Képregényből opera

Szerző: Mátrai Diána Eszter
Lapszám: 2014 szeptember

Didi és Stulle a berlini Neuköllner Operben

Az opera műfaja azért is végtelenül inspiratív, mert annyira absztrakt, formailag annyira messze esik a realitástól, hogy nagyon sokféleképpen hozzá lehet nyúlni: az alapvető műfaji sajátosságok okán az ember kevésbé várja, hogy a látottak hasonlítsanak a valóságra. Ez az elgondolás a mai operajátszásnak legalábbis bizonyos helyszíneire, vonulatára jellemző, a német nyitottság pedig igazi fellegvára a műfaj adta lehetőségek kiaknázásának. Ez jellemzi a berlini Neuköllner Oper Didi és Stulle előadását is.

A Neuköllner Oper a három nagy berlini operaház (Deutsche Oper, Staatsoper, Komische Oper) mellett a negyedik, kis operajátszó helyiség. Neukölln kerületben található, közös épületben egy kedves bárral és egy mozival, kellemes házudvarra néző ablakokkal, ahol könnyed iszogatás folyik, és ahol éppen a világbajnokság közvetítését figyelik. Amíg a néző felér e lakóház második emeletére, ahol a kis operaszínpad és nézőtér áll, a lépcsőfordulókban árulják a szórólapokat, a Didi és Stulle képregény-újság legutóbbi számait, az italokat, amelyeket aztán a közönség lazán bevisz magával az előadásra. Az egész légkörben érezhető valami nemes értelemben vett hétköznapiság, mely alátámasztja, hogy az opera nem kiváltságosaknak való műfaj, hanem épp olyan, mint akár a foci, iszogatunk, nevetünk, bármit kimondunk és megmutatunk.

Ebben a környezetben tartották június 12-én a Didi és Stulle - Az opera című ősbemutatót. A produkció egyszerre tekinthető szellemes operatörténeti visszatekintésnek és a műfaj paródiájának (nyitány, áriák, duettek, melyekben egyetlen mondatot ismételgetnek a végtelenségig, recitativók és tánctételek; különleges színpadi masinériák stb.) - úgy a zenéje, mint a színrevitele szempontjából. A darab ötvözi a képregények, rajzfilmek nagyon is mai, szlenget sem mellőző nyelvét, Matthias Herrmann zenéje pedig a modern zenei hangzást a kora-barokk operák jellegzetességeivel. Egyetlen műbe sűrítve hallható techno, musical; vonósnégyes apparátus és dobszerkó; barokk nyitány és fúga. Hogy mitől „kortárs" és mitől „barokk", azt legtöbbször a hangszerelés dönti el, vagy éppen mossa el a határait. Végigpermutálnak minden lehetőséget: barokk futamok a pici (hatfős) zenekarban, majd elektromos hangszerekkel vagy éppen diszkózene barokk hangszereléssel, vonósokkal és lanttal, majd elektronikával.

Hogy a címszereplők képregény-figurák (disznók), és ahogyan a szóróanyagon is írják, mindenféle disznóságra képesek, mint operatéma igen provokatív, szellemes - ugyanakkor leleplező. Hiszen a produkció, mely folyamatosan explicit műfaji kérdéseket feszeget, s alcímként is operaként definiálja a darabot, tulajdonképpen állásfoglalásnak tekinthető: szép ruhák és tánctételek, rizspor és aranycsillár ide vagy oda, ha lecsupaszítjuk a történeteket, szerelemről és/vagy szexről van bennük szó. (Hasonlóan megjelenik az opera a címben a szintén berlini Ohne Titel Nr. 1 - eine Oper von Herbert Fritsch, azaz Cím nélkül No. 1 - Herbert Fritsch operája című előadásban, mely a műfajt szélsőségesen tágan értelmezi, valójában nem is énekelnek benne.)

Az „Ouverture" felirat, a kartonkellékek, mint a pisztoly, a mobiltelefon (alma rajzocska látható a hátoldalán), a szendvics és a fallosz szellemesek, mert kreatívan és gondosan kiszámított pillanatokban használják őket. Az egymás mögött megbújó függönyrétegekkel, melyeket szét- és összehúznak, frappánsan és egyszerűen alakítják át a helyszíneket, ugyanakkor magukban rejtenek egyfajta utalást a barokk színház kulisszarendszerére. A tánclépést imitáló mozgás - a maga szándékolt ügyetlenkedésével - szintén lehet az operákban kötelezően megjelenő tánctétel esetlenségének paródiája.

A sok játékosságot, egyszerű színpadi megoldást és gesztusrendszert összetartja a zene, és az ember azt várná, hogy összetettebbé teszi a sok elemében egyszerű megoldásokat. Azzal szembesülünk azonban, hogy az eklektikus muzsika minden mozzanatában túlzottan egyszerű formában jelenik meg. Végig leegyszerűsített harmónia-, dallamvilág és ritmika jellemzi, a rövid részekből álló szekciókban is inkább az ellentétes stílusok groteszk sűrítése érvényesül (még arra is akad példa, hogy ütemenként váltogatják a technót a barokkal), mint az összetettség. Talán nem is érdemes formai, harmóniabeli és nem utolsó sorban gondolati mélységet számon kérni ettől az előadástól (még ha Nietzschét idéznek is benne melodrámaszerűen - ami ettől azonnal paródiává válik!), mert egyszerűen nem ez a célja. A probléma számomra mégis fennáll: megmarad minden egyes mozzanat a poén szintjén, a poént is poén támasztja alá és veszi körbe, így a teljes produkció is operaparódia marad. Ezzel viszont önmagát kérdőjelezi meg, hiszen nem azt állítja, hogy még egy képregényből, disznóhősökkel, leplezetlenül kimondott erotikus tartalommal is igazi operát lehet létrehozni (ami ettől függetlenül nyilván igaz), hanem idézőjelbe teszi, kétségbe vonja önmagát.

A berlini előadásokat megnézve látható, hogy akármilyen fizikai, szellemi megerőltetést kíván egy produkció, legyen az opera vagy próza, alapvetően jellemzi a német előadókat a fölényesség, a technikai bravúr. Ezek csak részben teljesülnek a Didi és Stulle esetében. A címszereplők nem rendelkeznek kiemelkedő hangi adottságokkal, az időnként becsempészett barokk futamok kifejezett technikai nehézséget jelentenek, ezzel együtt a különböző figurák megjelenése és jelenléte rendkívül erős. A zenei kavalkádot a teljes, ötfős énekesgárda fúgája zárja, ami viszont némileg visszafordítja eddigi kétségeinket: a sok-sok poén, techno, musical, diszkózene, tinisláger után egy nagyon bonyolult, összetett zenei formát hallhatunk. Ezzel az előadás mégiscsak amellett foglal állást, hogy az opera mint végtelenül komplex műfaj megállja a helyét akár a hétköznapiságot kidomborító értelmezéssel is. A helyszín és a légkör biztosította minden lazaság és kreatív megközelítés mellett ez az állásfoglalás még erősebb lehetett volna, ha meggyőzőbb zenei anyaggal és megszólaltatással fonódik egybe. }

 

Jelenet az előadásból

Didi és Stulle.

Az opera

Nagy barokkopera FIL von Augustin, Hannemann és Herrmann motívumai nyomán

Neuköllner Oper, Berlin

2014. június 19.

Didi Lars Feistkorn

Stulle Fabian Martino

Valamint Barbara Ehwald, Julia Gamez Martin, Pascal von Wroblewsky

Zeneszerző,

zenei vezető: Matthias Herrmann

Dramaturg Anita Augustin

Látvány Daniela Petrozzi

Rendező Eike Hannemann

 

 

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.