Evviva Susanna!

A Figaro házassága CD-n

Szerző: Bozó Péter
Lapszám: 2017 március

Amikor először hallottam a Deutsche Grammophon tavaly kiadott CD-felvételén a Susannát éneklő Christiane Kargot, a jeles olasz vígjátékíró, Carlo Goldoni szereptipológiája jutott eszembe. Goldoni, aki a velencei zeneszerzővel, Baldassare Galuppival való együttműködése révén az opera buffa történetének alakulására is jelentős hatást gyakorolt, három különböző csoportba sorolta Il conte Cara­mella (1751) című vígoperájának szereplőit. A buffi értelemszerűen a komikus, a seri pedig a komoly szereplőket jelölte. Érdekes ugyanakkor a harmadik típus, a mezzi caratteri, amely komoly és vígjátéki vonásokat egyaránt felmutató figurák megjelölésére szolgált. Goldoni kategóriái igen beszédesek, és azt mutatják, hogy a 18. század második felében egy olasz vígopera színpadi alakjai nem csupán hangfaj és társadalmi állás, hanem színpadi ábrázolás szempontjából is igen változatosak lehettek.

Mozart, akinek első buffája, a La finta semplice (A színlelt együgyű, 1768) Goldoni szövegkönyvén alapul, hasonlóképpen gondolkodhatott. Ez persze nem meglepő, hiszen köztudott, hogy mindenféle színházi műfaj és stílus érdekelte, a glucki reform­opera magasztos egyszerűségétől a bécsi népszínház Hanswurst-bohózatainak vaskos humoráig, és szerette ötvözni a komolyabb stílust a komikummal (gondoljunk A va­rázs­fu­vo­lá­ra). Nem csupán énekesek jellemzésére használta a fenti három sze­repkategóriát levelezésében, hanem a Le nozze di Figaro szereplőit szemügyre véve is azt tapasztaljuk, hogy figuráinak megmintázásában figyelemre méltó jelenség a komoly és a buffo-hang közti átmenet. A Beaumarchais sikamlós társadalmi vígjátéka nyomán született Figaro ugyan a Così fan tuttéval ellentétbennem könnyes komédia, s nem is mókás tragédia, mint a Don Giovanni. De itt van példának okáért éppen az opera legsokoldalúbb szereplője, Susanna. A „legsokoldalúbb" jelző nem túlzás, hiszen a szobalány a darab számos ensemble-tételének mindegyikében részt vesz. Nem csupán Figaróhoz, Marcellinához, Cherubinóhoz, a Grófhoz és a Grófnéhoz való viszonyát ismerjük meg hat duett keretében, hanem ott ágál az első és második felvonás tercettjeiben és a harmadik felvonásbeli szextettben is. Mi több, fontos szerepet visz mindhárom fináléban: a másodikban az ő felbukkanása hozza zavarba a Grófot a kettősből szeptettig fokozódó cselekményes együttesben; a harmadikban az esküvői ünnepségen Gluck Don Juan-balettjének mintájára spanyol fandangót táncol újdonsült hitvesével, hogy a mű végén aztán főszerepet játszhasson hű­bér­urának falstaffi megleckéztetésében.

Ami Susanna szólóit illeti, nem csupán talpraesett szobalány-arcát mutatja meg egy aktív, színpadi cselekménnyel kísért, nota e parola stílusú zeneszámban („Venite inginocchiatevi..."), hanem komolyabb figurához illő, accompagnatóval bevezetett áriát is énekel („Deh, vieni non tardar..."). Nem mellékes, hogy utóbbi esetben a Grófné ruháját magára öltve, mintegy úrnőjének bőrébe bújva szólal meg ilyen emelkedett hangon. Az angol Nancy Storace, az ősbemutató Susannája pontosan abba az énekestípusba tartozhatott, amelyet Mozart és Goldoni a mezzo carattere terminussal jellemzett: egyaránt fellépett prima seria és prima buffa szerepkörben. Érthető tehát, hogy a szerzőpáros ilyen változatos énekelnivalót írt számára. A komponista különösen nagy gondot fordított rá, hogy a negyedik felvonásbeli ária megfelelő tónusát eltalálja. Először egy Esz-dúr, alla breve énekszámot szánt Susannának („Non tardar, amato bene..."), végül azonban a már említett, finoman megmunkált F-dúr siciliana mellett döntött. Amikor pedig az 1789-es bécsi felújítás alkalmával már nem Storace, hanem a seria-szerepekre szakosodott és Da Pontével gyengéd szálakat szövögető Adriana Ferrarese del Bene vette át a szobalány szerepét, mindkét ária helyett újat komponált: előbbit egy ländlerízű, 3/8-os G-dúr darabra cserélte („Un moto di gioja..."), míg utóbbi helyébe Donna Anna „Non mi dir, bell'idol mio..."-jával vetekedő, kéttempós, koloratúrás F-dúr rondót írt („Al desio di chi t'adora...").

S hogy miért jutott eszembe a felvételt hallgatva Goldoni tipológiája? Azért, mert a mi mostani szobalányunk, Christiane Karg is inkább a Storace-féle mezzo carattere-, mint a Ferrarese del Bene által képviselt seria-típusba tartozik. Karg igen szerencsés választás Susanna szerepére, szinte tanulmányai is erre predesztinálják: életrajzában azt olvashatjuk, hogy többek között a legendás Susanna, Mirella Freni egyik mesterkurzusát is abszolválta. Hangja nem nélkülözi a kellő vonzerőt, talán még olvadékonyabb is, mint Frenié Jean-
Pierre Ponnelle 1975-ös Figaro-operafilmjében, de mindenképp jólesően érzéki, ráadásul az alsó regiszterben sincs híján a kiegyenlítettségnek (a Rózsaáriában tudvalevőleg mély A-t kell énekelnie). Annál meggyőzőbben szólaltatja meg Susanna szólamát, mivel nem csupán a mozgékonyság van meg benne, hanem a bensőségesen nemes megnyilatkozás sem idegen alkatától. Csupán azt az egyet sajnálom vele kapcsolatban, hogy a két alternatív áriát nem hallhatjuk tőle a lemezen, pedig erre a felvétel jó lehetőséget nyújtana. (Van olyan CD, amelyen ezek is szerepelnek függelékként: például az a Naxos-felvétel, amelyen az '56-os emigráns magyar karmester, Michael Halász vezényli a művet). Karg Susannája mellett némiképp elhalványul a bolgár Szonja Joncseva Grófné-alakítása. Utóbbi lényegesen drámaibb adottságú szoprán, mint amilyet ebben a szerepben megszokhattunk. Persze a „Porgi, amor..." cavatina és a „Dove sono..." ária méltóságteljes pátoszától egyáltalán nem áll távol az a fajta komolyság, amelyet Joncseva előadásában hallani a felvételen. Ugyanakkor elgondolkodtató a szereposztással kapcsolatban, hogy a Grófné 1786-os alakítója, Luisa Laschi a Don Giovanni két évvel későbbi bécsi bemutatóján nem Annát vagy Elvirát, hanem Zerlinát, a parasztlányt énekelte. Egyszer Grófné, máskor Zerlina ‒ mi ez, ha nem mezzo carattere?

A Figaro esetében persze már az is komplikálja a szereposztást, hogy a szerelmesek szokatlan módon nem arisztokraták, hanem a harmadik rendhez tartozó figurák. (Beaumarchais Figaro-trilógiájának korábbi darabjában, A sevillai borbélyban, illetve annak Paisiello-féle, 1782-es vígoperai feldolgozásában még Rosina és Almaviva képviselte az innamorati szerepkört). Mozart művében viszont távolról sem ilyen egysíkúak a színpadi alakok. Figaro, az agyafúrt inas nagyjából egyenrangú karakter a jövendőbelije körül legyeskedő Gróffal, s a bécsi ősbemutató Figarójáról, Francesco Benucciról tudjuk, hogy nem csak Leporello szerepében remekelt, hanem a Così fan tutte Guglielmóját is ő alakította először. Első két áriája, a „Se vuol ballare..." és a „Non più andrai..." tánc-, illetve indulótípust intonál, és meglehetősen harcias; csupán a női nemet kárhoztató, harmadik felvonásbeli „Aprite un po' quegl'occhi..." emlékeztet arra a konvencionálisabb buffo-hangra, amelyet Doktor Bartolo vagy Don Basilio szóló énekszámai képviselnek. Luca Pisaroni Figaróját plasztikus formálás és különösen jól érthető szövegmondás jellemzi, ugyanakkor inkább az agitatív, mint a buffo-karakter dominál előadásában. Méltó partnere Christiane Kargnak, és egyenrangú ellenfele a Grófnak.

Pedig nincs könnyű dolga, mivel a Gróf szerepét apósa tölti be, márpedig az apóst Thomas Hampsonnak hívják, és ugyan túl van már hatvanadik évén, bársonyos baritonja még mindig meglepően fiatalos. Ami a férfi énekeseket illeti, a felvétel fő attrakcióját mégsem Hampson vagy Pisaroni jelenti számomra, hanem Rolando Villazón, aki Basilio énekmester szerepében brillírozik. Szinte zavarbaejtően szép - líraian szép - hangon énekli ezt a rendszerint buffo-tenoroktól hallható szerepet, úgy, ahogyan az Európa Kamarazenekar valamivel korábbi Entführung-lemezén Belmontét alakítja. A hallgatóban már-már felmerül a kérdés: nem luxus-e egy ilyen szép voce erre a mellékszerepre? Ám szerencsére Villazón rendkívül sokoldalú művész, aki a komikus vénának sincs híján, úgyhogy Basilio-interpretációját hallgatva a lemez birtokosa nagy örömmel nyugtázhatja, hogy ezúttal a színházi előadásokon oly gyakran kihúzott Szamárbőr-áriát („In quegl'anni...") is meghallgathatja, Marcellina többnyire szintén elmaradó áriájával együtt („Il capro e la capretta..."). Apropó Marcellina, az ő esetében ugyanaz a tékozló bőkezűség vezérelte a szerepek kiosztóját, mint Basilióval kapcsolatban: Anne Sofie von Otter énekli az idősebbik arát. Méghozzá úgy énekli, hogy Figaro helyében komolyan megfontolnám az alternatív házassági ajánlatot (már persze, ha nem Marcellina volna a kedves mama). Az amerikai mezzoszoprán, Angela Brower nagy átélést mutat a pubertáskor minden áldásával megvert Cherubino nadrágszerepében, míg Regula Mühlemann megnyerő tolmácsolója Barbarina mellékszerepének. Ami az igazi komikus figurákat illeti, a kanadai Philippe Sly (Antonio kertész) és a dadogó jogtudort, Don Curziót alakító, remek francia tenor, Jean-Paul Fouchécourt számomra meggyőző. Ellenben a Doktor Bartolót éneklő Maurizio Muraro előadásában kissé túlvibráltnak és lomhának tűnik az első felvonásbeli „La vendetta"-ária.

A fentebb bemutatott szereplőgárda azonban mindent összevéve így is pazar. A Rastatti Énekegyüttes előadásában szépen szólnak a parasztok és parasztlányok kórusai, az énekeseket kísérő Európa Kamarazenekar pedig a kanadai Yannick Nézet-Séguin vezényletével dinamikusan, jóleső elánnal szólaltatja meg a mű zenekari szólamait. Az együttes játéka, ha kell, drámai vitalitást, ha kell, finom muzikalitást kölcsönöz az előadásnak, ami nagyon is szükséges egy olyan intrikus vígopera tolmácsolásához, mint amilyen a Figaro. Összességében igen szép felvételről van tehát szó, még akkor is, ha a vokális tekintetben vitathatatlanul erős szereposztást egy színházi rendező sejtésem szerint aligha találná ideálisnak. }

 

Yannick Nézet-Séguin  - Hans van der Woerd felvétele

Mozart

Figaro házassága

Almaviva gróf Thomas Hampson

Grófné Szonja Joncseva

Susanna Christiane Karg

Figaro Luca Pisaroni

Cherubino Angela Brower

Marcellina Anne Sofie von Otter

Bartolo Maurizio Muraro

Basilio Rolando Villazón

Don Curzio Jean-Paul Fouchécourt

Barbarina Regula Mühlemann

Antonio Philippe Sly

Rastatti Énekegyüttes

Európa Kamarazenekar

Karmester Yannick Nézet-Séguin

Deutsche Grammophon, 3 CD, 2016

0289 4795945 8

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.