Az egyes számú közellenség

Norman Lebrecht zenei író

Szerző: Belinszky Anna
Lapszám: 2015 június

 

- Írásaiban rendszeresen foglalkozik a zeneélet működésének aktuális kérdéseivel. A budapesti Zeneakadémián most Az összeomlás után: hogyan lesz több zene kevesebb pénzből? címmel tartott elő­adást. Mi keltette fel az érdeklődését eziránt a határterület iránt?

- Engem mindig is lenyűgözött, ahogyan a klasszikus zene világa működik. A legtöbben úgy tekintenek a zenére, hogy az egyszerűen csak úgy van, létezik, és nem gondolnak bele, mi az, ami működteti ezt avilágot, és mi az, ami olykor rombolja. Milyen anyagi feltételei vannak a zeneipar tündöklésének, és mi történik valójában, mikor ez a tündöklés halványulni kezd? Ezek azok a kérdések, amelyek folyamatosan foglalkoztatnak, s amelyekre - szociológiai és pszichológiai szempontból közelítve - az 1980-as évektől kezdve keresem a válaszokat.

- Gyakran olvashatjuk az írásaiban, hogy a klasszikus zene a legrosszabb értelemben vált exkluzívvá. Mit ért azon, hogy a „legrosszabb értelemben"?

- A klasszikus zene elitistává, és nagyon drágává vált, egy nagyon kis társadalmi réteg engedheti csak meg magának, hogy koncertre járjon. A zenei életet azok irányítják, akik a legtöbb pénzt fektették bele, sígy az egész oligarchák társasági klubjává alakult. (Különösen áll ez például New Yorkra.) Ez azonban sokak, főként a fiatalok számára elrettentő hatású, nem is igen akarnak a közelébe kerülni olyasvalaminek, amit olyanok irányítanak, akikkel egyáltalán nem tudnak azonosulni. A probléma kulcsa a klasszikus zenét fogyasztó közönség társadalmi összetételének változásában rejlik.

- Nemrég olvastam provokatív cikkét a sztárrendszer működéséről. Mit gondol, a közönség vagy a zenei menedzsment működése felelős nagyobb mértékben a jelenségért?

- Nagyon összetett kérdésről van szó. Maga a sztárkultusz Paganinivel és Liszttel, de különösen Liszttel kezdődött. Az a gondolat, hogy egy sikeres koncerthez feltétlenül sztárokra van szükség, az 1830-as évek előtt nem nagyon létezett. Néhány ritka kivételtől eltekintve (amilyen például a lipcsei Gewandhaus zenekara) nem is nagyon voltak állandó zenekarok, a zenészek alkalmi együttesekben muzsikáltak, aközönséget pedig nem különösebben izgatta, hogyan cseng a szólista neve. Az első szimfonikus zenekarok megalapításával és a hivatalos koncertsorozatok megjelenésével azonban a nyereség érdekében arendezőknek már nagyobb közönséget kellett vonzaniuk. Mindehhez pedig reklámra és olyan felhajtásra volt szükség, amilyet csak egy sztár kelthet. Ahogy ez a rendszer hanyatlani kezdett - különösen alemezipar összeomlásával -, olyan környezetben találtuk magunkat, ahol már ezek a nagy sztárok nincsenek többé. Sokan ezt válságnak érzékelik, én azonban a lehetőséget látom benne. Fantasztikus, hogy létrehozhatjuk a Liszt előtti világot, és újrakezdhetünk mindent.

- Hogyan látja a saját szerepét a zeneéletben? Gondolt-e már arra, hogy a zeneiparban a gyakorlatban kamatoztassa a tudását?

- Alapjában véve mindig is kívülálló voltam. Nem jártam zeneművészeti egyetemre, nagyon rosszul zongoráztam, sőt nemrég a zongorámat is odaajándékoztam az unokáimnak. Szociológiát, pszichológiát éstörténelmet tanultam, és ezzel a háttérrel külső perspektívából, egy harmadik dimenzió felől kezdtem megközelíteni a zenét. Újságíróként, később pedig könyvek szerzőjeként olyan kérdéseket vetettem fel éspróbáltam megválaszolni, melyekkel korábban senki nem foglalkozott. Jó a kapcsolatom a zeneiparral, a lemezpiac válságával kapcsolatban rengeteget beszéltem például a különböző kiadók vezetőivel, mégis úgy érzem, nem állhatok egyszerre mindkét oldalon. Az én szerepköröm a független megfigyelőé, aki mindig őszintén nyilvánít véleményt.

- Több könyvéhez is komoly zenetörténeti kutatómunka kapcsolódik. Milyen a viszonya az akadémikus zenetudománnyal?

- Kimondottan ellenséges. Nem szeretem azt a nyelvet, amelyet az akadémikus zenetudomány képviselői használnak, ki nem állhatom a terminusaikat, és azokat a falakat, amelyeket maguk köré építenek. Valójában nincs dolgom velük. Nagyon ritkán adok elő egyetemeken, az nem az én világom. A zenetudósok létrehozták a maguk kis buborékát, ez azonban teljesen más közeg, mint ahonnan én jövök. Éskülönbözik attól a világtól is, melyet az általam tisztelt írók és kutatók - köztük például Alan Walker - képviselnek. Walker megszállott Liszt-rajongóként olyan remekművet hozott létre, melynek a legtöbb egyetemi ember a közelébe sem érhet. Olyan tudósról van szó, aki a való világban él, megengedheti magának, hogy szabadon, minden szigorú elmélettől, Schenkertől és az összes kis gurutól függetlenül kutathasson és fogalmazhassa meg konklúzióit. Richard Taruskinnal több mint két évtizede folyamatos vitában állok - ő például az amerikai zenetudomány egyik olyan guruja, akitől rengetegen függnek ésfélnek. Nagyon ritkán fordul csak elő, hogy konferencián, zenetudósok társaságában találom magam. Mintha én lennék az egyes számú közellenség...

- Gyakran hallhatjuk, hogy a közönség megragadt a múltban, és nem képes nyitni a kortárs zene felé. Ön szerint milyen okai lehetnek ennek a jelenségnek?

- Ez az egész gondolat nonszensz. Nem a közönség az, aki a múltban ragadt, sokkal inkább a zeneipar és a koncertszervezők azok, akik nem képesek a jelenhez közelíteni. Félnek a változástól. Jobban szeretnék, ha minden maradna a régiben, és nem hajlandóak észrevenni, hogy a közönség már nem ugyanaz, mint volt. Az emberek zenéhez való viszonya rengeteget változott, egészen más, mint Liszt vagy Mahler idejében. Nem olyan régen még koncertre kellett mennünk vagy lemezeket kellett vásárolnunk, ha zenére volt szükségünk - ma már fogmosás közben és a metrón is bárki bármit meg tud hallgatni. Mindehhez alkalmazkodva a koncerttermeknek is újfajta ingerekkel, vonzerővel kell bírniuk, hogy versenyben maradhassanak.

- A tegnapi előadás végén megkérdezték öntől: mit nevezhetünk ma zenei „kiválóságnak".

- Bonyolult probléma, hogy mit tekintünk kiválóságnak. Nap mint nap ki vagyunk szolgáltatva a tökéletességre irányuló törekvéseinknek - a legjobb emberek, a legjobb zenészek akarunk lenni, és a legjobb zenét akarjuk létrehozni és hallani is. A valóság azonban csupa kompromisszumból áll. Ha elmegyünk egy koncertre a Művészetek Palotájába vagy a Zeneakadémiára, olyan programot hallhatunk, amelyet évekkel korábban megterveztek. A karmester már el is felejtette, miért választotta az adott művet, a zenészeket pedig talán még kevésbé érdekli az egész. Elvész a zene minden spontaneitása, izgalma éspillanatszerűsége. Ez pedig nem kiválóság, hanem üres rutin. Ha újra meg akarjuk közelíteni a kiválóságot, új eszközökhöz kell fordulnunk.

- Több mint egy tucat könyvet publikált, és többször is írt Mahlerről (Mahler Remembered; Why Mahler?: How One Man and Ten Symphonies Changed Our World). Miért éppen Mahler?

- A Mahler iránti megszállott érdeklődés végigkísérte az életemet. Ő az eszményképem: olyan ember, akinek az egész élete a nyughatatlan keresésről szólt. Mahler úgy gondolta, hogy a zenén keresztül képesek lehetünk megérteni a teremtés titkait. Ahogyan azt Második szimfóniája is példázza, ő maga mindig a megváltást kereste, élet és halál kérdéseit akarta megérteni. Lenyűgöző számomra, ahogyan hitt abban, hogy a zene egyfajta személyes megváltáshoz vezethet. Zsidóságának különböző aspektusaira is különös figyelmet fordítva, sajátos szemszögből közelítem meg őt, továbbra is kutatok, és próbálok közelebb kerülni ahhoz, hogy megérthessem, mit is alkotott. A vele kapcsolatos munkának igen nagy jelentősége van az életemben. Fantasztikus érzés volt egyébként ma reggel elsétálni egykori budapesti lakóháza előtt. }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.