainak és a háború utáni átalakulások évei felettem sem múltak el nyomtalanul, próbára tették testi-lelki erőimet. Úgy tetszett Istennek, hogy többféle betegséggel is meglátogasson, amelyek szobámhoz kötnek, akadályoznak főpásztori kötelességeim teljesítésében. Ezért az utóbbi években ismételten kértem Szentséges Atyánkat, mentsen fel az egyházmegye kormányzásának terhe alól. Legutóbb a Szentatya küldöttének márciusi látogatása alkalmával.

A Szentatya megértette helyzetemet, április másodiki hatállyal felmentett a kormányzás gondjai alól és ezt utódlási joggal kinevezett segédpüspökömre, Nagyméltóságú és Főtisztelendő dr. Jakab Antal püspök úrra bízta, s kegyes volt ezt velem személyes táviratban közölni. Fiúi hálával fogadtam intézkedését, amellyel lelkiismeretemet megnyugtatta és az egyházmegye zavartalan továbbkormányzásáról gondoskodott. Az ügyek intézése az utóbbi években amúgy is egyre inkább a segédpüspök urat terhelte, aki készséggel és hozzáértéssel volt mindig segítségemre. Azzal a megnyugtató érzéssel vonulhatok vissza, hogy az egyházmegye vezetése jó kezekben van. Új Főpásztorotokat fogadjátok szeretettel, és készséges engedelmességgel tegyétek számára könnyebbé a kormányzás gondjait és felelősségét.

Szeretett Híveim, mint főpásztorotok elsősorban a hitet akartam megerősíteni lelketekben és a hithez való ragaszkodást hagyom rátok örökségül.

Keresztény és emberi életünk alapja a hit és ugyanakkor számunkra őseinktől való drága örökség, amelyhez apáink hűségesen ragaszkodtak és amelyért sok áldozatot vállaltak. Ahogyan az Apostol tanítja, hit nélkül nem lehet senki sem kedves Isten előtt (Zsid 11,6). A hit tárgya a láthatatlan valóság, és ezért mindig nehézséget jelent az embernek. A mai embernek különösképpen, amikor tudomány, kultúra, társadalmi élet egyaránt elfordult a hittől. Az idősebb nemzedék, amelyik átélte a háború borzalmait, és a sok változást, amelyen átment az emberiség élete, megtanulta, hogy aki Istent elveti, az könnyen megfeledkezik az emberiességről is, s hogy a világ állandó változásában csak a hit az, ami nem változik, amibe belekapaszkodhatunk. Az örökkévalóság a mi menedékünk – olvasható a marosvásárhelyi temető egyik sírkövén. A fiatalabb nemzedéknek nincs ilyen tapasztalata, és alkalma sincsen, hogy megismerje a hit alkotásait és értékeit.

Bizalommal kérem a szülőket és papjaimat, úgy véssék be értelmükbe és szívükbe a hit igazságait, hogy a megtartó családi és otthoni környezetből kiszakadva se veszítsék el. A hitre építsék egyéni és családi életüket. Ezzel adják nekik a legdrágább örökséget.

Az emberrel való sorozatos visszaélések indították a világot, hogy főként a második világháború után figyeljen az ember jogaira és méltóságára. Az egyházi Tanítóhivatalnak is az utóbbi évtizedekben egyik fontos tanítása az emberi méltóság. Krisztus a felebaráti szeretet parancsát odatette az istenszeretet mellé a főparancsolatban.

A hívő embernek Isten gyermekét és saját testvérét kell meglátnia embertársában, akkor is, ha másképpen gondolkozik, mint ő, más nyelvet beszél és talán mások a vágyai és célkitűzései. Erre is sokszor rámutattam, amikor tanítottalak titeket és búcsúzóban ismét kérlek, tiszteljetek és szeressetek minden embert, elsősorban azokat, akikkel együtt éltek. Csak úgy fogjuk elkerülni a még mindig fenyegető háborús veszedelmeket, úgy fogjuk megtalálni az egyetértést és igazi békességet, ha őszinték vagyunk egymáshoz, nem félünk egymástól és kölcsönösen segítjük egymást életfeladataink teljesítésében.

A testvériséget elsősorban magunk között, az Egyház közösségében kell megvalósítani. ?Hitünk parancsa, hogy a templomon kívül az életben is testvérek maradjunk, egymás sorsa iránt érdeklődjünk és egymás terhét kölcsönös megértésben hordozzuk? – mondottam első püspöki körlevelemben, és most is erre kérlek titeket. Legyen minden egyházközség igazi testvéri közösség. Az egyház akkor fogja vonzani a kívülállókat és akkor valósul meg a keresztény egyházak és közösségek óhaja és törekvése az összes keresztények egysége, ha rólunk is elmondhatják, mint az első századok keresztényeiről: Nézd, ezek mennyire szeretik egymást.

Amikor megválok az egyházmegye kormányzásától, búcsúzásom pillanatában tisztelendő testvéreimnek szívből köszönöm, hogy hivatali megbízásom ideje alatt testvéri türelemmel elviseltek, s gyarló utasításaimat legjobb belátásuk szerint elfogadták és követték.

Külön köszönöm volt munkatársaimnak az engedelmességet és az irántam tanúsított megértő jóságot.

Köszönöm mindazok munkáját, akik egyházközségeinkben vagy egykori intézményeinkben az Egyház szolgálatában dolgoztak vagy dolgoznak, híveimnek hitükhöz és Egyházukhoz való ragaszkodását, templomainkról és papjainkról való gondoskodását. Minden jóakaratú embernek minden, személyem iránti figyelmét és jóakaratát, amellyel főpásztori munkámat elősegítették.

Mindnyájuk életére és további munkájára őszinte fohásszal kérem Isten áldását és segítségét.

Mindazoktól, akiket hivatali megbízásom ideje alatt esetleg megbántottam, bocsánatot kérek.

Főpásztori hivatalomból távozva megáldalak benneteket. Megáldom életeteket, családotokat, otthonotokat, munkátokat, gondjaitokat és minden jószándékotokat. A gyermekeket és öregeket, a betegeket, a szenvedőket és a gyászolókat, és kérem az Úr Jézus Krisztust, hogy ígérete szerint maradjon mindig velünk és segítsen, hogy példája szerint minden körülmények között megvalósítsuk a mi életünkben Isten akaratát.

Magamat imáitokba ajánlva mint első körlevelemben tettem, most is az Apostol szavaival köszöntelek Titeket, ahogyan azt minden szentmisében halljátok. A mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme, az Atyaisten szeretete és a Szentlélek egyesítő ereje legyen mindnyájatokkal. Ámen.

Gyulafehérvár, 1980. május 15-én

Márton Áron s. k. püspök"

Ugyancsak május 15-én került sor arra, hogy Jakab Antal bemutassa a Vallásügyi Osztályon a Márton Áron lemondásának elfogadását tartalmazó táviratot, és hivatalosan is átvegye az egyházmegye irányítását.

A nyár folyamán Márton Áron fokozatosan gyengült, egyre gyakoribbak lettek fájdalmai. Kacsó Júlia szociális testvér áldozatosan, fáradságot nem kímélve ápolta a püspököt. Augusztustól a püspökségen lakott Anna húga, majd szeptember második felében Erzsébet unokahúga is meglátogatta.

Szeptember 21-én délután Márton Áront a püspöki palota kertjében utoljára látogatták meg a kis- és nagyszeminárium növendékei és tanárai. A püspök röviden szólt hozzájuk, megáldotta őket. Titkára rózsafüzéreket osztott ki nekik, közös fényképet is készítettek.

Szeptember 26-ától Márton Áron fájdalmai megsűrűsödtek.

„Ételt alig fogyasztott egész héten. Vasárnap, szeptember 28-án csendesebb volt. A titkár úr reggel a szentáldozásban részesítette. Utoljára. Napközben gyakran ismétlődő fájdalmait csendes türelemmel viselte. Vasárnap este [Szim] Lídia testvér jött őt meglátogatni. Látva állapotát kérte, hogy maradhasson mellette az éjszaka. A Püspök úr nagyon sűrűn ismételte a háromszoros jaj-t.

Szeptember 29-én reggel a hat órai szentmise alatt Julianna testvér maradt mellette. Már nagyon gyengén volt. Szentmise után bejött hozzá a házi papság és Huber József tanár úr is, aki ekkor Jakab püspök urat helyettesítette római szinódusi távolléte idején. Olyan megnyugtató hangon szólt a Püspök úrhoz: ?Kegyelmes Atya, mind itt vagyunk, ne féljen!? A Püspök úr távolba szegezett tekintete egyre homályosult, lélegzete egyre ritkult, míg háromnegyed kilenc órakor egészen megszűnt. Hazatért."

(Kacsó Júlia SSS. Márton Áron püspök utolsó évei. In: Márton Áron emlékkönyv. Kolozsvár 1996. 49–50.)

„A gyulafehérvári székesegyház búcsúnapja és az egész egyházmegye védőszentje, Szent Mihály arkangyal ünnepe előtti héten Márton Áron kispapjai közé vágyódott. Kivitték tolókocsiján a kertbe, ahol a papnövendékek körbeülték a püspököt. Beszélgettek az őszi Nap alatt, és Márton Áron megáldotta őket. Ekkor már – néhány hét óta – nagy testi fájdalmakat élt meg. Pár nap múlva a püspök állapota válságos lett. Szinte hozzá sem lehetett érni, akkorák voltak a fájdalmai. Húga, Anna ápolta. Így érkezett el 1980. szeptember 29-e, Szent Mihály napja, egy hétfői nap. Reggel háromnegyed kilenc volt, a kispapok már gyülekeztek az ünnepi misére. Márton Áron hajnal óta haldoklott. Talán a harangok szavára kinyitotta szemét. A körötte lévők észrevették, hogy sír. ?Édesanyám, megyek hozzád.? Ezek voltak az utolsó szavai. Kilenc óra volt, amikor meghalt, akkor kezdődött a búcsúnapi mise.

Holttestét – Kádár Dezső sebészorvos tanácsára – lejtősen helyezték el, hogy a vér a végtagokba húzódjék. A halott püspököt így hagyták, ágyában fekve, estig. Akkor vérét leengedték, az erekbe formalint fecskendeztek, a testet bebalzsamozták. Másnap a kispapok a holttestet vállukra véve átvitték a székesegyházba. A kereszthajóban készítették el a ravatalt. Ettől kezdve, szombat reggelig, kispapjai éjjel-nappal virrasztottak mellette, óránként váltva egymást."

(Domokos Pál Péter, Rendületlenül. Szeged, é.n. 211–212.)

„A temetés előestéjén, október 3-án a székesegyház kapui nyitva voltak: hívek, papok és papnövendékek virrasztottak az elhunyt főpásztor ravatala mellett. A hívek rózsafüzért imádkoztak, a papok zsolozsmáztak és a papnövendékek, mintha égő gyertyák lennének, körülvették Erdély püspökének, Márton Áronnak kihűlt testét.

Nehéz elmondani kevés szóval, mekkora volt a ravatal és a rajta pihenő nagy ember. Úgy éreztem, hogy a Hargita alatt állok, és a csúcson Erdély főpásztora lebeg hőn szeretett Székelyországa és az egész világ felett. A megsárgult arc, a hosszú betegségtől agyongyötört és elkopott test nem a legyőzött fáradtságát, hanem az atya jóságát sugározta. Főpapi süvegét, pásztorbotját és püspöki gyűrűjét a koporsóban is megtartotta. Népét továbbra is vezetni és kormányozni akarja."

(P. Szőke János, Márton Áron. Nyíregyháza 1990. 166–167.)

Közben…

„Rómában megkezdődött az 5. püspöki szinódus. Márton Áron halálhírére a püspökök egyperces néma felállással tisztelegtek. Az október 1-jei általános kihallgatáson II. János Pál pápa ezeket mondta: ?Tegnap érkezett a hír Romániából, hogy Msgr. Márton Áront, Alba Iulia volt püspökét az Atya hazaszólította. A tiszteletreméltó, 84 éves főpásztor több mint 40 évig kormányozta kiterjedt egyházmegyéjét. Közben Istenbe vetett nagy bizalommal és lelki derűvel nézett szembe rendkívül nehéz időszakokkal. Áldott marad emléke, rendkívüli jósága, lángoló apostoli buzgósága, valamint a Péter székével való bensőséges és állhatatos egysége miatt. Tegnap, mihelyt megtudtam Msgr. Márton Áron halálhírét, azonnal arra kértem a szinódusi atyákat, hogy imádkozzanak velem együtt nagy lelke üdvösségéért. Most már mindnyájatokhoz fordulok: imádkozzunk együtt a megboldogult főpásztorért és az egész Romániában élő egyházért.?

Október 4-én, szombaton temették Márton Áront, hat püspök, több mint ötszáz pap és tengernyi híve jelenlétében. Végakaratának temetésére vonatkozó három pontját nem teljesítették: gyalulatlan fenyőkoporsó helyett Gyergyóremetén csináltatott díszes cserfa koporsóba helyezték, beszédeket tartottak fölötte és testét a gyulafehérvári temető földje helyett a püspöki kriptába helyezték. […]

A gyászmisét Lékai László bíboros pontifikálta, annak az esztergomi főegyházmegyének a püspöke, amelyhez a gyulafehérvári is tartozott. A gyászszertartást Jakab Antal végezte. […] A szentmiseáldozatot a jelenlévő főpapok és papság egy része mutatta be: Cserháti József pécsi püspök, Zvekanovics Mátyás szabadkai püspök, Jung Tamás címzetes püspök, bánáti apostoli adminisztrátor, Boros Béla temesvári püspök, a negyvenes évek végén titkosan fölszentelt püspökök egyike, aki a temetéskor Temesvár egyik külvárosi plébániájának segédlelkésze volt, és mások közreműködésével.

A koszorúkat a katedrális külső falánál tették le. A hatalmas székesegyházat szinte körülérte a koszorúlánc. Az egyiken – nemzeti színű szalagon – ez a felirat állott: Erdély nagy püspökének – budapesti hívei. Márton Áron koporsóját volt titkárai emelték vállukra és vitték a tömegen át a kriptához. Menet közben egy ismeretlen kéz piros-fehér-zöld kokárdát tűzött a szemfedélre. A kriptához érve felhangzott a rekviem. A papnevelde száztagú kórusa énekelte. A közösen mondott Apostoli hitvallás alatt a koporsót levitték a kripta lépcsőjén és behelyezték az elkészített fülkébe. A nyílást nem falazták be azonnal, hogy az emberek még egyszer búcsút vehessenek a püspöktől. Egy titkosrendőr letépte a szemfedélre tűzött kokárdát.

Amikor a temetési menet elindult a székesegyházból a püspöki kripta felé, zúgni kezdtek az erdélyi harangok… Mindenki tudta, hogy elnémultak a körlevelek, elnémultak az ünnepi és bérmálási beszédek, többé már nem jelennek meg az újévi békeszózatok, és akkor, a városoktól a legparányibb falu templomtornyáig, mindenütt felzúgtak a harangok, s azokban a percekben nemcsak az erdélyi egyházmegyék, hanem az egész magyarságnak nagyot dobbant a szíve, mert a nemzet egyik legnagyobb fiát búcsúztatták és siratták… Legyen emléke áldott és öröksége mindig tartó."

(Domokos Pál Péter)

A hetvenes évek második felében az erdélyi magyarságra s a katolikus egyházra nehezedő nemzetállami nyomás érezhetően erősödött, ezzel egyenes arányban pedig az akkor hangsúlyosan Erdély-barát magyarországi szocialista államvezetés egyre nagyobb figyelmet fordított minden, nagy társadalmi léptékű történés értékelésére. Alább két jelentést teszünk közzé, amelyek Márton Áron temetéséről készültek. Mindkettő címzettje Puja Frigyes akkori magyar külügyminiszter. Bár a két jelentésben a temetésre vonatkozólag párhuzamos elemek is olvashatók, a romániai egyházpolitikai helyzet értékelésének egymást kiegészítő részletezése okán talán mégsem fölösleges megidézni őket.

A Magyar Népköztársaság Nagykövetsége

199/Szt/1980.

Puja Frigyes külügyminiszternek, Budapest

Szigorúan titkos!

Bukarest, 1980. október 9.

Tárgy: Márton Áron gyulafehérvári püspök temetése. Egyházpolitikai értesülések.

A katolikus egyház a mai Románia területén közel ezer éves múltra tekinthet vissza. Jakab Antal püspök elmondása szerint az országban kb. 1,5 millió katolikus hívő van, ebből kb. 1,2 millió a magyar nemzetiségű, a többi német és román. Romániában eredetileg 5 római katolikus püspökség volt: a gyulafehérvári, a nagyváradi, a szatmári és a temesvári, a iasi-i, valamint az 1920-ban létrehozott bukaresti római katolikus érsekség. Hivatalosan beiktatott – tehát a Vatikán és a román állam jóváhagyását elnyert – püspök azonban csak egy van, a 71 éves, a háború után több évet ólombányában töltött Jakab Antal, aki Márton Áron idei nyugdíjba vonulása óta vezeti az egyházmegyét. Publikus és közismert jogszabályok híján elég nehéz összefüggő képet kialakítani a romániai katolikus egyház szervezetéről: elvileg összevonták az erdélyi 4 püspökséget, valamint a bukaresti érsekséget és a iasi-i püspökséget, azonban a gyakorlat nem egyértelmű. Megállapítható, hogy tulajdonképpen mindegyik püspökség is bizonyos mértékig önálló (a többi egyházmegye élén ideiglenes megbízottak állnak, a bukaresti érsekséget egy érseki rangú megbízott vezeti), azonban gyakorlatilag a gyulafehérvári püspök a püspökkari konferencia elnöke, ő képviseli egyháza ügyeit a román állami hatóságoknál, tehát voltaképpen – mint egyetlen hivatalos tisztségviselő – ő tekinthető a romániai katolikus egyház vezetőjének. Tankó Károly szerint, aki az Egyházügyi Hivatal Maros megyei instruktora, „türelmes tárgyalások folynak a Vatikánnal a betöltetlen püspöki székek problémájának ügyében". Ugyanakkor a temesvári püspökség vikáriusa, Cziff Ferdinánd megjegyezte munkatársainknak, hogy „a román államnak nem érdeke a kérdés rendezése", ezt azzal indokolta, hogy a trianoni határok következtében jelentősen csökkent a nagyváradi, a szatmári és a temesvári egyházmegye területe, így azok – az állami vezetés szempontjából – nem tekinthetők már egységes püspöki kerületnek.

A második világháború utáni időszakban, a kor „ki kit győz le" harcain túlmenően, nemegyszer nacionalista meggondolásoktól vezéreltetve, több katolikus papot tartóztattak le, illetve internáltak, az egyházi gyűjteményeket pedig államosították. Ezeket az intézkedéseket megelőzte a görög katolikus egyház beolvasztása az ortodox egyházba (1948-as alkotmány 44. és 45. cikk, 1938. aug. 4-i 177. sz. kultúrtörvény 13. cikk), melynek célja a „nemzeti egyház" megteremtése volt. A magyar jelenlét tárgyi emlékei megőrzése szempontjából a katolikus egyházi kincsek vonatkozásában is súlyos következményei voltak a 63/1974. sz., a Nemzeti Kulturális Örökségről szóló törvénynek.

A katolikus papság utánpótlásáról Romániában a gyulafehérvári és a iasi-i teológia gondoskodik. Gyulafehérváron évi átlagban eddig 120–130-an tanultak, Jakab Antal püspök szerint idén 70 elsőévest vettek fel, így a teológia hallgatóinak száma 170-re emelkedett. Iasi-ban évente 6–8 növendéket vesznek fel, akik román nyelvű képzésben részesülnek. A püspök elmondta, hogy a kántorképzőre is az idén minden eddigit meghaladó volt a jelentkezés, bár átlagban kb. 50%-os a lemorzsolódás. A temetésen részt vett egyházi személyiségek szerint régebben mindegyik püspökségnek volt saját nyomdája, jelenleg azonban csak Gyulafehérváron van nyomda és sokszorosítógép. Jakab Antal elmondta, hogy végre sikerült annyi Biblia-behozatali engedélyt szerezni, hogy legalább papjaikat ellássák az új fordításban, a Szent István Társulatnál megjelent Bibliával. A katolikus egyházi sajtó csak kis példányszámú könyvet ad ki, így nagyrészt csak az import jelentheti számukra a megoldást.

A Központ utasításának megfelelően munkatársaink eljártak az Egyházügyi Hivatal illetékeseinél, Lékai László bíboros és kísérete, valamint a nagykövetség képviselőinek a temetésen való részvételét illetően, és 1980. október 3-án Nagylaknál fogadták a magyar egyházi delegációt.

Gyulafehérváron Lékai bíboros és munkatársaink fogadtatása a helyi egyházi vezetők részéről kitüntetően szívélyes volt. A temetésre számos országból érkeztek papok; ott volt a szabadkai és az eszéki püspök, a hivatalos magyar egyházi küldöttségen kívül szegedi katolikus papok, valamint a müncheni bíboros személyes képviselője is. Megjelent továbbá a romániai katolikus egyház számos képviselője, a református, evangélikus egyházak küldöttei és a gyulafehérvári ortodox egyházközség vezetői. Mindez rendkívüli terhet rótt a szervezőkre, akik mindenféle állami támogatás nélkül dolgoztak. A bukaresti Egyházügyi Hivatalban munkatársunknak elmondták, hogy elképzelhető a helyi pártvezetés (I. titkár) részvétele, azonban a temetésen csak az Egyházügyi Hivatal négy képviselője jelent meg az állami szervek részéről, akik közül ketten – egyikük a katolikus egyház ügyeivel foglalkozó főosztályvezető, Stoian et. [elvtárs] – a bukaresti központból érkeztek. Jelen volt a ceremónián a magyar nemzetiség több ismert egyénisége is, így például Takács Lajos és Kányádi Sándor.

A gyulafehérvári püspök temetésével kapcsolatos hivatalos román magatartás a felszínen a maximális tartózkodásban nyilvánult meg, amit a sajtóembargó és a lefokozott szintű hivatalos részvétel demonstrált. Márton Áron halálhírét az egyházi szervezeteknek szóló távirati és egyéb – igen szervezett – egyházi értesítések és a Szabad Európa rádió magyar és román nyelvű adásai ismertették. Nemzetiségi lapszerkesztő ismerőseinket az illetékes szervek leintették, amikor nekrológ jellegű írások, személyes hangvételű megemlékezések publikálásának engedélyezéséért folyamodtak. Az illetékes szerveknek nagy gondot okozott a temetés mint politikai demonstrációs lehetőség. Ennek megelőzésére, a sajtó elhallgattatása mellett (az ortodox egyházfő halála itt publicitást kap) más eszközökhöz is folyamodtak, így a székelyföldi csoportokat az előző éjszaka értesítették arról, hogy benzinhiány miatt az ígért autóbuszokat nem bérelhetik. Ennek ellenére a különböző vidékekről összesereglett csoportok szemmel tartása érezhető gondot jelentett. A temetési szertartás szinte minden mozzanatát hangszalagra vették és filmezték mind az egyházi szervezetek (a külföldiek is), mind a román illetékesek. A zsúfolásig megtelt székesegyházat és környékét elárasztó tömeg (kb. három-négyezer fő volt jelen) fegyelmezett, az alkalomhoz illő magatartást tanúsított. Két mozzanat keltett feltűnést; még a templomban egy fiatalember a szertartás előtt a koporsóba helyezett egy magyar nemzeti színű jelvényt, valamint a ravatalról a kriptába vitt koporsóra alig észrevehető magyar nemzeti színű kokárdát tűztek.

Összességében több összetevő indokolhatta a román szervek magatartását. A jelenlegi belpolitikai helyzet eléggé feszült. Új, váratlan elemként jelentkezett a nemzetiségpolitika területén egy esemény, aminek lezajlását nem ítélték esetleges zavaroktól mentesnek. Itt a Márton Áron-mítosznak lehetett nagy szerepe, az agg püspök feltétlen tiszteletének a hívők (elsősorban a székelység) és általában a nemzetiségi tömegek körében. Szinte teljesen elhalványult Márton Áron megítélésében a felszabadulást követő időszakban játszott szerepe az állam és a katolikus egyház között folyó éles közdelem korszakából, börtönbüntetése, majd a lakhely-elhagyási tilalom mártíromságként rögződött, nemzetiségi kapcsolataink is elsősorban népiességét, humanizmusát (gyűjtés-akciója a háború alatt internáltak [javára] és 1944-es híres kolozsvári beszéde a deportálások elítéléséről) említették. Tény, hogy Márton Áron személyével, tömegmozgósító hatásával még a temetésén is számolni kellett.

Egy másik szempont Márton Áron nemzetiségi szimbólumként való megközelítéséből is adódhatott. Ezt tetézhette János Pál pápa római nyilvános beszéde, amely a halálhír vételét követően hangzott el és itt a SZER-en [Szabad Európa Rádión] keresztül vált közismertté, miszerint a pápa „a magyarországi és a romániai katolikusok közös gyászáról" tett említést.

Végül a román egyházpolitika ismét szembe került a Vatikánnal fennálló rendezetlen viszony kérdésével, ami elsősorban a görög katolikusok beolvasztásának román törekvésében és a Szentszék ama igyekezetének az ütközésében rejlik, hogy visszaállítsák a görög katolikus egyház önállóságát, ezzel együtt a fennhatóság és az irányítás lehetőségét. Itt a román ortodox egyház (a gyakorlati „államvallás") a leghatásosabban tiltakozik minden vatikáni kísérlet ellen, és ez döntő szempont a román állam egyházpolitikájának alakításakor. Az ortodox egyház belpolitikai súlya, a politikai vezetés harmonikus partnereként, a nacionalista kurzus kiszolgálójaként és sok esetben ösztönzőjeként mindenképpen figyelembe veendő tényező.

Benyomásaink alapján megállapítható, hogy a romániai római katolikus egyház kétségtelen szerepet játszik az anyanyelvi és a nemzeti tudat fenntartásában, a hivatalos magyar szervek felé is tevékenységüknek ezt a vonását sugallja. Példa erre Jakab Antal püspök megjegyzése, aki a részvétnyilvánításkor ezeket mondotta: „Önök nagyon jól tudják, hogy mi kik vagyunk, nem kell ezt magyaráznom; mi is tudjuk, hogy önök kicsodák. Ezekből a realitásokból kell kiindulni, és kérem, hogy ez irányban dolgozzanak." A püspökség egy másik vezető egyházi tisztviselője így búcsúzott: „Gondoljanak ránk, vigyázzanak ránk." A római katolikus egyház működésére, az ortodoxia hivatalos favorizálásán túl – többek között – hatással van annak nagyrészt magyar jellege is, valamint az általa hordozott történelmi örökség, hiszen mint a magyar nemzetiség egyik – igen szervezett – megnyilvánulásával is számolnak vele.

A magyar nagykövetség képviselőinek hivatalos jelenlétét a temetésen az egyházi hatóságok nagyra értékelték, ez az irántuk tanúsított kivételes figyelemben is tükröződött.

Rajnai Sándor s.k. nagykövet

* * *

A Magyar Népköztársaság Főkonzulátusa

13/18/1980.

Puja Frigyes külügyminiszternek, Budapest

Szigorúan titkos!

Kolozsvár, 1980. október 10.

Tárgy: Márton Áron püspök elhalálozásának visszhangja.

Márton Áron gyulafehérvári püspök elhunyta széles visszhangot keltett a konzuli kerület magyar nemzetiségű – és nem csak katolikus vallású – lakossága körében. A püspök elhalálozása alkalmat adott arra, hogy megemlékezzenek hányatott életútjáról, e magas tisztséget betöltő vallási vezetőnek a magyar nemzetiség életében betöltött pozitív szerepéről.

A megemlékezések szerint személyét nagy tisztelet övezte, sorsát azonosították a magyar nemzetiség elmúlt 40 évének sorsával. Még életében szinte legendákat költöttek mártíromságáról, börtönévei szenvedéseiről, emberi méltóságáról és nagyságáról. Általános vélemény szerint halálával egy nagy nemzedék utolsó kiemelkedő személyisége távozott az élők sorából, olyan nemzedék, amelyet többek között Kós Károly egyénisége jellemzett.

A vallási vezető halálával kapcsolatos széleskörű részvét felkeltette a hivatalos román szervek figyelmét is. Informátoraink szerint a román szervek attól tartottak, hogy a temetés alkalmat ad az egyébként is háttérbe szorított katolikus vallású, illetőleg nemzetiségi tömegeknek, hogy elégedetlenségüket ez alkalommal tömeges méretekben kinyilvánítsák. Ennek érdekében az illetékes román szervek több ismert személyiséget távolmaradásra szólítottak fel. Jellemző, hogy az elhunyt püspök szülőfaluja több száz lakosának a gyászszertartáson való részvételét azzal akadályozták meg, hogy az előre megrendelt autóbuszok igénybevételét az utolsó pillanatban – a benzinhiányra hivatkozással – nem tették lehetővé. Ugyancsak ezt a célt szolgálta az a tény is, hogy a román sajtó nem emlékezett meg a vallási vezető elhalálozásáról, illetőleg temetéséről. Ez alól kivételt képez pár megyei lap, például a Megyei Tükör (Kovászna).

A temetésen részt vevők általános véleménye szerint a magas szintű magyar egyházi küldöttség részvételét igen nagy megelégedéssel és megnyugvással fogadták.

Az elmúlt napokban az elhunyt utóda Jakab Antal funkcionáló gyulafehérvári püspök személye is felkeltette a közvélemény érdeklődését. A lakosság feltehetően külföldi rádióadások műsoraiból, illetőleg a helyi katolikus papságtól értesült arról, hogy a Rómában tartott püspöki szinóduson Jakab püspök nagyhatású beszédet mondott. Jakab püspököt állítólag a pápa szólította fel arra, hogy adjon tájékoztatást a romániai római katolikus hitélet jelenlegi helyzetéről és a nemzetiségek életéről. A püspök tájékoztatója, amely a jelenlegi helyzet reális értékelésén alapult, állítólag igen nagy hatást keltett a szinódus résztvevői körében.

Mellékelten felterjesztjük a Márton Áron püspök temetésén elhangzott beszéd szövegét. Ismereteink szerint a beszéd szövegét Kolozsvárott sokszorosították és egyházi segédlettel titokban terjesztik.

Dr. Szepes István s. k. főkonzul

Melléklet

Rómából, ahol a püspöki zsinaton az éltető bölcsőjéről, a család megsegítéséről és gondjáról egy hónapon át folyik a vita, hívott haza a halálnak olyan példája, amely egész egyházunkat, egyházmegyénk minden papját és híveit egyaránt érinti. Sőt a koporsóhoz szólította a hatóságok és más vallásúak képviseleteit. Ide hívott számos külföldi méltóságot, akiknek gonddal és halállal otthon is van bőven találkozásuk.

Ebbe az önmagában is beszédes és nagy jelentőségű keretbe küldötte el Márton Áron püspöknek utolsó búcsúszavát jó ismerőse és legfőbb felettese, II. János Pál pápa.

Legyen szabad azt eredetiben, magyar és román fordításban szó szerint felolvasni, mert hiszen már nem az egyház szépen zengő harangjának, az elhalt püspöknek, hanem nekünk szól a maga igazában.

[A levél felolvasása]

A zsinaton előbb szót adtak nekem, hogy elmondhassam híveink dicséretét, de utána a pápai legfőbb hivatalba küldöttek, hogy megtudjam a nagy hírt, amely már nagyot ütött itthon mindenki szívén, meghalt Márton Áron püspök. Elindulásom előtt, amikor a levelet a részvétek bőségével átadták, hozzátették: szerda van, s a pápa a százezres tömegek előtt teszi meg gyászjelentését és a nagy püspök méltatását. Ehhez már alig lehet valamit hozzátenni, még ha nem is állna a szerénység példaképének tilalma, hogy temetésén ne legyen búcsúztató beszéd.

A tilalomnak magának olyan gyökerei lehetnek, mint a Szentírás mondja: „Ki állhat meg az Isten színe előtt?" Mert, ha mindenkinek nehéz a számadás, a püspöknek a milliókért, akik kormányzó keze alatt éltek-haltak, ezerszer nehezebb. 84 évének pedig pont fele, 42 év a püspökség. De mi még itt a földön élünk, és a 700 éves templom kövein állunk, élő tanúk Isten és emberek előtt, hogy püspöksége világító fáklya volt mások számára is, nekünk azon felül érezhető, látható, biztos vezető kéz.

Amikor először hallottam beszélni, V. gimnazista koromban a gyergyószentmiklósi temetőben, a volt főhadnagy reverendája alatt az első háború három frontján szerzett sebet hordozott. De kimondotta bártan: Nem azok a hősök, akik parancsra áldozatként meghaltak, még kevésbé, akik vitézséggel és fegyverrel fenyegetőztek, hanem, akik keresik a békét és mindent megtesznek, hogy háborúk szégyene többé ne érje a világot.

Ebbe a gondolatba állított be minket, fiatalokat és még püspöksége előtt üstökösként járt elöl, hogy az Isten és a hit megbecsülése által érzékennyé tegye a népeket az igazságra, az élet értékének felfogására és megbecsülésére. Tiszta családi élet, értelmes, tanult, művelt nép volt nevelői ideálja, és minden leírt mondatának, szavának legigazibb tartalma. Olyan társadalmi ismeretekkel és mély szociális érzékkel szerelte fel magát, hogy mint az Isten áldott küldötte, egyszerű embereknek és fő vezetőknek bármikor kész volt elmondani a modern élet nyolc boldogságát – akármilyen kuszált legyen is az.

Ma, a temetése napján hálát adunk a mindenható Istennek, hogy nekünk adta és kálváriás utakon bár, de annyi évtizedeken át megtartotta őt nekünk. S ne legyenek az Isten előtt panaszosok szavaink, könnyeink, hogy megkínozta, mert nagyon szerette és utána magához ölelte őt. Sok tüzet gyújtott sokak szívébe, élnek a lelkekben a tőle hallott igazságok gyümölcsei, még sokáig fognak felújulni a találkozások emlékei, akiknek szerencséjük volt legalább egyszer kezet fogni és kutató, vizsgáztató szemeibe nézni. De nekünk elevenünkbe vág a fájdalmas érzés, hogy sok derék papja, neveltjei ellenére se látjuk azt, aki egészen a nyomába léphetne ugyanolyan bátor, bölcs és meleg emberi kilépéssel.

Emlékemben élnek gondolatai, amelyeket remek formába szabva boldogemlékű Argay kolozsvári evangélikus püspök temetésén elmondott és vele mindenkit meglepett. Hogy az egész emberiség történetét elevenen kíséri a vágy, kikerülni a halált. Ez bujkál nemcsak a vallások titkaiban, hanem minden korban, minden műveltségben és a kultúra minden fokán. Még mindmáig áll a kérdés és mindenkit megkínoz, mert nincs aki megküzdene az írás rövid ítéletével: „Elvégeztetett, hogy minden embernek meg kell halnia!" Ha nyolcvan éven át küzd az életért, azzal csak saját halálát sürgeti.

Hívő embernek csak az a vigasztalása, hogy az élettel együtt mások öröklétét vigyázta, s halálában sem vesztes, mert mindennél többet, az örök életet vette meg vele magának is.

Amikor halálát siratjuk, vigasztal a hit és remény, hogy nem veszítettük el egészen. Addig is, míg a liturgia szavai szerint Isten országában újból egybegyűlhetünk, a szentek egységében együtt vagyunk. Elveszítettünk egy földi vezért és atyát, hogy a mennyben közbenjárót nyerjünk, aki Isten előtt kedves imádságával támogat minket további munkánkban és küzdelmeinkben. Ámen.

Összeállította: Jakabffy Tamás


Mihály József – Nagy Zoltán: Találkozások Márton Áronnal

Közös elhatározással láttunk hozzá a ?90-es évek közepén egy Márton Áron-diafilm elkészítéséhez. Igyekeztünk végigjárni a püspök életének fontosabb állomáshelyeit az érettségi utáni időtől kezdve, és minél több olyan embert megkérdezni, aki rokoni, paptestvéri vagy másféle kapcsolatban állt vele. Együtt és külön-külön végzett gyűjtőmunkánk anyagából közel másfél órás filmet készítettünk, amelyet több helyen levetítettünk az egyházmegyében. Alábbi összeállításunkat a diafilm szöveganyagából szerkesztettük.

Érettségi után katonának vonult Márton Áron. A frontra került, az első világháború végét hadnagyként érte meg. Ezekre az eseményekre húga, Anna, így emlékezett kilencvenkét éves korában: „A ?14-es háborúkor általános mozgósítás volt, 18 évestől 45-ig be kellett vonulni. Ő akkor a teológiai főiskolán tanult, a papjelölteknek is be kellett rukkolni katonának. Őket hadapródiskolába vitték kiképzésre. Bátyám a 82. egységnél szolgált Udvarhelyen. Onnan már zászlósként indult a harctérre. Édesanyám egyszer meglátogatta őt. Azt mondta, mikor hazajött tőle, olyan kicsi volt a többi között, hogy ha nem áll elöl, nem ismeri meg… Kicsi, fiatal volt… Aztán vitték a harctérre, a karján megsebesült, majd Doberdót is megjárta, ott is a karját sebesítették meg."

Gyulafehérvárra indulásának előzményeiről Anna néni a következőket mesélte: „Leszerelés után hazajött a faluba, Szentdomokosra, egy évig otthon volt, s Brassóba készült menni dolgozni. Közben levelet is írt Fehérvárra Majláth püspök úrnak. Nálunk viszont dolgozni kellett, nem lehetett pihenni. Úgy dolgozott a mezőn, mint mi. Épp nem is volt otthon, amikor levél jött Gyulafehérvárról. Este, amikor hazajött a munkából, odaadtam neki, s aztán felvitte a szobába. Mert a nyári konyhánk hátul volt, s ő előre vitte, majd szólított, hogy menjek utána. Majláth püspök úr ezt írta neki: „Kitárt karokkal várlak, édes fiam." Amikor édesanyánk hazajött, így fogadta őt: „Csomagoljon, mert megyek Fehérvárra."

1949. június 21-én a Gyulafehérvár és Tövis közötti útvonalon civil ruhás rendőrök letartóztatták. Az akkor teológus-hallgató Szirmai Béla így emlékezett a szomorú napokra: „1945 és 1950 között végeztem a teológiát. Diakónusszentelésünk előtt lelkigyakorlatra készültünk másik két társammal. Nagyon vártuk június 29-i szentelésünket. Ugyanazon a napon készült paptársaival és évtársaival ezüstmiséjét ünnepelni a püspök úr is. Utolsó este, szombat este, tudtuk meg Veress Ernő spirituálistól, hogy nem lesz szentelés, mert elvitték a püspök urat."

Erőss Lajos korabeli irodaigazgató így emlékezett püspökére: „Az egyházmegye angelusához hasonlóan kellett harcolnia Isten ügyéért. És ezt a legnagyobb hűségben tette. Boldog emlékű Márton püspök urat én a hűség apostolának tartom. Hűséges volt az Istenhez, miként Mihály arkangyal, hűséges egyházmegyéjéhez, népéhez, és hűséges elhivatott apostoli életéhez."

Börtönből való szabadulását Szirmai Béla címzetes kanonok így értékelte: „Márton Áron püspököt az életfogytiglani ítélet ellenére az állami közegek kiengedték a börtönből. Az ő szabadulása kétségkívül az erdélyi papság erkölcsi erejét és győzelmét is jelentette. Szabadulásával, mondhatni, azonnal helyre állott a rend és az egység az egyházmegyében. Márton Áron püspök erkölcsi tekintélyéhez nem fért kétség."

Erőss Lajos: „Ki tudta mondani mindig az igent és a nemet, miként a Szentírás is tanácsolja azt. Ha elveit akarták csorbítani, nemet mondott, és igennel harcolt a jóért, az igazságért és igazságosságért. S ezért nagy ő. Szavaival és életével is az elnyomott, megvetett, kisemmizett emberek mellé állott – harcolt, mert tudta, hogy Isten angyalának feladata és kötelessége a jóért, a nemesért harcolni."

1971. december 24-én Márton püspök személyesen értesítette dr. Jakab Antal rokonait segédpüspöki kinevezéséről. Egy hangszalag a következő beszédet őrzi: „Én is csatlakozom az ő jókívánságához, s az Úr Jézus Krisztus áldását, kegyelmét és békéjét, a jövőbe vetett isteni reménységét kívánom mindannyiuknak, akik ezen a karácsonyi családi ünnepélyen jelen vannak. Egyben itt, a családi körben akarom bejelenteni magam és egyházmegyém örömét. Mikor a szinódus alkalmával Rómában voltam, újból megismételtem a Szentatyánál kérésemet, hogy mentsen fel a főpásztori tisztség alól és bízza az egyházmegye vezetését fiatalabb és a munkát jobban bíró erőre. A Szentatya azt válaszolta, hogy nem ment fel, de hajlandó segédpüspököt adni, és mihelyt az alkalmas idő elkövetkezik, ki is fogja nevezni őt. Visszatérve Rómából az állam illetékes szerveit tájékoztattam a Szentatyával folytatott beszélgetés tartalmáról, és kértem, hogy a Szentatya intézkedését fogadják jó akarattal és kezeljék ennek a kérdésnek megoldását úgy, hogy az az egyházmegye megelégedésére szolgáljon. A december 4-én keltezett, de hozzám csak december 10-én érkezett levélben közölte a bíboros államtitkár úr, hogy VI. Pál pápa, szentséges atyánk, kérésemre kinevezte dr. Jakab Antal prelátus, kanonok, teológiai tanár urat tiszteletbeli püspöknek és egyben a gyulafehérvári egyházmegye coadiutorának, cum iure succesionis."

Az 1973-ban elhunyt Veress Ernő teológiai tanártól meleg, baráti hangon búcsúzott Márton Áron. Beszédében a papi hivatás lényegére is rávilágított: „A pap másokért van, az emberekért, azok között is elsősorban a gyöngékért és a bűnösökért. Isten előtt a pap nem jelenhetik meg egyedül, nem üdvözülhet egyedül. Nem juthat Isten színe elé, ha nem visz magával másokat is. Elvesztegette a saját örök sorsát, aki nem mentett meg másokat.

Búcsúzóul, Ernő barátunk, tanúsítjuk, s velünk együtt tanúsítja mindenki, akit az élet valaha veled összehozott, hogy neked ez sikerült – földi életed sikerült. Arra kérünk, imádkozz érettünk, hogy tudjuk követni a te példádat, amíg időnk van itt, a földön.

Akár élünk, akár halunk, Krisztuséi vagyunk. Te Krisztus világosságát követted életedben, Krisztus örök világossága fényeskedjék neked!"

Bérmaútjai alkalmával mondott beszédeiben mindig buzdította népét. A hatóságok igyekeztek megzavarni a nagyobb ünnepségeket. 1975-ben, utolsó csíkszeredai bérmálása idején a templom közelében autóversenyt rendeztek, hogy a zaj elnyomja a püspök szavát. A buzdító szavak mégis eljutottak a hívekhez: „…A világi keresztény igazi feladata ebben a világban van. Ebben kell neki Isten országának építésén dolgoznia. Jézus Krisztus számára nem közömbös, hogy a világban rend uralkodik-e vagy pedig zűrzavar, hogy a világ rendjét az értelem fénye hatja-e át, vagy pedig ráfekszik a sötétség hatalma. A világi keresztényeknek a kötelességük ezt a világot Jézus Krisztus akarata szerint rendezni, megszentelni, megváltani. A keresztény ember tehát két világ polgára. Igazi hazája az égben van, de oda az út a földön át vezet."

1978-ban Pálfi Géza székelyudvarhelyi plébános Márton Áronról készített dolgozatában „a tiszteletadás és a hűség ígéreteként" a következőket írta: „Ha főpap, legyen valóban Áron. És az lett. Akkor sem futamodott meg a munka elől, amikor nagyon nehéz volt. […] Nagy emberek sorsa a magány. A nagy hegyek egyedül vannak, és a nagy fák egyedül nőnek."

Más helyen így méltatta a püspököt: „Márton Áron nekünk az a főpap, aki az emberekből az emberekért választatott. Együtt érző szolga, próféta, akin újra és újra beteljesedni látjuk a prófétai sorsot. Bérmakörútjain láttunk a találkozás örömétől meghatódott fiatalokat és öregeket, egyszerű és tanult embereket, katolikusokat és nem katolikusokat. Láttunk anyákat, akik feléje nyújtották gyermekeiket, és ő jóságos mosollyal megáldotta őket. Közelében szinte érzékelhető volt a Lélek… Ő pedig rendületlenül hirdette az Igét, és osztotta éhes népének az Oltáriszentségben jelen lévő Krisztust."

Márton Áron mindig szakított időt a látogatók fogadására. Dackai Pattantyús Ábrán Miklós volt baróti esperes is megízlelte vendégszeretetét: „Halála előtt kb. három héttel Tornai Gergellyel együtt voltunk a püspök úrnál Gyulafehérvárt. Ott ült az ablakmélyedésben és nagy szeretettel fogadott minket. Rám nézett a nagy szemeivel és azt kérdezte: ?Búcsúzni jöttél, Miklós?? Így válaszoltam: ?Nem, kegyelmes atyám, csak meglátogatni jöttem.? Kis szünet után a következőket mondta: ?Köszönöm a hűségedet, becsületes kiállásodat, kitartásodat.? És én akkor kezet csókoltam neki, majd elköszöntünk tőle. Ez volt az utolsó találkozásom a püspök úrral, amit máig nem tudok elfelejteni."

Anna néni az utolsó percekben is testvére mellett volt: „A Jóisten aztán megelégelte a sok szenvedését. Én a kápolnában imádkoztam hajnal felé, amikor ő már nagyon gyenge volt. Aztán benyitott Huber tanár úr, és intett, hogy menjek ki. Bementünk hozzá. Akkor már nem beszélt, csak remegett az ajka a nagy fájdalomtól. Letérdeltem az ágya mellé, a két ujjammal tartottam kicsit az ajkát, miközben ő csendesen kimúlt."

Erőss Lajos volt irodaigazgató ezekkel a szavakkal kérte egykori püspöke boldoggá avatását: „Szívünkbe véssük őt és imádkozunk az Úristenhez, hogy amikor kedvére lesz, emelje a boldogok sorába és tegye az oltárra ?egyházmegyénk angyalát?, egyúttal az erdélyi magyarság oltárára is, hogy minden nemzedék tagjai felnézzenek rá, és életpéldájából erőt merítsenek a hűség megtartásához."

Márton Áron bátorító szavai ma is különös aktualitással bírnak: „A világ fölött nehéz, titokzatos és veszélyekkel teli felhők vannak. Az emberiség keresztútja megnehezedett, megnehezedett a ti életetek útja is. Az a kérésünk a Mindenható Úristenhez, ha meg akarja áldani közöttetek végzendő igénytelen szolgálatunkat, hallgassa meg veletek együtt elmondandó imáinkat és áldjon meg titeket, hogy a kereszt súlya alatt ne roskadjatok le. Minél nehezebb a kereszt, annál szorosabban fogjátok a kereszthordozó Krisztus kezét, aki előttünk járva megígérte, hogy minden keresztet hordozó embernek hűséges társa és isteni segítője lesz."


Bodó Márta: Oly korban éltem… Az 1939-es év a nagyvilágban és Márton Áron életében

1939. február 12-én a kolozsvári Szent Mihály templomban szentelték püspökké Márton Áront. Káplánként, egyetemi hitszónokként, plébánosként már hosszabb ideje ismerte a várost, annak lakosságát – s az is ismerte őt. Márton Áron aktív közéleti személyiségként jól látta a vidék, a tájegység, az ország, Európa s a világ állását és gondjait.

Az előző év decemberében már tudta, hogy ő a választott, a püspökszentelés dátumát előre le kellett szögezni a meghívottak értesítése, a meghívók szétküldése s a készületek elindítása miatt. Az 1939. év eleji ünnepi esemény egy gondokkal terhes esztendőt nyitott: egy percnyi szusszanást engedett a történelem, a meghatottság, egyeseknek talán a mámor pillanatát, mielőtt a csapások elkezdődtek.

Előzmények

1924. július 6-án szentelte pappá Gyulafehérváron Majláth Gusztáv Károly erdélyi püspök, a következő vasárnap, július 13-án mutatta be az ifjú levita első szentmiséjét szülőfalujában, ahol maga a főpásztor is jelen volt. Ezt követően első kápláni kinevezését Gyergyószentmiklósra kapta 1925. július 1-jén, ezt kiegészítette Gyergyószentmiklósra szóló hittanári kinevezése 1926. augusztus 1-jén. 1928. július 1-jén Marosvásárhely következett: hittanár és szubrégens minőségében. Ezt 1929. július 1-jén verestoronyi plébánosi kinevezés követte, 1930. október 1-jével gyulafehérvári püspöki udvari káplán és levéltáros, 1932. szeptember 1-jével püspöki titkár Majláth püspök mellett, de már október 1-jén a fiatalok kérésére ifjúsági lelkipásztor, akadémiai hitszónok, a Kolozsváron tanuló egyetemista és főiskolás fiatalok lelkipásztora. Főpásztora Rómában is bemutatta a tehetséges ifjút, s a pápa áldását adta az ifjúság körében végzendő munkájára.

Kolozsvári egyetemi lelkészi teendőit nem csak a fiatalok lelki irányításában látta. Szellemi front kialakítását is feladatának tartotta az értelmiségi pályára készülő fiatalok számára, s összefogva oktatóikat, a már dolgozó katolikus értelmiséget, vállvetve velük, köztük dolgozott. 1933-ban György Lajossal lapot indított Erdélyi Iskola címen, 1934-től az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség Egyetemi és Főiskolai Szakosztályát vezette, s Kézdivásárhelyen az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség közgyűlése igazgatójává választotta. Tevékeny és fáradhatatlan volt mindegyik beosztásában.

Kolozsváron ismert és keresett szónok. A Hírnök 1936-os híradása szerint „nagyon jó gondolat volt Márton Árontól, a népszerű hitszónoktól, hogy február

28-án erről a tárgyról előadást tartott.

A spiritizmus ma divat. […] A főgimnázium díszterme régen nem látott akkora közönséget, amekkora erre az előadásra összegyűlt. Ez is annak bizonysága – a hitszónok népszerűsége mellett – hogy a spiritizmus a társadalmi érdeklődést csakugyan nagy mértékben lefoglalja." Ugyanebből az évből való egy másik híradás: „Márton Áron, a közismert és jeles hitszónok a Szociális Misszió Szervezet kezdeményezésére március 30-tól április 5-ig vallásbölcseleti konferenciákat tartott férfiak részére. A kegyesrendi templomot esténként tekintélyes számú férfiközönség töltötte meg. A szónok nagyvonalú témákat magyarázott sorozatos előadásaiban." Nagyobb írás, beszámoló olvasható a Katolikus Népszövetség tizedik összejöveteléről A Hírnökben P. Boros Fortunát tollából. Ünnepi és hétköznapi katolikusok című írásában ismerteti a Marosvásárhelyen tartott nagygyűlés témáit. Jellemző módon az 1936-os témának a főszervező Márton Áron Krisztus és a falu címet javasolta: tevékenységét ismerve egyáltalán nem csoda, és nem is csupán saját falusi származása az ok, hanem a kolozsvári egyetemista és főiskolás fiatalokkal való együttműködése, az azok körében igen nagy szakszerűséggel és lelkesedéssel végzett falumunka lehet az igazi indok. A marosvásárhelyi nagygyűlésről A Hírnök hasábjain beszámoló cikket Márton Áron portréja illusztrálja,

a következő aláírással: „Márton Áron, a Katolikus Népszövetség eddigi ügyv. igazgatója, akinek az idei nagygyűlés sikeres megszervezésében döntő része volt. A cluji egyházközség élére h. plebánosnak (vicarius oeconomus) neveztetvén ki, lemondott a népszövetségi igazgatói állásról, hogy kipróbált munkaerejét az egyházközség érdekében hasznosíthassa." A lap még egyszer visszatért az igen fontosnak tartott nagygyűlésre és témájára, Krisztus és a falu kapcsolatára, illetve ami ennek lényege: a katolicizmus falusi életterére, a katolikus értelmiségi körökben is lendületet nyert falukutatásra s annak viszonyára a faluval. „A falunak meg kell ismernie és meg kell szeretnie azt a gondoskodást, amit a katolikus értelmiség az ő érdekében, de alapjában az egyetemes katolikus gondolat érdekében kifejteni akar. A katolikus akció nem trónol a falu fölött, hanem vele és benne él, nem gyámkodik felette, hanem egészséges, ős értékeit megbecsülve, testvérként nyújt kezet feléje. A falu nem kísérleti nyúl a katolikus értelmiség kezében, hanem finom és hajlékony anyag, melyből végtelen lehetőség nyílik a legremekebb szoborábrázolásokra. Mi tisztában vagyunk vele, hogy akik Krisztust a falura akarják vinni, azok ugyanezt vallják a katolikus akció szerepe és hivatása felől. S hogy a falu hajlamos a jóra, a szépre, Krisztusra, azzal mutatta meg, hogy szép számban vett részt a katolikus nagygyűlésen."

Márton Áron a Népszövetség keretében egyébként előbb az orvosi, majd a pedagógiai szakosztályt hívta életre, közben kapott előbb ideiglenes, később végleges megbízást a kolozsvári Szent Mihály plébánia vezetésére, ahol összekuszált anyagi helyzetet kellett tisztáznia és rendeznie. 1937 januárjában címzetes kanonoki címmel tüntették ki, megrendezte a Népszövetség marosvásárhelyi találkozóját, ahol aztán igazgatói szerepköréről lemondott. 1938. augusztus 14-én a kolozsvári Szent Mihály egyházközség plébánosa, Kolozs-Doboka kerület főesperese lett, székesegyházi kanonok. De még jóformán el se kezdte működését, szeptember 10-én Bécsben meghalt Vorbuchner Adolf püspök, s szeptember 14-én a Szentszék Márton Áront nevezte ki az egyházmegye apostoli kormányzójává. Kolozsvári plébánosi munkakörét megtartva szeptember 22-én az egyházmegye ideiglenes vezetését is átvette. Közben szeptember 29-én Zomora Dániel nagyprépost ünnepélyesen beiktatta Márton Áront a kolozsvári hivatalába – Szent Mihály ünnepére esett a beiktatás, ezt a napot mint a kolozsvári főtéri templom búcsúünnepét választották, de Szent Mihály főangyal az egyházmegye védőszentje is: érdekes, előremutató egybeesés! Munkában teltek a következő hónapok: ott voltak a kolozsvári napi ügyek s az örökölt gondok, s ott voltak a Gajdátsy Béla irodaigazgató segítségével végzett egyházmegyei tennivalók. Így érkezett el a december. 1938. december 22-én táviratban hivatta magához Andrea Cassulo bukaresti nuncius, de az ügyről, amiért hívta, mindenki a december 24-i hivatalos híradásból értesült. A hír ugyanis arról szólt: XI. Piusz pápa Márton Áront választotta Vorbuchner Adolf örökébe az erdélyi, gyulafehérvári püspöki székbe.

A kinevezett püspök még aznap Gyulafehérvárra utazott, bemutatta a káptalan előtt a kinevezési okmányt, karácsony napján szentmisét mutatott be, majd estére Kolozsvárra érkezett.

Így közelgett az 1939-es esztendő.

1939 a nagyvilágban

1939-ben készült az első léglökéses repülőgép, ekkor történt az első rakétakísérlet a Szovjetunióban, elkészült a televíziós képfelvevő cső, az ortikon. 1939. március 10-e és 21-e közt tartották a Szovjetunióban az SZKP XVIII. kongresszusát, s azon jóváhagyták a harmadik ötéves tervet.

1939-ben általános hadkötelezettséget vezettek be mind a Szovjetunióban, mind Angliában.

1939-ben jelent meg Paul Eluard Összes versek című kötete, Thomas Mann Lotte Weimarban és John Steinbeck Érik a gyümölcs című regénye, az irodalmi Nobel-díjat a finn Frans Eemil Sillanpää nyerte, ekkor festette Braque Művész és modellje, Rouault pedig Jeanne d?Arc című képét, Picasso a Kakast, Miró a Triptichont, ebben az évben mutatták be Hindemith Mathis, a festő című operáját. Lássuk azonban sorban az eseményeket.

január – a Magyar Népközösség a román királyi diktatúrával egyezséget köt, megalakul a Kubai Munkásszövetség, elnöke a néger kommunista Lazaro Pena.

január 20. – Salvadorban Martínez, aki 1931. december 4-én katonai puccs nyomán került hatalomra, felfüggeszti az alkotmányt.

január 24. – földrengés Chilében, melynek nyomán Chillán és Concepción városok romba dőlnek.

január 26. – Barcelona eleste.

február 2. – a Szovjetunió megszakítja a diplomáciai kapcsolatokat Magyarországgal.

feburár 10. – a Vatikánban meghal XI. Piusz pápa.

február 12. – Márton Áront Andrea Cassulo bukaresti pápai nuncius Augustin Pacha temesvári és Fiedler István szatmár–váradi püspök segédletével a kolozsvári Szent Mihály templomban püspökké szenteli.

február 12. – Magyarországon lemond Imrédy, ennek következtében pedig

február 16. – Teleki Pál alakít kormányt (1941. április 3-ig).

február 20-ig egész Katalónia Franco birtokába jut.

március 2. – a bíborosi testület a Vatikánban új pápát választ: Eugenio Pacelli bíboros államtitkár a XII. Piusz nevet kívánja felvenni.

március 7. – a román kormány élére Armand C?linescu kerül (szeptember 21-én legionáriusok meggyilkolják).

március 14. – Szlovákia kimondja az elszakadást Csehszlovákiától, elnöknek Jósef Tisót választják.

március 15. – a német csapatok bevonulnak Csehországba, Cseh–Morva Protektorátus néven bekebelezik a Harmadik Birodalomba, Kárpátalja megszállása.

március 21. – angol–francia–szovjet tárgyalások kezdődnek a kölcsönös segélynyújtási szerződés megkötéséről, Németország ultimátumban követeli Lengyelországtól Gdanskot (német nevén Danzigot).

március 22. – a német csapatok a Litvániával kötött szerződést követően elfoglalják Klaipédát, a Memel-vidéket.

március 23. – aláírják a német–román gazdasági egyezményt, amely hátrányos Romániára nézve.

március 28. – elesik Madrid, Franco dicsőségesen bevonul a városba, Márton Áron püspök leteszi a hűságesküt II. Károly román király előtt.

március 31. – Chamberlain parlamenti nyilatkozata: Anglia megvédi Lengyelország függetlenségét. Dánia tíz évre megnemtámadási szerződést köt Németországgal, bár a kommunista képviselők ellene szavaztak, Márton Áron püspök első püspöki körlevele.

április 1. – az AEÁ elismeri a Franco-rendszert.

április 7. – Olaszország megszállja Albániát.

április 11. – Magyarország kilép a Népszövetségből.

április 13. – Anglia és Franciaország garanciát nyújt Romániának és Görögországnak.

április 15. – Mussolini és Hitler visszautasítja Roosevelt amerikai elnök felhívását 30 ország békéjének garantálására.

április 28. – Hitler felmondja az angol–német flottaegyezményt és a német–lengyel megnemtámadási szerződést.

május 11. – augusztus 31. – a szovjet és mongol csapatok a Halhin-Gol folyónál visszaverik a Mongólia ellen támadó japán csapatokat.

május 17. – a Chamberlain-kormány kibocsátja Palesztinára vonatkozóan az ún. Fehér könyvet, ezzel a zsidó bevándorlást korlátozza, közeledve az arab reackiós körökhöz.

május 22. – német–olasz barátsági és szövetségi szerződést kötnek.

május 25. – angol–lengyel kölcsönös segélynyújtási egyezmény köttetik.

május 28. – Márton Áron erdélyi püspök és Andrea Cassulo pápai nuncius részt vesz a csíksomlyói pünkösdi búcsún.

július 2. – Arita–Craigie-egyezmény születik: Anglia elismeri Japán különleges érdekeit Kínában.

nyár – Márton Áron püspök elkezdi bérmaútjait.

július 26. – az AEÁ felmondja a japán–amerikai kereskedelmi egyezményt.

június 29. – Márton Áron Csíksomlyón 12 szerpapot pappá szentel.

augusztus 23. – német–szovjet megnemtámadási egyezményt írnak alá.

augusztus 26. – Hitler közli követeléseit Lengyelországgal, ugyanakkor az olasz kormány közli Hitlerrel: a maga részéről nincs felkészülve a háborúra.

augusztus 29. – a Wehrmacht egységei bevonulnak Szlovákiába.

augusztus 31. – a hitleristák megrendezik Lengyelországban a gleiwitzi provokációt, amely ürügyül szolgál a másnapi eseményekhez:

szeptember 1. – a hitleri csapatok betörnek s lerohanják Lengyelországot. Ezzel elkezdődik a II. világháború.

szeptember 3-án Anglia és Franciaország formálisan hadat üzen a hitleri Németországnak.

október 25. – Csíkszentdomokoson meghal Márton Áron édesanyja, Kurkó Julianna.

október 28. – Csíkszentdomokoson eltemetik Márton püspök édesanyját.

november 16. – Márton Áron püspök felszólal az Egyházmegyei Tanács közgyűlésén.

december 16. – XII. Piusz pápa elfogadja Fiedler István szatmár–váradi püspök lemondását s ideiglenesen Márton Áront bízza meg az egyházmegye kormányzásával.

Az 1939-es év a korabeli erdélyi

ferences sajtó tükrében

A püspökké szentelés jeles eseményéről, a felemelő ünnepségről Domokos Pál Péter Márton Áron-könyvében (Rendületlenül) részletes beszámolók olvashatóak a korabeli erdélyi sajtóból. Az eseményekről szóló cikkeket a Keleti Újság, a Hitel, az Erdélyi Iskola lapjairól veszi át, s közli Venczel József köszöntését és György Lajos elemzését az új püspök címeréről a püspökszenetelési ünnepségre kiadott füzetből.

Beszámolt az ünnepről és az ünnepségről A Hírnök is, ez a kolozsvári keresztény közéleti és irodalmi tájékozódású, a ferencesek szellemi körében, ferences főszerkesztő, P. Trefán Leonárd vezetésével készülő lap, valamint „kistestvére", a hitbuzgalmi jellegű Katolikus Világ is. Előbbi 1939-ben a XXXVI. évfolyamába lépett, s az év első, 1939. január 15-i lapszáma Az új püspök fényképpel illusztrált bemutatásával indít. „Az egyházmegye hányódó hajója, reméljük, végre nyugalmasabb vizekre kerül" – olvassuk a szerkesztőségi cikkben. „Az új püspököt nem kell már közelebbről bemutatni. Szokatlan hirtelenséggel felívelő pályájának kezdeti fázisaiban ugyis, mint kolozsvári plébánosról, ugyis, mint apostoli kormányzóról, bőségesen jelentek meg róla ismertetések. Az a tény azonban, hogy javakorabeli ember, aki a tettrekészségnek, akaraterőnek, a saját lábon haladó gondolkozásnak és cselekvésnek,

a higgadt megfontoltságnak és a prudens okosságnak adott helyzetekben már szolgáltatta bizonyságát: örvendetes tény és azzal a biztos reménységgel tölt el, hogy ezekkel a nem gyakori emberi erényekkel a püspöki széket is bearanyozza." A 2. lapszám címoldalán a kolozsvári Szent Mihály templomot ábrázoló Hankó János-grafika aláírásában jelzi: „A kolozsvári Szent Mihály templom, ahol a püspökszentelés lélekbemarkoló ünnepsége lezajlott." Az ünnepségről beszámoló cikk (pjb, azaz P. Jánossy Béla felelős szerkesztő aláírásával), amelyet fényképpel is illusztráltak, Püspökszentelés Kolozsvárt címmel jelent meg. „Alig hihető, hogy bensőségesebb körülmények között szenteltek volna fel valaha püspököt, mint amilyen körülmények között történt Márton Áron apostoli kormányzó püspökké szentelése Kolozsvárt, február 12-én, hatvanad vasárnapján a Szent Mihály templomban" – indul a beszámoló. „Egy püspökszentelés mindig színes és mozgalmas. Azzá teszik a püspöki méltóság és tekintély s az ősi szertartások, melyek közt a szentelés végbemegy. Kolozsvár város s az ősi Szent Mihály-templom soha nem látott még katolikus püspökszentelést. Az előző püspökök rendesen Magyarország fővárosában szenteltették fel magukat, így Lönhart és Majláth. Új püspökünk közvetlen elődjét, a váratlan hirtelenséggel elhunyt Vorbuchnert a püspöki székesegyházban szentelték püspökké. Érthető volt tehát a rendkívüli érdeklődés, mely ezt a püspökszentelést megelőzte és kísérte, de épp úgy érthető az öröm is, mely Erdély katolikusainak szívét eltöltötte annak a ténynek az ismeretében, hogy majdnem egy évszázadnak kellett eltelnie, hogy Erdély kat. püspöki székén újból a székely nemzetségből való, arra érdemes embert lássanak" – írja a cikkíró.

Azt is megtudjuk a lapból, hogy a Pázmány Társaság, a romániai katolikus írók társasága szintén az ünnepi alkalmat és az új püspököt köszöntő „magas színvonalú díszgyűlést" tartott. A márciusi lapszámban közlik a szerkesztők Jenei János Márton Áron püspökhöz szóló köszöntőjét ezzel az indoklással: „a kolozsvári magyar színház népszerű művészének" verse „hangjának meleg közvetlensége megérdemli, hogy helyet adjunk neki".

A Katolikus Világ 1939 januári száma szintén első oldalon közli az új püspök kinevezésének hírét Nagy a mi örömünk címen. A püspökszentelés ünnepségéről a márciusi lapszám ad hírt: a fényképekkel illusztrált beszámoló Püspökszentelés címen jelent meg. A jó minőségű képeken a püspökszentelés mozzanatait látjuk, többek közt az új püspök „trónra ültetését" s az új püspök szüleit, Márton Ágostont és feleségét.

Virt László így jellemzi a kort: „Vészjóslóan borús volt már az ég Európa fölött, amikor Márton Áron püspök Gyulafehérvárra érkezett, hogy átvegye a Szent István király által alapított egyházmegye vezetését. Amit akkor a nagyhatalmak politikusai nem akartak észrevenni, arra Márton Áron még egyetemi lelkészként prófétai látással felhívta a figyelmet." A Hitelben 1937-ben megjelent írásról, a Népnevelésünk feladatai címűről van szó, amelyben Márton Áron ezt írta: „A népek gyilkos versengésének vagyunk tanúi és egyben megélői. A népeket meghatározó természetes különbözőségek ellentétekké, az ellentétek pedig természetellenes gyűlölködéssé fajultak s félelmetesen kavarognak az emberiség fele fölött meggyűlt viharfelhők. Senki nem tudhatja, mi lesz, ebből a világvajúdásból mi születik meg. De egy biztos: akár bekövetkeznek a készülő katasztrófák, akár győz a békés belátás, a mostani kavargásból a jövőbe csak azok a népek menthetik át életüket, amelyek munkába tudják állítani összes szellemi és erkölcsi erőiket. Vajon lesz-e a magyar népnek Széchenyi-lelkületű értelmisége, amely belátja ezt és a történelem szándékát erős markolással és lázas munkával az élet irányába fordítja?"

Láthattuk a kronológiából: valóban vészjósló események következtek egyre-másra Európában s a világban. 1934-ben még lehetett így lelkesedni: „Dollfuss kancellár kormánya új alkotmányt adhatott a megkínzott kis országnak. Az alkotmányt, mely a vezetők legjobb szándéka szerint Ausztria jobb jövőjét van hivatva megteremteni, a keresztény társadalmi elvek alapján készítették el. A terv azokat az igazságokat akarja gyakorlatba átvinni, melyeket a Quadragesimo anno kezdetű pápai körlevél foglal össze, s amelyeket nálunk a katolikus főiskolások Majláth-köre ismertetett röpiratokban. Ausztria kormányának a megvalósítás terén kétségtelenül nehéz küzdelmei lesznek, egy ország újraépítése a legnagyobb feladatok közé tartozik, s még állnak ellenséges erők is vele szemben. De lehet hinni, hogy ott ezt a legnagyobb feladatot is meg tudják oldani. Tiszta szándékú férfiak állnak az élen, s zárt sorokban fanatikus hitű, munkára és áldozatokra felkészült ifjúság követi. Azok a miniszterek, akiket kopott ruhában láttam, s akikről azt beszélték, hogy a legnagyobb igénytelenségben, de éjjel-nappal fáradhatatlanul dolgoznak és minden hónap első vasárnapján közösen áldoznak, s az az ifjúság, amelyik a Stadionban szintén szegényes öltözetben, de szemében jövő feladatának fénylő tudatával tett esküt népe önzetlen szolgálatára, s este nyolcas-sorú nagy tömegével lelkesülten vezette a szentségi körmenetet, ez az ifjúság és azok a férfiak a lehetetlent is megoldják, halálra szánt népüknek a mostohaságok között is életet teremtenek." (Márton Áron, Ausztria új alkotmányának mementója. In. Jóbarát) Venczel József ugyanekkor még lelkendezhetett: „mi mentünk, s ma, amikor mindenfelé hatalommá lesz a megújhodott katolicizmus, amikor egy belga katolikus ifjúsági lap több tízezer példányban jelenik meg, amikor a budapesti ?Korunk Szava? is tízezreket mozdít és lelkesít, amikor a belga katolikus ifjúmunkás-szervezet

200 000 taggal irányító tényező, s főleg amikor az ifjú-katolicizmus országló elvvé lett, mint Olaszországban és Ausztriában és útban van mindenütt, ahol a kultúrnépek tiszta látását nem homályosítja el a reakció, ma nem tudunk eléggé hálát adni az Istennek, hogy itt: az európai katolicizmus legkeletibb pontján önmagunkban és másokkal megküzdöttük a forradalmat: az ifjú-katolicizmus hitet, szeretetet és igazságot követelő forradalmát." (Néhány szó a magyar ifjú-katolikus mozgalmakról. In. Jóbarát) Mindez 1934-ben még az ellenzőkkel szemben a katolikus szociális tanítás diadalának tűnhetett. De a komor előjelek gyűlni kezdtek, a politikai hatalomvágy az eszméket kiforgatva állította a maga szolgálatába, sőt, az eszméket jelszavakká silányítva kifogásként használta fel. Sajnos a katolikus közgondolkodás irányítói nem mindig vették időben észre az ordas eszméket a szép jelszavak mögött. Így kerülhetett A Hírnök 1939/4. lapszámának vezércikkébe ilyen mondat: „Franco tábornok sikere a keresztény civilizáció győzelme", a szerző maga a főszerkesztő, P. Boros Fortunát.

Márton Áron e komor előjelek közt került hivatalba, olyan előzmények után, amelyek alkatának, elkötelezettségének mértékében adtak számára lehetőséget nemcsak a cselekvésre, de a kiterjedt ismeretszerzésre, a pontos és árnyalt tájékozódásra. Nem a vidéki főúr önelégült típusába tartozott, hanem a magas pozícióban is nyitott, érdeklődő, lázasan dokumentálódó, igazi értelmiségiek sorába. És a püspöki szék nem vette el sem a tisztánlátását, sem az érdeklődését, ellenkezőleg: a méltósággal együtt ráruházott felelősség még nyitottabbá, még körültekintőbbé tette.

A közhangulat pedig nem ennek az alapállásnak kedvezett.

Jól tükrözi ezt a korabeli sajtó. A Hírnöknek ugyanazon száma, amely Márton Áron püspökké szenteléséről tudósít, alig pár oldallal odébb Ami a zsidókérdés és a zsidótörvény mögött van címen a magyar katolikus szellemiség „legtekintélyesebb vezető folyóirata", a Magyar Kultúra cikkét ismerteti. Ilyeneket olvashatunk itt: „…őszintén és higgadtan gondolkozók nem vonhatják kétségbe, hogy a zsidókérdést egyszer már rendezni kellett, mégpedig komolyan és teljesen. […] Egy népcsoport, amely egyfelől nagyobb ügyesség, üzleti élelmesség, néha aggálytalan moralitás segítségével, másfelől ridegen visszautasítva a magasabb, keresztény világfelfogásba, erkölcsbe és ízlésbe való beolvadást és szinte tetszeleg abban, hogy idegen testként él a nemzetek szervezetében, nyelvben, tán nemzeti érzésben is osztozik velünk, de nem lelki kultúrában és keresztény erkölcsi alakulásban, az ilyen népcsoport szükségképen szembekerül a nemzetekkel, amelyek közt él. […] A keresztény országoknak feltétlenül joguk van arra, hogy egy idegen szellemű és kultúrájú, a kereszténységgel és a nemzeti szolidaritással szembehelyezkedő elvvel szemben védekezzenek. […] bajos lenne tagadni, hogy Európa, s benne Magyarország erkölcsi lesiklásában, irodalmának, erkölcsének, szórakozási stílusának, munkásvezetésének végleges megromlásában a zsidóságnak jókora része mint főtényező szerepelt, egy másik rész pedig legalább is hallgatagon támogatta ezt a szereplést." (Ugyanerről Márton Áron később, már egészen más kontextusban, elhurcolások után, 1944. május 18-i kolozsvári beszédében azt mondta: „… híveim az egyházmegye legkeletibb határától kezdve mélységes megdöbbenéssel fogadták ismert személyiségek szabadságának korlátozásáról és bizonytalan sorsáról elterjedt híreket. Ugyanúgy aggodalommal kísérték a zsidók ellen az utóbbi időkben végrehajtott intézkedéseket. Örömmel hallottam híveimnek ezt az erkölcsi felfogását, véleményét és ítéletét, és főpásztori büszkeséggel említem föl, mert ez a széles tömeg felfogása, véleménye és ítélete, s egyúttal örvendetes jele annak, hogy az igazi katolikus szellem mélyen benne gyökerezik és ma is eleven erőként él népünk lelkében.")

Hogy A Hírnök nem föltétlenül képviseli ugyanazt az álláspontot, mint a magyarországi lapból átvett cikk, arra több apró jel mutat. A vizsgált lapszám, az 1939/2., amelyben a két írás pár oldal különbséggel olvasható, Vasárnap délelőtt Barcelonában címen jelent meg P. Bőle Kornél OP cikke, amelynek (szerkesztőségi) bevezetője így értékel: „ennek a leírásnak különös érdekességet ad Barcelonának legutóbbi elfoglalása a katolikus nemzetiek által. E cikk megírása óta éppen 13 esztendő telt el. Szegény Spanyolország és szegény Katalónia, mit veszített és mennyit szenvedett azóta… Az ősi szokások, népi vonások azonban nem változtak és ha a két és féléves háboru romjai eltakarodnak, ha kiderül a boldog és termékeny béke meleg-kék ege a poklok szellemeitől megszabadult Barcelona felett, a vasárnap délelőtt ott őgyelgő európai utazó újból ott fogja látni templomaiban a hívő népet, s utcáin a derüs lélekkel és vidám kedvel táncoló tömeget…" Az 1939/4. lapszámban, a 107. oldalon közölt fényképen Hitlert láthatja ugyan az olvasó, horogkeresztes zászlók sokasága tűnik fel azon a 116. oldalon megjelentetett fényképen, amelyen aláírása szerint „Danzig szabadváros zászlódísszel ünnepelte a Memel-vidék visszacsatolását a birodalomhoz". Ám a 122. oldalon teljesen más hangnemű hírt közöl a lap: A német katolikus irodalom újabb megszorítása címen egyáltalán nem elfogultan vagy helyeslően közli: „Németországban a katolikus sajtó nagyrészt már régebben megszűnt s most a megmaradt orgánumok is újabb megszorítások alá kerülnek." Hiszen az újabb német rendelkezések értelmében katolikus lapok nem közölhetnek többé mást, csakis katolikus hitbuzgalmi anyagot, irodalmat, kritikát nem, s még vallási téren is kellemetlen megszorításokkal kell számolniuk: külön engedély nélkül még a pápa leveleit sem közölhetik. A 144. oldalon újabb Hitler-kép látható, a 183. oldalon pedig Franco tábornok Madridba való győzelmi bevonulása.

A Hírnök az 1939/2. szám első oldalán közölte a világegyház meghatározó hírét: meghalt XI. Piusz pápa. S már a következő lapszámban A pápaválasztás tanulságai címen XII. Piusz megválasztásáról tudósíthatott. Korunkból visszanézve, a II. János Pál pápa haldoklását, halálát s XVI. Benedek pápa megválasztását a médiában végigkövetve még derültségre is okot adhat P. Boros Fortunát beszámolójának ez a sora: „A technika vívmányainak tökéletesedése csak fokozta az emberek kíváncsiságát s így egy pápaválasztást sem előzött meg még olyan érdeklődés, mint XII. Piusz pápa megválasztását." Fényképek mutatják az elhunyt pápa ravatalát, temetését, s az új pápa választása körüli procedúrákat.

A 4. számban Félegyházy József írása következik: XV Benedek pápa békekísérlete címen a Vatikán első világháborús politikájáról ír. Nem véletlen a témaválasztás: a háború előérzete erős, A szovjet hadseregről szóló hír ezt fogalmazza meg: „A közelmúlt és jövendő háborús kilátásaival kapcsolatban a nemzetközi sajtóban is sok szó esik a szovjet hadseregéről s annak ütőerejéről."

A Hírnök e fenyegető előjelek közepette igyekszik kiegyensúlyozott, semleges lenni, klasszikus értékeket közölni, irodalmat, tanulmányokat, a napi élet eseményei elsősorban képanyagában s annak aláírásában jelentkezik ebben az időben. Egy-egy kép a német–szlovák egyezmény aláírásáról, az elfoglalt Memel vidékéről, angol nők sorozásáról, a májusi lapszámban az új pápa képe e felirattal jelenik meg: „XII. Piusz pápa, aki közbelépett a német–lengyel viszály elsimításában" – mi már tudjuk, mennyire rövid távú eredménnyel…

A júniusi lapszámban Márton Áron püspök képe az alábbi felirattal jelenik meg: „Márton Áron gyulafehérvári püspök Csík megyének Gyergyói-medencéjében végezte első bérmakörútját, amely valóságos diadalút volt." A romániai pápai nuncius képe alatt ez olvasható: „Cassulo András pápai nuncius 25 éves püspöki jubileumát Csíksomlyón ünnepelte a pünkösdi búcsú alkalmával. Azután bejárta a székelyföldi katolikus vidéket." (A mai olvasó ezen is elgondolkodik: vajon barátságosabb szívvel tekintett akkoriban a pápa követe a Székelyföldre, vagy többet s szívélyesebben hívták akkoriban a magyar ajkú katolikusok közé?)

A július-augusztusi szám egyik híre arra kérdez rá, ami bizonyára sokakat foglalkoztatott akkoriban: Nemzetközi békeértekezletet akar-e összehívni a pápa? Ma XII. Piusz politikájának számos dicsérője és bírálója felvetette már a kérdést: ha akkor vagy később a pápa szókimondóbb, segített vagy csak rontott volna-e a helyzeten?

Az októberi lapszám reagál a háború hírére, a döbbenet és bizonytalanság hangulatát fejezi ki a Pax et bonum! címet viselő, P. Boros Fortunát főszerkesztő által írt vezércikk. Fő gondolata: „A megbolygatott lelkű világ békére vágyik. (…) A politikában nincs sem szelídség, sem alázatosság és diadalát üli a gyűlölség. (…) Mire várunk? Pax et bonum!" E hangot folytatják a főbb közlemények: Assisi Szent Ferenc és kora, Pastor Angelicus, Rózsa virít a kereszteken, Assisi Szent Ferenc és Szienai Szent Katalin Olaszország fővédőszentjei. Most a realitásérzék és a helyzet valós ismertetése helyett a vágyott és elvesztett harmónia bemutatása uralja e lapot. Novemberben a Színház rovat ismertetései alapján a kolozsvári színház is úgy játszott, mint bármikor: A tolvaj, Szerelem gyümölcse, Grófkisasszony, Mégis szép az élet a bemutatott darabok címe. Orbán Szilveszter A háború címet adja versének, de nem a világban dúló aktuális háborúságról ír, annál inkább P. Gomez, aki A spanyol ferencesek vesztesége a polgárháború három évéből címen egy 1939-es beszámolót közöl, s a jelen eseményére reflektál a decemberi lapszám írásának bevezetője: Az albánok nemzeti költője úgy került az érdeklődés homlokterébe, hogy áprilisban Olaszország minden bejelentés nélkül lerohanta és bekebelezte Albániát.

Márton Áron reagálása

az év eseményeire

A korábban lapokban is közlő, hitszónoki képességei miatt már elismert Márton Áronnak püspökké szentelésével elsősorban ez a műfaj adatik: a szónoki beszédé. Emellett körleveleit nem csak egyszerű tényközlő, utasításokat osztó műfajként kezeli, hanem valóságos tanulmányokká fejleszti. Még feldolgozás előtt álló életművéből az 1939-es év terméséből jelenleg ismert anyag azt mutatja: az új feladattal való birkózás az adott történelmi háttérrel súlyosbítva nem hagyott időt az írás számára. Egyik fontos, irányt mutató megnyilatkozása az adott év márciusában született, valószínűleg – Márton Áront ismerve – hosszas előkészület nyomán íródott bemutatkozó körlevél.

A maga szerepét, feladatát határozta meg ebben. „Az angyali szózatban küldetésem tartalma is benne van. Isten dicsőségéért és a lelkek békéjéért kell dolgoznom." Nem reagálhatott még a nagyvilág minden politikai kihívására, még nem tartott ott az idő, ám ebben a levélben nem véletlen egy szó, egy mondat sem. Tudatosan vállalt program rejtőzik itt, a püspök nem megy el behunyt szemmel a kor számára már nagyon is érezhetően érlelődő gondjai mellett: „Küldetésem szerint Isten dicsőségével együtt munkálnom kell és munkálni akarom a lélek békéjét és a lelkek megbékélését." Márton Áron értelmiségi tájékozódása és problémalátása mögött ugyanis a hit olyan valósága húzódik, amely a kor divatos eszméin túl tud lépni, ha azok csupán divatosak, de Isten törvényei ellen valók, ha az embertársat sértik. Így Márton Áront nem érinti a korszellem, ő a harmincas évek elején-közepén valódi lelkesedéssel köszöntötte a katolikus ébredést, de abban a pillanatban, amikor a katolicizmus csak máz és jelszó, ő a valódi keresztény értékeket védi. Valószínűleg az egyszerű és tiszteletreméltó falusi hit, konzervativizmus, paraszti bölcsesség, lényeglátó mélység tudta megőrizni őt attól, ami pedig még katolikus körökben is divatos volt akkoriban. Beköszönő körlevele nyíltan fogalmaz arról, hogy a katolikus közösségen belül egységet szeretne, mert főpapi küldetése a gazdaghoz és szegényhez egyaránt szól. De ezen túlmegy, amikor a kor kihívásait számba veszi: „Az új idők szelleme, hatalmas változásai, nyugtalan iránykeresése mindegyre új feladatokat dob fel, s az erők új csoportosítását, új területek munkába vételét teszi szükségessé. Az ember szellemi és erkölcsi világában új tájékozódások, egy új életfelfogás forradalma zajlik, amelynek hullámzása a tömegekre is átcsap. Az egyház változatlanul áll az örök igazságok alapján, de szemét nem zárja le a valóság előtt, az embert az élet és a történelem sodrában nézi összes bajaival és igényeivel együtt, s mindig a jelenben alkalmas hangot és eszközöket követi, hogy a változások hullámverésébe állított embert az örök élet számára megmentse."

Az 1939-es év végén az Egyházmegyei Tanács előtt mondott felrázó szavai nagyon is sajátos helyi problémára irányultak, nem a világpolitika eseményeire. Hiszen helyben volt nyomasztó a kisebbségi magyarság oktatási helyzete. Jellemző az is, hogy a lényegre koncentrál, az adott problémát oldja meg, amikor a napi megélhetés a gond, nem hunyja be a szemét s nagyon is gyakorlati irányt mutat erre vonatkozóan is.

A világ fenyegető eseményeire csak a következő évben, 1940 februárjában a hívek s a papság elé került, valószínűleg hosszasan és átgondoltan előkészített körlevelében reflektált. „A nagyvilág eseményei és a nagyböjti szent idő emlékeztetései komoly lelkiismeretvizsgálatra intenek. Az Úr az ajtó előtt áll és kopogtat" – hangzik a sommás összefoglalás.

„A nagyvilágban népek állanak egymással szemben állig felfegyverkezve s országok vannak, amelyeknek minden zugát betölti a rémület és a sebesültek, hajléktalanok, fogságba esettek, menekülők, árvák és özvegyek sírása. […] Be kell vallanunk őszintén, mellünket verve, hogy a bajok felidézésében, amelyek a világra zúdultak és azt még fenyegetik, mindnyájan bűnösek vagyunk."

Jó volna, ha mindannyian – akik még nem ismerik eléggé, akik a sok rá való hivatkozástól már meg is unták, s akik rajongva szeretik, példaképüknek tartják, kívülről fújják egy-egy kiragadott mondatát – a tetszetős szép szavak mögött a kemény és következetes, de az Istent elkötelezetten, az embert kíméletesen és megértően szerető embert látnánk. A hivatalát felelősséggel, de mindenkor kreatívan viselő, olykor büntetni se félő, sokszor dicsérni nem rest főpapot, a mindig keresni merő, nyitott értelmiségit, a falusi környezetben edződött, városit megértő társat, akit nem lehet skatulyába szorítani, s akinek mai reakciójában az őt ismerő sem lehet biztos, mert Márton Áron pontosan attól olyan nagy, hogy mindig önmaga mert lenni, Krisztus alkotó követésében tudott és mert meglepetést okozni. Egyéniség volt – ami sok-sok látszólagos követőjéről nem mondható el.

Források

A Hírnök 1939.

Katolikus Világ 1939.

Bodor András – Csetri Elek (szerk.), Történeti kronológia II. Jelenkor. Bukarest 1976.

Domokos Pál Péter, Rendületlenül. Budapest 1989.

Marton József (szerk.), Márton Áron emlékkönyv. Kolozsvár 1996.

Virt László, Márton Áron a lelkiismeret apostola. Budapest 1988.


Gáspár Mária, Petronella nővér: Kései hála

Gáspár Máriát (szerzetesi nevén Petronella nővért) talán mindegyik erdélyi egyházmegye papsága ismeri. 1956-tól nyugdíjba vonulásáig a marosvásárhelyi klinikán teljesített szolgálatot, ahol papokat, kispapokat, egyházi személyek által beajánlott híveket segített a kórházi kivizsgálások lebonyolításában, a beteggondozásban. Jónéhány haldokló pap (Pálfi Géza, Bálint László, Ebernwein Sándor József és mások) ellátója volt hónapokon keresztül, őket kórházi munkája mellett gondozta. Áldozatos szolgálatát csendben, mindenféle látványosság nélkül végezte, mert a helyzet így kívánta ezt abban az egyházellenes időszakban.

Akkor jelentkezett szerzetesnek, amikor a kommunista pártvezetés a szerzetesrendeket felszámoló törvényt készült meghozni.

Kérdésként fogalmazódott meg bennünk, honnan merítette erejét Mária nővér (mivel szerzetesi nevét nem használhatta, eredeti nevén vált ismertté Erdély-szerte), ki volt a bátorítója, hivatásában ösztönzője, megtartója. Kérdéseinkre levélben válaszolt.

Most, amikor nagy léptekkel tartok a sír felé, eszembe jut, hogy valamit elmulasztottam megköszönni Márton Áronnak, Erdély nagy püspökének. Azokban a vészterhes időkben vett fel (titokban, csak az elöljárók tudtával) a mallersdorfi ferences nővérek rendjébe, amikor az állami hatóságok betiltották a szerzetesrendek működését.

1949-ben kerültem Lupénybe, az ottani kórházban tevékenykedtem és a ferences nővérek „széthulló" közösségében éltem. A rendnek már kápolnája sem volt, lakásunk nagyobb részét államosították, a nővérek egy részét elhurcolták. Ez alatt az idő alatt volt Márton Áron püspök úr a börtön foglya. Amikor kiszabadult, 1955-ben, Etelka főnöknőnktől kért nővéreket a gyulafehérvári papnevelő intézet háztartásának vezetésére. Etelka főnöknő felkérésére Lupényból csak az öreg Gerárdina nővérrel jelentkeztünk. Bár fájt a szívem otthagyni a kórházat és a betegeket, mégis elmentem Gyulafehérvárra.

Főnöknőnk egy alkalommal közölte velem, megbeszélte Márton püspök úrral és a mallersdorfi tartományfőnöknővel, hogy hivatalosan is felvesznek a rendbe. A hír hallatán nagyon boldog voltam. Most is pontosan emlékszem a dátumra, 1955. november 22-ére, Szent Cecília napjára. Ekkor történt rendbe való felvételünk Barabás Erzsébet, Klarissza nővérrel együtt a püspöki kápolnában, civilben: fehér fátyol és egy rózsafüzér volt a szerzetesi ruhát pótló kellékünk. Dr. Tyukodi Mihály teológiai tanár úr végezte a szertartást, amelynek a végén bevitt Márton Áron püspök úrhoz áldásra. A püspök atya bátorító szavai egy életre megerősítettek.

1956-ban rendi elöljáróim áthelyeztek Marosvásárhelyre, klinikai szolgálatra. Ennek az évnek karácsony éjszakáján a gyóntatószékben tettem le az első fogadalmamat, amelyről a gyóntató atyán kívül senki sem tudott. Titkos fogadalmam letétele után egész éjszaka imádkoztam, énekeltem, verset írtam, megköszöntem a hivatás kegyelmét az Úristennek és Márton Áron püspök úrnak, aki bízott bennem, biztatott, áldását adta rám.

Ma is úgy tartom, hogy az Úristen kegyelmével és nagy püspököm lelki támogatásával tudtam szolgálni a betegeket évtizedeken keresztül. Az ő példamutató kiállása, iránymutató szavai egész életemben megerősítettek. Szolgálatomat nyugdíjazásom után is folytatom, régi ismeretségeimet felhasználva igyekszem ma is segíteni a hozzám forduló betegeket.


Márton Áron megnyitó beszéde a kolozsvári Szent Mihály egyházközség nagygyűlésén (1937. szeptember 14.)

Mélyen tisztelt Közgyűlés!

1933 júliusa óta első eset, hogy az egyházközség képviselő testületének közgyűlése összehívatott, és számomra legelső alkalom, hogy a mélyen tisztelt Közgyűlés előtt az azóta történt fontosabb eseményekről és az egyházközség helyzetéről legalább nagy általánosságban tájékoztatást nyújthatok.

Legelső kötelességünk, hogy kegyeletes lelkülettel hódoljunk az egyházközség nagy halottja, dr. Hirschler József pápai prelátus, apát-plébános emlékének. Néhány nap múlva, e hó 17-én lesz egy éve, hogy halálának híre gyászba borította egyházközségünket, és gyászra indította egész Erdélyt. Harminc évig állott az egyházközség élén, s ez a harminc esztendő az egyházközség életében az alkotások és fejlődések gazdag szakasza volt. Mind a lelkipásztorkodás, mind egyházközségi téren az intézmények és alkotások egész sorával állított magának el nem évülő emléket és kitörülhetetlenül beírta a nevét az egyházközség történetébe. Fennkölt szellemét, gondoskodó szeretetét nemzedékek fogják hálával és tisztelettel emlegetni. Érdemeit a választmány jegyzőkönyvben örökítette meg s rendelkezett, hogy sírja – végrendeleti kívánsága szerint – elkészüljön, és művészi, az ő nagy lelkét megfelelő formában kifejező kőemlék állíttassék föléje. Méltó, hogy emlékének néma felállással adózzunk és kérjük a jó Istent, hogy munkás életéért, melyben önmagát szétosztotta, adjon örök jutalmat, a sok keserűségért pedig, melyet a csalódások okoztak, adjon örök vigasztalást neki. Végtisztessége a jó lelkipásztor felmagasztalása, a tisztelőinek beláthatatlan tömegéből alakult diadalmenet volt.

Az egyházközségi önkormányzatot súlyosan érintette továbbá dr. Jelen Gyula főgondnok visszavonulása. Egy hozzám intézett levélben bejelentette, hogy a főgondnoki tisztségéről körülményeire való tekintettel lemond. A főgondnoknak ez a lépése nehéz helyzet elé állított engem és a választmányt is. Az egyházközséghez történt megbízásom átvételétől kezdve őszinte jóakarattal segített az ügyek átvételében és vitelében, s komoly gondot okozott, hogy éppen e legnehezebb időben veszítettük el, amikor az egyházközség helyzete az ügyek rendezetlen és zavaros volta miatt igen súlyos volt, s amikor leginkább szükség lett volna az ő okosságára, tapasztalataira és higgadtságára, úri mérsékletére és tapintatára. A választmányt a főgondnok lemondása folytán az elnökség szervezeti-szabályzati összetételében beálló változás is aggasztotta, s küldöttség útján megkísérelte, hogy a főgondnok urat lemondásának visszavonására bírja, azonban eredmény nélkül, mert a főgondnok úr minden rábeszélés és kérés ellenére megmaradt bejelentett szándéka mellett. Így a választmány a főgondnok úr lemondását és a lemondás tényével előállott helyzetet kénytelen lévén tudomásul venni, hogy ezt a közgyűlésnek is bejelenti, jelentést tett a püspök úrnak, egyúttal kérte az ő nagyméltóságát, hogy az ügymenet érdekében járuljon hozzá, hogy a főgondnoki teendőket ideiglenesen, amíg a főgondnok-választás megoldható lesz, a két állandó jellegű bizottságnak, a gazdasági és jogügyi bizottságnak az elnökei lássák el. A püspök úr mind a főgondnok lemondását, mind a választmány intézkedését elfogadta, illetve jóváhagyta.

Mindezek bejelentésekor tisztelettel kérem a közgyűlést, szíveskedjék dr. Jelen Gyula úrnak, akire a képviselő testület bizalma, az egyházközség legnehezebb idejében, a holland kölcsön kirobbanása után, bízta a felelős főgondnoki tisztet, s akinek higgadtságával és körültekintő munkájával sikerült az ügy elmérgesedését megakadályozni, a lemondása fölötti őszinte sajnálat nyilvánítása mellett, az egyházközség érdekében kifejezett munkásságáért a közgyűlés köszönetét és elismerését jegyzőkönyvben is lejegyezni.

Nem áll módomban, hogy az utolsó közgyűlés óta eltelt öt esztendő történetét és fontosabb eseményeit pontos utalásokkal vázoljam, ezért méltóztassanak megengedni, hogy csak arra az időre szorítkozzam, amióta püspök urunk őnagyméltósága rendelkezése folytán az egyházközség vezetését ideiglenesen átvettem. Megbízatásomat a püspöki főhatóság az egyházközség rendkívüli helyzetével indokolta, de a választmányhoz intézett leiratában kifejezetten leszögezte, hogy az egyházközség jogát tiszteletben kívánja tartani, és mihelyt a konszolidálás annyira előrehaladt, alkalmat fog nyújtani a hívek összességének, illetve képviseletének, hogy plébánosukat megválasszák.

Mikor a püspök úrtól kapott megbízás alapján az egyházközség vezetését ilyen értelemben átvettem, ugyancsak püspöki rendelkezés folytán újra megkezdte működését az önkormányzati szervezet, nevezetesen a választmány is. A feladat, amit meg kellett oldani, elég nehéz volt. Az egyházközség jövedelmét a hátralékos adók és különböző címeken kivált adóbírságok miatt az állami pénzügyi közegek évekkel előbb zár alá vették és minden pénzünket zárgondnok kezelte, aki az utasítások értelmében a befolyt összegből elsősorban az állami követeléseket fizette, s csak másodsorban utalt egyházközségi célokra. Ilyen körülmények között az adósságok törlesztésére gondolni sem lehetett, nem is történt. A különböző adósságok az időközi kamatokkal felnőttek, s a régi adósságok mellé még újabb adósságok jöttek úgy, hogy az átvétel idején csak a magántartozások összege 80 millió volt. Mindezeknek természetes következményeként idegesség vett erőt az egyházközség közösségén, időnként a legkülönbözőbb hírek, híresztelések és rémlátások kerültek forgalomba s nyugtalanították a közvéleményt.

Az elnökség és választmány legfőbb gondját tehát az képezte, hogy legelőször a tehertől, az állami zárgondnokság alól szabadítsa fel az egyházközséget. Ebben az irányban dolgozott és igen komoly erőfeszítéseket tett az előző vezetőség is, az elnökségnek és választmánynak segítségére jött az egyházmegyei tanács és világi elnöke, dr. Gyárfás Elemér szenátor, akinek támogatásával sikerült is eredményeket elérni. Kedvező pénzügyminiszteri döntés alapján a 13 milliós adótörlesztést és bírságot aránylag kis összeggel kifizettük. A másik adóbüntetés fellebbezése során a táblánál kedvező ítéletet kaptunk, aminek alapján sikerült a pénzügyminisztériumnál a zárgondnokság feloldását a múlt év végével kieszközölnünk. Az egyházmegyei tanácsnak és dr. Gyárfás Elemérnek a választmány a nyújtott anyagi támogatásért és önzetlen közreműködésért jegyzőkönyvi köszönetet szavazott, és tisztelettel kérem a képviselő testületet is, méltóztassék a jegyzőkönyvi köszönetet megismételni és a választmányt felhatalmazni, hogy a közgyűlés köszönetét mind az egyházmegyei tanácsnak, mind dr. Gyárfás Elemér világi elnöknek küldöttség útján tolmácsolja.

A zárgondnokság után megindulhatott az egyházközségi ügykezelés normális menete. Az elnökség és a választmány, hogy az egyházközségi intézmények zavartalan anyagi ellátását biztosítsa, egyidejűleg tárgyalásokba kezdett a hitelezőkkel és mindenütt megértésre találtunk. A kolozsvári takarékpénztár és hitelbank 50%-os elengedést és jelentékeny kamatcsökkentést, az Erdélyi Bank fizetés esetén 20% engedményt helyezett kilátásba és a zárgondnokság ideje alatt helyzetünket megértve nem zaklattak.

Az elnökség és választmány törekvésének hamarosan eredménye is lett, intézményeink működését sikerült biztosítani, az elemi iskolában a növendékek száma megnőtt, s már a múlt tanévben új tanerőt állíthattunk be. Év elejétől pedig, amint az egyházközség jövedelmének kezelését visszakaptuk a belföldi hitelezőknél, megkezdtük a kamatfizetéseket, az egymillión alul lévő adósságokat pedig kifizettük. Az ügymenet normalizálódása következtében lassanként eltűnt a közösség idegessége és kimaradtak az idegesítő híresztelések is. Mostanra pedig megérkeztünk ahhoz a ponthoz, amelynél megindulhat a teljes önkormányzati élet és az anyagi helyzet végleges elrendezése érdekében gyökeres intézkedésre van szükség.

Ebből a két szempontból voltam bátor összehívni a képviselő testület közgyűlését rendkívüli időben: először, hogy alkalma legyen az egyházközség egyetemét képviselő testületnek az ügyek vitelére befolynia és a szervezeti szabályzatban biztosított jogánál fogva az ügyek közvetlen intézésére rendelt választmányt újra felhatalmaznia, illetve kijelölnie, és másodszor, hogy anyagi ügyek rendezését illetőleg felelősen döntsön.

Mélyen tisztelt Közgyűlés!

Amikor először volt szerencsém a választmány előtt megjelenni, a következőket mondtam: a kolozsvári egyházközség a mi népi és vallási közösségünk területén olyan, mint az Evangéliumban emlegetett „hegyen épült város": messzire ellátszik és életét, a benne lakók jövés-menését minden oldalról megfigyelhetik, és meg is figyelik. De a hasonlat találó abból a szempontból is, hogy a hegyen épült város vár lehet, távoli vidékek ereje és biztonsága veszély idején.

Életünk tehát nem rejtett élet s erősségünk vagy gyöngeségünk nemcsak a magunk erőssége vagy gyöngesége. Mindenkit érdekel, nemcsak Kolozsvár közösségét, hanem Erdélyt, a Bánságot, a Körösök vidékét és a Szilágyságot is, és nemcsak a katolikusokat, hanem valamilyen szempontból Erdély minden népét és vallását is, hogy mi és hogyan történik itt. A mi egyházközségünket múltja, geopolitikai helyzete, népességi arányszáma, anyagi és szellemi erőkkel való ellátottsága egyaránt kötelezi, hogy úgy a vallási és kulturális igények ellátásával, mint az egyházközségi élet fegyelmezettségével és feladatai megoldásával példát adjon.

S amikor általános tájékoztatóm tudomásul vételét és az abban jelzett köszönetek megszavazását tisztelettel kérem, ugyanezzel a gondolattal üdvözlöm a képviselő testület mélyen tisztelt tagjait és a rendkívüli közgyűlést ezennel megnyitom.

(Batthyaneum, Márton Áron

cs. 1695/16. sz.)


Márton Áron beszéde a kolozsvári Szent Mihály egyházközség választmányának és iskolaszékének eskütételén (1937. november 28.)

Egyházmegyénk statútumai között általános érvényű és általánosan kötelező rendelkezés, hogy minden egyes egyházközség hivatalos testülete, mely az ügyek szabályzat szerinti vitelére a közgyűléstől megbízást kap a működés megkezdése előtt, ünnepélyesen esküt tegyen. A most megválasztott választmánynak és iskolaszéknek eskütétele azonban az előírásokhoz való szokásos alkalmazkodásnál és engedelmességnél több és nagyobb jelentőségű, mert az egyházközség jelen körülményei között az ügyek szokásos vitelénél több és nagyobb feladat hárul mindkét testületre.

Önöknek, a közösség bizalmából megválasztott testületnek lesz a feladatuk, hogy az egyházközség jövő életére nézve jelentős választásokat levezessék és a szervezeti szabályzatot az idők változásával előállott követelményeknek megfelelően átalakítsák. Az autonóm egyházközség szervezeti szabályzata, melyet az elődök az akkori viszonyokra szabva bölcsen alkottak meg, ma több szempontból idejét múlta. Életünk eseményeinek vizsgálata az intézményeink, értékeink és hagyományaink megmentése érdekében kifejtett erőfeszítések tárgyilagos mérlegelése mind nyilvánvalóbbá teszi mindenki előtt, aki a közösségi életet felelős lelkiismerettel nézi, hogy ismét az egyházközségi szervezetet, ezt az őskeresztény alapot kell ismét életünk kerete gyanánt kiépítenünk. Ide behozhatunk mindent, amit az ősök szent örökségként reánk hagytak, és ez a legviharállóbb szervezet, mert itt az egy hit, az azonos erkölcsi felfogás fogja közösségbe az embereket, ami az önzetlen együttműködésnek és a közös célokért megmozdítható áldozatkészségnek egyik legnagyobb biztosítéka, s amit éppen lelki és erkölcsi tartalma miatt a világi hatalmak is még leginkább tiszteletben tartanak. S az önök egyik legfontosabb feladata lett, hogy az egyházközség szervezetére vonatkozólag olyan tervet készítsenek elő, mely a hívek összességét élő és szerves közösségbe fogja, korszerű intézményekről gondoskodik és azokat hitünk és hagyományaink szellemében megtartja és önkormányzati életében a keresztény demokrácia elveit maradék nélkül érvényesíti.

Elemi iskoláinkba ezer katolikus gyermek jár, de több mint 700 katolikus gyermek hitvallásos iskoláink falain kívül maradt. S a buzgó elődök nagy alapítványokat tettek a katolikus nevelés céljaira s nekünk, akik mert vállaljuk az egyházközségi feladatokat, aggódó lélekkel kell gondoskodnunk, hogy a nagy jótevők szándékai megvalósuljanak és eljussunk oda, hogy minden katolikus gyermek a mi szellemünket sugárzó és hagyományainkat őrző magas színvonalú iskolában nevelődjék.

A leszegényedés, mely immár évek

óta aggasztó gondként súlyosodik társadalmunkra, hittestvéreinket is sújtja, sokan mennek tönkre a tevékeny közösségi lelkület hiánya, az egymásra utaltság és az ebből folyó kötelezettségek fel nem ismerése miatt. A külvárosi területeken is egyre nagyobb lesz testvéreink száma. Az őskeresztény egyházközségek szellemét vissza kell hoznunk ebben a vonatkozásban is, kell, hogy egymásra, az egyházközség minden egyes tagjára gondunk legyen. Az egyesek és társulatok felebaráti akcióit, amit annyi áldozatkészséggel folytatnak, az egyházközség hivatalos munkájának és feladatának kell tekintenünk, a testvéri megsegítés időszerű, alkalmas formáit meg kell keresnünk és szerveznünk, s a lelki és erkölcsi veszélynek jobban kitett rétegeink gondozását pontosan kidolgozott terv szerint el kell látnunk.

A mi nagy büszkeségünk, gyönyörű ősi templomunk, nagyon megkopott, a fejeink fölött boruló évek tartófalain régi, veszedelmes repedések vannak, alapos renoválásra szorul. S ha nehéz időket élünk is, nem hagyhatjuk veszendőben azt, amit őseink imádságos lelke a századok sodrába időtálló, örök emlékként állított.

Csak a nagyobbakat említem. Mindent természetesen nem lehet egy nap alatt megoldani és nem is lehet csak ennek a választmánynak és iskolaszéknek a vállaira tenni. De ettől a mostani két testülettől, az önök alapvető munkájától függ, hogy mindezek az egyházközség jövő fejlődésére meghatározó feladatok megvalósítása meginduljon és úgy induljon meg, hogy a legjobb eredményt hozza.

Ma advent első vasárnapja van. Advent pedig nagy reménységeknek, valósulásba törő vágyaknak, az isteni gondolatok és eszmék kiérésének ideje. Adja a mindenható Isten, hogy a mai advent-vasárnap ne legyen puszta szimbólum, hanem egyházközségünk életében legyen ennek a választmánynak és iskolaszéknek a munkája nyomán a várakozások beteljesedése.

(Batthyaneum, Márton Áron cs. 1695/17. sz.)


Márton Áron a nevelésről. Szemelvények az Erdélyi Iskolában megjelent írásaiból

Minden nép annyit ér, amennyi értéket saját magából ki tud termelni. S addig él, amíg életét a saját erejével tudja táplálni. A békebeli középosztály azt hitte, hogy mindent megtett, ha valamelyik politikai párthoz nyíltan csatlakozott s a népet tollas-bokréták és lobogó zászlók alatt a tokányos választásokra felvezette. Az árát keservesen fizetjük. De legalább most össze kell szednünk magunkat. Megdöbbentő tények figyelmeztetnek. A tizenkettedik óra utolsó negyedében vagyunk. Isten segítségén és két marokra fogott akaratunkon kívül más erők nem állnak rendelkezésünkre. De ezzel mindent megtehetünk, ha becsületes összefogással munkába állunk. (A kiszélesített iskola, 1933/34, I. évf. 1–2. sz. 5–8.)

A mai ifjú létével abba a környezetbe, azok közé a viszonyok közé hullott bele, melyeket az öregek teremtettek meg. Az apák írták a könyveket, melyeket a fiak olvasnak, az öregek élték az életet, melyet a fiatalok láttak és eltanultak, az előző nemzedékek kezdték meg a tekintély kisebbítését, melyet a maiak elvetnek, mint jó fiai az apáknak. A különbség legfeljebb annyi, hogy míg a deresebb fejűek kacérkodtak a szabadossággal a filozófiában, az irodalomban, a tudományban, az erkölcsben, a dúsfürtű fiatalok már a polgári illendőség külső mezét is ledobják. Nyíltabbak, mint elődeik. De ezen csak az lepődik meg, aki nem ismeri az ifjúság mindig egyazon természetét, és tagadja, hogy a ma a tegnapnak a folytatása. Az eredmény, amin ma sopánkodunk, a múltban adott premisszák logikus következménye. (A katolikus pedagógia feladata, 1933/34, I. évf. 3–4. sz. 105–106.)

A természetes lét elveszti értelmét, ha nincs vonatkozása a természetfölöttivel, mint ahogy elveszítette a földet a lábai alól a mai ifjúság, mert az apák hosszú időkön át bölcselkedve tagadták az eget. A tudományt önmagáért művelték, ismereteket közöltek a több tudásért, értékelés nélkül, pusztán a haladás nevében. (A katolikus pedagógia feladata, 1933/34, I. évf. 3–4. sz. 105–106.)

A régi iskola az értékek sorrendjét felforgatta. Nem volt egy legnagyobb értéke, amihez a többit mérje s a természetes sorrendet megtartsa. A lélek nem volt fontos, csak az értelem. Ismereteket halmozott egymás mellé vagy egymásra. Szemei a földet nézték, az élet földi színterére képezte ki az embereket. S azok nemzedékről nemzedékre jobban belátták, hogy itt az értékeknek nincs változhatatlan hierarchiája, minden relatív: a tudást veri az élelmesség, a becsületességet a lelkiismeretlenség, az erényt az erkölcstelenség. Ez a belátás természetesen mostanra ijesztő méretű és egyetemes gyakorlat lett. (A katolikus pedagógia feladata, 1933/34, I. évf. 3–4. sz. 105–106.)

Ha a katolikus pedagógia az egész vonalon, alapelvéhez híven, a természetfölötti gondolat központba állításával összhangzatos egyéniségek nevelésére törekszik, ebben a törekvésben minden látszat ellenére is éppen a mai ifjúságban a legjobb alanyt kapja, mert annyira őszintén és becsületes nyíltsággal nemzedék rég nem kereste teljes önmagát, mint ez, amelyik legnagyobb tömegben kapott mázolt értékeket, s azokból heves undorú csömörrel ábrándult ki. (A katolikus pedagógia feladata, 1933/34, I. évf. 3–4. sz. 105–106.)

Eszmei áramlatok párviadala tombol az élet minden síkján. S a nagy küzdelem célja az életnek, és elsősorban az életet hordozó jövő nemzedéknek a meghódítása. Tehát a magyarság méltán várhatja, hogy a nevelés súlyos feladatait hivatásszerűleg vállaló testület megértse aggodalmait s gyermekét a hangos irányok közül a biztosabbnak kiválasztásában segítse. … Nálunk, sajnos, még enyhén érzik, de ahol az élet zajlóbb s az emberek horizontja tágabb, már tömbös valóságként jelentkezik, az egyetemes világcsőd földindulásos napjai, a társadalom eresztékeinek végzetes lazulása, az összehulló rendszerek életet temető romhalmaza az ifjúság lelkében felverték az extatikus hitet, hogy az élet nem múlhat el így. A múlt felé dobott megvető mozdulata is, sokszor igazságtalan bírálata és elégedetlensége is az élet metafizikai igenléséből fakad. Az ifjú proletár romantikus dogmája a kollektív emberről, a fasizmus fajistenítése, az istentelenek fanatikus vallásgyűlölete mind metafizikai mélységnek a keresése, kétségbeesett tapogatása Istennek, akinek eltávolodását a mai életből a zűrzavar növekvő rendetlenségében döbbenve tapasztalják. Hangosságuk csak annak az árulója, hogy abban, amit dühösködve vallanak, maguk sem hisznek. A hangos rendszerek végzetes hiányát legalább sejtik. S ha most okos kezek megértő vezetése a lázasan kereső ifjúságnak a metafizikai alapokat lelkesülten és igaz értékeléssel megmutatja, a jövő nemzedék erejével a meglódult világot is visszazökkentheti elveszített egyensúlyába. (A katolikus pedagógia feladata, 1933/34, I. évf. 3–4. sz. 105–106.)

Az iskolának, minden fokon, pontosan meghúzott irányt kell tartania: elsősorban azokat az ismereteket és ügyességeket közli, melyek az élethivatás szempontjából szükségesek. A nevelő kezét eléje adott szabályzatok, szigorúan végrehajtott utasítások kötik. Azt kell követnie, amit az oktatásügyet éppen irányító hatóság követel. Azonban a keresztény nevelés számára érvényes legnagyobb parancs az, hogy az Isten képmását minél több lélekben minél jobban kihozza, Az iskola szűk szemszögével lehet jó mesterembereket képezni, az ember egy részét ki lehet dolgozni, de az egész embert, a személyiség egész tartalmát csak valamennyi képességnek és tehetségnek együttes, lehetőleg összhangzatos fejlesztése alakíthatja ki. Az iskola falai között nevelhet és sok hasznos ismerettel megtömhet egyeseket, de a keresztény iskolának, mely a népek tanítására felhívó isteni küldetésből született, a nép befogadására alkalmas csarnoknak kell lennie, falait a tömegek oktatásáért szét kell tolnia. Az iskola elsősorban egyéni érdekű élethivatásokra készít elő, de a nevelő nem felejtheti, hogy az élethivatások el nem kerülhető szükségszerűséggel nagyobb közösségekbe, lelki és vérségi összefüggésekbe kapcsolnak bele. (Ugartörés előtt, 1934/35, I. évf. 1–2. sz. 1–2.)

Nemzeti műveltségünk értékeit tegyük közkinccsé, hogy a reánk hagyományozott értékállomány erejével népünk tömbjét tudatosan kapcsoljuk bele a nemzeti múltba, s ugyanakkor a kultúra gazdag eredményeiből foglaljuk le számára, hasznosítsuk nála azt, ami életét szebbé, biztosabbá teheti, hogy reménnyel mehessen apái útján jövője felé. A szülő a családban, a nevelő az iskolában, a pap az egyházközségben, a jogász, politikus, orvos, közgazdász foglalkozása körében, és mindenki, akit hivatása vagy tudása bármilyen közösség élére állított, legyen a nemzeti kultúra apostola. Isteni parancsot teljesítenek. Segítenek egy nemzetet, hogy történelmi hivatását betöltse, hogy ne legyen szégyenül Isten és emberek előtt, hanem az örök rend földre szánt terveinek valósításából neki kiosztott munkát becsülettel az idők végezetéig végezze. (Nemzet és kultúra, 1934/35. II. évf. 5–6. sz. 265–266.)

Tökéletlen politikai megnyilatkozásokat még időről-időre ki lehet erőszakolni, de a közös érdekeket látó és azokat némán szolgáló egységes lelkület és öntudat hiányzik. Intézményeinket sorban porba lehet ontani, tanítóinkat, tanárainkat, papjainkat, tisztviselőinket, népünket külön-külön bármilyen megpróbáltatás érheti, anélkül, hogy a nép közössége védelemre rándulna. Itt végzetesen komoly, halaszthatatlan tennivalók vannak s ezeket elsősorban megint az iskolának kell vállalnia. Ilyen helyzetben az elefántcsonttorony bűnös fényűzés. … Iskoláinkat szélesre kell tárnunk, és nevelőinknek, bármilyen címen és bárhol működjenek, az erdélyi iskola sajátos hivatásával tisztába kell jönniük: minden egyes iskolának és minden egyes nevelőnek az előírásokkal meghúzott munkakörön túl a lehető legnagyobb sugarú területet kell átfognia, hogy megtegye azt a kötelességet, amelyet helyzetünk és az idők parancsolnak. (Iskola kitárt ajtókkal, 1935/36. III. évf. 1–2. sz. 1–2.)

Maholnap fölösleges lesz, hogy az erdélyi magyarságot jövője érdekében erőfeszítésekre korbácsoljuk. Miért, ha a jelen folytatásának ígérete sorvad?! A magyar úri családokban már nincs vagy alig van gyermek, s csak idő kérdése, hogy ne legyen a magyar faluban sem. Ragályos betegség ez, ma még nagyjából csak a középosztály testét rágja, de a fertőzött pontból holnap átterjedhet egész vidékekre. Ma nekünk írják, hogy nincs kit nevelni, holnap az egyházi főhatóságokhoz érkezhetik a szomorú jelentés, hogy az ősi szállások üresek, a templom harangja már csak más nép fiait hívhatja istentiszteletre. (Az elnémult harangok üzenete, 1935/36. III. évf. 3–4. sz. 149–150.)

Az önző, önmagának való nemzedék helyett új nemzedéknek kell jönnie. S legalább arra legyen gondunk, hogy ezt megmentsük. A népek fennmaradásának záloga: a család. Úgy is, hogy népes családok adják a nép számbeli erejét és folytatását, és úgy is, hogy a család sűrű életében fejlődnek ki a népek életét felfelé hajtó erők. A magyar nép történetében hagyomány az igaz családi élet. És a népnevelők ragadjanak meg minden alkalmat, hogy a családnak és Isten teremtő gondolatának régi magyar tiszteletét ifjúságunk lelkében visszaállítsuk, nehogy erőt vegyen rajtunk az úri sorvadás. (Az elnémult harangok üzenete, 1935/36. III. évf. 3–4. sz. 149–150.)

Nekünk a falusi bírótól az országgyűlési képviselőig, a bábaasszonytól az orvosprofesszorig, a foltozó vargától a nagy gyárosig, a falusi tanítótól a püspökig minden poszton a legkiválóbb, és felelősségüknek tudatában levő emberekre van szükségünk. S ha a sokat emlegetett népi egységet is komolyan akarjuk, meg kell tanulnunk és első sorban a jövő nemzedéknek a tudatába bele kell égetnünk, hogy a népért végzendő munka nem külön foglalkozási ág, hanem minden hivatással elválaszthatatlanul együttjáró kötelesség. Aki a közösségből él, a közösségnek is munkával és felelősséggel tartozik, ami megint éppúgy érvényes az ügyvédre, politikusra és tanárra, mint a papra, tanítóra és falusi bíróra. És iskoláinkra vár a szép feladat nagyobb része, hogy a kezükön átmenő nemzedékek nevelésével népünket mind egyedeiben, mind pedig közösségében versenyképesen előkészítsék a létért folytatott harcra. (Az eszmény nyomán, 1935/36. III. évf. 5–6. sz. 289–290.)

Az egyházmegye lelki arculatának széppé teljesedése, a katolicizmus megerősödése, izmos szétterjedése, hódító erőinek tevékeny kibontakozása az ifjúság lelki nemesedésén és a nép tömegeinek műveltségén fordul. Az ifjúság és a nép céltudatos nevelése nélkül katolikus híveinket veszítjük el. Ha nem lesz vezető rétegünk, mely az erkölcsi felelősség eleven tudatával él és tanít a nép között, s ha népünk tudatlansága következtében a hajszás életversenyben alul marad, ha műveltségében megfogyatkozik, ha múltjának értékeit nem tudja átvenni s nem lesz számára lehetséges, hogy belső gazdagságának kibontott pompázatában rangosan, egyenlő félként jelenhessen meg a többi népek között, elbitangolódik lelkileg is. Nemcsak űzött és lenézett, kóbor nomád lenne a kultúrtenyészet kellős közepén, hanem bűnökbe nyomorodnék. (Majláth püspök öröksége, 1935/36. III. évf. 7–8. sz. 441–442.)

Ma azt várjuk, hogy a tanító a pap mellett és a pappal együtt a falunak mindene: gazdasági tanácsadója, nevelője, népi értékünk és műveltségünk mentője, a közérdekek védelmezője, a bomlasztó kísérletek elhárítója legyen. Kovász és cement, mely népünk egy-egy földrajzilag határolt csoportjának szervezetét átjárja, egészséges erjedésen tartja s ugyanakkor kifelé egységes, kikezdhetetlen tömbbé kövesíti. Vezető és tanácsadó, aki tisztában van a helyzetünkben a népnevelőre váró összes feladatokkal és aki nélkül nem történik semmi, mert kezében van a falu apraja-nagyja egyaránt; tanító az iskolában és az egyesületekben, az egyházi és községi szervezetekben; s munkássága, tudása, önzetlen érdeklődése és példás élet folytán tekintély, akinek szava mindenütt súllyal esik latba. (A tanító munkája és kenyere, 1936/37. IV évf. 5–6. sz. 293–296.)

Amint a családban a szülők és gyermekek összetartoznak és meghatározott közösséget alkotnak, úgy a gyermekek gyermekei, a nemzedékek egymásból kibomló számtalan sora és köre is összetartozik és valóságos egységet alkot. Nem képzelődés tehát, nem pusztán érzelem avagy kegyeletes emlékezés, hogy a közös ősöktől való származás élet- és sorsközösséget jelent. Az örökölt vér parányaiban kapjuk azokat a kimondhatatlanul hatalmas, titokzatos erőket, melyek szervezetünket építik és éltetik, s amelyeknek hullámzása sokban meghatározza kedélyvilágunkat is. A vér és nevelés közösségével együtt jár, hogy egyszármazású és nevelésű emberek érzelmi élete, szíve-vére közös: egyformán szomorkodnak és örülnek, szeretnek, gyűlölnek, élnek. De ebből a közös alapból nő ki, és eszerint színeződik a vér és nevelés közösségében összefogott nép szellemi élete, gondolatainak és eszméinek világa; amint ennek a közös érzelmi és szellemi életnek kifejezője a nép anyanyelve, melyen a közös szív és közös lélek érzelmeit és gondolatait, céljait és vágyait, eszméit és alkotó szándékait kifejezi. […] Nagy felelősség tehát, hogy a szellemek harcának ezen a szakaszán Isten angyalát erőteljesen támogassuk. A család és a családias érzés nevelése mellett az iskolának is síkra kell szállnia, hogy a házasság tisztaságát, felbonthatatlanságát, célját tervszerűen mentsük, vonatkozásait feltárjuk s kitartó neveléssel ismét azzá az élethordozó és boldogságfakasztó szeretetközösséggé tegyük, aminek Isten az ember és a nemzet érdekében szánta. (Család és nép, 1937/38. V. évf. 1–2. sz. 1–2.)

A neveléstudomány az önvizsgálódás eredményeképpen, amint komoly tudományhoz illik, beismerte, hogy súlyosan vétkezett az ember ellen, amikor kritika nélkül elfogadta szobatudósok élet- és valóságidegen elméleteit s az embert megdöbbentő könnyelműséggel kísérleti nyúlnak használta. Két kézzel tömte a gyermek fejébe a felaprított tudományt, de ugyanakkor érzelmi és akarati világával, a jellem és kedély nevelésével nem törődött. A nevelőket csábította ez a felfogás, hiszen a hivatás így közönséges módszertani ügyességgé egyszerűsödött, amihez kevesebb lélek és lelkesedés kellett. Az eredmény azonban meghökkentette, az ember, akinek lelkületét az iskola is alakította, az életfeladatok megoldására képtelennek bizonyult. S a pedagógia most meaculpázva, a jóvátétel komoly szándékával sürgeti, hogy az iskola első feladata a nevelés legyen. Sőt, azt sem szégyelli bevallani, hogy a nevelés érdekében a vallás természetfölötti erőit is igénybe kell venni, mert a pusztán természetes eszközök bizonyos pontokon túl már elégtelenek. (A hitvallásos iskola feladata, 1937/38, V. évf. 3–4. sz. 133–134.)

Az ember két világ polgára egyszerre, lelkének gyökérszálai az éghez kötik, lábával sáros földi utakon botorkál. S amint a lelket nem lehet a testből kitépni, úgy a természetfölötti vonatkozást sem lehet a természetitől elválasztani, hacsak nem akarjuk szétszakítani magát az embert. A nevelő tehát felelős hivatását akkor fogja fel helyesen, ha a gyermekben nem közönséges érzéki-eszes lényt, hanem az örökéletre meghívott embert látja, és minden eszközt felhasznál, a nevelésbe a vallás erőit is bekapcsolja, hogy őt előkészítse mind a földi, mind az égi sorsra. […] Mindazt, amit ma nyugati szellemnek, műveltségnek, megnemesített emberi lelkületnek nevezünk, az Egyház teremtette meg. Elindulása első percétől, híven a krisztusi parancshoz, az emberek megnevelését tekintette legfőbb feladatának. A lélek üdvössége volt a lázas munka főcélja, az „unum est necessarium" lebegett szemei előtt, fáradhatatlanul, mindegyre újabb nekilendüléssel az apostoli tűz hajtotta, hogy az egyes embert Istennel, az első okkal és végső céllal átélt és tudatos kapcsolatba hozza, s ugyanakkor eszközeivel, berendezéseivel, módszereivel, amelyekkel célját követte, a leghatalmasabb építő erőket mozgósította az egyetemes kultúra szolgálatára. Európa neki köszönheti iskoláit; a család nevelésével, és a családon kívül a tömegek lelki, erkölcsi, művelődési gondozásával ő végezte a legmélyrehatóbb népnevelést; az Egyház képviselte és védte legkövetkezetesebben a társadalmi rend tartó oszlopát, a tekintélyt; ő nemesítette meg és juttatta szerephez az egyetemes kultúrában az egyes nemzetek sajátos értékeit és tulajdonságait. S ma is, ahol lehetősége nyílik és munkáját nem gáncsolják el, többnyire az Egyház iskoláiból, intézményeiből, egyesületeiből és nevelői munkájának többi műhelyéből kerülnek ki azok, akikre családoknak, közösségeknek, intézményeknek és népeknek a sorsát nyugodtan rá lehet bízni. Az Egyház és a nevelés szétválasztása mindig maga után vonta a kultúra elsekélyesedését és a nemesebb életformák ziláltságát, viszont az Egyház nevelési alapelveinek tiszteletben tartása az emberi együttélés szilárdságát és a haladás emelkedő irányát biztosította. (Az egyház és a nevelés, 1939/40. VII. évf. 1–2. sz. 1–5.)

Egy nép többségi helyzetben elbírja a bizonyítványokkal és diplomákkal ellátott középszerűek nagyobb tömegét is. Az önműködő előrejutás és a protekció alkalmazása rövidzárlatokat idézhet elő ott is; a középszerűek, mint a fáradt, rossz olaj, megdughatják az állami és társadalmi gépezet csapágyait és kényesebb részeit, de a hatalmas szervezet járataiban és munkahelyein szét is szóródhatnak, egészségesen is szétoszthatók, s a nagy belső erő, ha jól irányított, legyőzi az üzemzavarokat. Kisebbségi sorsban azonban a középszerűek rászabadítása a vezető helyekre nemzeti veszedelmet jelent. A mi fiainknak minden pályán és foglalkozásban kemény versenyt kell megállniuk, az előnyökbe beleszületettek és kiváltságoltak tömegével kell fölvenniük a harcot, hogy a maguk számára a helyet kiverekedjék és megtartsák; és ezenkívül: mindenkinek, akinek végzettsége van, közösségi munkát is kell vállalnia, kisebb vagy nagyobb körben, politikai, társadalmi, gazdasági, népjóléti vagy egyházi téren vezetőnek kell lennie. Mind a két igény tehát egyaránt azt sürgeti, hogy felkutassuk, kiválasszuk és tervszerű gondozásba azokat vegyük, akikben a legtöbb tehetség mutatkozik.

A tehetség egymagában nem elég; hogy a feladatokra alkalmas legyen, párosulnia kell jellemmel, munkakészséggel, a hivatás szeretetével és eleven közösségi tudattal. Iskoláink hivatása, hogy a gondjaikra bízott gyermekeket így neveljék, az irányítás azonban a mi feladatunk lévén, tőlünk is függ, hogy legalább részben olyan anyagot kapjanak, amelyik elbírja és kamatos kamattal visszafizeti a reá fordított munkát és áldozatot. (Templom és iskola, 1939/40. VII. évf. 3–4. sz. 121–126.)

Összeállította Ozsváth Judit


Két fénykép 1939-ből

Parányi kis falu földhöz ragadt népe

Boldogan igyekszik püspök szentelésre.

Ünnepi ruhát ölt halkan fohászkodva,

Nem is lehet igaz – mondják tamáskodva –

Pócra nem kerülnek ilyen kis emberek

S nem hiszi a csodát se öreg se gyermek.

Nem lehet az püspök, viskóban született,

Hogyis tehetnének rá pásztori süveget?

Csak két öreg hiszi, hogy megtörténhetett,

Hisz a kis Jézus is jászolban született.

Ő a nagy Istennek alázatos papja

S Isten a jó embert jóval vigasztalja.

Elindulnak némán egymást támogatva

Sok-sok imájukat az Ég meghallgatta.

Oltár elé már csak szédelegve mennek,

Megártott a sok jó a két kis öregnek.

Búg az orgonaszó, zúgnak a harangok,

Te Deum csendül fel, ragyognak az arcok,

Izzó fénysugárban úszik minden oltár,

Isten trónusáig száll fel most a zsoltár.

Nuncius hangja zeng: Dominus vobiscum

S mintha megnyilna a szent tabernakulum.

Istent érzem… Igen. Leszállt a szivekbe

És malasztot hint le minden jó lélekbe.

Mosolyogva nézi hűséges szolgáját,

A Sanctus Spiritus aranyozza száját.

Száll az ige messze, szívekbe betörve,

A két öreg imát rebeg most térdelve.

Mindkettejük szeme örömkönnyben úszik,

Püspök-gyermeküket áhitattal nézik.

Ki Isten igéjét úgy hirdeti mint Te,

Megnő roppant naggyá, bármily kis emberke.

„És akiket talán első sorban kellett volna említenünk, eljött a püspökszentelésre egy egyszerű, székely házaspár is, a 73 éves Márton Ágoston és a 65 éves felesége, az új püspök szülei, akik az első sorban ülve nézték és sírták végig édes Áron fiok felszentelését, hogy ezzel s soha el nem múló, felejthetetlen élménnyel életük végéig, sőt még azon túl is érezzék a szülők igaz, nagy emberi boldogságát…" – írta a püspökszentelésről szóló beszámolóban pjb, Pap Jánosy Béla A Hírnök hasábjain.

Ugyane lapban Jenei János kolozsvári színész Márton Áron püspökhöz című köszöntője szintén a szülőket állítja középpontba a nagy eseményen.

A Hírnökben is, más korabeli lapokban is megjelent az idős falusi házaspár fényképe: kissé megilletődve, a nagy ünnepléstől meghatódva, feszengve állnak, néznek a fényképezőgép lencséjébe. Csíkszentdomokosi ünnepi viseletben állnak ott mindketten: az asszonyon fekete ruha, kendő, a keze összetéve, lelóg a rózsafüzér az összekulcsolt ujjak közül. Férje csizmát, székely harisnyát visel, mellény és kabát rajta az ing fölött, fején kucsma.

A csendes és szerény házaspár életéről nem sokat tudunk, fiuk nem állította őket központba, nem is vágyakoztak ezek az egyszerű emberek ilyesmire. A sors azonban még ebben az évben újra a lapok hasábjaira hozta nevüket. „Soha el nem múló, felejthetetlen élménnyel életük végéig, sőt még azon túl is érezzék a szülők igaz, nagy emberi boldogságát…" – írta az év elején a krónikás, s az év nem ért még véget, amikor az édesanya élete igen. Október 25-én Csíkszentdomokoson elhunyt Márton Ágoston felesége, Kurkó Julianna. Október 28-án temették. „A püspökfiú népét szerető atya maradt édesanyjának ravatala mellett is, mert törhetetlen hitet tett egyházunk és nemzetünk szép szokásai mellett, hogy ezáltal kitartásra, a hagyományok és helyes szokások megőrzésére tanítson" – írja a krónikás a Katolikus Világ novemberi számában, ahol az elhunyt fényképét is közlik: egyszerű falusi asszony néz szembe velünk, fekete kendőbe burkoltan, rózsafüzérrel – talán ugyanaz a rózsafüzér volt a kezében a püspökszentelésen készült képen is, s valószínűleg még sokszor, nem csak a látványosság s a közönség kedvéért – amikor nem a munkaeszköz, a kapa foglalta el a kezét.

Márton Áron püspök a temetéssel kapcsolatos rendelkezéseit, amelyek a legszigorúbb, példamutatóan puritán keretek tiszteletben tartására hívnak, a lap ugyanott közli. „Azt akartam, hogy édesanyám temetése egyszerű és mindenben az egyház rendelkezéseinek megfelelő legyen. Egyszerű székely asszony volt, egész életében hajnaltól késő estig dolgozott, nélkülözött, aggódott a családjáért. Amikor a munkában kifáradva, pihenőre tért, akkor is gyermekeiért imádkozott. Életében sem különbözött a többi székely édesanyától semmiben, nem akar különbözni halálában sem. Ezért úgy temetjük, ahogy az egyház előírja és ahogy őseink halottaikat századok óta temetik. Megtiltottam családomnak, hogy tort rendezzen, mert a halott lelke üdvét nem azzal szolgáljuk, hogy tort ülünk, hanem azzal, hogy szent hitünk szellemében alamizsnát adunk és az elhunyt lelki üdvéért imádkozunk. Azért azt, amit családom erre szánt, természetben fogjuk kiosztani a szegények között. A magam részéről pedig felajánlok tizezer leit, hogy a plébános az egyháztanács és az iskolaszék meghallgatásával a legszegényebb intézményünk, a katolikus iskola céljaira fordítsa. Ezenkívül gondoskodom megfelelő alapítványról, hogy szeretett jó édesanyám lelki üdvéért évente kétszer, Szent Julianna napján és halála évfordulóján liberás-mise mondassék. Nemes lelkét a jó Isten oltalmába ajánlom, mert nagy szeretetét, sok gondját, nélkülözését és fáradságát, amit páratlan jósággal érettünk tett földi életében, máskép nem tudjuk meghálálni. Hálásan köszönöm mindazoknak, akik gyászunkban osztoztak és köszönetet mondunk mindazoknak, akik a végtisztességadáson megjelentek, hogy felejthetetlen édesanyám lelki üdvéért velem együtt imádkozzanak."

Bodó Márta


Roger Schutz (1915-2005)

Roger testvér életútját összefoglaló, előző két lapszámunkban megjelentetett írásunk az ünneplés jegyében született; akkor 90. születésnapja alkalmából kívántunk tisztelegni Isten nagy „zarándoka" előtt, s nem gondoltuk, hogy rövidesen a gyász hangján leszünk kénytelenek szólni róla. Erőszakos halála előtt döbbenten állunk. Az emberi értelem által diktált – és megválaszolatlanul maradó – miértek fájóan kínoznak akkor is, amikor hisszük, hogy a Láthatatlan szerelmétől átitatott lelke eljutott az örök boldogságra.

„Ó, Taizé, egy kis tavasz!" – kiáltott fel XXIII. János pápa Roger testvérrel találkozva, s ugyanezt ismételte meg II. János Pál is egyik taizéi látogatása alkalmával. Talán nem is lehet találóbban jellemezni azt az evangéliumi örömből táplálkozó, a befogadó és osztozó szeretet áttetsző tisztaságában élő, az egységet hitelesen példázó kelet-franciaországi ökumenikus szerzetesközösséget, amelyet hatvan évvel ezelőtt kezdett álmodni Roger Schutz. Egyszerűségben, az elesettekhez, gyengékhez lehajló szeretetben és hűségben, Isten és ember felé táplált határtalan bizalomban álmodott valóságot ő. Saját személyét háttérbe szorítva szolgált, s szelíden hirdette a kiengesztelődés fontosságát. Kicsinységében volt hiteles és nagy – a legnagyobbak közül való, aki életével és vértanúhalálával is tovább szenteli a földet.

Emléke előtt a maga gondolataiból szerkesztett összeállításunkkal tisztelgünk.

Ha minden a szív bizalmában kezdődne, ki kérdezné még: „Mivégre vagyok a világon?" Egész életedre és sok-sok ember életére van szükség ahhoz, hogy bizalom ébredjen szerte a világon, Keleten és Nyugaton, Északon és Délen.

Ha felizzana benned a megbocsátás szenvedélye, a közösség szikráit gyújthatná fel a népek legkonokabb napjaiban is.

Nincs szükség az egész emberélet tapasztalatára ahhoz, hogy elindulj. Ne feledd, hogy a történelem legnehezebb korszakaiban gyakran néhány asszony, férfi, fiatalok, sőt gyermekek a föld különböző pontjain élve – képesek voltak arra, hogy megváltoztassák egyes történelmi folyamatok irányát. Közösségben maradtak Jézus Krisztussal az imádságos várakozásban vagy a szemlélődés hétköznapjaiban, s így a kiengesztelődés láthatatlan kovászai lettek hívők és nemhívők között.

Közel és távol minden ember számára lakhatóvá kell tenni a földet – ez az Evangélium egyik szép lapja, amelyet az életeddel kell megírnod.

Az önmagadról való megfeledkezés és az önzetlenség hozzásegít, hogy az emberi család folyton változó körülményeinek sűrűjében is helytállj. Törekedj arra, hogy át is lásd mindezt, s ne engedd, hogy elsodorjanak a váltakozó hullámok.

Az Istenbe vetett bizalom, a hit olyan egyszerű valóság, annyira egyszerű, hogy mindenki befogadhatja. Olyan, mintha időről időre újra felébrednél.

Egyszer s mindenkorra emlékezz arra, hogy Isten sohasem nehezedik rád parancsokkal és fenyegetésekkel. … Isten: szeretet, tiszta szeretet. Szeretetének akarata nem kőtáblákra keményen rávésett törvény. A Szentlélek írja azt bele az emberi szív mélyébe.

Merj örülni annak, amit Isten általad és körülötted visz végbe. Akkor önmagaddal és másokkal kapcsolatban is eloszlik pesszimizmusod, amely a lelkedet támadta.

Ha megfeledkeznél a Szentlélek benned rejlő adományairól, ha odáig jutnál, hogy elveszíted maradék önbecsülésedet is, mennyire veszélyezteted egyensúlyodat!

… Az üresség magához vonz és megvakít.

Az öröm megtanít csodálkozni. Ahhoz, hogy felragyoghasson az öröm, nem kevesebbet igényel, mint egész lényünket. A békességes szeretet áttetsző nyitottságából táplálkozik. A békés szeretet tükréből is öröm árad.

Ha kiveszne belőled az irgalom, a szív együttérzése, mindent elveszítenél. Engeded-e, hogy magával ragadjon ez a mérhetetlen szeretet: a felhívás arra, hogy hetvenszer hétszer, azaz mindig újra és újra megbocsáss? Könnyűvé váló léptekkel így haladsz majd felfedezésről felfedezésre.

Akik szeretnek és megfeledkeznek önmagukról, azoknak az élete szelíd szépségbe öltözik. Minden barátság belső harccal jár. És gyakran a kereszt világítja meg a szeretet kifürkészhetetlen mélységét.

Boldog az a közösség, amelyik a jóság forrásává válik. Krisztus jelenik meg általa, mindent felülmúlva.

(Roger testvér – Taizé forrásai)


Wildmann János: A reformzsinat üzenete (12). A szociális gazdaság

A Gaudium et spes kiemelkedően fontos, következő fejezete A közgazdasági élet címet viseli, de valójában a gazdasági élet szocializálásáról, humanizálásáról szól. A kiindulópont, az alapelv itt is az ember méltósága: „A közgazdasági életben is tisztelni és érvényesíteni kell a személy méltóságát, az ember csorbítatlan hivatását és az egész társadalom érdekét. Az ember ugyanis megteremtője, középpontja és célja az egész közgazdasági életnek" (GS 63). „A termelés alapvető célja nem a termékek halmozása, sem pedig a haszon vagy a hatalmaskodás, hanem az ember szolgálata. Mégpedig a teljes ember szolgálata, amely tehát tekintetbe veszi egyfelől az anyagi szükségleteknek, másfelől pedig az értelmi, erkölcsi, szellemi és vallási életnek igényeit" (GS 64).

A gazdaság ellentmondásossága

A dokumentum elismerőleg szól a modern gazdasági élet bizonyos jellemzőiről, mint „az emberek egyre növekvő uralma a természet fölött", „az egyéneknek, csoportoknak és a népeknek egyre sűrűbb és jelentékenyebb kapcsolatai, sőt kölcsönös függése, valamint a közhatalom mind gyakoribb beavatkozása". Egyértelműen pozitívan ítéli meg a zsinat a technológiai fejlődést is, amely „alkalmassá tette a gazdasági életet arra, hogy jobban kielégíthesse a nagy emberi család fokozott szükségleteit" (GS 63). A termelés és szolgáltatások fokozása „napjainkban sokkal jogosultabb, mint valaha, hiszen nem is lehet másként gondoskodni az egyre szaporodó népességről, és csak így lehet kielégíteni az emberiség fokozódó igényeit". Amennyire magától értetődő az első érv, annyira meglepő a második egy egyházi dokumentumban. Az egyházi állásfoglalások eddig inkább szkeptikusan viszonyultak a gazdasághoz, a jelen szövegből viszont sugárzik az optimizmus, még a növekvő fogyasztást és igényeket sem kérdőjelezvén meg. „Támogatni kell tehát a műszaki fejlődést, az újító szellemet, a vállalatok létesítésére és bővítésére irányuló törekvést, a termelő módszerek korszerűsítését és a termelésben részt vevők erőfeszítéseit, vagyis mindent, ami a gazdasági haladást szolgálja" (GS 64).

A pozitívumok mellett persze nem hiányoznak a nyugtalanító mozzanatok sem. Sokan – mondja a dokumentum – valósággal a gazdasági élet bűvöletébe kerülnek, úgyannyira, hogy ez csaknem egész egyéni és társadalmi életüket meghatározza. Súlyos probléma az is, hogy bár a gazdasági élet fejlődése képes volna csökkenteni a társadalmi egyenlőtlenségeket, „lépten-nyomon inkább csak elmérgesíti a helyzetet, sőt helyenként a gyengébbek szociális viszonyainak rosszabbodását és a szegények megalázását idézi elő. Még mindig óriási tömegek nélkülözik a legszükségesebbeket is, ugyanakkor mások, még a kevésbé fejlett vidékeken is, dúskálva élnek és tékozolják a javakat. Egymás mellett él a fényűzés és a nyomor. Míg egy kisebbség kezében rendkívül nagy hatalom összpontosul, addig sokaknak úgyszólván semmi lehetőségük sincs arra, hogy a saját kezdeményezésükből és a saját felelősségükre cselekedjenek, hiszen gyakran emberi személyhez méltatlan élet- és munkakörülmények között vergődnek". A zsinat nem minden egyenlőtlenséget utasít el – hiszen vannak jogos egyenlőtlenségek is –, hanem csak azokat, amelyek önkényesek, ezért igazságtalanok.1 Egyensúlyhiány mutatkozik a gazdaság különböző ágazatai, „úgyszintén egyazon ország különböző vidékei között is. A gazdaságilag haladottabb nemzetek és a többi nemzet között egyre súlyosbodik az ellentét, ez pedig még a világbékét is veszélyeztetheti". A problémák orvoslásához „a közgazdasági élet sok reformján át vezet az út; sőt a gondolkodásmód és a magatartás gyökeres átalakítását kell megkívánni mindenkitől" (GS 63).

A gazdasági élet humanizálásának legfontosabb feltétele, hogy a gazdasági haladás és folyamatok „az ember ellenőrzése alatt" maradjanak. Az „emberen" a zsinat nem egyeseket, kiváltságosokat, hanem mindenkit ért. „Ezt az ellenőrzést nem szabad átengedni sem egy-két ember, sem túlságosan nagy gazdasági hatalommal rendelkező csoportok önkényének, sem pedig némely hatalmasabb nemzetnek. Éppen ellenkezőleg, arra van szükség, hogy minden szinten minél többen, nemzetközi viszonylatban pedig az összes nemzetek cselekvően vegyenek részt a gazdasági haladás irányításában." A dokumentum különösen két felfogással fordul szembe. Az egyik az a liberalizmus, amely a gazdasági folyamatokat szükségszerű automatizmusoknak tekinti, ezért szerinte ezekbe nem szabad beavatkozni.

A másik a központilag irányított tervgazdaság, amely megöli az egyéni és közösségi kezdeményezéseket. „Ezért kell tévesnek minősíteni egyfelől azokat az elméleteket, amelyek a helytelenül értelmezett szabadság örve alatt ellene szegülnek a szükséges reformoknak, másfelől azokat, amelyek az egyes személyek és csoportok alapvető jogait kevesebbre értékelik, mint a termelés kollektív szervezését." Az állampolgárok kötelessége ugyanakkor, „hogy lehetőségeikhez mérten hozzájáruljanak a maguk közösségének igazi haladásához. Különösen a gazdaságilag kevésbé fejlett országokban, ahol minden anyagi erőt sürgősen mozgósítani kellene, súlyos károkat okoznak a közjónak azok, akik kihasználatlanul hagyják a tulajdonukban lévő erőforrásokat, vagy megfosztják közösségüket attól az anyagi, illetve szellemi segítségtől, amelyre a közösség rászorul. Ez a kivándorlás személyes jogára nem vonatkozik" (GS 65). Ez utóbbi mondat azt jeleni, hogy végső soron senki kívülálló nem szólhat bele az ember lelkiismereti döntésébe, hogy saját hazájában kell-e maradnia, vagy elhagyhatja, sőt adott esetben kötelessége is elhagyni azt, hogy családjának biztosíthassa a megélhetést.

Az igazságosság és méltányosság elve megköveteli továbbá, hogy „mielőbb megszűnjenek a jelenleg meglévő és gyakran csak tovább mélyülő, egyéni és társadalmi megkülönböztetéssel is együtt járó gazdasági egyenlőtlenségek". Ez különösen a földműveseket, a mobil munkavállalókat, a vendégmunkásokat és a munkanélkülieket érinti. Sok helyütt különleges nehézségekkel találják magukat szembe a földművesek, akik gyakran „alsóbbrendű állampolgároknak" minősülnek. Őket „hol a termelés fokozásában és a termékek érékesítésében, hol a szükséges fejlesztésben és beruházásokban, hol pedig méltányos jövedelem biztosításával" kell segíteni. Nekik ugyanakkor „szakmai ismereteiket kell minél nagyobb mértékben" gyarapítani, „mert különben nem fejlődhet a mezőgazdaság". A modern gazdaság mobilitást követel a mai munkavállalótól, hogy adott esetben kész legyen munkahelyet, foglalkozást, sőt lakhelyet is változtatni. Ez a „rugalmasság" bár szükséges, nem lehet „visszaélések forrása", különben „az egyes dolgozók és családjuk megélhetése bizonytalanná, sőt kérdésessé válhat". A vendégmunkások esetén „kerülni kell minden megkülönböztetést a munkafeltételek és javadalmazás terén". Velük is személyekként kell bánni, „nem pedig puszta termelőeszközök módjára. Segíteni kell őket, hogy családjukat maguk után hívhassák, illő lakást szerezhessenek maguknak, és […] beilleszkedjenek a befogadó népnek vagy vidéknek társadalmi életébe". Kívánatos ugyanakkor, hogy lehetőség szerint „inkább saját hazájukban és vidékükön" teremtsenek munkaalkalmat. Az ipari társadalmakra jellemző automatizálási tendenciákat a zsinat szintén nem ítéli el, de figyelmeztet, hogy ilyenkor is „gondoskodni kell elegendő és mindenki számára megfelelő munkaalkalomról, valamint a megfelelő műszaki és szakmai képzés lehetőségéről" (GS 66).

Munka és magántulajdon

A korábbi pápai enciklikák azt a benyomást kelthették, hogy az egyház a magántulajdon elsőbbségét hangsúlyozza a munkás méltóságával és jogaival szemben.2 XXIII. János pápa Mater et magistra kezdetű enciklikájában már korrigálta ezt a hamis értelmezést. Ezen az úton megy tovább a Gaudium et spes is. „A munka […] előbbre való a gazdasági élet egyéb elemeinél, hiszen ezek csak eszközszámba mennek. A munka ugyanis, akár önállóan vállalja az ember, akár bérért más végezteti vele, közvetlenül a személytől ered( a személy pedig mintegy a maga keze nyomával látja el a természet dolgait, és akarata alá veti őket." A munka az önfenntartás, a kapcsolatteremtés, a szolgálat és szeretet eszköze lehet, sőt a dolgozó ember „Isten munkatársaként tökéletesítheti a teremtést" és „munkájával bekapcsolódik Jézus Krisztus megváltó művébe" is. A munka méltóságából következik, „hogy mindenkinek kötelessége becsületesen dolgozni, és hogy mindenkinek joga van a munkához", de az is, hogy „úgy kell megfizetni a munkát, hogy az ember méltó életet biztosíthasson mind önmagának, mind övéinek anyagi, társadalmi, kulturális és lelki szempontból egyaránt, figyelembe véve kinek-kinek munkakörét és teljesítményét, valamint a vállalat helyzetét és a közjót". A zsinat szerint „igazságtalanság és embertelenség", ha a gazdasági életet úgy szervezik és irányítják, hogy belőle a dolgozók bármelyikének kára származzék. „Márpedig még napjainkban is gyakorta előfordul, hogy a dolgozók valamiképpen saját munkájuk rabszolgáivá alacsonyodnak. Ezt az úgynevezett gazdasági törvényszerűségek semmiképpen sem igazolják". Nem a személy szükségleteit és életviszonyait kell a munkához igazítani, hanem fordítva, „a munka egész folyamatát a személy szükségleteihez és életviszonyaihoz, […] elsősorban a családi élethez, különös tekintettel a családanyákra, és mindenkor figyelembe véve a dolgozók nemét és korát. A dolgozóknak ezen felül módot kell adni arra is, hogy saját képességeiket és személyiségüket éppen a munka végzésében bontakoztathassák ki." Fontos, hogy ezen túlmenően „legyen még elegendő pihenőjük és szabad idejük is családi, művelődési, társadalmi és vallásos életükre", sőt egyéb képességeik szabad kifejlesztésére is (GS 67).

A kapitalista gazdasági életre általában jellemző az a szemlélet, mely szerint a vállalkozás azé, aki a tulajdonos, illetve aki „a pénzt adja". A tulajdonosok és tőkések célja a maximális nyereség, aminek érdekében szabad belátásuk szerint rendelkezhetnek az eszközök és emberek fölött. A zsinat ezzel szemben a gazdasági egységek perszonális jellegét hangsúlyozza: „A gazdasági vállalkozásokban személyek társulnak egymással". Valamennyiüknek biztosítani kell, „hogy célszerűen kidolgozásra váró módon mindannyian tevékeny szerephez jussanak a vállalatok ügyeinek irányításában, akár tulajdonosok, akár munkaadók, akár vezetők, akár dolgozók, tekintettel kinek-kinek a feladatkörére, és megtartva a munkavezetés szükséges egységét".3 Az a megjegyzés, hogy a vállalat működésében érintett személyek aktív részvételének módját célszerűen ki kell dolgozni, azt jelzi, hogy többről van szó, mint a nyereségből való pusztán pénzügyi részesedésről vagy csupán egy kellemes üzemi légkör megteremtéséről: a gazdálkodó egységeknél rögzített és mindenkire nézve kötelező érvénnyel bíró szabályzatra van szükség, amely biztosítja a megfelelő beleszólást a vállalat ügyeibe. Sőt a gazdaságilag társult személyek aktív részvétele túlmegy a konkrét vállalkozás keretein és kiterjed a gazdaságpolitikára is, hiszen manapság „gyakran nem az egyes vállalatok kebelén belül, hanem felsőbb szinten, magasabb rangú intézményekben döntenek azokról a gazdasági és társadalmi feltételekről, amelyektől a dolgozók és gyermekeik jövendő sorsa függ. Szükséges tehát, hogy a dolgozóknak részük legyen ezeknek a határozatoknak meghozatalában is, mégpedig vagy személyesen, vagy szabadon választott megbízottak közvetítésével" (GS 68/1).

A zsinat tisztában volt azzal, hogy e jogok érvényesítése akár belső vállalati, akár politikai szempontok miatt nem könnyű feladat, ezért szinte ünnepi hangnemben foglalt állást a szakszervezetek alakításának joga mellett, sőt végső esetben megengedhetőnek tartja a sztrájkot is. „A személy alapvető jogai közé kell sorolni a dolgozóknak azt a jogát, hogy szabadon létesítsenek olyan szervezeteket, amelyek valóban képviselik őket és befolyhatnak a gazdasági élet helyes irányának megszabásába, és azt a jogot is, hogy megtorlás nélkül szabadon részt vehessenek e szervezetek tevékenységében." E szervezetekben növekedhet hozzáértésük és felelősségtudatuk. „Ha pedig közgazdasági összeütközések támadnak, arra kell törekedni, hogy sikerüljön megtalálni a békés megoldást." Ennek ellenére előfordulhat, hogy „a mai körülmények között mégis a sztrájk maradhat a szükséges, bár csak legvégső segítség egyrészt a dolgozók jogainak védelme, másrészt jogos követeléseik teljesülése érdekében" (GS 68/2–3.).

A konstitúció a gazdaságot a keresztény szociális tanítás hagyományos munka és tulajdon kétpólusú modelljében értelmezi, ennek megfelelően fejti ki az alapelveket is. A Mater et magistra nyomdokain haladva félreérthetetlenül hangsúlyozza a munka elsőbbségét és a vállalkozások személyes, közösségi jellegét, és csak ezután fordul a tulajdonnal kapcsolatos kérdések felé.4 Itt mindenekelőtt a földi javak végső rendeltetéséről esik szó. „Isten minden ember és minden nép használatára szánta a földet mindazzal egyetemben, ami hozzátartozik. A teremtett javaknak méltányos arányban kell tehát eljutniuk mindenkihez, az igazságosság vezetésével, a szeretet kíséretében. A tulajdonnak többféle formája is lehet a különféle és változékony körülmények szerint, az egyes népek jogrendjének megfelelően", de mindig van szociális vetülete is. (GS 69( v.ö. 71/5.). A fenti kijelentés úgy értelmezendő, hogy a javak közös használati joga megelőzi a tulajdonjogot, amely az előző érvényesítésének mintegy „technikai eszköze".5 Ebből következik, hogy az ember „köteles úgy tekinteni jogszerűen birtokolt vagyonát, hogy az nemcsak a sajátja, hanem egyúttal közös is; közös abban az értelemben, hogy ne csak neki magának, hanem másoknak is hasznára lehessen". A tulajdon nem csak egyféleképpen lehet mások hasznára, de a zsinati dokumentum ezen a helyen csak egy módról, mégpedig a javak szétosztásáról tesz említést, figyelmen kívül hagyva például a tulajdon által történő munkahelyteremtés nem kevésbé hasznos szociális vonatkozását. Arra a kérdésre, hogy az embernek mennyit kell vagyonából szétosztania, a szöveg természetesen nem adhat végleges és konkrét választ, de nagylelkűségre biztat. „Az ember köteles segíteni a rászorulókon, mégpedig nem csupán a feleslegéből. Aki pedig végső szükséget szenved, annak joga van mások vagyonából megszerezni magának a szükségeseket". Elsősorban azokat az egyéneket és népeket kell segélyezni, „akik, illetve amelyek e támogatás révén a maguk lábára állhatnak és így fejlődésnek indulhatnak". Gyakran épp a „gazdaságilag kevésbé fejlett társadalmakban" fordul elő, hogy „a közösség minden tagja el van látva a legszükségesebb javakkal". Nem szabad azonban elzárkózni ezek megváltoztatása elől, „ha azok már nem elégítik ki a mai idők új követelményeit", de „nem kell meggondolatlanul síkra szállni ellenük" sem, ha „a mai adottságokhoz alkalmazva nagyszerűen beválhatnak továbbra is". A fejlett társadalmakban a javaknak ezt a közös rendeltetését „a gondoskodást és biztonságot nyújtó társadalmi intézmények hálózata válthatja föl" (GS 69).

A következő cikkely röviden és inkább az általánosságok szintjén a beruházások és pénzügyek erkölcsi vonatkozásaival foglalkozik. Különösen arra hívja fel a figyelmet, hogy a gazdasági élet kulcspozícióban lévő szereplőinek „meg kell teremteniük az egyensúlyt a jelen egyéni és közösségi fogyasztásának szükségletei és a következő nemzedék számára szükséges beruházások között" (GS 70). Ezután a magántulajdonnal kapcsolatos kérdések alaposabb tárgyalása következik. A szociálisan felelős magántulajdonnak és „az anyagi javakkal való magánrendelkezés" egyéb formáinak számos előnye van. Mindenekelőtt „kifejezik, hogy az ember személy", hiszen általuk bontakozhat ki; lehetővé teszik az embernek, „hogy megtegye a magáét a társadalomban és a gazdasági életben", mivel „azt a mozgási teret biztosítja minden egyes ember részére, amely feltétlenül szükséges a személyi és családi önrendelkezéshez. Ezért az emberi szabadság kibővülésének kell tekinteni. Végül valamiképpen az állampolgári szabadságjogoknak is feltétele, minthogy feladat- és felelősségvállalásra ösztönöz." A magántulajdon „a szociális alapok és a társadalmi gondoskodással biztosított jogok és szolgáltatások mellett" a létbiztonság forrása, akárcsak olyan nem anyagi javak, „amilyenek például a szakmai képességek". Ezek indokolják, hogy ilyen anyagi javakat „csak az illetékes hatóság vehet köztulajdonba, a közjó követelményei szerint és annak határai között, méltányos kártalanítást nyújtva értük". Másrészt a „közhatalomra tartozik annak megakadályozása is, hogy valaki visszaéljen magántulajdonával a közjó rovására" (GS 71/1–5).

A katolikus szociális tanítás két eleme az alapelvek kifejtése és ezek ütköztetése „egy meghatározott gazdasági rendszerrel, tekintettel annak szocális-gazdasági struktúrájára vagy a gazdasági cselekvés módjára, hogy meg lehessen ítélni, etikailag mennyiben elfogadható ez a rendszer és milyen változtatásokra van szükség, hogy esetleg elfogadható legyen".6 Ennek mintapéldáját adja a cikkely terjedelmes utolsó bekezdése, amely a nagy földbirtokokkal foglalkozik, és amely egyes kommentárok szerint talán az egész konstitúció politikailag legsúlyosabb és következményeiben legmesszebb menő kijelentéseit tartalmazza. Sok fejlődő országban ilyen birtokokat „csak úgy-ahogy vagy haszonlesésből egyáltalán nem művelnek meg – míg a nép nagyobb részének nincs földje, vagy csak törpebirtokos –, holott nyilvánvaló, hogy sürgősen növelni kellene a mezőgazdaság terméshozamát. Azok, akiket a tulajdonosok munkára felfogadnak, vagy azok, akik a birtok egy részét bérlet címén művelik, nem ritkán csak emberhez méltatlan munkabérhez, illetve jövedelemhez jutnak, megfelelő lakásuk sincs, és még a közvetítők is kizsákmányolják őket. Minden létbiztonság híján, személyi kiszolgáltatottságban élnek, és így meg vannak fosztva az önálló és felelős cselekvésnek szinte minden lehetőségétől; szó sem lehet arról, hogy előre jussanak a kultúrában, vagy bármiképpen is részt vegyenek a társadalmi és politikai életben. Reformokra van tehát szükség, hogy emelkedjenek a jövedelmek, javuljanak a munkakörülmények, növekedjék a foglalkoztatottság biztonsága és legyen ösztönzés az önkéntes kezdeményezésre. Mi több, a kellően meg nem művelt ingatlanokat szét kell osztani azok között, akik e földeket jól megművelik", biztosítva nekik a szükséges tőkét, eszközöket, továbbképzést és szövetkezetbe való tömörülés lehetőségét is. Az ilyen kisajátításoknál mindig „méltányos kártalanítást kell megállapítani az összes körülmények figyelembe vételével" (GS 71/6.). A zsinat határozott állásfoglalása a kizsákmányolás ellen és a földreform mellett már csak azért is föltűnő, mert az itt kifogásolt társadalmi viszonyok jelentős részben az ún. katolikus országokban találhatók. Katolikus kettős értelemben: egyrészt ezen országok népessége a Föld katolikusainak már nagyobb részét alkotja, így elsősorban katolikusok azok, akik égbekiáltóan igazságtalan körülmények között élnek; másrészt szinte teljesen katolikus maga a kizsákmányoló réteg is. Nem is a zsinat által javasolt megoldások az újak és figyelemre méltóak, hanem az a bátorság, hogy „ezeket a legszükségesebb szociális reformköveteléseket közvetlenül azokhoz intézi, akiket érint, vagyis ezen társadalmak befolyásos katolikus felső rétegeihez, amelyektől ezekben az országokban az egyház sokféleképpen – gazdaságilag, társadalmilag, politikailag – függ".7

Jegyzetek

1 Léteznek természetes és nem természetes egyenlőtlenségek. Az előzőek igazolásra sem szorulnak, az utóbbiak pedig „akkor jogosak, ha teljesítmény van mögöttük (causa efficiens) vagy teljesítményre ösztönöznek (causa finalis); jogtalanok viszont akkor, ha önkényesek vagy alkalmasak arra, hogy provokáljanak és elviselhetetlen szociális feszültséget keltsenek". Nell-Breuning von, O., Kommentar … 490.

2 „Korábban az egyház a marxista szocializmus támadásával szemben arra kényszerült, hogy nagyon határozottan megvédje a magántulajdon intézményét (XIII. Leó, Rerum novarum)( XI. Piusznak a Quadragesimo annóban újra részletesen foglalkoznia kellett a kérdéssel XIII. Leó tulajdonnal kapcsolatos tanításának liberális félreértelmezései miatt. XI. Piusz a tulajdon kettős jellegét, az egyaránt fontos individuális és szociális oldalát világította meg, miszerint a tulajdont a közjónak, illetve a közjó állandóan változó követelményeinek kell alárendelni, és ebből adódóan a tulajdonnak mint intézménynek konkrét meghatározását (nemcsak a tulajdon használatának szabályozását) az állam hatáskörébe kell utalni. Ebben még mindig az a szerencsétlen szemlélet tükröződött, mintha az egyház inkább a tulajdon francia forradalom által kitalált ?szentségét? védelmezné és kevésbé a munkás Istentől adott és akart emberi és krisztusi méltóságát." Nell-Breuning., i.m., 497.

3 A magyar fordításban a „munkaadók" helyett „munkavállalók" szerepelnek. Ez bár logikusnak tűnik, az eredeti latin szövegben mégis a munkaadókról van szó, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy a tulajdonosok sok esetben a munkaadók is.

4 Mulder Th.B.C., Das Wirtschaftsleben, …361.

5 Nell-Breuning i.m. 505. Erről a 71. cikkely tárgyalásánál még lesz szó.

6 Mulder, i.m.338.

7 Nell-Breuning, i.m. 514.


Tamási Zsolt: A nemzetiségi kérdés az 1848–49-es forradalom kezdetén

Az egykori Alsó-Fehér vármegye „bányavidéki esperesi kerületének" tragédiája nem több és nem kevesebb kegyetlen vérengzések polgárháborúval is felérő sorozatánál. A fellázított tömeg a megtévesztés áldozata lett, az üldözöttek és legyilkoltak a felszított gyűlöletéi. A polgárháborúban a forradalom vakvágányra futott. Gábor Áronék a császári udvar ellen, Avram Iancuék Bemmel szemben harcoltak.1 A románok küzdelme megőrizte a tiszta forradalom vonásait (antifeudális, liberális – még ha nacionalizmusa erősebben manifesztálódott is), csakhogy céljait a magyar forradalom már jóval a román előtt megvalósította. A román forradalom akkor lett ellenforradalommá, amikor erőit alárendelte Bécs katonai és politikai erőinek.2 Miután a román vezetők 1848. szeptember 16-án kimondták, hogy az uniót nem fogadják el, a román nemzeti mozgalom végleg az ellenforradalom szolgálatába állt. Bár ez több román vezetőt is megdöbbentett, az eseményeket visszafordítani már nem lehetett.3 A román történetírás az erdélyi románok szembefordulását a szabadságharccal a társadalmi és nemzeti követelések nem teljesítésével szembeni elégedetlenséggel magyarázza, s ehhez képest másodlagosnak ítéli az erdélyi császári haderővel és a bécsi udvarral való együttműködést.4

Mindenképp ajánlatosnak látszik különbséget tenni a szervezett akciókban megmutatkozó nacionalista törekvések, illetve a megmozdulásokban részt vevő tömegek vagy akár csak egyének céljai közt. Ez utóbbi esetben nehezen állítható, hogy etnikumközi feszültségről lenne szó. A hivatalos politika mellett arra is oda kell figyelni, hogyan jelentkezett mindez helyi szinten. Vizsgálódásom tárgyául Abrudbányát választottam, hiszen ez az a helység, amely „főszereplőjévé" lett az érchegységi polgárháborúnak, tanúja a megbékélési kísérleteknek és kudarcainak. A helyzet ismertetéséhez főleg fel nem dolgozott levéltári anyagot vettem igénybe.5 A gyulafehérvári érseki levéltárban fellelhető jelentések emberközelbe hozzák az eseményeket. A keretkép megértéséhez ugyanakkor szükséges elemezni azokat a sokszor túlságosan is összekuszálódott viszonyokat, amelyek végső soron ellenségessé torzították a viszonyt a magyar és a román nemzet közt.

Reformpolitika

Eltérő nézetek

A lakosság megosztott volt. A meghatározóbb megosztó jegyet a nemzetiségi hovatartozás értelmezése jelentette, amely a puszta etnikai másságot hovatovább ellenségképzetekké építette ki.

A megosztottság azonban jelentkezett a konzervatívok és a szabadelvűek politikai pártjainak – még ha nem is homlokegyenest ellentétes, de mindenképp szembenálló – tevékenységében is.6 A középnemesség reformokat szorgalmazott, hajlandónak mutatkozott jogegyenlőséget biztosítani miden lakosnak. Ez a réteg nem tulajdonított fontos szerepet a Magyarország és Erdély közötti politikai határnak. Egységben gondolkozott.7 A magyarság konzervatív és haladó csoportjai közt mégis kibontakozó együttműködés oka részben taktikai, részben nacionalista volt. De mindenképp fékezték a szociális reformot – amelyben a konzervatívok érthető módon nemigen voltak érdekeltek. Mivel a földesurak igyekeztek nem érvénybe léptetni a határozatokat, ezzel lehetőséget teremtettek a nemzetiségi mozgalmak vezetőinek arra, hogy szociális mezben nemzetiségi programokat bontakoztathassanak ki. (Nem minden román vezető tette ezt! Saguna például csitította a lakosságot.8) Ezért is húzódott el a jobbágykérdés júniusra. E halogatás közben került sor „Mihálcfalvára" is.9

Jobbágykérdés

1840-ben Magyarország lakosságának 80 százalékát a parasztság tette ki.

A reformerek számára nyilvánvaló volt, hogy a jobbágykérdést rendezni kell.10

A bécsi udvar a forradalom kezdetén még nem tanúsított ellenállást, mert az osztrák csapatokat lekötötték az olaszországi hadi cselekmények. Így április 11-én Bécsben „szentesítették" a márciusi törvényeket. A reformtörvények az úrbéri szolgáltatások megváltásával könnyítettek a jobbágyság terhein.11 Kossuth és elvbarátai kihasználták a forradalom teremtette „lélektani körülményt", azt ugyanis, hogy a földesurak féltek attól, hogy a jobbágyok erővel rendezik a kérdést (addig is tárgyalta már az országgyűlés a kérdést), s remélték, hogy így paraszti tömegbázist kapnak a forradalomhoz.12

Két súlyos probléma is adódott azonban. A parasztság nem értette meg, hogy a felszabadulásnak határai vannak (például, hogy az allodiális földek a földesúr tulajdonában maradnak), s a törvényalkotók nem vették figyelembe, hogy a nemzetiségi parasztságnak sajátos nemzeti(ségi) problémái is vannak.13 Azt könnyű volt belátniuk, hogy a jobbágyfelszabadítással tömegbázist tudnak szerezni, de azt már nem ismerték fel, hogy a nemzeti kérdés rendezése legalább ilyen fontos ahhoz, hogy a nemzetiségeket is maguk mellé állíthassák.14 Mindenki azt hitte, hogy a jobbágykérdés rendezése megszünteti a nemzetiségi kérdést. Hogy ez irreális várakozás volt, arra akkor sem jöttek rá, amikor sorozatos parasztmozgalmak indultak. Ezek a mozgalmak eleinte függetlenek voltak a nemzetiségi pontoktól (magyar parasztokkal együtt lázadtak jogaikért), ez azonban nem jelentett garanciát arra, hogy a fokozódó nemzetiségi feszültség nem fog eszkalálódni.15 A román–magyar viszony esetében nemcsak szembetűnően keveredtek közös és nagyon is ellentétes érdekek, hanem az is kitűnt, hogy roppant nagy szerep jutott Erdély elmaradott társadalmi viszonyainak örökségeként a román paraszti tömegeket mozgató ősi feszültségnek.

Kölcsönös meg-nem-értés

1699-ben a Habsburg monarchia bekebelezte Erdélyt, és megerősítette azt a rendet, azokat a társadalmi kiváltságokat és kirekesztéseket, amelyeknek gyökerei még a 15. századba nyúltak vissza. Ezzel a román közösség és annak ortodox egyháza a nyilvánvaló kirekesztettség állapotába került. A felvilágosodás filozófiájának hatása és a Habsburgok felvilágosult abszolutizmusa azonban módosította a nemzeti közösségek közötti erőviszonyokat: a románok jogegyenlőséget követeltek a három rendi nemzettel, illetve nemzettől. A román liberalizmus először szintén az egyéni jogokra helyezte a hangsúlyt, de ez csakhamar átment közösségi érdekérvényesítési törekvésekbe, s ez alapozta meg ideológiailag reakciójukat is a magyar liberalizmussal szemben.16 Amikor 1848-ban látták, hogy a régi rend összedőlt, az egyéni jogok mellett a képviseleti intézményekben látták meg a politikai autonómia lehetőségét.17

A kisnemzeti mozgalmaknak logikailag a Habsburg monarchia szétfeszítésére kellett volna törekedniük, de ugyancsak logikus, hogy mivel nem érezték elég erősnek magukat, valamilyen formában igényelték is a monarchia kereteit.18 (Erre eklatáns példa a magyarság is, amelynek vezető elméi eleinte szintén a birodalomban gondolkoztak. A románok ezt a lépést nem tették meg, annak dacára, hogy azért szerették volna – egészen Trianonig).

A magyarok hajlandók lettek volna a kulturális, egyházi kérések teljesítésére, de arra már nem, hogy külön nemzetként ismerjék el a románságot. Az „önálló nemzeten" ők külön kormányt és autonómiát értettek. A nemzetiségek viszont a nemzet kifejezést kultúrnemzetként értették. Erre a meg-nem-értésre vet fényt az, ahogy a magyar fél többször is megfogalmazta, hogy nem érti, mi és milyen az a szabadság, amelyet a nemzetiségek kérnek, mi az, ami még hiányzik.19

A magyarok nem vagy csak nehezen, illetve későn ismerték fel, hogy a szomszéd nemzetek ugyanazt akarják a maguk számára elérni, amit ők – mármint a magyarok – láthatólag megszereztek. A magyar nemesség a történelmi Magyarországot a maga vezetése alatt saját nemzeti állammá készült átalakítani. Vagyis fellépett a magyarosítás igényével is. Itt is felbukkant a nacionalizmus uralmi, terjeszkedő vonása. Széchenyi fellépett ugyan az erőltető asszimiláció ellen, de visszhangra nem talált.20 A 19. század elején sikerült a latin és a német helyett a magyar nyelvet bevezetni21 a közigazgatásba, s erről a magyar nemzet a továbbiakban nem volt hajlandó lemondani.

A történelmi határok visszaállítására is törekedtek.22 Féltették országuk területi épségét és önállóságát. Egyrészt az ország területi egységének kivívására és biztosítására törekedtek, márpedig ha engednek a nemzetiségi kéréseknek, végső soron ezt az egységet kellett volna feladniuk.

Kelet-Európában a politikai határok nem estek egybe az etnikai határokkal. Az etnikumok részben keverten éltek/élnek, szétszórtan; ugyanakkor társadalmi osztályok szempontjából egymás alatt/felett.23 A nemzeti autonómia önmagában lehetetlen volt – épp e kevertség miatt is.24 A nemesek féltek átadni a részterületek igazgatását a nemzetiségeknek.25 I. Buteanu (abrudbányai ügyvéd) javaslata – mely szerint román többségű megyékben a román nyelv legyen a hivatalos – valójában nem jelentett az ország hivatalos nyelve elleni támadást. Buteanu a megoldást az erdélyi Diétától várta. A magyar nemesség azonban hatalmának szűkítéseként értelmezte a nemzetiségi vezetők törekvéseit.26 A magyarok is nemzetállamban gondolkoztak ugyanis, s ez ellentétes volt a nemzetiségek hasonló törekvéseivel.27 A magyarok nacionalista lépéseire (így a magyar nyelv hivatalosításának türelmetlen követelésére minden szinten) a nemzetiségek is nacionalizmussal válaszoltak.

Nemzetállam és nacionalizmus

Az összeütközést a modern nacionalizmus „képlete" is elkerülhetetlenné tette. Ennek megfelelően ugyanis a nemzetállam polgárai azonos nemzethez kellett hogy tartozzanak. A minta a francia nemzetállami modell, amelynek szellemében az egyén és az állam közt nincsenek közvetítők, vagyis egyetlen politikai közösség létezik.28 A liberálisok Európa-szerte abból indultak ki, hogy az egyént az állampolgári tudat kapcsolja a közösséghez. Minden más nemzeti-közösségi tudat gyengíti, megosztja az állampolgársági tudatot, az egységes nemzetállamhoz fűződő lojalitást. Erdélyben a helyzet bonyolultságát az okozta, hogy itt nem egyetlen rendi nemzet – a Natio Hungarica – létezett, hanem három, sőt ott állt a potenciális negyedik is: egy egészen sajátos közösségként. Ezek a nációk etnikai és nyelvi különállásukat megőrizve akartak a polgárosodás útjára lépni.29 A nemzetállam területén élő etnikumok nem alkothattak saját nemzetet a liberális képletnek megfelelően, illetve az azonos identitású nemzeteknek, amennyiben más-más állam határai közt éltek, egységes nemzetállamba kellett volna egyesülniük.30 Az erdélyi románok mögött egyenesen két román fejedelemség képviselte a nemzeti célokat.

A magyarok nem tudták megnyugtatóan beilleszteni a nemzetállam kereteibe a nemzetiségek kollektív egyéniségét, a románok viszont nem találtak utat rendi gyökerű nemzetfogalmuknak a polgári állameszmével való egyeztetésére.31

A márciusi fiatalok a nemzetiségi jogok szélesítésében a polgári átalakulás veszélyeztetését látták, így ők se támogatták.32 A magyar politikusok gondolatmenetében az volt a téves pont, hogy azt gondolták: a nemzetiségi kérdés „magától" megoldódik, ha az elnyomott nemzetiségi tömegek megkapják a polgári szabadságjogokat.33 A liberális politikusokban még csak fel sem merült a gondolat, hogy a nem-magyarokat külön nemzetiségi jogokkal kellene felruházni (a ?48-as törvények az egyenlőség jogi alapját teremtették meg a nemzetiségek számára is). Szabadelvű politikusaink magyar államnyelvben gondolkoztak, s ennek kiszélesítésére törekedtek a forradalom ideje alatt is. Ám azt is figyelembe kell vennünk, hogy mindazok, akik a közéletben részt vettek – a nem-magyarok is –, tudtak magyarul.34

Hungarus-koncepció

A polgári szabadság elnyerését eleinte más etnikumok is üdvözölték, de nemsokára saját nemzeti, területi követelésekkel léptek fel.35 Kelet-európai sajátosságként itt a nemzeteknek a nagyjából egységes múltat kellett volna „kiosztani" a jelentkező „örökösök" közt. A magyarok igényt tartottak a 900 éves múltra – egészében.

A magyarok nacionalizmuson a patriotizmus ellentétét értették, amely törekvés széttépi a hazát. Más esetben nacionalizmuson csak a nemzetiségek küzdelmét értették.36 Történelmük folyamán a magyarok a velük élő nemzetiségeknek csak szolga- vagy „segédnép" szerepet tudtak adni, olyanokként értelmezve őket, akik „az örök politikai nemzettest" részei. A hungarus kifejezés nem feltétlenül és nem kizárólag magyart jelentett, hanem azt is, hogy a hungarus egyén a magyar király fennhatósága alatt született.37 A hungarus-koncepció csak egyetlen különbségi jegyet ismert: a kiváltságot. Akkori kifejezéssel a hungarus azt jelentette, amit mi ma „magyarországinak" fordíthatnánk le.38

A 19. század folyamán a magyar népet szinte kizárólag a vezető osztállyal azonosították. Ez tulajdonképpen az (etnikai származás alapján sokszínű) hungarus-nemesség, amely rendi egysége folytán akár etnikai egységként is jelentkezett. Így alakult ki egy jól körülírható kép az uralkodó magyar nemzetről, amelybe végül etnikai alapon „beleszámítódtak" az alsóbb osztályok magyarjai is.39 Ennek következtében az egész polgári magyar nemzet viselte a felelősséget a kiváltságos osztályok tetteiért. „Nem néztük a földesúr nemzetiségét; voltak nekünk román, szász, német, tót, székely stb. földesuraink is, mi összes szenvedéseinket az ?ungur? számlájára írtuk."40 „Mit tudtuk mi, hogy a jobbágyrendszer nem magyar találmány?"41 – írja a származását tekintve román Moldován Gergely.

Unió?

Néhány román vezető ellenséges lépést látott a magyarok szabadságtörekvésében42, és félt attól, hogy amennyiben létrejön az unió, akkor ők – mint kisebbség – reménytelen elnyomatás alá kerülnek.43 Itt mutatkozik meg a forradalom egyik nagy dillemája. Az unió esetén elvesztik Bécs támogatását, unió nélkül viszont nem léphetnek érvénybe a pozsonyi reformok. A helyzet visszássága abban áll, hogy a román értelmiség a magyarok ellen lépett fel, pedig ők az unióval a jobbágyfelszabadítást és a polgári rendet vezették be, ugyanakkor a szociális reformot ellenző osztrákokkal fogott össze.44 A forradalmi tervek egyike a híres Unio-tervezet volt, amelynek lényege szerint Erdélyt visszacsatolják az anyaországhoz. A nemzeti eszme alapján kívánt egyesítés azonban sértette Bécs érdekeit. Az Osztrák Birodalom integritását veszélyeztette egy ily módon megerősödhető magyar tömb. Ugyanakkor döntő tényezőnek számított az is, hogy Erdély etnikai sokszínűsége felvetette az itt élő nemzetiségek nemzeti alapon való szervezkedésének kérdését is. Az természetesen más kérdés, hogy Erdélynek az anyaországgal való egysége nem vitatható, míg az ide betelepedett más nemzetiségek autonómiájára nem volt precedens. Ennek jelentősége a forradalom leverése után is megmutatkozott. A románság ugyanis hiába remélte Bécstől – a szabadságharc idején tanúsított, jól ismert magatartásáért cserébe – az önálló román királyságot, nemzeti vezetővel az élen, a konzervatív Habsburg ház ilyen újításra nem is lehetett hajlandó.

Vita a román vezetők közt

A szabadságharc első vívmányai láttán a román értelmiség hajlandó lett volna egyelőre követni a magyar radikális forradalmárok jelszavait, beleértve az uniót is. A számukra addig csak remélt változások immár valóságosakká váltak. Felszabadult a jobbágyság, s a román nép többségének ezzel máris ütött a szabadság órája. A románok politikai jogait is elismerték, egyenlő polgároknak számíthattak. Nem is ellenezték volna tehát az uniót, egyetlen kikötésük csak az volt, hogy elismerést nyerjen minden szinten a románságnak mint nemzetnek a légjoga.45 Az erdélyi románokat ugyanis nem elégíthették ki a kétségkívül demokratikus és jogkiterjesztő 1848-as magyar törvények, hiszen azok a román közösség szempontjából nem jelentettek minőségi változást. „Pentru-ca un nobil român – hagsúlyozta Boh?tiel román képviselő – a avut tot acelea drepturi ca si un nobil maghiar, un cet?tean din p?mântul regesc a avut aceleasi drepturi ca si alt cet?tean din p?mântul acela… Nu le-au putut îns? folosi ca natiune, f?r? numai contopiti în alte nationalit?ti. Pentru aceea, ast?zi nu pot fi multumit cu egala îndrept?tire individual?, ci numai cu îndrept?re national?."46

A román kérést azzal utasították vissza, hogy a polgári átalakulásban fölösleges a feudális „natio receptát" hangoztatni (pedig ez ellentmondásos volt, hiszen a gyűlés résztvevői épp a feudális rendszer szerint ültek össze: a három nemzet és négy vallás képviselőiként). Így a nemzetiségi kérdés rendezését egyszerűen kikerülték.47

Az 1848. szeptember 26-ai országgyűlési tárgyaláson elnapolták a román petíció tárgyalását, s ez meggyőzte a román vezetőket arról, hogy a magyarokkal nem lehet tárgyalni.48 Az unióbizottság szeptember 27-i törvényjavaslatában mégis szerepelt a román követelések biztosítása (1.§: „A románok nemzetisége és nyelve elismertetik és biztosíttatik").49

A törvénytervezetet az erdélyi gyűlés el is fogadta, de a magyarországi Diéta csak 1849 májusában tűzte napirendre a tárgyalását. Időközben Bécs kiépítette szövetségi rendszerét a magyarországi nemzetiségekkel, amelyek hajlandóak voltak fellépni a magyar centralizáció ellenében.50

Az erdélyiek csodálkoztak azon, hogy a románok nem akarják az uniót! A kérdéssel azért sem foglalkoztak, minthogy azt hitték, pusztán a szomszédos román fejedelemségből jövő agitációról van szó.51 S ez nem is volt teljesen alaptalan. A regáti és moldvai románok ugyanis gondolkoztak egy ilyen lehetőségen, az erdélyi románság azonban óvatos volt: tudta ugyanis, hogy a szomszédos két román fejedelemség gyenge, s így az osztrák segítségre van inkább szükségük.52

Azt sem feledhetjük el, hogy nem egy román igenis támogatta az uniót.53 A románság eszmei vezetőinek hozzáállása nem volt mereven elutasító. Sok román vezető nem akart kenyértörést a magyarokkal (Avram Iancu, Papiu), de a vezetés már átment B?rnutiu kezébe. Ő pedig határozottan császárpárti és unióellenes volt.54 Nem látott semmi összefüggést az egyenlőség, szabadság elnyerése és az unió közt.55 Rendkívüli képességekkel megáldott ember volt, sikerült is magyarellenességét elsöprő erővel bevinnie a román köztudatba.56 Fellépése – tartalmi és érzelmi töltetében egyaránt – az addigi román megnyilatkozásokkal szöges ellentétben állt.57 B?rnutiu álláspontja ekkor még korántsem volt általánosan elfogadott az erdélyi románság körében.58

B?rnutiu hatalomátvétele

Erdély etnikai megosztottsága mindaddig nem volt annyira lényeges kérdés, mint a társadalmi megosztottság. A románok addigi „magyarellenességéről" csak átvitt értelemben lehet beszélni, hiszen ez gyakorlatilag a jobbágyok (márpedig a románság nagy része jobbágy volt!) természetes ellenszenvét jelentette a többségben magyar nemesekkel szemben.59 Most viszont a társadalmi ellentét a jobbágyfelszabadítással megszűnt, helyét a korra jelemző nacionalizmus alapján a nemzeti ellentét kezdte átvenni. B?rnutiu a magyar földesurakkal szembeni gyűlöletet aknázta ki. Unióellenességét részben meghatározta az is, hogy ő a forradalom elején szász környezetben élt, a szászok unióellenessége pedig egyre masszívabban nyilvánult meg.60 Nekik se volt érdekük magyar fennhatóság alá kerülni. B?rnutiunak a balázsfalvi templomban tartott május 14-i beszéde, amelyet a második balázsfalvi gyűlés előestéjén mondott el – s amely egyben méltán a legfontosabb román forradalmi beszéd a 19. századból61 –, a román forradalmárokat a maga pártjára állította. B?rnutiu mindenkit a maga oldalára tudott állítani, kivéve Baritot és Sagunát. Barit szerint Erdély fejlődésének kulcsa a Magyarországgal való egyesülés. Az a négyórás beszéd, amely szónoklati remekmű is egyben, önmagában nem lehetett volna elég B?rnutiunak a nagyarányú sikerhez. Az ezt megelőző felhívásai révén, amelyekben átkot mondott minden románra, aki az uniót támogatja, mintegy előkészítette beszéde átütő sikerét. Balázsfalván a román nemzeti vezetők egyértelművé tették, hogy ők fontosnak tartják a jobbágykérdés rendezését (bennük tehát jobban bíztak a parasztok). Hiszen a parasztokat csak a jobbágykérdés érdekelte. Ezért üdvözölték vezetőiket, akik elsősorban a román nép nemzetként való elismerését hangoztatták.

A paraszti tömegbázis megszerzése

A peremzóna etnikumainak nemzeti mozgalma nyilván akkor tudott kibontakozni, amikortól kialakult a vezető rétege, illetve amennyiben készen állt a maga prenacionális emléke, és maga mellé tudta állítani a parasztságot mint széles társadalmi réteget.62 Jelentős tény, hogy mivel Erdélyben nem érvényesült egy az egyben a „cuius regio eius religio" elv, könnyebb volt a földesúr ellen mozgósítani a jobbágyokat.63 De ne felejtsük el, hogy a mozgósítás alapját inkább az etnikai hovatartozás jelentette, kevésbé a vallási. Ezt felismerte B?rnutiu is, így beszédébe belefoglalta a jobbágykérdést, megnyerve ezzel a tömeg bizalmát. Így lettek a nemzetiségi kérdés hívei a parasztok. B?rnutiu hatalomátvételéig a román értelmiségi elit nagyon jó tárgyalópartner lett volna, sőt ez a réteg megtalálta a kapcsolatot a parasztsággal is, amely alapjában véve nem volt magyarellenes. B?rnutiu nacionalizmusa radikálisabb és primitívebb volt, mint a fiatal román elité. Újra csak rendiségben gondolkozott. A múlt kultusza részben az etnikai egyediséget alapozta meg, részben érvelési alapként szolgálhatott. De B?rnutiu volt az egyetlen, aki filozófiailag fejtette ki érveit, s aki úgy érezte: elmélete kellőképpen legitimálja cselekvését.64 A végleges döntést a jobbágyfelszabadításról későbbre halaszthatónak tartotta. A hagyományos elképzelés híve volt: a magyar urakkal szemben Bécsben kell a támogatást keresni.65

Bécs szerepe

B?rnutiu meggyőzte a májusi balázsfalvi gyűlés résztvevőit, hogy hűségesküt is tegyenek a császárnak. A románok a „jó császár" illúziójában éltek, a magyarok viszont a hűségeskü-tevést úgy hihették, hogy a mozgalmat valójában Bécs szervezte meg. A bécsi udvar azonban csak felhasználta a mozgalmat. Ahogy a magyarok sem, úgy Bécs sem tudta volna így mozgósítani a román parasztságot.66

A május 15-i második balázsfalvi népgyűléskor a jelek már arra mutattak, hogy a románok mozgalmát valamilyen „felsőbb kéz" intézi, „s a fiatal román vezetőket nem a népszabadság magasztos eszméje lelkesíti, hanem lelkesíti és vezeti a reakczió pénze"67 – írta Szilágyi Farkas; s ez a nézet elég mélyen belegyökerezett a magyar történetírásba. Ez azonban pontosításra szorul. Amikor a magyar forradalmi vezetők érzékelni kezdték annak a veszélyét, hogy a nemzetiségek az ellenforradalom szolgálatába juthatnak, azt a következtetést vonták le, hogy a nemzetiségek magyarellenes érzéseit a bécsi udvar váltotta ki.68 A nemzetiségi harcok intenzitása ébresztette rá a magyar politikai vezetőréteget, hogy nem (vagy nem csupán) pánszláv agitáció vagy bécsi aknamunka, hanem valós sérelmek húzódnak meg a konfliktus hátterében.69 Tény az is, hogy a bécsi kamarilla jelszava valóban az „oszd meg és uralkodj" volt. Bécsben igyekeztek egymásnak ugrasztani a nemzetiségeket, hogy majd újra átvehessék a hatalmat. Így sodródtak a nemzetiségek az ellenforradalom szolgálatába.70 Bécs a románokat a centralizáció eszközeként óhajtotta felhasználni a magyar nemesség törekvései ellenében71, de a nemzetiségeket – a románokat is – csak átmeneti szövetségeseknek tekintette.72 Metternich helyét a magyargyűlölő Kollowrat foglalta el, aki eszközül felhasználta (de nem ő robbantotta ki!) a szlávok és más nemzetiségek forradalmát.73 Kollowrat és a bécsi udvar már márciusban elkezdte keresni az ellenforradalom bázisát Erdélyben. Ezért is siettetnie kellett a magyar mozgalomnak – ha nem akart két tűz közé kerülni – Erdély unióját. Nem a románok ellen, hanem a Habsburgok ellen.74 Az erdélyi püspököt sorozatosan felszólították ugyan: annak jegyében intézkedjék egyházmegyéjében, hogy a nép kedélyét semmi meg ne zavarja75, s nehogy a különböző nyelvűek egymás ellen ingereltessenek76, a birodalmi vezetők valójában mégis mindent megtettek, hogy a lakosság népcsoportjaiban egymás ellenében feszültségeket szítsanak.

A „jó császár" jegyében

Az egyszerű népet – mint azelőtt és azután is – a megélhetése érdekelte inkább, s kevésbé a politika.77 Fellázításukra ezért manipulátoraik kieszelték, hogy a császár már régen felszabadította a jobbágyokat, de ezt a magyarok eddig „eltitkolták".78 A jobbágyok ezt jószerével el is hihették, hiszen a jobbágyfelszabadítás viszonylag későre zajlott le, s a késedelem gyanakvást okozott. A magyarok tartottak a jobbágyságban rejlő robbanásveszélytől, és a jobbágyfelszabadítással igyekeztek is ezt semlegesíteni. A pozsonyi törvény azonban Erdélyben nem volt érvényes. Itt újra törvényt kellett alkotni.

A bécsi udvar igyekezett ezt késleltetni, így csak május 30-án szavazták meg, június 10-én szentesítették és az utasítás csak 18-án érkezett meg Erdélybe.79 De e törvények értelemszerűen csak az úrbéres jobbágyok felszabadítását jelentették.80 Közben a parasztokhoz eljutottak a hírek a határon túli változásról, amely szerintük a császár ajándéka volt. Valójában az erdélyi felszabadítás kevesebb jogot jelentett, mint a pozsonyi. Ennek oka elsősorban abban keresendő, hogy az 1819–1820-as összeíráskor a parasztok sok földet eltitkoltak, hogy ne kelljen ezek után adót fizetniük. Ugyanakkor az összeírásból kimaradtak azok is, akik a földesúr allodiális földjét művelték. Az adó alóli mentesség „levét" azonban most kellett „meginniuk", mert nem kaphattak földet.81 A félreinformálás segítségével az eszmei vezetők így kovácsoltak az úrbériség megszűnéséből magyarellenes tőkét.82 Ez is bizonyítja, hogy a felizgatott románokat bőkezűbb engedményekkel se

lehetett volna kiengesztelni.83 B?rnutiu azonban azáltal, hogy helyesen érzékelte a parasztság igényét, megnyerte őket, s így át is vehette a hatalmat.84 Híres-hírhedt beszéde révén sikerült a forradalmi hangulat rendszertelen összevisszaságában forrongó – de céltalan – román tömeg hangulatát kiaknázni, és a magyarellenesség felé kanalizálni. Az események, amelyek ezután bekövetkeztek, jól bizonyítják, hogy retorikai remekműve nem is maradt hatástalan.85 A forradalom alatt kitört polgárháború gyökereit részben itt kell keresnünk. Mindehhez persze hozzájárult az osztrák ellenforradalmi aknamunka is.

Az ellenforradalom szolgálatában

Bécs harcot akart, a román kérdés törvényi rendezését ?48 októberétől ?49 tavaszáig így félretették, s a fegyverek jutottak szóhoz.86 Az osztrák kormányzat megtévesztette a hegyi románokat. Anton Puchner császári parancsnok ugyanis engedélyezte a második balázsfalvi gyűlést, amelyen újra csak sor került egy császárhoz intézett hűségesküre. A román Nemzeti Komité kidolgozott egy közreműködési tervezetet Puchnerrel, ő azonban ügyesen elkerülte, hogy bármit is megígérjen politikai céljaik támogatására vonatkozólag.87 Ennek ellenére, amikor sor került Bécs és a magyarság nyilvános szakítására, a Nemzeti Komité elrendelte a mozgósítást.88 Mielőtt még bekövetkezett volna a kenyértörés, maga B?rnutiu tartotta vissza Avram Iancut a fegyveres felkeléstől, mert akkor a császári csapatok ellenük léphettek volna fel. Iancu ugyanis azonnal meg akarta bosszulni a Mihálcfalván történteket.89 Most már elmúlt ez a veszély, s elkezdődhetett a hivatalos román fegyverkezés.90 A katonai vezetők azzal is tisztában voltak, mi fog történni, ha fellázítják a tömeget.91 Az atrocitások, az oktalan vérengzések a tömegek mozgósítása során elkerülhetetlennek bizonyultak.92 A magyarság és Bécs szakítása után93 Puchner utasítására elkövetkezett a polgárőrség lefegyverzése.94 Ezzel vette kezdetét a polgárháború.95 A román felkelés előnye az volt, hogy képzett határőrezredekre támaszkodhatott.

A magyar hatóságok ezután már nem tudták megakadályozni a szociális és nemzeti mozgalom összefűződését.96

A megoldás talán az lett volna, ha a nemzetiségi törvényt már a forradalom kezdetén meghozzák – nem pedig csak 1849-ben, a forradalom végén. De ennek szükségességére csak a polgárháború keserű tapasztalatai döbbentették rá őket. Kossuthéknak fogalmuk sem volt róla, hogy a látszólag jelentéktelen nemzetiségi kérdés valójában amolyan időzített bomba.97 Az abrudbányai események nagyon jól érzékeltetik mindezt. Ezért is érdemes nyomon követni az itteni történéseket.

Abrudbánya tükrében

Zavargások

Abrudbányán a forradalom kitörésekor a magyar és román lakosság együtt ünnepelte a biztató híreket.98 A többi helységhez hasonlóan polgári őrcsapat is szerveződött, mégpedig sok román részvételével: kezdetben lelkesen megjelentek a gyakorlatokon, de aztán Buttyán (Ion Buteanu), Avram Iancu és Bálint Simon izgatásaira csakhamar ki is léptek.99 A város különböző nemzetiségű polgárai közt alapjában véve jó volt a viszony. De a város szélén egy másik világ kezdődött. Itt laktak azok, akik a legnehezebb sorban éltek: a bérmunkások, bányaparasztok, kincstári jobbágyok. Náluk erősen tartotta magát a lázongás szelleme, forrongott a társadalmi elégedetlenség. Ez lett a tömegbázisa a nemzeti törekvéseknek.100

Az esperes a zavargásokról szóló első jelentését július 4-én írta főpásztorának. A fellázított románság101 tevékenysége arra késztette a főkormányzóságot, hogy a helyszínre menve rendet teremtsen. A bujtogatókat elfogták102, s katonaságot hagytak hátra a rend további biztosítása végett. Csakhogy a katonaság is megoszlott, mert a székelyeket a magyarok szállásolták el, a románok viszont a lengyeleket (polákokat) fogadták be, s a már felszított láng a román és magyar nemzetiség közt elharapódzott a katonaság soraiban is.103

Az esperes augusztus 10-én írt jelentése újabb zavargásokat említ. „A fekete lelkű bujtogatók miatt, folytonos aggasztó körülmények közt veszedelemben is vagyunk."104 E hónap nyolcadikán, este 9 óra után tűz ütött ki Abrudbányán, s csak a szélcsendnek volt köszönhető, hogy a város nem égett porig. De így is nagy volt a pusztulás, jelentős volt a kár, s „a félelem kétségbe ejtő". A gyújtogatás a fogságban tartott Bálint Simon kiszabadítása végett történt.105 Ebben az akcióban az abrudbányai román nemzetiségű intelligencia nem vett részt.106 A katonaság elvette ugyan a bujtogatók fegyvereit, de kisvártatva vissza is adta, majd nemsokára továbbvezényelték. Így maradt védelem nélkül a város októberre.107

Majd elkövetkezett október 24-e, a fegyverletétel napja Abrudbányán.108 Kovács József október 26-án kelt levele számol be erről az akcióról.109 Abrudbányán ekkor még nem került sor vérengzésekre, majd csak a következő év tavaszán.110

A kerületben azonban egymást követték a pogromok, és sokan ide, Abrudbányára menekültek a dühöngők elől.111 A vérengzések alkalmával a gyilkolással szembehelyezkedő románok magatartása is tanúsítja, hogy a románság alapállása nem a nemzeti gyűlölködés volt! A tekintélyesebb román férfiak egy része megpróbálta felvenni a harcot a lelkiismeretlen izgatók ellen – néha sikerrel is.112 Offenbányán a tömeges pusztítást – Szilágyi Farkas információja szerint – azért kerülték el, mert maga Avram Iancu tiltotta meg.113

A plébánost, Györfi Ignácot megfosztották ugyan szabadságától, de szintén Iancu parancsára megmenekült a bántalmazástól. A magyar lakosság a görögkeleti papnak, Idián Iosifnak köszönhette, hogy nem esett bántódása.114 Topánfalva pedig azért kerülte el a dúlást, mert – az itteni plébános, Kapatán Márton115 kántora szerint – az akkori kincstári orvos, Kalcher Vincze116 jóban volt Iancuval, s így maga a népvezér állított őrséget a papnak117 és templomnak.118

A lelki életre az üldöztetés pozitív hatással volt.119 Az esperes e nehéz időkben híveit vigasztalva járta az esperesi kerület plébániáit120, s folyamatosan küldte jelentéseit a püspöknek, tájékoztatva őt a helyzetről, az egyre fokozódó nehézségekről.121 Alapállása a kitartás volt: nagyon bízott benne, hogy a sötét felhők hamar tovatűnnek, ám később maga is látta, hogy a helyzet egyre romlik.122 1849. február 13-i jelentésében már azt is külön kiemelendő pozitívumnak tartotta, hogy „a naponkint tornyosult veszélyek közt is ez óráig az Úr Isten különös kegyelméből életben vagyunk".123 A félelem már e bátor lelkipásztor lelkét is eltöltötte, első olyan levele a fentebb idézett, amelynek végére e rövid megjegyzést írta oda: „igen igen félve".

Megbékélési kísérlet

Így érkezett el Abrudbányára az 1849-es év gyászos májusa, amikor a románok felgyújtották a templomot és a plébániát124, és meggyilkolták az esperest, Kovács Józsefet125, aki élete utolsó tragikus pillanatáig helytállt, s aki sokat, de eredménytelenül fáradozott e vidék lakosainak megbékéléséért. Ekkor a derék papnak a halálban lett sorstársa kb. 120 személy.126 Szilágyi Farkas szerint – ezt vette át Jancsó Benedek is – „Kovács a románok engesztelhetetlen gyűlölője volt", s Hatvanit, aki nála szállt meg, a románok ellen ingerelte volna.127 Ma már nehezen ellenőrizhető, melyik az igaz állítás. Lehet, hogy a katolikus pap „hazabeszélt", viszont tény, hogy az esperes papként élete utolsó pillanatáig helytállt. Ha elvakultság vezette volna, nehezen képzelhető el, hogy nem igyekezett volna román-ellenességének hangot adni jelentéseiben. De ilyen jellegű utalással a jelentései közt nem találkoztam. Ugyanakkor félreértésre adhatott okot, hogy amikor megérkezett Hatvani, az esperes egy trikolór zászlóval a kezében rögtönzött beszédet tartott a piactéren.128 Ez azonban akár érthető is lehet, hiszen esperesi kerületében felborult az egyensúly, elszabadult vad indulatok uralkodtak, s a megérkezett katonaságtól a rend biztosítását remélhette. Kérdéses, hogy nevezhető-e ez „engesztelhetetlen román-gyűlölésnek".

Az akkori vérengzésekkel volt kapcsolatos a román–magyar megbékélési próbálkozás. A felkelők részéről, mivel alábbhagyott bennük a magyargyűlölet, megvolt a jószándék a békülésre. Ezt a közeledést elősegítette a román közvetítés is.

A havasalföldi románoknak negatív a véleménye az osztrákokról, ugyanakkor ismeretesek voltak előttük Bem tábornok sikerei is. Bem szerepe azért is fontos, mert elszigetelte Iancuékat, így őket kevésbé érhette B?rnutiu hatása. Ugyanakkor Iancu is kiábrándult a bécsi udvarból, s azt is tudta, hogy Bem nem híve a megtorlásnak. A tárgyalások kezdetekor Kossuth még nem akart önkormányzatot is adni a románoknak.129 Ám az is fontos, hogy Kossuth 1849. április 26-i utasításában Dragoshoz a következőket írta: „Ami a nyelvet illeti (…) más ajkú polgártársaink nyelvét elnyomni nem akartuk soha, nem is akarjuk. Mi csak annyit akartunk és akarunk, hogy valamint egy az ország, úgy annak diplomaticai nyelve országgyűlésen, országkormányzásban egy legyen."130

Kossuth Dragost küldte tárgyalni Abrudbányára, aki, bár született román volt, a magyar szabadságharc lelkes hívének bizonyult. Szilágyi Farkas szerint „Janku nemcsak a fegyverszünet létrejöttét óhajtotta, hanem óhajtotta az erdélyi románok teljes kibékülését a magyarokkal."131 Bécsben már csalódott, hisz ott már márciusban úgy nyilatkoztak, hogy „külön román koronatartományról, nemzeti főnökről, azaz politikai és nemzeti egységről szó sem lehet."132 A bizalmatlanság azonban már befészkelte magát a lelkekbe. Az abrudbányai magyarok nem hittek Dragosnak133, s Hatvani „hetvenkedése" megerősítette a románságban a gyanút, hogy a békekötési indítvány csak csel volt a magyarság részéről – s újra elszabadultak az indulatok.134 A helyzetet már nem lehetett menteni. Meghalt a közvetítő, Dragos is. A kínzásoktól félő lakosság nagy része az öngyilkosságot választotta.135 Május 18-án Hatvani újra visszament Abrudbányára. Miután teljes vereséget szenvedett136, a gyilkolás addig folyt, amíg élő magyar ember akadt Abrudbányán. 137

Hogy a tárgyalások akkor sem feneklettek meg végérvényesen, az a havasalföldieknek (Magheru, B?lcescu, Cezar Bolliac) is köszönhető.138 Teleki László 1849 tavaszán sürgetően javasolta, hogy a kormány mindenképpen egyezzen meg a szomszéd nemzetekkel, de ezt akkor, a háború küszöbén, a kormány nem tehette meg.

Jegyzetek

1 Makkai László, Magyar–román közös múlt. Budapest 1989. 233–234.

2 Kosáry Domokos, Magyarország és a nemzetközi politika 1848–1849-ben. Budapest 1999. 170.

3 Spira György, A nemzetiségi kérdés a negyvennyolcas forradalom Magyarországán. Debrecen 1980. 76–77.

4 Köpeczi Béla, Nemzetképkutatás és a XIX. századi román irodalom magyarságképe, Budapest 1995. 101.

5 Gyulafehérvári Érseki Levéltár (GPL).

6 Szilágyi Farkas, Alsófehér vármegye Történelme – Alsófehér vármegye 1848–49-ben, III. kötet. Nagy– Enyed. 1898. 15.

7 Hitchins, Keit, Romanii 1774–1866, Bucuresti 1998. 266.

8 Spira, i.m. 34.

9 Makkai, i.m. 28.

10 Varga János, A forradalom és a parasztság In: Spira György – Szűcs Jenő, A negyvennyolcas forradalom kérdései, Budapest 1976. 79.

11 Iványi Grünwald Béla, A legújabb kor története In: Hóman Bálint – Szekfű Gyula – Kerényi Károly (szerk.),: Egyetemes történet IV Budapest 1937. 291.

12 Varga, i.m. 81.

13 Uo. 82–84.

14 Spira, i.m. 28.

15 Uo. 33–34.

16 Hitchins, i.m. 274.

17 Uo. 307.

18 Kosáry, Magyarország és a nemzetközi…, 105.

19 Gergely András, Az 1849 évi magyar nemzetiségi törvény. In. Takács Péter (szerk.): A szabadság Debrecenbe költözött. Tanulmányok 1848/49 történetéhez. Debrecen 1998. 84.

20 Kosáry, Magyarország és a nemzetközi…, 115.

21 Az 1848-as év kezdetén, február 21-én a Főkormányszék határozatát küldi el gróf Teleki József Erdély püspökének, felszólítva a magyar nyelvnek a hivatalos iratokban való használatára GPL 439/1848 – Másolat: 2068/1848 – Teleki József levele az erdélyi püspöknek, Kolozsvár, 1848. február 21.: „az igazgatása alatti egyház megyékben olly intézkedéseket tegyen, hogy az olly helyeken, hol a hitszonoklatok magyar nyelven tartatnak, az anyakönyvek is e folyó ev kezdetétől fogva Magyarnyelven szerkeztessenek, és az Egyházi-hatósságoknak a Magyar és Székely világi törvényhatosságokkali levelezéseikben is ugyan azon magyar nyelv használtassék".

A püspök már másnap, 22-én körlevélben rendeli el espereseinek, „hogy a magyar nyelvről a közelebbi országgyűlésen hozott s legfelsőbben megerősített törvényczik értelmében, a kezelést és levelezést folyó évi Boldogasszonyhó 1o napjától kezdve magyar nyelven folytassak, és hogy ugyan azon időszaktól kezdve az anyakönyveket is magyar nyelven írják bé" – GPL 439/1848 – A püspök körlevele espereseihez, Kolozsvár 1848. február 22.

22 Hitchins, i.m. 308.

23 Kosáry, Magyarország és a nemzetközi…, 103.

24 Gergely, i.m. 85.

25 Spira, i.m. 29.

26 Uo. 30.

27 Katona Tamás, Nemzeti összeütközések 1848–49-ben. In: Bárdi Nándor (szerk.), Erdély a históriában. Csíkszereda 1998. 149.

28 Gergely, i.m. 78.

29 Molnár Gusztáv, Polgári regionalizmus (2.) In. Provincia, I. évf. 3. szám, 2000. június, 7.

30 Kosáry, Magyarország és a nemzetközi… 119.

31 Makkai, i.m. 232.

32 Spira, i.m. 31–32.

33 Katona, i.m. 148.

34 Spira, i.m. 11–13.

35 Kosáry, Európa és Magyarország 1848-ban. In: Történelmi Szemle 1998/3–4, XL évf. (a továbbiakban: Kosáry, Szemle), 181.

36 Száraz György, Erdély múltjáról, jelenidőben. Budapest 1988. 232.

37 Uo. 229–230.

38 Gergely, i.m. 83.

39 Száraz, i.m. 235–236.

40 Dr. Moldován Gergely, A románság. Politikai, történelmi, néprajzi és nyelvészeti közlemények I. Nagybecskerek 1895. 172.

41 Uo. 171.

42 A román értelmiségnek nem ez volt az egyöntetű véleménye. Móga Demeter 1848. április 27-én így ír: „A Magyarországgal való unio 8 hét, ha lehet 8 nap alatt történjék meg. Minden magyar törvények, különösen a jelen nagy események között, fogadtassanak el…Negyedik nemzetté a román alkottasék… A szász legyen köteles belügyét is magyarul vinni. ezt tegye az oláh is. a Királyföldön." V.ö. Jancsó Benedek, A román nemzetiségi törekvések története és jelenlegi állapota II. Budapest 1899. 445.

43 Sávai János, Jaj Ariélnek! – Zalatna, 1848. október 23. (Reinbold-hagyaték), Szeged 1999. 29.

44 Makkai, i.m. 230.

45 Durandin, Catherine, Istoria Românilor,Bucuresti 1998. 97.

46 Dieta Ardealului, Sedinta 18 (28 August 1863), In: Teodor V. Pacatian, Cartea de aur. Sibiu 1905. vol. III. 148., Molnár, i.m. 7.

47 Spira, i.m. 55.

48 Uo. 79.

49 Uo. 185.

50 Hitchins, i.m. 318.

51 Urbán Aladár, Erdély uniója Magyarországgal. In: Bárdi, i.m. 135.

52 Hitchins, i.m. 316.

53 Dragomir, S., Revolutia românilor din Transilvania în anii 1848–49, I–IV. Sibiu, 1914–1946, apud Csetri Elek, Az erdélyi unió és végrehajtásának problémái az országgyűlés előtt In: Szabad György (szerk.), A magyar országgyűlés 1848/49-ben. Budapest 1998. 249.

54 Spira, i.m. 47–48.

55 Hitchins, i.m. 312.

56 Tamási Zsolt, A mestermű. Simion B?rnutiu manipulációja Balázsfalván, 1848. május 14-én, In: Keresztény Szó 2000. szeptember 20.

57 Csetri, i.m. 286.

58 Spira, i.m. 19–20.

59 Durandin, i.m. 23.

60 Suciu, Ciorolan, Cum a fost preg?tit 3/15 Maiu 1848, Blaj 1925. 10.

61 B?rnutiu, Simion, Discursul de la Blaj si scrieri de la 1848, Cluj 1990. 29.

62 Kosáry, Magyarország és a nemzetközi…, 104.

63 Egyed Ákos, Erdély 1848–1849 I. Csíkszereda 1998. 40.

64 Hitchins, i.m. 270–272.

65 „Minket Bécs nevelt. Budapest sohasem vonzott. 1693-tól mi Bécsből nyertünk minden biztatást […] Vérünkbe ment át az imperat, a császár fogalma, a kihez a földesurak önkénye ellen gyakran panaszoltunk" ld. Moldován, i.m. 174.

66 Kosáry, Magyarország és a nemzetközi…, 152.

67 Szilágyi, i.m. 39.

68 Spira, i.m. 57.

69 Gergely, i.m. 85.

70 Kovács Endre, A forradalom és a nemzetiségek In. Spira – Szűcs, A negyvennyolcas forradalom kérdései, Budapest 1976. 97.

71 Durandin, i.m. 37.

72 Katona, i.m. 153.

73 Iványi, i.m. 292–293.

74 Kosáry, Magyarország és a nemzetközi…, 148.

75 GPL 706/1848 – Másolat: 10/5 1848, A Vallás és Közoktatási Minisztertől az erdélyi püspöknek, Budapest, 1848. május 19.; GPL 733/1848 – Másolat: 22/5 1848, A Vallás és Közoktatási Minisztertől az erdélyi püspöknek, Budapest, 1848. május 22.

76 GPL 818/1848 – A Belügyminiszter az összes miniszterek nevében Kovács Miklós erdélyi r.k. püspöknek, Budapest, 1848. június 14.

77 „A hegyekből lecsalt és felbujtogatott nép jó része nem akart öldökölni, gyújtogatni […] Erdőt, földet, megélhetést követeltek" In: Sávai, i.m. 27.

78 Jakab Elek, Szabadságharcunk történetéhez. Visszaemlékezések 1848–49-re, Budapest 1880. 187.

79 Kosáry, Magyarország és a nemzetközi…, 150.

80 Egyed, i.m. 140.

81 Miskolczy Ambrus, Változásra váró erdélyi társadalom In. Bárdi, i.m. 123–124.

82 „A megyei parasztság a ?jó császár? illúzió jegyében tájékozódott. Nekik azt magyarázták be, hogy a császár megadta a jogokat, csak az urak gáncsoskodtak". V.ö. Trócsányi Zsolt – Miskolczy Ambrus, A fanariótáktól a Hohenzollernekig – társadalmi hanyatlás és nemzeti emelkedés a román történelemben (1711–1866). Budapest 1992. 103.

83 V.ö. Kosáry, Szemle. 182.

84 Kosáry, Magyarország és a nemzetközi…, 150–152.

85 Csetri, i.m. 290.

86 Szász Zoltán, A nemzetiségek és az 1848-as magyar forradalom In: Történelmi Szemle, 1998/3–4, XL évf., 197. 197. old

87 Találó Golescu jellemzése, aki 1849 április 27-én írt levelében Párizsból Ghicának Konstantinápolyba a következőket írja: Puchner „mint bábokkal játszott a szegény oláhokkal." V.ö. Kosáry, Magyarország és a nemzetközi…, 198.

88 Hitchins, i.m. 319.

89 Egyed, i.m. 135.

90 Kosáry, Magyarország és a nemzetközi…, 168.

91 Sávai, i.m. 13.

92 Trócsányi, i.m. 111.

93 Makkai, i.m. 233.

94 A parancsot október 18-án kiadta már Puchner, de sok helyen, mint például Zalatnán is, a magyarok erről nem tudtak, s így mint felsőbb parancsnak nem is engedelmeskedhettek, s csak a falvak románjai tudtak erről a parancsról (v.ö. Sávai, i.m. 65.) – és csak ilyen összefüggésben fogadható el Szilágyi Farkas információja: október 18-án a falvakban elhatározták Zalatna elpusztítását (Szilágyi, i.m. 148.)

95 Egyed: Magyar–román békekötés 1848-ban, In: Bárdi, i.m. 138. old

96 Spira, i.m. 36–38.

97 Kosáry, Magyarország és a nemzetközi…, 117–118.

98 Korodi Alpár: Ahol csak a furfang segített – Aranyosszék, Torockó és Abrudbánya környéke az 1848–49-es szabadságharc idején. In. Gaal György (szerk.), A szent szabadság oltalmában. Erdélyi unitáriusok az 1848–1849-i magyar forradalomban és szabadságharcban. Kolozsvár é.n. 264.

99 Szilágyi, i.m.. 24., 64.

100 Miskolczy Ambrus, Kísérlet a megbékélésre. In: Bárdi, i.m. 160.

101 Érdemes odafigyelni erre: fellázított, nem pedig fellázadt románokról szólnak a jelentések.

102 „A katonaság megérkezése után a Bizottmány erélyesebben lépet fel több fő korifeusokat béfogatot: nevezetesen egy Moga Josef offenbányai falusi Notariust kinek egy levelét is felfogták melyben tudattya a Maros terén levő olásággal, hogy készen álnak az itteni hegyeki olásákkal szükséges fegyverekkel ellátva s. az adando jel szora ők is fegyvert ragadgának /:így hallom tartalmát:/ Horkis János Topánfalvi lakost, […] Bálint Simon verespataki unitus lelkész és ugyan ottani Kosokai Ilyest … és más sokakat…" – GPL 910/1848 – Kovács József abrudbányai esperes jelentése a püspöknek, Abrudbánya, 1848. július 4.

103 „A Polákok az oláságnál szállásolnak s. mindhogy keveset oláhul is tudnak meg ingereltetnek a Székelek ellen" – v.ö. uo.

104 GPL. 1082/1848 – Kovács József levele a püspökhöz, 1848. augusztus 10.

105 „Bálint Simon, ki […] fogságba tétetett […] s több hetek óta itten szállásolt s itt ütött ki a tűz, nem a kéményben […] hanem a zsendely alól. A közvélemény, hogy vagy maga Bálint Simon, ki az nap gyufát egy pengő huszasra vásárolt, vagy érette más tette, hogy ez alkalommal a fogságból menekülhessen mint hogy futásnak is eredett volt, de sikerült rögtön megcsípni, ma a tömlöcbe van" – ld. uo. Erről az eseményről Jancsó Benedek megállapítja, hogy a magyar közvéleményben valóban így van elterjedve, viszont neki más információk is állnak a rendelkezésére. Bálint Simon fogságba tételének az oka az volt, hogy két részeg a kocsmában verekedett. Közös magyar barátjuk megpróbálta szétválasztani őket. A verekedés miatt a nemzetőrök is közbeléptek, s megsebesítik a két románt. Ezt az eseményt elferdítve, felnagyítva híresztelik – Bálint Simon is. Izgatásért elfogják. Nemsokára összetűzésre kerül sor egy székely közlegény és egy galíciai sorkatona közt – akik Bálint Simont őrzik – amikor is a székely megsebesül. Társai a galíciaiak ellen erőszakkal lépnek fel, s a zavarban véletlenül meggyúlt Bálint börtöne – v.ö. Jncsó, i.m. 534–536.

106 Szilágyi, i.m. 71.

107 Korodi, i.m. 269.

108 Szilágyi, i.m. 135.

109 „Jank és Buttyán iszonyú por népet öszve gyűjtött Topánfalvára… 24én délután két órakor Abrudfalvára bejövének lantsa, fésze, kasza, vasvilla, puska, pisztollyal felfegyverkezve. S ugyan akkor a szegeken is rémisztő oláhság vonula be, a várost egészen bekeríté, s folytonos kiabálás s lődözés kétségbe ejtő félelembe tarta a város lakóit […] minden szegletet, minden helyet […] szigorúan megmotatták […] s most tapasztalom, amit hinni nem akartam, hogy Buttyán és Jánk az udvarnak megbízottyai." – Kovács József levele Kovács Miklós erdélyi püspöknek, Abrudbánya, 1848. október 26.; In: Sávai, Zsinat és forradalom, 526–528.

110 „Hogy Abrudbányán és Verespatakon a tél folyamán és a tavasz kezdetén vérengzések nem fordultak elő, az Janku és Buttyán János praefectec emberies érzületének tulajdonítható. […] Sőt […] Janku és Buttyán részben már az 1849-ik év tavaszán szakított a magyarokat vakon gyűlölő párttal" – v.ö. Szilágyi, i.m. 305.

111 „Mert az én híveim szamok igenis nagyon megszaporodott, mivel az Zalathnáról menekültek nagy számmal itten telepedtek meg, úgy szintén Topánfalváról is" – GPL 1408/1848 – Kovács József esperes levele püspökéhez, Abrudbánya, 1848. december 20.; „Az Abrudbányaiak nagyon osztoznak a nyomorultak sorsaban a foglyokat magokhoz vették…" – GPL 52/1849 – Kovács József jelentése főpásztorának, Abrudbánya, 1849. február 13.

112 Ellenőr 18. sz. 71. lap: „a román faj lelkében felkeltett ingerültség és magyar-ellenes gyűlölet kissé alább szállt". Apud Szilágyi, i.m. 63.

113 „Offenbánya elpusztítását szigorúan megtíltom" – v.ö. Szilágyi, i.m. 136.

114 V.ö. Kovács Gyárfás: A bányavidéki róm. kath. esperesi kerület plébániáinak története, Szamosújvár 1895. 263.

115 1846-tól teljesít itt szolgálatot – v.ö. Beke Antal, Az erdélyi egyházmegyei papnövelde történeti vázlata. Károly-Fehérvár (Gyulafehérvár) 1870. 144.

116 V.ö. Történelmi lapok, 1896. január 15., 25.

117 Ettől még a plébánosnak voltak más gondjai – „Topánfalván plébános életben van, rendesen folytatja szent kötelességeit, de már két hónapja semmi fizetést nem kapott" – írja Kovács József a püspöknek 1848. december 4-én, apud Sávai, Zsinat és forradalom – Erdély, 1848/49, Szeged, 1999, 543.

118 V.ö. Kovács, i.m. 241.

119 „Lelki örömmel mondom: hogy soha nagyobb vallásos buzgóságot kifejlődni mint most híveimben sőt egész városnépében nem tapasztaltam – otoljába értik hogy nincs segedelem csakis az istentől" – GPL 1408/1848 – Kovács József levele a püspökhöz, Abrudbánya, 1848. december 20.

120 Egy idő után ez már egyre nehezebb: „szállásunkat bármely kevés időre elhagyni félelmetes" – GPL 29/1849 – Kovács József jelentése a püspöknek, Abrudbánya, 1849. január 19.; GPL 1408/1848

121 V.ö. GPL 1358/1848 – Kovács J. levele a püspökhöz, Abrudbánya, 1848. november 18.; GPL 1384/1848 – Kovács J. levele a püspöknek, Abrudbánya, 1848. december 6.; stb.

122 December 28-án elviszik a katonaságot („eppen most hallom, hogy… elvittek a katonaságot" – írja 1848. december 28-i levelében) – GPL 6/1849 – Kovács J. Levele a püspökhöz, Abrudbánya, 1848. december 28.; s a január harmadikai jelentésében ez olvasható: „fennmaradásunk bizonytalan" – GPL 5/1849 – Kovács J. levele a püspöknek, Abrudbánya, 1849. január 3.

123 GPL 52/1849 – Kovács J. levele a püspökhöz, Abrudbánya, 1849. február 13.

124 Schematizmus venerabilis Cleri diocesis Transsylvaniensis – editus pro anno A Christo Nato MDCCCLXXXII. Albae-Carolinae 1882. 26.

125 Kovács, i.m. 150.

126 Uo. 180.

127 Szilágyi, i.m. 313.

128 Bölöni Mikó Samu: Zalatna és Abrudbánya pusztulása 1848/49-ben (egykorú kéziratából leírta és előszóval ellátta Marjalaki Kiss Lajos), Miskolc é.n., 46.

129 Spira, i.m. 101–102.

130 Uo. 213.

131 V.ö. Szilágyi, i.m. 305, 306, 308.

132 Jancsó Benedek, Erdély története. Kolozsvár 1931. 294.

133 Kossuth az eseményekről csak Hatvani jelentéseiből értesült, így ő is úgy látta, hogy a románok csak színlelték a tárgyalókészséget – v.ö. Egyed, i.m. II. kötet, 177.

134 V.ö. Katona, i.m. 157.; Irányi Dániel – Chassin, Luis, A magyar forradalom politikai története 1848–1849. Budapest 1989. 285.

135 Néhány magyart megment a haláltól egy pár román közbelépése (pl. Axente, Petru Korhes…) v.ö. László Elek, Egy gyulafehérvári polgárnak naplója az 1848/9 évi forradalom alatt. Szeged 1998. 228.

136 V.ö. Thót István verespataki plébános levele a püspöknek. Verespatak 1849. július 1. apud Sávai, Zsinat és forradalom, 610–614.

137 Szilágyi, i.m. 322.

138 Spira, i.m. 103.