Frankl, der Großmogul

7. Kaposvári Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál, 2016. augusztus 13–19.

Szerző: Malina János
Lapszám: 2016 október

A fenti cím úgyszólván önmagától fogalmazódott meg és foglalta el helyét írásom fölött. Frankl Péter, a rendkívüli formátumú zongorista és kamarazenész harmadik kaposvári vendégszereplésével már-már afesztivál védjegyévé vált; maga a Frankl-jelenség annyira kivételes, hogy a fesztivál néhány további, ragyogó tehetségű és kisugárzású művészvendégével szemben sem érzem udvariatlanságnak azt, ha az egyenlők között őt helyezem az első helyre.

Haydn remekül sűrítette össze Beethovennel kapcsolatos összetett érzéseit az általa kreált „Nagymogul" epitheton ornansban. Nekünk persze semmiféle negatív, szorongató érzéseink nem lehetnek Frankl Péterrel kapcsolatban - a rendkívüli zenészjelenség iránti bámulatunk azonban bizonyára rokon a Haydnéval. Annyit mindenképpen megkockáztathatunk a blaszfémia veszélyének felidézése nélkül, hogy Frankl tősgyökeres beethoveni vonása a - valóban nagymoguli - robusztusságnak, valamint a mérhetetlen műgondnak és mívességnek az egyéniségében megvalósuló harmonikus egysége. Mindez - ametaforától most már továbblépve - a zenélés olyasfajta koncentráltságában és intenzitásában olvad össze, amely a lehető legnagyobb szolgálat az arra méltó partner számára, míg a hallgató mindebből elsősorban a zenével szembeni tökéletes alázatot értékeli, továbbá azt a rendkívül ritka élményt, hogy a remekmű minden pillanata mérhetetlenül fontossá válik, és figyelmünk teljes összpontosítását, érzelmeink teljes skálájának mozgósítását kívánja meg.

Az idei Kaposfestről és művészeti vezetőiről (is) talán az az elmondható legnagyobb dicséret, hogy a négy ízben is dobogóra lépő Frankl Péter minden esetben olyasvalakikkel zenélhetett együtt, akik e kivételes lehetőséggel élni tudtak, vagy éppen egyenrangú partnerekké váltak olyan előadásokban, amelyek a fesztivál legszebb pillanatai közé tartoztak. A fesztivál nyitószámaként Várdai Istvánnal játszották el Beethoven op. 69-es A-dúr gordonka­szonátáját, tavalyi felejthetetlen zeneakadémiai teljes Beethoven-szonátaestjük szép emlékeképpen, talán egy picit még bemelegítetlenül, de ugyanazzal a bámulatos össz­hanggal, teljes egyenrangúsággal, tökéletes készen- és jelenléttel és varázslatos pillanatokkal. Másnap este Baráti Kristóffal és Anasztaszija Kobekinával újabb Beethoven-mű, az op. 70 no. 2-es Esz-dúr zongora­trió következett: ezúttal egy minden tekintetben „bemelegedett", vagyis letisztult és magával ragadó elő­adásban. Kobekina csellóhangja egy csöppet fénytelen benyomást keltett; ha azonban ezt adottságként elfogadtuk, nyomban nyilvánvalóvá vált kivételesen világos formálása, tagolása, élettel teli zenei retorikája. Baráti Kristóf lenyűgözően játszott, és Frankllal minden tekintetben egyenrangúnak bizonyult, hathatósan cáfolva minden olyan véleményt, amely valamiféle hidegséget vagy sterilitást tulajdonít neki. A harmadik tétel szelíd hullámfodrozódása, éteri atmoszférája mellett a zárótétel ős­ereje, azene hömpölygéséből Frankl keze alatt kiemelkedő zongoradallam szárnyalása volt a legemlékezetesebb - ha valahol, itt nyilvánvalóan mutatkozott meg nagymogulsága. Ott volt azután az egyik délelőtt anégykezesezés Würtz Klárával Schubert Lebensstürméjében (D. 947), ez az érzékeny és elragadó, valóban lírai önéletrajzként hallgatható előadás - újra csak a kölcsönös, tökéletes egymásra figyelés ésalkalmazkodás iskolapéldája, még ha olykor, amikor a Würtz által játszott alsó szólam vált a főszereplővé, éreztünk is némi megilletődöttséget. Végül pedig a szerda esti koncerten egy vokális darabban ishallhattuk Franklt: Schubert egészen kései, obligát klarinétos dalát, a Der Hirt auf dem Felsent (D. 965) adták elő Olena Tokar fiatal ukrán énekesnővel és a fesztivál egyik meghatározó arcával, a klarinétos Kohán Istvánnal; itt a legemlékezetesebb mozzanatnak az énekes és a klarinétos tökéletes hangbeli és kifejezésbeli alkalmazkodása bizonyult.

Mindezek után talán az a legkézenfekvőbb, ha beszámolómat a fesztivál meghatározó zenészegyéniségeinek áttekintésével folytatom. Az új zenei vezetés tavalyi bemutatkozásához képest idén nem csupán afesztivál időtartama volt hosszabb, hanem a meghívott vendégművészek száma is jóval magasabb volt, hiszen azt a teret is ők töltötték ki, amelyet tavaly a műsor gerincét adó Erkel Ferenc Kamarazenekar. Különösen gazdagnak bizonyult a kínálat (elsőrangú) zongoristákból. Frankl Pétert most nem számítva, egy egész fejjel magasodott ki közülük Fejérvári Zoltán. Ő - a jutalomjáték jellegű és nyilván jelentős részben rögtönzött zárókoncertet nem számítva - hat produkcióban működött közre. Ezek nagyobb része - például a dalokban - hagyományosan „kísérő" funkciójúnak minősül ugyan, ám akár kísért, akár egyenrangú kamarapartner volt, Fejérvári mindannyiszor és óhatatlanul a középpontba került. Jól példázta ezt utolsó szereplése a zárónap hivatalos műsorában, amikor Valerij Szokolov partnereként Beethoven op. 24-es „Tavaszi" szo­nátájának zongoraszólamát játszotta. (Kevéssel később, az esti zárókoncerten azután ugyanők Bartókkal folytatták...) A koncentráció és a két művész közötti összhang mindvégig rendben volt, jól értették egymás agogikáját, és Szokolovtól szép hangokat és dallamíveket is hallottunk - előadásuk mégis azt illusztrálta, hogy a mesteri előadás - Fejérvárié -, illetve a kitűnő, azátütő, a rezervált, az igazán élő és a csupán „szép" interpretáció mennyire különböző dolog.

Azután a többi darab hallgatása közben - Schubert C-dúr fantáziája a nyitókoncerten Baráti Kristóffal, Debussy- és Ravel-dalciklus Baráth Emőkével, Brahms H-dúr triója Barátival és Várdaival (az egész fesztivál egyik csúcspontja) - ilyeneket jegyeztem fel magamnak Fejérvári játékáról: robbanékonyság; nyugalom; festői; érzékeny; olvadékony hang, de mindig van tartása; és valami igen fontos: mérhetetlenül nem exhibicionista. Fejérvári játékára, hangjára nem az acélos keménység jellemző: az ő játékának átütőerejét valami állandó tágasság, valami kozmikus teljesség adja, amely még áttetsző is tud lenni, mégis szilárdabb szerkezeteket teremt, mint akárhány izomzongorista játéka.

 

 Várdai István és Frankl Péter

A fesztiválon fellépő hat további zongorista közül csupán egy halványabban szereplőt - a francia Julien Quentint - és egy némileg ellentmondásos, bár jelentéktelennek semmiképp sem mondható művészt - afinn Olli Mustonent - említhetünk; Farkas Gábor, Nelson Goerner, Víkingur Ólafsson és Würtz Klára (hogy az alfabetikus sorrendhez tartsam magam) mind nagyszerű elő­adásoknak volt az egyik résztvevője. Róluk igyekszem még szót ejteni.

A hegedűsök közül Baráti Kristóf, mint a művészeti vezetők egyike, bár igen emlékezetes produkcióknak volt részese, óvakodott attól, hogy helyzetével visszaélve hegemón szerepbe hozza magát. (Hogy nem a teherbíró képessége jelentette a korlátot, azt többek között a tavalyi kaposvári fesztiválon is bebizonyította, amikor Várdai Istvánnal sokkal több feladat hárult rájuk.) Emlékezetes produkciói között szerepelt az első vasárnap délelőtti matiné műsorán - mindjárt egymást követően - szereplő Ravel-duószonáta Várdaival, illetve Bartók Kontrasztokja Kohán Istvánnal (klarinét) és Víkingur Ólafssonnal (zongora); továbbá a már méltatott Beethoven-trió, Sosztakovics 15. szimfóniájának kamaraátirata ugyancsak Ólafssonnal, Várdaival és három nagyszerű ütőssel, Ravel a-moll triója Várdaival és Würtz Klárával; és még Respighi Il tramonto című kamarakantátájának hegedűszólama is csaknem ugyanolyan igényű feladatot jelentett, mint az említett hangszeres remekműveké. A ragyogóan eredeti ésnagyszabású Ravel-szonáta káprázatos előadásban szólalt meg: miközben karcsú volt és elegáns, maradéktalanul érzékeltette a lassú tétel súlyosságát és bevilágíthatatlan mélységeit ugyanúgy, mint asziporkázó és nyaktörő gyors tételekben rejlő érzékenységet és kiegyensúlyozottságot.

Ugyancsak rendkívülinek bizonyult a Kontrasztok előadása is, elsősorban a fenomenális szervességgel és koherenciával klarinétozó Kohán István jóvoltából. Különleges minőséget jelentett, és, úgy rémlett, ugyancsak elsősorban Kohán egyéniségét tükrözte, hogy nem egy sokszor hallott gesztus és motívum egészen újszerűnek hatott azáltal, hogy mintegy élőbeszéd- vagy rögtönzésszerűen, a teljes ritmikai szabadság érzetét keltve szólalt meg, üdeséget és frissességet kölcsönözve az egész műnek. Baráti Kristóf olyan természetességgel és olyan maradéktalanul vette át ezt az előadói megközelítést, mintha időtlen idők óta kamarazenélnének együtt. S ehhez jött Ólafsson egészen rendkívüli alkalmazkodóképessége, reakciókészsége, amelynek révén ez az elő­adás nem csupán a zenei szubsztancia különlegesen gazdag ésárnyalt megmutatása, hanem ritkán hallható egységessége, összeforrottsága révén is rendkívüli élményt jelentett.

Sosztakovics enigmatikus és meg­kapó 15. szimfóniájának Viktor Gyerevjankótól származó (zongorás trióra és ütőkre készült) kitűnő átirata megint csak egészen elsőrangú előadásban szólalt meg: Tömösközi László, Joó Szabolcs és Schlanger Tamás a legfinomabb kamarazenei érzékenységgel szólaltatta meg az ütőhangszereket, s Ólafsson Baráti után Várdaival is megtalálta a közös nyelvet, és együtt rendkívül szuggesztíven idézték fel a darab infernális, játékos vagy reményvesztetten szomorú pillanatait.

A Ravel-trió előadása ha el nem is érhette, de megközelítette a pár nappal korábban játszott szonáta fölülmúlhatatlan tökélyét. Baráti állandó kamarapartnerének, Würtz Klárának a csatlakozása a meghitt zenei együttlétnek ugyanazt a magas szintjét tartotta fenn, s ez egészen varázslatos, kirobbanóan életteli, mindenfajta ballaszttól mentes inter­pretációt tett lehetővé.

A fesztivál hegedűs vendégei közül Kirill Truszovnak talán az első pódiumra lépése volt a legkevésbé meggyőző, amikor Chopin e-moll zongoraversenyének a zenekart vonóskvintettel helyettesítő verziójában az I. hegedű szólamát játszotta. Ez azonban inkább a meglehetősen szerencsétlen átiratnak tudható be: hiába játszotta Nelson Goerner nagyszerűen a zongoraszólamot, ha az - abszurd módon aszólóhangszer előtt elhelyezkedő - zenekarpótlék ugyanakkor az életben maradásért küzdött. Kevéssé volt emlékezetes Mendelssohn apokrif F-dúr hegedű-zongoraszonátája is a rutinosan jellegtelen Julien Quentinnel. Viszont nagyon szép produkció részese volt a fesztivál utolsó előtti napján, amikor Pusker Júliával (II. hegedű), Blythe Engstroemmel (brácsa), Várdai Istvánnal és zongoristaként Olli Mustonennel César Franck f-moll zongoraötösét adták elő. Ebből a felemelően szép elő­adásból Truszovnak a nagy orosz iskolát idéző, magvas és erőteljes hegedűhangja, elementáris líraisága és ezzel együtt a partnerekre figyelő fegyelmezettsége jócskán kivette a részét, miközben a többi vonós játéka, illetve az egész vonós részleg összecsiszoltsága is elsőrangú volt. Különös szerepet játszott az előadók között azongorista-zeneszerző-karmester Olli Mustonen: hol úgy tetszett, hogy mindent elsöprő csapásaival szétveri az előadást, hol meg úgy éreztem, elsősorban a zárótételben, hogy súlyt, jelentőséget ad, rendkívüli energiát kölcsönöz neki. Hasonló benyomást keltett Prokofjev op. 83-as „Sztálingrádi" zongoraszo­nátájának előadójaként is: míg nem is egy gesztusa, így mindenekelőtt felemelt keze ujjainak pilleszárnyszerű lebegtetése, kifejezetten egzaltált benyomást keltett, és sokszor itt is csapkodásszerűen nyúlt a zongorához, ez valamilyen módon mégis adekvátnak hatott egy ilyen kemény, rideg ésvigasztalan darab esetében.

A hegedűsökhöz visszatérve: Pusker Júliára kevesebb nagy súlyú darabban bíztak meghatározó szólamot, ám mindenütt kitűnően szerepelt: Csajkovszkijnak a nyitóhangversenyen előadott, nem kiemelkedően sikerült Firenzei emlékében és a már említett Chopin-zongoraversenyben II. hegedűt játszott; ezeknél jóval emlékezetesebbnek bizonyult játéka a Franck-zongoraötös kiváló vonóskvartettjében, illetve aRespighi-kantátában, amelyre még visszatérek.

Két szám erejéig Valerij Szokolov is hegedült: Beethoven Tavaszi szo­ná­tájában játszott szerepéről már tettem említést, ezen fölül egy korrekt, de nem különösebben fantáziadús Pisztrángötösben (D. 667) vett részt korrekt, de nem különösebben fantáziadús módon.

Csellistából nem volt ugyan nagyon nagy a kínálat, ezt azonban nem bántuk különösebben, mert eme kínálat legnagyobb részét egyedül Várdai István alkotta. A Frankllal előadott Beethoven-szonátán, aFirenzei emléken és a Ravel-darabokon kívül Nelson Goernerrel csodálatos összhangban eljátszotta César Franck A-dúr szonátáját (a híres hegedűszonáta csellóváltozatát) - magasan szárnyaló, bámulatosan összefogott előadás volt ez, amely Várdai még egyre dúsuló és gazdagodó csellóhangját is sokoldalúan bemutatta. Egy Julien Quentinnel előadott kis Fauré-karakterdarab mellett közreműködött még Ravel Madagaszkári dalaiban, valamint a többször említett Franck-kvintettben is.

A fiatal orosz Anasztaszija Kobekina az emlékezetes Beethoven-trió mellett sajnos csupán a Firenzei emlékben játszott; több darabban pedig Ella van Poucke csellózott.

A brácsások közül Szücs Máté, Vicki Powell és Blythe Engstroem fontos belső szólamokat játszottak kitűnően. A szólista szerepét ezen a fesztiválon a francia-elzászi Geneviève Strosserre osztották: Fejérvári Zoltánnal együtt előadta Schumann Märchenbilderjét (op. 113), Kohán Istvánnal és Farkas Gáborral Mozart Kegelstatt-trióját (K. 498), és a Pisztrángötösből sem maradt ki. Ragyogó curriculuma ellenére egyértelmű csalódást okozott: játékát valamiféle görcsösség és némi erőszakosság jellemezte, mély hangjai színtelenek és erőtlenek voltak, intonációja néha meglepően ingadozott, kantilénái valahogy csiszolatlannak hatottak, és egy-két belesietés is becsúszott játékába - igazán kifogástalannak csak olyankor bizonyult, amikor magasabb regiszterben sok hangot kellett játszania. A Kegelstatt-trióban különösen felborult a pódium, hiszen itt Kohán elementáris élményt jelentő klarinétjátéka Farkas Gábor vele egyenrangú, érzéki szépségű és zeneileg végtelenül tartalmas zongorázásával találkozott, Strossert valahol a rajtvonalnál faképnél hagyva.

A Chopin-átiratban hálátlan szerepben nagybőgőző Martos Attilával szemben jóval nagyobb zenei kihívással találkozott a Pisztrángötösben játszó másik bőgős, a fiatal Devich Benedek. Játéka, amennyit hallhattunk belőle, muzikális és technikailag, intonáció szempontjából kifogástalan volt; valamilyen okból azonban nem csupán dunyhaszerű puhasággal, hanem dinamikailag is rendkívül visszafogottan játszott. Innen az előző állításom feltételessége.

Kohán Istvánon kívül két elsőrangú fafúvós, egy fuvolás és egy oboista is volt a fesztivál meghívottjai között. Számukra a kamarazenei repertoár szűkössége (legalábbis a 20. század előttié) állandó problémát jelent. Mathieu Dufour, a Berlini Filharmonikusok első fuvolistája Farkas Gábor fenomenális kíséretével nagyszerűen eljátszotta a virtuóz fuvolarepertoár alapkövének számító, de zeneileg mégiscsak másodlagos minőségű „Trockne Bumen"-variációkat Schuberttől, egyik elő­adója volt a Madagaszkári daloknak, s tulajdonképpen Prokofjev op. 94-es D-dúr fuvolaszonátája ígérkezett a legérdekesebbnek előadásában. Ezt is ragyogó biztonsággal adta elő, csak hát ez a darab a maga idilli, szocreál hangjával nem szerzőjének legjobbja (és szinte diagonális ellentéte az op. 83-as zongoraszonátának).

Kohán István és Farkas Gábor

David Walter, a párizsi Conservatoire oboaprofesszora, sokoldalú szólista és kamarazenész, a repertoár szűk mivoltán átiratok sorának elkészítésével igyekszik segíteni. Hogy azonban ez a módszer sem kínál igazán megnyugtató megoldást, az ezen a fesztiválon is bebizonyosodott. Hiába a szárnyaló, karcsú oboahang és a megkérdőjelezhetetlen muzikalitás: Mozart g-moll vonósötösének (K. 516) oboakvintetté való átlényegítése például eleve és elvileg megoldhatatlan feladat, hiszen a zeneileg egyenrangú vonós szólamok egyikének oboán történő megszólaltatása óhatatlanul olyan koncertáló funkciót tukmál aszólamra, amellyel az nem rendelkezik; ráadásul a tragikus töltésű műnek valamifajta divertimento-atmoszférát kölcsönöz. Ezért „ilyen állat nincs" érzésünk az első hangtól az utolsóig tartott. (Walter emellett egy Chausson-tétel saját kezű átiratának előadásában is közreműködött.)

Kohán István a korábban említett műveken kívül még Weber op. 48-as Grand duo concertant-ját is eljátszotta Farkas Gáborral: idilli szépségű darabot tökéletesre csiszolt előadásban.

Az eddigiekben nem esett szó még a fesztivál néhány igen jelentős közreműködőjéről, illetve eseményéről. Nos, a legnagyobb nyereségek egyikét az orosz-román-örmény-német Gringolc Kvartett (Ilja Gringolc és Anahit Kurtikjan - hegedű, Silvia Simionescu - brácsa és Claudius Herrmann - cselló) fellépései jelentették. Bartók 3. vonósnégyesének ragyogó és felkavaró előadása mellett - és mindenekfelett - Haydn op. 50 no. 6-os D-dúr kvartettjének („A béka") kongeniális elő­adásával ejtettek bámulatba mindenkit - a művet követő szünetben az előcsarnokban Frankl Péter is felvillanyozottan dicsérte a művet és az előadást. Teljesítményük főképp azért volt igen jelentős, mert a mű komplex intellektualitását, a zenei megvalósítás strukturális jelentőségű nüanszait és nem utolsó sorban a darab költői tartalmát egyaránt magától értetődő természetességgel tudták megmutatni. Meghatározó szerepet játszott ebben a primárius, Ilja Alekszandrovics Gringolc nagyszabású zenész- és hegedűs-egyénisége: hegedülése egyetlen nagyszabású lazaság, folyékonyság és hajlékonyság, de az a fajta, amely egylényegű az állandó ugrásra készséggel, korlátlan változékonysággal is. Ugyanakkor az élmény egyik fontos forrása éppen az az impresszió volt, hogy a négy játékos közül egyetlenegy sem akadt, aki egy árnyalatnyival is kevésbé fontos lett volna a többinél. A Gringolc Kvartett további közreműködései - Mozart vonósötös-átiratában, illetve Olli Mustonen darabjában - ugyanerről a rendkívüli igényességről és lényeglátó tehetségről tanúskodtak.

 A Gringolc kvartett /Mózsi Gábor felvételei

Olli Mustonenről eddig csak zongoristaként írtam, jóllehet az élő zeneszerzők közül csupán őt érte az a tisztesség, hogy műve elhangozhatott Kaposváron. A darab a hivatalos fesztiválprogram utolsó számaként szólalt meg, és a Zongoraötös címet viselte; a zongoraszólamot a szerző játszotta. Ez a mű bizonyos fokig ellentétesnek bizonyult a szerző addig megismert, szélsőségekre hajló egyéniségével. Ugyanis amolyan kockázatkerülő poszt-avantgárd kompozíciónak bizonyult: olyan műnek, amely rutinosan, folyékonyan, minden akcentus nélkül mondja a semmit, hatásosságának biztos tudatában.

A két énekes szólista szép feladatokat vállalt. Baráth Emőke először Debussy Fêtes galantes-ciklusát énekelte Fejérvári Zoltánnal, majd két-két Biagio Marini-, illetve Monteverdi-szólótételt az Ensemble Cantilene kíséretével, végül Ravel Madagaszkári dalait Fejérvári, a fuvolás Dufour és Várdai társaságában. A Debussy-dalokban tiszta zenei eszközök birtokában, érett hangon és technikával énekelt, s a különböző nőtípusokat remek karakterizáló készséggel és mozdulatokkal jelenítette meg (bár volt egy-két pillanat, amikor hangjának könnyűsége az ábrázolásnak valamelyes korlátjává vált). Biagio Marini két üde strofikus dala (ha tetszik: „monódiája") és Monteverdi két szólómotettája (a négy közül egyik sem volt „kantáta", aminek a program titulálta) különösen szép pillanatokat hozott, így a második motetta, az Exulta filia Sion végén a hegedű és az énekes megható, búcsúzó visszhang-effektusát. Ravel különös és döbbenetes, szélsőséges, elidegenedett mozzanatokban bővelkedő madagaszkári dalai anégy nagyszerű előadó jóvoltából reveláció erejű előadásban szólaltak meg. Baráth sok tekintetben negyedik hangszeresként, partnereivel igen intenzív kölcsönhatásban adta elő szólamát, nyelvileg ismeggyőzően. Egy súlyosabb hang talán itt is előnyt jelentett volna, ám kifejezésben, zeneiségben Baráth Emőke abszolút elismerésre méltót nyújtott.

A fesztiválon fellépő másik énekesnő, Olena Tokar hangban, egyéniségben szerencsés kontrasztot alkotott Baráth Emőkével. Az ő teltebb, klarinétszerűen gömbölyű hangja persze ideális volt a Der Hirt auf dem Felsen megszólaltatásakor, ám képességei talán még teljesebben bontakoztak ki a zárónap első művében, Respighi Il tramento című, szövegileg szélsőségesen romantikus, zeneileg viszont annál poétikusabb és expresszívebb kantátájában (hangszeres partnerek: Baráti Kristóf, Pusker Júlia, Blythe Engstroem és Ella van Poucke). Valószínűleg ez volt a fesztivál legfinomabban kidolgozott éslegerőteljesebb vokális produkciója, melyet számos elhitető erejű drámai és meghitt pillanat után egy varázslatos, a Verklärte Nachttal távolról rokonítható, megbékélést hozó utójáték koronázott, gyönyörű előadásban.

A hangversenyek során több ízben fellépett a nálunk is otthon levő holland furulyajátékos, Anneke Boeke által nemrégiben létrehozott régi zenei együttes, az Ensemble Cantilene (Anneke Boeke és Néveri Bence - furulya, Lesták-Bedő Eszter és Román Mikola - hegedű, Kousay Mahdi - cselló, Davidovics Igor - pengetős hangszerek és Dinyés Soma - billentyűsök). A két furulyás által külön blokként előadott Montéclair-, Telemann- és Quantz-duókban a félénken játszó Néveri semmiképp sem hatott Anneke Boeke egyenrangú partnerének, de a Babell- és Händel-triószonátákban, illetve a vokális darabok kísérőjeként az együttes kulturáltan, kiegyensúlyozottan, összeszokottan játszott; különösen a kiváló húros szekció és Boeke könnyed, játékos, rögtönzésszerű díszítései voltak emlékezetesek.

Az előre meg nem hirdetett programmal megtartott zárókoncert elsősorban a búcsúzás átélését szolgáló, hangulatos együttlét volt, amelyet az esténként a Kapos Szállodában vendégeskedő, kitűnő Sárközy Lajos-féle cigányzenekar jelenléte tett igazán emlékezetessé; legfőképpen pedig Sárközy és Baráti Kristóf lélegzetelállító „prímásvetélkedője".

Csupán a felsorolás szintjén, de meg kell még említenem Tóth Endre rendszeres előzetes koncertismertetőit, egy Texasból érkezett tudós, Nagyváry József rendkívül érdekfeszítő - és mindenfajta misztifikációt messziről elkerülő - augusztus 15-i előadását „Mitől Stradivari a Stradivari?" címmel, melyet a fesztiválon megszólaltatott, három Stradivari hegedűvel foglalkozó pódiumbeszélgetés ésbemutató követett.

Nem lehet teljes ez a beszámoló anélkül, hogy ne ejtenék benne szót a program szembetűnő aránytalanságairól. Ezek nem lennének annyira zavaróak, ha a fesztivál - a Kokas Katalin által megalapozott hagyományt követve - nem hangsúlyozná kifejezetten „merítésének" műfaji és időbeli szélességét, kamarazene-fogalmának maximális tágasságát, befogadó jellegét. Így kerültek-kerülnek a programba, illetve a kísérő programokba népzenei és különfajta populáris zenei produkciók, a dzsessztől a kávéházi cigányzenéig, időben pedig a reneszánsztól napjainkig. Nagyszerű.

Hogyan lehetséges azonban, hogy egyhetes kamarazenei fesztiválon egyetlen Haydn-mű hangzik fel, Mozarttól pedig nem több, mint kettő? Mellettük Beethovent valóságos sztárkultusz veszi körül, neki három kompozícióját tartották érdemesnek a beválogatásra, eggyel még a Chausson-művek számánál is többet! - Jó, Chausson, Prokofjev vagy César Franck érdekes szerző, figyelemreméltó szerző, de azért annyival nem jobbak Haydnnál. Kaposváron valamiért a bécsi klasszika felfoghatatlan gazdagságú és jelentőségű, és minden későbbi fejlődés alapját jelentő kamarazenei kincsestárának a háttérbe szorítása zajlott.

Ezzel azonban koránt sincs vége a repertoár alapvető aránytalanságainak. A bemutatott barokk anyagból például szinte teljesen hiányoztak a Bachok, Rameauk, Corellik és zseniális társaik korszakos kamarazeni remekművei, ehelyett inkább olyan darabokat hallottunk, amilyeneket a historikus zenészek játszani szeretnek. De hasonló a helyzet az időbeli skála másik végén is: a műsorban sehol sem voltak az utolsó száz év olyan - megengedem: érdesebb és nyugtalanítóbb - nagyságai, mint Webern, Cage, Nono, Ligeti, Kurtág vagy éppen Eötvös, Vidovszky, Tornyai. Talán mert ők nem elég népszerűek „a közönség" körében? Az a félelmem, hogy itt a közmondásosan kedves és szerény művészeti vezetőknek a meghívott művészek óhajaival szembeni engedékenysége játszhatott meghatározó szerepet: nyilatkozataikból is kiderül, hogy ők maximálisan alkalmazkodtak a meghívottak óhajaihoz a játszandó művek tekintetében. Nem csoda, hogy így a „közönségbarát" repertoár, illetve a technikailag mutatósabb, többnyire késő romantikus művek jelentős előnybe kerültek.

Jó lenne, ha Baráti és Várdai a jövőben kicsit jobban a sarkára állna. }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.