Csavaros operák

Eötvös (Bécs) – Srnka (München) – Haas (Berlin)

Szerző: Mesterházi Máté
Lapszám: 2016 június

 

 

 Klaus Maria Brandauer Olai szerepében Marcus Lieberenz felvétele /Deutsche Oper Berlin 

Ha valakinek kétsége volna, hogy Eötvös Péter Három nővére az utóbbi két évtized (talán) legsikeresebb operája, akkor a puszta ténnyel, hogy a magasságos Bécsi Staatsoper a repertoárjára tűzte, e kétség végképp eloszolhat. Éppen, mert a Franciaországból importált operaigazgató, Dominique Meyer óvatos duhaj, igazolódhatott be az a többekben is megfogalmazódó sejtés, hogy a zeneszerzőnek ezen első nagy operája mindmáig a legfontosabb, legjobb műve. És persze ezt a meg­győződést segítette elő a mind zenei, mind színpadi szempontból igen magas színvonalú elő­adás is. Különlegesen hatásosan szólt Eötvös nosztalgikus atmoszférákban tobzódó partitúrája a Filharmonikusok egyedülálló hangzásvalőrje révén, és maradéktalanul jutott érvényre a Staatsoper akusztikus terében az énekeseket „beburkoló", kétzenekaros koncepció is (a szereplőkhöz közvetlenül hozzárendelt, kisebb együttest az árokban maga a szerző irányította, a színpad mögötti hangszőnyeget pedig időről időre a Jonathan Stockhammervezényelte szimfonikus zenekar terítette ki).

Hogy a Három nővér csavaros ésszel megkonstruált mű, azon az a körülmény sem változtat, hogy a jól olajozott szerkezetből az évek során néhány „csavar" már kiesett. Mindenekelőtt Eötvösnek az, az1998-as lyoni ősbemutatót (az akörüli hírverést) felsrófoló ötlete hullott ki az idő rostáján, hogy a női szerepeket mind egy szálig férfiak énekeljék. Egyrészt szertefoszlott a kontratenorok okozta újdonság varázsa, másrészt többszörösen, így az egykori budapesti produkcióban is, nyilvánvalóvá vált, hogy a darab - horribile dictu - három női nővérrel is megáll a lábán (Irina: Aida Garifullina; Mása: Margarita Gritskova; Olga: Ilseyar Khayrullova)... Mi több: itt, Bécsben nyert csak igazán értelmet, hogy Anfiszát, az öreg dadát és Natasát, Andrej (Gabriel Bermúdez) kibírhatatlan feleségét viszont továbbra is férfiénekesek alakítják (Anfisza: Marcus Pelz; Natasa: Eric Jurenas)!

Ám sajátságos módon épp a fiatal amerikai rendező, Yuval Sharon poétikus munkája vetheti föl annak kérdését, hogy az Eötvös által kitalált három „szekvencia" azaz három nézőpont absztrakcióját - a„búcsú, üresség, vágyakozás, fájdalom" (Eötvös) elvonatkoztatottságát - okvetlenül le kell-e képeznie a színpadi megvalósításnak is. Könnyen hihető állítása a komponistának, mily nagyon hatott rá Ascher Tamás nyolcvanas évekbeli, legendás Csehov-rendezése (én magam az opera hallgatásakor is mindig emlékezem egyéniségóriásaira annak a Katona József színházi előadásnak, amelynek erejét csak a Peter Stein hideg, mérnöki precizitással megalkotott, Schaubühne-beli rendezésével összevetve tudtam ténylegesen fölmérni). De vajon elvárhatók-e ezek a premisszák a Bécsi Staatsoper fölékszerezett közönségétől? Yuval Sharon technikailag fölöttébb bonyolult víziója a színpadi futószalagokon megállás nélkül mozgatott, álomszerűen ki-beúszó díszletelemekkel mindenesetre megtette a maga hatását; különösen, hogy a rendezőnek sikerült mindegyik szekvencia végére besűrítenie a légkört, mintegy crescendókkal fölfokoznia a látomást.

Az idei szezon bombasikere mindazonáltal Münchennek adatott meg, mivel Nikolaus Bachler, a Bayerische Staatsoper intendánsa ezúttal bombabiztos recepttel dolgozott: végy egy izgalmas témát - a Déli-sark 1910-12-es meghódítása két, egymással versengő expedíció által -; írass belőle angol nyelvű librettót egy, a témát történészi alapossággal tanulmányozó, lélekbúvár dráma­íróval - ő a világhírű, ausztrál (tasmaniai) Tom Holloway -; komponáltasd meg egy pályája zenitjét még el nem ért és világszerte egyelőre nem túl ismert, de hazai s nemzetközi díjakkal máris elhalmozott zenetudós-zeneszerzővel - ő aprágai Miroslav Srnka (1975) -; bízd a két főszerepet (a tragikus véget ért brit, illetve a győztes norvég expedíció vezetőit) két mega­sztárra - ők Rolando Villazón (Robert Falcon Scott), illetve Thomas Hampson (Roald Amundsen) -; rendeztesd meg az elő­adást egy idős színházi mágussal, aki már nem önmagát akarja „megvalósítani", hanem a legszimplább eszközökkel engedi érvényre jutni a vadonatúj mű komplexitását - ő Hans Neuenfels -; és végül vezényeltesd el a grafikailag bonyolult, de megszólalásában kristálytiszta partitúrát napjaink egyik legeredetibb karmesterével, aki történetesen az ősbemutatót tartó operaház főzeneigazgatója: Kirill Petrenko. Ez tehát a sikerreceptje a nem is oly csavaros ésszel kifundált sikerprodukciónak.

A „csavarok" egyike viszont az, hogy a South Pole (Déli-sark) műfaji meghatározása „a double opera", vagyis hogy a szimmetrikusan kettéosztott színpadon mindvégig figyelemmel kísérhetjük - mindvégig egymásra vonatkoztatva - a két expedíció s azok vezetőinek szimultán drámáját. „Scott és Amundsen nemcsak elérni akartak valamit, hanem elfutni is valami elől. S ez a pont foglalkoztatott a leginkább: hogy valaki elmenekül bizonyos dolgok elől egy olyan extrém helyre, mint a Déli-sark, s ott semmi mást nem talál, mint a saját bizonytalanságait" - írja csavaros szövegkönyvéről Tom Holloway. „Szakmailag azenekari folyam olyan hangokból áll, amelyek röviden felvillannak s aztán újra eltűnnek anélkül, hogy kezdetük és végük fölismerhető volna (a rézfúvósoknál így lenyűgöző hangzás érhető el, hatalmas effektus, minden élesség nélkül). Ezekkel a hangfelhőkkel próbáltam megteremteni az Antarktisz különös világát. A zene nyelvén ez azt jelenti: nagyság (»grandeur«) és megfoghatatlanság" - írja remekmívű operájának hallucinatív zenéjéről Miroslav Srnka.

Szívszorító „csavart" helyezett a korunk Ibsenjeként emlegetett, világhírű, norvég író, Jon Fosse (1959) is Reggel és este (Morgon og kveld; 2000) című könyvébe. „Fosse döbbenetes precizitással, sallangmentes őszinteséggel ír az élet két nagy eseményéről, a születésről és az elmúlásról. Az emberi élet történéseit lajstromozza, számba veszi az unalomig megszokott mozdulatokat; álomszerű, melankolikus világba vezet, ahol összefolyik a kezdet és a vég, a reggel és este ideje" - állítja a magyar nyelvű kiadás (Kalligram, 2010) fülszövege. Hol itt a csavar? Ott, hogy mindvégig azt hisszük, az első részben megismert halász, Olai apjáról van szó. Csak az utolsó oldalakon derül ki: „Johannes papa", akinek elmagányosodását, leépülését és halálát olvasóként végig kell kísérnünk, valójában az a valamikori új jövevény - a keresztségben nagyapja nevét kapó csecsemő -, akinek világra jöttét a könyv elején Olaijal együtt végigszorongtuk...

  

Rolando Villazón é Thomas Hampson  mint Scott és Amundsen Wilfried Hösl felvétele 

A Fosse-szöveget alapul vevő, azzal azonos - Morgen und Abend - című „Musiktheater" megkomponálására a londoni Covent Garden Operaház és a berlini Deutsche Oper közösen adott megbízást a németGeorg Friedrich Haas (1953) számára, akinek egyébként ez második közös munkája a norvég íróval (az elsőt, a Melankóliát 2008-ban mutatta be a párizsi operaház). A 2015-ös londoni ősbemutató produkcióját most németországi premierként tűzte műsorára az egykori Nyugat-Berlin vállalkozó kedvű operaháza, Michael Boder vezényletével és - Johannes bariton szólamában - Christoph Pohl felkavaró alakításával. A zenemű az írói csavart persze nem tudta reprodukálni (még akkor sem, ha Johannes apjának, Olainak szövegét a „hangfelhők" előterében nem kisebb színész recitálta, mint Klaus Maria Brandauer). Haas kompozíciója ennél lényegesen többre vállalkozott: megsokszorozta a Fosse-szöveg hatását. S ami a könyv ismételgető (Thomas Bernhardtól Kertész Imréig ismert) írói technikájában esetleg modorosnak tűnhet, az Haas - részint mikrotonalitásra (negyed- és hatodhangokra), részint felhangokra épülő, harmóniai struktúrákat hangszínfolyamatokba oldó - spektrális zenéje által mélységesen megrendítővé válik. „Korunkban rendkívül aktuális ez a darab," - írja a műsorfüzetben a minimalista rendezést jegyző Graham Vick - „mivel egyre jobban érdekel minket, mi történik pszichénkkel mind magasabb életkorunkban. Az élet meghosszabbodásával, dementia és Alzheimer-kór esetén hogyan hal el, a testtől függetlenül, az agy? Ebben az értelemben is fantasztikusan ambiciózus e partitúra, mivel - haa szokásos halál közeli élményekre gondolunk - az alagút végi fény perspektívájából van megkomponálva, nem pedig a mi szemszögünkből, akik még csak arrafelé tekintünk"... }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.