Csak a lelke

Verdi: Luisa Miller – a nápolyi Teatro di San Carlo koncertszerű előadása a Budapesti Tavaszi Fesztiválon

Szerző: Bóka Gábor
Lapszám: 2015 június

Vajon napjaink kultúrájának mindenekfelett álló vizuális jellege okozza, hogy mindinkább kiveszőben vannak a koncertszerű operaelőadások? - gondolkodtam a Budapesti Tavaszi Fesztivál záróeseményének, a nápolyi Teatro di San Carlo vendégjátékának szünetében, a Művészetek Palotájában. Nem mintha azok pártján állnék, akik büszkén hangoztatják: az operákat voltaképpen oratorikusan kell előadni, hiszen e műfajban semmi más nem számít, pusztán az énekhang, és ennek élvezete így nincs kitéve a rendezői színház mételyének. Épp ellenkezőleg: meggyőződésem, hogy az opera nyújtotta élvezetek komplexitásához a számos összetevővel bíró vizuális élmény is szervesen hozzátartozik. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a látás és hallás útján szerzett benyomások kényes egyensúlya mintha megbomlani látszana az elmúlt évtizedekben, mégpedig az előbb javára: az újabb és újabb operaprodukciókról szóló híradások középpontjában rendre a színpadra állítás problémáinak taglalása áll, s nem csak terjedelemben, de jelentőségben is háttérbe szorulnak a zenei megvalósítás kérdései. Ez pedig felveti a tyúk és a tojás dilemmáját: vajon azért nem írunk eleget az operaelőadások zenei vonatkozásairól, mert azok manapság kevésbé érdekesek, változatosak, mint korábban, vagy fordítva: azért szegényedett el a vokális kultúra, mert nem kap kellő figyelmet? A kétirányú folyamat kontrollálására mindenesetre kiváló alkalmat jelentenek a minden félszcenírozástól mentes koncertszerű előadások: ilyen körülmények között valóban nincs helye a mellébeszélésnek - amit hallunk, azt nem menti semmilyen színpadi körülmény.

Ezen a ponton kritikusi tollamat máris önkritikára kell fognom: akárhányszor ültem neki eddig, hogy számot adjak a Luisa Miller-előadás motorjának, vagyis a karmesternek tevékenységéről, minduntalan azon kaptam magam, hogy a látványról írok. Daniele Rustioni ugyanis olyasfajta dirigens, aki nem csak a próbákon, de az előadáson is nagyon aktívan van jelen, és fizikai energiát igyekszik szellemiekké alakítani, majd átadni muzsikustársainak. Mivel az ilyesfajta pódium-balettművész túl jól ismert a hazai kínálatból is, az első percekben éltem a gyanúperrel, hogy látványosan eladott, de szubsztancia nélküli produkcióra kell majd számítanunk: a mély helyett hatásos, ne adj' Isten harsány zenélésre. Szerencsére tévedtem - íme, az első bizonyíték, hogy mindig a fülünknek higgyünk! Már az első percekben nyilvánvalóvá vált ugyanis, hogy Rustioni felsőfokú teljesítményre sarkallja a San Carlo közel sem a világ élvonalában jegyzett zenekarát - s ez nem csupán a pontos, fegyelmezett, hibátlan hangszeres teljesítményekben nyilvánult meg, de a stílus szabályainak betartásában és betartatásában is. Rustioni nem csak elméletben tudja, hogy a Verdi-muzsika elsődlegesen vokális fogantatású, de mindebből gyakorlati következtetéseket is le tud vonni: keze alatt a vonósok nem csupán dallamokat játszanak, de énekelnek, fortéi pedig nem a kontrollálatlan hangerő, hanem az energiakoncentráció révén hatnak. S akkor még szót sem ejtettünk azénekesekkel való kapcsolattartás mindvégig magától értetődő természetességéről, egyáltalán: az egész karmesteri-zenekari produkció koncertkörülmények között is elsődlegesen drámai fogantatásáról ésintenzitásáról! E kiváló fiatal olasz maestrót a jelek szerint nem csak megjelenése, de vezénylésének színvonala jóvoltából is joggal tarthatjuk számon - szigorúan házi használatra - afféle mini-Mutiként; modorosságai fölött pedig ezúttal minden következmény nélkül hunyhattunk szemet - akár a szó legszorosabb értelmében is.

Daniele Rustioni

Noha a szereposztás csupán egyetlen világsztárt vonultatott fel a címszerepet éneklő, Magyarországon már jól ismert Elena Moşuc személyében, a teljes gárdáról elmondható, hogy méltóképp reprezentálta anemzetközi élvonalba visszavágyó San Carlo művészi színvonalát - ezzel együtt a Verdi-tradíció élő voltát. Utóbbit hajlamosak volnánk természetesnek venni, noha korántsem az: Verdi és a nápolyi színház viszonya a legkevésbé sem volt felhőtlen, melynek hátterében alighanem a zeneszerző első ott bemutatott darabjának, az Alzirának a bukása áll. Levelezéséből tudjuk, hogy Verdi meglehetősen ódzkodott is az újabb nápolyi kalandtól, s arra végül csak a leendő librettistának, Salvatore Cammaranónak kifejezett kérésére állt rá, akit ezzel megmentett az adósok börtönétől. Így született meg 1848-49-ben a Luisa Miller, ami minden volt, csak az nem, amire a forradalom, a risorgimento hevületében égő nápolyi közönség számított. Hazafias érzületeket felkorbácsoló vadromantikus tragédia (mint a nem sokkal korábban bemutatott Legnanói csata) helyett szentimentalizmusban gyökerező polgári kamaradrámát kaptak, mely nem csupán az adott történelmi pillanatban tűnt korszerűtlennek (vagy, mint a Traviata későbbi sikere igazolta: túl korainak), de eleve alig rendelkezett hagyományokkal az olasz színpadokon. A következmény: ha nem is bukás, de hűvös fogadtatás, lassú áttörés - és Verdi örök szakítása Nápollyal.

Elena Mosuc

Mindez azonban történelem, és közel sem jelenti azt, hogy ilyen körülmények között a színház ne fordított volna mindig is kiemelkedő figyelmet a Verdi-játék gondozására. Sőt, az életművel való felemás viszony indirekt módon bizonyítja a tradíció folyamatosságát: az, hogy Nápolyban mindig is felsőfokon játszottak Verdit, azt mutatja, hogy a Verdi-interpretáció nem áll elszigetelten a teljes olasz operatörténeten belül - épp ellenkezőleg. Ez persze közhely, de Budapesten, ahol ilyesfajta élő hagyomány nincs, és időről időre újra meg kell tanulni Verdit játszani, bizony irigykedve csodálkozunk rá olykor az ilyen színvonalú előadások magasiskolájára, és szívjuk be a produkciók magaslati levegőjét.

Az élő kultúra persze nem csak terjeszkedni tud, de magához is vonz, asszimilációra késztet. Ennek biztos jeleként a mostani Luisa Miller-előadás szereplői között több külföldi névvel is találkozhattunk, ám ennek közel sem a stílusok sokfélesége lett a következménye; épp ellenkezőleg, ritkán tapasztalható, hogy egy operaprodukció résztvevői ennyire azonos vokális normák mentén gondolkodnának, függetlenül származásuktól. Hogy Elena Moşuc milyen természetességgel vált nápolyi énekesnővé ezen az estén, az persze a művésznő belcanto kultúráját, vagy éppen a román énekiskola olasz gyökereit ismerve közel sem meglepő; Vitalij Bilijtől azonban - előítéleteink foglyaként - már nem vártuk volna ugyanezt. Ismét csak tévedtünk: bár a még mindig fiatal ukrán énekes szerepformálása nem teljesen érett - a hang, bármily megvesztegetően szép és telt matéria is, még mindig öblösödére vár, és az öreg Miller érzelmei is kissé egyhangúan melankolikusnak, kétségbeesettnek tűntek ezen az estén -, az énekkultúra magasrendűsége vitathatatlan. Dario Russo (Walter) és Marco Spotti (Wurm) esetében viszont már a komplex szerepformálást is értékelhettük a magvas, sötét basszushang élvezete mellett - Nápolyban, úgy tűnik, a középszerepeket is minőségi hangokra osztják.

A férfiak közül a legnagyobb élményt - nem csak jelen sorok írója, de a reakciókból ítélve a teljes közönség számára - Luciano Ganci Rodolfója jelentette. Jól emlékszem, hogy éneklése két éve, egy másik Verdi-opera, A kalóz koncertszerű előadásán is magával ragadta a publikumot; most, egy még inspiratívabb közegben, ha lehet, még a korábbiaknál is lehengerlőbben hatott a hallgatóságra. Esetében nem pusztán a hang minősége és az énekkultúra kifinomultsága méltatandó, noha nyilván ezek is olyan erények, melyek önmagukban is értékessé tennének egy alakítást. Ganci azonban rendelkezik még egy tulajdonsággal, mely napjainkban kiveszőfélben van: hamisítatlan olasz tenorélményt kapunk tőle - azt a jellegzetes spinto hangszínt és a tőle szinte elválaszthatatlan temperamentumot, mely érzéki gyönyörűséggé változtatja a korai Verdi-operák tenorszólamainak hallgatását, s egyben drámai értelmet ad előadásuknak. Ganci nem világsztár - ez azonban nem az ő bírálata, épp ellenkezőleg: azé a közegé, mely (egyelőre?) nem engedi, hogy az lehessen. Hiszen sokkal jobban megérdemelné, mint a ma regnáló tenorkirályok túlnyomó többsége.

A női szakasz mérlegét - a szerephierarchiából adódóan - egyszerűbb megvonni: egy első osztályú mellékszereplő (Michaela Antenucci - Laura), és egy lelkiismeretesen, de a többieknél talán valamivel halványabban teljesítő középszereplő (Nino Surguladze - Federica) mellett természetesen Elena Moşuc vitte el a show-t. Miként korábbi szereplései alkalmával, ezúttal sem érdemtelenül. Moşuc hanganyaga, énekkultúrája és egyénisége jóvoltából egyaránt alkalmas rá, hogy betöltse a belcanto primadonna szerepkörét: halványulni nem akaró magasságai, koloratúrakészsége, erős színpadi jelenléte szinte predesztinálják erre. Hogy aztán valóban Luisa Miller-e az a szerep, amiben a leghitelesebben csillogtathatja meg adottságait? Az a fajta nagyság, ami Moşuc sajátja, bizonyos pillanatokban mintha túl sok lett volna az egyszerű polgárlány érzelmi világának ábrázolásához. Ám mindez, úgy vélem, csak a színpadon derülhetett volna ki; a koncertpódiumon a szerepformálás nem feszítette szét a darab megszabta kereteket, a vokalitás magasrendűsége jóvoltából pedig mindvégig Verdi szférájában mozogtunk. Azaz nem kevesebbet kaptunk, mint a szerep lelkületét - s ezt, ha hiányzik, a legfurfangosabb rendezői truváj sem pótolhatta volna. Április 26. - Művészetek Palotája. Rendező: Budapesti Tavaszi Fesztivál }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.